A régens lánya

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Hogy éltek akkoriban a Bastille-ban a halálraítéltek?

Gastonnak nagy kedve lett volna hálálkodni, de uralkodott magán. Ha köszönetet mond a ren­dőr­főnöknek, azt a látszatot kelti, hogy félt. Felvette tehát kabátját, kalapját, helyreigazította kézelőit, és visszatért a Bastille-ba, ugyanazon az úton, ahogy jött.

Mégis visszariadtak attól, hogy nemesembert tortúrának vessenek alá - gondolta Gaston. - Egyszerűen bíróság elé állítanak majd, és halálra ítélnek.

A kínvallatással való fenyegetődzés egy előnnyel járt a lovagra nézve: a halál egyszerű és kellemes megoldásnak tetszett, azokhoz a gyötrelmekhez képest, melyeket d’Argenson úr volt szíves tüzetesen ecsetelni. Sőt mi több: zárkájába visszatérve boldogan látta viszont mindazt, amit egy órával előbb még szörnyűnek vélt; a falon éktelenkedő, szomorú feliratok megannyi gyönyörűséges madrigálnak tűntek a kínzókamra falain függő, baljós tárgyakhoz képest, s a porkolábok jóvágású úriembereknek a hóhérokhoz képest. Vagy egy órát tölthetett el hősünk így, az összehasonlítás folytán szemet gyönyörködtetőnek tetsző tárgyak szemléletébe me­rülve, amikor érte jött a Bastille rendőrkapitánya egy porkoláb kíséretében.

Értem már - mondta magában Gaston. - A parancsnok meghívása arra szolgál, hogy a fogoly gyanútlanul menjen gyötrelmes sorsa elébe. Bizonyára elvezetnek majd egy helyiségbe, ahon­nan föld alatti börtönüreg nyílik, belelöknek és ott pusztulok. Legyen meg az Isten akarata!

Gaston eltökélten felállt, bánatos mosollyal elbúcsúzott a szobától, s a rendőrkapitány nyo­mában elindult. Az utolsó rácsnál meglepetten konstatálta, hogy nem lökték be semmiféle föld alatti tömlöcbe. Útközben legalább tízszer kimondta magában Hélène nevét, hogy ezzel a névvel ajkán haljon meg, de e sejtelmes és poetikus fohászt nem követte semmiféle baleset. A fogoly nyugodtan átsétált a függőhídon, befordult a parancsnokság udvarára, majd belépett a parancsnok lakásába, ahol de Launay úr fogadta.

- Hajlandó a becsületszavát adni, lovag - szólt de Launay úr -, hogy míg nálam tartózkodik, nem tesz kísérletet a szökésre?... Mondanom sem kell, hogy mihelyt visszakerült zárkájába, a becsületszó érvényét veszti, s azon túl már az én gondom, hogy további itt-tartózkodását a megfelelő eszközökkel biztosítsam.

- Becsületszavamat adom, uram - felelte Gaston -, de csak arra, amire kérte.

- Rendben van. Fáradjon be, lovag, már várják.

A parancsnok bevezette Gastont egy szépen, ámbár némileg divatjamúltan, XIV. Lajos korabeli bútorokkal berendezett szalonba. Gaston elkáprázva nézte az ott egybegyűlt népes és előkelő társaságot.

- Uraim, van szerencsém Gaston de Chanlay lovagot bemutatni - mondta a parancsnok.

Majd a jelenlevők nevét sorolta fel:

- Richelieu herceg úr.

- Laval gróf úr.

- Dumesnil lovag úr.

- Malezieux úr.

- Á - hajolt meg Gaston mosolyogva. - Az egész Cellamare-féle összeesküvés.

- Cellamare herceg, Maine herceg és hercegné kivételével - felelte Brigaud abbé, főhajtással üdvözölve Gastont.

- Ó, uram, megfeledkezik a vitéz d’Harmental lovagról és a tudós de Launay kisasszonyról - szólt szemrehányóan Gaston.

- D’Harmentalt ágyhoz köti a sebe - válaszolta Brigaud abbé.

- De Launay kisasszony pedig itt jön, uram - Dumesnil lovag elpirult örömében, amint a kedvesét belépni látta -, ő velünk ebédel.

- Szíveskedjék a kisasszonynak bemutatni, uram - fordult Gaston a lovaghoz. - Rabtársak közt bizonyára nem járja szigorú etikett, s így számíthatok az ön előzékenységére.

Dumesnil lovag kézen fogta Gastont, s odavezette de Launay kisasszonyhoz, hogy bemutassa. Gaston rendkívüli önuralma ellenére sem leplezhette teljesen elképedését.

- Hohó, lovag, tetten értem - mondta a parancsnok. - Nemde, ön is azt hitte, amit a párizsiak általában: hogy elevenen felfalom foglyaimat?

- Nem, uram - felelte Gaston mosolyogva. - De megvallom, az imént már szinte bizonyosra vettem, hogy ön elnapolja megtisztelő meghívását.

- S ugyan miért?

- Rendes szokása vajon, parancsnok uram, hogy vendégeit ebéd előtt megsétáltatja úgy, mint ma engem, étvágyuk fokozása végett...?

- Jaj, csakugyan! - kiáltott fel de Launay kisasszony. - Nem önt vezették az imént a vallató­kamrába, uram?

- De bizony engem, kisasszony - bólintott Gaston. - És higgye meg: ennél csekélyebb akadály soha nem tarthatott volna vissza attól, hogy e kiváló társaság örömeit élvezzem.

- Lovag úr, igazságtalanul neheztel rám az ilyen és hasonló ügyekért - szólt de Launay úr. - Ezek kívül esnek hatáskörömön. Istennek hála katona vagyok, nem pedig bíró. Már Cicero megmondta: más a fegyver, s más a tóga. Az én dolgom csupán az, hogy foglyaim őrizetéről gondoskodjam, őket a szökésben meggátoljam, s tőlem telhetően kellemessé tegyem ittlétüket; hadd kívánkozzanak csak vissza, s igyekezzenek mielőbb visszakerülni, hogy társaságukkal felüdítsenek. D’Argenson mester dolga, hogy önöket kínpadra vonassa, lefejeztesse, fel­akasztassa, kerékbe töresse, felnégyeltesse, ha teheti. Ki-ki folytassa a maga mesterségét. Kisasszony, az ebéd tálalva van - fordult a parancsnok de Launay kisasszonyhoz, látva, hogy az ebédlőajtó két szárnya feltárul. - Megengedi, hogy a karomat nyújtsam? Elnézést. Dumesnil lovag, tudom, hogy ön most kegyetlen zsarnoknak tart, de én vagyok a házigazda, s élni szándékozom előjogaimmal. Uraim, asztalhoz!

- Nincs szörnyűbb a börtönnél - szólt Richelieu herceg, kézelőit gondosan feljebb csúsztatva, miközben helyet foglalt de Launay kisasszony és Laval gróf között. - Rabság, bilincs, lakatok, súlyos vasláncok.

- Parancsol ebből a ráklevesből? - kérdezte a házigazda.

- Igen, uram, köszönöm - felelte a herceg. - Az ön szakácsa kiválóan ért a rákleves elkészí­téséhez, igazán sajnálom, hogy saját szakácsomat elmulasztottuk bevonni az összeesküvésbe. Ha ő is itt ülne a Bastille-ban, fölöttébb hasznos ismeretekre tehetne szert.

- Laval gróf úr, ott van ön előtt a pezsgő, kérem, gondoskodjék szomszédnőjéről.

Laval komor képpel töltött magának egy pohár pezsgőt, és felhajtotta.

- Egyenesen Aï-ból hozatom - mondta a parancsnok.

- Lenne szíves elárulni, kitől? - érdeklődött Richelieu herceg. - Ha a régens mégse vágatná le mind a négy fejemet, holtomig ezt akarom inni... Hiába, megszoktam az ízét, elvégre har­mad­ízben járok már itt, s én a szokás rabja vagyok.

- Csakugyan, lovag, példát vehet Richelieu hercegről - mondta a parancsnok. - Ő egyik leg­hűbb vendégem, a szobáját ki se adjuk másnak távollétében, hacsak nincs nagy zsúfoltság.

- Zsarnokunktól, a régenstől kitelik, hogy mindannyian sokáig megtarthatjuk szobáinkat - jegyezte meg Brigaud.

- Abbé úr, lesz szíves a fogolypecsenyét felszeletelni. Megfigyeltem, hogy az egyház szolgái általában kiválóan értenek e művelethez - mondta de Launay úr.

- Megtisztel, parancsnok úr - Brigaud maga elé húzta az ezüsttálat, az említett szárnyas­féleségekkel, s rögtön hozzá is látott a szeleteléshez, mégpedig csakugyan nagyon ügyesen, bizonyítva, hogy de Launay úr jó megfigyelő.

- Elárulná, parancsnok úr, vajon az ön parancsára vertek-e fel ma éjjel kettőkor legszebb álmomból? S ha igen, mit jelentsen ez a zaklatás? - kérdezte Laval gróf vészjósló hangon.

- Nem én tehetek róla, gróf úr, hanem a jelenlevő hölgyek és urak. Hiába intem őket nap mint nap, nem maradnak veszteg.

- Mi?! - hüledeztek a vendégek.

- Igenis, önök! - erősködött a parancsnok. - Percenként megszegik a szabályzatot. Egyre-másra kapom a jelentéseket, hogy izeneteket, leveleket, cédulákat küldözgetnek egymásnak.

Richelieu herceg felnevetett, de Launay kisasszony és Dumesnil lovag fülig pirult.

- No, majd a desszertnél folytatjuk - mosolygott a parancsnok. - Laval úr, ürítem poharamat az ön egészségére... Chanlay úr, nem iszik?

- Nem uram, hallgatom önöket.

- Mondja inkább, hogy ábrándozik. Engem nem lehet becsapni.

- Miről? - kérdezte Malezieux.

- Ej, hát miről ábrándozhat egy huszonöt éves fiatalember? Látszik, poéta úr, hogy lassan eljár ön felett az idő! A kedveséről!

- Nemde, Chanlay úr - vette át a szót Richelieu -, jobb, ha a főt választják el a testtől, mint ha a lelket?

- Brávó, brávó, - lelkendezett Malezieux -, csinos, elbájoló gondolat. Herceg úr, engedelmével rögtön egy disztichont írok belőle Maine hercegnőnek.

Százszor jobb, ha a főtől kell megválni a testnek,
Mint ha a lélektől - nemde, drága Madame?

- Nos, mit szól versbe szedett gondolatához, herceg úr?

- Azt, hogy prózában valamivel jobban hangzott, poéta úr - vágta rá a kérdezett.

- Erről jut eszembe - szólt Laval gróf. - Mi hír az udvarról? Hogy van a király őfelsége?

- Uraim, uraim, kérem, ne politizáljanak - tiltakozott a parancsnok. - Beszéljünk festészetről, irodalomról, költészetről, rajzokról, háborúról vagy akár a Bastille-ról, ha úgy parancsolják, még ez is jobb, mint a politika.

- Helyes, beszéljünk a Bastille-ról - mondta Richelieu. - Hová tette Pompadour márkit, parancsnok úr?

- Herceg, Pompadour úr őszinte sajnálatomra arra kényszerített, hogy sötétzárkába csukassam.

- Sötétzárkába? - ütötte fel a fejét Gaston. - Hát mit követett el a márki?

- Megverte börtönőrét.

- Mióta tilos nemesembernek a szolgáját megütni? - fortyant fel Richelieu.

- A börtönőrök a király szolgái, herceg úr - felelte mosolyogva a parancsnok.

- Mondja inkább úgy: a régens szolgái - mondta rá Richelieu.

- Finom megkülönböztetés.

- De annál helytállóbb.

- Parancsol ebből a burgundi vörös borból, Laval úr? - fordult a parancsnok a grófhoz.

- Igen, uram, ha hajlandó velem a király egészségére koccintani.

- Kész örömmel, feltéve, hogy cserébe ön is koccint velem a régens egészségére.

- Parancsnok úr, máris elmúlt a szomjúságom.

- Nem csodálom, Laval úr - mondta a parancsnok -, hiszen csak az imént hajtott fel egy pohár bort, éspedig őfensége pincéjéből származó bort.

- Hogyan? őfensége pincéjéből? ezt a vörös bort a régens küldte?

- A régens őfensége éppen tegnap tisztelt meg azzal, hogy bort küldetett át, tudva, hogy olykor-olykor vendégül szoktam látni önöket.

- Nohát, akkor kész méreg ez a vörös bor, venenum furens! - kiáltotta Brigaud, s pohara tartalmát a földre loccsantotta. - Adja közelebb az ön aï-i borát, de Launay úr!

- Vigye ezt az üveget az abbé úrhoz - utasította a parancsnok a felszolgáló inast.

- Ó, ó! abbé úr földre loccsantja a bort, nem iszik! - álmélkodott Malezieux. - Ki hitte volna, hogy ilyen fanatikus híve a jó ügynek?

- Helyeslem, abbé, hogy nem ivott, ha a bor elveibe ütközik - mondta Richelieu, de azt már nem, hogy kiöntötte. Ráismerek, hiszen sokszor ittam belőle: ez a bor csakugyan a régens pincéjéből került ide, s az egész országban nem lelni párját. Nagy készlete van belőle, parancsnok úr?

- Mindössze hat üveg.

- Látja, abbé, valóságos szentségtörés volt kiloccsantani.

- A kirelejzumát! adta volna a szomszédjának, vagy öntötte volna vissza az üvegbe... ott a helye, nem a padlón: vinum in amphoram, mondta valaha preceptorom.

- Herceg úr, engedelmével hadd jegyezzem meg: spanyolul jobban tud, mint latinul - mondta Brigaud.

- Nem rossz, abbé úr - felelte Richelieu -, de van egy nyelv, amelyen gyengébben beszélek, mint akár spanyolul, akár latinul, s szeretném jobban elsajátítani: a francia.

- Ugyan! - legyintett Malezieux. - Hosszú és unalmas munka lenne, hercegem, egyszerűbb, higgye meg, ha felvéteti magát az Akadémiába.

- Hát ön, lovag úr - fordult Richelieu Chanlay-hoz -, szintén beszél spanyolul?

- Úgy hírlik, azért kerültem ide, herceg úr, mert túlságosan kedvelem e nyelvet - felelte Gaston.

- Uraim, figyelmeztetem önöket, ha folytatják a politizálást, kénytelen leszek az ebédet félbe­szakítva távozni, pedig még csak az előételeknél tartunk, s ez annál sajnálatosabb lenne, mert önök, úgy hiszem, túlságosan jól neveltek, hogysem maradnának, miután én eltávoztam.

- Nos, parancsnok úr, kérje meg de Launay kisasszonyt, hogy beszéljen matematikáról, az nem zavar senkit.

De Launay kisasszony összerezzent, mint aki álmából riad fel. Dumesnil lovaggal szemközt ült, s ők ketten elmerülten társalogtak - a szemek nyelvén. Ez a társalgás a legkevésbé sem nyugtalanította a parancsnokot, de annál boldogtalanabbá tette a Bastille rendőrkapitányát, Maison-Rouge urat, aki fülig szerelmes volt de Launay kisasszonyba, s mindent meg is tett, hogy elnyerje tetszését, csakhogy hiába. Dumesnil lovag fejhosszal megelőzte a derék tisztet, mint már említettük.

A parancsnok kis beszéde hatott, az ebéd hátralévő részében egy rossz szó nem esett többé a régens őfenségéről vagy miniszteréről. Ezek a - régens tudtával és beleegyezésével lezajló - összejövetelek üdítő változatosságot jelentettek a foglyok életében, akik ennek folytán ügyel­tek, hogy más témákat pengessenek; Gaston elmondhatta, hogy kellemesebb, szellemesebb társaságban soha nem ebédelt, mint most a Bastille-ban.

Felajzott érdeklődéssel figyelte társait. Valamennyien híres, sőt, kétszeresen híres személyi­ségek voltak, nemcsak nagy ősök utódai, de saját személyükben is kiváló emberek, akiknek a hírnevét még meghatványozta a Cellamare-féle összeesküvés. S Gastonnak úgy tetszett, hogy ezek a nevezetes emberek, nagyurak, költők, tudósok csakugyan méltóak a hírükre, ami igazán ritkaság.

Az ebéd befejeztével a parancsnok egyenként visszavezettette zárkáikba a foglyokat. Azok megköszönték kitüntető kedvességét, nem is sejtve, hogy becsületszó ide, becsületszó oda, a két szomszédos helyiség tömve volt őrökkel; a foglyok oly szoros felvigyázat alatt álltak az ebéd egész időtartama alatt, hogy egy kétsoros cédulácskát sem csempészhettek volna észre­vét­­lenül egymás kezébe. De Gaston ezt nem vette észre, s elképedése nem ismert határt. Min­den korábbi elképzelését halomra döntötte a rettegett börtön különös rendje, s az éles ellentét a két órával korábban a kínzókamrában d’Argenson fővezérlete alatt lezajlott jelenet s a parancsnok lakásán lefolyt másik jelenet között. Amikor rá került a sor, elköszönt de Launay úrtól, s visszatérve a délelőtti beszélgetésre, megkérdezte, kaphatna-e borotvát, lévén ez a szer­szám e válogatottan előkelő társaságban nélkülözhetetlen.

- Lovag úr, legőszintébb sajnálatomra kénytelen vagyok megtagadni kérését, noha maradék­talanul átérzem jogosultságát - felelte a parancsnok. - Háziszabályaink szigorúan tiltják, hogy a rabok borotválkozzanak, hacsak nem kaptak rá előzetesen engedélyt. Fáradjon át dolgozó­szobámba, ott talál papirost, pennát, tintát. Írjon egy kérvényt a rendőrkapitány úrhoz címezve, én majd továbbítom a kérvényt, és előre is kezeskedem, hogy kedvező választ kap rá.

- Ezek az urak, akikkel együtt ebédeltem, s akik mind kifogástalan öltözékben és simára borot­váltan jelentek itt meg, tehát különleges jogokat élveznek? - kérdezte Gaston.

- Dehogy, dehogy, ők is azt tették, amit ön tenni fog: engedélyt kértek. Richelieu úr, akit ma kifogástalan frizurával, frissen borotvált állal láthatott, egy hónapon át akkora szakállal járkált, mint egy pátriárka.

- Nem értem, hogy fér össze ez a kicsinyes szigor az iménti összejövetel szabad légkörével.

- Uram - felelte a parancsnok -, nekem is vannak bizonyos előjogaim; borotvát, pennát, köny­veket ugyan nem szolgáltathatok ki önöknek, de azt igenis megtehetem, hogy meghívjam vacso­rára a börtön egyes foglyait, akiknek kedvezni szeretnék, feltéve persze, hogy a meghí­vást csakugyan kedvezménynek tekintik - mosolygott de Launay úr. - Igaz, kötelességem a rendőrfőnök úrnak jelentést tenni az asztal fölött elhangzott, kormányellenes kijelentésekről, de mint látta, nem tűröm, hogy vendégeim politizáljanak, miáltal elkerülöm, hogy a vendég­jogot megsértve jelentenem kelljen, ami az asztalnál elhangzott.

- S nem tartanak odafönt attól, uram, hogy a foglyok és ön között létrejött, meghitt kapcsolat önt a kormány intencióval ellentétes elnézésre csábítja?

- Uram, tudom, mi a kötelességem, s szigorúan ehhez tartom magam. Látta, ugye, mai vendé­geimet? Nos, mindegyikük megjárta már a sötétzárkát - Pompadour márki jelenleg is ott tartózkodik -, de ezért senki közülük meg nem neheztelt rám. Az udvar parancsol, és parancsai változóak, uram. Én végrehajtom a kapott parancsokat, vendégeim tudják, hogy ezekért nem engem terhel a felelősség, sőt hogy amennyire szabadságomban áll, enyhítem a rendelkezések szigorát, tehát nem is haragusznak rám. Remélem, ön sem haragszik majd meg, uram, ha - amit feltételezni egyébiránt nincs semmi okom -, személyére vonatkozóan oly utasításokat kapnék, melyek kedve ellenére lennének.

Gaston ajkára bánatos mosoly ült ki.

- Elővigyázatossága nagyon is indokolt, uram - felelte -, mert úgy sejtem, a maihoz hasonló élvezetekben nem sokáig lesz részem. Mindenesetre ígérem, a bekövetkezendő gyászos eseményekért semmi szín alatt nem fogom önt okolni.

- Nemde, van az udvarnál pártfogója? - kérdezte a parancsnok.

- Nincs - rázta meg a fejét Gaston.

- Nem őrködik ön felett valamely jótékony hatalom?

- Tudtommal, nem.

- Akkor hát bízzon a véletlenben, uram.

- Az sosem kedvezett nekem.

- Annál indokoltabb, hogy megenyhüljön irányában.

- Meg aztán breton vagyok, s mi bretonok csakis Istenben hiszünk.

- Vegye úgy, hogy így értettem, amikor a véletlent emlegettem - mondta a parancsnok.

Gaston megírta a kérvényt, és távozott, elismeréssel adózva de Launay úr jellemének és modorának.