C. Sallustius Crispus összes művei

39

37.  Ekkoriban  a  római  állam  rendjét  alaposan  felkavarta  a  tribunusok  viszálykodása.  P.

Lucullus és L. Annius néptribunusok mindenáron meg akarták hosszabbítani megbízatásukat,

hiába ellenkeztek hivataltársaik, s ez a viszálykodás egész évben akadályozta a választógyűlés

összehívását.  A  késlekedés  arra  a  reményre  bátorította  Aulust  -  mint  fentebb  említettük,  ő

maradt  praetorként  a  táborban  -,  hogy  vagy  befejezi  a  háborút,  vagy  seregével  ráijeszt  a

királyra s pénzt csikar ki tőle. Katonáit január havában a téli szállásról hadjáratra indította, s

erőltetett menetben, kemény télben érkezett Suthul város alá: itt volt a király kincstára. Ámbár

a zord idő s a hely kedvező fekvése miatt sem bevenni, sem  ostromgyűrűbe  zárni  nem  volt

képes (mert a meredek hegyoromra rakott falak körüli iszapos síkságot a téli esők elmocsara-

sították),  mégis  színleg,  hogy  a  királyt  megrettentse,  vagy  a  kincsvágytól  elvakulva  ostrom-

tetőket  készíttetett  a  város  bevételére,  töltést  hányatott,  s  gyors  ütemben  folytatta  az  egyéb

szükséges előkészületeket.

38.  Jugurtha  azonban  felismerte  az  alvezér  áltevékenységét  és  tapasztalatlanságát;  álnokul

szította esztelen hevét. Könyörgő követeket küldözgetett hozzá, maga pedig, mintha ki akarná

kerülni, erdős tájakon, ösvényeken vezetgette seregét. Végül is az alku megcsillantásával arra

késztette Aulust, hogy hagyja el Suthult, s üldözze őt félreeső vidékeken, mintegy a  vissza-

vonuló nyomában járva, így vétke inkább titokban marad. Közben ravasz emberei útján éjjel-

nappal  puhította  a  sereget,  megvesztegette  a  centuriókat  és  a  lovasszakaszok  vezetőit,  hogy

egy részük szökjön át hozzá, mások adott jelre hagyják el állásaikat. Miután mindent elgon-

dolása szerint előkészített, az éjszaka sötétjében nagy tömeg numidával váratlanul körülvette

Aulus sátrát. A szokatlan zajra felriadnak a római katonák: ezek fegyverükhöz kapnak, azok

elbújnak, az egyik rémüldözik, a másik bátorítja: mindenfelé izgalom, túlerőben az ellenség,

az eget sötétbe borítják a felhők és az éjszaka, válságos a helyzet; ki tudná, futni vagy maradni

biztosabb-e? De az említett megvesztegetettek közül a ligurok egy zászlóalja két thrák lovas-

szakasszal  s  néhány  közkatonával  átállt  a  királyhoz,  s  a  harmadik  legió  első  centuriója  a

védelmére bízott sáncon át utat nyitott az ellenségnek, ahol a numidák mind beözönlöttek. A

mieink  csúnyán  megfutottak,  legtöbbjük  eldobálta  fegyverét,  s  a  közeli  dombra  menekült.

Csak az éjszaka és a táborban lelt zsákmány tartóztatta fel az ellenséget abban, hogy győzel-

mét jobban kihasználja. Jugurtha másnap az Aulusszal folytatott tárgyaláson kijelentette, hogy

ámbár őt és seregét bekerítette, kiéheztetéssel és fegyverrel végezhetne velük, mégsem feled-

kezik meg az emberiességről; ha egyezséget köt vele, sértetlenül vonulhatnak el a szégyeniga

alatt,  de  aztán  tíz  napon  belül  hagyják  el  Numidiát.  Ámbár  ez  súlyos  és  gyalázatos  feltétel

volt, mégis a király kívánsága szerint valósult meg a béke, mivel a halálfélelmet váltotta fel.

39. Mikor ez Rómában kitudódott, döbbent rémület ülte meg a várost; fájlalták a birodalom

dicsőségét, a hadi ügyekhez  nem  értők  a  szabadságukért  reszkettek;  Aulust  mindenki  szidta

(kivált  akik  gyakran  jeleskedtek  háborúban),  amiért  a  szabadulást  dicstelen  úton  kereste  és

nem fegyverrel, noha ott volt a kezében. Albinus consul félt, hogy öccse bűne őt is meggyű-

lölteti és veszélybe sodorja. Megkérdezte, mi a senatus véleménye a békekötésről, s közben

kiegészítette seregét, a szövetségesektől és a latinoktól segélycsapatot rendelt, tehát minden-

képpen  tevékenykedett.  A  senatus  méltányosan  úgy  döntött,  hogy  az  ő  és  a  nép  parancsa

nélkül  semmilyen  szerződés  nem  tekinthető  érvényesnek.  Néhány  nap  múlva  a  consul  el  is

utazott Afrikába, de a néptribunusok megakadályozták, hogy a toborzott csapatokat magával

vigye, mert a megegyezés szerint az egész hadsereg elhagyta Numidiát és a római tartomány-

ban  telelt.  Miután  a  consul  odaérkezett,  ámbár  feltett  szándéka  volt  Jugurthát  üldözni,  és

csillapítani  az  öccse  keltette  felháborodást,  ráébredt,  hogy  a  katonák  jellemében  nemcsak  a

megfutamodás tett kárt, hanem a fegyelem meglazulása révén a szabadosság és féktelenség is.

A helyzethez illően ezért jobbnak látta, ha semmit sem csinál.

---

40

40.  Közben  Rómában  C.  Mamilius  Limetanus  néptribunus  indítványt  terjesztett  a  nép  elé,

hogy folytassanak vizsgálatot azok ellen, akiknek tanácsára Jugurtha semmibe vette a senatus

határozatait,  s  akik  tőle  akár  mint  követek,  akár  a  hadsereg  élén  pénzt  fogadtak  el,  akik

elefántjait  és  szökevényeit  kiadták,  végül  akik  békéről-háborúról  alkuba  bocsátkoztak  az

ellenséggel. Egyesek bűnük tudatában, mások meg attól félve, hogy a pártok gyűlölködéséből

baj  keletkezik,  titokban  próbálták  megakadályozni  a  döntést  barátaik,  s  főleg  a  latinok  s  az

itáliai szövetségesek  útján,  minthogy  nyíltan  nem  szegülhettek  szembe  e  javaslattal  anélkül,

hogy ezzel meg ne vallják: az ilyen s hasonló bűnök tetszenek nekik. De elmondani is hihe-

tetlen,  mennyire  eltökélt  volt  a  nép,  milyen  erővel  vitte  keresztül  a  javaslatot  -  inkább  a

nemesség  iránti  gyűlöletből,  amely  ellen  éle  irányult,  mint  a  közérdeket  szem  előtt  tartva;

akkora  szenvedély  fűtötte  a  pártokat.  A  többieket  megbénította  a  rettegés,  a  nép  örömben

úszott, a cinkosok elszökdöstek s forrt az egész város, de Bestia említett alvezére, M. Scaurus

elérte, hogy a mamiliusi törvényjavaslat értelmében kijelölendő három vizsgálóbiztos közé őt

is megválasszák. A vizsgálatot mégis zord  szigorral,  engesztelhetetlenül  folytatták  le,  hallo-

másból vett értesülések alapján és a nép szeszélye szerint. Mint  gyakran  a  nemességnek,  ez

idő tájt a népnek is fejébe szállt az ügyek kedvező fordulata.

41. Egyébként a pártoskodást, klikkezést s minden efféle rossz szokást csak néhány évvel az-

előtt szülte Rómában a tétlenség, s mindannak a bősége, amit a halandók a legtöbbre tartanak.

Mert Karthagó elpusztítása előtt a római nép s a senatus még szelíden, csínján tárgyalta meg

egymással  az  államügyeket;  nem  versengtek  a  polgárok  a  dicsőségért  és  a  hatalomért;  az

ellenségtől  való  félelem  megőrizte  a  polgárság  jó  tulajdonságait.  De  mihelyt  ez  a  rettegés

kiveszett  belőlük,  helyébe  nyomult  a  jóléttel  tenyésző  kicsapongás  és  önteltség.  Egyszóval:

balszerencsében a nyugalmat kívánták, mikor meg elérték, sanyarúbb és keservesebb lett az,

mint  a  régi  balsors.  Mert  ekkor  kezdte  a  nemesség  a  maga  állami  méltóságait,  a  nép  pedig

szabadságjogait önkénye szerint felhasználni; ki-ki magának vett, szerzett, rabolt. Két pártra

szakadt  minden:  az  államot,  amely  közöttük  volt,  kétfelől  marcangolták  szét.  Egyébként  a

nemesség klikkje volt az erősebb: a nép szétszórt, elaprózódott ereje nagyobb tömege ellenére

sem érvényesült annyira. Kevesek önkénye döntött háborúban, békében, övék volt a kincstár,

tartományok, hivatalok, dicsőség és diadalmenetek; a  népet  a  katonáskodás  és  a  szegénység

sújtotta; a hadizsákmányt a vezérek marták el néhányadmagukkal; közben a katonák szüleit,

kisgyermekeit kiverték otthonukból, ha éppen egy hatalmas szomszédságában laktak. S a ha-

talommal szövetkezett kapzsiság mértéket, korlátokat nem ismerve rohant le, szennyezett be,

pusztított el mindent: semmi sem volt neki fontos, semmi sem szent, míg önmagát romlásba

nem  döntötte.  Mert  amint  akadtak  a  nemességben  olyanok,  akik  az  igazi  dicsőséget  többre

tartották  a  jogtalan  hatalmaskodásnál,  megmozdult  a  város,  s  a  polgárok  közt  olyan  viszály

tört ki, mintha a föld indult volna meg.

42. Miután Ti. és C. Gracchus, akiknek ősei a pun és más háborúkban dicsőséget hoztak az

államra, a népnek szabadságot követeltek s elkezdték leleplezni maroknyi ember visszaéléseit,

a bűnös s épp ezért felháborodott nemesség szembeszállt a Gracchusok tevékenységével, hol a

szövetségesek  és  a  latinok,  hol  a  római  lovagok  segítségével,  akiket  e  szövetség  reménye

eltávolított a néptől. Előbb Tiberiust mészárolták le, majd néhány évvel utána a helyébe lépő

Caiust  (az  egyik  néptribunus  volt,  a  másik  a  gyarmattelepítő  hármas  bizottság  tagja),  M.

Fulvius  Flaccusszal  együtt.  Az  is  igaz,  hogy  a  Gracchusok  sem  tudták  eléggé  mérsékelni

győzelemvágyukat. De szebb, ha a jó elbukik, mintha gonosz úton győzi le a  jogtalanságot.

Ezt  a  győzelmét  használta  ki  kénye  szerint  a  nemesség,  sok  embert  némított  el  karddal,

száműzetéssel, s inkább jövendő rémuralmát  alapozta  meg,  mint  hatalmát.  Így  pusztultak  el

sokszor  nagy  államok  is,  ha  népük  egyik  része  mindenáron  le  akarta  győzni  a  másikat,  s  a

legyőzötteken  kegyetlen  bosszút  akart  állni.  De  ha  a  pártküzdelmekről,  s  az  állami  köz-

---