90
a mai modern társadalmi regény alakult. Ezen ú. n.
családi regénynek megalapítója az angol Richardson, a
Pamela és a Clarisse Harlow szerzője, kinél már meg-
találjuk az angol realista regényköltészet legfőbb saját-
ságait: a lélektani megfigyelés gazdagságát s ennek
megfelelően a lelkiállapotok részletező elemzését. Emel-
lett Richardson moralista, aki költői igazságszolgálta-
tásában a bűnt gyűlöletessé akarja tenni s mindenütt
az erény diadalát hirdeti. Ez utóbbi irányzatáért Taine
(i. m. IV. k. 17—56. 1.) erős gúnnyal illeti regényeit.
Alapjában ugyanily erkölcsi irányzat jellemzi az újabb
angol realistákat is, kiknek sorából főleg Dickens,
Thackeray és Eliot válnak ki mint legkitűnőbb regény-
írók. Az angoloknál ethnopszichikai sajátságképpen na-
gyon kivételes s csak legújabb jelenség egy-egy natu-
ralista regényíró, mint pl. a már említett Swinburne és
Wilde. Az angol realizmus, nézetünk szerint, nincs szerves
kapcsolatban a francia naturalizmussal. Való ugyan,
hogy az angol realisták a regény tárgykörét nagyon
kiszélesítették; az is valószínű, hogy egyik-másik újabb
francia regényíró, mint pl. Daudet Alfonz, sokat tanult
az angol realizmusnak elemző módja, a mostoha
sorsúak iránti rokonszenve, továbbá humora s az elő-
adásmód egyes sajátságai tekintetében, de mindeme
hasonlóságok sokkal lényegtelenebbek, semhogy a natu-
ralizmust az angol realizmus fejleményéül vagy akár-
csak utánzásául tekinthetnők.
A francia naturalizmusnak, mely utóbb más irodal-
makba is átplántálódott, a legelső lökést igazában
Diderot adta. A Goncourt-testvérek vallomása szerint
(a Germinie Lacerteux előszavában) Diderot: «inaugu-
rálta a modern regényt, színművet és bírálatot, ő az
91
új Franciaország géniusza». Zola is, ki egyébként mii-
iránya igazolása végett sok írót egész alaptalanul a
naturalizmus táborába soroz, nyíltan bevallja, hogy
Diderot-ig és az ő kortársaihoz kell visszamenni, mint
a modern naturalista alkotások igazi forrásához.
A hírhedt enciklopedista már a «Levél a vakokról»
c. első nagyobb művében (1749) egy volt tudóssal
halálos ágyán egyenesen atheizmust prédikáltat. Leg-
hirhedtebb e műve mellett a már egyenesen trágár
Pótlék Bougainville utazásához (1772), melyben egye-
bek közt arról szól, hogy a hajadonoktól szüzesség
helyett prostituált életmódot követelnek Taiti szigetén,
hol a szabadszerelem a vérfertőzésig megy. E művében
Diderot a természeti ösztönéletet magasztalja oly mér-
tékben s oly nyíltan, mint még senki ő előtte. Isten
és a lélek tagadása mellett valamennyi vallási, polgári
és politikai intézményt egy csapat gazember találmá-
nyának hirdeti. Minden önmegtartóztatást, szégyenkezést
és lelkifurdalást ostoba konvenciók eredményének nyil-
vánítja.
Művészeti elveit illetőleg: a Festészetről (Essai
sur la peinture, 1765) című tanulmány-sorozatában
sürgeti a természethez való visszatérést s az élő
minták közvetlen tanulmányozását. Míg azonban kor-
társa, Batteux a természet utánzását csak mint a mű-
vészi hatás egyik eszközét tekinti, Diderot már egye-
nesen mint legfőbb célt állítja ezt a művészet föl-
adatául. Értekezésének mindjárt első tétele így hang-
zik: «A természet semmi helytelent nem alkot».
Hogy mit értett a természet utánzásán, legjobban
mutatják regényei, főleg a «Jacques le Fataliste» c.
regénye, melyben a cselekvény közé szőtt reflexióiban
92
Isten helyébe az örök anyagot helyezi; a lélek mű-
ködéseiben szintén csak anyagi folyamatot lát s az
erkölcsi szabadságot «értelem nélküli üres szó»-nak
mondja. Általában az egész regényt a legdurvább ma-
terializmus hatja át. Diderot e regényével, melyben a
természetesség örve alatt a valóságot meghamisítja, az
ember lényének magasabb felét megtagadva, első pél-
dáját nyújtotta a naturalista regénynek. (Diderot ero-
tikus mocskosságaira nézve 1. Tlx Carlyle: Critical and
historical essays. London, 1888. V. k. 1 — 63. 1., főleg
54. 1. —- és 1. Brunetiére-nak a repertóriumban jelzett'
művét, 67—8. L).
Restif de la Bretonne, Diderot kortársa, még
közelebbi rokonságban van a modern naturalistákkal.
Ezt a paraszti sorból nyomdásszá fölvergődött regény-
írót már kortársai a «pocsolya Rousseau»-jának (le
Rousseau du ruisseau) csúfolták. műveiben (Contem-
porains, Le paysan perverti, La vie de mon pere, Les
gynographes, L'andrographe s még vagy háromszáz
kötetében, 1770—1782) a köznapi élet legdurvább
anyagát dolgozta föl s rendszerint élő alakok és a
saját botrányosnál botrányosabb élményeit beszéli el.
O is reformátornak tartotta magát, mint később Zola
s éppen úgy tiltakozik, mintha ő regényeket akart volna
írni. Ő — úgymond — «csak az igazságot tárja föl
egész meztelenségében)) s műveit a mentől természe-
tesebb és hívebb vonások összehordásáért mint hasznos
pótlékot mutatta be Buffon természetrajzához.
Nem csekély hatással volt a naturalista irány föl-
burjánozására a XIX. század költői közül a nagy-
tehetségű Stendhal (Beyle) Henrik, szintén materialista
világnézletű író (1783—1842), aki regényeiben (Rouge
Dostları ilə paylaş: |