103
ezzel kapcsolatban az erkölcsi és fizikai rút ábrázol-
hatása jogosultságának minden megszorítás és etnikai
záradék nélküli nyílt hangoztatása, sőt. egyenes köve-
telménye.
S vájjon Zola ismerte-e Tainc-nek ezen műelveit?
Zola az ő «Le roman experimental» c. elméleti művé-
ben, amelyben az ú. n. kísérleti regény műszabályait
fogalmazza meg, nem mondja ugyan, hogy ő Taine-
től kölcsönözte volna elveit, de magasztalja őt, a kri-
tika fejedelmének ismerve el, sőt azt is érinti, hogy a
Taine kritikai módszere közös irányú az ő saját
regényírói módszerével, mert mindketten azonegy pont-
ból indulnak ki: a szabatos környezet (juste-milieu)
és a természetről másolt dokumentum szempontjából,
sőt mi több, még azt is kimondja, hogy valami mé-
lyebb alapja van rokonságuknak: «Aki beljebb hatolna,
— úgymond — ugyanazon talajra, a pozitivista enquéte-re
találna bent».
Ennél világosabb beszéd már nem kívánható.
Brunetiére és Haraszti részletezően ismertetik Zola
elméleti fejtegetéseit, főleg a «Kísérleti regény» c.
művét, kimutatva, hogy a Zola értelmében vett kísér-
letezés merő képtelenség, mert a regényíró legfölebb
csak észleletek után dolgozhatik, s képzeleti alakjaival
nem kísérletezhetik. Zolának ellenmondásos s általában
hóbortos fejtegetései kevéssé érdekelhetnek bennünket,
s azért csak azt emeljük ki, hogy az erkölcsi világ-
rendet ezen elméleti művében is megtagadja s tudni
sem akar arról, hogy a művészetben erkölcsi szem
pontról egyáltalán szó lehessen. Szerinte az erényt
nem szeretheti több joggal az író s nem gyűlölheti a
bűnt, mint a kémikus szeretheti az oxigént vagy
104
hidrogént. Az ember is fiziko-kémiai törvényeknek van
alávetve, s a regényírónak darabokként kell szétszednie
és ismét összeraknia az emberi gépezetet, hogy ezt a
környezet hatása alatt működtesse, oly sajátságos tör-
ténetben szerepeltetve az egyes alakokat, amely nyil-
vánvalóvá tegye, hogy a tények abban a sorrendben
következnek benne egymásután, ahogyan ezt a tanul-
mányozásul fölvett tünetek determinizmusa kívánja.
Dióhéj ben ez az ő kísérleti regényeinek programmja.
Hogy miként valósította meg Zola ezen programmot,
arról művei adhatnak legjobb fölvilágosítást.
Lássuk tehát most Zolának, az egész világiroda-
lom fő-fő erotikus költőjének regényeit, de lehetőleg
csak rövid áttekintésben; mert egyrészt a tisztesség
érzetével ellenkeznék, ha Zola minden niocskosságát
részleteznők, másfelől terünk sem engedi, hogy mind-
egyik regényét hosszasabban taglaljuk.
Zola mint elbeszélő költő első sikerét már huszon-
négyéves korában aratta: «Contes á Ninon» ábrán-
dos, érzelgős novella-gyűjteményével (1864), mely
azonban még csak szárnypróbálgatás volt, de már a
következő regények előre vetik a későbbi hírhedt
naturalista költő árnyékát. A naplóalakú «La confes-
sion de Claude» (1865) címbeli ifjú hősét elcsábítja
egy nő, ki utóbb hűtlen lesz hozzá. A «Therése
Raquin» (1867) hősnője beteges férje barátjának
kedvese, kivel egyetértve meggyilkolja férjét, s utóbb
mindketten öngyilkosok lesznek. Ne gondoljuk azon-
ban, hogy Zola e regényével valamely erkölcsi alap-
eszmét — talán a bűntudat mardosó hatását — akarta
volna megérzékíteni. Korántsem. «Véralkatot, nem
pedig jellemeket akartam tanulmányozni», mondja a
105
regény előszavában. «Therése és Laurent emberi bar-
mok — úgymond —, kiket testök paralizmusa pusztít
el. Az, amit lelkiismereti mardosásnak voltam kény-
telen nevezni, egyszerűen csak szervi rendetlenség.
Én csak egyet akartam: egy hatalmas férfit, egy ki-
elégíthetőn nőt véve föl, a barmot keresni bennök,
sőt csakis barmot látni bennök». Ez világos beszéd!
Menjünk tovább. A «Madelaine Férat» c. regényben
(1868) már némi szerepet játszik az átöröklés is,
melyet utóbb nagy regényciklusában oly merészen
alkalmazott. A címbeli hősnőnek még leány korában
viszonya volt későbbi íérje barátjával, kivel azonban
férjhezmenetelekor szakított, bár gondolatban, különö-
sen itt néven nem nevezhető alkalmakkor, szüntelen
vele foglalkozott. Ez volt oka, hogy megszületett
gyermeke szakasztott mása lett kedvesének, ki egyszer
véletlenül megjelenik a családban s teljesen földúlja
ezzel Magdolna nyugalmát, aki most fölkeresi kedvesét,
ismét elbukik, — a vég itt is öngyilkosság, de ugyan-
olyan értelemben, mint az előbbi regényben.
Zola ezután «Les Rougon-Macquart» címen egy
húszkötetes regénysorozatot (1871—93) indított meg,
melynek mellékcíméül ezt csatolta hozzá: «Egy család
természetrajzi és társadalmi története a második csá-
szárság alatt». Ne gondoljuk azonban, hogy a regény-
sorozatnak valamely nagyobb és szorosabb egységbe
fűződő cselekvénye van. Az egyes regényeket csupán
az kapcsolja össze, hogy mindegyiknek cselekvénye
III. Napóleon korában játszik, s főalakjaik mind egy
család gyermekei, kik csak átöröklött, baromilag
durva jellemüknél fogva tartoznak együvé, máskülön-,
ben a ciklus minden részének külön cselekvénye van
Dostları ilə paylaş: |