A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Bednanics Gábor (2003) „»Nem az vagyok, aki vagyok«. A szubjektum megképződése és az önazonosság Ady Endre költészetében”, in Beszédformák között, Budapest: FISZ, 9–30.

Fried István (1999) „Csokonai és Csokonai között”, in Kabdebó 1999, 66–78.

Gintli Tibor (1994) „A Minden-élmény jelentősége Ady lírájában”, Irodalomtörténet 1994 (1–2): 33–45.

Halász Gábor (1977) [1929] „A líra halála”, in Véber Károly (szerk.) Válogatott írásai, Budapest: Magvető, 413–425.

Ignotus (1969) „Ady körül”, in Válogatott írásai, Budapest: Szépirodalmi, 384–391.

Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) (1999) Újraolvasó: Tanulmányok Ady Endréről, Budapest: Anonymus.

Kenyeres Zoltán (1998) Ady Endre, Budapest: Korona.

Király István (1972) Ady Endre. I–II, Budapest: Magvető.

Kosztolányi Dezső (1977) [1929] „Az írástudatlanok árulása: Különvélemény Ady Endréről”, in Egy ég alatt, Budapest: Szépirodalmi, 220–239.

Kulcsár Szabó Ernő (1998) „Az »Én« utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában”, in A megértés alakzatai, Debrecen: Csokonai, 46–68.

Lőrincz Csongor (2002) „Líra, kód, intimitás”; „A retorika temporalitása”, in H. Nagy Péter (szerk.), Ady-értelmezések, Budapest: Iskolakultúra, 104–133.

Menyhért Anna (1998) „Kipányvázott lótuszok vára. Ismerősség és szimbólum Ady Endre költészetében (1906–1909)”, in „Én”-ek éneke, Budapest: Orpheusz, 7–25.

H. Nagy Péter (2003) Ady-kollázs, Pozsony: Kalligram.

Németh G. Béla (1981) „A tragikum vállalása. Expresszionista stílusjegyek a kései Ady költészetében”, in Küllő és kerék, Budapest: Magvető, 190–205.

Palkó Gábor (2004) „Ősi dalok visszhangja”, in A modernség alakzatai, Budapest: Ulpius-ház, 49–96.

Rába György (1986), „A drámaelvű líra”, in: Csönd herceg és a nikkel szamovár, Budapest: Szépirodalmi, 17–48.

Schöpflin Aladár (1997) [1937] A magyar irodalom története a 20. században, Budapest: Szépirodalmi.

Szegedy-Maszák Mihály (1998) „Ady és a francia szimbolizmus”, in Irodalmi kánonok, Debrecen: Csokonai, 125–140.

Szirák Péter (1999) „Kanonizációs stratégiák, történeti konstrukciók az Ady-recepcióban”, in Kabdedó 1999, 35–42.

Veres András (1999) „Szempontok Ady »depolitizálásához«”, in Kabdebó 1999, 43–50.

54. fejezet -

1. Világirodalmi távlat megteremtése

Was du ererbt von deinen Vätern hast,

Erwirb es, um es zu besitzen!

Was man nicht nützt, ist eine schwere Last.

Nur was der Augenblick erschafft, das kann er nützen

(Goethe: Faust).

Az örökség akkor igazi jog,

Ha veszed is valami hasznát,

Különben teherként nehezül az rád;

A perc azt éli fel, amit magába fog

(Márton László fordítása).

Ismeretes, hogy e folyóirat „első száma nem 1908. január elsején jelent meg, ahogy a címoldala hirdeti, hanem 1907 karácsonyán látott napvilágot” (Kenyeres 2001, 5). Három évtizednél is hosszabb történetének egyetlen szakaszában sem képviselt egységesnek nevezett irányzatot, és szerzői semmilyen szempontból sem hozhatók összefüggésbe valamely egyértelműen meghatározható szemlélettel. Az 1908 és 1941 közötti évek legkiválóbb magyar írói jelentették meg munkáikat e folyóirat hasábjain, de az ő tevékenységük nem köthető egyértelműen a Nyugat történetéhez, s ezért célszerűbb más rendező elvek alapján értelmezni őket. A legjelentősebbek közül Ady Endre és Babits Mihály munkássága kapcsolódott legszorosabban a folyóirathoz s a vele azonos nevű, 1910-ben elindított kiadóhoz, de még az ő műveik kisugárzása is tágabb összefüggésrendszer számbavételét igényli. Tagadhatatlan, hogy a Nyugat jelentősége részben arra vezethető vissza, hogy Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Füst Milán, majd 1921-től Erdélyi József és Szabó Lőrinc, 1928-tól Illyés Gyula, 1932-től Weöres Sándor jelentős költeményei éppúgy ennek a folyóiratnak a hasábjain jelentek meg, mint Móricz Zsigmond Sárarany (1909), Isten háta mögött (1911), A fáklya (1917), Légy jó mindhalálig (1920), A nagy fejedelem (1930) és Forr a bor (1930–1931), Kaffka Margit Mária évei (1912) és Hangyaboly (1917), Laczkó Géza Német maszlag, török áfium (1913), Babits Gólyakalifa (1913), Kártyavár (1915– 1916) és Timár Virgil fia (1921), Kassák Lajos Misilló királysága (1916) és Angyalföld (1928–1929), Tersánszky Józsi Jenő Viszontlátásra, drága (1916) és Az amerikai örökség (1933), Kosztolányi Dezső A véres költő (1921), Pacsirta (1923) és Édes Anna (1926), Pap Károly Mikaél, az ács (1929) című regénye, Csáth Géza Anyagyilkosság (1908), Móricz Hét krajcár (1908), Tragédia (1909) és Szegény emberek (1916), Cholnoky Viktor Az alerion madár vére (1910), Cholnoky László Prikk mennyei útja (1917), Kodolányi János Sötétség (1922), Krúdy Gyula Utolsó szivar az Arabs Szürkénél (1927) és A hírlapíró és a halál (1928), Déry Tibor Theokritos Ujpesten (1933) vagy Ottlik Géza Drugeth-legenda (1939) című elbeszélése, Füst Milán Boldogtalanok (1915) és Catullus (1928) című színműve vagy Kassák Lajos Egy ember élete (1924–1931), illetve Márai Sándor Egy polgár vallomásai (1934) című önéletrajzának egyes részei – ám e művek aligha foglalhatók történeti egységbe, hiszen nagyon különböző írásmódokat testesítenek meg.

Ha azt akarjuk mérlegelni, milyen hatással lehetett e folyóirat mint önálló intézmény a magyar olvasóközönség alakulására, talán még leginkább a világirodalmi távlat érvényre juttatását célszerű kiinduló szempontként érvényesíteni.

„Kritik der Geschichte ist immer nur Kritik der Gegenwart” – ahogyan a bölcselő mondja (Heidegger 1996–1997, 8). A mai magyar olvasók tapasztalata, irodalomértése elválaszthatatlan attól, hogy a Nyugat utáni korszakként érzékelhetik helyzetüket a történetiségben. Az utókorra egyrészt a hatástól való szorongás (anxiety of influence) jellemző, másfelől a hiteles hagyományhoz kapcsolódás azt is magától értetődővé teszi, hogy az örökség már a múlt része, s ennyiben a méltánylás elválaszthatatlan a helyesbítéstől.

Szokás arra hivatkozni, hogy a Nyugat viszonylag kis példányszámban jelent meg. A megbízható adatokat tartalmazó iratok jórészt megsemmisültek, ezért csak a folyóirat szervezőinek visszaemlékezéseire lehet támaszkodni. Az egyik forrás szerint „1917–18-ban érte el a legnagyobb példányszámot”. Az első év ötszáz példányát fokozatos növekedés követte, s 1918-ban négyezerre emelkedett a kinyomtatott példányok száma. 1929-ben „1700 példányban jelent meg a lap”, de a rákövetkező években ismét emelkedett a népszerűsége: 1931-ben csak az előfizetők száma „elérte a kétezret, sőt valamivel meg is haladta”. Való igaz, hogy a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időknek olykor „huszonötezer közjegyzőileg igazolt előfizetője volt” (Kenyeres 2001, 50–51), csakhogy e képes hetilap egészen más műfajhoz tartozott, s ennek megfelelően széles népszerűségnek örvendhetett. Ha a Nyugathoz hasonló igényű folyóiratokkal mérjük az elterjedtséget, kevésbé tarthatjuk alacsonynak a példányszámát, különösen a Trianon utáni országban.

Tagadhatatlanul nehezíti az összevetést, hogy a Nyugat a vele párhuzamba állítható folyóiratok többségénél gyakrabban, 1908 és 1932 között kéthetente, 1933-tól 1941-ig havonta jelent meg, leszámítva a két csonka évet: 1919-ben és 1941-ben a politikai helyzet hirtelen megváltozása, illetve Babits halála miatt csak tizenhét, illetve nyolc szám került az olvasók elé. Az irodalomnál lényegesen tágabb kérdéskörrel foglalkozó Huszadik Század körülbelül három-négyezer, a francia irodalmi folyóiratok közül a Mercure de France általában mintegy kétezer példányban került forgalomba (Fenyo 1987, 77–78). A magyarországinál (akkoriban) legalább tízszer nagyobb lakosságú Amerikai Egyesült Államokban a vezető irodalmi folyóiratok közül a mindössze negyedévenként kiadott The Hound and Horn – melyet 1927 és 1930 között a Massa- chusetts állambeli Cambridge-ben, 1930–1934-ben New Yorkban szerkesztettek – „1929-ben kétezer példányt ért el” (Greenbaum 1966, 69), a Baton Rouge-ban működő Louisiana State University által évente szintén négyszer, több mint kétszáz lapon megjelentetett The Southern Review (1935–1942) „átlagos példányszáma ezerötszáz körül mozgott” (Janssens 1968, 195). Ugyanennek az országnak összehasonlíthatóan igényes havi folyóiratai közül a legelterjedtebb, a The Dial – melyről Kosztolányi azt írta 1930-ban, hogy „az előfizetők között akadnak európaiak is, többek között én is” (Kosztolányi 1976, 17) – 1923 januárjában érte el népszerűsége csúcsát, amikor „tizennyolcezer példányt nyomtak belőle (…), ám a példányszám 1925-re tízezerre, a megszűnés előtt pedig négyezerre csökkent” (Janssens 1968, 37). Mindezek a folyóiratok éppúgy ráfizetésesnek bizonyultak, mint a Nyugat, melynek anyagi hátterét általában nagyiparosok biztosították, akik közül Hatvany Lajos és Fenyő Miksa számottevő irodalmi tevékenységet is folytatott.

A folyóirat számai általában két fő részből álltak: az egyik verseket, rövidebb elbeszéléseket, színművek vagy regények részleteit tartalmazta, a „Figyelő” pedig könyvekről, színházi előadásokról, hangversenyekről vagy kiállításokról adott beszámolót. E két rovatot időként hosszabb tanulmányok, „Disputa” címmel vitacikkek, híradások és műmellékletek egészítették ki. Ez utóbbiak általában képzőművészeti alkotások alapján készültek, de zenemű írásképének a közlésére is akadt példa – például itt jelent meg Bartók Béla Allegro barbaro című zongoradarabja 1913-ban. A szerkesztésre erősen ható politikai körülmények változása is indokolja, hogy öt egységre tagoljuk az anyagot: az első évfolyamot afféle mintavételként, míg a világháború előtti, az 1914 és 1919 közötti időszakot, valamint a húszas és harmincas éveket nem annyira a szerkesztési elveknek, mint inkább a történeti körülményeknek a megváltozása alapján különítjük el. Az idegen nyelvű irodalom mellett a társművészetek szerepeltetését is figyelembe kell venni, mert ez elválaszthatatlan a folyóirat nemzetközi látókörétől. A korszakolást az is indokolja, hogy az alapító főszerkesztő neve 1929 végén került le a címlapról, de „Ignotus »vezérsége« 1919 után megszűntnek tekinthető” (Angyalosi 1998, 35).

1.1. Az első évfolyam

A Nyugat korai számaiban a német nyelvű irodalom szerepelt a legnagyobb súllyal. A tizennegyedik számban például Lukács Rudolf Kassnerről közölt tanulmányt, Bárdos Artúr pedig németül idézte Ibsent, sőt Shaw Ibsenről írott munkájának is a német fordítását tette bírálat tárgyává. A rendszeres német nyelvű idézetek elárulják: a folyóirat munkatársai eleinte föltételezték, hogy olvasóik tudnak ezen a nyelven. Nemcsak Lukács György, de Hatvany Lajos is szüntelenül német idézetekhez folyamodott, és az összehasonlításokban is a német nyelvű kultúra számított irányadónak – Szilasi Vilmos Hofmannsthal dicséretével kapcsolta össze a görög művészet jellemzését, Balázs Béla Alfred Kerr idézésével rajzolt arcképet Maeterlinckről. A színházi bírálatok java is a német nyelvterülethez kötődött: Lengyel Menyhért a berlini színházi életről tudósított, Hatvany Max Reinhardt rendezése alapján értelmezte Hofmannsthal Der Tor und der Tod című egyfelvonásosát, Balázs Béla pedig a berlini Hebbeltheater Strindberg-vendégjátékára hívta föl a figyelmet. Az első évfolyamban viszonylag kevés jel mutatott arra, hogy a szerzők a német közvetítés kiiktatásával törekednek más irodalmak megközelítésére – Fenyő Miksa Rétif de la Bretonne-ról írott cikke a kivételek egyike.

Lehet-e azt állítani, hogy a folyóirat a divatos századvéget népszerűsítette? Ha azt a kétrészes tanulmányt tekintjük kiindulópontnak, amelyben Fenyő Miksa a Nietzschével foglalkozó szakirodalmat veszi számba, aligha jogos e bírálat, más cikkek viszont indokolttá teszik az ilyen minősítést. Színi Gyula A mese „Alkonya” című eszmefuttatásában a hivatkozások egytől egyig idegen szerzőkre, a közelmúlt s a jelen elbeszélőire vonatkoznak, s a gondolatmenet Wilde-nak egy Gide által följegyzett példázatával ér véget. Ugyancsak Wilde-ról értekezik Színi A Boulevard című párizsi beszámolójában. Mielőtt azonban arra következtetnénk, hogy a Nyugat túlértékelte a századforduló némely alkotását, érdemes leszögezni, hogy a különböző vélemények közötti ellentmondás kezdettől fogva jellemezte a folyóiratot – Szász Zoltán például majd harminclapos tanulmányt szentelt annak bizonyítására, hogy Wilde művei nem igazán jelentősek, tehát rendkívüli hatásuk nem magyarázható művészi értékek alapján.

Inkább talán úgy lehetne fogalmazni: az induló Nyugat nem mindig segítette olyan művek jelentőségének a fölismerését, amelyeket az utókor a későbbiek szempontjából határozottan kezdeményező erejűnek lát. Wilde sűrű emlegetése éles ellentétben áll azzal, hogy a folyóirat harminchárom éves története során soha nem kerített sort Henry James tevékenységének jellemzésére, ki döntő szerepet játszott mind az európai s észak-amerikai irodalom egymáshoz kapcsolódásában, mind a 19. s 20. századi regény közötti fordulatban, különböző kultúrák szembesítőjeként és a realizmussal s naturalizmussal szemben kibontakozott ellenhatás kezdeményezőjeként – a nézőpont szerepének bonyolítása, a regény nyelvi megalkotottságának és öntükröző jellegének kiemelése révén –, s kivel a Pallas Lexikon 1895-ben megjelent kötete érdemben foglalkozott. A folyóirat munkatársai nem vették észre az észak-amerikai irodalom alakulásának meghatározó irányait – nemcsak a 20., de a 19. századra is vonatkozhat ez az állítás –, még Babits is mindvégig magától értetődően az európai irodalom részeiként fogta fel az Újvilágban angol nyelven írott műveket. Másfelől az sem hallgatható el, hogy a Nyugat eleinte hézagot akart pótolni, hiányokat megszüntetni, s ezért is a fejlődéstörténeti értelemben vett félmúlt értékelését tekinthette elsődleges föladatának. A legelső számban Szász Zoltán azt igyekezett bizonyítani – mai szemmel reménytelen erőfeszítéssel –, hogy a közvélemény félrevezető, mert Sully Prudhomme igenis nagy költő volt, a másodikban két terjedelmesebb tanulmány első része olvasható: Hatvany Taine leveleiről, Balázs Béla pedig A tragédiának metafizikus teóriája a német romantikában és Hebbel Frigyes címmel értekezett, a harmadikban Üldözött symbolumok címmel Elek Artúr ahhoz a tizennégy évvel korábbi esszéhez fűzött megjegyzéseket, amelyet Jules Lemaître a Solness építőmester párizsi bemutatója alkalmával írt. A folyóirat indulásakor már harminckilencedik évében járó Ignotus fordítóként is inkább a tegnap ízlésének tett eleget, amikor Verlaine, Keller s Byron átültetésére vállalkozott. A tizedik szám „Figyelő” rovatában olvasható vitacikke azt sejteti, hogy értékrendjével a munkatársak egy része nem tudott azonosulni. Hatvany hibáztatta Zolát, hogy Hugo örökségét tekintette kiindulópontnak, ahelyett hogy Stendhal, Mérimée s Flaubert kezdeményezéseihez kapcsolódott volna, Ignotus viszont megvédte a Rougon-Macquart sorozat szerzőjét. Kettejük vitája arra figyelmeztet, kezdettől fogva egymástól eltérő irodalomszemléletek feszültsége jellemezte a folyóiratot, melyek közül az utókor a saját változó távlatából hol egyiket, hol másikat vélheti korszerűbbnek. Mindez összhangban állt a főszerkesztőnek különböző értékrendekkel szemben tanúsított türelmével. Nem véletlenül választott olyan írói nevet magának, mely „olyan intellektuel képét sugallta, aki semmit sem tud »bizonyosan«, aki módszeres kétellyel kezeli saját meggyőződését is, s ezért végső soron ismeretlen és teljes mértékben kiismerhetetlen még önmaga számára is” (Angyalosi 1999, 111).

Nem lehet egyértelműen olyan korabeli alkotások túlbecsülését kifogásolni, amelyeket mai szemmel kevésbé fontosnak vagy kifejezetten másodlagosnak minősítünk, bár tagadhatatlan, hogy Bródy Miksa Shakespeare-hez foghatónak tüntette föl Gerhart Hauptmannt, mások pedig e német írónál sokkal jelentéktelenebb szerzőket részesítettek figyelemben: Laczkó Géza a Tharaud fivéreket, Szász Zoltán Henry Bernsteint. Ignotus Morris Rosenfeld verseinek szentelt hosszabb esszét, Elek Artúr pedig Henry Bataille, Maurice Donnay, Georges Porte-Riche és François de Curel színműveit dicsérte. Mielőtt sietős következtetést vonnánk le a könnyen bölcs utókor nevében, nem szabad elhallgatni, hogy olykor a legújabb irodalom legeredetibb művei messzemenően szakszerű mérlegelésben részesültek. Fenyő Miksa nem ismertetést, de önálló tanulmányt szentelt a Törless növendéknek.

Esszé és tanulmány ellentéte – mely olyannyira jellemzővé vált a Nyugat későbbi évfolyamaira – már kezdettől fogva érezhető volt. A műfaji kettősséget színvonalbeli különbség keresztezte, s ezért nehéz általánosságban nyilatkozni az értekező szövegekről. A hatodik számban található Elek Artúr cikke d’Annunzio drámáinak hatásáról és Lukácsé Novalisról. A különbség csak kisebb részben adódik abból, hogy Elek inkább törekedett tanulmányszerűségre, míg a később Vasárnapi Kör néven ismertté vált mozgalom képviselői ez időben művészetnek tekintették az értekező prózát. Balázs Béla Dialógus a német romantikáról című szövege is közelebb áll Walter Pater esszéihez, mint az érvelő fejtegetéshez. Füst Milán első közleménye Peter Altenbergről s Kosztolányié Swinburne-ről tárgyszerűbbnek nevezhető, nem szólva az olyan cikkekről, amelyek kifejezetten a szakirodalommal foglalkoztak: Biró Lajos előbb Shaw, majd Plehanov Ibsen-könyvével vitatkozott, Laczkó Géza pedig Barbey d’Aurevillyvel foglalkozó könyvről nyilvánított véleményt.

Arra a kérdésre, érzékelhető-e tudatos megkülönböztetés egyes irodalmi irányzatok között a Nyugat első évfolyamában, nehéz volna igennel válaszolni. Politikai elkötelezettségnek viszont kimutathatók a nyomai. Kéri Pál Anatole France szocializmusáról értekezett, Kúnfi Zsigmond Marxot magasztalta, Salgó Ernő pedig a nemzetiesség megnyilvánulásaként tűzte tollhegyre Barres egyik könyvét. Az eszmei hovatartozás mellett a fordíthatóság foglalkoztatta leggyakrabban az irodalommal foglalkozó közlemények szerzőit. Ignotus az Also sprach Zarathustra Wildner Ödön készítette magyar változatát szakszerűen mérlegelte, s amikor A fekete zongora címmel Ady híres művének ürügyén a költészet értelmességéről elmélkedett, Arany Jánost Shelley-vel állítván szembe, azt állította, hogy az értelemre ható költészet sokkal nehezebben fordítható, mint a zenei társításokat kiváltó vers. Némileg már az 1908-ban megjelent fordítások előrevetítették az átköltésről a későbbiekben folytatott viták hevességét. „Mellőztem benne mindazt, ami nekünk ma érthetetlen, idegen. Mellőztem a kényszeredett klasszikus versformát” (Heltai 1908, 462). Heltai Jenőnek e szavai a Lüszisztratéból készített próbafordításáról szöges ellentétben állnak azokkal a szinte tudós alapelvekkel, melyeket Telekes Béla a Mizantróp fordítását megelőző műhelytanulmányában fogalmazott meg.

Fönntartás nélkül megállapítható, hogy az első évfolyam megteremtette azt a hagyományt, amelynek alapján a Nyugat a nemzetközi látókörű polgári kultúra megteremtőjévé vált. A társművészeteknek is jelentőségükhöz méltó teret adott. A képzőművészeti rovat kiemelkedő munkatársa, Lengyel Géza tudósított Gallén-Kallela budapesti kiállításáról, Bermudezné arcképének megvásárlásakor elemzést készített Goya festményéről, és szakbírálatot is közölt Werner Sombart Kunstgewerbe und Kultur című könyvéről. A zenei rovatot Csáth Géza tette hasonlóan magas színvonalúvá, ki szintén többféle műfajban alkotott maradandót: a budapesti bemutató alapján írt d’Albert Tiefland című dalművéről, s jellemképet rajzolt Pucciniről. Sőt Bartókról is közölt egy rövid méltatást, melyben az Első és Második szvit, valamint a kéttételes Hegedűverseny szerzőjét Adyhoz hasonlította.

1.2. Az első korszak (1909–1914)

Nem vitás, hogy a Nyugat korai számaiban elsősorban Ady Endre költeményei, elbeszélései és cikkei váltották ki a korszak legjelentősebb politikusának a bírálatát. Tisza István ugyan Szabó Dezső egyik kijelentését idézte nevének említése nélkül, de személytelenül megfogalmazott kifogása olyan művek ellen irányult, amelyek „reprodukálják előttünk a sulyosan beteg francia lélek minden kórtünetét”. Az utánzás vádjából ki lehetett hallani annak az államférfinak a keserű gyanakvását, aki Franciaországban a Monarchia fő ellenségét sejtette: „Ez egy fényes multtal biró, szédületes magaslatra felemelkedett nemzeti lélek hanyatlása, amely még a sejtek beteges széthullásában is elárulja azok nemes eredetét. A mi szegény dekadenseink egyszerüen rothadáson kezdik az életet s a feloszlás szecessziós tüneteit mutatják nekünk” (Tisza 1911, 8). Hiba volna azonban azt hinni, hogy a Nyugat csakis a háborúvesztéstől rettegő politikust ösztönözte bírálatra. Lukács György félig-meddig belső ellenzékként már 1910-ben másként képzelte el a magyar szellemi élet átalakítását. Ekkori tanulmányairól írta egyik avatott méltatója, hogy „egyértelműen kiérezhető belőlük az úgynevezett »Nyugatos« magatartással szemben érzett ellenszenvének fokozódása”, vagyis az, hogy a bölcselő „hozzáfogott az irodalom s általában a művészet relatív autonómiájáról kínnal-keservvel kialakított »Nyugatos« koncepció lerombolásához” (Angyalosi 1999, 118–119).

Az első világháborúig a Nyugat e kétféle ellenzékkel szemben bontakoztatott ki egy olyan műveltségeszményt, amely már az első évfolyamban érvényesült. Annyiban még túl is lépte a korai számokban körvonalazott kereteket, amennyiben olykor bölcseleti kérdésekkel is foglalkozott: Lánczi Jenő Modern metafizikusok (1909) című tanulmányában Paulsen, Haeckel, Ostwald s Mach nézeteit hasonlította össze, majd önálló közleményben ismertette Mach Erkenntnis und Irrtum című könyvét, 1912-ben pedig Szabó Dezső William James, Elek Artúr Croce nézeteit mérlegelte. A tájékozódásban folytatódott a német nyelvterület elsődlegessége. Balázs Béla még akkor is német jeligével indított, ha könnyű francia színdarab pesti előadásáról számolt be, s Hatvany német fordítás alapján értekezett Szapphóról. E nyomasztó túlsúly késztette Babitsot arra, hogy síkraszálljon a német szellem ellen, éspedig már az ismert Lukács- bírálat előtt, 1909-ben. Michel Bréal Pour mieux connaître Homère című könyvének ismertetését használta föl arra, hogy bírálatát adja „azon irodalmi babonaságoknak, amelyekkel a magyarra is átokként nehezülő körmön font német elméletezés valósággal terrorizálta a tűnt század irodalmi közvéleményét” (Babits 1909b, 657).

A németnyelvűség közvetlen s közvetett hatása ugyan utóbb csökkent a folyóiratban, az észak-amerikai irodalom félreértése viszont szinte kísértetiesen előrevetítette a későbbi évtizedeket. Schöpflin 1910-ben Mark Twaint nevezte az első amerikai írónak, mondván, hogy Poe s Longfellow nem igazán amerikai, Bret Harte elbeszéléseiben pedig csak az anyag az, „a feldolgozás módja azonos az európai angol irodaloméval” (Schöpflin 1910, 643). Egy évvel később azután Babits határozottan kijelentette, hogy Poe angol költő volt, később pedig egyedül Upton Sinclair tevékenységének többszöri méltatásában vetődött föl az amerikai irodalom sajátszerűségének a gondolata. Babits föltehetően az angol nyelvet kevéssé ismerő Baudelaire értelmezésén keresztül ítélte meg Poe munkásságát, s felfogása szöges ellentétben állt angolszász kortársainak, T. S. Eliotnak vagy akár Aldous Huxley-nak álláspontjával, melynek széles körű elfogadottságát bizonyítja, hogy még az Eliot romantikaellenes örökségét megtagadó Harold Bloom is így vélekedett 1988-ban kiadott könyvében: „Az olyan olvasó, kit mélyen érdekel az angolul írott költészet legjava, nem becsülheti sokra Poe verseit” (Bloom 1988, 281).

Az amerikainál lényegesen több szó esett az orosz irodalom különösségéről, ám ebben a vonatkozásban érdemes megjegyezni, hogy Gorkijnak – ki a húszas évektől a folyóirat egyik legtöbbet dicsért szerzője volt – Az anya című regényéről egyértelműen elmarasztaló bírálatok jelentek meg. „Világszemléletnek ez kissé primitív, emberismeretnek pedig egyoldalú, hiányos” – írta róla Nagy Lajos (Nagy 1913, 660), Sinkó Ervin pedig „művészileg is silány”-nak minősítette e könyvet (Szabó 1913, 959).

Bármennyire is igaz, hogy a folyóirat eleinte jobbára a nyugat-európaival azonosította a világirodalmat, hiba volna azt hinni, hogy teljesen elhanyagolta Magyarország szomszédait. 1913-ban adták közre Constantin Pavel Hatások a román irodalom fejlődésében című tanulmányát. Ugyanebben az évben jelent meg Emil Isac Új románság című írása, melyet közvetlenül a háború kitörése előtt követett ugyanennek a szerzőnek bírálata Octavian Goga Domnul notar című színművéről. Szavai hibátlan művészi érzékenységről, de politikai tekintetben vagy nem túlzottan jó előrelátásról, vagy őszintétlenségről tanúskodtak: „Kétségtelen, hogy Goga darabja érdekes, figyelemre méltó munka, mert színpadra viszi a vezércikket, s a bukaresti színpadon mondatja el a parasztokkal Scotus Viator vádjait. Ezektől fázni nincs oka a magyarságnak, mint ahogy mi románok se vettük túlkomolyan Az elnémult harangok-at, amelyekben [sic!] a legintelligensebb román is puliszkát vacsorázik, s szidja a magyarok istenét” (Isac 1914, 499).

Nem könnyű egyértelműen megállapítani, mennyiben adott hiteles képet a folyóirat a kortárs irányzatokról. Az 1911. évi 8. szám a Charmides című hosszabb költemény Babitstól származó fordításával kezdődött, mintegy megerősítve azokat a magasztalásokat, amelyekkel a folyóirat korábban halmozta el Wilde-ot. Ugyanebben az évben egy japán szerző Tolsztoj-tanulmánya mellett Ambrus Zoltán hétfolytatásos, Tolsztoj és kritikusai című beszámolója is azt a véleményt erősíthette, hogy a Nyugat továbbra is szívesen fordult a közelmúlthoz, sőt a következő évből Elek Artúr cikke akár megkésettségre is enged következtetni, hiszen a Parnasse azóta teljesen elfeledett költőjéről, Alphonse Lemerre-ről szól. Szabó Dezső Laforgue- s Corbiere-tanulmánya viszont már arra emlékeztethet, hogy Wallace Stevens, Ezra Pound s T. S. Eliot is éppen ezeknek a szerzőknek a műveiben keresett ösztönzést az angol nyelvű költészet továbbfejlesztéséhez, és Szép Ernő Claudel-fordításai, a Modern Könyvtár köteteinek ismertetése, valamint Ady Karl Krausról írott cikke egyértelműen az újdonság iránt megnyilvánuló igényt bizonyítják.

1910-ben szembesült először a folyóirat az avantgárddal. Babits olyan kiadvány alapján vádolta meg eredetietlenséggel a futurizmust, melyet Marinetti saját kezű ajánlásával küldött el a magyar folyóiratnak. Két évvel később Balázs Béla is elutasította az első avantgárd mozgalom termékeit: „Nem érdemes vitatkozni velük. Túl könnyű” (Balázs 1912, 647). A változás Szabó Dezsőnél következett be. A Le futurisme című kiadványt még ő is eléggé csúfondárosan ismertette, a Le monoplan du pape című szabad versről azonban már tárgyszerűbben írt, Luciano Folgore Il canto dei Motori című alkotásának bírálatát pedig így rekesztette be: „Minden iránynak megvannak a furcsaságai, s a fiatalság, merészség és erő vadságaiban, félrecsigázásaiban is szimpatikus” (Szabó 1912, 300). 1913 elején azután nagyobb igényű tanulmány elkészítésére vállalkozott. Igaz, A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei úgy is felfogható, mint távolodás a Nyugat képviselte modernségtől, de az avantgárd iránt tanúsított rokonszenv nemcsak nála, hanem Kosztolányinál is érzékelhető – ezzel is lehet magyarázni, hogy Babits és Kosztolányi szemlélete között nőtt a távolság a későbbi években.

A folyóirat világirodalmi tájékozódásának jellemzése elválaszthatatlan e két költő felfogásának viszonyától. Közös érdeklődésükről tanúskodik, hogy Kosztolányi után Babits is értekezést közölt Swinburne-ről. Az ő szövege hosszabb, s már nem a „Figyelő” rovatban, hanem az 1909. évi harmadik szám élén olvasható. A két írásműben vannak hasonlóságok; mindketten más költőkhöz mérik Swinburne-t. A különbség mégis lényeges. Babits azt állítja az angol költőről, hogy „legjobban hatott rá Baudelaire (sötét-vörös) erótikája” (Babits 1909a, 115). Kosztolányi korábbi cikkével mintha éppen cáfolni akarná e föltevést. Elismeri, hogy Swinburne csodálta Baudelaire-t, de így folytatja gondolatmenetét: „Azt mondják, hatott is rá. Én nem hiszem. (…) Azt hiszem, hogy Swinburne Baudelaire-ben magát szerette és magát bámulta, papiros-álmaiba vért érzett bele s magába hasonította, átformálta s végig élte a saját módja szerint” (Kosztolányi 1908, 447). Kosztolányi első, 1909-ben megjelent Rilke-tanulmánya azt sejteti, ő ugyanúgy saját magát kereste a német nyelvű költőben, ahogyan Swinburne Baudelaire-ban. Babits álláspontja nem teljesen mond ellent a hatás pozitivista felfogásának, Kosztolányié viszont rokon azzal a hermeneutikai hagyományban legalábbis Droysen óta ismert, ám csakis a strukturalizmus után döntő hatásúvá lett szemlélettel, mely szerint a későbbi is hat a korábbira, mert a múlt csak annyiban ismerhető meg, amennyiben létezése a jelenben is folytatódik. Babits hajlamos volt adottnak s öröknek vélni valamely mű értékét, Kosztolányit az foglalkoztatta, ki s mikor becsül egy alkotást sokra vagy kevésre. A Magyar irodalom című – szerzője állítása szerint 1913-ban írt, de csak 1917-ben kiadott – tanulmány szerzője „sui generis világirodalmi érték” létezését tételezte föl, Esti Kornél majdani megalkotója viszont már korai éveitől az értékek viszonylagosságát, tehát változékonyságát sugallta – ami természetesen nem tévesztendő össze az értékelés egyéni voltának gondolatával.

A szövegközöttiség kétféle megközelítése a fordításról alkotott kétféle vélekedéssel függ össze. Babits műhelytanulmánya, a Dante fordítása (1912) tartalmi s formai hűség követelményét állította fel. Leplezett bírálat is észlelhető abban, ahogyan a Commedia fordítója három évvel korábban Kosztolányi nyelvét dicsérte Maupassant verseinek magyar változatában, és Tóth Árpád is érzékeltetett egy árnyalatnyi fönntartást, amidőn 1914-ben így jellemezte a Modern költők szerzőjét: „Nem a szavakat ülteti át: inkább az egyes költők költői eszközeit figyeli meg és alkalmazza újra” (Tóth 1914, 288). Az előző évben közölte a folyóirat Kosztolányi fordításában A hollót, mely éles vitát váltott ki. Elek Artúr Szász Károly, Lévay József s Pásztor Árpád átköltésével vetette össze a szöveget s „Kosztolányi interpretálásának önkényességéről” értekezett, dicsérve Pásztor Árpádot, „akinek a »Holló« tartalom tekintetében leghívebb fordítását köszönhetjük” (Elek 1913, 993, 992). Válaszában Kosztolányi így érvelt: „azon a versen, ami a Nyugatban megjelent, nemcsak Poe neve szerepel, hanem az enyém is” (Kosztolányi 1913, 644). Az átköltés nem annyira tolmácsolás, mint inkább értelmezés, mely éppúgy járhat le-, mint fölértékeléssel. Jó angol versből lehet rossz magyar vers, és ennek az ellenkezője is igaz.

A fordításról szóló vita mintegy kölcsönhatásban bontakozott ki azzal az eszmecserével, mely magyar s világirodalom viszonyának meghatározására irányult. Schöpflin Aladár a Bánk bán 1911-es berlini bukására keresett magyarázatot. Azzal érvelt, hogy a múlt értékeire csakis a jelen értékeinek elismertetése után lehet ráirányítani a külföld figyelmét. A következő évben Szabó Dezső a The Cambridge History of English Literature magyar vonatkozású tévedéseinek fölsorolása után a magyar irodalomtörténészeket kárhoztatta, amiért nem igyekeztek tájékoztatni a külföldet. Ennél is élesebben fogalmazott a Schöpflin cikkét nem sokkal követő bírálatában, mely Barabás Ábel Goethe-könyvének egy részletét a következő módon taglalta: „»Petőfi a világirodalom legnagyobbjai közé tartozik.« Ez a régi vigéckedés a Mokány Bercik és vicinális Peturok magyarságával. Petőfi költői ereje kétségtelenül elsőrangú irodalmi jelenség. De ennek a második lépésnél félbemaradt pályának erőpróbáit odatolni a világirodalom legnagyobb alkotásai közé: ostobaság, vagy ízléstelenség” (Szabó 1911, 238).

Két évvel e cikk megjelenése után közölte a folyóirat Ignotus „Világirodalom” című előadását, mely eredetileg a Népművelő Társaságban hangzott el, 1913. augusztus 11-én. Talán néhány mondatot is elég idézni annak sejtetéséhez, hogy Ady, Babits vagy Kosztolányi aligha fogadta egyetértéssel Ignotus gondolatmenetét. Elhamarkodottság volna egyszerűen rövidre zárásnak minősíteni szavait, hiszen súlyos kérdéseket érintenek: „A nemzetek találkoznak a gyarmatosításban, (…) a darabok már eleve és szándékosan úgy vannak írva, hogy Kopenhágában is megértsék az emberek és Nápolyban is (…). Az emberi s a polgári viszonyok ma már mindenütt egyformák. (…) az a Budapest, mely kezd egy város lenni Párissal és Münchennel, éppúgy nem teremthet merőben elütő irodalmat, mint ahogy Páris sem igen terem ma már olyat, melyet úgy, ahogy, ne lehetett volna megírni Pétervárott is (…). A kozmopolita fejlődés ugyan elkövetkeznék akkor is, ha sok értéknek pusztulásával járna. De való s a tapasztalat eddig azt bizonyítja, hogy semmi igaz értéknek nem kell vele pusztulnia, sőt a legtöbb jobban érvényesülhet a nagy terület nagy feltételei közt, mint a szűk keret elzárkózásában. (…) egy a világpiac számára dolgozó világművészet kezdetei mutatkoznak” (Ignotus 1913, 273, 275, 277).