A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.3. Az első világháború és a forradalmak évei (1914–1919)

A világháború megzavarta a Nyugat önállóságát, és fölszínre hozta az addig némileg rejtett ellentmondásokat a különböző munkatársak nézetei között. Ignotus fogalma a világirodalomról magában rejtette a nyelvi egységesülés eszméjét, melyet a hadüzenet után Balázs Béla úgy egyértelműsített Paris-e vagy Weimar? című eszmefuttatásában, hogy a világirodalmat a német könyvpiacnak feleltette meg. Alighanem ehhez az érveléshez kapcsolódott a következő év elején Schöpflin, ki Magyarok és németek címmel egy képzeletbeli német embernek a szájába adta a magyarokhoz intézett szózatát a két nép egymásrautaltságáról.

Feltűnő a politikai él Laczkó Géza A francia lélek keresztmetszete című, az 1915. évi első számban megjelent értekezésében is, mely így összegzi a francia nemzet jellemét: „E szétszórt vonásokat egy képbe foglalva, előttünk áll az önző ember, akinek pénz, pozíció, család, szerelem, társadalom csak arra való, hogy saját személyét kiemelje a többiek fölé” (Laczkó 1915, 27). Két számmal később Szabó Dezső a francia kultúra elárulásával vádolta meg pályatársát. „Kétszeresen fájtak e sorok nekem: mert a franciákról adtak ilyen képet s mert Laczkó Géza tette azt s ezzel mintha közösen töltött ifjuságunkon rugott volna egyet” (Szabó 1915, 168). Az év második felében hasonló vitát váltott ki Molnár Antalnak az a cikke, melyben Debussyt eredetietlenséggel, Wagner s Muszorgszkij utánzásával vádolta meg. Nincs kizárva, hogy Molnár – ki a világháború előtti években egy sor cikket írt a német zenéről, és Schönberg, sőt Berg s Webern zenéjét is méltányolta – meggyőződésével összhangban vélte másodlagosnak a francia zeneszerző munkásságát. Pontosan nem lehet megállapítani, kikre is célzott a zeneíró, amikor 1916 elején visszautasította azoknak a „debussysták”-nak érveit, kik még mindig egy szerinte már elévült divatnak hódolnak, legföljebb sejthető, hogy Bálint Aladárra s Csáth Gézára gondolt, akik Debussy 1910-ben megrendezett budapesti fölléptekor, illetve két évvel később értékelték a kor legjelentősebb francia zeneszerzőjének műveit. Tagadhatatlan, hogy 1915-ben még Babits Itália című eszmefuttatásának is volt politikai felhangja: „Mióta Magyarország megtalálta helyét Ausztriában – kedves vagy nem kedves füleinknek, de tény, hogy megtalálta – megszűnt az olasz–magyar rokonszenv minden lényeges politikai oka. (…) Egy ilyen nemzet – egy ilyen vezérrel – mint az olasz s d’Annunzio – katona-e s félni kell-e tőle?” (Babits 1915, 646). Hasonló időszerűség Kosztolányi Baudelaire és a belgák című három fordítással összekapcsolt cikkének is tulajdonítható, sőt annak az 1916 elején közölt ismertetésének is, melynek élén ez a cím áll: Egy nagyon szomorú könyv. Ebből a közleményből megsejthető, milyen nehéz helyzetben találta magát a francia irodalom csodálója a háború alatt. Anatole France Sur la voie glorieuse című kötetében Kosztolányi olyannyira szépnek találta a régi francia karácsonyok megidézését, hogy egy részletet le is fordított a könyvből, a háborús elkötelezettségét viszont ellenszenvvel fogadta: „Ő, aki valaha a világtörténelem előtt bélyegezte meg az ártatlanok börtönőrét, most leírja: »szent Oroszország«” (Kosztolányi 1916, 54).

Az 1916. évi 20. szám már üres lapokkal jelent meg. Míg korábban legföljebb a franciából vagy angolból készített műfordítások jelezték, hogy a folyóirat nem volt hajlandó kirekeszteni az ellenséges oldalon harcoló országok kultúráját, ettől kezdve már mind több közlemény jelent meg hiányosan a hatósági tiltás miatt. 1917-ben Ady cikke, a Charles Baudelaire él még csak burkolt formában érzékeltette a francia szellem nagyságát, a következő évben Kodály megemlékezése Debussyről már nyílt szembenállást hirdetett a német kultúrával szemben, amidőn „sokkal magasabbrendű”-nek minősítette a Pelléas szerzőjének zenéjét Richard Straussénál (Kodály 1918, 641). Babits költeményeivel, fordításaival s tanulmányaival is a béke eszményét emelte a magasba; előbb Bacchylides békedalát közölte, majd 1918 augusztusában Kant és az örök béke című tanulmányát, mely még ugyanabban az évben a német bölcselő Zum ewigen Frieden című értekezésének a költő által készített fordításának bevezetéseként önálló kiadványként is megjelent az „Uj Magyarország” nevű kiadónál.

A politikai helyzethez való alkalmazkodás ékes bizonyítékaként 1917-től megszaporodtak az orosz vonatkozású közlemények. A Dosztojevszkij s az orosz forradalom kapcsolatát firtató cikkek arra a kérdésre kerestek választ, mennyiben lehet összefüggés a 19. századi orosz irodalom s a cári rendszert felváltó mozgalmak között. 1919-ben a közvetlen tájékoztatást a közvetettség váltotta fel, sőt érezhetővé vált a hatósági ellenőrzés. A 7. szám folyóiratszemléjében Földi Mihály Lunacsarszkij Verhaerenről írt esszéjét ismertette, a rá következőben pedig Fenyő Miksa a következő jegyzetet fűzte Dosztojevszkijről készített szemlecikkéhez: „Ez az írás már ki volt szedve, amikor Lukács György népbiztos világos, becsületes, tehát megnyugtató kijelentése e kérdésben a Vörös Ujságban megjelent” (Fenyő 1919, 601).

1.4. A húszas évek

Az 1919. év több hónapra megszakította a Nyugat folytonosságát. A főváros román megszállása miatt csak e délkeleti szomszéd hatóságainak engedélyével, novemberben indulhatott újra a folyóirat. A megváltozott körülmények nehezítették a korábbi örökség továbbvitelét. A közvélemény, sőt az anyagi támogatást biztosító nagytőkések egy része is a kommunista önkényuralom szellemi előkészítéseként értelmezte a Nyugat egyes közleményeit, a főszerkesztő pedig külföldön tartózkodott, ahonnét majd csak élete legvégén, évekkel a folyóirat megszűnése után tért vissza Magyarországra. A szerkesztés tényleges munkáját végző Babits Mihály és Osvát Ernő irodalmi értékrendje közötti feszültség óhatatlanul is aránytalansághoz vezetett: Gellért Oszkártól több vers jelent meg, mint Kosztolányitól, Füst Milántól, Juhász Gyulától, Tóth Árpádtól vagy akár magától Babitstól.

Ha folytonosságot keresünk az 1914 előtti s 1919 utáni Nyugat között, inkább megtalálhatjuk a zenei, mint az irodalmi közleményekben. Tóth Aladár méltó utódja lett a korai évfolyamokban zenei tárgyú cikkeket közlő testvérpárnak, Csáth Gézának és Jász Dezsőnek. A hangversenyélet gazdagsága lehetővé tette, hogy rendkívül magas mércével mérjen; egyetlen számban Mascagni s Erich Kleiber, Friedman és Huberman hangversenyéről, Sauer 75. budapesti fölléptéről adott számot, miközben Edwin Fischer művészetét értékelte legtöbbre. Példáját alkalmanként mások is követték: Szabolcsi Bence a Pelléas budapesti bemutatóját mérlegelte, François Gachot Sztravinszkij zenéjéről, Nagy Lajos Titta Ruffo énekléséről készített jellemzést. A népszerű kultúra sem maradt említetlenül, hiszen Lányi Viktor és Ignotus Pál operettekkel foglalkozott. Többen is törekedtek a közönség történeti ismereteinek bővítésére – Hammerschlag János a hangszeres kíséret nélküli reneszánsz művekre irányította a figyelmet, Kázmér Ernő pedig jelentőségéhez méltó módon búcsúztatta az 1928-ban meghalt Janáčket. Mindent összegezve a zenei rovat a művészet összehasonlító szemléletére nevelt, és arról igyekezett meggyőzni a közönséget, hogy a kultúra megítélésében csakis egyetlen, egységes, nemzetközi mérce lehet irányadó.

Ugyanezt a szellemet erősítette az új rovat, mely a mozival foglalkozott. A munkatársak szüntelenül emlékeztettek mozgókép s irodalom szoros kapcsolatára. Hevesy Iván szenvedélyesen fürkészte színház és mozi kapcsolatát, Conrad Veidt IV. Henrik-alakítását vagy Elisabeth Bergner művészetét elemezve, megjegyezvén, hogy a Dona Juana Balázs Béla készítette szövege nagyon gyenge. Lang, Lubitsch vagy Murnau műveinek értelmezésekor éppúgy nem német jellegzetességeket keresett, mint ahogy Kassák és Kállai Ernő is a mozgókép általános vonásaira összpontosította figyelmét szovjet alkotások esetében. Volt a helyi adottságokat zárójelbe tevő megközelítésnek hátránya is. Az amerikai mozi mérlegelésekor nemcsak Harsányi Zsolt bizonyult érzéketlennek, amikor az Újvilág történetére vonatkozó tájékozatlansága miatt értetlenül fogadta Griffith Intolerance című alkotását, de még Hevesy, aki ugyan a rendezést és a befogadást tekintette irányadónak a mozgókép alkotásainak megítélésekor, és nagyra becsülte a jelképteremtést Buster Keaton műveiben, sem vette észre, hogy e nagyszerű művész rendszeresen az amerikai kultúra közhelyeit gúnyolta ki – például John Ford Hevesy által is elemzett vadnyugati történeteinek kifordítását adta a Go Westben.

Az irodalommal foglalkozó értekezők vonatkozásában a Nyugat jórészt elveszítette önálló szerzői körét, különösen azután, hogy 1923-ben megjelent a Tormay Cécile szerkesztette Napkelet, a politikus Klebelsberg Kuno gróf, a történész Szekfű Gyula és az irodalomtörténész Horváth János értékőrző elveinek megfelelő folyóirat, amely a fiatal nemzedéknek olyan kiváló tagjaitól is közölt jelentős tanulmányokat és bírálatokat, mint például Halász Gábor, Hamvas Béla, Németh László vagy Szerb Antal.

Az 1919-es proletárdiktatúra s a trianoni békeszerződés után a polgári szabadelvűség helyzete meggyengült, s hívei arra törekedtek, hogy távol tartsák magukat a nemzetiesség fölszínes megnyilvánulásaitól. A görög–római kultúrához való visszatérés bizonyult a legalkalmasabb módnak arra, hogy érvényesüljön a nemzetek fölötti eszmény. Korábban a Nyugat keveset törődött a klasszikus ókor örökségének ápolásával. 1920-ban Kallós Ede saját bevezetésével közölt egy részletet egy névtelen ógörög szerző munkájából, A magasztosság az íróművészetben címmel, Nagy Zsigmond pedig kétszer is jelentkezett Horatius-fordításaival. A következő években előfordult, hogy a szám görög fordítással kezdődött – Szabó Lőrinc Theokritosz XV. idilljét, Babits Szophoklész Oidipusz király című tragédiáját szólaltatta meg magyarul, majd az 1925. év 18. számában jelent meg Babits röpiratszerű értekezése, az Új klasszicizmus felé.

A fiatal szerzők többsége föltétlen tisztelettel viseltetett Babits iránt, de nem kapcsolódott a bölcseleti igényű tanulmány örökségéhez. Gyergyai Albert – ki már 1920-ban írt a hetvenöt éves Spittelerről, majd két folytatásban Flaubert-ről – François Mauriac műveivel foglalkozó tizenkét lapos írását Babitsnak ajánlotta, ám egyáltalán nem követte elődjének írásmódját. Végkövetkeztetés megfogalmazása helyett legtöbbször három ponttal fejezte be esszéit – akár Proust nagy regényét, akár Moissi Hamlet-alakítását, akár Colette könyveit méltatta. Nem akart tudományos igénnyel föllépni, távol állt tőle az elmélet s a fogalomalkotás.

Gyergyainak köszönhető, hogy a francia prózáról sokoldalúbb képet kapott a magyar közönség, mint bármely más irodalomról. Nem az ő szándékosan nyitott esszéi, hanem a közhelyes vagy elnagyolt kijelentésekkel telített közlemények képviselik a folyóirat értekező hagyományának kevéssé szerencsés részét. Hihetőleg az alapítvány iránt tanúsított kegyelet indokolhatta, hogy 1929-ben Farkas Zoltán fordításában közölték Baumgarten Ferenc hagyatékából A XIX. század regénye című fejtegetést. Ebben a Faust „drámai formában felépített regény”-ként szerepel, miközben Balzac s Dickens kihagyását egy jegyzet azzal indokolja, hogy ők „a regényt nem mélyítették világnézeti költészetté. (…) Flaubert regényei Balzac romantikus társadalmi ábrándjainak és Dickens optimista-polgári korlátoltságának legkegyetlenebb leálcázásai” (Baumgarten 1929, 154, 156). A könnyeden odavetett állítások némelyeknél a beleérzés szavaival vagy az örök értékek semmitmondó emlegetésével párosultak. „Fölösleges, mint a mi nemzedékünk. Ő legalább tudja magáról” – írta Mohácsi Jenő Joseph Roth Die Flucht ohne Ende című regényének hőséről (Mohácsi 1928, 168). „Meleg köszöntés jár neki.” Így összegezte Harsányi Zsolt a véleményét Binét Menyhért versfordításairól (Harsányi 1927, 282). „Swift aktualitása örökéletű – állította Dánielné Lengyel Laura –, mint maga az emberi nyomorúság, szenvedés, – és megváltás után való kínzó sóvárgás” (Dánielné 1929, 331).

Az első háború s Trianon után kegyetlen időszerűséggel vetődött fel magyar s világirodalom viszonya. A távolabbi múltra vonatkozó tanulmányok több sikerrel foglalkoztak e tárggyal, mint a jelenről szóló esszék. Király György meggyőzően érvelt a magyar irodalom nyugati vonatkozásai mellett, Zrínyi és a reneszánsz címmel, az 1924-ben megjelent Babits-szám viszont többnyire csak semmitmondó állításokat tartalmazott; Elek Artúr mindössze kétlapos, Babits Mihály és Dantéja című cikke éppúgy kevés önállóságot árult el, mint Reichard Piroska másfél lapos szösszenete Babits angol tanulmányairól vagy Kürti Pál hasonlóan kurta jegyzete Az Ágoston-tanulmányról. Móricz már 1921-ben arra emlékeztetett, Világirodalom felé címmel közölt írásában, hogy a magyar irodalom csakis kiváló fordítások révén válhat a világirodalom részévé. Figyelmeztetésének először négy év múlva lett foganatja, mikor Schöpflin azért kárhoztatta Hugo Matzner Ady-fordításait, mert arról győzte meg a német olvasót, hogy Ady Heine nyelvén írt. 1926-ban azután Gachot is hasonló értékítéletet fogalmazott meg Térey Sándor Párizsban kiadott átköltéseiről, s továbbiakban a magyar próza fordításait is bírálat érte; Mohácsi Jenő például „idegenszerűséget”, „csaknem valami magyarosat” talált az Édes Anna Stefan I. Klein készítette német változatában (Mohácsi 1929, 750).

A magyarból átültetett műveknél a célszöveg, az idegenből készített fordítások esetében viszont általában a forrásszöveg számított irányadónak. 1924-ben Babits tizennyolc pontban összegezte a Shakespeare-fordítás alapelveit, föl sem vetve a kérdést, vajon nem lehet-e értelmezés függvénye az eredetinek nevezett szöveg azonosíthatósága. Ez az eszmény lényegében különbözik attól, ahogyan Kosztolányi a célszöveg elsődlegességét hangsúlyozta már 1919-ben, amidőn Horváth Henrik Neue ungarische Lyrik in Nachdichtungen című gyűjteményének ismertetésekor Novalist idézte a nyelvtani, mitikus és travesztiaszerű átköltésről, egyfelől eredeti s fordítás szembeállíthatóságát és elkülöníthetőségét, másrészt a fordítás fogalmának azonosíthatóságát s egységességét tagadva, majd egy évvel később, újrafordításokat és vitát eredményező, Tanulmány egy versről című értekezésében. A többség mindvégig elhatárolta magát az ő álláspontjától, ám véleménye mégsem maradt hatástalan. Szabó Lőrinc már 1920-ban elismerte, hogy Edward Fitzgerald Omar Khájjám nyomán készített műve arra figyelmeztet: a költészetben olykor lehetetlen megállapítani, hol kezdődik a fordítás, és hol az eredeti, hat évvel később Karinthy fordítás és eredeti költészet kölcsönhatását hangsúlyozta Kosztolányi munkásságában, a nyelvész Laziczius Gyula pedig arra hivatkozva védte meg Bérczy Anyégin átköltését Bonkáló Sándorral szemben, hogy valamely fordítás értékét a cél- s nem a forráskultúra alapján kell meghatározni.

Trianon s a rendkívül sok idegenből készített fordítás együtt késztette Babitsot arra, hogy intse a kiadókat, inkább a magyar írók műveinek, mintsem nyugati regényeknek a terjesztésével foglalkozzanak. Két évvel az ő fölhívása után, 1925-ben Nagy Lajos olyan heves támadást intézett Idegen regények garmadái ellen, hogy két kiadó is magyarázkodásba fogott, mennyire nem kifizetődő magyar szerző alkotásának a kinyomtatása, és a társadalom meghasonlásával mentegette a közönség elfordulását a hazai szerzőktől. A vita különféle értékelések feszültségére, piac és művészet, idegen s nemzeti kultúra összeütközésére irányította a figyelmet.

Más jelekből is arra lehet következtetni, hogy a húszas években a közönség egy része némileg elbizonytalanodhatott magyar s nem magyar irodalom viszonyának megítélésében. A nemzeti értékek védelme olykor az idegen kultúra lebecsülésének tévútjára vezetett. Az irodalomértés történetietlenségből származó zavarát szemlélteti Móricz áttekintése az 1923. év Shakespeare-előadásairól. E három folytatásban közölt beszámoló szerint a Vízkereszt „operett”, a Hamlet „ifjúsági darab”, A vihar című színműben „ott lebeg a véghetetlen kifáradás, a csömör és unalom nehéz párája”, a Macbethről pedig azt tudjuk meg, hogy a néző a boszorkányok által kimondott „buta szavak” hallatán alvásra kényszerült (Móricz 1923, 1899, 480, 251). Nemcsak Móricz értetlenségéről lehet szó, hiszen a folyóirat más közleményeiben is érzékelhetők a Shakespeare-értelmezés fogyatékosságai. 1926-ban Kárpáti Aurél tizenhat lapos tanulmánya Hamlet tragikumáról egyetlen hivatkozást nem tartalmazott az eredeti szövegre, egy évvel később pedig Schöpflin „lazán szerkesztett és egyenetlenül kidolgozott darab”-nak minősítette a Szeget szeggelt (Schöpflin 1927, 517).

Egyfelől a világirodalom sokkal több teret kapott a folyóiratban az első világháború előtti időszakhoz képest, másrészt a külföldi szerzők megválogatását bizonyos aránytalanság jellemezte. Freud és Bergson, Thomas Mann, Stefan Zweig, Wells, Gide és Gorkij szerepelt legsűrűbben. Thomas Mann s Gorkij többször is küldött kéziratot a Nyugat számára, Az Artamonovok magyar változatát az 1926. évfolyam tizennyolc folytatásban közölte, Gide-nek pedig három kisregénye is a Nyugatban jelent meg először magyarul. Tagadhatatlanul érvényesült bizonyos irányzatosság. 1920-ban Szabó Dezső Tanulmányok és jegyzetek című gyűjteményéről írva Király György arra kérte az olvasót, „az egész kötetet tegye el fölvágatlanul a könyvei közé” (Király 1920, 1148). E vélemény elfogultsága azért is kifogásolható, mert a megbírált kötet több világirodalmi tanulmánya először a Nyugatban jelent meg. Közlemények sorát lehetne idézni annak igazolására, hogy a folyóirat többnyire elzárkózott az avantgárd irányzatok ismertetésétől, és az is némi aránytalansághoz vezetett, hogy Gyergyain kívül egyetlen munkatárs sem akadt, aki állandóan figyelemmel kísért volna valamely nemzeti irodalmat, ő pedig a La Nouvelle Revue Française prózaíróira összpontosította a figyelmét. Továbbra is készültek olyan fordítások, amelyek a skandináv vagy orosz eredeti helyett német szöveget vettek alapul, és elszigelt kísérletektől eltekintve – Komlós Aladár 1926-ban érdemének megfelelően méltatta a Švejket – kevés kezdeményezés történt a környező országok vagy más földrészek irodalmának számbavételére. Reményi József Clevelandből jó szándékú, de többnyire szakszerűtlen, sőt esetleges tudósításokat küldött észak-amerikai könyvekről.

1.5. Az utolsó évtized

1929-ben Osvát öngyilkos lett, és Ignotus neve lekerült a Nyugat címlapjáról. Móricz, ki Babits szerkesztőtársa lett, közéletibb jelleggel kívánta fölruházni s a népi írók mozgalmához akarta közelíteni a folyóiratot. Noha az ő kiválása után, 1933 februárjától lényegében Babits tekintélye biztosította a szerkesztői munka állandóságát, túlzás volna föltételezni, hogy irányítása zavartalanul érvényesült. A közölt verseknek jelentős része igényesen képviselte az általa meghirdetett újklasszicizmust, a szemlerovat szerzőinek többsége azonban nem tudott fölérni a gondolati igénynek az ő értekező munkáiban érvényesülő magas színvonalához. Úgy is lehet fogalmazni: mások gyakorlata olykor ellentétbe került az ő eszményeivel.

Európai irodalomtörténetének két részlete először a folyóiratban jelent meg, a bevezetés 1934-ben, a munka második felének két fejezete 1935-ben. A sok méltatás többsége meglehetősen keveset mondónak bizonyult, és olykor Babits téveszméit ismételgette – így Schöpflin azt hangoztatta, hogy „föltétlenül igazat kell neki adni, mikor például Dickensnek magasan fölébe emeli Thackerayt” (Schöpflin 1935, 446). Viszonylag kevesen vállalkoztak érdemi bírálatra. Közülük Turóczi-Trostler József „igazságtalannak” nevezte az Ószövetség kirekesztését a világirodalomból (Turóczi-Trostler 1935, 267), és szóba hozta Heideggert, akiről Babits nem tett említést, Gyergyai pedig kétségbe vonta, hogy az irodalom hanyatlott volna, továbbá sérelmezte a nemzeti jelleg lebecsülését, az Európán kívüli kultúrák elhanyagolását és az angol irodalom túlértékelését.

Babits örök értékű remekművekben gondolkodott. Nem vitás, hogy e mérce fönntartásának komoly szerepe volt a második világháború felé haladó Európában. Nézeteivel a klasszicizmusnak ahhoz a hagyományához kapcsolódott, amelynek képviselői egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a különböző korszakok nem ugyanazt a Homéroszt becsülték. „Ugyanaz a Homérosz, ki kétezer évvel ezelőtt Athénban s Rómában tetszést aratott, még mindig csodálatot kelt Párizsban s Londonban.” Ez a Hume-tól származó állítás (Hume 1963, 237–238) lényegében megfelelt Babits véleményének. Olyan nemzetközi kánon eszményének a fönntartására törekedett, melynek a nemzetek fölötti görög–latin művelődés alkotja a törzsanyagát. Ezzel a szándékkal értekezett Euripidészről és Horatiusról „Könyvről könyvre” című rovatában, s bocsátotta közre Amor sanctis című himnuszgyűjteményét. Több tanulmány is kapcsolódott e megnyilatkozásaihoz, ám a folyóirat világirodalmi vonatkozásai egyre inkább függetlenedtek a szerkesztő elképzeléseitől. 1932-ben huszonhét külföldi szerző küldött szöveget a Nyugat negyedszázados évfordulójára. A névsorban éppúgy akadt Nobel-díjas, mint olyan szerző, akinek művei már akkor sem számítottak jelentősnek, azóta pedig teljesen feledésbe merültek. Noha megengedhetetlen torzítás volna személyi kapcsolatok körével azonosítani a folyóirat világirodalmi látókörét, tagadhatatlan, hogy bizonyos egyenetlenség jellemezte a válogatást. A francia mellett a német nyelvű irodalom bemutatása vallott következetes átgondoltságra, Turóczi-Trostler jóvoltából – jellemző, hogy negyedszázad hallgatás után ő irányította ismét a figyelmet Musil tevékenységére, A német próza útja (1935) című áttekintésében. Történtek kezdeményezések a kánon tágítására: 1934-ben Kassák Céline magyarul megjelent regényéről, Hevesi András Gottfried Benn, majd a következő évben Raymond Roussel munkásságáról, 1940-ben Komor András Radnóti Miklós és Vas István Apollinaire-válogatásának egyoldalúságáról értekezett. A szomszéd népek kultúrája is egyre gyakrabban került szóba – Erdélyi József román népballadát méltatott, Kázmér Ernő Čapek, Fejtő Ferenc Krleža munkáit dicsérte –, Kosztolányi haiku-, majd Weöres Gilgames-átköltései nyomán pedig más földrészek irodalmára is terelődött figyelem.

E kései évfolyamok roppant sokoldalúságát az angolszász irodalmakra vonatkozó cikkek hiányos ismeretanyaga s hibás értékelése csorbította. Vernon Duckworth Barker külföldi tudósító általában élménybeszámolót adott. Cikkei hangnem tekintetében Török Sophie szépelgő ismertetéseihez álltak közel, ki Ursula Parrott Ex-feleség című regényének méltatásakor a „De gustibus non est disputandum” szellemében az „úgy érzem” szókapcsolathoz folyamodott, J. B. Priestley írásmódját pedig így jellemezte: „Mer észrevenni és mer írni” (Török 1934, 407). Az utókor olykor hajlamos Szerb Antalt tenni felőssé David Garnett s Aldous Leonard Huxley túlbecsüléséért, holott a Lady into Fox című ötletes, mulatságos kisregényt először alighanem Schöpflin nyilvánította irányzatot meghatározó alkotásnak 1930-ban, Huxley megítélésében pedig mások is tévedtek, így a Point Counter Pointot magasba emelő Magyar Bálint vagy Cs. Szabó László, ki 1937-ben ötrészes eszmefuttatásban igyekezett bizonyítani, hogy „Huxley Proust, Gide és Woolf mellett a negyedik legjelentősebb újító a XX. századi regényben” (Cs. Szabó 1937, 280).

Az angolszász irodalom értelmezését meghatározta az avantgárddal szemben tanúsított idegenkedés. 1940-ben Halász Gábor A realizmus titka címmel ennek az irányzatnak föltámasztásáért dicsérte Steinbecket, s egy évvel később Nagypál István (Schöpflin fia) is azt állította, „a korhangulat visszatért a szürrealizmustól a realizmusba” (Nagypál 1941, 64), miközben az Ulysses elavulásáról s a Finnegans Wake befejezhetetlenségéről értekezett. Érvelése emlékeztet egyfelől a későbbi vulgármarxistákéra, másrészt Reményi Józsefnek 1933-ban Faulknerről írt cikkére, mely a Light in August című regényt „lelkileg halott s idegileg bomlott író megnyilatkozásá”-nak minősítette (Reményi 1933, 69).

Nemcsak a francia vagy német, de az olasz vagy orosz irodalom esetében sem lehet olyan felületességen érni a folyóirat értekezőit, mint az angol nyelvű művek ismertetésekor. Rosti Magdolna a Virginia Woolffal foglalkozó első cikkében, 1930-ban regényként említette a Monday or Tuesday című elbeszélésgyűjteményt, kilenc évvel később pedig Schöpflin azt állította a To the Lighthouse eseményeiről, hogy „két-három óra alatt” történnek (Schöpflin 1939, 252), holott e regény cselekménye körülbelül egy évtizedre terjed ki. Ennél is felületesebb Zilahy Lajosnak az állítása, melyet az 1933-ban „A mai Amerika” címmel tartott Nyugat-ülésszak alkalmával tett: „Egyetlen amerikai írót nem ismerek, aki szellemi mélységben megközelítené akár az orosz, akár a francia, akár valamelyik más európai irodalmat. Egyetlen nagy írójuk van, aki amerikai értelemben vett nagy író, Sinclair Lewis” (Zilahy 1933, 162). Nagyon érthető, hogy Steiner Árpád, a New York városi Hunter College tanára levélben fordult a folyóirathoz, s Amerika nem ismeretével vádolta meg annak munkatársát. Míg a többi irodalom esetében a bírálók általában saját értekező nyelvet alakítottak ki, az angol s amerikai művek ismertetői jobbára cselekményvázlatot adtak, anekdotizáltak, vagy tárcaszerű írásmódhoz folyamodtak.

A fölszínes írásokkal élesen szembeállíthatók azok a közlemények, amelyek helytálló ítéleteket fogalmaztak meg az angol nyelvű irodalmakról. Hamvas Béla 1930-ban máig érvényes módon értelmezte az Ulyssest, egy évvel később pedig már azt a készülő művet is, melyet az utókor Finnegans Wake címen ismer, miközben fönntartásokat fogalmazott meg Aldous Huxley s a véleményregény címmel, és nehézkességgel, árnyalatlansággal vádolta Dreiser Amerikai tragédiáját. Igaz, a líráról kevesebb szó esett a folyóirat kései évfolyamaiban, de ezen a területen is akadt elsőrendű kezdeményezés, például Halász Gábor kétfolytatásos értekezése Az újabb angol líráról, mely a későn fölfedezett Hopkins mellett T. S. Eliot s Auden munkásságáról adott hiteles képet.

Babits mindvégig arra törekedett, hogy a világirodalmat a magyarral egységben szemlélje. Utódai nem tudták elérni ezt a rendkívül magas célt. Legjobban a fordítás elmélete s gyakorlata árulkodott világ- s magyar irodalom egymáshoz illeszthetőségének akadályairól. 1930-ban jelent meg Kosztolányinak az a két fejtegetése, mely az első világháború előtt Ignotus által meghirdetett nemzetköziség ellenpárját fogalmazta meg, s egyenesen azt sugallta: a könnyen fordítható művek nem értékesek. A Lenni vagy nem lenni s A magyar nyelv helye a földgolyón hatása végigvonul a Nyugat utolsó tíz évfolyamán. „A franciák nemcsak, hogy nem várnak bennünket tárt karokkal, de még csak nem is kíváncsiak ránk” – írta Párizsból Gara László 1930-ban (Gara 1930, 812), három évvel később pedig Laczkó Géza küldött cikket a francia fővárosból ezzel a címmel: Miért nem kell Párizsnak a magyar irodalom? Részint arra hivatkozott, hogy a magyar irodalom nem eléggé eredeti – Schöpflin hamarosan a Bánk bán példáján próbálta megvizsgálni e vád jogosságát Waldapfel József forráskutatásaira támaszkodva –, részint a fordítások gyarlóságát emlegette. Egy sor közlemény bizonyította a magyar művek idegen nyelvű változatának sikertelenségét: Gachot Fóti Lajos francia, Szalatnai Rezső Bohumil Müller cseh, Somlyó György René Bonnerjea angol nyelvű Ady-válogatásának fogyatékosságait elemezte, Schöpflin A fáklya Lengyel Emiltől származó s az Alfred A. Knopf nevű nagy amerikai kiadónál megjelent változatát minősítette elhibázottnak, Gyergyai a Timár Virgil fia Sauvageot, Turóczi-Trostler Az ember tragédiája Mohácsi Jenő készítette fordításáról bizonyította be, hogy erényei ellenére sem kielégítő. „Két nyelv határán mozognak, de egyik nyelv géniusza sem ihleti meg őket.” 1938-ban Turóczi-Trostler ezzel a végkövetkeztetéssel zárta a Csongor német fordításainak összehasonlító vizsgálatát (Turóczi-Trostler 1938, 47).

Hasonló szellemet képviseltek az idegenből magyarra fordított szövegeket mérlegelő kiváló tanulmányok. Devecseri Gábor Balogh Károly Martialis-kötetével szemben volt elégedetlen, Illyés a Georgicon második énekének Marót Károly fordította szövegét, Turóczi-Trostler Feleki Sándor Lenau-átköltéseit találta rossznak. Komor András kihagyásokért rótta meg Kemény Katalin Rabelais-kiadását, Nagy Zoltán fölösleges jelzőket és határozókat sérelmezett Franyó Zoltán Louise Labé-válogatásában, Erényi Gusztáv pedig a következő tanulságot vonta le a Goethe-fordításokból: „Méltó magyar Faust-fordításnak még csak ezután kell megfogannia egy kongeniális költő agyában” (Erényi 1937, 382). A legérdekesebbnek a fordítástörténeti érvelések bizonyultak. Turóczi-Trostler Goethe Iphigeniájának Kis János, Csengery János és Babits, Kosztolányi a Téli rege Szász Károly és saját maga készítette változatát, Kardos László Tóth Árpád, József Attila és Szabó Lőrinc Villon-értelmezését vetette össze, Halász Gábor Vergilius s Catullus újabb fordításait boncolgatta, Rónay György pedig Babits, Kosztolányi s Tóth Baudelaire-felfogásának különbözőségéről elmélkedett.

Lassanként mind többen jutottak arra a fölismerésre, hogy a fordítónak benne kell állnia a célszöveg hagyományában, a különbségtevés eredeti s fordítás között az irodalom lényegéhez tartozó szövegközöttiségnek a függvénye, s magyar és világirodalom viszonyát is ennek a tágabb összefüggésrendszernek a keretében kell újragondolni. Az a tény, hogy e föladat máig elvégzendő, mindennél ékesebben bizonyítja annak az örökségnek a rendkívüli súlyosságát és időszerűségét, melyet a Nyugat hagyott az utókorra. A folyóirat munkatársainak előrelátására enged következtetni, hogy különös nyomatékkal töprengtek azon, miként teremthető összhang magyar s világirodalom szempontjai között. Igaz, néha vakvágányra jutottak, ám e tévedések is tanulsággal szolgálhatnak, amennyiben éreztetik, mennyire képtelenség könnyű megoldást találni. A Nyugat értekező prózájának erényei s fogyatékosságai, sőt munkatársai tájékozódásának hiányai is máig éreztetik hatásukat – Henry James kései regényeit például azóta sem fordították, s ez prózánk megújulásának egy lehetséges forrását tette hozzáférhetetlenné. Nincs kizárva, hogy Ignotus jóslata nemzetek fölötti kultúráról egyszer félelmetes valósággá válik. A Kosztolányi által hirdetett nyelvhez kötött viszonylagosság eszménye hosszabb távon aligha adhat védelmet nemzeti kultúránk számára, de emlékeztethet arra, hogy a magyar irodalom külföldi elismertetéséhez az eredeti szövegekhez való hűség hangoztatásával nem lehet eljutni: csakis valamely nagy nyelv jelentős költője győzheti meg a nem magyar olvasót Vörösmarty, Arany, Ady vagy József Attila költeményeinek nagyszerűségéről. A művelődés világszerte tapasztalható egységesülése indokolja, hogy választ adjunk a kérdésre, miként is menthető át a magyar irodalom java az utókor számára. A célhoz vezető úton sok az akadály, az idő pedig rövid. Komoly elszánást, nemzeti s idegen értékek iránti elkötelezettséget egyaránt igénylő törekvésünkben a Nyugat szellemének ébrentartása lehet a fő támaszunk.