A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.6. Hivatkozások

Angyalosi Gergely (1998) „A nem osztott vélemény: Ignotus kritikai nézeteiről”, in Szabó B. István (szerk.) A Nyugat-jelenség, Budapest: Anonymus, 33–39.

Angyalosi Gergely (1999) Kritikus határmezsgyén, Debrecen: Csokonai.

Arany János (1982) Leveleskönyve, Budapest: Gondolat.

Babits Mihály (1909a) „Swinburne”, Nyugat 2: 113–119.

Babits Mihály (1909b) „Pour mieux connaître Homère”, Nyugat 2: 657–658.

Babits Mihály (1915) „Itália”, Nyugat 8: 639–646.

Balázs Béla (1912) „Futuristák”, Nyugat 5: 645–647.

Baumgarten Ferenc (1929) „A XIX. század regénye”, Nyugat 22: 152–162.

Bloom, Harold (1988) Poetics of Influence, New Haven, CT: Henry R. Schwab.

Cs. Szabó László (1937) „Aldous Huxley”, Nyugat 30: 274–280.

Dánielné Lengyel Laura (1929) „Swift Jonathán”, Nyugat 22: 327–331.

Elek Artúr (1913) „Poe »Holló«-jának legújabb fordítása”, Nyugat 6: 591–593.

Erényi Gusztáv (1937) „Faust doktor magyar földön”, Nyugat 30: 381–382.

Fenyo, Mario D. (1987) Literature and Political Change: Budapest, 1908–1918, Philadelphia: The American Philosophical Society.

Fenyő Miksa (1919) „Dostojewski”, Nyugat 12: 600–601.

Gara László (1930) „Magyar irodalom Franciaországban”, Nyugat 23: 810–812.

Greenbaum, Leonard (1966) The Hound and Horn: The History of a Literary Quarterly, London–The Hague–Paris: Mouton and Co.

Harsányi Zsolt (1927) „Binét Menyhért versfordításai”, Nyugat 20: 282.

Heidegger, Martin (1996–1997) Phänomenologische Interpretationen zu Aristoteles (Anzeige der hermeneutischen Situation), Szeged–Budapest: Societas Philosophia Classica.

Heltai Jenő (1908) „Aristophanes »Lysystrate«, Nyugat 1: 462.

Hume, David (1963) Essays: Moral, Political and Literary, Oxford: Oxford University Press.

Ignotus (1913) „Világirodalom: Elmondatott a Népművelő Társaság előadásaképen augusztus 11-én a Svábhegyen”, Nyugat 6: 271–278.

Isac, Emil (1914) „Domnul Notar: Goga Octáv szindarabja”, Nyugat 7: 498–499.

Janssens, G. A. M. (1968) The American Literary Review: A Critical History 1920–1950, The Hague–Paris: Mouton.

Kenyeres Zoltán (2001) Etika és esztétizmus: Tanulmányok a Nyugat koráról, Budapest: Anonymus.

Király György (1920) „Szabó Dezső: Tanulmányok és jegyzetek”, Nyugat 13: 1148.

Kodály Zoltán (1918) „Claude Debussy”, Nyugat 11: 640–642.

Kosztolányi Dezső (1908) „Swinburne”, Nyugat 1: 446–447.

Kosztolányi Dezső (1913) „A »Holló« (Válasz Elek Artúrnak)”, Nyugat 6: 641–644.

Kosztolányi Dezső (1916) „Egy nagyon szomorú könyv: Anatole France új munkája”, Nyugat 9: 54–55.

Kosztolányi Dezső (1976) Látjátok, feleim, Budapest: Szépirodalmi.

Laczkó Géza (1915) „A francia lélek keresztmetszete”, Nyugat 8: 24–27.

Mohácsi Jenő (1928) „Joseph Roth”, Nyugat 21: 168.

Mohácsi Jenő (1929) „Anna Édes”, Nyugat 22: 749–750.

Móricz Zsigmond (1923) „Shakespeare”, Nyugat 16: 1889–1904 [tévesen számozták!], 250– 262, 478–482.

Nagy Lajos (1913) „Gorkij Maxim: Az anya”, Nyugat 6: 658–660.

Nagypál István (1941) „James Joyce”, Nyugat 34: 64–65.

Reményi József (1933) „Uj amerikai regények”, Nyugat 26: 69.

Schöpflin Aladár (1910) „Mark Twain”, Nyugat 3: 643.

Schöpflin Aladár (1927) „Szeget szeggel”, Nyugat 20: 516–517.

Schöpflin Aladár (1935) „Babits Mihály: Az Európai Irodalom Története (XIX. és XX. század)”, Nyugat 28: 443–447.

Schöpflin Aladár (1939) „Virginia Woolf”, Nyugat 32: 251–255.

Szabó Dezső (1911) „A »magyar vonatkozások« (Goethe. Barabás Ábelnek már megint egy új könyve. A Franklin-Társulat »Költők és írók« sorozatában)”, Nyugat 4: 238–239.

Szabó Dezső (1912) „Luciano Folgore, Futurista: Il canto dei Motori”, Nyugat 5: 299–300.

Szabó Dezső (1915) „A francia lélek keresztmetszete”, Nyugat 8: 168.

Szabó Ervin (1913) „Két regényről”, Nyugat 6: 959.

Tisza István (1911) „Szabadgondolkodás”, Magyar Figyelő 1: 3–8.

Tóth Árpád (1914) „Kosztolányi Dezső: Modern költők”, Nyugat 7: 287–288.

Török Sophie (1934) „Priestley: A nap hőse”, Nyugat 27: 406–407.

Turóczi-Trostler József (1935) „Babits és az európai irodalomtörténete”, Nyugat 28: 261–276.

Turóczi-Trostler József (1938) „Magyar költészet Európa előtt”, Nyugat 31: 47–51.

Zilahy Lajos (1933) „A mai Amerika (előadás)”, Nyugat 26: 156–162.
55. fejezet -

1. A „szó” médiuma az esztétizmusban

(…) hogy nem is érzik e lepelt tehernek…

(Babits Mihály: Esti kérdés).

A művészetnek az áthagyományozott elvárások és normák rendjéből – legyenek ezek társadalmi, politikai vagy történelemfilozófiai jellegűek – való kiválása szükségszerűen jár együtt annak autonomizálódásával, ugyanakkor a művészi képződmények pluralizálódása, az „imaginárius múzeum” képzetének kialakulása a nyilvánosság megváltozását hozza magával, illetve annak is köszönhető. Vagyis a művészet vagy műalkotás visszavetettsége a szinguláris befogadóra nem pusztán pontszerűséget eredményez, hanem potenciálisan a receptív távlatok megsokszorozódását idézi elő. Ily módon a legzártabbnak vélt esztétista képződmény is a kontrollálhatatlan, mivel egész-képzetekkel és tradicionális kötődésekkel lefedhetetlen nyilvánosság diszperzív hatásának van kitéve. A „mű” emfatikus önkijelentése és határainak eltökélt fenntartása igazából olyan reakció is lehet, amely a nyilvánossá válásra és ennek a produkció oldaláról beláthatatlan szemantikai következményeire felel.

Ez az aporia az esztétizmus számos műalkotásában nyomon követhető, amennyiben a jelentősebb művekben a szövegköziség értelmezése a „kommunikatív fölény” (Kulcsár Szabó 1996, 273), azaz a fölérendelt nyelvi távlat nézetéből az e kontrollt leépítő intertextuális impulzusokkal keveredik, a szöveg intencionált határainak őrzése az e határokat minduntalan átlépő és oda-vissza játékká alakuló textuális mozgásoknak szolgáltatódik ki – gyakran a pragmatikai szándékok ellenében.

Ezek után rátérhetünk az esztétizmusban uralkodó hagyomány- és nyelvszemlélet fő komponensére, a „szó” ontológiai kitüntetettségére, azon „elementáris szavak erejébe” vetett hitre, „amelyekkel a jelenvalólét kimondja magát” (Heidegger 1989, 310; Kulcsár Szabó 1996, 91). E szavak mint esztétikai képződmények lennének az emlékezés tárgyai, a poétikai folyamat pedig többek – a „szómágia” gyakorlatának megfelelően – elfeledett jelentéseik aktualizálásában állna. Például az „emlékezésnyomok” létmódjára rá nem kérdező, azokat csupán felkutatni és megtalálni kívánó elváráshorizontok gyakorlatilag a szubsztanciális „szó”-nak a mindennapi nyelv cirkulatív prózaiságától mentes státuszát igénylik, vagy legalábbis levezethetők abból (Wunberg 2001, 3–10).

A továbbiakban így az lesz fő kérdésünk, hogy a századelős klasszikus modernség nyelvszemléletének e mozzanata miként inszcenírozódik és esetleg dekonstruálódik bizonyos, az esztétizmus kategóriája alá sorolt szövegekben, valamint hogy miként emlékeznek erre az összefüggésre az 1920–30-as évekbeli másodmodernség textuális formációi. A költői potenciállal rendelkező „szó” leválasztása a köznapi, a szavakat mintegy váltópénzként kezelő nyelvhasználatról tulajdonképpen a „nyelv” megkettőzéseként értelmezhető: „nyelv mint médium és nyelv mint a tiszta forma” (Luhmann– Fuchs 1989, 163). A „szó” evokatív szerepe ekképp olyan formaként nyilvánul meg, amely a médium lehetőségeinek szelekciójából származik, vagyis így jön létre. Ezután a „szó” mint forma maga lesz a médium, amennyiben areferenciálissá válik, a költészet mediális tevékenységének szolgáltatva ki magát. A forma ilyenfajta leválasztása a médiumról teszi egyáltalán lehetővé az esztétizmust mint olyant, s nem valamiféle „Kunstwollen”. Mivel ezt a (költői) nyelvszemléletet a fenti szétválasztás alapozza meg, legalábbis kettős hatást kelt ezzel, amely önmagára is visszavetül: a (poétikus) „szó” tiszta formává nyilvánítása megnyitja az utat e szavak feltételezett szemantikai potenciáljának költői kutatása felé, másrészt az így konstituálódó „forma” olyan mediális keretet is képez, amely valamiféle ellenőrző funkciót gyakorol. Vagyis úgy alapozza meg a kiszámíthatatlan prózai impulzusoktól megtisztítani kívánt „szó” exkluzivitását, hogy reduktív és előíró jellegűvé válik. Ebben az értelemben a „forma” – mint „elementáris” képződmény – meglehetősen transzparenssé lesz különböző jelentéstani lehetőségek számára, mintegy elveszíti mediális karakterét, s végül maradéktalan önkimondásba torkollik. Példaként egy idézet Hofmannsthaltól: „az ő [Mutterwurzer, a színész] szájában a szavak… valami egészen elementárissá válnak, a test utolsó legnyomatékosabb kifejezése (…) a belső állapot tiszta érzéki kinyilatkozásai” (Hofmannsthal 1979, 480).

Ez az esztétikai ideológia végső soron a médium „mint olyan” megragadását és a fölötte elnyerhető – legalábbis szemantikai – uralmat igyekszik biztosítani, ez pedig olyan poétikai késztetés, amely különböző transzformációiban és alakzataiban a romantikától (például annak muzikalitáselvétől) egészen az avantgárd anyagi materialitás-elgondolásáig nyomon követhető. A „szó” fikciója azt a tartalmazottságelvet juttatja érvényre, amely a medialitást lehetővé tevő differenciát – médium és forma különbségét – a használattól függetlenül próbálja tételezni, így tulajdonképpen uralni. Amennyiben azonban a „szó” mint mediális fikció – mintegy a „tiszta” médium hozzáférhetetlenségére adott kompenzatorikus reakcióként – nem képes teljesen lefedni a médium lehetőségeit, úgy költői és „köznapi” nyelvhasználat, forma és médium differenciájának ellenőrzése mindig is problematikus marad. A „szó” tárgyszerű izolálása és szemlélése önmagában már csak azért sem magától értetődő, mivel nagyon is materiális jellegű mediális fejlemény terméke: az írás az, amely a szavakat „mint dolgokat, önmagukban nyugvó objektumokat, a vizuális befogadás számára ottlevő mozdulatlan jeleket reprezentálja” (Ong 1987, 93). Ehhez bizonyára elkerülhetetlen leválasztani a „szó”-t az orális eseményről, kiemelni a beszédfolyamatból, és ekként tárgyiasítani, illetve „technologizálni”. A szó ilyenfajta „formalizálása” (a Luhmann– Fuchs-féle értelemben) az esztétizmusban azonban javarészt nem az írásosság dekonstruktív effektusainak nyit teret (például anagrammatika), hanem a klasszikus modernség esztétikájának központi terminusával, az észleléssel kapcsolódik össze (Gruber 1999, 13–20). Ez az, ami az esztétikai, tehát a médiumról leválasztott képződmény koncepcióját megalapozza. Az esztétizmus azonban – nem lévén képes feloldani médium és forma elkerülhetetlen differenciáját, de most már ellentett nézetből – e „forma”, vagyis a szó mint olyan újfent helyreállított oralitásában lesz érdekelt (mint a fenti Hofmannsthal-idézet is tanúsíthatja), hiszen a szó materialitása, indifferens betűszerűsége, szétdarabolhatósága veszélyeztetné médium és forma viszonyának előre megvont határait. Ez a reoralizáció így gyakorlatilag a „forma” medializációjával lesz egyenértékű, az esztétizmus kompenzatorikus stratégiájának pedig így lesz része a „szó” feltöltése különböző mediális funkciókkal. A médium (mint olyan) formaként való megragadásának igénye a szót ezért paradox módon a hangzósság és a képiség – mint „immanens” jegyek – mentén helyezi át a szubjektivitás kontrollja alatt tartott mediális keretbe. Így bármennyire is különös, hogy a (nyelvi) médium kontrollálására tett kísérlet lényegében intermediális konstellációt eredményez, mindez az esztétizmusban nem jár együtt a konstrukció felforgatásával, hiszen éppen a szubverzív (inter)mediális impulzusokat zárja ki, pontosabban az esztétizálás korántsem magától értetődő művészetközi transzfereinek véletlenszerűségét leplezi: oralitás az írásosság materialitása helyett, fenomenalizáció a textualitás vizuális mozzanataival szemben, szimbolizáció a kontingens képiség ellenében. A „szó” szubsztancializálása más mediális eredetű funkciók révén minden látszat ellenére nem a „szó” plurális mediális hozzáférhetőségébe vagy kitettségébe fordul át, sokkal inkább a formaként való rögzítésben és az esztétikai nyelvközi átvitelek diszkurzív ellenőrzésében lesz érdekelt. Nem kap teret így a forma visszaolvashatósága a médium felől, pedig a forma csupán a médium egyes lehetőségeit képes perspektiválni, még ha – túl ezen az alapvető tényálláson – ezeket mint a médium legsajátabb funkcióit igyekszik is reprezentálni, egészen addig menően, ahol ezek magával a médiummal esnének egybe. Elsősorban azért, mert ez az elgondolás alapvetően reprezentációsként érti a nyelv mediális telítődését és belső, valamint külső médiumközi fordíthatóságát, mégpedig összhangban az észlelés – és nem a mindenkori kommunikatív összekötöttség – kitüntetésével. Ez a nyelvi-esztétikai horizont ezért többé-kevésbé hegeli eredetű, mivel az eszme érzéki reprezentációjának modellálhatóságában érdekelt. Mindezeket a problémákat csak az oldhatja meg, ha a „szó” fikcionális karaktere feltárul, a „szó” (izolálhatósága) mint fikció nyilvánul meg, és szolgáltatja ki magát a médiumközi sokszorozódásnak.

A korai Hofmannsthal lírájának számottevő részében e problematika különböző poétikai allegóriái figyelhetők meg, nemegyszer a lírai beszédhelyzet, a beszéd aktuális szövegeződésének és önreflexiójának a szintjén. Azt is lehet mondani, versei több ízben a felvázolt mediális közvetíthetőség poétikai reflexióját hajtják végre. E szabályozhatatlan, kontingens transzferjellegű működés leválását az „eredetről” inszcenírozza például a Weltgeheimnis című költemény (1894). Az „eredet” szemantikája itt a nyelv nélküli tudás állapota, valamiféle identikus kollektivitásé: „Der tiefe Brunnen weiß es wohl, / Einst waren alle tief und stumm, / Und alle wußten drum.” Ezt az állapotot azonban csak fiktív mivoltában lehet megidézni, hiszen nem hozzáférhető a jelen szupplementaritása számára: „Wie Zauberworte, nachgelallt / Und nicht begriffen in den Grund, / So geht es jetzt von Mund zu Mund.” Egy vonatkozás viszont közös az „eredet” és a „jelen” viszonyában, persze ez sem identikus módon: a jelen nyelvhasználata nem kevésbé fiktív jellegű, mivel a „Zauberworte” deszubsztancializálódása éppen azok cirkulatív létmódjából, virtuális sokhangúságából következik. Ezzel a vers akár az „elementáris szavaknak” az utánmondásba, a megelőzöttségbe való átfordulását allegorizálja. Az „elementáris szavak” fiktív jellege abban mutatkozik meg, hogy – mivel a „szó” mindig is már jelen-nem-lévő szöveget vagy diszkurzust előfeltételez – ezeknek önmagukban, immanens szemantikai egységekként való tételezése aporetikus jellegű, hiszen így csak némák lehetnek („tief und stumm”). A vers nemcsak az (időbeli) megragadhatatlanság tényével értelmezi az eredet törlését, hanem az eredetet magát is – legalábbis potenciálisan – valamiféle projekcióként, a tükröződés produktumaként olvassa. Az „elemi szavak” előírt vagy elvárt szemantikai telítettsége csak egy homogén nyelvi közösségben tételezhető, ahol a nyelvhasználat egynemű, vagyis nem szolgáltatódik ki a pluralizálódásnak. Ezzel ellentétben a „bolond beszéd” és a „dal” éppen az egyértelmű nyelvi adresszálás pragmatikai követelményét játsszák ki, vagyis széttartó karakterük többszörös szemantikai determinációt tesz lehetővé, ezzel ki is szabadulva a szituativitás normáiból. A „beszéd” és a „dal” elkerülhetetlenül a „tükröződés” jelenségét termelik ki, ami azok mediális jellegének lehet az allegóriája. Ez viszont nem a transzparencia biztosítéka, jóval inkább a fiktivitás közbejötteként olvasandó. „In unsern Worten liegt es drin”: a „Zauberworte” nem eredendő jellege és megelőzöttsége („nachgelallt”) magának a nyelvhasználatnak, a jelentések cirkulációjának és ellenőrizhetetlen osztódásának következménye. A „némaként” tételezett jelentés mediális projekcióként is hozzáférhető, mint ahogy a mediális produktum („dal”) különböző történeteket termelhet ki: e kettősség a vers inszcenírozási kódjában eldönthetetlennek mutatkozik. Ami alapvető, az éppen jelentés és konstrukció reverzibilitása, ahol a kontingencia nem egy lehetőség a többi között, hanem e működés és az előreláthatatlan jelentések létrejöttének konstitutív mozzanata. A fiktivitás e betörése a lírai „szó” hozzáférhetőségének kódjába annak kontingenciáját termeli ki: a „szájról szájra” vég nélküli cirkulációja a célelvűség felfüggesztésével jár együtt („im Kreis…”). Egy másik vers, a Sünde des Lebens azzal, hogy a „kör”-t többes számban említi, nyilvánvalóvá teheti, hogy nem történelemfilozófiai stádiumról van szó, ahol a lineáris idő „rossz” felfüggesztődése volna jellemző, inkább a „szó” belépéséről újabb és újabb kontextusokba: „endlose Kreise / Ziehet das leise / Unsterbliche Wort, / Fort und fort.”

A nyelvi eredet törlése szükségszerűen hozza előtérbe a „szó” mindenkori – ám nem feltétlenül jelen levő – függőségét a szövegtől, szó és diszkurzus határainak illékonnyá válását, a szó – mint szöveg – mediális telítődését. Ebben a kontextuális kitettségben és esetlegességben a „szó” értelmezhetősége több mediális funkció mentén történik, anélkül hogy ezeket közös nevezőre lehetne hozni. Mivel nem tételezhető semmilyen „elementáris” funkció – sem a kimondásé, sem a megjelölésé vagy evokációé –, amelyre a nyelvi összefüggések visszavezethetők volnának, a „szó” sokkal inkább a különböző, egymással már mindig is összjátékban levő, de egymásra nem redukálható mediális és szemantikai impulzusok közötti fordítás diszkontinuus színterévé lesz. „Mi egy szó?” – kérdezi A nem-morális értelemben felfogott igazságról és hazugságról Nietzschéje, hogy az eredet nélküli, ekképp nem is szintetizálható osztódás válaszát adja rá: „egy idegi inger először átfordítva egy képbe! – első metafora. A kép újfent utánaformálva egy hangban! – második metafora. Minden alkalommal a szféra teljes átugrása, bele egy teljesen másikba és újba” (Nietzsche 1980, 879). A „nyelv” ekképp nem mint olyan férhető hozzá, hanem csak a közvetítettségben mint transzpozíciók folyamatában tapasztalható meg (Kittler 1995, 234–236).

Hofmannsthal másik híres verse, a Ballade des äusseren Lebens ugyancsak fontos összefüggéseket nyomatékosíthat a medializálódás poétikájában. A cím egyik komponense a balladai műfaj oralizáló konvenciójának megidézéseként viselkedik, de máris konfliktusba kerül a „külső élet” szószerkezet absztrakt-diszkurzív jellegével. Ezt a konfliktust a vers csak tovább mélyíti, hiszen a közvetlen kérdésben megnyilvánuló felütés, azaz a feltételezhető narratív alapminta hiánya, illetve az interogatív-mellérendelő nyelvhasználat és a reprezentált oralitás hiánya szinte teljesen kioltják a ballada műfaji komponenseinek emlékezetét. Mivel ez a szétválás nagyon feltűnő, arra érezhetünk indíttatást, hogy a vers talán egyetlen, a ballada műfajával összefüggésbe hozható nyelvi jellegzetességének, a személytelenség képzetének mentén kíséreljük meg értelmezni a ballada kódjának nem identikus megidézését. A szöveg legfeltűnőbb textuális vonása, a széttartás, széttagolódás jelensége és történése a harmadik versszak tanúsága szerint a szavak hallásával és mondásával függ össze. Itt is megfigyelhető – akár a Weltgeheimnisben – a „szó” leválása az eredetről, a narratív betagozódás még annyira sem meghatározó, mint ott, ahol a narratíva éppen saját felfüggesztésének allegóriáját vitte színre. A „szó”, illetve szavak cirkulációja és oszcillációja szükségszerűen kényszeríti ki az imperszonalitás mozzanatát: a vers így mintegy a ballada receptív keretfeltételét, az állandó tovább- és újramondás nyelvi létmódját vetíti rá a lírai beszéd hozzáférhetőségére. Ily módon a fragmentarizált jelleg, a változatokban létezés már kezdettől fogva beleíródik a szöveg retorikai spektrumába. Ez a materiális körforgás radikálisabb következményekkel jár a beszédhelyzet vonatkozásában, hogysem ezt az orális szituativitás nézetéből rögzíteni lehetne. Feloldja ugyanis a deixis visszavezetését egyetlen hangra – ekképp antropomorfikus meghatározhatóságra –, és átvisz a nem orális mondhatóság, pontosabban: olvashatóság megsokszorozódásába. A negyedik strófa inszcenírozási eljárásai az „utak”-nak a teret újrarajzoló-relacionáló szerepével és az „Orte” („helyek”) sorvégi elkülönítésével – amely utólag is csak a viszonylagosság móduszában szituálódik („…und Orte / Sind da und dort…”) – mintegy a centrált értelemképzés lokalizációs – térbeli, időbeli, szemantikai – késztetését számolják fel. Ami azért is jelentéses lehet, mert a középpont szórását („helyek”) az „utak” többszöröződésével összekapcsoló szakasz éppen a vers közepén helyezkedik el. Az „utak” nyom-szerűsége („a füvön keresztül”) szinte az olvasás allegóriájaként értelmezhető. Vagyis nem egyszerűen a „szemlélet” konstatív móduszára apellál, ennek megfelelően nem is az orális szituativitás előzetesen tudott fenomenális viszonyaira, hanem a képiség áthelyeződését és textualizálódását helyezi kilátásba. Amiként a következő strófa explicite is a „helyek” hasonlóságát kérdőjelezi meg: „und gleichen / Einander nie?” Jellemző módon itt is a sorvég textuális törése nyomatékosítja a fenomenalitás elvárásainak felfüggesztését. A hasonlóság kétségbevonása kardinális jelentőséggel bír, hiszen a vers a „helyek” pluralitásának („und sind unzählig viele?”) közös nevezőre hozását adja fel. A szinguláris „hely” fikciója ebben az esetben a minden hasonlat alapjául szolgáló példajellegű orális megnyilatkozás rámutató és deiktikus értelemben kijelölő gesztusának lenne az allegóriája (de Man 1998, 398–400). Ezért a személytelenítés nem pusztán a beszélő grammatikai „törlésével” egyenlő, de lényegileg eltérő nyelvszemlélet jelzése is. Másrészt: ha a hasonlat trópusa a hagyományos poétikák multimediális effektusainak generátoraként fogható fel, akkor ennek – és a transzparens mediális átvitelek lehetőségének – viszonylagosítása az esztétizálás ideológiájának áll ellen. Innen eredeztethető a vers zárlatában megjelenő hasonlat köztes státusza.

A látszólag közvetlen orális közlésként színre vitt „Abend” megszólaltatásának hogyanja mégsem reprezentációsként érti szó és szöveg kapcsolatát, inkább idézésként viselkedik. Kontextustörő jellege nemcsak a váratlan pragmatikai váltásban, de a narratív-szituatív beilleszthetőség hiányában is megmutatkozik. Az pedig, hogy a vers a tulajdonképpeni hasonlatot tipográfiailag is leválasztja az elébe menő strófáról, a hasonlat struktúra megőrzése ellenére is a képi olvashatóságnak készíti elő a textuális terepet. Már e tipográfiai elkülönítés is jelzésértékű lehet a szövegmédium szempontjából, miszerint az oralitás idézése – nem reprezentációja – és az azzal összefüggő textuális-figuratív műveletek a szöveg materialitásának vannak kiszolgáltatva. Az „Abend” képiesülése itt nem pusztán afféle „megérzékítés” funkciójának tesz eleget, ezen túl a narratív visszakereshetőségtől vonja meg magát, és a fikcionalizált beszédszerűség, a „szó” („Ein Wort…”) képi áthelyezéseként működik. Még ha a kép itt úgy lesz is képpé, hogy „egy látvány szimulációjaként érti magát” (Willems 1989, 170), leválása az előzetes pragmatikai-narratív keretekről és önállósulása elhagyja az érzékelés szituatív beágyazottságának koordinátáit. A „szó” itt a „lép”-ben felvillantott – az organikus eredetet átíró – artificialitás és hálózatszerű térbeliség függvényévé válik, ahol a középpont elvárása egyáltalán nem magától értetődő.

A Szabó Lőrinc megfigyelése óta (Szabó 1975, 461) közhelyszámba menő kapcsolat a Ballade des äußeren Lebens és Babits Mihály Esti kérdéseközött valóban annyira feltűnő, hogy számos olvasó tudatában ez a két vers valószínűleg ugyanazon költészeti paradigma és szemléletmód reprezentánsaként viselkedik. Nyilván a tény, hogy két szöveg már a szintaktika szintjén ennyire hasonlít egymáshoz, legitimálhatná is ezt a vélekedést. Akkor nem maradna más hátra, mint Babits történeti érzékenységét méltányolni, megkerülve a kényes kérdést, miszerint a két vers keletkezése között eltelt 16 év ugyan milyen többletben részesítheti az Esti kérdés történeti és virtuális olvasóját. Arról nem is beszélve, hogy Babits később éppen azt vetette Hofmannsthal szemére, hogy túlságosan is a múlt rekvizitumaiból táplálkozik, és ennek kapcsán Balázs Bélát figyelmeztette a saját kulturális örökség (ebben az esetben a székely népballadák) egyedüli inspiratív erejére, lemondva a Hofmannsthal-féle „régi és idegen formahagyomány”-ról (Szász 1981, 326). Mármost, lévén az Esti kérdés Hofmannsthal versének palinódiája, kérdésessé válhat Babits kulturális ítéletének következetessége. Az interkulturális megelőzöttség nivellálása érvénytelenítheti a másság felőli visszaolvashatóság diszperzív, kulturális paradigmák szerint nem kontrollálható hatásait is. Mindazonáltal – ebben az esetben is – egyedül a szövegek nyelvi-poétikai teljesítménye döntheti el a róluk tett ítéleteink jogosságát vagy illegitim jellegét.

Ebből a szempontból viszont könnyen kiderülhet, hogy a feltűnő közelség igazából távolságot takar, a szintaktikai és tágabban vett szemantikai hasonlóságok szintjén innen és túl a két vers egészen más nyelvi-szemléleti horizontban helyezendő el. A retorikai virtualitás függetlensége a grammatikai struktúráktól (de Man 1998, 403) olyan eltérő olvasásmódokat alapozhat meg e két vers vonatkozásában, ahol a legnyilvánvalóbb szövegközi rájátszás valójában nem azonos vagy rokonítható perspektívákat jelez, sokkal inkább a „félreolvasás” eseteként viselkedik.

Az Esti kérdés mintegy metonimikus értelemben is a Ballade des äusseren Lebens „továbbírásaként” fogható fel: erre utalhat az „Abend” nyomatékosított szerepét a korábbi versből a címbe emelő paratextuális lépés. A vers itt teljes egészében orális közlésként határozza meg magát, az (ön)megszólítás lírai alakzata mentén, vagyis a közlés mozzanata a szubjektumhoz van rendelve. Ő az, aki végrehajtja a címben jelzett beszédaktust, vagyis a verset magát. A lírai szöveg mediális feltételezettsége ennek az aktusnak a lezajlásában rövidre zárul: a beszéd maga nem önállósulhat, nem válhat le a „beszélőről”, a német nyelvű versből ismert módon. A beszéd ilyenfajta „textualizálódása” ott plurális hozzáférhetőségét alapozta meg és viszont, itt a különböző életszituációk felsorolása („olyankor bárhol járj a nagyvilágban…”) már eleve csak az egyetlen telosz felé való irányulásában válik relevánssá a vers számára („mégis csak arra fogsz gondolni gyáván”). A sokféleséget a versben viszontlátni kívánó lehetséges ellenvetésre: itt elsősorban helyzetek jeleneteződnek, olyan életvilágbeli szituációk („vagy otthon ülhetsz…”, „vagy fáradtan…”, „vagy országúton…”), amelyek az orális beszédhelyzet fenomenalitását vetítik rá a szöveg egészére: ezért hat a vers második részének „filozófiai” kérdéssorozata részben közvetítetlennek – hiszen a szubjektív eredetű aktus szimbolizáló stratégiájában konstituálódik – a szöveg képi-evokatív elemeivel. Mint ahogy a kérdés önfelszámolása szükségszerűen ered ebből a közvetítetlenségből, a diszkurzív differenciálás hiányából, „a létezés egészét” firtató, igazából azonban a létezők rendjét tárgyiasító totalizációból. Tartani lehet attól, hogy a vers fő „gondolati” problémája nem pusztán a „miért” kérdésében keresendő – főleg, hogy a vers később kifejtendő módon már „tudja” a választ erre a kérdésre (vö. például a fentebb említett teleologikus szintaktikai összefüggésekkel) –, hanem legalábbis ugyanilyen mértékben a szubjektum és a létezők, illetve saját beszéde közötti etablírozott mediális viszonyból származik a versben csak nagyon csekély mértékben visszatérő aporetikus összefüggés.

Elsősorban is a jelölten orális beszédhelyzet mediális következményei azok, amelyek a versbeli elemek – legyenek ezek képi vagy pragmatikai jellegűek – kognitív hozzáférhetőségét feltételezik. A mimetikusság látszata – például az első sorokban – ugyanis a fenomenális beszélő és a „természet” szembenállásából származik, abból, hogy „minden, ami maga nem szellem vagy tudat, feloldhatatlan másságban áll szemben ezzel és így szoros értelemben „ellen-tárgy” [Gegen-Stand]” (Kittler 1999, 17). A természet mássága persze nem nyilvánulhat meg, hiszen az észlelésként beállított esztétizáló attitűd, „észlelés és önkifejezés diszkontinuitásának megszüntetése” (Rába 1981, 322) antropomorfizáló kategóriákba fordítja át a vele szemben álló „tárgy” létmódját. Vagyis mintegy médiummá változtatja, a művészeti szép karakterével ruházza fel, de mindezt nem alapvető kommunikatív előzetességként és történésként, hanem a szubjektum műveleteként fogja fel. Ekképp mintegy egybeolvasztja észlelés és észlelt kettősségét – az észlelő tudati közegében, mivel ez nincsen kiszolgáltatva semmilyen köztes „szférának”, amely az ilyenfajta fordításokat egyszerre teszi lehetővé és látja el az önkényesség indexével mint a közvetítettség allegorikus jelével. Mivel „ha a szellemnek sikerülne magát a másságba átváltoztatnia, akkor azon nyomban megszűnne szellemnek lenni” (Kittler 1999, 21), ily módon e beszédmagatartás legfőbb célja az lesz, hogy a „természeti” jelenségeket vagy a másság idegenségének jeleit diszkurzív jelekként szituálja. Eközben az empirikus és transzcendentális én, „élmény és gondolati feldolgozás” (Rába 1981, 322) kettőssége, illetve óhajtott egysége hasonló módon teleologikus vonásokat termel ki, mint „szó szerinti” észlelés (az „este” fenomenalitása) és esztétizálás, illetve kognitív szimbolizáció („vedd példának…”) egyirányú átvitele.

Ennek a szubjektum uralma alatt álló transzfernek a nyelvi közege nem véletlenül a hasonlat tropológiája: minthogy a hasonlat alakzatát lényegében a példa felmutatásának szerkezete határozza meg (példa egy másik, ám ugyanolyan jól ismert léttartományból, legyen ez esztétizáló képiség vagy antik rájátszás), a szubjektum rámutató, orális eredetű tevékenységéhez kötődik. Innen származik a vers egészében jelen levő – időbeli-térbeli, fenomenális – deiktikus kényszer. (Tanúsíthatja ezt a fokozottan rámutató nyelvi mozzanatok sűrűsége: „az est, e szárnyas takaró”, „a felhők, e bús Danaida-lányok”, „a nap, ez égő sziszifuszi kő”, illetve a zárlatban explicite is: „vedd példának a piciny fűszálat”.) Amiként a szituativitás uralma is: a szöveg nem tud úgy diszkurzív összefüggéseket létesíteni, hogy ne valamely empirikus helyzetre hivatkozna. Ellentétben a Hofmannsthal-előszöveggel: ott a hirtelen kezdet – „Und Kinder wachsen auf…” – dialogikus mozzanatként már eleve, mintegy a vers „előtti”, de nem felderíthető kontextusra tett utalással szükségtelenné változtatja a versbeszéd visszakötését empirikus-orális feltételekre, sokkal inkább fragmentatív potenciált nyilvánítva meg és működtetve tovább. Következésképpen itt a kérdezés modalitása is rétegzettebb – „Wozu sind diese aufgebaut?”, „Was wechselt (…)?”, „Was frommt’s das alles uns und diese Spiele (…)?” –, mint a „miért” monotóniájában kitartó Esti kérdésé. Arról nem is beszélve, hogy a diszkurzív kérdezésmód nem rögzíti az olvasó helyét és attitűdjét sem, ellentétben a „vedd példának…” aposztrophé deiktikus kényszerével. A Babits-verset erősen meghatározó ismétlés vagy redundancia ezért nem a nyelvi diszkurzivitás mozzanata – mint a Ballade des äusseren Lebens empirikus szituációktól elszakadó, nem a megnevezésben, inkább a nem-totalizáló relacionálásban érdekelt nyelvhasználatában –, hanem az orális beszédmódnak – „lévén, hogy ez abban a pillanatban eltűnik, ahogy megtörténik” – a mondottakat a redundancia és az ismétlés segítségével a jelenlétben tartó pragmatikai funkciója (Ong 1987, 45). Nem meglepő ekként, hogy az Esti kérdés gyakorta ünnepelt mondattana meglehetősen egységorientáltként lepleződik le: az egyes motívumok felsorolása nem széttartásukat eredményezi, nem a nyelvi fragmentációt készíti elő, jóval inkább a többé-kevésbé felismerhető szintaktikai rendbe és célelvű folyamatba illeszkedik. Ezért az ismétlés közegében a vers holisztikus – nem plurális – szemlélete újólag a beszédhelyzet következményének adja ki magát: minthogy nem az analitikus széttagolásnak szolgáltatódik ki, a szituációk felhalmozódása – nem materializálódása – csak összeadódásukat nyilvánítja meg, a dolgok etablírozott rendjébe vezetve vissza minket. Az, amit fentebb a diszkurzív közvetítettség hiányaként jellemeztünk, éppen az egyirányú mediális viszonyok folyományaként értelmezhető: a vers „filozófiai kérdései” – a holisztikus felhalmozódás és tárgyiság hiányzó célelvűségének felpanaszolása, de paradox módon mégis-uralhatósága – e mediális szituáció termékeiként lepleződhetnek le. A közvetítetlenség képzete pedig ezekkel összefüggésben onnan is származtatható, hogy a „példa” vagy hasonlat tételező-rávetítő aktusa a szimbolikusság jegyében megy végbe, vagyis úgy valósul meg, hogy a fenomenális-szituatív adottságokat a tudat jelentésekkel „ruházza fel” (a vers első sorai eme felruházás literális mozzanataként is olvashatók: „…az est, e lágyan takaró / fekete, síma bársonytakaró”). Vagyis meglehetősen egyirányú folyamatként valósul meg, hiszen mindig a fenomenális adottság (fikcióját) kívánja meg az elvontságok felé vezető (ekképp nyilvánvalóan célelvű) tropológiai úton, a visszaolvashatóságnak nem hagyva így játékteret.

A visszaolvashatóság a priori felfüggesztése mediális nézetben mindenekelőtt abból adódik, hogy a hang médiumának önfelszámoló jellege azt az illúziót erősíti, miszerint a tudat önmagával eshet egybe, és nélkülözheti saját mindenkori másikát. (Amely így csak a szubjektum projekciói által „életrekeltve” juthat létezéshez.) „A lét eltűnése, amennyiben van”, így nevezte Hegel a „hangot” [Ton], és következésképpen mint „az önmagát kifejező bensőségesség beteljesült megnyilvánulását [Äußerung]” tudta ünnepelni. Amit nem lehetett tárolni [speichern], azt nem lehetett manipulálni sem. Eltűnt, matériáit vagy ruháit elejtette s a bensőségesség hitelesítő pecsétjét mutatta fel” (Kittler 1986, 59). Ha a hang megkettőződése, „nyomának” bírása olyan külsőlegességet termel ki, amely médiummá avatja, akkor nem egyszerűen – önmagát feloszlató – közvetítő csatornaként működik, hanem konstitutív rendszert nyilvánít meg. A beszéd és hallás egybeesésének képzete, az „önmagát-hallva-beszélés” fikciója (Derrida 1979, 132–136) viszont ezek materiális beírásának – s ekként a szubjektum kontrollja alól kioldódó – mediális következményeit igyekszik elkerülni. Nevezetesen azon következményeket, amelyek nemcsak a versbeli hang (olvasói) retorizálhatóságát hoznák magukkal, de ugyanakkor a vers inszcenírozási kódjának dekonstrukcióját és mediális rendszerének megtöbbszöröződését is. Itt elsősorban referencia és trópus rögzített kapcsolatáról van szó: ennek egyirányúsága nemcsak a fenomenális adottságok mimetikus tételezéséből ered, hanem a referencia nem közvetített, a beírhatóságot nélkülöző karakterének fikciójából. Ezért a trópus – az esztétizáló magatartás indexe – az eredeti szándék ellenére végső soron afféle redundáns elemként (mondhatni „bársonytakaróként”) nyilvánulhat csak meg, s nem az észlelés mint beírás materiális összefüggéseket létesítő móduszának szükségszerű velejárójaként, a maga elkerülhetetlenül fikcionalizáló hatásával. Amiként a hang is csak a szubjektivitás megnyilvánítójaként, vele egybeesve van jelen (és tűnik el), nem pedig az ontikusnak vélt hangot már megelőző virtuális-materiális hangok citációjaként, úgy a „természet” mássága, anyagisága is csak a „szellem” általi antropomorfizációban vagy akár esztétizációban lehet méltó az átvitelre a kifejezés dimenziójába. Ez az esztétizáció természetesen ugyanúgy beírásként viselkedik, mint bármilyen „észlelés”, csak kontingenciáját tagadva az előreláthatatlan referencializálás elől vonja meg magát, vagyis a más, nem-kéznél-levő, csak idézetként aktualizálható referenciákba való átfordítás ellenében stabilizálja magát. Minthogy a trópus materializálódása viszont azt jelenti, hogy elveszíti a szubjektivitás nézetében alapjául szolgáló referenciális-figurális rendet, ekképp átlátszóságát feladva nem szimbólumként, hanem véletlenszerű, egyszerre képként és beírásként működő inskripcióként van jelen, úgy szükségszerűen interpretációs feladatként férhető csak hozzá, nem az „észlelés” esztétizáló utánképzéseként. Ebben az interpretációra ráutalt közegben viszont már az a – máshol stabilnak tekinthető – kiindulási pont sem nevezhető adottnak, amely a nyelvi mozzanat belső mediális jellegét határozná meg: vagyis, hogy képpel vagy jellel van-e dolgunk. Ez a mediális kölcsönösség volt megfigyelhető – még ha ugyan az áthelyezett hasonlat móduszában is – a Hofmannsthal-vers zárlatában, ahol az absztrakt-hallható „szó” került át hirtelen a nem pusztán szimbolikus, hanem artificialitását, képződmény voltát is jelző képiség perspektívájába.

Amiként oralitás és fenomenalitás, a „hang” eredetének lokalizációja és az észlelés szubjektumkötött jellege a lírai én deixisét stabilizálják, úgy természeti szép és művészeti szép mediális viszonya is gyakorlatilag kibékítésként, illetve összeolvasztásként mutatkozik meg. Minthogy a hang orális karaktere itt éppen saját „feljegyezhetőségét” tagadja, párhuzamosan a vizuális mozzanatok függőségével a szituatív-mimetikus észlelésmódusztól (nem az erről való leválásával és materializálódásával), ekképp csak az etablírozott figurális rendnek – a hasonlatozó esztétizáció formájának – a rávetítése figyelhető meg a nem kevésbé adottnak vélt „észlelt” referenciális rendjére. Azt a különös esztétista aporiát rejtve ezáltal, miszerint a műviséget magasztaló „esztétizmus (…) nemcsak a művi dolgok világára szorítkozik, hanem hallgatólagosan azt is beleérti, amit a klasszikus esztétikában, mondjuk Hegelnél, természeti szépnek neveznek” (Žmegač 1993, 42). A vers ebből a szempontból önértelmező trópusa ezért a szöveg közepén elhelyezkedő „lángot apróz matt opáltükör” mozzanata lehet. Itt paradox módon az átmenet szimmetrikus rögzítéséről lehet szó: a drágakő – egyébként kedvelt esztétista toposz (Wuthenow 1994, 127) – immanens értékjellegű szubsztancialitása mégis a fenomenális látszásra van ráutalva. Oly mód, hogy mintegy az adottnak vett valóságmozzanat transzformálásában („lángot apróz…”) jut érvényre. Nem az „észlelés” kontingenciáját hívja elő, hanem tárgy és tudat („láng” és „tükör”) előzetesen tételezett szétválasztásából kiindulva szorgalmazza a közöttük levő kapcsolat létrehozását és fenntartását. Mivel a „matt opáltükör” nem létezik a fény nélkül, ennek segítségével azonban a fenomenalitást írja át az esztétizáció kódjaiba, ennek a kapcsolatnak a tengelyén stabilizálódik észlelés és esztétizáció, tárgy és tudat viszonylata. Nem a „láng” materializálódása és vélt referenciájának virtualizálódása és megtöbbszöröződése történik, hanem csakis a „matt opáltükör” távlatából nyílik rálátás a fenoménre mint olyanra, ezzel egy időben viszont a „matt opáltükör” (a tudat) csakis a fény adottságának (a létezők konstatálásának) köszönhetően bizonyosodhat meg önmagáról. Itt magára a közöttük levő kapcsolatra kerül a hangsúly, éppen az egyensúly fenntartása érdekében. Ami úgy maradhat fenn, ha folyamatosan újratermelődik, nem pedig kontingens anyagiságba transzponálódik, hogy ekképp törje fel a szimmetrikus viszonylat stabilitását, más összefüggésekbe lépve be ezáltal.

Az átmenet mint olyan lokalizálása strukturálisan a hang nem médiumfüggő prezenciájának és közvetítetlenségének látszatával rokon, pontosabban: azzal, ahogy a hang végbemenésével meg is semmisíti mediális alapját. Ezért épül az identikus ismétlés („az est”, „a dombok”, „a tenger” stb.) vélelmezésére, hiszen számára nem adódik olyan materiális létesülés, amely elkerülhetetlenül rendelkeznék a múltbeliség jegyeivel, vagyis emlékezet és anticipáció aszimmetrikus kettősségévé válna szét. Az „önmagát-hallva-beszélés” művelete mint „szinguláris ön-afficiálás” „az egyetemesség médiumában működik: az ott megjelenő jelölőknek idealitásoknak kell lenniük, amelyeknek idealiter végtelen módon mint ugyanazoknak kell ismételhetőknek vagy továbbadhatóknak lenniük” (Derrida 1979, 135). Annak posztulátuma, hogy az én által mondottakat a másik azonosan képes megismételni, Derrida szerint „a reprodukció olyan lehetőségét” adja meg, amely „a jelölő feletti határtalan uralom vagy hatalom fenoménjeként” értelmezhető. Ezért az Esti kérdés nyelvi horizontjában a fenomenális-nyelvi adottságok reprodukciója olyképpen megy végbe, hogy – a hasonlat móduszában – rögtön átfordul a szubjektum által tételezett minőségbe, vagyis hogy a szubjektum hatalmát és integer mivoltát nyilvánítja meg a létezők fölött. „Létezőkön” itt magát a nyelvet is értenünk kell: a mediális megelőzöttség elutasítása paradox módon a referenciális előzetesség mediális karakteréből származó kontingenciák elkerülésének, illetve uralásának defenzív igényéből származik. Ugyancsak így áll elő az a nem kevésbé paradox következmény, hogy a kulturális-irodalmi allúziók sorolása nem a szövegközi megelőzöttség uralhatatlanságának poétikai jelzéseként viselkedik, hanem éppen (a „referenciát” megsokszorozó) más lehetséges jelentések kizárására, referencia és trópus egyirányú kapcsolatának stabilizálására irányul. Vagyis a vers azért írja át feltűnő következetességgel az elvileg mindenki számára hozzáférhető referenciák mozzanatait az exkluzív tropológiába, hogy elkerülje e referenciák materializálódásának s ami ezzel egyet jelent: szemantikai szóródásának, éppen a mások általi olvashatóságának mozzanatát. Így biztosítva a szubjektivitás uralmát nemcsak a létezők, de a nyelv felett is.

Ezzel azonban a lehetséges másik – például az olvasó – feletti kontrollt is magába foglalja. A „jelölő feletti uralom” vagy a médium „mint olyan” kontrollálása annak textuális nyomát akarja eltörölni, hogy az orális beszédhelyzet – mint ön-affekció – mediális beíródása mindig csak a virtuális másik függvényében valósul meg és jön is létre, a beszélő szubjektum kognitív jelenlététől függetlenül. Amiként a hasonlat móduszában színre vitt esztétizáció mintegy a szubsztanciális „szó” kereséseként, médium (nyelvi referencia) és forma („költői” jelentésképzés) differenciájának rögzítéseként artikulálja magát, úgy mindez implicite a kikezdhetetlenül orálisként – mondás és hallás egybeeséseként – tételezett lírai beszédhelyzet színreviteljellegét termeli ki. Azt, hogy ez a beszédhelyzet mindig is magában foglalja a mások általi megszólíthatóságot és láthatóságot, ekképp hang és jelentés, hang és materiális létrejöttének feloldhatatlan különbségét is. Az így jeleneteződő mondás mint színrevitel már citáció is, hiszen nem naturális, nem pusztán orális-perszonális igényként férhető hozzá, hanem mint valamiféle létesülés eseménye a mások általi átvehetőségre és ismétlésre van ráutalva. Azonban a szubsztanciális „szó” függővé tétele a beszélő szubjektum nyelvi kompetenciájától, összefüggésben a referencia és trópus közötti transzfer előírt jellegével, úgymint deixisnek és fenomenalitásnak az említett transzfert feltételező egységével (az oralitás keretén belül) csak a lehetséges olvasó adresszálási kontextusának definitív kijelölésével lehetséges. Az Esti kérdés zárlatbeli apellatív kérdése – egyesek szerint a vers „lezáratlanságának” bizonyítéka – valójában csak megerősíti a szöveg retorikai és beszédhermeneutikai viszonyainak mediális rögzítettségét. Mivel nem a már eleve csak áthelyezettségben létező „referencia” anorganikus létmódjának diszperzív következményei kerülnek be a szöveg retorikájába, hanem épp ellenkezőleg, a referencia identikus ismétlésének fikciója a meghatározó mozzanat, úgy a referenciális mozzanatoknak („est”, „ég”, „felhők”, „fűszál”) az esztétizációba transzformálása az e referenciákra irányítható más „pillantások”, látásmódok virtualizáló hatását zárja ki. Vagyis, „a külső, a világ, az idegen instanciáján keresztül vezető kerülőútnak” (Derrida 1979, 135) az e külsőlegességben elkerülhetetlenül feltételezett nyilvánosságával szemben a vers éppen a „külső” instanciájának a különböző potenciális, a szubjektum által nem uralható jelentésekkel való összekapcsolódását függeszti fel. Ugyanis a „külsőbe” potenciálisan beíródó más perspektívák – megfordítva a beszéd távlatszerkezetét – a szubjektum láthatóságát létesítik, ekképp „az idegen már belépett az így többé már nem tiszta ön-affekció tartományába” (Derrida 1979, 136). E lehetőség kizárása függeszti fel tehát referencia és trópus, kép és jel kölcsönös visszaolvasásának esélyét, mint ahogy meggátolja a vers adresszatív-retorikai viszonyainak megtöbbszöröződését is. „…vedd példának a piciny fűszálat” – itt összegződik az aposztrophé definitív modalitása a referencia-trópus viszony preformáltságával, így van szoros összefüggésben az orális – nem megelőző szöveg(ek)re visszavetülő – nyelvi paradigma a jelenségelvű szimbolizációnak az (újra)beírás inszcenírozásfüggő jellegét tagadó hatalmi retorikájával. A vers ekképp nagyon is reagál a „külső” által megidézett nyilvánosság – a lírai beszédhelyzet kiiktathatatlan feltételének – lehetséges diszperzív hatására: a mégoly perszonálisnak tűnő hang mindenkori receptív ellenjegyzésére, ekképp minden aktualizálásnak elébemenő – de csak a mindenkori aktualizáció(k)ban megnyilvánuló – „elő(re el)gondolhatatlan” beírhatóságára. Az Esti kérdés nemcsak köznapi referencia és esztétizáló módusz külön-külön vett intakt jellegét és kapcsolatuk rögzítettségét tartja a szubjektum kontrollja alatt, de igyekszik fenntartani a hang és szemantika egységének állításával a lírai beszéd függetlenségét a mediális beíródástól, lényegében a szöveg diszperzív olvashatóságának mozzanatát rekesztve ki az előzetes kódok mentén ellenőrzött esztétikai tapasztalatból.

A Babits-verssel felismerhető szövegközi kapcsolatban álló József Attila-vers, a Jön a vihar… különleges poétikai kódjának összetettségét már az első két sorban észrevehető ambivalens egymásra vetítés is érzékeltetheti, amely nemcsak a képi analógia, de inkább a diszkurzív szétválás eseteként nyilvánul meg. A „haragos bírák feketében” diszkurzív státusza ugyanis különbözik a „Jön a vihar, tajtékja ében” természeti „látványától”: a bírói öltözet színe szemiotikai – tehát artificiális – rend függvénye, ily módon képi státusza nagyban eltér a természeti feketeség látványától, legyenek ezek különben mégoly hasonlóak is egymással. Ezért arra a következtetésre juttathat, miszerint a bírói ruházat eme szemiotikailag kódolt matt jellege mintegy az (organikus) képiség felszámolását vinné végbe, amennyiben a feketeségbe való átíródás a térbeli-vizuális orientáció szemléleti lehetőségeit számolná fel. Persze itt nem a referencialitás maradéktalan kitörléséről van szó, inkább szemiotikai, majd – mint később látni fogjuk – textuális szembesítések és átírások folyamatáról. Az Esti kérdésben szereplő „fekete bársonytakaró” organikus esztétizációjával szemközt itt éppen nem művi és természeti létezők összeolvadása („az est, e lágyan takaró […] bársonytakaró […]”), hanem eltérő diszkurzív szituáltságuk jeleneteződik. Oly módon, hogy két diszkurzus egymásra vetítése nem annyira a „közös” jelentés tételezésére törekszik, sokkal inkább a diszkontinuitást hívja elő: természeti jelenség és kulturális performancia („igazságszolgáltatás”), képi összefüggés és annak felszámolása között. Noha a bírói öltözék színe nagyon is szimbolikus („nyelvi”) kódoltságú, paradox módon ebben a kontextusban elveszíti egyértelmű jelentését, és inkább szimbolikus és imaginárius (utóbbi mint materiális vizualitás, nem identifikálható „kép-szerűség”) szétválását kezdeményezi.

Ebben a poétikában a „szó” mint jel egyszerre lesz médiummá és formává, mivel ebbe éppen a szövegközi cirkulációból, annak „morajlásából” válogató szelekció allegorikus-materiális mozzanata íródik bele. Ez azzal a következménnyel is jár, hogy médium és forma viszonya nem lesz rögzíthető: a „szó” mindig is már médium, amennyiben a szövegközi cserék materiális kontextualitását és virtualitását hordozza magában, ugyanakkor – mint forma – csakis allegorikus, szelektív, ezáltal a felejtést előmozdító módon képes ezeket megidézni. A trópusok és a szöveg idézetszerű materializálódása már a beszédhelyzet átformálásában jelentkezik: ez nem orális – netán cselekvéselvű („vedd példának”) – szituáció utánképzéseként érti magát, inkább elvont diszkurzív konstellációként nyilvánul meg,

Az Esti kérdéshez fűződő szövegközi viszony mindezt érthetőbbé teszi: mivel ott a tropológiai helyettesítések a szubjektum uralma alatt maradnak – a szöveg nem teszi ki őket a performativitás erejének –, úgy ez éppen a helyettesítés önkényességét, médiumfüggő jellegét igyekszik elleplezni („hogy nem is érzik e lepelt tehernek”). Oly módon, hogy kognitív-fenomenális alapot tételez a kontrollált tropológiai műveletek mögött. Az „átvitel” itt legalább ennyire az – orális indíttatású – „belső” szónak az objektumok külső világába való eszközelvű eljuttatásaként, ekképp a szubjektum cselekvéséhez kötött pragmatikai irányultságaként is érthető („…melyet terít egy óriási dajka”). Amennyiben tehát a vers a tropológiai szubsztitúciókat nem pusztán ornamentumként, hanem a lírai beszéd elsődleges ismérveként, sőt legitimálhatósági alapjaként értelmezi, annyiban a beszélés inszcenírozása paradox módon mégis beírási rendszerként nyilvánul meg: az orális eredetű tropológiai átvitelek rögzítési rendszereként. Ez a rögzítés persze nem jelek tényleges beírásaként, inkább csak az olvashatóság fixálásaként funkcionálhat. Ennyiben úgy írja át a – mégiscsak kiindulási objektumként tételezett – fenomenális összefüggéseket, hogy az esztétizáló jelszerűség rögzítését e jeleknek a csak így történő ismétléseként írja elő (ezért uralkodó a predikatív azonosítások mint tropikus átvitelek rögzített jellege). Előírja: az ismételhetőség ilyen stabilizálása írás-effektusként működik, de nem annyira a kontingens szétdarabolhatóság, jóval inkább az identikusság fenntartása értelmében. Természetesen ez a rögzítés – inkább e jelek másként idézhetőségének, vagyis olvasásának a megakasztó stabilizációja, semmint maguknak a jeleknek a létesítése – csak hatalmi gesztusként képes beteljesíteni önmagát („…vedd példának a piciny fűszálat…”).

És innen, ha lehet, még inkább jelentésessé válik a Jön a vihar…-ban erőteljesen jelen levő igazságszolgáltatási metaforika, illetve a predikatív tételezéseknek az ott észrevett leépítése és transzfigurációja, amely éppen azt vitte színre, miként ütközik össze minden tropológiai – kognitív – átvitel a performativitás önkényességével. Fokozódik ez a feszültség a Babits-vers zárlatának az átírásában: „…vedd példának a piciny fűszálat…”, illetve „így adnak a kicsinyek példát…”: A jelek cirkulációjának önállósulása a szubjektum legsajátabbnak vélt tulajdonát, a perszonális hang illúzióját csak leépülésében mutatja meg. De ha komolyan vesszük az „adni” jelentését, arra is utalhatunk, hogy a lírai hang már eleve is e materiális jelviszonyok, a beíródás termékeként jön létre – ezért képes a róla való leválás illúzióját megteremteni. Sőt, mivel az „adnak” itt a „vedd példának” kifejezéshez képest ellentétes irányával jut a maga nyelvi jelentőségéhez, szemantikai meghatározása szövegközi viszonyoknak lesz a függvénye. Annál is inkább, mert ebben a kettősségben az „ad és vesz” köznapi fordulata sejlik fel, vagyis a szövegek közötti viszonyok már eleve ebben a kétirányúságban lesznek hozzáférhetők. A József Attila-vers így a Babits-pretextustól való eltérésének legfeltűnőbb pontján mintegy az ilyen intertextuális átvitelek vagy transzpozíciók létmódját is reflektálja, egy időben az átvitel végrehajtásával. Az „add és vedd” kettőssége kizárja a harmonizáló kibékítés késztetéseit, és a kétirányúság fenntartásával ezen csereviszony antropomorf jellegét függeszti fel (nem véletlen, hogy az „adás” mozzanata éppen nem emberi létezőkhöz kötődik). Ami nem egyszerűen a hatalmi műveleteket dekonstruálja, hanem egy másfajta aszimmetriába írja át – nem pusztán megfordítja – „adás” és „vétel” viszonyát: ha a Jön a vihar…-ban a „példa” mozzanata a lírai alany horizontjából végbemenő olvasásaktus eredményeként tárult fel, akkor láthatóvá lesz, hogy a „kicsinyek” általi „adás” sem lehetséges előzetes „(jelentés)adás” nélkül. Ami persze legalább ennyire „vétel” is, hiszen a lírai alany létrejövésének elkerülhetetlen velejárója.

A lírai hang e diszkurzív elaborációja inkább a Ballade des äusseren Lebens ugyancsak nyelvi történést színre vivőzárlatából nyerhet bizonyosfajta jelzéseket. De a „Wort” ottani köztessége a hangzás és materiális-vizuális létesülés összjátéka ellenére sem a szöveg mögött vagy benne – éspedig alapvetően az olvasás történésének betudhatóan – már mindig is működésben lévő, szubjektumon túli lejegyzőrendszerek materiális teljesítménye révén keletkezik. Amennyire jelentésorientált („Tiefsinn und Trauer”), annyira részben szekvenciális jellegű is: a beszédaktus előbb „hangzik” el, utána következik materiális vizualizációja, a hasonlat ismert-új polaritásban szerveződő struktúrájának megfelelően. Ezért is érezhető némi közvetítetlenség a „Wort” bekövetkeztével inszcenírozott szemantikai telítődés és a korábban reflektált temporális körforgás, a célelvűséget nélkülöző végtelenné váló cirkuláció között. Ezek nem annyira egymás lehetőségfeltételeként nyilvánulnak meg, viszonyuk inkább ellentétes: a hegeli „rossz végtelen” önfelszámoló, „üres” időbelisége és az antropológiai tartalmazottság vélelmezése közötti ellentétként. Hiszen a „külső élet” anonim és ateleologikus összefüggésrendszerével szemben a „Wort” kimondása lesz a „belső” tartalmak („Tiefsinn und Trauer”) megnyilvánításának, illetve létrehozásának garanciája. E beszédaktus minden – a zárlatbeli hasonlatban inszcenírozott – vizuális külsővé tétele ellenére is bizonyos értelemben értékoppozíciót képez a csak „pusztán” külső viszonylatok pragmatikájával szemben. A vers ezért legalább annyira visszautal az orális poétikai paradigmára, amennyire egyúttal maga mögött is hagyja azt. (A késő modernségben Gottfried Benn egyik verse, a Nur zwei Dinge éppen a „Wozu” kérdésének identitásvesztésével szembesít, az én képzetét a belső tételezések világából a megjelöltség és/vagy megrajzoltság konstitutív kontextusába vezetve át: „Durch so viel Formen geschritten, / durch Ich und Wir und Du, / Doch alles blieb erlitten / durch die ewige Frage: wozu? // Das ist eine Kinderfrage. / Dir wurde erst spät bewußt, / es gibt nur eines: ertrage / – ob Sinn, ob Sucht, ob Sage – / dein fernbestimmtes: Du mußt. // Ob Rosen, ob Schnee, ob Meere, / was alles erblühte, verblich, / es gibt nur zwei Dinge: die Leere / und das gezeichnete Ich.”)

Hogyha a nyelvi szubjektum önértelmezése már eleve megelőzöttség függvénye, akkor idézés és „saját” beszéd megkülönböztethetőségének feladása azt a Babitsnál meghatározó különbséget szünteti meg, amely a kulturalitás (például rájátszások) mint „belső” és az észlelt mint „külső” oppozícióját ellenőrizte. Az ott még kontrollált átvitelek nem véletlenül egyirányúak: a belsőről a csak észleltként, s nem konstrukcióként tételezett külsőlegességre átváltó irányultság torkollik az azt egyáltalán lehetővé tevő mediális dimenzióról leválasztott cselekvés ideológiájába. Éppen, mert hegeliánus módon aszimmetrián alapul, amennyiben számára „csak a tudás, nem a tudott, enged meg kapcsolódási lehetőségeket, folytatásos regényeket és önalkalmazásokat” (Kittler 2000, 96).

Az „elemi szavak” esztétista tételezése poetológiailag visszavezethető a szimbólum idealista koncepciójára, amennyiben benne szemlélet és jelentés egységének „észlelésidentikus” módon kellene megvalósulnia (Haverkamp 1995, 209). Szemlélet vagy észlelés és értelem e feltételezett folytonosságát bontja meg az allegória diszfiguráló hatása, mivel utóbbi mindig valamely beírás függvényeként képes csak jelentést konstituálni. Inskripció és képiség, illetve szemantika konfliktusa ily módon viszont feloldja az „elemi szó” szimbolikus szerkezetét. Ahhoz azonban, hogy az allegória e teljesítménye a nyelvi én retorizálódását kezdeményezze, az észlelés beírhatóságát működtető lejegyzőrendszereknek kell minden diszkurzív aktus vagy effektus elébe menniük. Ezek nemcsak függetlenek, illetve mindig is túlmennek a szubjektum intencionalitásán, hanem a jel fentebb tárgyalt beírhatóságát már mindig is összekötik annak szimulációs feldolgozásával, különböző – kép és nyelv közötti – transzpozíciókba helyezésével.