Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története

2. 2. A TERMINUS TÖRTÉNETE

A kreativitás fogalma tehát későn, nagy erőfeszítések árán, egy ellenállást leküzdve került be az európai kultúrába. Az ellenállás néhány epizódját és a fogalom végső elfogadását fentebb bemutattuk: most tömören de rendszeresen foglaljuk össze a teljes történetet. Noha a terminus, a fogalom és az elmélet története párhuzamosan haladt, először válasszuk külön magának a terminusnak a történetét. Négy szakasza volt.

1. Közel ezer évig a kreativitás terminus nem létezett a filozófiában, teológiában, általában véve az európai kultúrában. A görögöknek egyáltalán nem volt ilyen terminusuk; a rómaiknak volt, ám soha nem alkalmazták az említett három terület egyikén sem. Számukra ez a hétköznapi nyelv terminusa volt, a „creator” az apa szinonimája, a „creator urbis” pedig a városalapítóé.

2. A következő ezer évben használták a terminust, ám kizárólag a teológiában: a creator Isten szinonimája volt. Még a felvilágosodásban is csak ebben az értelemben használták.

3. A „creator” terminus csak a tizenkilencedik században került be a művészet nyelvébe. Akkor azonban a művészet (emberi világának) kizárólagos tulajdonsága lett: a teremtő a művész szinonimája. Új, korábban felesleges kifejezések születtek, mint a „művészi” jelző és a „kreativitás” főnév; ezeket a művészekre és munkájukra vonatkoztatva használták.

4. A huszadik században a „teremtő” kifejezést kezdték a teljes emberi kultúrára alkalmazni; a természettudományok kreativitásáról, kreatív politikusokról, új technika teremtőiről kezdtek beszélni.

3. 3. A FOGALOM TÖRTÉNETE

A kreativitás fogalmának és elméletének a története nagymértékben, noha nem teljesen, párhuzamosan haladt a terminus történetével.

A) Az antikvitás sok századon át nem alkalmazta a kreativitás fogalmát, és más elnevezéssel sem jelent meg a fogalom; mivel pedig a fogalom nem létezett, nem létezhetett a kreativitás elmélete sem. A művészet kapcsán nem beszéltek művészi kreativitásról. Persze az ókoriaknak volt két, ezzel rokon fogalmuk, ám egyiknek sem volt köze a művészethez: az egyik a kozmológiába tartozott, a másik a költészetelméletbe (a művészet nem foglalta magába a költészetet). A korai görög teogónia és kozmogónia modelljéül a születés fogalma szolgált, ami más, mint a teremtés fogalma. Platón pedig (a Timaiosz alapján ítélve) megint csak másként képzelte el a világ kezdetét: egy isteni démiurgosz alkotásaként, aki a világot nem a semmiből formálta meg, hanem az anyagból, a preegzisztens ideáknak megfelelően. Platón elképzelésének démiurgoszát a világ építészeként kell felfognunk, nem pedig teremtőjeként. Az ókoriak másik, a teremtő fogalmával rokon fogalma a költő fogalma volt. Etimológiailag a „ποιητής” „alkotó” volt – szemben a művésszel, aki a görögök meggyőződése szerint pusztán azt utánozta és formálta át, ami létezik. A költő viszont olyan szabadsággal rendelkezik, amellyel a művész nem. Az utóbbi számukra a teremtő ellentéte volt, az előbbi viszont azzal rokon: a költő ugyanúgy rokon volt a teremtővel, mint a démiurgosz, azzal a különbséggel, hogy a költő szabadon jár el, a démiurgosz viszont elvekkel vagy ideákkal összhangban cselekszik. A klasszikus kor görögségének tehát volt két olyan fogalma, mely rokonságban áll a teremtő fogalmával – az építészé és a költőé –, azonban teremtő-fogalmuk nem volt. Platón azért utal az építész és a költő fogalmára (Állam 597d), hogy elmondja: a festő sem ez, sem az. A kreativitás fogalma strictiori sensu, a semmiből való teremtés értelmében csak az antikvitás legvégén kezdett kialakulni. Ám a kreativitás kezdeti felfogása negatív volt: azt mondta ki, hogy nem létezik kreativitás. A késő antikvitásnak volt egy mondása erre: „ex nihilo nihil”, a semmiből semmi nem keletkezhet. Egy filozófusnál, nevezetesen Lucretiusnál találjuk ezt, aki De rerum natura című költeményében azt írta, hogy nem létezik olyasmi, mint valaminek a semmiből való létrehozása: nihil posse creari de nihilo. Ennek megfelelően a késő antikvitás materialistái tagadták a kreativitást; a korabeli nem-materialisták pedig szintén tagadták, ők ugyanis az emanáció hívei voltak.

B) A középkori emberek már nem állították – mint az ókori materialisták –, hogy nem létezik teremtés ex nihilo, ám meg voltak győződve róla, hogy ez kizárólag Isten attribútuma. Egyedül Isten teremtő. A teremtés fogalma az egyházatyáknál és a skolasztikusoknál ugyanaz volt, mint Lucretiusnál, ám az elmélet különbözött: létezik kreativitás, csak az ember nem képes rá.

C) A modern korban, de csak annak kései időszakában (valójában csak a tizenkilencedik században) a kreativitás fogalma átalakult: megváltozott a jelentése. Méghozzá radikálisan megváltozott: a „semmiből” követelménye elmaradt belőle. A megváltozott felfogás szerint a kreativitás inkább új dolgok alkotása, mint dolgok alkotása a semmiből. Az újdonságot többféleképpen lehetett érteni, szűkebben vagy tágabban; nem mindenfajta újdonság számított kreativitásnak: ám végül az újdonság lett a kreativitás meghatározó jellemzője.

Az új fogalommal új elmélet is született: a kreativitás a művész kizárólagos attribútuma lett. Ennek az elméletnek a kezdetei a tizenhetedik századig nyúlnak vissza, ám elfogadottá csak jóval később vált. Tipikus tizenkilencedik századi vélekedés az, mely szerint kizárólag a művész teremtő. Lamennais, aki – mivel a tizenkilencedik század első felében élt – tanúja volt a fogalom átalakulásának, így fogalmazott: „L’art est pour l’homme ce qu’est en Dieu la puissance créatrice” (az ember számára a művészet az, ami Istenben a teremtő erő). A változás nem ment végbe könnyen. A Nagy Larousse még a század második felében is argot-nak tekintette a festőt teremtőnek nevező szóhasználatot. Ám végül megszűnt az ellenállás, a „teremtő” és a „művész” szavak szinonimák lettek, úgy, mint korábban a „teremtő” és „Isten”. A korábbi kifejezés megmaradt, ám a fogalom új volt, mint ahogyan az elmélet is. Ahogyan az olasz esztéta, G. Morpurgo-Tagliabue meggyőző érvelése megmutatta, a kreativitás fogalma új korszakot nyitott a művészetelmélet történetében: a klasszikus korban a művészet utánzás volt; a romantikában kifejezés; a mi korunkat pedig az jellemzi, hogy a művészetet teremtésnek tekinti.

D) Míg a tizenkilencedik században az a meggyőződés uralkodott, hogy csak a művész kreatív, a huszadik század tagadta ezt: nemcsak a művészek, hanem a kultúra más területein működő személyek is kreatívak lehetnek. A kreativitás az emberi alkotás minden területén lehetséges. A kreativitás terjedelmének ezt a kibővülését nem változásnak, hanem csak egy elfogadott fogalom konzisztens alkalmazásának tekintették, a kreativitást ugyanis a belőle származó alkotás újszerűségén lehet lemérni, az újszerűség pedig nemcsak a művészetben, hanem a természettudományban és a technikában is ugyanúgy jelen van. A valóságban azonban a fogalom terjedelmének a kitágulása a tartalmat is megváltoztatta – és ezzel a kreativitás egy újabb fogalma jött létre.

A kreativitás történetét kutató tudós tehát három különböző értelmezést fog találni: az egyik a kreativitást isteninek tekinti (K₁), a másik emberinek (K₂), a harmadik pedig kizárólagosan művészinek (K₃). A tág értelemben vett emberi kreativitás időrendileg az utolsó, tipikusan a mi korunkra jellemző fogalom. Mindazonáltal a másik kettő sem tűnt el a használatból. A teológusok továbbra is az elsőt használják, az újságírók pedig gyakran alkalmazzák a harmadikat; amikor az újságírók kreativitásról írnak – gyakran csak a művészi, sőt csak az irodalmi kreativitást értik rajta.

4. 4. CREATIO EX NIHILO

Ahogyan mondtuk, a teremtés fogalma nem a művészetből, hanem a vallásból került be az európai kultúrába; pontosabban a keresztény vallásból, melynek egyik dogmája a világ Isten általi teremtése. „In principio creavit Deus coelum et terram” (Ter.1,1). A teremtés vallási fogalmának természetesen nincs köze a művészethez, a későbbi művészeti fogalom ellenben ezzel kezdődött és ennek a modelljét követte; az az ember, aki először nevezte a költőt teremtőnek, hozzátette: „instar Dei”, Istenhez hasonlóan. A keresztény tanítás szerint a teremtés olyan cselekedet, mellyel Isten létezést ad a dolgoknak; a „semmiből” való teremtés. Albertus Magnus találó képlete szerint: „creatio est factio alicuius de nihilo” (a teremtés valaminek a semmiből való létrehozása, Summa de creaturis, I. qu. 1. art. 2: Opera, vol. XVII. p. 2.; hasonlót mond Duns Scotus is, Opus exoniense, IV d.1. q.1. n.33). A filozófiák és a vallások három nagy elméletet ismernek a világ eredetével kapcsolatban. Az egyik dualisztikus, és azt mondja: van Isten és van az örök anyag; ebből az anyagból Isten felépíti a világot. Ezt mondják a babilóniai mítoszok, és ezt mondja Platón is. A második nézet az emanáció-felfogás: az újplatonikusok számára csak az abszolút létezik, a világ pedig ebből származik. A keresztény vallás és teológia mindkét nézetet elveti és kreacionista: csak Isten van és semmi más; Isten a semmiből teremtette a világot, nem az emanáció folyamatában, hanem isteni elrendeléssel. A világ teremtése keresztény elméletének alapját az Ószövetség tartalmazza, elsősorban a Teremtés könyve(Gen. 1,1-2, és 2,4b, 7,28). Az áll itt, hogy Isten teremtette a világot; mindazonáltal nincs explicit módon kimondva, hogy a semmiből teremtette; ezt a Makkabeusok 2. könyve mondja ki explixit módon: ούκ ἐξ ὄντων (7,28). Az Írásban minden létezőn isteni hatalom által teremtett létező értendő: „Az Úr mindent a maga céljára teremtett” – mondja a Példabeszédek könyve (16,4), a 148. zsoltárban pedig az áll: „Dicsérjétek az Úr nevét, mert az ő parancsára lettek!”. Hasonlókat írtak a keresztény gondolkodók is kezdettől fogva: Tertullianus azt írta, hogy Isten: „universa de nihilo produxerit” (mindent a semmiből hozott elő, De praescr.), Origenész szintén (János I. 17.103). Az egyház mindig megerősítette a világ teremtésére vonatkozó tanítást, amikor kétség merült fel vele szemben: az ötödik században a manicheusokkal, az 1215-ös lateráni zsinaton az albigensek-kel szemben, később pedig az első vatikáni zsinaton (Sess. III: de fide catholica).

A világ teremtése a katolikus vallás egyik dogmája, a hit misztériuma, nem pedig a megismerés tárgya. A keresztény filozófusok szerepe, különösen Aquinói Tamásé, abban állt, hogy jelezték, mennyit lehet ebből megvilágítani a filozófia révén. Aquinói Tamás szerint (Summa theol. I. a 44-105, különösen q. 46a. 2 és 3) magának a teremtésnek a ténye bizonyítható filozófiai tétel, ám az a tétel, hogy a teremtés az időben ment végbe, a hit dolga; arra a kérdésre, hogy a világ mindig is volt vagy az időben jött létre, a filozófiának nincs válasza.

A két, vele rokon ókori fogalom – a költő és az építész (ποιητής és δημιουργός) – közül melyik áll közelebb a teremtő keresztény fogalmához? A Teremtés könyve egy építőmester fogalmát sugallja, aki a világot egy tervnek megfelelően kivitelezi. Mindazonáltal, a teológusok között ez nem számít általános felfogásnak; némelyek szerint a teremtés inkább egy parancsra hasonlít, mint egy építészeti tervre. A szkotisták és az okkamisták a teremtés teljes szabadsága és önkényessége mellett álltak ki; emberi hasonlattal kifejezve, a Teremtő az ő felfogásukban inkább egy költőre, mint egy építészre hasonlít. Ez a felfogás a via moderná-ból a protestantizmusba is átkerült. Martin Luther (Werke, ed. Medicus, V. 191) azt írta, hogy „a teremtés elrendelést jelent” (Schaffen heisst gebieten).

Hogyan kell értenünk az „ex nihilo” kifejezést? „Α semmiből”-t terminus a quo-ként értették, tehát az ex nihilo ugyanazt jelentette, mint a post nihilum. De hogyan kell ezt értenünk, ha az idő egyszerre lett teremtve a világgal? A teremtés előtt nem volt idő, mivel a teremtés előtt nem volt semmi. A szubtilis francia gondolkodó, Lachelier ezért azt mondta, hogy a teremtés vallási fogalma nem implikálja a kezdet fogalmát (A. Lalande, Vocabulaire de philosophie, „création”). A teológusok is amellett érvelnek, hogy a világ nem az időben, nem egy adott pillanatban volt teremtve. Azt mondják, hogy a teremtés: „une situation permanente” (folyamatos helyzet, L. Bouyer, Dictionnaire théologique, 1963. 172. skk.). A teremtett világnak nem volt kezdete az időben, azonban azt nem lehet mondani, hogy egyáltalán nem volt kezdete. Aquinói Tamás szerint: még ha mindig létezett is, akkor is teremtve volt. Mindezt nehéz az elme révén felfogni, nehezebb, mint egy felületes megközelítés számára tűnhet. Fichte azt mondta, hogy a teremtést teljességgel lehetetlen közvetlenül elgondolni; a teremtés „lässt sich gar nicht ordentlich denken”, szokványosan elgondolhatatlan. És hogy kevés köze van az embernek tulajdonított teremtéshez.

Ezen túl, a világ teremtését a hívők általában egyszeri aktusként gondolják el, és az, ami azóta történt és még történni fog, szerintük nem más, mint ennek a következménye. Ám van a teremtésnek egy másik értelmezése is, melyet – ha nem is a teológusok, de – bizonyos filozófusok képviselnek: eszerint a világ története folytonos teremtés („creatio continua”). Ez a gondolat Aquinói Tamásnál jelenik meg, Malebranche-nak pedig ez az alaptézise. A teremtés aktusa folytonos aktus: a világ megszűnne létezni, ha Isten megszűnne teremteni azt. A létezés fenntartása, a conservatio egyben teremtés, creatio. Mi marad meg a keresztény fogalomból a kreativitás modern, művészetelméletben alkalmazott fogalmában? Nem sok: a kreativitás nem is ex nihilo, nem is időn kívüli, és nem is hit dolga. Valószínűleg semmi más nem marad meg belőle, mint a hatalom gondolata: a költő Istenhez hasonlóan teremt, „instar Dei”. A művész kreativitását inkább a „ποίησις” vagy létrehozás értelmében fogják fel, melyet semmi nem képes megakadályozni; bár olykor a „démiurgia” vagy építés, egy elképzelés módszeres megvalósítása értelmében is.

5. 5. A KREATIVITÁS JELENKORI FOGALMA

A jelenkori felfogás szerint a kreativitás nagyon tág terjedelmű fogalom: mindenféle emberi cselekvést és létrehozást magába foglal, nemcsak a művészekét, hanem a természettudósokét és a műszaki szakemberekét (technológusokét) is. A művészet belefér ebbe a fogalomba, ám nem meríti ki azt. Mi ennek a fogalomnak a szubsztanciája, miben áll ez a – tág értelemben vett – kreativitás, milyen jellemző különbözteti meg a kreatív tevékenységeket és műveket a nem-kreatívaktól?

A válasz egyszerűnek tűnik. A kreativitásnak minden területen – a festészetben és az irodalomban, a természettudományban és a technikában – az újdonság a megkülönböztető jegye. Azonban ez a válasz túl egyszerű; a kreativitás nem mindig van jelen ott, ahol az újdonság. Minden kreativitás újdonságot implikál, ám nem minden újdonság implikál kreativitást. Az újdonság fogalma elmosódott körvonalú fogalom – és ami a kifejezés egyik értelmében új, egy másik értelmében nem az. Mint ahogyan Jan Zagórski két szép költeményében mondja, „minden változik” és „semmi nem változik”. Az emberi műveket különböző nézőpontokból vehetjük szemügyre, és vannak művek, melyek az egyikből nézve újak, a másikból viszont nem azok. Egy nem-új fán, nem-új módon, minden egyes tavasszal új levelek hajtanak.

Hasonló a helyzet az emberi alkotásokkal is: bármit is alkotnak, bizonyos tekintetben hasonlítani fog arra, ami már létezik, más szempontból pedig különbözni fog tőle. Minden Polski Fiat 125-ös új autó, még akkor is, ha egyetlen olyan részlete sincs, ami megkülönböztetné a többi Polski Fiat 125-östől.

Másodszor, az újdonságnak fokozatai vannak, lehet kisebb vagy nagyobb. Ám az újdonság mérésére nincs olyan mérték, skála vagy mérőeszköz, mint a hőmérséklet mérésére a hőmérő. Mondhatjuk, hogy a kreativitás nagymértékű újdonság; ám itt sincs olyan jelenség, mint például a víznél a forrás, ami jelzi, mikor lesz a vízből gőz, tehát ami jelezné, hogy az újdonság mikor fordul át kreativitásba.

Harmadszor, az emberi kreativitás esetében különféle, minőségileg különböző újdonság-típusok vannak: az alkotás új alakja, új modellje, új módszere; egy gépkocsinál például egy új karosszéria, egy új típusú karosszéria, egy új motor, egy új típusú motor – és egy megint másik minőségi újdonság volt az első gépkocsi. A művészetben más egy adott stílusú új mű, és más egy új stílus. Minden dór templomban némileg különböző az oszlopok és a gerendák elrendezése, ám mindegyik elrendezésnek ugyanaz a koncepciója. Ez a megkülönböztetés nem csak a művészetben alkalmazható. Általában véve az újdonság egy korábban hiányzó minőség meglétében áll; bár időnként csak egy mennyiség növekedésében vagy egy szokatlan kombináció létrehozásában. A tizenkilencedik-huszadik század fordulóján egy filozófiatörténész, Dégérando ennél is tovább ment és azt állította, hogy a kreativitás semmi több, mint új kombináció: „Toute création n’est qu’une combinaison”.

Negyedszer, a kreatív emberek kreativitásának különféle eredete lehet: az újdonság lehet szándékos vagy nem-szándékos, impulzív vagy fokozatosan létrejövő, spontán vagy módszeres tanulmányok és megfontolás révén előálló; az újdonság a kreatív emberek különféle beállítottságainak fémjelzése, különböző lelki alkatuk, képességeik, tehetségük kifejeződése.

Ötödször, egy új mű teremtésének különféle (elméleti és gyakorlati) hatásai vannak, a közömböstől egészen addig, hogy az egyént vagy a társadalmat megrázzák; a triviálistól a korszakalkotóig, mely megváltoztatja az emberi életet, mint a mozgatható nyomdai betű, az elektromos fény, a mozdony, a repülőgép; vagy mint a filozófia, az irodalom és a képzőművészet nagy művei.

Az újdonság-fogalom által átfogott sokféleség a kreativitás fogalmába is átkerül, ha az utóbbit az újdonság révén definiáljuk. Mindazonáltal nem kerül át bele teljesen: a kreativitás fogalmát ugyanis úgy szoktuk alkalmazni, hogy az inkább csak az új koncepciókat öleli fel, nem pedig minden egyes új elrendezést; csak a magasabb képességek teremtményeit; csak azokat, melyeknek nagy hatású következményei vannak. A lényeg az, hogy a kreativitás kritériuma nem egyedül az újdonság; valami más is – a magasabb rendű cselekvés, a nagyobb erőfeszítés, a nagyobb hatékonyság. Természetesen lehetetlen pontosan megmondani, hol kezdődik a magasabb szint. Hasztalan lenne olyan számszerű konvenciókat bevezetni, mint például az, hogy huszonegy éves kortól felnőtt az ember, hatvanöt évestől pedig nyugdíjas. Ilyen konvenciók és ilyen pontosság nélkül is jól elboldogulunk, ugyanúgy, mint ahogyan egy ember képességei, külső megjelenése vagy társadalmi érdemei megítélésénél is hasonló helyzetben vagyunk, mégis is el tudjuk dönteni, tehetséges-e, szemrevaló-e, értékes-e. A kreativitással ugyanez a helyzet.

Azokat tekintjük kreatívnak, akiknek a művei nemcsak újszerűek, hanem egyben egy speciális képesség, tehetség, géniusz megnyilvánulásai is. Az új dolgok létrehozására fordított mentális energia ugyanúgy mértéke a kreativitásnak, mint a puszta újszerűség. Valójában az újszerűség után ez a kreativitás második mértéke. A kreativitásnak tehát két kritériuma, két mértéke van. És egyik sem – sem a mentális energia, sem az újszerűség – mérhető, csak intuitív módon értékelhető. Következésképpen a kreativitás nem olyan fogalom, melyet precízen lehetne használni.

Az a kijelentés, hogy a kreativitás az újszerűségben és a mentális energiában áll, a kreativitás leírása; ám a legtöbben manapság egyben értékelésnek is tekintik, méghozzá nagyon pozitív értékelésnek. Miért értékeljük nagyra a kreativitást? Azért, mert az új dolgok létrehozásával kitágítja életünk kereteit, és azért is, mert az emberi szellem hatalmának és függetlenségének, az individualitásnak és az egyedülállóságnak a megmutatkozása. A pozitív megítélésnek gyakran hedonisztikus jellege van: a kreativitás azokat is boldoggá teszi, akiknek javára szolgál, és magukat a teremtőket is; sokan élni sem tudnának nélküle. „Nem boldogulnék sem az életben, sem a festészetben – írja Van Gogh –, ha nem létezne valami, ami nálam, azaz az életemnél nagyobb – a teremtés képessége.”

Ám a kreativitás kultusza mindenekelőtt az emberfeletti, az úgymond „isteni” képesség kultusza. „Minden kreativitás gyökerénél – írta Igor Stravinsky (Poétique musicale, 1946) – olyasminek a birtoklását találjuk, ami több, mint a föld gyümölcse.”

A kreativitás nagyrabecsülése főként a művészet területén alakult ki. Ez érthető is, hiszen más emberi tevékenységek más feladatokat hajtanak végre: a természettudományok a világ megismerésére szolgálnak, a technika az élet megszervezésére és könnyebbé tételére – a művészet viszont ezeket a feladatokat nem elég hatékonyan hajtja végre ahhoz, hogy ez lehessen a raison d’être-e. Lehet, hogy a kreativitás kultusza részben a művészeti túltermelés következménye: olyan kritériumként szolgál ugyanis, melynek segítségével szelektálni lehet a rengeteg műalkotás közül.

Mára annyira magától értetődőnek számít a kreativitás pozitív megítélése, hogy a mai ember számára aligha elképzelhető egy semleges – negatívról nem is beszélve – beállítottság a kreativitás irányában. Mégis, az európai kultúra történetében hosszú időn át a semleges beállítottság volt a meghatározó. Azért nem beszéltek a kreativitásról, mert nem vettek tudomást róla; és azért nem vettek tudomást róla, mert nem becsülték sokra. Azért nem becsülték sokra, mert a legnagyobb tökéletességet a kozmoszban látták: „Mit teremthetnék, ami ugyanilyen tökéletes lenne?” – az antikvitás és a középkor emberei ezt kérdezték volna. A kozmikus tökéletesség dogma volt – ám a modern ember eredetiség, individualitás és kreativitás iránti rajongását is dogmának tekinthetjük. A korai századok és az újkor az emberi ízlés változásának két, szemben álló fázisát alkotják.

A második fázis a tizenkilencedik század végén ért csúcspontjára. Rémy de Gourmont úgy gondolta (Livre des masques, 1896–1898), hogy egy író „egyetlen raison d’être-eeredetisége”. Amiből azt a kétségtelenül téves következtetést vonta le, hogy „annyi esztétikát kell elismerni, ahány esztéta van”. (Ellenkezőleg: valójában egyetlen esztétikára van szükség, mely átfogja az eredeti szerzők műveit; ez természetesen pluralisztikus esztétika lesz.)

Ma a kreativitás tiszteletének hullámai újra magasra csapnak. Ennek egyik speciális kifejeződése volt az 1967-es Rencontres Internationales de Genève, melyet a „Művészet a mai társadalomban” kérdésének szenteltek. Nem számít – érvelt az egyik felszólaló (Leymarie) –, mit teremtenek – csak folyjon a teremtés. A lényeg nem az, hogy műalkotások jöjjenek létre: van már belőlük éppen elég, túlságosan sok is; a lényeg az, hogy legyenek művészek, akik a képzelet és a szabadság megtestesülései: „Ce qui compte c’est la fonction créatrice de l’art … non les produits artistiques dont nous sommes massivement saturés”. A figyelem nem a művészetnek, hanem a kreativitásnak szól: a kreativitás imádatában ennél nem lehet messzebbre menni.

6. 6. PÁNKREÁCIONIZMUS

A huszadik században a kreativitás fogalmát még ennél is tágabb értelemben szokás használni. A terminus minden olyan emberi műveletet jelöl, mely túlmegy a puszta befogadáson; az ember akkor kreatív, ha nem szorítkozik kijelentésre, ismétlésre és utánzásra, hanem önmagától és önmagából ad valamit. Az így felfogott kreativitásból sokféle van: nem csak abban, amit az ember a világban tesz és amit a világról gondol, hanem abban is, ahogyan a világot látja. És ez nem is lehet másként. Akarva-akaratlanul, az embernek ki kell egészítenie a világból jövő ingereket, meg kell alkotnia saját világképét, a befogadott érzetek ugyanis hiányosak és formátlanok, integrációt követelő puszta nyersanyagok. Az ember kívülről jövő összefüggéstelen érzeteket fogad be, melyeket egyetlen képpé rak össze – kell összeraknia. Ezt már Platón és néhány újplatonikus is tudta. Az elméletet rendszeres formában Kant dolgozta ki; Goethe pedig olyan létezőként írta le az embert, aki formát ad annak, amivel kapcsolatba kerül.

Ám ez elsősorban a mi korunk meggyőződése, melyet Heidegger, cassirer és Koestler fejezett ki. A kreativitás, melynek segítségével kiegészítjük a kívülről kapott adatokat, megkérdőjelezhetetlen tény, az ember minden tevékenységében jelen van, általános és félreismerhetetlen. Azt mondhatjuk, hogy az ember kreativitásra ítéltetett. E nélkül semmit nem ismerhetne meg és semmit nem tehetne. Az ebben a tág értelemben vett kreativitás nemcsak abban nyilvánul meg, amit az emberek festenek és komponálnak, hanem már azokban a dolgokban is, melyeket látunk és hallunk. Mindez bizonyos tekintetben állandó formákban zajlik le – ezeket a formákat tanulmányozta Kant és a kantiánusok. Ám egyedi változatok számára is van hely; egy festő többféleképpen festhet. Szemünk és elménk az érzeteket egy egyedi virággá vagy kővé egyesíti, ám jelenségeket is összekapcsolhat, és így a világgal és Istennel kapcsolatos nagyobb szabású elgondolásokat teremthet. „Mi teremtettük Istent” – mondja Montherlant egyik hőse. Természetesen mi más értelemben „teremtjük Istent”, mint ahogyan Isten teremtett minket.

Ezek helytálló és fontos megfigyelések – ám jobb, ha ezek kapcsán nem kreativitásról beszélünk; nevezzük inkább az emberi elme produktivitásának vagy tevékenységének.