A régens lánya

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Így bízzon az ember az ismertetőjelekben!

Botos azt várta, hogy Gaston de Chanlay lovag érkezik meg, de csalódnia kellett: egy jó­asszony jött, bort venni.

- Mi történt szegény Bourguignon úrral? - kérdezte. - Fiákeren vitték el, gyapotsipkában.

- Haj, haj, drága hölgyem, váratlan szerencsétlenség! - felelte Botos. - Szegény Bourguignont megütötte a laposguta, miközben mit sem sejtve velem beszélgetett.

- Jóságos ég!

- Haj, haj! - sopánkodott Botos, égre emelt szemmel. - Hiába, drága hölgyem, mindnyájan halandók vagyunk.

- Hát a kislányt minek vitték el? - kérdezte a pletykaéhes asszonyság.

- Ő fogja édesapját ápolni, elvégre ez a kötelessége.

- És a kuktát? - faggatódzott a szomszédasszony, aki mindenáron tisztán akart látni.

- Ő fog gazdáinak főzni, elvégre ez a mestersége.

- Istenem uram! a kapu alól jól láttam mindent, de egy kukkot sem értettem belőle, kaptam hát a kancsót, és átfutottam fehér bort venni, bár nincs is borra szükségem, csak hogy megtudjam, hányadán áll a dolog.

- No, most már mindent tud, drága hölgyem.

- Hát uraságod kicsoda?

- Champagne vagyok, Bourguignon úr unokaöccse. Véletlenül beállítottam hozzá ma reggel, hazulról hoztam híreket a családjáról, s egyszer csak a nagy öröm, a megrendülés... megártott neki, és nyekk! volt Bourguignon, nincs Bourguignon. Kérdezze csak meg Grabigeont, így volt-e - és Botos odamutatott segédjére, aki a konyhában foglalatoskodott, azt a tojáslepényt emelte éppen le a tűzről, amelyet még a fogadós lánya és a kukta kezdett el sütni.

- Ó, ó, istenem! hajszálra úgy történt minden, mint Champagne úr mondja - felelte Grabigeon, és fakanala nyelével egy könnyet törült ki a szeméből.

- Szegény Bourguignon úr! Azt mondja, imádkozzunk érte Istenhez?

- Istenhez imádkozni mindig üdvös - felelte Botos kenetteljesen.

- Ej, no, ne olyan sietve, mérje legalább becsületesen meg a boromat!

Botos bólintott, és ügyesen kiszolgálta a szomszédasszonyt. Egyébként nem volt nehéz dolga, bőkezűségét nem a saját zsebe bánta. Bourguignon úr hangosan jajveszékelt volna, ha láthatta volna, amint Botos színültig megtölti a kancsót jó maconi borral, potom tíz centime-ért.

- Lám, lám - lelkendezett az asszonyság -, megyek, megnyugtatom a szomszédságot, mert már aggódtak, ugye. És ígérem, hűséges vevője leszek, Champagne úr. Sőt, ha Bourguignon úr nem édes nagybátyja lenne, megmondanám amúgy istenigazában, mit gondolok felőle.

- Mondja csak, szomszédasszony, mondja, sose feszélyezze magát.

- Nohát, most látom csak, hogy a nagybátyja csúnyán meglopott. Maga színültig töltötte a kancsómat tíz centime-ért, ő még húszért is csak felibe-harmadába.

- Hallatlan! - mondta Botos.

- Ó, Champagne úr, hiába mondjuk, hogy nincs igazság a földön, de odafent, az égben ki-ki megkapja, ami neki jár, mégiscsak szerencse, hogy kelméd átvette a kocsma vezetését.

- Meghiszem azt - mondta Botos magában -, mármint a vendégeknek.

Sietve kitette az asszony szűrét, mert attól tartott, hogy bármely percben megérkezhet, akit várnak, s az gyanút talál fogni, ha ilyen beszédeket hall. S csakugyan, alighogy a toronyóra elütötte a fél hármat, nyílt az ajtó, s egy nemes arcvonású fiatalember lépett be, hólepte, kék köpenyben.

- Ez az „Ámor hordója” fogadó? - kérdezte a lovag.

- Szolgálatára, uram - felelte Botos.

- Itt lakik La Jonquière kapitány?

- Itt lakik, uram.

- Idehaza van?

- Szolgálatjára, uram, az imént jött meg.

- Nos, legyen szíves, jelentse neki, hogy Gaston de Chanlay lovag megérkezett.

Botos meghajolt, hellyel kínálta a lovagot, amit az visszautasított, majd bevonult La Jonquière kapitány szobájába.

Gaston lerázogatta csizmájáról, köpenyéről a rátapadt hópihéket, majd hogy a várakozási időt valamivel kitöltse, jobb híján az ivó falát borító képeket kezdte nézegetni, nem is gyanítva, hogy a tűzhely mellett négy-öt penge lapul, készen arra, hogy az alázatos, szívélyes gazda egyetlen szemvillantására előpattanjon hüvelyéből, s szívébe fúródjék.

Botos öt perc múlva visszatért, s a szoba ajtaját feltárva betessékelte a lovagot:

- La Jonquière kapitány őurasága szívesen látja Chanlay lovagot.

Gaston belépett. A szobában katonás rend honolt. Közepén ott állt az a személy, akit a foga­dós La Jonquière kapitány néven mutatott be, s bár Gaston nem volt gyakorlott lélekbúvár, első pillantásra látta, hogy a kapitány vagy nagyon ügyesen leplezi valódi énjét, vagy nem lehet valami nagy vitéz.

Alacsony, sovány, rezes orrú, szürke szemű emberke; gyűrött, hónaljban szűk egyenruhája lö­työg rajta, kardja majd akkora, mint ő maga: ilyennek látta Gaston a félelmetes hírű kapitányt, akiről pedig Pontcalec márki és a többi összeesküvő is azt mondta, hogy a legnagyobb tisztelettel és tapintattal kell vele bánni.

Rút ember, olyan mint egy sekrestyés - gondolta Gaston.

Majd látva, hogy az illető elébe jön, megkérdezte:

- La Jonquière kapitányhoz van szerencsém?

- Az vagyok - bólintott a kapitánynak álcázott Dubois, és most ő kérdezte: - Gaston de Chanlay lovag úr tisztelt meg látogatásával?

- Igen, uram - felelte Gaston.

- Önnél vannak a megbeszélt ismertetőjelek? - kérdezte az álkapitány.

- Itt a félarany.

- És itt a másik fele - mondta Dubois.

Összerakták a két fél zecchinót: tökéletesen illeszkedtek.

- Lássuk most a két papírszeletet - mondta Gaston.

És elővette zsebéből a különös alakúra nyírt papírszeletet, amelyen La Jonquière kapitány neve állt.

Dubois egy hasonló papírszeletet vett elő, Gaston de Chanlay nevével. Egymásra helyezték a két papirost. Pontosan fedték egymást, nemcsak a körvonaluk egyezett meg, a bevágások is.

- Nagyszerű! - vélte Gaston. - Jöhet a tárca.

Összehasonlították Gaston és az ál La Jonquière tárcáját: a két, vadonatúj tárca tökéletesen egy­forma volt, s mindkettőben egy 1700-as - tehát tizenkilenc évvel korábbi - kalendárium lapult. Ezt az óvatossági pótrendszabályt azért találták ki, hogy az utánzás veszélyét elhárít­sák. De Dubois-nak nem kellett utánzással bíbelődnie, egyszerűen elszedte La Jonquière kapi­tány holmiját, és ördögi éleslátással, pokoli ösztönével mindent kitalált, mindenből hasznot húzott.

- És most, uram? - kérdezte Gaston.

- Most megbeszélhetjük kisded ügyeinket - felelte Dubois. - Vagy nem így gondolta, lovag?

- De. Csak azt nem tudom, biztonságban érezhetjük-e itt magunkat.

- Ó, egy pusztaság közepén sem lehetnénk nagyobb biztonságban.

- Akkor hát foglaljunk helyet és beszéljük meg az ügyet.

- A legnagyobb örömmel, lovag.

Leültek egymással szemközt az asztal mellé, melyen egy üveg xeresi bor állt és két pohár.

Dubois teletöltötte az egyik poharat, de amikor a másikat is tele akarta tölteni, a lovag lefedte tenyerével, így jelezve, hogy nem óhajt inni.

- Ördög és pokol! - mondta magában Dubois. - A fickó cingár és józan, ez rossz jel, már Julius Caesar megmondta, nem bízik a sovány emberekben, akik megvetik a bort; ilyen volt Brutus és Cassius is.

Gaston tűnődni látszott, s időről időre fürkésző pillantásokat vetett Dubois-ra.

Dubois nyugodtan szürcsölgette xeresi borát, és állta Gaston pillantásait.

- Kapitány - törte meg végül a csendet Gaston -, ha az ember olyan vállalkozásba fog, melyben a fejét kockáztatja, mint mi most, úgy hiszem, tanácsos alaposan megismerni a másikat; a múlt a jövő záloga. Engem Montlouis, Talhouet, du Couëdic és Pontcalec ajánlott be önhöz, ismeri nevemet és állapotomat. Bátyám, aki apám helyett apám volt, személyes okokból gyűlöl­te a régenst, én örököltem gyűlöletét, s ezért történt, hogy három éve, amikor a breton ne­me­sek szövetsége megalakult, magam is az összeesküvők sorába léptem. A breton össze­es­kü­vők engem bíztak meg azzal, hogy Párizsba jőve felvegyem a kapcsolatot az itteni össze­eskü­vők­kel, Valef báróval, aki csak az imént érkezett Spanyolországból, s a tőle kapott instruk­ció­kat továbbítsam Olivarès herceghez, ő katolikus felsége párizsi megbízottjához, s a herceg jóváhagyását kikérjem.

- No, és mit keres mindebben La Jonquière kapitány? - kérdezte Dubois, olyan hangon, mintha csak próbára akarná tenni a lovagot.

- Ő mutat majd be a hercegnek. Uram, két órája érkeztem Párizsba, első utam Valef báróhoz vezetett, a második ide... Bemutatkoztam, uram, ön úgy ismeri máris az életemet, mint én magam.

Dubois figyelmesen hallgatta Gastont, mesterien színlelve a megfelelő érzelmeket - a legjobb színész is megirigyelhette volna. Amikor a lovag végzett mondókájával, ő előkelő nemtörő­döm­séggel hátravetette magát karosszékében, s azt mondta:

- Ami engem illet, lovag, élettörténetem valamivel hosszabb és kalandosabb, mint az öné. De ha úgy kívánja, tartom kötelességemnek, hogy elbeszéljem.

- Mint az imént már mondottam, kapitány - felelte Gaston udvarias meghajlással -, a mi helyzetünkben elengedhetetlenül szükséges egymást jól megismernünk.

- Nos, mint tudja, La Jonquière kapitánynak hívnak - kezdte a mesét Dubois. - Már az apám is katonatiszt volt. A mi mesterségünkben könnyen halmoz dicsőséget dicsőségre az ember, de garast garasra bajosan. Dicső emlékezetű atyám is úgy halt meg, hogy nem hagyott rám egyebet, mint a kardját meg az egyenruháját. Én felkötöttem a kardot, bár kissé hosszú volt, felöltöttem az egyenruhát, bár kissé bő volt. Ez időből való az a szokásom - és Dubois itt egy mozdulattal túl bő zekéjére hívta fel a lovag figyelmét, egyébiránt feleslegesen, mert az magától is felfigyelt rá -, hogy nem tűrhetem a szoros ruhát, mely gátol a szabad mozgásban.

Gaston biccentett, jeléül, hogy nincs kifogása e szokás ellen, s hogy, bár az ő öltözéke jóval testhezállóbb, mint a kapitányé, azon sem lát semmi kivetnivalót.

- Jó kiállású legény voltam, első szóra felvettek a király itáliai regimentjébe, melyet takaré­kossági okokból, no meg azért is, mert Itáliát elvesztettük, Franciaországban toboroztak. Meg­becsültek, előléptettek, de a malplaquet-i csata előestéjén, sajnos, nézeteltérésem támadt az őrmesteremmel, mivelhogy felemelt bottal adta ki a parancsot, ahelyett hogy a botot leengedte volna, ahogy illik.

- Bocsánat - szólt közbe Gaston -, nem értem, mi a különbség? Mi köze a botnak a parancshoz?

- A különbség onnan adódott, hogy amikor őrmesterem a botját leengedte, véletlenül súrolta a kalpagomat, és leverte a fejemről. Úgy, hogy az a földre röpült. Ügyetlenségének következ­mé­nye lett: egy kis párbaj, melynek során fel találtam nyársalni az őrmestert. Nos, mivel kétséget kizáróan agyonlőttek volna, ha vagyok olyan előzékeny és bevárom, míg letartóztatnak, balraátot csináltam, és - vigyen el az ördög, ha tudom, hogy s mint - másnap reggel már Marlborough herceg táborában ébredtem.

- Azaz: dezertált - mosolyodott el a lovag.

- Coriolanus és a nagy Condé példája lebegett előttem - felelte Dubois -, s úgy véltem, ez ki­elé­gítő mentségemül szolgálhat az utókor szemében is. Nos, tehát részt vettem a malplaquet-i csatában, s ezt őszintén meg kell mondanom, hiszen úgy egyeztünk, hogy semmit el nem hallgatunk egymás elől. Részt vettem, csak éppen a patak egyik oldalán álltam, és nem a másikon, s nem háttal a falunak, hanem szemközt vele. Úgy hiszem, e helycserének nagy hasznát látta uraságod legalázatosabb szolgája; az itáliai regiment nyolcszáz halottat hagyott a csatatéren, volt századomnak írmagja se maradt, hálótársamat kettészelte egy ágyúgolyó, a tizenhétezer ágyúgolyó egyike, melyeket a nap folyamán kilőttek. A nagy Marlborough úgy fellelkesült boldogult regimentem dicsteljes végén, hogy ott helyben, a csatatéren zászlóssá ütött. Sokra vihettem volna, ilyen pártfogóval a hátam mögött, de haj, mint tudja, a felesége, lady Marlborough - Isten ne nyugossza! - ügyetlenségében ráborított egy pohár vizet Anna királynő ruhájára, s e hallatlan esemény megváltoztatta Európa arculatát. Mire a nagy fel­fordulás véget ért, nem maradt más pártfogóm, mint tulajdon érdemeim, no meg az érdemeim szerezte ellenségek.

- És mihez fogott? - kérdezte Gaston. Növekvő érdeklődéssel hallgatta az állítólagos kapitány kalandos életét.

- Mi mást tehettem, magamra hagyottan, mint hogy felajánljam szolgálataimat ő katolikus fenségének? Becsületére legyen mondva: kegyesen meghallgatott. Három év leforgása alatt egész a kapitányságig felvittem, de napi harminc real zsoldunkból húszat lefogtak, s ráadásul örökösen azt hajtogatták, micsoda megtiszteltetés, hogy a spanyol király hitelezői lehetünk. Én azonban úgy véltem, hogy a pénzbefektetésnek ez a módja nem a legbiztonságosabb, tehát engedélyt kértem ezredesemtől, hogy kiléphessek ő katolikus felsége szolgálatából, és vissza­térhessek szép hazámba, lehetőleg ajánlólevelekkel felszerelve, nehogy azt a bizonyos, malplaquet-i ügyet felhánytorgassák. Az ezredes a Cellamare-i herceg őexcellenciájához irányított, s a herceg be is vont a róla elnevezett, hírhedett összeesküvésbe, miután meg­állapította, hogy természetadta hajlamom van ellenvetés nélkül engedelmeskedni bármely parancsnak, feltéve, hogy megfelelő hangon és megfelelő zenekísérettel adják ki. Nos, mint tudja, az összeesküvés kudarcba fúlt, a Fillon és egy nyomorúságos, Buvat nevezetű író feljelentése folytán. Ám a herceg őfensége nagy bölcsen úgy gondolta, hogy ami késik, nem múlik, és beajánlott utódjához. Remélem, az illető hasznát látja apró szolgálataimnak, s mindenesetre szívből hálás vagyok neki, hogy önnel, a lovagok gyöngyével megismertetett. Parancsoljon velem, lovag, legalázatosabb és legengedelmesebb szolgája vagyok.

- Kapitány, mindössze egy kérésem van: szíveskedjék bemutatni Olivarès hercegnek, lévén ő az egyetlen, akinek, utasításom értelmében, tervünket előadhatom, s Valef báró üzenetét át­adhatom. Én tartom magam utolsó szóig a kapott utasításokhoz, kapitány; arra kérném tehát, mutasson be őexcellenciájának.

- Még ma megteszem, uram - felelte Dubois, hirtelen elhatározásra jutva. - Egy órán belül, ha úgy kívánja, tíz percen belül, ha a dolog nem tűr halasztást.

- Minél előbb, annál jobb.

- Hm, ide figyeljen, lovag, alighanem elragadtattam magam az előbb, amikor azt ígértem, hogy egy órán belül elvezetem őexcellenciájához, Párizsban mindig minden bizonytalan. Meglehet, a herceg nem tud érkezéséről, nem készült fel elfogadására, vagy nincs otthon.

- Ez természetes. Türelemmel várok.

- Az is megeshet - tette hozzá Dubois -, hogy nem jöhetek személyesen önért.

- Miért?

- Miért, miért! Ördög, pokol! látnivaló, lovag, hogy most jár először Párizsban.

- Hogy értsem ezt?

- Úgy, uram, hogy Párizsban háromféle rendőrség van, mind a három más-más, mind saját számlára dolgozik, de ha arról van szó, hogy derék embereket fogjanak üldözőbe, akik nem akarnak semmi egyebet, mint felforgatni azt, ami van, és helyébe állítani azt, ami nincs, mind a három összefog, egymás kezére játszik. Az első a régens rendőrsége, ez nem sok vizet zavar. A második: Voyer d’Argenson őurasága rendőrsége, s ő bizonyos napokon veszedelmes, amikor dúl-fúl, mert a tresneli Madeleine-kolostorban nem jártak eléggé a kedvében. A harmadik: Dubois rendőrsége. Ez mindegyiknél félelmetesebb, Dubois mester nagy...

- ...gazember! - vágott közbe Gaston. - Ez nem újság, magam is tudom.

Dubois arcára kiült baljós, majomszerű vigyora. Némán bólintott.

- De miképpen lehet három rendőrséget kijátszani? - kérdezte Gaston.

- Nagy körültekintés kell hozzá, lovag.

- Világosítson fel, kapitány, ön sokkal járatosabb nálam az efféle ügyekben, én, mint már említettem is, vidéki vagyok.

- Nos, mindenekelőtt: fontos, hogy ne lakjunk egy fedél alatt.

- Ördög vigye! - fakadt ki Gaston; rögtön az jutott az eszébe, hogy Hélène-nek megadta a fogadó címét. - Ez fölöttébb kellemetlenül érint, itt szerettem volna lakni, amire alapos okom van.

- Ezen ne múljék, lovag, majd én keresek új fogadót. Költözzön be egyik szobámba, ebbe vagy az első emeletibe.

- Ez jobban tetszik.

- Igazsága van. Földszinti szoba, ablakai az utcára nyílnak, titkos hátsó kijárata van a másik utcára. Lám, lám, jó a szeme, lovag, még sokra viheti.

- Térjünk vissza ügyünkre - mondta a lovag.

- Igaz, igaz. Hol is tartottam?

- Említette, hogy esetleg nem jöhet személyesen értem.

- Úgy van. Nos, ez esetben jól ügyeljen, hogy csakis akkor kövesse, aki önért jött, ha az illető kellő biztosítékokkal szolgál.

- Miről tudhatom, kapitány, hogy az embert csakugyan ön küldte?

- Mindenekelőtt lesz nála egy levél kézírásommal.

- Nem ismerem a keze írását.

- Igaz. No, mindjárt adok róla mintát.

Dubois nyomban nekiült, és papírra vetette az alábbi sorokat:

„Lovag úr,

kövesse teljes bizalommal e sorok átadóját; ő majd elvezeti oda, ahol Olivarès herceg és La Jonquière kapitány várja.”

- Itt van - nyújtotta át a kész levélkét Gastonnak. - Aki az én nevemben jelentkezik, ugyan­ilyen levelet ad majd át önnek.

- Ez minden?

- Ó, nem; nem lehetünk elég óvatosak. Emberem felmutatja majd a levél mellé a félbe tört zecchinót is, s ön kérje még a harmadik jel felmutatását is, annak a háznak a kapujában, ahová küldöncöm elvezeti.

- S mi lesz az?

- A papírszelet.

- Rendben van - bólintott Gaston -, ilyen elővigyázat mellett ördögük van, ha elcsípnek. Tehát mi most a teendőm?

- Egyelőre várjon. Ma itthon marad? Vagy készül valahová még ma?

- Nem.

- No, akkor üljön meg csendben itt, a fogadóban. Nem fog semmiben szükséget látni, én majd a fogadós jóindulatába ajánlom.

- Köszönöm.

- Kedves Champagne úr - mondta az ál La Jonquière Botosnak, az ajtón kiszólva -, Chanlay lovag beköltözik a szobámba, ajánlom őt szíves jóindulatába.

Majd az ajtót bezárva maga mögött, suttogva így folytatta:

- Ez a fickó aranyat ér nekünk, Botos úr. Nehogy szem elől tévesszék! A fejével felel érte.