A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Ady Endre (1969) [1905] „A színház csődje”, in Költészet és forradalom, Budapest: Kossuth, 102.

Ambrus Zoltán (1983) Színház, Budapest: Szépirodalmi.

Bálint Lajos (1954) „A Thália küzdelmes évei”, Magyar Nemzet 17 (1954. november 25.).

Bendl Júlia (1994) Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig, Budapest: Scientia Humana Társulás.

Constantinidis, Stratos E. (1993) Theatre Under Deconstruction: A Question of Approach, New York and London: Garland.

Derrida, Jacques (1994) „A kegyetlenség színháza és a reprezentáció bezáródása”, Gondolat-jel 1994 (1–2): 3–17.

Fuchs, Georg (1909) Die Revolution des Theatres, München.

Fülep Lajos (1906) „A Remény”, Magyar Szemle április 5.

Gábor Éva (szerk.) (1988) A Thália Társaság (1904–1908). Levelek és dokumentumok, Budapest: MSZI.

Hevesi Sándor (1896) Dráma és színpad. Tanulmányok, Budapest: Singer és Wolfner.

Hevesi Sándor (1903) „Tanulmányok a realizmusról”, Magyar Szemle 28–30.

Hevesi Sándor (1904) „Az új színpad”, Magyar Művészeti Almanach 55–61.

Hevesi Sándor (1907) „Jegyzetek a színészről”, Magyar Művészeti Almanach 32–36.

Hevesi Sándor (1965) [1908] Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete, Staud Géza (vál.), Budapest: Akadémiai.

Hevesi Sándor (1988) [1934] „Miért kellett a Thália?”, in Gábor Éva (szerk.) A Thália Társaság (1904–1908), Budapest: MSZI, 320–327.

Ignotus (1906) „Nóra a Tháliában”, Szerda (1906. november 7.): 289–291.

Ignotus (1908) „Thália rediviva”, Nyugat 1 (21): 331–333.

Jászi Oszkár (1908) „Meghalt a Thália”, Huszadik Század 9: 397–398.

Juhász Gyula (1919) „A Thália – Színházi emlék”, Délmagyarország (1919. április 26.).

Katona Ferenc–Dénes Tibor (1954) A Thália története (1904–1908), Budapest: Művelt Nép.

Marinis, de Marco (1999) „Történelem és történetírás”, in Demcsák Katalin–Kiss Attila (szerk.) Színház-szemiográfia. Az angol és olasz reneszánsz dráma és színház ikonográfiája és szemiotikája, Szeged: JATEPress, 45–87.

Márkus László (1904) „A Thália Társaság”, A Hét november 27.

Márkus László (1905) „A Thália Társaság előadása”, Alkotmány április 13.

[n. n.] (1909) „Thália”, Pesti Élet január.

Vezér Erzsébet (1985) „Beszélgetés Popperné Lukács Máriával”, Kritika 6: 31.

Wildner Ödön (1904) „A Thália-esték megnyitása”, Huszadik Század 5: 606–609.

51. fejezet -

1. Noszty Feri alakváltozásai

A történet lényege, hogy a vonzó külsejű, előkelő származású és modorú, de pénztelen fiatalember számára, miután egy váltóhamisítási ügy miatt kénytelen volt a hadseregből kilépni, rokonsága kiválaszt egy gazdag menyasszonyt, hogy pályáját, megélhetését biztosítsák. A házasság létrehozása azonban hosszú távú terv a család számára: első lépésként Feri Vilma húgának újdonsült férjét, Kopereczky Izrael Izsákot kineveztetik főispánnak Bontó vármegyébe, ahol a Nosztyaknak jelentős befolyásuk van, és ahol Tóth Mari, a kiszemelt leány is lakik. Ő egy Amerikában meggazdagodott, majd visszatelepült polgárember leánya, és rendkívüli gyanakvással szemlél minden udvarlót, mert nem akarja, hogy csak a pénzéért vegyék el. Ezért a rokonság legokosabb nőtagja kidolgoz Feri számára egy stratégiát Mari meghódítására: ismeretlenül kell először találkoznia vele idegen környezetben, és elhitetnie, hogy mint ismeretlen leány tetszett meg neki; mikor aztán sógora kinevezteti szolgabírónak, úgy kezdhet el udvarolni, hogy a leány biztosan tudja, ez az egyetlen kérője önmagáért szereti. Egy Somló-hegyi szüreti mulatságon Mari szolgálóleánya ruhájában jelenik meg, és ez alkalmat ad a vadászruhában őt követő Ferinek, hogy úgy tegyen, mintha cselédlányként szeretne bele Mariba.

Minden sikeresen alakul, egészen addig, amíg Tóth Mihály nem értesül Feri régi váltóhamisítási ügyéről, amiért megtagadja tőle leánya kezét. A rokonság azonban nem adja fel: megszervezik Mari kompromittálását, hogy az apa kénytelen legyen beleegyezni a házasságba. Az amerikás magyar nem könnyen látja be ezt a szükségszerűséget, mert lányát még kompromittált állapotában is értékesebbnek tudja a kérőnél, ugyanakkor azzal is számot kell vetnie, hogy a lánya szerelmes Feribe. Kinyomozza a somlói ismerkedés történetét, és bebizonyítja Marinak, hogy kitervelt csalás volt az egész. Ezután minden előkészületet megtesz az esküvőre, amelyen az egész Noszty-rokonság teljes díszben megjelenik, és csak ekkor jelenti be Tóth Mihály, hogy az esküvő elmarad, lánya elutazott.

Az első szövegváltozatot, amelyet Mikszáth Kálmán 1906 és 1907 során apránként adott ki a Vasárnapi Újságban, 1908-ban követte a második, amelyet ugyancsak Mikszáth Kálmán jelentetett meg, három kötetben a Franklin-Társulatnál. A továbbiakban azonban nemcsak Mikszáth-szövegekről lesz itt szó, hanem számos más közelítésmódról is, egészen Kellér Andor 1962-es, A főispán című írásáig. A kötetkiadást a recepció első állomásának tekintem, amelyben Mikszáth nagyon nagy beleérzéssel értelmezte, illetve értelmezte át A Noszty fiú esete Tóth Marival című „elbeszélést”. (Mivel a Vasárnapi Újságban ez volt a műfaji megjelölés [Mikszáth 1960, 20: 243], a továbbiakban elbeszélésnek fogom nevezni az első szöveget, és regénynek a könyvként megjelent másodikat.) Mikszáth rafinált intertextuális játékokat folytat: hajlamos egészen hosszú, akár több száz oldalas részleteket szó szerint átemelni és ugyanakkor néhány odavetett megjegyzéssel, amelyeket többnyire fejezetcím formájában illesztett be a folyamatosan idézett szövegbe, finoman értelmezni.

Mikszáth azonban nem csak a történet tagolása és ironikus kommentálása révén alakította át az elbeszélést. Elhagyta az elbeszélés első fejezetét, és ezáltal csökkentette Noszty Pál fontosságát a cselekményben, hogy helyette mint a lokális politikát többé-kevésbé saját kezében tartó és akár még a miniszterelnökkel is konfrontálni képes kiskirály helyett, amilyen ő az elbeszélésben volt, a család, a rokonság kollektív érdekérvényesítő hálózata játssza a főszerepet – a „Noszty-klikk” (Király 1952, 180); a „Noszty-klán” (Eisemann 1998, 127), „a rokonsági szövevény hálója” (Fábri é. n., 145). Van azonban egy további, jelentős következményekkel járó változtatás is, amely éppen e hálózat, a Nosztyak morális értékelése szempontjából érdekes. Mert az egyáltalán nem mindegy, hogy egy nagymértékben politikai-társadalmi tematikájú regényben az érdekérvényesítő rokoni hálózatok működésével szemben affirmatív vagy elítélő pozíció körvonalazódik. Jócskán akad olyan szerző, akiknél ez egyáltalán nem lehet kérdés. Vitán felül áll, hogy Herczeg Ferenc vagy Lovik Károly szövegeiben a társasági életre jól felkészített, jelentős szexuális vonzerővel rendelkező, ráadásul még ügyes és leleményes fiatalemberek udvarlásainak elbeszélései affirmatívak. A Rokonok elutasítása a hasonló hálózatokkal szemben pedig igen erőteljes. A Noszty fiú esete Tóth Marival című szövegekben azonban ez valóban kérdés, mert az értékelő pozíció legalábbis lebegtetett, vagy bizonyos változásokon megy át a történetmondás során. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a szöveg két különböző, sőt inkompatibilis értékelést eredményező olvasatot is felkínál.

Társadalmi csoportok morális értékelése igen gyakran artikulálódik a szexuális viselkedésről szóló elbeszélések mentén, és ilyen olvasata Noszty Feri alakjának is lehet. A szövegek ugyanis játékba hozzák az európai irodalom egyik alapvető történetsémáját: egy különösen szép lány és egy különösen szép fiú egymásba szeret, majd számos nehézség legyőzése után összeházasodnak. Ilyenkor természetesen a házasság a legjobb dolog, ami történhet, ezért az olvasó végigizgulja az elbeszélést, drukkol a fiataloknak, azonosul velük, szeretné, ha a házasság végre megköttetne. E séma mentén Noszty Ferit is el lehet fogadni pozitív hősnek, és a legyőzendő akadályt többek között Tóth Mihály ellenállása jelentené: például el kellene titkolni előle a váltóhamisítás ifjonti botlását.

Ahhoz, hogy ez a befogadási séma működhessen, nemcsak arra van szükség, hogy Feri léhasága ellenére is némiképp vonzó személyiség legyen, hanem azt is világossá kell tenni, hogy tényleg szerelmes Tóth Mariba. A család természetesen elvárja tőle, hogy meghódítsa és feleségül vegye a gazdag leányt, és meglehetősen nagy erőkkel segíti is ebben, de mindez nem számít, hiszen ő eközben valóban beleszeret a leányba. Ezt a narrátor elég világosan adja értésünkre abban a jelenetben, amikor a szüreti mulatság előtt Feri meglesi Marit. Feri szabad függő beszédben előadott reakciói után a narrátor arról is biztosít bennünket, hogy Tóth Mari szépsége „örökre” belevésődik a leselkedőbe:

Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen ritmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos muzsika. S aztán az a szépen ívezett homloka! Hát még a fitos orra s azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arcocskáján! Feri el volt bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek, kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé másolatok egymásról s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok, jaj annak örökre, akibe mélyen belevésődik az ilyen arc…

Tóth Mari barnafalú foulard-selyemruhát viselt, finom vonalú fehér patkókkal mintázva s széles szalmakalapot, margaréta-virágokkal, mely hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű tömött haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste Feri

(20: 210–11).

Persze azért vési jól eszébe, hogy az apróhirdetésben majd felhasználhassa. De számít ez most már? Csalárd céllal ugyan, de jól eszébe vési Mari arcát, márpedig a narrátor szerint akibe az ilyen arc mélyen belevésődik, annak „jaj örökre”. És ezt a mély bevésődést akár igazolhatja is Feri későbbi, bontóvári kalandja „a kis vöröshajú színésznővel”, akivel saját állítása szerint azért kezd, „mert Marihoz hasonlít” (Mikszáth 1960, 21: 138–39). A polgári táncmulatságon lebonyolított ismerkedés után pedig, amikor Velkovics Rozália felbukkanása miatt Ferinek vissza kell vonulnia, a narrátor még világosabban beszél arról, hogy a férfi bizony szerelembe esett, és már egyáltalán nem (csak) a hozomány érdekli:

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szívéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik

(20: 238).

Mintha éppen erre a bekezdésre utalna vissza majd a regény utolsó bekezdése, hogy visszavonja, utólagosan letagadja az egész, Noszty Feri igaz szerelméről szóló diskurzust, amely a hozományvadászatot megbocsátható mellékkörülménnyé minősíthetné. Ott Noszty Feri vigasztaló gondolatait halljuk:

…Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás

(21: 229).

A narrátor folyamatos azonosságát természetesen semmi sem szavatolja, és az sem biztos, hogy tényleg mindentudó: lehet, hogy a somlyói jeleneteket kommentálva butaságokat beszélt, és rosszul tudta, mi zajlik Noszty Feriben. Vagy egy másik narrátor az utolsó fejezetben másképp tudja a dolgokat. Mindenesetre elég kényelmetlen helyzetbe kerül az olyan olvasó, aki (mint én, amikor először olvastam a regényt) bedől a somlyói jelenetek narrátorának, és hajlandó elfogadni a romantikus szerelmi történetnek az általa felkínált értelmezési sémáját.

Ez az ambivalencia a recepciótörténetben is észlelhető; bizonyos ingadozások után végül határozott elmozdulás figyelhető meg a negatív erkölcsi megítélés irányába. A regény is a negatív pólus felé tesz lépéseket, amikor hozzátold az elbeszéléshez egy a Nosztyak erkölcsi habitusának szempontjából korántsem mellékes szálat: Noszty Vilma és Malinka Kornél viszonyát, amelyhez Feri teremti meg az alkalmat. Az elbeszélésben Noszty Feri újsághirdetés útján talál titkárt Kopereczky számára. A furfangos ifjút Malinka Samunak hívják, korábban kispap volt, de egy komikus csínytevése miatt kicsapták a szemináriumból. Noszty Vilmát természetesen még hallomásból sem ismerte. Ezt a figurát helyettesíti a regény Malinka Kornéllal, Vilma leánykori szerelmével és Feri volt iskolatársával. Ezt a szálat tulajdonképpen meglepően csekély változtatásokkal fel lehetett építeni. Természetesen a titkár alkalmazásának történetét át kellett alakítani (20: 52–56), retusálni kellett az utalásokat a szeminarista múltra (20: 60, 62), valamint betoldani a krapeci leskelődés történetét (20: 98–104). Ezzel megteremtődött a fiatalok egymásra találásának lehetősége, még egy lépés azonban kell: Noszty Feri közvetítőként is elősegíti a kapcsolat kibontakozását, amikor Kopereczky beiktatási ünnepségén biztatja Malinkát, és a kettejük feltételezett boldogságáról kérdezi (20: 137). Mindezzel a mintegy 10 oldalnyi frissen betoldott szöveggel azonban, amely alapvetően átalakítja a szereplők viszonyrendszerét, Mikszáthnak sikerül az elbeszélés változtatás nélkül idézett részleteit is átértelmeznie. Vegyük például Kopereczky közlését a 22. fejezetből:

– Malinka nincs ott (…). Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.

– Mit kért el Vilma, nem értettem? [– szól közbe Noszty Feri.]

– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka

(21: 150).

Amikor Malinka egyszerűen egy titkárrá avanzsált kicsapott szeminarista volt az elbeszélésben, ez az epizód valószínűleg teljesen mellékes és jelentéktelen volt. De a regényben, ahol bizonyos érzelmekről lehet tudni Malinka és Vilma között, ez a „dominózás” sajátos jelentéstartalmakat nyer. Hiszen Kopereczky éppen ahhoz a Noszty Ferihez beszél, aki a legpontosabban informálva van a főispánné és a titkár kapcsolatáról: az ő fülével hallva elég pontosan tudhatjuk, mit is csinálnak ők ketten, amikor „dominóznak”.

És amikor a későbbi jótékonysági bálon a fényképezéshez eloltják a gyertyákat, és a sötétség alkalmat teremt némely pajkoskodásokra, ezek a mondatok szintén átértelmeződnek némiképp.

Vilmát valaki megcsókolta, az ő éles fölszisszenése vált ki legjobban. Azután kigyúlt a magnézium fantasztikus fénye, egyet vagy kettőt kattant a fényképezőgép és a társaság meg volt örökítve.

Hogy Vilmával történt valami, csak abból lehet gyanítani, hogy miután a szereplők levették a jelmezeiket és megjelentek az ebédlőben, Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket s Vilma elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányón mondta: „Micsoda könnyelmű ördög bújt ma magába?” Malinka persze ártatlan képet vágott és a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképpen Feri csókolta meg a húgát. Elég csacsi, hogy nem egyebütt kereskedik

(21: 171–172).

Persze az elbeszélésben is lehetett úgy értelmezni az eseményeket, hogy Malinka csókolta meg Kopereczkynét, de mivel definitív narrátori kijelentés ezt nem igazolta, akár Kopereczky értelmezését is el lehetett fogadni, és hinni lehetett Malinka ártatlan képének. A Vilma által emlegetett könnyelműség egészen mást jelentett abban a szövegben, a szemrehányás ténylegesen szemrehányás lehetett, amely nem tartalmazott annyit a cinkosságból.

Nyilván nem egy 1908-as szöveg kapcsán kell arról vitatkoznunk, hogy egyetértünk-e a nők szexuális aktivitásának patriarkális korlátozásával: az adott társadalmi összefüggések között ez a házasságtörés elég egyértelműen szolgálja a Noszty család morális leértékelését. Ez még akkor is így van, ha a Mikszáth-szövegekben egyébként a nők félrelépése nem mindig jelent igazán súlyos konfliktust. A házasságtörés mint téma igen fontos szerepet játszott a 19. század második felének európai prózájában, de a Noszty lány esete Malinka Kornéllal csak nagyon távolról emlékeztet Bovaryné, Anna Karenina vagy Effi Briest történetére. Nem mindenki veszi az ilyesmit olyan komolyan, mint az a szegény Gélyi János, aki A jó palócok egyik novellájában a szakadékba hajtott hűtlen feleségével (Mikszáth 1968, 162). Egy 1895-ös Mikszáth-elbeszélésben például (ez az Effi Briest megjelenésének éve) Moronyi István mindenáron megpróbálja rávenni legjobb barátját, akit éppen rajtakapott a feleségével, hogy ne rohanjon el szégyenében, hanem maradjon náluk vacsorára. Azt kiáltja neki: „Inkább nem haragszom, csak gyere vissza. (…) Ne okoskodj, Pista!” (Mikszáth 1958, 56–57). És a narrátor azt sejteti, hogy Tóth Pista nem fog sokáig okoskodni, és jól ellesznek ők hárman.

Vilma esete sem vált ki semmilyen konfliktust, és a narrátor sem bonyolódik bele az ügy kommentálásába. Egy szempont azonban így is felvetődik: milyen szerep vár arra, aki belép egy ilyen családi hálózatba? Az olyan romantikus szerelmi történet sémájában, amelyet Feri és Mari kapcsán az elbeszélés felkínált, az örömteli végpont a házasság, utána már csak a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” következhet. A Vilma–Malinka-szál jelenléte azonban óvatosságra int, amennyiben arra figyelmeztet, hogy a házasság ebben a fikciós közegben nem a problémamentes örök boldogság terepe. Márpedig akkor az is kérdés lesz, hogy mennyire terjed ki a családi szolidaritás a beházasodó idegenekre. Úgy látszik, kevéssé. Kopereczkyből főispánt csinálnak ugyan, de ez nem az ő, hanem a családi hálózat érdekeit szolgálja elsősorban, és része a Noszty Feri megházasítását célzó nagy ívű terveknek is. Azt a szemmel láthatólag létező és meglehetősen konvencionális igényét viszont, hogy feleségének kizárólagos szexuális partnere lehessen, már nem hajlandók akceptálni. Feri és Vilma családi szolidaritása nem terjed ki Kopereczkyre.

Amiből az következik, hogy esetleg Tóth Marira sem terjedne ki. Hiszen ha kiterjedne, akkor a Noszty Ferivel kötendő házasság ellen alig lehetne kifogás: Mari, úgy látszik, jól boldogul és jól is érzi magát Bontó vármegye társadalmi életében, amely főleg ceremoniálisan megszervezett ünnepségek sorozatát jelenti. A főbb események Bontó megyében a főispáni beiktatás, a születésnap, a jótékonysági bál, a lakodalom (bár az történetesen elmarad), de az egyszerű látogatásoknak is rögzített koreográfiájuk van, mint az például „az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás” intézményéből kitetszik (21: 123). De ha a házasságkötéssel a rokonság szolidaritása nem terjed ki automatikusan az új családtagra, akkor annak az elképzelésnek is lehet létjogosultsága, ahogyan Tóth Mihály vizionálja Noszty Feri és Tóth Mari házasságát:

Eddig ugye tönkre ment a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkre teszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump s mikor semmije sincs, szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltűnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse

(21: 204).

Egy regényalakot a regény különböző szereplői, no meg természetesen a narrátor igen különböző módokon ítélhetnek meg és értelmezhetnek. Éppen ezért nem sok értelme volna azon tűnődni, adekvát képet fest-e a Tóth Mihály nevű fiktív alak a Noszty Feri nevű szintén fiktív alak házasságáról, amely ráadásul még ebben a fikcióban sem jön létre. Mindenesetre Tóth képe Feriről közelít ugyan a regény végén jelentkező narrátori értékeléshez, de még annál is sokkal negatívabb. Bizonyos aggályokat a külső pozícióból reflektáló falusi nép is megfogalmaz, amikor a nemesség lakodalmi felvonulását bámulja: „S ihol ni, most már méltóságos asszony lesz a [Tóth Mihály] leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is csinál szegényke a sok páva között!” (21: 223).

A két világháború között a recepció kifejezetten az igaz szerelem romantikus története és az ebből következő boldog házasság irányában értelmezte át az ambivalens mikszáthi történetet. Ebben nyilván szerepet játszottak bizonyos társadalomtörténeti változások is, amelyek révén a hivatalos értékrend visszamenőleg felértékelte a dzsentri létformát, nagyobb értéket tulajdonított a katonaságnak és ezzel együtt másféle férfi- és nőszerepeket próbált előírni. Az átírás vezéralakja Harsányi Zsolt, aki két lépésben hajtotta végre radikálisnak nevezhető átértelmezését. Először színpadra, majd filmre alkalmazta a regényt. Mindkét változatnak az a címe: A Noszty- fiú esete Tóth Marival, ami azt sugallja, a történet lényegileg azonos Mikszáth történetével, és a színdarab nyomtatott változatának címlapján sokkal nagyobb betűkkel szerepel Mikszáth Kálmán, mint Harsányi Zsolt neve. A különbségek azonban nem jelentéktelenek, éspedig éppen Noszty Feri jellemét, szerelmének őszinteségét illetően. Feri itt ismeretlenül első látásra beleszeret egy nőbe, aki – mit ad Isten – éppen Tóth Mari, és amikor családja megpróbálja rávenni, hogy vegyen el egy gazdag leányt (Tóth Marit), a tervet éppen azért utasítja el kezdetben, mert szerelmes a szép ismeretlenbe (Harsányi 1926, 21, 25). Azt a tényt, hogy Feri szerelmes a lányba, különösen erőteljesen hangsúlyozza a Harsányi-darab német változatának címe: Die Liebe des jungen Noszty. A váltóhamisítás ügyét a darab tovább bagatellizálja, rosszul sikerült tréfának, az intrikus Kozsehuba által fortélyosan kihasznált ügyetlenségnek állítja be. Ferinek nem is ezért kell elhagynia a katonaságot, hanem mert Stromm szerint – aki például azt mondja: „Én ezt a fickót úgy szeretem, hogy a saját fiamat se jobban” – egyáltalán nem való katonának, hanem inkább meg kell nősülnie és elhelyezkednie az államigazgatásban. Noszty Pál Strommnak szegezi a kérdést a váltóügy után: „úriembernek tartod-e a fiamat, vagy nem”. És a válasz: „Ha nem tartanám úriembernek, nem ülnék az asztalánál” (Harsányi 1926, 28). Maga Stromm mondja tehát ki, hogy ennek a tettnek (amely a regényben az ősbűn volt) semmilyen erkölcsi konzekvenciája nincs. Stromm ezredes, aki a regény végén mint a Ferit elítélő megkérdőjelezhetetlen tekintély lép fel, a vígjátékban Feri atyai támogatója lesz.

Igaz, kiderül, hogy Noszty Feri nem akármilyen módon képes mulatni, ami hallatlan lelkesedést vált ki a neki muzsikáló cigányokból:

PRIMÁS: Ha kimondja aztat a szót, instálom, hogy »ripityom«, á, nem tudják aztat Pesten.

NOSZTY [PÁL]: Ripityom? Mi az?

PRIMÁS: Az a jeladás, instálom. Mikor a főhadnagy úr érzi, hogy nagy benne a természet, akkor elkiáltja, hogy »ripityom«. Akkor mán mi tudjuk, hogy mi a szabály. Az egész banda fel az asztal tetejire, osztán aztat a nótát játszuk, hogy „kútágas”, a főhadnagy úr meg elkezdi a törést.

NOSZTY [PÁL]: Törést?

PRIMÁS: Télen tükröt, instálom, nyáron inkább széket

(26–27).

Az első felvonás végén láthatjuk is, amint Feri így mulat, de a dolog mégiscsak meglehetősen ártalmatlan szórakozásnak minősül, hiszen a pincérek jó előre a keze ügyébe készítenek egy már amúgy is törött széket.

Ebben az értelmezésben Feri olyannyira szerelmes Mariba, hogy a szüreti ismerkedés csalárd, előkészített volta is hiába lepleződik le, hiszen a még korábban, ismeretlenül írt levél és a hozzá mellékelt nefelejcsek emléke bizonyítja, hogy Feri már azelőtt is szerette Marit, hogy tudta volna, ő a neki kiszemelt menyasszony. Harsányi tehát végleg felszámolja az ambivalenciát: nála Feri nem egyszerűen beleszeret menyasszonyába az események során, ahogyan azt a regény mint az egyik lehetséges olvasatot felkínálja; ő a „szerelem első látásra” közhelyével operál, és ezt a mikszáthi történet előzményeként csempészi be a cselekménybe. Ráadásul Vilma ügyessége folytán Kopereczky visszavásárolja Feri számára Nosztaházát, így aztán nem szegény kérőként, hanem vagyonos földbirtokosként kérheti meg Mari kezét. A finálé nem is lehet más ezek után, mint a boldog egymásra találás, amely a szereplők szövegei szerint mintha transzcendens igazolást is nyerne. „Nem mindig mondtam, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket”? – kérdi Tóthné. A legutolsó mondatot pedig Mari mondja: „Még az Isten is nevet odafenn, ha idenéz” – azzal „(A nyakába esik Ferinek)” (96). A Happy endingként bekövetkező házasság már csak azért is problémátlan ebben a befejezésben, mert a Nosztyakat nem az anyagi kényszer veszi rá a vagyonos lány befogadására a családba: nincs szükség a vagyonára, hanem csak személyes tulajdonságai és Feri érzelmei számítanak.

Azt talán mondani sem kell, hogy ebben a világban nincs helye olyasminek, mint a leány kompromittálása vagy Vilma viszonya Malinkával. Kopereczky titkárának ebben a darabban inkább Tóth Mari tetszik: az ő szerepe színpadi viselkedésével világossá tenni, hogy Feri kiszemelt menyasszonya olyan szépség, aki erőteljesen hat a férfiakra (38–40).

Lehet-e ennél messzebbre menni Noszty Feri tisztára mosásában, az ambivalens mikszáthi történet romantikus szerelmi idillé értelmezésében? Lehet. Az 1937-es filmváltozat már kifejezetten idealizálja a Jávor Pál alakította Ferit. A fiatalember, aki a vígjátékban még alkalmatlan volt katonának, itt a katonaerények letéteményese, aki azért szakít Velkovics Rozáliával, mert nem hajlandó elhagyni a szerelemért a katonaságot, hiszen az az élete. Némi katonai éthosz az egész filmet áthatja; a nyitójelenet a huszárezred bevonulásával a kisvárosba, melyet az egész lakosság, de főleg a nők határtalan lelkesedése kísér, szépen előrejelzi ezt. A nemi szerepekre később is ilyen katonás viszony jellemző: a filmben többször fordul elő, hogy férfiak a nőkre kezet emelnek, igaz, a pofon végül nem csattan el, a felemelt ököl nem sújt le, de maga a gesztus így is sokatmondó. (Bár Bubenyik úgy kezd udvarolni a Mari ruhájában megjelenő cselédnek, hogy nagyot sóz a hátsójára.) A zárójelenetben Mari kétségbeesetten ugrál a szobában fel-alá masírozó egyenruhás Noszty Feri körül, és úgy eseng a bocsánatáért, amiért hozományvadásznak nézte. Ebben a változatban már nincs is váltóhamisítás: Ferinek azért kell elhagynia a hadsereget, mert egyáltalán váltót írt alá Stromm váltótilalma ellenére.

Feri, az ideális katona nem fog mulatás közben bútorokat törni: Jávor Pál arcát premier plánban láthatjuk, amíg bánatában igen decensen végigénekli a szomorú nótát, melynek a refrénje „Ripityom”.

De az egyik legfontosabb újítás Noszty Feri mint ideális hősszerelmes felléptetése. Nemcsak ismeretlenül beleszeret a szálloda előtt autóját szerelő Tóth Mariba, hanem még a szüreti mulatság udvarlási jelenetében sem tudja, kivel ismerkedett meg, mert a ruhacsere a cselédlánnyal őt is félrevezeti. És amikor a lány szakít vele, akkor Noszty Pál a következő erkölcsi ítéletet hirdeti ki: „Ha nem érezte, hogy csakugyan szereted, akkor nincs szíve, akkor nem hozzád való.” Hát ennyire megfordultak a szerepek röpke harminc év alatt! Feri a mélyen érző szerelmes, és Mari a szívtelen, aki talán méltatlan is hozzá.

Székely István filmjében a házasságot nemcsak elhatározzák a legvégén, hanem szimbolikus módon már a film közepén megkötik. A szüreti mulatságon Feri és Mari felsétál a domboldalra, és egy feszület tövében állnak meg. Rendkívül különös kép ez, amelyben a filmvászon közepét a keresztre feszített Krisztus tölti be, tőle jobbra és balra a kereszt tövében ül le a férfi és a nő. (A háttérben táncol a népviseletbe öltözött tömeg.) Valószínűleg helytelen lenne a két szerelmest a két latornak megfeleltetni, inkább két imádkozó figurának látszanak. A Szörényi Éva játszotta Tóth Mari végül feláll, és átmegy a férfi térfelére (ebben a világban a nőnek kell meghódítania az ideális férfit/katonát), és első csókjukat úgy bonyolítják le a kereszt tövében, hogy a kamera rájuk fókuszál, Krisztus alakja már nem látszik. Vagyis a nem túl érdekes udvarlási párbeszédtől függetlenedve a képi cselekmény eljátssza az esküvői szertartást. Ez a házasság jól érzékelhetően az égben köttetik, transzcendens megalapozottságú egymásra találás, melyhez az egész filmkompozíció affirmatívan viszonyul.

Mint láttuk, a téma második kidolgozásában Mikszáth jelentős mozgásokat indított el az érdekérvényesítő hálózatok negatív erkölcsi megítélése felé, és ebben szerepet juttatott a szexuális viselkedésnek, illetve óvatosan problematizálta magát a megkötendő házasságot is. Noszty Feri két háború közti olvasatai ezeket a mozgásokat mind visszafordították. Csak a „szerelem első látásra” cselekménysémáját voltak hajlandóak a regényben meglátni, amelyet a regény felkínált ugyan, de a vége felé egyre inkább visszavont, vagy legalábbis elbizonytalanított. Noszty Feri meglehetősen ambivalens figurájából ideális hősszerelmest faragtak, aki az 1926-os színdarabban még egy erőteljes férfivirtus, a harmincas években már egyenesen a katonaerények megtestesítője lesz. A színpadi adaptáció tartós sikere alapján elmondható, hogy mindez megfelelt a közönségigényeknek, és Harsányi Zsolt a Nemzeti Színház 1939-es bemutatója előtt egy interjúban azzal büszkélkedett, hogy egészen biztosra ment, amikor a regényt átírta: „a dramatizálónak az a kötelessége, hogy egy Mikszáth-művet ne tegyen ki a bukásnak” (lásd Mikszáth 1960, 315). A darabot egyébként az Akadémia is Vojnits-éremmel tüntette ki, és már 1928-ban némafilm készült belőle Bolváry Géza rendezésében.

Ezekkel a filmekkel azonban még nem ér véget a Mikszáth-regény átírásainak sora, és a morális értékelés pozitív felhangjai sem bizonyulnak a recepció tartós sajátosságának. Az ötvenes évek politikai közbeszéde nagyjából meghatározta a Mikszáth-olvasatok lehetőségeit is, Sőtér és Király realista társadalomkritikusként tárgyalta a szerzőt, a kánon középpontjába éppen a Noszty fiú esetét helyezve. Az erőteljesen negatív Noszty-képet sugalló olvasatok úttörő darabja Karinthy Ferenc és Benedek András színpadi adaptációja volt, amely bizonyos értelemben a Harsányi-féle változat ellendarabjának készült. A kinyomtatott szöveg előszavában Karinthy ezt a szembeállítást persze úgy fogalmazza meg, hogy Harsányi meghamisította Mikszáthot és a valóságot, míg „az új átdolgozás mindvégig hű kíván lenni Mikszáth Kálmán regényéhez” (Karinthy 1950, 4–5). A Noszty Feri alakjában rejlő ambivalenciákat azonban ez a szöveg is felszámolja, csak éppen a túlsó végleten. A szöveghez fűzött magyarázó „Függelék” így fogalmaz: „FERI léha gondolkozású szépfiú, aki leánybolondításhoz kiválóan ért, színészkedéssel hódította meg Velkovics Rozit is, Marit is így fogja majd meg. Viszont családja előtt nincs mit alakoskodnia” (Karinthy–Benedek 1950, 98).

Ennek megfelelően a darab folyamatos jelzésekkel igyekszik a közönség tudtára adni, hogy Feri egyáltalán nem szerelmes Mariba, hanem csak a hősszerelmes udvarlási szerepét játssza igen jól. A szexuális promiszkuitásnak a darab igen fontos szerepet szán az egész család morális elítélésében. Feri és a vörös hajú színésznő viszonyát is erőteljesebben hangsúlyozza, ami részben a léhaságát tudatosítja, részben Mari iránti érzelmeit is megkérdőjelezi, minthogy itt nem az eljegyzés idején fellobbanó kalandról van szó, hanem hosszú távú kapcsolatról, amely már a kiszemelt menyasszony megismerése és az udvarlás megkezdése előtt is fennáll. Feri addig nem is hajlandó felvenni szolgabírói hivatalát, és Bontó megyébe költözni, amíg a kedvesét le nem szerződteti a helyi színház, ráadásul ezt az igényét az egész rokonság akceptálja. Maga Noszty Pál magyarázza ezzel a főispánnak Feri elmaradását:

KOPERECZKY: Csakhogy három hónapja szolgabíró, nem ártana, ha lejönne már a fiú.

NOSZTY: Előbb a barátnőjét kellett leszerződtetni a bontóvári színkörhöz

(Karinthy–Benedek 1950, 56).

Noszty Vilma és Malinka kapcsolatának, melyet Mikszáth a kötetváltozatban épített fel, de a Harsányi-féle olvasatok teljesen kiiktattak a történetből, az 1950-es feldolgozás jelentős szerepet szánt. Mikszáth megelégedett néhány utalással, sejtetéssel, a színpadon viszont újra és újra szóba kerül az ügy, végül már teljes szókimondással: „Csalja is az urát azzal a titkárral, a Malinkával” (Karinthy–Benedek 1950, 88). Erről a viszonyról mindenki tud, bár az apa, ellentétben Feri afférjával, Vilmánál az ilyesmit helyteleníti, természetesen nem erkölcsi alapon, hanem a családi érdekek szempontjából: „A főispán felesége vagy, első asszony a megyében, az urad ügyeit kellene egyengetned. Meg ne halljam még egyszer, hogy ez a Malinka…” – mondja neki (Karinthy–Benedek 1950, 32).

Az esküvő a darabban, akárcsak a mikszáthi változatokban, végül elmarad, azzal a különbséggel, hogy maga Tóth Mari konfrontál és szakít Ferivel a fináléban. Sajátos módon a miskolci ősbemutató egyik kritikusa mégis hiányolta az esküvőt. Történelmi szempontból találta inadekvátnak a dzsentri és a polgár szembeállítását, melyben csak a nemesség erkölcsi elítélése fogalmazódik meg: „Helyesebb lett volna annak érzékeltetése, hogy fog majd össze, hogy házasodik majd össze a születési arisztokrácia a pénzmágnásokkal, a dolgozó osztályok elnyomására” (lásd 21: 321). A házasság ebben a politikai koncepcióban nyilván nem volna happy endingnek nevezhető, de a hiányolásában talán mégis Harsányi átdolgozásainak emléke kísért. Egy ilyen rövid idézet is alkalmas egyébként, hogy érzékeltesse azt az értelmezési közeget, amelynek Karinthy és Benedek színpadi adaptációjának meg kellett felelnie.

Tulajdonképpen a Noszty család negatív értékelésének ezt az értelmezési hagyományát folytatta Gertler Viktor 1960-as filmje is (forgatókönyv: Thurzó Gábor), bár határozottan visszahozott valamit Noszty Feri alakjának kétértelműségéből. A főispáni beiktatáson Ferinek úgy megtetszik egy ismeretlen lány, hogy oda se figyel a Tóth Mihály vagyonáról mesélő Máli tántra – a lány természetesen Tóth Mari. És amikor az első kosár után Feri igen elkedvetlenedik, Vilma azt kérdi tőle: „Beleszerettél?” Feri ugyan azt feleli: „Beleszerettem”, de Máli néni mereven elutasítja ezt az értelmezést: „Fenét szerelmes, nem tudja elviselni, hogy kosarat kapott.” Ferinek tehát ebben a filmben nyilvánvalóan tetszik Mari, és felvetődik az a lehetőség is, hogy menet közben beleszeret. Viselkedését, érzelmeit azonban környezete különféle narratív sémák alapján értelmezi. Ő maga még Máli nénivel szemben is ragaszkodna a szerelmi bánat narrációjához: „Mért, csak azt lehet szeretni, akinek nincs egy fityingje sem?” – feleli neki. Ez a film egyébként bizonyos pontokon a Harsányi-átdolgozás hagyományát is ápolja. Tóthné figurájának komikumát részben az adná, hogy a különböző idegen tulajdonneveket rendre elfelejti, és csak akkor vágja ki váratlanul, amikor a társalgás már messze túljutott a témán. Ez Harsányi Zsolt leleménye volt.

A negatív Noszty-kép tekintetében a legmesszebbre Kellér Andor ment, aki A főispán című írásában továbbmondta a történetet, és ezáltal értelmezte is Mikszáth regényét. Kellér, számos kiváló életrajz szerzője, radikálisan értelmezi és valósítja meg a Mikszáth-regény „Utóhangjának” felvetéseit. Ha egyszer riportról van szó, amely „legközvetlenebb rajzolata a valóságnak” (21: 232), akkor ő egyáltalán nem tekinti fikciónak a regény egyetlen mozzanatát sem, és a maga életrajzát is minden fikciós elemet nélkülöző tényfeltárásnak állítja be. Másrészt végrehajtja azt, amit az „Utóhang” narrátora mint vágyat fogalmaz meg: „ha az Isten erőt és kedvet ad, tovább folytatom Bontó megyei ismerőseink sorsát” (21: 233). Kellér életrajzának főszereplője Szemző Gyula, aki létező személy volt, amennyiben sok más szövegből, főként 1901-es újságcikkekből is ismert (vö. Mikszáth 1960, 21: 262–267). Kellér szerint – mint azt Király István 1952-ben megírta (178–179) – Mikszáth „[r]óla mintázta a hozományvadász Noszty Feri alakját” (Kellér 1974, 184). Nem éri be azonban ezzel az áttételes kapcsolattal a létező és a fiktív alak, a tényfeltáró életrajz és a riportszerű regény szereplője között, hanem így folytatja: „Szemző Gyula tehát a Noszty fiú…” A kettő között tehát teljes azonosságot hoz létre. Mindegy, hogy ezáltal a Mikszáth-regényt teszi nem-fikcióvá, vagy saját életrajzát fikcióvá: az életrajz a regény folytatása lesz, az életrajz tudott és megkérdőjelezetlen előzményként feltételezi a regény minden egyes eseményét. Csakhogy a folytatás természetesen értelmezi is az előzményeket. Például felold bizonyos ambivalenciákat, megválaszolja a nyitva maradt kérdéseket. „Mikszáth nagy regénye az elbűvölt, a könyvtől megválni alig tudó olvasót kielégítetlenül hagyja: adós marad Tóth Mari és Noszty Feri további históriájával. De Szemző Gyula és Ungár Piroska még sokáig élt. Mi történt velük?” (Kellér 1974, 186).

Az életrajz tehát kifejezetten arra vállalkozik, hogy kielégítse a Mikszáth-regény által már (vagy csak) felizgatott olvasót. A szereplők nevének különbsége jelentéktelennek látszik az azonosság explicit kinyilvánítása után, de azért érdekes, hogy az Ungár név miként értelmezi át a Tóthot. Mary Toth, ez az amerikai lány, akinek az anyja pozsonyi német, az apja olyan magyar, akinek a neve szlovákot jelent, személyében harmonikus ellenpontot képez Bontó vármegye zaklatott nemzetiségi viszonyaihoz. Ungár Piroska ellenben olyan zsidó lány, akinek a neve németül azt jelenti, hogy magyar. A nemzetiségek keveredését, ami az amerikai lánynál mintha nem okozott volna problémát, de a Kárpát-medencében állandó konfliktusforrás, az Ungár név is kifejezi, de az eltérés mégis tovább csökkenti annak lehetőségét, hogy a nő ebben a házasságban jól érezhesse magát, hogy a rokonság szolidaritása rá is kiterjedjen. Márpedig ez a házasság Kellérnél végül mégiscsak létrejön. Piroska addig sír, addig fogy, és addig fenyegetőzik öngyilkossággal, míg végül az apja csak hozzáadja Szemzőhöz. És éppen ennek a házasságnak a működése értelmezi Kellérnél a Noszty fiú furfangos udvarlásának történetét, amely Mikszáthnál azért maradhatott ambivalens, mert a házasság nem jött létre. A házasság egyébként a két háború közötti feldolgozásokban sem köttetett meg (legfeljebb Székely filmjében a képi szimbólumok szintjén), csak elhatároztatott a boldog végkifejletet sejtető finálékban, de a sejtetés egyértelmű volt: a házasság maga az idilli boldogság, melyben a két ideális szerelmes révbe ér, és örömteli fényűzésben imádhatja egymást a zárlat után következő időtlenségben – „amíg meg nem halnak”.

Kellérnél azonban a házasság mindenben visszaigazolja az öreg Tóth Mihály vízióját. Egy későbbi fázisban például Szemző egyszer úgy megveri a feleségét, hogy kórházi kezelésre szorul (Kellér 1974, 208), de már eleinte is meglehetősen rideg a családi légkör, amelyben Szemzőné „előzetes engedély nélkül be sem léphetett férje lakrészébe”, semmilyen ügyet nem beszélnek meg, a férj állandó veréssel fegyelmezi az egyetlen fiúgyermeket, és az anyának megtiltja, hogy bármilyen játékot vegyen neki. Az asszony folyamatos megaláztatásoknak kitéve, lényegében rabságban, állandó felügyelet alatt él: „Magára maradt, elszigetelődött, férje rokonai éppen csak leereszkedtek hozzá, soha igazában nem fogadták be, de régi társasága is elkerülte őt” (Kellér 1974, 194).

Szemző egy napon elszöktet egy másik nőt, feleségétől pedig elválik. Egy év múlva azonban visszahódítja és újra elveszi Piroskát. Ez egyáltalán nem kerül nagy erőfeszítésébe – tekintve az életrajz során mindvégig erőteljesen hangsúlyozott hallatlan szexuális vonzerejét. Szép lassan aztán apósa egész vagyonát sikerül elszedegetnie.

Kellér szövege elsősorban Szemző életét meséli el, amelyben a feleség egyre inkább a perifériára szorul. Hiszen az első világháború és a Bácska elcsatolása után „Pirit letette az asszony egyik pesti rokonánál, mint egy megunt bőröndöt, és ott is felejtette” (Kellér 1974, 206). Miközben Szemző félig legális, de főként törvénytelen és a szervezett bűnözésre emlékeztető módszerekkel jelentős vagyont szerzett, felesége nehéz körülmények között élt:

[E]gy könyvkiadónál vállalt négypengős napidíjas állást. Ahányszor Piroska személyesen megjelent, férje mindig hagyott számára kisebb összeget; de csak nagyon ritkán találkoztak

(Kellér 1974, 223–224).

A házasság tehát bekövetkezik Kellérnél, de egyáltalán nem váltja be az elcsábított leány várakozásait, és így határozottan az elítélés pólusára mozdítja el a Noszty Feri udvarlása körüli ambivalenciát. De nem a házasság az egyetlen olyan momentum, amelyben Noszty Feri gonoszabb lesz, mint a regényben volt. A regényben ellenszenvesebb figura volt, mint az elbeszélésben, de a későbbi feldolgozásokban eszményi hőssé magasztosult. Kellér viszont Noszty Feri gonoszságát a képzelhető végletig fokozza. Ha volt is valami kedves, szeretetre méltó a Noszty Feri könnyelmű figurájában, Szemző Gyuláéban ilyesmi semmiképpen sem akad.

Kellér azonban nemcsak Noszty figuráját értékeli, illetve értelmezi át ilyen negatívan. Neki arról a nőről is megvan a véleménye, akivel mindezt meg lehetett csinálni. A nőideál megváltozásától természetesen nem független ez az átértékelés. A tapasztalatlan, naiv, alkalmasint butácska leány a maga gyerekes elképzeléseivel és bájos szemérmetességével: az a romantikus nőideál, amelyet Tóth Mari is képvisel, és amely Mikszáth regényeiben (novellisztikájának számos darabjával éles ellentétben) őrzi pozícióját (vö. Fábri 1997), és amelyet még a Karinthy–Benedek-feldolgozás is „a darab legrokonszenvesebb figurájának” nevezett (Karinthy–Benedek 1950, 100), a 20. század második felében már nem vonzó. Úgy látszik, Kellér elfogadja Máli néni lélektani elemzését, aki azzal magyarázta Tóth Mari lelki diszpozícióját, hogy „sok német regényt szívott föl” (20: 162). Kellér átfogalmazásában mindez határozottan negatív értékelést kap: „Piroska nem volt Júlia, hanem Courts-Mahler vagy Ohnet valamelyik érzelgős regényhősnőjének mintapéldánya”, ezért kifelé a megaláztatások ellenére is őrizte a látszatot „a rabság sorsába való nyálas-sóhajtó beletörődése” közepette (Kellér 1974, 194).