Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Szabó Pál

5.1. 1. Az észak–dél ellentét természetföldrajzi és történelmi gyökerei

Az Appennini-félsziget országa, Olaszország (301 ezer km²) a regionális társadalomföldrajz klasszikus példája, ha egy országon belüli markáns területi fejlettségi ellentétet kell szemléltetni. Észak-Olaszország világviszonylatban kiemelkedő iparával és magas színvonalú mezőgazdaságával bátran kiállja az összehasonlítást Nyugat-Európa bármely fejlett térségével, míg Dél-Olaszország lassan felzárkózó gazdaságával, helyenként évszázados terheket hordozó társadalmi szerkezetével az elmaradottabb mediterrán országokhoz hasonlatos. E dualizmus hátterében földrajzi és történelmi tényezők húzódnak meg.

Az ország északi részét félkörív formájában az Alpok déli kristályos és mészkővonulatai, valamint a lealacsonyodó elő-alpi zóna foglalják el. A Genovai-öböltől kiindulva – a francia és svájci határt magukban foglalva – a Nyugati-Alpok láncai húzódnak, melyeknek legmagasabb, jég formálta csúcsai 4000 méter fölé nyúlnak (Mont Blanc 4807 m, Matterhorn 4478 m). Északkeleten, Ausztria és Szlovénia irányában az alacsonyabb Keleti-Alpok vonulatai terülnek el. A zord hegyláncokon régen csak a hágókon (pl. Szent Bernát, Szent Gotthárd, Brenner), napjainkban viszont a néha 10 kilométernél is hosszabb alagutakon (pl. Simplon, Fréjus, Mt. Blanc, Szent Gotthárd) is át lehet már jutni. Az Alpok déli lábait kísérő morénadombság gleccser vájta tavak (Lago Maggiore, Luganói-, Comói- és a Garda-tó) medencéit zárja el.

Délebbre az Alpok és az Appenninek között a kelet felé az Adriai-tenger partjára kiszélesedő Pó-síkság terül el. A Pó és sűrű mellékfolyó-hálózata, valamint a Keleti-Alpokból eredő szintén bővizű folyók (pl. Adige, Isonzó) töltötték fel hordalékukkal ezt az egykori tengeröblöt, aminek intenzitására jellemző, hogy az ókorban még jelentős kikötőként funkcionáló Ravenna ma már több mint 10 kilométerre fekszik a tengerparttól.

A félszigeten végighúzódik a Ligur-, Tirrén-tenger és az Adriai-tenger közötti vízválasztó, az Alpoknál lényegesen alacsonyabb Appenninek. Nyugat felől változatos dombvidékek (pl. Toscana, Umbria) kísérik, melyek keskenyebb-szélesebb tengerparti síkságban végződnek. A keskeny félszigeten a folyók rendkívül rövid futásúak, s nyáron alig csörgedezik medrükben víz, vagy ki is száradnak. Szicília szigete szerves folytatása a félszigetnek (Szicíliai-Appenninek), legmagasabb pontja a gyakran működésbe lépő vulkán, az Etna (3323 m). Közép- és Dél-Olaszország instabil tektonikai állapota miatt gyakoriak a földrengések, valamint az aktív és posztvulkáni tevékenység, a viharos földtörténeti múltra pedig a számos kalderató, a tízezrek halálát okozó cataniai és messinai földrengések emléke, illetve a Vezúv lábánál fekvő Pompei halott városa emlékeztetnek.

Olaszország területének kb. egyhatoda jut a szigetekre, de ez túlnyomórészt a két nagy szigetet: Szicíliát és Szardíniát jelenti. Rajtuk kívül az Appennini-félszigetet csak néhány kisebb sziget, illetve szigetcsoport kíséri; nevesebbek a Toscanai-szigetekhez tartozó Elba, a Lipari-szigetek (Stromboli), valamint Capri, a déli részen, Tunézia felé félúton pedig Pantelleria és a Pelagie-szigetek.

Az észak–dél megosztottság egyik alapját a természeti tényezőknek északon mutatkozó kedvezőbb adottságai jelentik, amelyek hatása főleg a népesség földrajzi megoszlásán és a mezőgazdasági termelésen keresztül érvényesül, de megnyilvánul az ipari fejlődés éles területi eltérésében is.

Az ország területének közel egyharmada hegyvidék, nem egészen egynegyed része síkság, a többi dombsági térszín. Míg északon találjuk az ország síksági területeinek háromötödét kitevő összefüggő, hatalmas Pó-alföldet, addig Közép-Olaszországban és délen a szántóföldi művelésre alkalmas sík felszínek a keskeny tengerparti sávon, valamint a rövid futású folyók medencéi között aprózódnak fel. Észak- és Dél-Olaszországot éghajlatuk is elkülöníti egymástól: a félszigeten dél felé haladva egyre inkább érvényesül a mediterrán jelleg, az átlagos középhőmérséklet emelkedik, a csapadékmennyiség pedig rohamosan zsugorodik. A vízenergia, az öntözéshez szükséges víz így északon áll inkább rendelkezésre.

Az ország területének kevesebb mint egynegyedét borítja erdő, de míg egyes északi régiókban az 50%-ot is eléri, addig délen nem ritka a 10%-os borítottság. A korán kipusztított erdők és a csapadék hiánya következtében az ország nagy területén a talajok is leromlottak, különösen délen szegények tápanyagban, sok helyütt rombol a talajerózió is. A Pó-alföld öntéstalajai a legtermékenyebbek.

A Földközi-tenger medencéjébe 1300 kilométer hosszan benyúló olasz félsziget központi helyzetet foglal el a Mediterráneumban. Az ország földrajzi fekvése, az északi és déli területek közötti jelentős távolság, valamint az olasz népnek a tengerrel fennálló szoros kapcsolata (a félsziget egyetlen pontja sem fekszik a tengerparttól 100 km-nél távolabb) az egész történelmi múlt folyamán jelentős hatással volt a társadalmi-gazdasági fejlődésre.

Az ország történelmének eseményei tükröződnek a regionális fejlődés különbözőségében. Az ókorban az itáliai tartományok fejlettsége a maival ellentétes képet mutatott, mivel a gazdasági és politikai központok délen alakultak ki, míg az északi térség peremvidéknek számított. A középkorban viszont az észak-olasz városállamok emelkedtek ki, a déli részek pedig idegen hódítók tartós uralma alá kerültek. Az ország egyesítése után a regionális megosztottság az országhatárokon belülre került, és az északi országrész gyors iparosodásának következtében tovább fokozódott.

 Az ókorban a görögök, a föníciaiak kolonizáló tevékenysége a déli partokra, illetve Szicília és Szardínia szigetére korlátozódott. A Római Birodalom magját képező Itáliában szintén a déli és középső területek voltak a fejlettebbek. Az ókori köztársaság, majd császárság központja a félsziget közepén, a Tevere folyó völgyében fekvő Róma lett, melynek gazdasági, politikai, kulturális szerepkörét és népességének nagyságát nézve évszázadokon át nem akadt párja Európában. A római impérium bukása után gyökeresen változott a helyzet. A népvándorlás zűrzavaros századai után, a VIII. században Észak-Itália egy időre Európa akkori legfejlettebb társadalmi alakulatának, a Frank Birodalomnak részévé vált, majd a X–XI. századtól kezdve egymás után születtek meg és virágoztak fel területén a kisebb-nagyobb városállamok, a kapitalista termelési mód korai előőrsei. Közülük nem egy – mint pl. Genova, Velence – a korabeli gazdasági nagyhatalmak sorába küzdötte fel magát. Ugyanezen idő alatt Dél-Itália az arabok, később rövid időre a normannok kezére került, majd sok száz éven át az Anjou- és a Bourbon-dinasztia sorvasztó uralmát nyögte, amelynek csak 1861-ben szakadt vége. A két térség között elterülő feudális jellegű Pápai Állam mindvégig vezető politikai szerepet játszott a történelemben.

A XVI. században az újvilági gyarmatosítás nyomán a Földközi-tenger helyett az Atlanti-óceán vált a világkereskedelem fő színterévé, és ez véget vetett Észak-Itália vezető szerepének. A fejlett kézműipar hanyatlásnak indult, de az észak-olasz területek – noha a XVIII. századtól kezdve függetlenségüket hosszú időre elvesztették – mindvégig Nyugat-Európa gazdasági vérkeringésében maradtak, így a modern tőkés fejlődés előfeltételei is itt alakultak ki.

Az egységes Olaszország létrejötte (1861), a zárt nemzeti piac megteremtése, a Szuezi-csatorna megnyitása révén fellendülő kereskedelem kedvező feltételeket teremtett az ipari forradalom kibontakozásához, ami azonban főleg az – iparosításhoz szükséges természeti erőforrásokkal is jobban ellátott – északi területeket gazdagította. Dél-Olaszország félgyarmati sorba süllyedt, s gyorsan szaporodó népessége csak tömeges kivándorlással tudott enyhíteni nyomorán, az egyre égetőbb földínségen, munkanélküliségen. A félsziget államalakulatainak egyesülése révén kialakult, országhatáron belüli területi egyenlőtlenségek mérséklése évszázados feladatokat adott a mindenkori olasz államvezetésnek.

A hosszan elnyúló országterület nehezen forrt össze egységes nemzeti piaccá, s ebben az olyan egyszerű tényezők is szerepet játszottak, hogy az iparosodó Észak-Olaszországtól földrajzilag is, de a fejletlen úthálózat miatt is sokkal messzebb estek és nagyobb költséggel voltak elérhetők a déli tartományok, mint Nyugat- és Közép-Európa legtöbb fejlett körzete.

Az ország gazdaságának az I. világháborúig tartó első nagy fellendülési periódusában a regionális különbségek tovább nőttek, sőt a világháborúból győztesen kikerülő ország területi gyarapodása –Dél-Tirol, az Isztriai-félsziget és a dalmát tengerpart egy részének megszerzése –révén regionális sokszínűsége fokozódott. Az ellentétet fokozta a két világháború között hatalomra jutott fasiszta kormány autark gazdaságpolitikája, mely az északi régiók ipari, a déli régiók mezőgazdasági fejlesztését preferálta. A II. világháborúból vesztesként kikerülő Olaszországban a két nagy országrész közti különbségek zenitjükre értek.

5.2. 2. Válasz a dualizmusra – az olasz regionális politika

Olaszország már a kezdetektől tagja az európai integrációnak, és a II. világháborút követő gyors gazdasági felzárkózás után –déli területeinek visszahúzó ereje ellenére –tartja a lépést a fejlett európai országokkal. Egy főre eső GDP-je az EU25 átlagát meghaladja (2005: 24 300 euró), de a regionális eltérések jelentősek: az északi térség értéke egynegyeddel felülmúlja az Unió átlagát, a déli rész értéke pedig ugyanennyivel elmarad attól.

Az országban kialakult regionális fejlettségi különbségek fokozatos előtérbe kerülése párhuzamba állítható az – elmúlt száz évben politikai és társadalmi viták kereszttüzében álló – olasz közigazgatásban lezajlott jelentős változásokkal, a kibontakozó decentralizációval és a regionalizmus fejlődésével. Az egyesítéskor kialakított központosított rendszer a II. világháború után folyamatosan gyengült az önkormányzati közigazgatás javára. Az 1970-es évek közepén a regionális szint⁴politikai döntéshozatali ereje megnőtt, és a közös piaci támogatási programok szükségessé tették a régiók közjogi funkcióinak további erősítését; így pl. az olasz régiók törvényhozói hatalommal rendelkeznek, ami megkülönbözteti őket a településektől és a provinciáktól (megyéktől) (Horváth Gy. 1993).

A jelentős fejlettségi különbségek felszámolására az első komoly kísérletet a nemzeti regionális politika legnagyobb szabású vállalkozása, a Dél-Olaszország felzárkóztatására irányuló Mezzogiorno-program jelentette.

Az 1950-ben indult és több mint negyed évszázadon át tartó fejlesztési program kezdetben a mezőgazdaságot preferálta; fő célja az volt, hogy a déli térségben a jövedelmek emelkedése révén az északi ipar számára kedvezőbb piaci feltételeket teremtsen. Az elképzelések részleges megvalósulása és az erős kritikák miatt 1957-ben a Déli Iparfejlesztési Törvénnyel koncepcionális fordulat következett be a programban: a jelentős ipari cégek leányvállalatainak letelepedését ösztönző kedvezményekkel és nagy állami beruházásokkal az ipar támogatása került előtérbe, valamint a „növekedési pólus” elmélete alapján iparfejlesztési körzeteket és gócpontokat jelöltek ki, ahol anyagi támogatásban részesítették a kis- és középvállalatokat. Annak ellenére, hogy a helyi vállalkozások fejlesztése kiemelt cél volt, mégis a tőkeerős északi és külföldi nagyvállalatok kerültek helyzeti előnybe, és sorra létesítették – a perifériák iparosításának szokásos módszerét követve – a munkaerő- vagy nyersanyagigényes, környezetszennyező gyáregységeiket; ágazati szempontból az energetikai, petrolkémiai és acélkohászati beruházások domináltak. A nagyvállalatok déli ipartelepítésének második hullámában már megjelentek az északi húzóágazatok is, például az autóipar, és míg a kívülről irányított, tőkeintenzív nagyüzemek képtelenek voltak a helyi gazdaságba beágyazódni („sivatagi katedrálisok”), addig a szélesebb körű bedolgozói hálózatot alkalmazó, alkatrészeket, részegységeket gyártó üzemek hatékony megoldásnak bizonyultak (Fiat-modell). A programot és a hozzá kapcsolódó támogatásokat alacsonynak ítélt hatékonysága miatt 1975-ben beszüntették (Horváth Gy. 1993).

A Mezzogiorno fejlesztési programnak számtalan kudarca, köztük a megalapozatlan beruházások, valamint az optimista remények meghiúsulása ellenére pozitívuma, hogy gazdasági és társadalmi változásokat indított el az elmaradott déli térségben. Ezek közül a leglényegesebbnek a modern gyáripar megjelenése tekinthető, de kedvező irányzatok bontakoztak ki a foglalkozási szerkezet átalakulásában és az infrastruktúra fejlődésében is. A déli régiók bekapcsolódtak az ország gazdasági vérkeringésébe, és a két országrész közötti kohézió erősödött. A Mezzogiornónak az országon belüli relatív pozíciója viszont az északi területek nagy ütemű fejlődése miatt alig változott.

A fejletlen Dél-Olaszország lassú emelkedését nagyobbrészt a jóléti államnak a személyi jövedelmet emelő szolgáltatásai, a korábban kivándorolt olaszok átutalásai, a növekvő turisztikai bevételek és csak kisebb részt az állami beruházások mozdították elő. Az olasz kormányok az átfogó programok és a költségvetési milliárdok ellenére a különféle társadalmipolitikai okok, különösen a politikába és a közigazgatásba begyűrűző korrupció, valamint az északi ipari csoportok és a déli bürokrácia szövetsége miatt nem értek el átütő sikereket a kérdésben (Horváth Gy. 1993).

Az 1970-es évektől a klasszikus iparágak válsága, így a fejlődésre gyakorolt hatásukban való hit megingása, valamint a támogatásból kimaradt „Harmadik Olaszország” (leginkább Emilia-Romagna és Veneto) feltűnően sikeres gazdasági növekedése új irányvonalakat jelölt ki a regionális politikában. E térség egyaránt eltér az ország tradicionális ipari centrumától („Első Olaszország”)és a fejletlen déli országrésztől („Második Olaszország”): itt a piaci igényekhez rugalmasan alkalmazkodó helyi tulajdonú kis- és középvállalkozásokra s a helyi innovációkra alapozva, állami támogatás nélkül indult el a látványos fejlődés (Hamilton, I. 1999b). Az olasz regionális politikában ekkor került előtérbe az innovációs hajlam fokozása, a helyi adottságok jobb kihasználásának ösztönzése, valamint az erősödő regionalizmusnak köszönhetően a decentralizált döntési és támogatási struktúra.

Az 1950-es évekre jellemző, klasszikus duálisnak (észak–dél) értelmezett térszerkezetben Északnyugat-Olaszország fejlettsége meghaladta Északkelet- és Közép-Olaszországét, és mindhárom térség felette állt a Mezzogiornónak. A változás következtében Északkelet felzárkózott Északnyugathoz, sőt régiói lekörözték a klasszikus ipar válságát megélő Liguriát és Piemontét. Közép-Olaszország is felzárkózásnak indult, és bár nem jutott még olyan szintre, mint északi szomszédai, a számottevő fejlettségi lemaradás tőle délre kezdődik (56. ábra).

56. ábra > Az egy főre jutó GDP regionális különbségei Olaszországban (2003)

A másik változást az okozta, hogy az Európai Közösség szintjén is kibontakozott a regionális politika, és ennek köszönhetően jelentős anyagi támogatásban részesültek Olaszország déli tartományai. A közösség regionális politikájához való igazodás ugyan szigorúbb feltételeket követel, de az erősebb kontroll hatására nagyobb sikerek is elvárhatók tőle. Az 1980 óta eltelt időszakra vonatkozó vizsgálataink azonban e várakozásokat még nem igazolják, a regionális különbségek stagnálnak.

A GDP és a népesség regionális eloszlásának összevetésére alkalmazott módszerünk a Hoover-index kiszámításán alapul:

Ahol régiónak az ország GDP-jéből való részesedése (%); régiónak az ország népességéből való részesedése (%).

A mutató értéke minimális (0%), ha a két jellemző területi megoszlása teljesen azonos, maximális értéket (100%) akkor kapunk, ha a két összevetett jellemző egész volumene egymástól eltérő területegységekben összpontosul (a módszer részletesebb leírását lásd Nemes Nagy J. [szerk.], 2005).

	1951	1961	1970	1980	1990	1995	2000	2003
Hoover-index	15,1	14,5	11,7	11,1	11,6	12,3	12,0	11,3

A kapott értékek azt tükrözik, hogy az 1950–60-as évekre jellemző kiugró regionális fejlettségbeli különbségek csökkentek, aminek magyarázata, hogy Lombardia, Piemonte, Liguria régióknak a GDP-ből való rendkívül magas részesedése kisebb lett; azonban ez nem a déli területek, hanem a dinamikusan fejlődő Harmadik Olaszország régióinak javára történt. Az 1980-as évektől a regionális fejlettségi különbségek kis mértékben emelkedni kezdtek, majd az ezredforduló óta, ha csekély mértékben is, de ismét csökkennek. Ez azonban szerény ingadozás, s mögötte a korábbi tendenciák lelassult formája és egyes régiók különböző, enyhén hullámzó fejlődési pályái állnak. Az elmúlt évtizedek markáns folyamata tehát az, hogy a déli országrész térségeinek régóta hasonló fejlettségi képe mellett az északi terület nagyjábóli egyveretűsége is kialakult, a kettő között pedig egy fejlettségi lejtő húzódik Közép-Olaszországon át (Szabó P. 2002).

5.3. 3. Vándorló népesség

Olaszország 58,5 millió lakosával a kontinens legnépesebb államai közé tartozik, és 194 fő/km²-es népsűrűségével messze felülmúlja a többi európai mediterrán országot. A népesség növekedése a függetlenség kivívása és az ipari forradalom kibontakozása nyomán felgyorsult, s a XX. század elején érte el a leggyorsabb ütemet. Azóta fokozatosan mérséklődött a népesség gyarapodása, de napjainkban is tart. A népességváltozás egyik komponense, a születések és halálozások szaldója az 1990-es évek elején pozitívból negatívba váltott, így napjainkban már a csekély természetes fogyás jellemzi az országot, vagyis a népességnövekedés jelenleg az évről évre növekvő nyereséggel záró migrációs mérlegnek (2004-ben 380 ezer fő) köszönhető. A termékenységi mutató rendkívül gyors csökkenése és alacsony szintje viszont az olasz népesség elöregedésének és számszerű apadásának irányába mutat.

A XIX. század nyolcvanas éveitől kezdve napjainkig mintegy 12 millió olasz hagyta el végleg hazáját, s telepedett le főleg a tengerentúli területeken. A kivándorlás ennél jóval nagyobb volt, de az emigránsok jelentős hányada hosszabb-rövidebb idő után visszatért hazájába. Különösen a II. világháború utáni kivándorlók tértek haza nagy számban. A legnagyobb olasz, részben már asszimilálódott kolónia az Amerikai Egyesült Államokban él (az USA statisztikája szerint mintegy 1 millió lakos használja otthonában az olasz nyelvet), mellette Dél-Amerikában, főleg Argentínában élnek kisebb csoportjaik. Az 1960-as években még 1,5 millió olasz állampolgár dolgozott az ország határain kívül, főleg Svájcban, Németországban és Franciaországban. Az utóbbi években azonban a fogadó országokban visszaesett a munkaerő-kereslet, maguk is jelentős munkanélküliséggel küszködnek, ezért megindult a vendégmunkások kényszerű hazatelepedése. Ma is van szerényebb mértékű vendégmunkás-kiáramlás, de már nem Dél-Olaszország képzetlen parasztjai, hanem az északi régiók kvalifikált munkavállalói sorából. Egyrészt e folyamatnak, másrészt a fejlődő világból – elsősorban a Maghreb-országokból, Egyiptomból, Etiópiából, Szomáliából és Dél-Ázsiából – bevándorlóknak köszönhetően Olaszország a kivándorlók országából befogadó országgá vált. A balkáni konfliktusok miatt az 1990-es években megnövekedett az egykori Jugoszlávia utódállamaiból és Albániából érkező menekültek száma, újabban pedig sok vendégmunkás jön legális vagy illegális munkavégzésre más egykori szocialista országokból is. A 2000-es évek elején mintegy 2 millió külföldit tartanak számon az országban.

A lakosság nemzetiségi szempontból alapvetően egyveretű, de azért számos etnikai színfoltot találunk az országban. A mintegy 1,3 milliós lélekszámú szárdok Szardínia szigetének lakói, mely Olaszország autonóm része. Nincs egységes szárd nyelv, számos változatát használják, így a közoktatás olaszul folyik. Az osztrák és szlovén határ mentén él a rétoromán nyelvcsaládba tartozó, friuli nyelvet beszélő őshonos kisebbség (kb. 700 ezer fő). A középkorban még önálló államot alkotó nép ma autonómiáért küzd, főleg mióta lakhelye belesimul Friuli-Venezia Giulia régióba, amelynek központjává a friuliak lakta körzeteken kívül eső Triesztet tették. Szintén a rétoromán nyelvek közé tartozik a ladin, amelyet a térségben mintegy 40 ezren beszélnek, a Triesztben összpontosuló szlovének lélekszáma pedig 55 ezer. Jelentős még a Dél-Tirolban (Alto Adige) élő, közel 300 ezer német anyanyelvű (osztrák) kisebbség, amelynek nyelvhasználati, kulturális jogait és területi autonómiáját az évtizedeken át tartó olaszosító politika után az 1980-as évekre sikerült megnyugtatóan rendezni. Ugyancsak autonómiát élvez az Aosta-völgy francia ajkú lakossága (kb. 200 ezer fő, Valle d’Aosta). Az ország kisebbségeihez tartozó, hivatalosan jegyzett albánok a középkorban itt szolgált és letelepült zsoldosok, valamint a török elől menekültek leszármazottai. A statisztikák 100 ezer albán nyelvű lakost tartanak nyilván, de az illegálisan itt tartózkodókkal együtt számuk ennél jóval több. Főleg a nagyvárosokban, a kikötővárosokban (halászok, hajósok) és Dél-Olaszország mezőgazdasági térségeiben (idénymunkások) élnek.

Az olasz nép mélyen vallásos, az ország lakosságának több mint 90%-a római katolikus. Olaszországban erős hagyományai vannak a vallásnak, de az észak–dél ellentét még itt is érezteti hatását: az értékrendjében tradicionálisabb délről északra haladva csökken a templomi esküvők aránya a polgári esküvőkéhez képest.

Sajátosan alakult a természetes szaporulat mértéke az északi és déli területek viszonylatában. Az iparosodott északi tartományokban a születési arányszám alacsonyabb, a halálozási arányszám pedig magasabb volt, mint a déli mezőgazdasági körzetekben. A gazdaságilag fejletlen, az iparosodásban és városodásban elmaradott, túlnépesedett Dél-Olaszország népességének köréből természetes folyamatként jelentkezett az északra vándorlás. (Például 1960–1971 között több mint 4 milliónyian vándoroltak északra.) Az 1990-es években északnyugaton már nem volt bevándorlási többlet, a belső migráció főleg Északkelet- és Közép-Olaszországba irányult (Vidéki I. 1998). A déli országrészben, Szicíliában és egyes északi körzetekben még napjainkban is van némi természetes szaporodás, amely azonban már nem tudja ellensúlyozni az ország más térségeire jellemző természetes fogyást.

A népesség aktivitási rátája európai viszonylatban alacsony, aminek oka, hogy a dél-európai országokra jellemzően a nők kisebb arányban vannak jelen a munkaerőpiacon. Az aktivitási ráta értéke az országon belül dél felé haladva csökken, ami jelzi, hogy ebben az irányban erősödnek a társadalmi tradíciók. Az ország foglalkozási szerkezete az ezredfordulón a hasonló fejlettségű európai országok értékeit tükrözi (mezőgazdaság 4,4%, ipar 30,7%, szolgáltatás 64,9%), de az elmaradottabb déli régiókban még mindig nagy szerepe van a mezőgazdaságnak, a munkaerő számottevő részét, helyenként 10–12%-át foglalkoztatja. A munkanélküliség az Európai Unió átlaga körül mozog (2004: 8%), és szintén a déli régiók emelkednek ki a sorból, egyes esetekben 10% feletti értékeikkel. Délen a fejletlen ipar a lakosság kisebb hányadát foglalkoztatja, így a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő – ha nem vándorol északra – a munkanélküliséget növeli. A szolgáltatási szektor viszont nem mutat olyan éles területi különbséget, mint a másik két ágazat, mivel az idegenforgalom délen is virágzik, és a foglalkoztatásban jelentős szerepe van. Ezek alapján érthető, hogy az egy főre eső GDP mellett a földrajzi helyzet, konkrétan az észak–déli elhelyezkedés, számos más társadalmi-gazdasági mutató eloszlásában is meghatározó tényező (57. ábra).