Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Szabó Pál, Varga Gábor

1.1. 1. A világbirodalomtól a modern államig

Spanyolország (505 ezer km²) a Pireneusi-(Ibériai-)félsziget öthatodát foglalja el. Az egyetlen mediterrán ország, amely az Atlanti-óceánnal is hosszan érintkezik. Emiatt amikor a hajózás fő árama az újkor hajnalán a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra tevődött át, kezdetben Spanyolország és szomszédja, Portugália játszotta a vezető szerepet. Politikai és történelmi fejlődésében nagy fontosságú volt ezen túl, hogy Európa törzsétől a Pireneusok nehezen járható hegysége zárja el, viszont Afrikától csak a mindössze 14 km széles Gibraltári-tengerszoros választja el.

A félsziget belsejét, az ország csaknem felét a Mezeta 600–850 m magasra felemelt tönkje foglalja el. A Kasztíliai-választóhegység két részre osztja: az északi, magasabb Ó-Kasztília és a déli, alacsonyabb Új-Kasztília fennsíkjára. A félsziget délkeleti részén a Betikai-hegység, északi peremén pedig a Kantábriai-hegység, folytatásában a Pireneusok lánchegységei emelkednek. A lánchegységek és a Mezeta meredeken leszakadó pereme között medencék helyezkednek el: az Ebro- és az Andalúziai-medence. A Mezeta és a Földközi-tenger közé helyenként holdsarló alakú parti síkságok ékelődnek.

A történelmi kor hajnalán kelták és ibérek népesítették be a félszigetet. A legősibb városokat azonban részint a föníciaiak (Cádiz, Málaga), részint a karthágóiak (Cartagena) alapították, a Földközi-tenger partján. Nagyobb jelentősége volt azonban a négy évszázadon át tartó római uralomnak, amely alatt a félsziget lakossága teljesen romanizálódott. A félsziget Hispánia néven a rómaiak egyik legjelentősebb kolóniája volt. 711-ben az arabok – átkelve a Gibraltári-tengerszoroson – uralmuk alá hajtották a félsziget túlnyomó részét. Az arabok, akiket az Ibériai-félszigeten móroknak neveztek, magukkal hozták sajátos, fejlettebb, keleti kultúrájukat. Tökéletesítették és kiterjesztették az öntözőgazdálkodást, meghonosították a rizs, cukornád, datolya, narancs, citrom és szentjánoskenyér termesztését. Különösen magas színvonalú volt kézműiparuk és építőművészetük; ez utóbbi meghatározó nyomokat hagyott a déli városokban, különösen Sevillában, Córdobában és Granadában. Csupán egyes északi fejedelemségek, így Asztúria, Kantábria és Baszkföld tudták elkerülni a hét évszázados mór uralmat. Ezekből indult ki a felszabadító háború, a reconquista, amely különösen a XI. századtól ért el nagyobb sikereket. Az utolsó arab emirátust, Granadát 1492-ben foglalták vissza. A félszigeten kialakult két állam, Spanyolország és Portugália földrajzi fekvésüknél fogva megindítói lettek a nagy földrajzi felfedezéseknek (Kolumbusz, Vasco da Gama, Pizarro és Cortés, Magellán). Mindkét ország óriási kiterjedésű gyarmatbirodalmat alapított, sőt kezdetben az egész földkerekségen osztozni kívánt (tordesillasi egyezmény, 1494). A gyarmatok kirablásából származó kincseket az uralkodó osztály nem a termelőerők fejlesztésére, hanem újabb háborúkra, fényűző életmódjának fenntartására és improduktív építkezésekre fordította, a társadalom és a gazdaság nem modernizálódott. Ugyanakkor a versenytársak – franciák, hollandok, angolok – egyre jobban kiszorították mind a spanyolokat, mind a portugálokat a gyarmatokról, s elhódították előlük a tengerek feletti uralmat.

A XIX. század első harmadában Spanyolország amerikai gyarmatai egymás után függetlenítették magukat az anyaországtól. Maradék gyarmatait: Kubát, Puerto Ricót, a Fülöp-szigeteket az amerikai–spanyol háborúban (1898) vesztette el. Maga Spanyolország is Angliától függő ország lett: bányakincseit angol tőkések kaparintották kezükbe, ők építtették meg vasútjait és ipari üzemeinek jó részét. A növekvő társadalmi feszültségek, a gazdaság pangása 1931-ben megbuktatta a királyságot: Spanyolország köztársasággá alakult. A Franco tábornok által vezetett szélsőjobboldali (falangista) erők azonban a német és az olasz fasizmus fegyveres támogatásával, hosszú polgárháború (1936–1939) után leverték a köztársaságot. Franco halála után a királyságot 1975-ben visszaállították, s a diktatúrát hatékony demokratizálódási folyamat oldotta fel; ennek eredményeként Spanyolország 1986-ban belépett az Európai Közösségbe. Mindez a regionális autonómiák kibontakozásával párosult.

Az ország közigazgatási beosztása mintegy 8000 municipális, vagyis városi és községi önkormányzatra, valamint az 1833-ban létrehozott tartományokra (provinciák, jelenleg 52) épül. Azonban ez utóbbiak nem elégítették ki a nagyobb térségek önállósodási ambícióit, így szerény engedmények után az 1931-es köztársasági alkotmányban engedélyezték a provinciák összefogását, Katalónia, Baszkföld, Galícia pedig bizonyos fokú autonómiát kapott. Az engedményeket a Franco-korszak eltörölte, és csak az országnak a demokráciához való visszatérése után nyílt meg az út a tartományokból szerveződő autonóm közösségek (Comunidades autónomas)¹ kialakításához. Számuk jelenleg 17; hasonló státusa van Ceuta és Melilla városoknak is.

Spanyolország népessége 1900-ban 19 millió fő volt; a XXI. század elején átlépte a 44 milliót. Az elmúlt évtizedben immár nyugat-európai jegyekkel leírható demográfiai viszonyokra (alacsony születési szám, magas életkor stb.) egyre inkább módosító hatással van a fejletlenebb országokból származó, növekvő számú bevándorló. A népesség száma jelenleg is évről évre gyarapszik (1–1,5%), mert bár a természetes szaporodás igen alacsony, de az elmúlt években – főleg a különböző engedményeknek köszönhetően – külföldi bevándorlók százezrei jutottak letelepedéshez, esetenként állampolgársághoz; 2005-ben már a lakosság mintegy 8,5%-át tették ki a legálisan az országban tartózkodó külföldiek (ez 10 éve 1,5% volt). Ráadásul többségükben 20–40 év közöttiek, s így körükben magas születési arányszámokat mutatnak a statisztikák. Az országban legnagyobb arányban a marokkóiak (kb. 500 ezer fő), a dél-amerikaiak (Ecuador, Kolumbia, Argentína), valamint románok vannak, de az elmúlt években egyre több nyugat-európai (angol, német) nyugdíjas költözött a kellemes éghajlatú országba. A tömeges illegális bevándorlás Afrika felől és a gyarapodó számú kelet-európai feketemunkás viszont állandó problémát jelent az országnak.

Az ország népsűrűsége közepes (87 fő/km²), és sajátos eloszlást mutat: a peremterületek – elsősorban a tengerpartok – lényegesen sűrűbben népesedtek be, mint a középső országrész, ahol csak Madrid tartománya (745 fő/km²), valamint Sevilla és Córdoba tágabb környéke képez jelentős tömörülési gócot. Az államhatárt kétharmad részben a tengerpart képezi, és mind a Földközi-tengerre, mind az Atlanti-óceánra néző parti sáv mindenkor vonzóbb feltételeket kínált a letelepedésre, a megélhetésre.

A belső vándorlások fogadóterületei az 1960-as években a főváros mellett Katalónia, Valencia és egyes iparosodott északi tartományok (Navarra, Baszkföld) voltak, jellemzően nem spanyolok lakta fejlett területek. Az 1970-es években erősödött az atlanti part vonzereje is. Az 1980-as és 90-es években új elemként jelent meg a Baleár-szigetek, Murcia és a tengerparti andalúz területek (Almería, Málaga vidéke) népességvonzása. A belső vándorlások „lenyomata” – néhány állandó elem mellett – így jelentősen átrendeződött (50. ábra).

50. ábra > A vándorlási egyenleg alakulása Spanyolországban

Az Európai Közösséghez való csatlakozás előtt nagyon sok spanyol vándorolt ki – nyelvi akadály nem lévén – Latin-Amerikába, elsősorban Argentínába, vagy dolgozott vendégmunkásként Franciaországban és az egykori NSZK-ban. A Közösséghez való csatlakozással, a társadalmi-gazdasági viszonyok általános javulásával ezek a folyamatok leálltak, sőt nagyon sokan visszavándoroltak, jóllehet igen nagy a munkanélküliség.

Spanyolország őshonos népességét és beszélt nyelveit tekintve korántsem homogén. Az ország lakosságának majdnem 3/4-ét jelentő spanyolok mellett katalánok, baszkok és gallegók is lakják az országot; jellemző, hogy területileg is elkülönülnek, és széles körű autonómiát élveznek.

A katalánok jelentik a legnagyobb lélekszámú kisebbséget (6,6 millió fő); nemcsak Katalóniában, hanem Valenciában és a Baleár-szigeteken is élnek. A határokon kívül Franciaországban, Andorrában és Szardínián is találkozhatunk katalán népességgel. Autonómiával nem mindig rendelkeztek, a legsúlyosabb elnyomást a Franco-korszak alatt szenvedték el. Nyelvük sok tekintetben közelebb áll a provánszi franciához, mint a spanyolhoz. Történetük során sokkal inkább észak felé orientálódtak, mintsem a spanyolok felé, és ez a hagyomány az Európai Közösséghez való csatlakozás óta új fejlődési távlatokat nyitott meg számukra.

A galíciaiak vagy gallegók (3,2 millió fő) Északnyugat-Spanyolországban, Galíciában élnek. Kelta eredetű kisebbség, a szvévek leszármazottai; nyelvük igen szoros rokonságot mutat a portugállal, tulajdonképpen a portugál és a spanyol „között” helyezkedik el. Kulturális és irodalmi identitásuk erősebb, mint a politikai. Az országrész meglehetős elzártsága napjainkban kezd oldódni.

A baszkok (1,5 millió) a félsziget legősibb népe. Vitatott, mely nyelvcsaládhoz tartoznak, mindenesetre óegyiptomi, berber, kelta, germán és latin szavak egyaránt nyomozhatók a nyelvükben. A Nyugati-Pireneusok vidékén élnek, többségük a spanyol oldalon, kisebb számban pedig Franciaország területén. Arányuk Baszkföldön belül sem éri el a lakosság felét, másrészt viszont településeik a szomszédos Navarrába is átnyúlnak. A nacionalizmus és az elszakadásra törekvő mozgalmak a baszkok esetében voltak a legerősebbek; az 1959-ben megalakult ETA (Euzkadi ta Askatasuna – Baszkföld és Szabadság) szervezet nevét terrorisztikus módszerei tették hírhedtté.

Spanyolország is átment a fejlett Európára jellemző foglalkozási átrétegződésen. A szolgáltatás lett a vezető ágazat, ahol a foglalkoztatottak 63%-a (2003) dolgozik. A tercier szektor dominanciája a fővárosban és a turizmusnak köszönhetően a két szigetcsoportban (Baleárok, Kanári-szigetek) kiemelkedő. Az iparban dolgozók arányának (31%) csökkenése mellett a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma különösen gyorsan zsugorodott. Katalónia, Baszkföld, Navarra és La Rioja a legiparosodottabb, míg Galícia és Extremadura erősen agrár jellegű. A népességgyarapodással és a foglalkozási átrétegződéssel nem tudott lépést tartani a munkaerőpiaci kereslet, így az 1980–1990-es években megugrott (15–20%), és a lassú csökkenés ellenére manapság is számottevő a munkanélküliség (9–10%), amely főleg az ország dél-délnyugati részét sújtja. Az aktív népesség aránya Spanyolországban kisebb (57%), mint Európa legtöbb országában, aminek fő oka a nők alacsony munkaerőpiaci jelenléte.

A városodás folyamata szoros összefüggésben van az ipar és a szolgáltató szektor fejlődésével. A városlakók aránya az 1975-ös 55%-os szintről 1995-re 77%-ra emelkedett, azóta stagnál. A városok elhelyezkedésében a tengerparti sávoknak jut a nagyobb szerep, itt él a városlakók közel 2/3-a.

1.2. 2. Sokszínű mezőgazdaság

Az ország gazdasági életében nagy jelentősége van a mezőgazdaságnak, bár a GDP előállításához mindössze 5%-kal járul hozzá. A talaj és az éghajlati viszonyok változatossága tükröződik a mezőgazdasági termelés igen éles területi tagozódásában. A déli tájak hosszú és forró nyara a mediterrán kultúrvegetáció mellett még néhány trópusokon honos növény termelését is megengedi. A hidegebb tél és a nyári meleg csökkenése miatt Új-Kasztíliában a citrusfélék, Ó-Kasztíliában már az olajfák is eltűnnek a földekről, az atlanti partvidéken pedig a viszonylag hűvösebb nyár miatt már a szőlő is ritka. A hőmérsékletnél is lényegesebb tényező a csapadék mennyisége és időszakos megoszlása. Az atlanti táj bő csapadékú, dél felé haladva viszont rohamosan csökken a mennyisége: itt a csapadék 500, nagy területeken 400, sőt 300 mm alá száll, s zöme ősszel és tavasszal esik le, gyakran nagyobb kárt, mint hasznot hozó zivatarok formájában; a nyári hónapok csapadéka pedig 30 mm alatt marad. A nyári szárazság időtartama dél felé haladva egyre hosszabb lesz: Ó-Kasztíliában két hónapig, Andalúziában négy hónapig tart.

A nyáron is esős atlanti tájakon öntözés nélkül is jó termést adnak a kalászosok és a kukorica. A dús réteken és legelőkön fejlett zöldmező-gazdálkodást tartanak fenn. Egészen mások a feltételek viszont a Kantábriai-hegységtől délre: a mezőgazdaságilag hasznosított terület mindenütt két egymástól élesen elütő típusra, a campo secanóra és a campo regadióra oszlik.

A campo secanón („száraz földeken”) öntözés nélküli gazdálkodás uralkodik. Itt részben a tavaszi esőkre kizöldellő, rövid tenyészidejű, még a nyári szárazság beköszönte előtt beérő növényeket: búzát, árpát, hüvelyeseket termelnek, részben pedig olyan kultúrnövényeket találunk, amelyek a téli nedvességet megőrző talajba mélyre nyúló gyökérzetük révén vészelik át az aszályt. Ilyen növény a szőlő, amelyhez délebbre az olajfa, a mandulafa, a szentjánoskenyérfa társul. A campo secanón való termelés a csapadék mennyiségének nagyfokú ingadozása miatt mindig bizonytalan.

A campo regadio az öntözéses gazdálkodás földje, amelyen a termelést nem befolyásolja a nyári szárazság. Különbözik egymástól egyrészt a Mezeta, az Ebro-medence, másrészt az extrém mediterrán éghajlatú Andalúziai-medence és a földközi-tengeri parti síkságok öntözőgazdálkodása. Az előbbi tájakon ugyanis a hűvös tél miatt csak nyáron lehet termelni, főként gabonát, cukorrépát, nyári zöldségféléket, takarmánynövényeket. Ezzel szemben Andalúziában és a mediterrán partvidéken a tél enyhesége miatt az egész esztendőre kiterjed a művelés, és a hosszú forró nyár lehetővé teszi még szubtrópusi növények termesztését is. Ezeket a mediterrán kerteket vegáknak vagy huertáknak nevezik. A huerták egy részéről gondos műveléssel és állandó öntözéssel évente kétszer, háromszor is betakarítanak termést. Termelvényeik igen változatosak: narancs, citrom, mandarin, alma, kerti vetemények, zöldségfélék – jórészt mind primőrök. Mindemellett megtalálhatjuk a campo secano termelvényeit is: gabonát, olívát, szőlőt, cukorrépát, napraforgót, takarmánynövényeket, amelyek azonban öntözéssel sokkal magasabb hozamokat szolgáltatnak. Huerták a legnagyobb számban Sevilla, Valencia, Murcia és Málaga vidékén vannak, ahol a kisbirtokokat is életképessé teszi e művelési forma. A campo regadio belterjes, gyakran fóliázással egybekötött művelése éles ellentétet alkot a campo secano külterjes gazdálkodásával.

Az elmúlt 60 esztendő legjelentősebb gazdasági programjai közé tartozott a vízgazdálkodás fejlesztése, amelynek keretében mind az energiatermelés, mind az öntözési lehetőségek kiterjesztésében kimagasló eredmények születtek: Spanyolországban 1939 óta átlagosan havonta egy-egy kisebb-nagyobb duzzasztógát épült. Az öntözési programok földreformmal is jártak: az újonnan öntözhetővé vált földek egy részén 5–6 hektáros kisbirtokok jöttek létre, amelyek az elnéptelenedést is hivatottak voltak fékezni. Sajnos a különböző agrárberuházások gátolták a vidéki iparosítást, holott erre égető szükség lett volna.

A mezőgazdaság színvonala továbbra is alacsony; ez alól csak az öntözött és az északi területek mezőgazdasága kivétel. A gépesítés inkább a nagybirtokokra koncentrálódik. A leromlott termőképességű vagy az amúgy is silány minőségű talajok ellenére is kicsi a műtrágya-felhasználás. Aránytalan a birtokmegoszlás is: az elaprózott kis gazdaságok tömege mellett a megművelt földek nagyobb részére mindmáig a bérleti rendszerrel vagy bérmunkával párosuló nagybirtok jellemző (51. ábra). (A gazdaságok több mint fele [>600 ezer birtok] 5 hektárnál kisebb; az átlagos birtokméret 22 hektár.) Gyors ütemben fejlődik az ökológiai gazdálkodás, főleg Andalúziában, és ma már mintegy 750 ezer hektár mezőgazdasági területen, 18 ezer birtokon folytatják; e gazdálkodási forma nagyobb élőmunka igénye miatt lassítja az agrárnépesség fogyását.

51. ábra > A földbirtokok típusai Spanyolországban Bernan, G. (1994) nyomán

Spanyolország több mint 25 millió hektárnyi mezőgazdasági területével második az európai uniós államok rangsorában. Az ország területének 30%-a szántó, 10%-a kert, 23%-án legelőgazdálkodás folyik; az erdők aránya 29%, ám az elmúlt időszak erdőtüzei évente 100–150 ezer hektárt pusztítottak el.

A fő kenyérgabona a búza, a campo secano terménye. Művelése külterjes, fő termőterülete Ó- és Új-Kasztília. Az évi 6–7 millió tonna körüli termés a belső szükségleteket nem elégíti ki. Kiterjedt az árpa vetésterülete is, a búzánál lényegesen jobb eredménnyel (8–10 M t); ez a világranglistán is előkelő helyet jelent. A kukorica (4–5 M t) csak Galícia szántóföldjein gyakori, a talajjavításra is kiváló babot pedig a búzával termelik vetésforgóban. A csapadékosabb vidékeken általánosan elterjedt a burgonya. Az öntözött rizsföldekről Andalúzia és Valencia tartományban a hazai igényeket kielégítő termés aratható. Az Ebro-medencében, Granada vidékén és Ó-Kasztíliában elterjedt a cukorrépa. A dohánytermelésnek Andalúzia (pl. a Granadai-medence) a fő körzete.

Spanyolország fáskultúrái világgazdasági jelentőségűek. A Vizcayai-öböl partvidékét és a legszárazabb belső területeket kivéve mindenütt elterjedt a csemege- és borszőlő. Leghíresebb borvidékei La Riojában, Navarrában, az Ebro mentén, a keleti mediterrán partvidéken, La Manchában (pl. Valdepeñas) és Andalúziában (Málaga, Jerez de la Frontera) találhatók. 30–35 millió hektoliteres bortermelésével Franciaország és Olaszország után harmadik helyen áll a világon; a szőlő mennyiségét tekintve viszont az USA is megelőzi. Az enyhe telű, meleg nyarú déli és keleti tájak dombvidékein 600–800 m magasságig sok helyütt ritkás ligeteket alkot az olajfa. Az olívaolaj 3/4-e Andalúziából kerül ki, de gazdag olajfaligetek virulnak Extremadurában, Új-Kasztíliában, a mediterrán partvidékeken, sőt a Baleárok szigetein is; legészakibb termőhelye az Ebro-medence. A termés mennyisége, minthogy az olíva az időjárásra igen érzékeny, 5–7 millió tonna között ingadozik, ám ezzel Spanyolhon mindenképpen a Föld vezető olívatermelő országa. A termésből préselt olajból (600–900 ezer t) sokat használ a hazai ipar (halkonzerv-, szappangyártás), az étkezési szokások miatt is sok fogy belőle, mindezek mellett tekintélyes exportra is van lehetőség.

A szelídgesztenye helyenként egész erdőket alkot, s gyümölcse szinte kenyérszámba menő táplálék. Többnyire magányosan, szétszórtan nő a paratölgy, mely főként Cádiz környékén, Extremadurában és Katalóniában tenyészik; kérge, a parafa, jelentős exportcikk. A száraz délkeleti mezőkön vadon nő az eszpartófű. Finomabb fajtáiból, amelyek kiválóan alkalmasak papiros gyártására, sokat exportálnak.

Az öntözött huertáknak, elsősorban a Sevilla és Valencia közötti sávban, fő exportcikkei a déligyümölcsök, melyeknek termelésében Spanyolországnak egyedül Olaszország lehet európai vetélytársa. Mandarintermelésben a második a világon (2 M t); a narancs- (2,6–2,8 M t) és a citromtermelésben (0,9–1 M t) pedig az ötödik helyet foglalja el Spanyolország. A citrusfélék mellett a huertákban sok konyhakerti növényt: hagymát, fűszerpaprikát, korai burgonyát, paradicsomot és más zöldségféléket termelnek, ezek az európai piacokon mindenütt jól ismertek. Andalúzia gyapotföldjei viszont a hazai pamutipar szükségletét sem tudják kielégíteni.

Az állattenyésztés – bár jelentősége növekszik – kevesebb mint felét adja a mezőgazdasági termelésnek. Szarvasmarha-állománya növekedett, napjainkban 6,5 millió darabot számlál, korszerű tejgazdálkodással azonban csak a rétekben bővelkedő atlanti tájakon találkozunk. Sajátos ága az állattenyésztésnek (főként Andalúziában) a viadalok céljára történő bikatenyésztés. Nagy-Britannia után Spanyolországban tenyésztik a legtöbb juhot (23 M) egész Európában. Spanyolországból származik a legjobb gyapjat adó, a merinói fajta. A száraz Mezetán, főleg Új-Kasztíliában és Aragóniában jellegzetes a vándorpásztorkodás: télen az esőzések nyomán kizöldülő síkságokon legeltetik a juhokat, nyáron pedig, amikor a síksági legelők kiégnek, a hegyi legelőkön tartják az állatokat. A sertéstenyésztés (24 M) egyre jelentősebbé válik, elsősorban Extremadura tölgyeseihez, Galícia kukoricatermesztéséhez, valamint a sűrűn lakott Katalóniához kötődik. Murcia és Valencia vidékén fennmaradt az eperfák leveleit felhasználó hagyományos selyemhernyó-tenyésztés. Spanyolország halászata csak európai és uniós viszonylatban számottevő: a halzsákmány kevéssel 1 millió tonna felett van. Emellett a haltenyésztés és a kagylók, rákok, polipfélék zsákmányolása is jelentős. Az olajos halkonzervek az exportcikkek között is megtalálhatók. Az atlanti és a mediterrán partokon is nagy szerepe van a halnak a táplálkozásban.

1.3. 3. Ipar a korszerűsödés útján

Spanyolország Dél-Európa országai közül ásványkincsekben a leggazdagabb: már a föníciaiakat, görögöket, karthágóiakat és rómaiakat is az ércbőség vonzotta ide. A korszerű energiahordozók azonban szűkösen állnak rendelkezésre. A szénbányászat – noha magas költségei miatt csökkenést mutat – még mindig évente 12,5 millió tonnányi feketeszenet és antracitot, valamint 8 millió tonna barnaszenet, lignitet hoz a felszínre; ez összességében a hazai szükséglet felét fedezi, így importálni is kell. Gazdaságilag a legjelentősebb az Asztúriai-szénmedence, amely mellett az Ebro-völgy és a Mezeta déli peremének készletei említhetők meg. Az ország iparosodását a XIX–XX. században főleg számottevő szénkészletei mozdították elő, ma már a legnagyobb fogyasztók a hőerőművek. Kőolajból és földgázból komoly behozatalra szorul, hiszen csak minimális hazai készletekkel rendelkezik, és a fogyasztás rendkívül gyorsan nő. Az olajimport Oroszországból, Mexikóból, Szaúd-Arábiából és Líbiából származik, s a kikötőkből igen gyakran csővezetéken továbbítják a feldolgozott kőolajat vagy magát a nyersanyagot a félsziget belseje felé. A földgáz két vezetéken keresztül érkezik: az egyik a norvég földgázt hozza Franciaországon át, a másik az algériait Marokkón keresztül, elágazásaik az ország távoli részeibe is eljutnak. Spanyolország Európa második legnagyobb cseppfolyósított földgázimportálója. A spanyol vagy részben spanyol tulajdonban lévő szénhidrogén-vállalatok számos országban folytatnak kitermelést, Dél-Amerikával a legszorosabb a kapcsolatuk.

A hegységekről és a Mezeta meredek pereméről lezúduló folyók vízerőkészletei meghaladják Svédországét, kiaknázásuk jelentős mértékű. Nagy hátrányt jelent, hogy a folyók nyáron alacsony vízállásúak, s vízhozamuk erősen ingadozik. A legtöbb vízerőmű a Pireneusokban, főként a Segre folyón épült, ahol a hegység hótakarójának olvadása nyáron is magas vízhozamot biztosít. A villamosenergia-termelés rendkívül dinamikusan nő (2004-ben kb. 250 Mrd kWh), ebből a hőerőművek több mint 50%-kal, a vízerőművek 25%-kal, az atomerőművek 15%-kal részesednek. Egyre több atomerőművet zárnak be, és a jövőben a megújuló energiaforrások fokozott kihasználásával az atomenergia szerepét tovább akarják csökkenteni. Spanyolország a világon az egyik legnagyobb hasznosítója a szélenergiának, amely az elektromos áram előállításában mintegy 6%-os részesedést ér el.

A különböző fémes és nem fémes ásványokból nagyrészt önellátó, ami ritka az európai országok körében. A vasércbányászat Bilbao környékén összpontosul, ahol igen jó minőségű, 50%-os fémtartalmú foszformentes készletek találhatók. Gyengébb minőségű vasércet fejtenek Santander vidékén, ezenkívül a délkeleti területek (pl. Almería, Granada, Murcia) adnak még vasércet a helyi kohászat számára. A réztartalom miatt vált fontossá a pirit bányászata a Sierra Morena hegyvidékén. A XIX. században a világ élvonalába tartozó ólombányászat mára elvesztette jelentőségét. A cinkérc kitermelése Santander környékén összpontosul. A cinóberércek magas higanytartalma (6–20%) révén Almadén híres bányáiból kerül ki a világ higanytermelésének jelentős része, ám a kereslet és az ár függvényében a kitermelés erősen ingadozik. Mellettük az urán-, ón-, nikkelérc, az ezüst, az arany, valamint a barit, magnezit és még számos nem fémes ásvány szerepel a bányakincsek listáján. A tengeri só kivonása Cádiz környékén összpontosul, az Ebro-medencében pedig hatalmas kálisótelepek találhatók.

A XX. század elején még igen elmaradott gyáripar látványos fejlődésen ment keresztül már az Európai Közösséghez való csatlakozást megelőzően is, napjainkban pedig egyes ágazatokat világszínvonalú technológia jellemez. A kormányzat nagy erőfeszítéseket tett a feldolgozóipar fejlesztésére. Az ipar egykor szélsőségesen egyenlőtlen területi megoszlását az utóbbi évek némileg módosították. Három hagyományos iparvidéke közül az atlanti nehézipari bázisú, a katalóniai eredetileg textilipari, a madridi körzet pedig főként fogyasztási cikkeket állít elő; ezek mellett fokozatosan nagyobb szerep jut az ország más térségeinek, nagyvárosainak, ahová új, modern üzemeket telepítettek, gyakran ipari vagy technológiai parkok keretei között.

A vaskohászat és acélgyártás hagyományos területe az észak-atlanti partvidék (Oviedo, Santander, Bilbao központokkal), mellette a valenciai Sagunto a déli vidékek vasércét feldolgozó központ. Barcelona környéke a speciális acélfajták előállításával tűnik ki. Az ország nyersvastermelése mintegy 4 millió, az acéltermelés 16 millió tonnányi évente; utóbbi európai viszonylatban számottevő. A hajdani, illetve ma is működő bányavidékeken jelentős a színesfémkohászat.

A gépkocsigyártás az ipar kiemelkedő ágává lépett elő; évente kb. 2,5 millió darab személyautó gördül le a szerelőszalagokról, emellett jelentős a haszongépjárművek (pl. teherautók) gyártása is. Hátterét német, francia és olasz licencek és nemzetközi monopóliumok adják; fontosabb központjainak – Zaragoza, Valladolid, Barcelona, Bilbao, Madrid, valamint több kisebb-nagyobb város – elhelyezkedése mutatja az ágazat területi szóródását. A hajógyártás El Ferrol, Cartagena, Barcelona, Bilbao és Cádiz kikötőihez kapcsolódik. A finommechanikai ipar központja Madrid. A kőolaj-finomítók döntő többsége a tengerparton fekszik (pl. Cartagena, La Coruña, Cádiz). A nehézvegyipar központja az észak-atlanti iparvidék, de vegyipari körzet Barcelona térsége is; a gyógyszeriparban Madrid vezet. Az energiaigényes üveggyártásnak északi városok (Bilbao, Santander, Oviedo), valamint Barcelona, Zaragoza, Valencia adnak otthont.

A könnyűipar alapját az olcsó munkaerő és a hazai mezőgazdasági nyersanyagok adják. A textilipari termelésnek a nagy hagyományokkal rendelkező katalóniai körzet adja a túlnyomó részét. A selyemszövésnek Valencia és Murcia a székhelyei, míg a műszálipar Madrid körzetében a legfejlettebb. A művészi bőripar a mór időkre visszanyúló tradíciókkal elsősorban a déli állattenyésztő vidékeken található meg. A papírgyártás részben Kantábria és a Pireneusok erdős vidékére települt, ahol a víz és vízerő is rendelkezésre áll. Az atlanti partvidék papírgyárai svéd importfát, Valencia és Alicante környékének papírmalmai eszpartófüvet is felhasználnak.

Az élelmiszeriparból a gabonatermő vidékeknek, főleg Ó-Kasztíliának a malomipara, Zaragoza, Valladolid, Pamplona, Málaga cukorgyártása és Katalónia, Córdoba, Salamanca dohánygyártása emelkedik ki. Halkonzerveket a galíciai halászkikötőkben (Vigo, La Coruña) és a mediterrán partokon (pl. Málaga) gyártanak.

1.4. 4. Az idegenforgalom a gazdaság húzóágazata

A szolgáltató szektor ma már Spanyolországban is meghatározó: a GDP mintegy kétharmadát adja, a foglalkoztatottaknak pedig több mint 60%-át köti le. Kiemelkedik az idegenforgalom: Spanyolország világviszonylatban is a legkedveltebb turisztikai célpontok közé tartozik (50–54 millió turista évente, 2005-ben 354 millió vendégéjszaka); a legnagyobb számban Nagy-Britanniából és Németországból érkeznek a látogatók. Minden tizedik foglalkoztatott kötődik az idegenforgalmi ágazathoz, és a nemzeti jövedelemhez 12%-kal járulnak hozzá a turizmusból származó bevételek (2005-ben 45 Mrd $). (Szükség is van erre, mivel az ország külkereskedelmi mérlege negatív: az import értéke mintegy 25–30%-kal haladja meg az export értékét.) A Földközi-tenger parti sávja (Costa del Sol, Costa Blanca), az andalúz városok, Barcelona és Madrid, továbbá a Kanári- és Baleár-szigetcsoport kiemelkednek a turistacélpontok közül (52. ábra). A különösen kedvelt területek túlzsúfoltságának enyhítésére komoly fejlesztéseket hajtottak végre az egész partvidéken, így például a Costa de la Luzon és a Costa Blancán. Az elmaradt infrastrukturális beruházásokon, a turizmus egyenlőtlen területi szerkezetén és idényjellegén az utóbbi időben sokat sikerült enyhíteni, így a vendégéjszakáknak már csak mintegy 50–55%-a esik a júniustól szeptemberig tartó nyári főszezonra. Komoly gondot jelent viszont, hogy a tengerpart beépítése gyakran valóságos betonszalagot képez a mögöttes tájak előterében (53. ábra).