Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos
Yüklə 12,62 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- Terület (%) Népesség (%) GDP (%)
- ÉNy-Németország 17,7 13,13 11,6
- Közép-Rajna-vidék 21,7 35,50 36,7
- Dél-Németország 29,8 28,07 32,4
- Új tartományok 30,2 16,27 11,2
- Tartományi jogú városok 0,60 7,01 8,3
- 1.10.2. Közép-Rajna-vidék
- 1.10.4. Az új tartományok
- 2. Svájc
- 2.2. 2. Háromnyelvű ország
8. táblázat > Németország tartományai, illetve nagykörzetei (2004) (Németország = 100%)
A tengermelléken jelentékeny kikötő- és iparvárosok sorakoznak. Közülük az Ems torkolatában fekvő Emden (52) Németország legnyugatibb kikötője, egyben a Dortmund–Ems-csatorna végpontja. Az északi-tengeri földgáz, a svéd vasérc és fa egyik legnagyobb fogadója. Halászata és halfeldolgozása országos jelentőségű. A Jade-öböl menti Wilhelmshavent (88) csatorna köti össze az Emsszel. Németország harmadik legforgalmasabb tengeri kikötője (39,5 M t) elsősorban kőolajszállító tankhajókat fogad. Nagy haditengerészeti támaszpont. Vegy-, textil- és élelmiszeripara import nyersanyagokat dolgoz fel. Jóllehet a 8. táblázatban a tartományi jogú városokat külön szerepeltettük, a tengerhez szorosan kötődő Brémát és Hamburgot itt ismertetjük. Bréma(545, előkikötőjével, Bremerhavennel együtt 663) a legkisebb területű és népességű szövetségi tartomány, Hamburg(1740) viszont Németország második nagyvárosa. Közös vonásuk, hogy egy-egy nagy folyó (Bréma a Weser, Hamburg az Elba) torkolatában fekszenek. Mindkét város mintegy 1200 éves múlttal büszkélkedhet; a Hanza-szövetség erős alapítói voltak. Hamburg Németország 1., kontinensünk 3. legforgalmasabb kikötővárosa; a dokkok a várossal szembeni nagy szigeten sorakoznak. Ezekben évente kb. 23 ezer hajó rakodik, míg Brémában és előkikötőjében kb. 25 ezer. Mégis, Hamburg forgalma (2004: 110 M t) két és félszerese a brémainak (42,5 M t). Hamburg helyzete ugyanis előnyösebb a nagy hajók fogadására, mert közvetlenül a torkolatnál fekszik, ahol az Elba 3 km széles, az árapály 2–3 m-es, így a folyó mélysége 12–15 m közötti. Bréma viszont távol épült a tengertől, ahol a Weser mindössze 130 m széles és 5–10 m mély. Az árapály itt már alig érezhető, s így a mélyebb merülésű hajók nem tudják megközelíteni az itteni dokkokat; ezért az „anyavárostól” 60 km-re, a torkolatban épült Bremerhavenbe futnak be a nagy óceánjárók. Hamburg és Bremerhaven kikötőforgalma – a jégtörők beállítása miatt – télen sem bénul meg, Brémáig azonban novembertől februárig nem tudnak felhatolni a hajók. Mindkét nagyváros – kedvező közlekedésföldrajzi helyzete következtében – Németország gyorsan fejlődő iparcentrumai közé tartozik. A brémai és a lübecki acélt, valamint a helyi színesfémkohászat által szolgáltatott fémeket Hamburg hatalmas hajógyára, szerszámgép- és elektrotechnikai-elektronikai ipara hasznosítja. A tankhajókon érkező kőolajat feldolgozó vegyipara és a tengerentúli nyersanyagokra települő változatos élelmiszeripara országos jelentőségű. Az Elba–Trave-csatornán keresztül összeköttetésben áll a balti-tengeri Lübeckkel. Jelentős közúti, vasúti és légiforgalmi góc, számos tudományos (egyetem, Trópusi Betegségek Intézete, Világgazdasági Archívum stb.) és kulturális intézménnyel (12 színház, múzeumok, Hagenbeck Állatkert, Németország első operaháza, 1678). Bréma sokoldalú, főként importált nyersanyagokat feldolgozó iparából az érc- és szénkikötő mellé települt kohászat és a hajógyártás, a gyapotkikötő környéki textilipar és a főként tengerentúli mezőgazdasági termékeket fogadó dokkok mentén az élelmiszeripar emelkedik ki. A Kieli-csatorna balti kijáratát őrző Kiel (233) Schleswig-Holstein tartomány székhelye, a legnagyobb német hadikikötő, jelentékeny hadihajógyártással, halfeldolgozó és papíriparral, 1665-ben alapított egyetemmel. Itt ér véget az a – Brunsbüttelből induló – csatorna, amely összeköti az Északi- és a Balti-tengert. A Kieli-csatorna építését 1887-ben kezdték el, 1895-ben adták át a forgalomnak. 1907–1914 között kibővítették. A 98,7 km hosszú, a 10 m mélységet meghaladó csatornán öt, 42 m magas híd ível át. Évente mintegy 68 000 hajó halad át a két végponton komputerizált zsiliprendszerrel működő csatornán. A hajóforgalom sűrűségét tekintve vezet a világon, de a szállított áruk mennyisége (52 M t/év) alapján a Szuezi- és a Panama-csatorna is megelőzi. A közeli Lübeck (213) sokoldalú ipari központ, Rostockkal együtt a legforgalmasabb (18 M t) keleti-tengeri német kikötő. Hanyatló hajógyártását és élelmiszeriparát már megelőzi nehézipara és vegyészete. A svéd vasércre és amerikai kokszra települt kohászata ma is versenyképes. A nagy hajók előkikötőjében, Travemündében rakodnak. Jelentős idegenforgalmi célpont, ahol a Hanza-szövetség virágkorának értékes építészeti emlékei maradtak fenn. A Germán-alföldnek a körzethez tartozó – és a Német-középhegyvidék előterében kifejlődött – nagyvárosai a salzgitteri és lübecki acélt, Hamburg és Bréma színesfémkohászatának termékeit és környezetük mezőgazdasági nyersanyagait dol gozzák fel. Braunschweig (245) gondosan művelt agrártáj központja. Mezőgazdasági gépgyártása ezért különösen jelentős, de autómotor- és cementgyártása is számottevő. A Mittelland-csatorna menti Wolfsburg (125) fiatal, rajzasztalon tervezett, gyorsan fejlődő iparváros. A várost és a Volkswagen-gyárat 1938-ban építették, hogy Németországot egy olcsó kisautó bevezetésével elindítsák a tömeges motorizáció útján. A háború kitörésével azonban már csak katonai változatban gyártották a „bogárhátút”. A brit megszállók nem bontották le a gyárat, amely termékével a háborút követő gazdasági csoda jelképe lett. Wolfsburg egész lakosságát közvetlenül vagy közvetve a Volkswagen-üzemcsoport élteti. A térség legnagyobb városa Hannover (516). Alsó-Szászország tartományi székhelye kiemelkedő ipari, kereskedelmi, közlekedési és kulturális centrum. Sokoldalú iparából az autó- és traktorgyártás emelkedik ki, de vegy-, textil- és élelmiszeripara is számottevő. Az ezredfordulón Hannover volt a házigazdája Németország első egyetemes világkiállításának (Expo 2000), amelyre minden résztvevő (173 ország és 14 nemzetközi szervezet) azonos témából készült: „Ember, természet, technika kölcsönviszonya” címmel. 1.10.2. Közép-Rajna-vidék A négy szövetségi tartományra – Észak-Rajna–Vesztfália, Hessen, Rajna-vidék–Pfalz, Saar-vidék– terjedő gazdasági egység Németország lakóinak és nemzeti össztermékének bő harmadát koncentrálja. Területének felét a Germán-alföld déli nyúlványai (Kölni-medence, Münsteri-sík stb.) foglalják el. Másik felén a Német-középhegyvidékhez tartozó Rajnai-palahegység tagjai (Eifel, Hohes Venn, Siegerland, Sauerland stb.), a Pfalzi-erdő és a Hunsrück emelkednek. A hegyek koszorújában a Rajna, a Majna, a Mosel és a Nahe alföldje nyújtózik. A sűrű népesség, a terjeszkedő városok és a felhagyott, sokszor a városodás területigényének tartalékává vált termőföldek („szociális ugar”) miatt csökkenőben van a mezőgazdaság szerepe. A vezető ág az állattenyésztés, amely mindenütt jelentős; különösen fejlett a Ruhr-vidéktől északra elterülő Münsteri-sík szarvasmarha-tenyésztése. A takarmánytermelés főként a Rajnai-palahegység csapadékos fennsíkjain számottevő, ahol még rozsot, zabot és burgonyát is vetnek. A Rajnától nyugatra és a völgyek termékenyebb talajain megterem a búza és a cukorrépa, sőt néhol a dohány is. A német szőlő- és bortermelés nagyobb része a Rajna, a Mosel és a Nahe menti domboldalak szőlőskertjeiből kerül ki. A zöldségkertészet és az üvegházi kultúra a Ruhr-vidék peremén és a nagyvárosok szomszédságában alakult ki. Ásványkincsekben az ország leggazdagabb vidéke: a feketekőszén csaknem egészét, a barnakőszén és a kálisó több mint a felét itt hozzák a felszínre. A Közép-Rajna-vidék Németország legrégibb és legsokoldalúbb iparú gazdasági egysége, ahol a feldolgozóipar úgyszólván valamennyi ága képviselve van. Az ipar területi elrendeződése azonban korántsem egyenletes: nagyobb ipari tömörülések főként a Rajna és a Majna mentén (Rajna–Majna ipari övezet) alakultak ki; itt fejlődött ki a legtöbb nagyváros. Ennek az ipari övezetnek magja, Észak-Rajna–Vesztfáliatartomány szíve a Ruhr-vidék: kontinensünk leghatalmasabb ipari tömörülése, sokközpontú (policentrikus) városi agglomeráció. A Tolna megye nagyságú Ruhr-vidék Németország területéből alig 1%-kal részesedik, lakosságából viszont 6,5%-kal, így átlagos népsűrűsége eléri az 1500 fő/km²-t. Innen kerül ki a Németországban bányászott feketekőszén kétharmada, az ország nyersvas- és acélgyártásának, valamint vegyipari termelésének közel a fele, a színesfémkohászat és a gépgyártás által termelt érték negyede. Az iparvidék kibontakozását a nagy mennyiségben és sokféle minőségben bányászott feketekőszenének köszönhette, amihez lendületet adtak a Rajnai-palahegység mára már kimerült vasérctelepei és nem utolsósorban a körzetet nyugatról határoló Rajna, Európa legforgalmasabb folyója, amelynek vízgyűjtő területe a kontinens legfejlettebb övezeteivel és a tengerrel is összeköttetést teremt. A rajta és a hajózható csatornákon (Rajna–Herne, Dortmund–Ems stb.) történő tömegáru-szállítás olcsósága és a hosszú időn át elegendőnek bizonyuló ipari víz is kedveztek az iparvidék fejlődésének. Napjainkra a Rajna és mellékfolyói együttesen is alig tudják kielégíteni az üzemek roppant vízigényét, így az ipari vizet hűtés vagy tisztítás után újból felhasználják (vízforgatás). A XIX. század végéig a Ruhr-vidék ipara lényegében még csak a bányászatra, a kokszolóművekre és a vaskohókra, kisebb mértékben a gépgyártásra korlátozódott. Ettől kezdve újabb fejlődési szakasz kezdődött. A már meggyökeresedett vegyipar (kénsav-, szódagyártás) a kokszolók melléktermékeit felhasználva kibővült. Gyors fejlődésen ment keresztül a szénvegyészet és a gázgyártás, megindult az üvegipar térhódítása is. A XX. század 30-as éveiben épült, szénből műbenzint előállító üzemeket a II. világháború után – mivel békeidőben nem voltak kifizetődőek – kőolaj-finomítókká alakították, így kiindulópontjai lettek a körzet számottevő petrolkémiai iparának. Ugyanakkor tucatjával épültek a szénbányák környékén a gyengébb minőségű szenet tüzelő hőerőművek. Az eddigiekből kitűnik, hogy azok a termelési ágak, amelyek döntően jellemzőek a Ruhr-vidék gazdasági rendszerére, közvetlenül vagy közvetve a feketekőszén-bányászatból származtathatók le. Kőszénre épül az energiatermelés; az általa szolgáltatott villamos energiára pedig az áramigényes színesfémkohászat és elektroacél-gyártás; a koksz uralja a vaskohászatot és az acélgyártást, amire a nehézipar legkülönbözőbb ágai (pl. bányagépek, kohászati és erőművi berendezések, vasúti és hadfelszerelések gyártása stb.) települtek. A kokszolóművekből kapott kátrányt és kamragázt hasznosította a vegy-, illetve az üvegipar. Mindezen iparágak sokoldalú termelése és szükséglete olyan gazdasági ágakat is táplál, amelyek nyersanyagukat tekintve nem tartoznak közvetlenül a Ruhr-vidék rendszeréhez, a kapcsolat mégis kézenfekvő. Jelentékeny textil- és ruházati iparát is közvetve a kőszéntermelés ösztönözte úgy, hogy a nehézipar uralkodó jellege miatt viszonylag kevés munkahely adódott a nők számára. Ezt a lekötetlen női munkaerőt használta ki a textil-, majd az elektrotechnikai-elektronikai ipar. Az élelmiszeripart elsősorban a nagy fogyasztópiac vonzotta. A Ruhr-vidék ipara az utóbbi négy évtizedben súlyos szerkezeti válságba került. a) Az itteni bányákból felszínre hozott kőszén mennyisége a belső fogyasztás csökkenése, a külföldi kereslet drasztikus visszaesése és az olcsó tengerentúli szén versenye miatt rohamosan csökkent, számos aknát bezártak, a bányák munkáslétszáma 1964–2004 között alig tizedére apadt.
A szén- és az acélválság visszafordíthatatlan folyamata miatt a Ruhr-vidéken több százezer munkahely szűnt meg. Sokan elvándoroltak, és a rajnai ipari tengely más részein találtak megélhetést. A felszámolt üzemek, bányák helyén sok szép parkot létesítettek, kevesebb lett a füstöt ontó gyárkémény, javult a levegő tisztasága. A városok – különböző kedvezményekkel – új, korszerű iparágakat (autógyártás, elektrotechnika-elektronika, vegyészet) vonzottak. Ennél is fontosabb a tercier szektor bővülése és a kutató-fejlesztő intézetek, egyetemek megtelepedése, ami a terület új imázsának kialakításához is hozzájárul (41. ábra). Ennek ellenére a még mindig magas munkanélküliség és az elvándorlás jelzi: a Ruhr-vidék válsága még nem oldódott meg. Németország 100 ezer főnél népesebb városainak negyede a Ruhr-vidéken található. Legnépesebb települése Essen (590), az iparvidék gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja. Gép-, hadi- és vegyipara, mozdony-, vagon- és autógyártása közvetlen környezetének nyersanyagát dolgozza fel. Az elmúlt években sokat fejlődött az elektrotechnikai-elektronikai ipar. Innen indultak világhódító útjukra a város nevezetes szülöttének, Karl Baedekernek fogalommá vált „bédekkerei”, a méltán népszerű útikönyvek. Az Essentől nyugatra fekvő városok közül Mülheim és Duisburg emelkednek ki. A Ruhr folyócska menti Mülheim (171) a Hanza-szövetség tagjaként már évszázadok óta fejlett iparral és kereskedelemmel rendelkezett. Mai gyáripara – főként gépgyártás és elektrotechnika – a keresők 1/3-át foglalkoztatja. A Ruhr-vidék nyugati szárnyának legnagyobb iparvárosa, Duisburg (507) a Rajna és a Ruhr találkozásánál fekszik. A Merovingok által alapított város az ipari forradalmat követően gyors fejlődésnek indult. Kedvező közlekedésföldrajzi adottságait már korán kamatoztatta: nemcsak a Ruhr-vidék, de egész Európa legnagyobb forgalmú belvízi kikötője. A „Ruhr-vidék dokkjában” évente 45–50 millió tonna árut rakodnak. Ide érkezik a szuperkoncentráció nyersanyagéhségét csillapító európai és tengerentúli import (vas- és színesércek, kőolaj, fa, gabona stb.) jelentős része; ugyanakkor innét indulnak a szénnel, koksszal, acéllal vagy éppen gépekkel, vegyi árukkal megrakott hajók. Az exportból sokoldalú nehézipara révén maga a város is tevékeny részt vállal. A kohászat valamennyi ága, a nehézgépipar, a folyamihajó-gyártás és a vegyészet magasan fejlett. A malmok, a sör- és cukorgyárak inkább helyi szükségleteket elégítenek ki. Több nagy világcég (Thyssen–Krupp, Klöckner) székhelye; Megváltó-templomának kriptájában nyugszik a XVI. század neves földrajztudósa, térképésze, Mercator. Az Essentől keletre fekvő városok közül Bochum és Dortmund a legnagyobbak. Bochum (387) a kőszénbányászat legjelentősebb központja. A nagy hőerőművekkel, kohókkal tűzdelt város magán viseli az ipari forradalmak szülte gyárvárosok valamennyi szomorú bélyegét. A Ruhr-vidék válságára gyorsan reagált a város, ahol ma a Ruhr-egyetem mellett az autógyártás (Opel) és az elektronika a húzó iparágak. A Ruhr-vidék keleti szárnyának legnagyobb iparvárosa, Dortmund (590) a 280 km hosszú Dortmund–Ems-csatornán keresztül az Északi-tengerrel, egy kisebb csatornán pedig a Rajnával áll összeköttetésben. Az ősi Hanza-város iparosodását a helyi szénbányák feltárása indította el. Nehéziparából az elektroacél-gyártás, az alumínium- és a színesfémkohászat, valamint a nagy nyersanyagigényű termékek (bánya- és szerszámgépek, kohászati és erőmű-berendezések stb.) gyártása emelkedik ki. Világhírű sörgyártása hét évszázados múltra tekint vissza. A történelmi Ruhr-vidék déli, délkeleti előterében elhelyezkedő városok közül Düsseldorf, Wuppertal, Solingen és Köln a Ruhr-vidéki városoknál is régebbi iparukkal tűnnek ki. A Rajna menti Düsseldorf (573) a legnépesebb tartomány, Észak-Rajna–Vesztfália székhelye, fontos vasúti és közúti csomópont. Frankfurt után a legjelentősebb pénzügyi központ. A német hadiipar egyik fellegvára, autó- és vagongyártással, gyorsan fejlődő elektrotechnikai-elektronikai iparral. Heine szülővárosa mint a művészetek és a tudományok központja is európai hírű. A Wupper völgyében fekvő Wuppertal (362) régi keletű pamut-, selyem- és gyapjúiparáról, míg Solingen (165) világhírű acéláruiról (kések, ollók stb.) nevezetes. Németország 4., a Közép-Rajna-vidék legnagyobb városa, a medence gazdasági és közlekedési központja, Köln (966) a folyó mindkét partján hosszan nyúlik el. A római alapítású település már a X. században egyetemmel büszkélkedhetett. A Hanza-városok egyik vezetője, a középkori Németország legélénkebb kereskedelmi, kulturális centruma, „Észak Rómája” volt. A II. világháborúban belvárosának 90%-a romba dőlt, de azóta a város újból virágzásnak indult. Ma modern, lüktető életű kereskedő- és iparváros. A kölnivíz és az édesipar (Stollwerk) városának autógyártása (Ford), finomvegyipara világhírű, de a kohászat kivételével úgyszólván minden iparág képviselteti itt magát. Építészeti nevezetessége, az 1248–1560 között épült Dóm a késő gótika remeke. Elővárosai közül Leverkusen (162) a főként gyógyszergyártásáról ismert Bayer mamutcég székhelye. A Kölntől délre, a Rajna bal partján fekvő Bonn (311) 1949–1990 között a Német Szövetségi Köztársaság fővárosa volt. Jóllehet az egységes Németország fővárosa újból Berlin lett, Bonn irányító szerepkörének egy részét továbbra is megtartotta. Elsősorban hivatalnokváros, ahol a keresők többsége az államigazgatásban és a szolgáltatószférában dolgozik. Ipara nem számottevő. A Ruhr-vidék nyugati előterében sorjázó városok közül Krefeld, Mönchengladbach és Aachen a legnevezetesebbek. Krefeld (238) az „acélvárosok” egyike, de a textilüzemeiből kikerülő bársony és félbársony (plüss) ugyancsak keresett cikk a világpiacon. Nagyrészt innen látják el a Ruhr-vidéket minden elképzelhető konzervfélével. Mönchengladbach (262) országos viszonylatban is kiemelkedő textiliparáról, illetve textilgépgyártásáról, Aachen (256) – Nagy Károly városa és nyugvóhelye, valamint 32 német uralkodó koronázó városa – ma barnakőszén-bányászatáról, vegy- és textiliparáról nevezetes.
A Közép-Rajna-vidék délnyugati részének legnagyobb városa Saarbrücken (182). A Saar-vidékszékhelyén a Ruhr-vidékével csaknem egyidős szénbányászat és kohászat gyökerezett meg a leggyorsabban. Ezek hanyatlása folytán ma már a gépgyártás és a vegyipar vették át a vezető szerepet, de sokat fejlődött a környék mezőgazdasági termékeit feldolgozó élelmiszeripar is. A Német-középhegyvidék övezetében elterülő Hessentartomány legnagyobb városhalmaza a Rajna és a Majna találkozásánál nyújtózik. A 2,7 milliós népességet tömörítő agglomeráció két legnagyobb települése Wiesbaden és Frankfurt am Main. A tartomány közigazgatási központja, a Rajna jobb partján épült Wiesbaden (272) Európa egyik legdivatosabb, legkeresettebb gyógyfürdője. Két tucatnyi forrásból sokféle sót és ásványi anyagot tartalmazó 40–70 °C-os víz tör a felszínre. Iparából a gép- és a vegyipar emelkedik ki. Könyvkiadása és pezsgőgyártása országos jelentőségű; itt működik az ország Központi Statisztikai Hivatala és a Szövetségi Nyomozó Iroda. A Majna alsó folyásánál, nem messze annak a Rajnába való torkollásától – nagy fontosságú utak találkozópontján – fekszik Frankfurt am Main (644), Németország 5. nagyvárosa. A szűk völgyben hosszan elnyúló város a Rajna–Majna-vidék legnagyobb ipari központja. Nemcsak a német, de az európai bankvilág, a tőzsde, a kereskedelmi és pénzügyi élet világviszonylatban jelentős fellegvára is, a Német Szövetségi Bank és 1998 óta az Európai Központi Bank székhelye. Kedvező közlekedésföldrajzi helyzetével élve – a hajózás, a vasúti és csővezetékes szállítás útján – viszonylag olcsón jut a feldolgozóipart tápláló hazai és külföldi nyersanyagokhoz. Könnyűvegyipara (gyógyszer-, fotó-, festék-, műanyag- és műszálipar) világviszonylatban is számottevő. Fejlett az autó- (Opel) és a mozdonygyártás, de az elektrotechnikai-elektronikai ipar is. Légikikötőjét – amely London után a legforgalmasabb kontinensünkön (2004: 51 milliós utasforgalom) – „Európa forgókorongjaként” emlegetik. A könyvnyomtatás és -kiadás régi neves műhelyei, őszi könyvvásárai, egyeteme, tudományos intézményei révén jelentős kulturális központ. 1.10.3. Dél-Németország A Bajorországés Baden-Württembergszövetségi tartományokat felölelő gazdasági egység területe valamivel nagyobb, mint Magyarországé, ugyanakkor lakossága csaknem háromszorosa hazánkénak. Felszíne az Alpok vonulataitól a Sváb–Bajor-medence, illetve a Duna völgye felé fokozatosan lejt, majd újból megemelkedik. A Német-középhegyvidék tagjaival a medencékkel és völgyekkel tűzdelt Sváb–Frank-lépcsővidéken keresztül érintkezik. Nyugati részén lekopott rögvidékek (Fekete-erdő, Odenwald)emelkednek, közöttük fiatal feltöltött medencék (Felső-Rajnaárok, Neckar-völgy) nyújtóznak.
Az ásványvagyon – a kősó és a kálisó kivételével – még országos szinten sem jelentős; ugyanakkor a vízerőművekben termelt áram kétharmadát az itteni folyókon (Rajna, Inn, Duna) épített létesítmények szolgáltatják. A sokoldalú ipar a folyókon szállított nyersanyagokra és félkész termékekre, a csővezetéken érkező kőolajra, a fejlett mezőgazdaság termékeire, a folyók ipari vizére, valamint a nagy múltú kézműiparban gyökerező szaktudásra települt. Nagy, összefüggő iparvidékek nem alakultak ki; az ipari termelés túlnyomó részét az elszórt tömörülések és az ezeket összekötő koncentrációs sávokban elhelyezkedő kisebb városok adják. A feldolgozóiparból a dinamikusan fejlődő, s a térség előretörésében kulcsszerepet betöltő elektronika-elektrotechnika, az autógyártás és a vegyészet emelkedik ki, de hagyományos élelmiszer- és textilipara is országos jelentőségű. Városai közül Bajorországfővárosa, a Dunába igyekvő Isar partján települt München (1250) a legnagyobb. Németország egyik vezető ipari, kereskedelmi, pénzügyi és kulturális centruma, Berlin és Hamburg után 3. nagyvárosa. A II. világháború előtti gyáripara jóformán csak a serfőzésre, a textil-, élelmiszer- és nyomdaiparra korlátozódott. Azóta sok új, modern ipari üzemet építettek, elsősorban a város északi peremén létesített Euro-Industria-parkban. Ma főként autó- és motorkerékpár-gyártásáról (BMW), elektrotechnikai-elektronikai iparáról (Siemens) nevezetes. A német hadiipar legnagyobb központja (Messerschmitt-művek: repülőgépek, rakéták). Egyetemi város, sok világhírű múzeummal, nagy idegenforgalommal, forgalmas repülőtérrel (2004: 27 millió utas). Itt székel a Szövetségi Szabadalmi Hivatal, valamint a német tudományszervezés két „zászlóshajója”, a Max Planck- és a Fraunhofer-Társaság. Világraszóló ünnepsége az Oktoberfest sörfesztivál. A Münchentől északnyugatra elhelyezkedő Augsburg (260) az egyik legősibb német település. Kalandozó őseink 955-ben a szomszédos Lech mezőn szenvedtek döntő vereséget („Lehel kürtje” legenda). Az európai kereskedelem középkori fellegvára (Fuggerek, Welserek) ma jelentős iparváros. A Duna menti városok közül Regensburg (129) a legnépesebb. Mint a Duna-hajózás kezdőpontja, a legnagyobb forgalmat lebonyolító német dunai kikötő (2004: 3,2 M t). Ipara (folyamihajó-gyártás, vegy- és élelmiszeripar) a folyón és a vasutakon szállított nyersanyagokra támaszkodik. A műemlékekben gazdag, római alapítású Regensburg érseki székhely és egyetemi város is. Ingolstadt (120) a Dunának, a csővezetékes szállítás térhódításának és a Berlin–Nürnberg–Augsburg autópályának köszönheti látványos iparosodását. Autó- és motorkerékpár-gyártása (Audi) nagy múltra tekint vissza, míg vegyészete (kőolaj-finomítás) és elektronikai ipara újabb keletű. Észak-Bajorország központja, Nürnberg (494) a Pegnitz folyó és a Rajna–Majna–Duna-csatorna mellett fekszik. A hírhedt „fajvédő” nürnbergi törvények (1935), majd utóbb a náci vezetők fölött ítélkező nürnbergi per (1945–1949) városa ma lüktető életű kereskedő- és iparváros, fontos közlekedési góc, a Szövetségi Munkaügyi Hivatal székhelye. Ipari negyede összenőtt a szomszédos Fürth (112) városával. Az elektrotechnika-elektronika, illetve a finommechanika-optika a meghatározó iparágak. Autó- és faipara inkább csak helyi jelentőségű. Élelmiszeriparának jellegzetes termékei a sör és a mézeskalács. Baden-Württembergben, a Felső-Rajna völgyében fekvő Karlsruhe (283) egykor a badeni őrgrófok székvárosa volt. A rajnai kikötő, két autópálya, három országos főút és a vasúti pályaudvar kedvező közlekedésföldrajzi helyzetére utal. Jóllehet sokoldalú iparváros (kőolaj-finomítás, gyógyszer- és gépgyártás, elektrotechnikai és elektronikai ipar, irodagépgyártás), de az itt élők fő megélhetési forrása a szolgáltatószféra. Különösen sokan dolgoznak az államigazgatásban: Németország Szövetségi Törvényszékének és Szövetségi Alkotmánybíróságának a város nyújt otthont. A több főiskolával, élénk kulturális élettel büszkélkedő Karlsruhéban Atommagkutató Központ és Szövetségi Vízügyi Kutatóintézet is működik. A parkokban, sétányokban gazdag város az 1715–1719 között emelt őrgrófi kastély körül indult fejlődésnek. A kastélyból kiinduló, legyező formájú alaprajzát mindmáig megőrizte. A Fekete-erdő nyugati lábánál fekvő Freiburg (213) régi vásár- és egyetemi város (1498), sokoldalú iparral (elektrotechnika, textil-, fa- és papíripar). A környékén levő kisebb települések lakói jobbára az erdőgazdálkodásból, fafeldolgozásból és az idegenforgalomból élnek; a hangszer-, a játék- és az órakészítés mesterei. A Fekete-erdő keleti oldalán eredő Neckar és a Rajna találkozásánál fekvő Mannheim (308) és Ludwigshafen (163) ikervárosok. A Rajna jobb partján épült Mannheim és a szemközti, fele akkora ikertestvére elsősorban a csővezetéken érkező kőolajat felhasználó vegyészetükről nevezetesek, de a térség fejlett mezőgazdaságához kapcsolódó iparuk (mezőgazdasági gépgyártás, élelmiszeripar) is jelentős. Ludwigshafen a BASF-nek – a világ egyik legnagyobb vegyi üzemének és monopoltársaságának – központja. A torkolattól néhány kilométerre fekszik a Neckar festőien kitárulkozó völgyének legszebb városa: Heidelberg (143). A német humanizmus és a reformáció XV–XVI. századi központja, híres egyetemi város (első egyetemét 1386-ban alapították, ahol sok magyar tudós – köztük Eötvös Loránd – is folytatta tanulmányait) számos kutatóintézettel és a Német Rákkutató Központtal. Folyami kikötő, forgalmas vasúti és közúti csomópont. A fejedelmi rom-várkastély lábánál elterülő óvárosát barokk stílusú, többnyire vöröses homokkőből emelt szép műemlék épületek jellemzik. Dél-Németország második legnagyobb városa, Stuttgart (590) Baden-Württemberg székhelye. A Neckar csatornázása folytán kikötőjét a nagyobb folyami teherszállítók is felkeresik. Az így érkező nyersanyagokat és félkész termékeket sokoldalú ipar dolgozza fel. Stuttgarthoz fűződik az autógyártás hőskora. Ma is elsősorban a Mercedes és Porsche márkájú gépkocsik, illetve sokoldalú elektrotechnikai-elektronikai iparának termékei (Bosch) viszik hírét a világba. 1.10.4. Az új tartományok Németország legnagyobb területű nagykörzete az egykori NDK 15 körzetéből (Bezirk) visszaállított 5 történelmi tartományt – Brandenburg, Mecklenburg–Elő-Pomeránia, Szászország, Szász-Anhalt, Türingia– öleli fel. A legritkábban benépesült, gazdasági potenciálját tekintve a legszerényebb, az ország többi részéhez képest fejlődésben visszamaradt terület. Két nagy természeti tájegysége a Germán-alföld tavakkal sűrűn tűzdelt keleti része és a déli – a Német-középhegyvidékhez tartozó – dombsági-középhegységi övezet. A Germán-alföld silány talajú szántóin északról dél felé haladva rozsot és zabot, majd burgonyát és cukorrépát vetnek, míg a déli területeit búza- és árpaföldek foglalják el. A tengerpartközeli réteken és legelőkön szarvasmarha-tenyésztést folytatnak, délebbre sertéseket hizlalnak, de az állattenyésztés itt másodlagos fontosságú. Az ásványkincsek közül említésre csak a földgáz méltó. A szerény ipar a mezőgazdasági termékeket feldolgozó élelmiszeriparra, a tengerparti városokban meggyökerezett kikötőiparra és néhány szétszórt nehézipari üzemre korlátozódik. A nagykörzet déli, dombsági-középhegységi övezete közutakkal, vasutakkal sűrűn behálózott, az északi résznél jóval fejlettebb iparos terület, ahol a mezőgazdaság színvonala is magasabb. A fejlettségben mutatkozó óriási különbségnek évszázados gyökerei vannak. A mezőgazdaság vezető ága a tejelő szarvasmarha-tenyésztés és a sertéshizlalás. A medencék és a folyóvölgyek termékeny talajába főleg árpát, búzát és cukorrépát vetnek, sok helyütt zöldségféléket termesztenek. A német barnaszéntermelés kétötöde, a kősó- és kálisótermelés több mint a fele innen származik. A régi iparos hagyományokkal, fejlett szolgáltatásokkal és belterjes mezőgazdasággal bíró övezet köztes helyet foglal el a nagykörzet északi része és a legkevésbé fejlett nyugati tartományok között. A sokoldalú iparból a vegyészet, a gépgyártás, az elektrotechnika, a finommechanika és a pamutipar tűnik ki. A városok területi elhelyezkedése szoros kapcsolatot mutat a gazdaság szerkezetével, fejlettségével. A legtöbb nagyváros a déli övezetben alakult ki, míg az északi területeken a falvak közül csak elvétve emelkednek ki jelentősebb központok. A Warnow alsó folyásánál, a Breitling-öböl szomszédságában épült Rostock (198) a körzet legjelentősebb, Németország 4. legforgalmasabb (17 M t) kikötője. Az egykori Hanza-városban már a középkorban jelentős hajóépítés és kézműipar alakult ki, virágzott a kereskedelem. Egyetemét 1419-ben alapították. Kikötőforgalmának apadásával gazdasága is lehanyatlott, s csak azután indult újabb fejlődésnek, hogy 1960-ban az NDK megépítette nagy óceánjárók fogadására is alkalmas új kikötőjét. A műemlékekben gazdag város iparából a halász- és komphajók építése, a kőolaj-finomítás, valamint a sokoldalú élelmiszeripar (főleg a halfeldolgozás) emelhető ki. A partvidéken a kisebb-nagyobb üdülőhelyek, kulturális központként is jelentős műemlék városok (Stralsund, Greifswald) mellett a természetvédelmi területté nyilvánított Rügen szigete érdemel említést. A tengerparttól délre több száz kilométeres sávban nem alakultak ki nagyobb városok; csupán Mecklenburg–Elő-Pomerániaszékhelye, Schwerin (97) érdemel említést. Magdeburg (228) Hamburg és Drezda után a legnagyobb elbai város, az Elba– Havel- és a Mittelland-csatorna révén az új tartományok legnagyobb belvízi kikötője. A több mint ezeréves múltra visszatekintő település évszázadokon át jelentős kereskedővárosként prosperált. A harmincéves háború után jelentéktelen kisváros lett. Jó egy évszázada indult újabb fejlődésnek, de most már inkább az ipar jóvoltából. Szász-Anhaltszövetségi tartomány székhelyének iparából a nehézgépek gyártása és a növényvédő szerekre specializálódott vegyipar emelkedik ki. A főváros szomszédságában, a Havel és a Havel-tavak mentén fekvő Potsdam (145) a XVII. század elejétől választófejedelmi székhely volt. A „porosz Versailles” barokk és korai klasszicista stílusú palotáiról, parkjairól és a Cecilienhof-kastélyról nevezetes. Ez utóbbi nyújtott otthont a „potsdami konferenciának”, itt döntötték el a nagyhatalmak a legyőzött Németország jövőjét. Ma Brandenburgszövetségi tartomány székhelye, jelentős mozdonygyártással. Területi elhelyezkedése, társadalmi-gazdasági életének alakulása miatt – a 8. táblázatban a tartományi jogú városok között szerepeltetett – Berlint itt ismertetjük. Berlin(3390) Németország fővárosa, a Germán-alföld keleti részén, az Elba és az Odera, valamint a Német-középhegyvidék és a Balti-tenger között kb. félúton fekszik. A város tengelyében húzódó tágas, kelet–nyugati irányú ősfolyamvölgyet – amelyben ma a Spree kanyarog – a jégkorszak végén a belföldi jégtakaró olvadékvizei vájták ki. Berlin nyugati részén, a Spree-t magába fogadó Havel folyó mentén és délkeleten morénatavak sorakoznak; északon és délen a jég által lerakott fenékmorénákból képződött lapos hátak magasodnak. A város belsejének magányosan kiemelkedő hegye emberkéz alkotása: a világháborús romokból, törmelékekből összehordott Trümmerberg. Berlin helyén a VI. században Kölln és Berlin néven két – nyugati szlávok alapította – település létezett, amelyeket az ezredfordulón germán hódítók foglaltak el. 1307-ben történt meg az egyesítésük, Berlin néven. A gyorsan fejlődő város 1359-től a Hanza-szövetség tagja, 1486-ban a brandenburgi választófejedelmek, 1710-től Poroszország, 1871-től a második birodalom fővárosa; 1877-től milliós város. A II. világháborúban Berlin 40%-a elpusztult; 1945-ben négy megszállási övezetre osztották. 1948. december 1-jén Nyugat- és Kelet-Berlin néven különvált; ezt a különválást az NDK 1961. augusztus 13-án a 166 km-es betonfal építésével véglegesíteni kívánta. Négy évtizeden át csak Kelet-Berlin töltött be fővárosi szerepkört az NDK-n belül. Az 1990. október 3-i egyesülési szerződés 1. cikkelye kimondta, hogy a 23 kerületből álló Berlin önálló tartományi jogokat élvez, a 2. cikkely pedig az egységes német állam fővárosává nyilvánította. Fővárosi szerepkörének visszaállításáról a bonni szövetségi gyűlés 1991. június 20-án hozott határozatot. Ennek értelmében a törvényhozói és a végrehajtó hatalom intézményei fokozatosan települtek át ide. 1994-ben a szövetségi elnök hivatala tette át székhelyét Berlinbe. 1999 nyarán pedig a parlament költözött be a Reichstag újjávarázsolt épületébe, s a 14 minisztériumból 8 a főváros központjában nyert elhelyezést, csakúgy, mint a Szövetségi Kancellária. Közép-Európa legnagyobb metropoliszának kiterjedése észak–déli irányban 38 km, míg nyugat–keleti irányban 45 km. 2004-ben a 889 km² területű Berlin lakóinak 13,4%-a külföldi. A keresők csaknem kétharmada a szolgáltatások területén dolgozik. Vezető iparága az elektronika-elektrotechnika (Siemens), de fontos még a szerszámgépek, vasúti járművek, műszerek, gyógyszerek gyártása, valamint a textil- és az élelmiszeripar is. A csúcstechnológiát képviselő ágazatok főleg a nyugati városrészben telepedtek meg. Forgalmas vasúti és közúti csomópont, nemzetközi légikikötő: három repülőterén (Tegel, Tempelhof, Schönefeld) évente 14 millió utas fordul meg. Hajózható csatornák kötik össze az Elbán és az Oderán keresztül az Északi- és a Balti-tengerrel. A német szellemi élet rangos központja (operaházak, színházak, múzeumok, könyvtárak), de mindenekelőtt országos jelentőségű tudományos és felsőoktatási fellegvár. Berlin Németország legjelentősebb egyetemi városa: Humboldt Egyetem (1810., 29 ezer hallgató), Műszaki Egyetem (35 ezer hallgató), Szabad Egyetem (38 ezer hallgató). A Német Tudományos Akadémia székvárosa 250 kutatóintézettel (mint pl. a Max Planck intézetek, a Fritz Haber Intézet, a Német Közgazdasági Kutatások Intézete stb.) is büszkélkedhet. Az egyesülés óta folyik Berlin rekonstrukciója és átalakítása XXI. századi várossá, ami az utóbbi idők egyik legnagyralátóbb urbanisztikai és építészeti programja. Ennek keretében szédítő tempóban nőnek ki a földből utcák, terek és házak. A sablonos lakótelepekkel beépített Kelet-Berlin és a négy évtizeden át önállóan fejlődő nyugati városrész között, az egykori aknamezőt és a hírhedt falat övező kihalt „senki földjén” eszményi terep kínálkozott az új, fantasztikus léptékű városközpont kialakítására, ahol a sok hazai, európai, amerikai és japán konszern székházai magasodnak („Daimler-város”, „Sony-város”) és számos kulturális létesítmény, valamint gazdasági és politikai központ épülete kapott helyet. A keleti oldalon levő régi centrum is megújult, néhány megmaradt műemlékét szép környezetbe ágyazták. A legtöbb nagyváros a nagykörzet déli harmadában összpontosul. A Türingiai-medence déli részén, az erdős dombokkal övezett Gera völgyében fekvő Erfurt (202) Türingiaszövetségi tartomány székhelye. A XIX. század második felében már jelentős kereskedő- és iparváros. Iparából a mezőgazdasági és élelmiszeripari gépek, rádiók, televíziók előállítása, valamint a sokoldalú élelmiszeripar érdemel említést. Egyetemi város (1392). Erfurt és környéke a német kertészet híres központja. 1961 óta nemzetközi kertészeti kiállításnak (IGA) ad otthont. Közelében, az Ilm kiszélesedő völgyében fekvő Weimar (62) a német városok egyik gyöngyszeme. A XVIII–XIX. században az egyetemes európai kultúra és művészet egyik világhírű központja volt. Goethe, Herder és Schiller, később Liszt és Richard Strauss neve fémjelzi e dicső korszakot. 1919-ben az első német köztársaság („weimari köztársaság”) alkotmányát e városban fogadták el, az itt létrehozott demokratikus államot a náci hatalomátvétel számolta fel. A német kultúra egyik fellegvára nagy látogatottságnak örvend. Zeneművészeti Főiskolája Liszt Ferenc nevét viseli. Weimartól keletre, a Saale partján épült Jéna (103) két és fél évszázadon át a Szász-jénai Hercegség központja volt. Nevezetes 1548-ban alapított egyetemének filozófiai iskolája (tanított itt J. Fichte, F. Hegel filozófus és az egyetem névadója, Friedrich Schiller költő is), mint iparvárost pedig optikai és finommechanikai ipara tette híressé. Itt alapították 1846-ban a világhírű Zeiss optikai és műszeripari céget (ennek utódját ma Jenoptik néven jegyzik), valamint a Schott üveggyárat („jénai üveg”). A II. világháborúban súlyos károkat szenvedett várost újjáépítették, ipara gyógyszergyártással bővült. Nevezetessége a Zeiss-planetárium, a világ legelső, ma is eredeti formájában működő planetáriuma. A Türingiai-erdő északnyugati részén fekvő városok közül Eisenach (48) a legnagyobb. A történelmi Wartburg várával (1067) ékesített Wartberg északi lábánál épült város régi keletű autógyártó központ (1898). Egykor Wartburg márkájú autóiról volt ismert, újabban az Opel gépkocsik modern gyáróriásáról, amely a kontinens legtermelékenyebb ilyen üzeme. A Saale jobb partján észak–déli irányban hosszan elnyúló Hallét (240) nyugatról a folyó, keletről a külszíni barnaszénbányák fogják satuba. A több mint ezer éves városi múltra visszatekintő Halle gazdasági létalapja egészen a XVIII. századig a sóbányászat és a sókereskedelem volt. Ettől kezdve fokozatosan iparosodott. A II. világháború a várost viszonylag megkímélte, ezért fejlődése is gyorsabb ütemű volt. A környező kombinátokat ellátó vegyipari berendezések előállítása és a vegyészet az ipar fő profilja, újabban pedig a biotechnológiai kutató-fejlesztő cégek egész sorát vonzotta magához. Pályaudvara az új tartományok legnagyobb átrakodóállomása. 1689 óta egyetemi város. Berlin után a keleti országrész 2. városa Lipcse (Leipzig, 497). A Balti- és az Északi-tengertől, valamint az Alpoktól kb. egyenlő távolságra helyezkedik el, szűkebb értelemben pedig az alföld és a középhegyvidék, illetve a keleti agrárvidék és a nyugati iparos országrész találkozásánál fekszik. E kedvező földrajzi adottságnak köszönhetően már régóta híres vásárvárosként tartották számon. A XVIII. századtól Németország legnagyobb áruvásárainak adott otthont, s a könyv- és szőrmekereskedelem, valamint a nyomdaipar európai hírű központja lett. A történelemből jól ismert „népek csatája” (1813) színtere, majd az első német vasút (1839, Lipcse–Drezda) kiindulópontja a XIX. század második felében látványos fejlődésnek indult. A hagyományos iparágak ma is léteznek, de sokoldalú gépgyártása mellett ma már bank- és médiaközponti funkciói jelentősebbek. Egyetemét 1409-ben, Zeneművészeti Főiskoláját 1843-ban, Grafikai és Képzőművészeti Főiskoláját 1764-ben alapították. Késő gótikus nagytemplomában, a Tamás-templomban nyugszanak J. S. Bach hamvai, aki 1723–1750 között a templom karnagya, a város zenei életének irányítója volt. Az Érchegység északi előterének legnagyobb városa, Chemnitz (250, 1953–1990 között Karl-Marx-Stadt) a hasonló nevű folyócska széles völgykatlanában helyezkedik el. Régi vásárváros, a XIV. századtól a vászonszövés európai hírű központja. Ma Németország egyik legnagyobb textil- és textilgépgyártója. Az Elba mellett fekvő Meissen (35) ezeréves városi múltra tekinthet vissza. A kelet felé irányuló német terjeszkedés egyik bástyája, őrgrófsági és püspöki székhely volt. A várost a Blaue Schwerte („kék kardok”) védjeggyel jelzett porcelán tett világhírűvé. A környék kaolinkészletére támaszkodó, ma is működő gyárát 1710-ben alapították. Itt készítették az első jó minőségű – kék színű, máz alatti díszítésű – porcelántárgyakat Európában.
2. Svájc 2.1. 1. A „béke szigete” Svájc átlagos tengerszint feletti magassága (1300 m) majdnem négyszeresen múlja felül Európáét. A magyar Alfölddel közel azonos területű (41 285 km²) országot a Nyugati-Alpok 3000–4000 m magas láncai uralják. A Svájc középső és déli részén emelkedő, 1850 m átlagmagasságú hegyvidék az országterület 60%-át foglalja el. Felépítésében magmás, üledékes és átalakult kőzetek egyaránt részt vesznek, ezek – az egykori tengerek és takaróredők elrendeződésének megfelelően – övezetes elhelyezkedést mutatnak. A belső kristályos övezet legkiterjedtebb hegysége, a Pennini-Alpok a Monte Rosában (4634 m) éri el legnagyobb magasságát, de az Alpok legnagyszerűbb hegye a Matterhorn (4477 m) merészen magasba törő kárpiramisa. Az itteni hágók közül a Nagy Szent Bernát és a Simplon a legforgalmasabb. A belső üledékes övezet alacsonyabb hegyvidékébe az Elő-Rajna és a Rhône vágódott be. A külső kristályos övezet masszívumai közül a legpompásabb a 4000 m fölé nyúló csúcsokat (Finsteraarhorn, Aletschhorn, Jungfrau, Mönch) hordozó Berni-Alpok. A külső üledékes övezetet a Boden- és a Genfi-tó között nyújtózó Svájci-Mészkő-Alpok uralja. A Nyugati-Alpok területének több mint kétötöde gazdálkodásra, emberi letelepedésre alkalmatlan havas-gleccseres, köves-sziklás terület. Nagyobb részén az erdőborította hegyek dús füvű alpi legelőkkel, a vízfolyásokban gazdag völgyek gleccservájta medencékben ülő tavakkal és tengerszemekkel váltakoznak. A Franciaország felől kiugró Jura mészkővonulatai Svájc területének 10%-ára terjednek. A DNy–ÉK-i csapásirányú Gyűrt-Jura több hosszan elnyúló, párhuzamos láncot alkot. Nagy részét erdőségek borítják, de kiterjedtek a karsztos felszínek is. A hegyvidéki területek zömét a magashegységi éghajlat jellemzi, ami a felszín tagoltsága, a magasság és a kitettség alapján széles skálán váltakozik. A 3000 m-t meghaladó magasságban egyik hónap középhőmérséklete sem emelkedik 0 °C fölé. A Nagy Szent Bernát-hágónál az évi középhőmérséklet –1,7 °C, az 1590 m magasan fekvő Davosban már 3,6 °C, a még alacsonyabban elhelyezkedő Bernben 8 °C, Genfben 10 °C. A csapadék 800–2400 mm között mozog, s a magaslati régiókban általában hó alakjában hull le. A hóhatár 2500–2800 m magasságban húzódik. A természeti erőforrások e hegyvidékeken elsősorban a vízerő kihasználását, az erdőgazdálkodást és a havasi pásztorkodást teszik lehetővé, valamint jelentős számú hazai és külföldi turistát vonzanak. Az Alpok lábaitól a Rajnáig, illetve a Juráig terjedő Mittelland határait a környező magashegységek lábaihoz simuló tavak (Genfi-, Thuni-, Brienzi-, Zugi-, Vierwaldstätti-, Zürichi- és Boden-tó) füzére jelöli ki. A folyók felszabdaló munkája következtében alakult ki mai – átlagosan 400–600 m magas – dimbes-dombos medencejellege. Éghajlata kevésbé szélsőséges: évi középhőmérséklete 7–9 °C, csapadéka 700–1000 mm között mozog. Az ország területének 30%-ára terjedő Mittelland Svájc gazdasági központja, ahol a népesség és a városok zöme, a szolgáltatások, az ipar és a növénytermesztés nagy része összpontosul. Az Alpok világában, a Jura mészkővonulataiban és a Mittelland dombvidékén alakult ki e különös ország, ahol különböző nyelveket beszélő népek élnek egymás mellett, a középkor óta szoros szövetségben. E sok tekintetben egyedülálló kis államalakulat létrejöttére a svájci múltat megvilágító történelem ad választ. Svájcot a történelmi kor hajnalán a kelta eredetű helvétek (a „Helvetia” elnevezés innen ered) népesítették be. Kr. e. 58-ban a Julius Caesar vezette római légiók a törzset leigázták, sok helyütt viruló római városok alakultak; a Szt. Bernát- és Splügen-hágókon át megindult a nagy kiterjedésű birodalmat éltető és összefogó kereskedelem. A népvándorlás a III. században érte el területét: Észak-, Kelet- és Közép-Svájcba a germán alemannokat, Nyugat-Svájcba a burgundokat és a frankokat sodorta, míg a romanizált őslakókat – a Graubünden zárt völgyeiben élő rätoromán néptöredék kivételével – elmosta. A különböző itáliai törzsek betelepedésével zárul a kör, amely a ma is jelentkező nyelvi megoszlás alapja. Nagy Károly korai feudális frank birodalma Svájc területének nagy részét bekebelezte (VI–IX. század); ekkor hódított teret a lakosság körében a kereszténység. A Német-római Császárság laza kötelékében kibontakozó feudális fejlődés egyenlőtlenül ment végbe: a gazdaságilag lassabban fejlődő hegyvidékeken az egész középkor folyamán megmaradt az önkormányzatú közösségekben élő szabad parasztság; ugyanakkor az alacsonyabb Mittelland a nagy feudális birtokok, hűbéri területek színterévé vált. Az Itáliáért hadat viselő Hohenstauf császárok a pápákkal folytatott invesztitúraháborúk zavaros időszakában egyrészt a gazdag kereskedővárosok (Zürich, Bern, Solothurn stb.) támogatását igyekeztek széles körű autonómia fejében megszerezni, másrészt az Itáliába vezető alpesi átjárók (elsősorban a Szent Gotthárd-hágó) feletti ellenőrzés biztosítása végett egyes paraszt-pásztor közösségeknek is birodalmi tartományi jogot és szabadságlevelet adtak a hűbérurakkal szemben. A XIII. század végétől azonban a kiterjedt birtokokkal rendelkező Habsburgok már semmibe vették ezeket a kiváltságokat. Ezért a Vierwaldstätti-tó mentén elhelyezkedő három kis paraszt-pásztor tartomány – Schwyz, Uri és Unterwalden – önigazgatási jogainak megvédése céljából „örök szövetségre” lépett (1291). A Habsburgok elleni függetlenségi harcok során alakult ki és vált méltán híressé a svájci gyalogság. A XIV. század végére a Luzern, Zürich, Glarus, Zug és Bern kantonokkal kibővült szövetség el is űzte elnyomóit. A XV. század folyamán újabb parasztvidékek (kantonok) csatlakozásával és hódításokkal lényegesen kibővült Svájc területe. 1515-től kezdődött a kantonok semlegességi politikája. A kifelé egységes katonai erőt képviselő kantonok egymás közötti kapcsolata laza volt, ami részben az ország erős széttagoltságának tulajdonítható. Itt, ahol sem a központi hatalom, sem a nagybirtokosok összefogó hatása nem érvényesült, s nemcsak a polgárok, de a parasztok és pásztorok is sajátos demokráciával alakították életüket, szinte minden a regionalizmusra, a tartományi elkülönülésre vezetett. Az ország a harmincéves háborúban formálisan semleges maradt; teljes állami különállását a háborúra pontot tevő vesztfáliai békében (1648) nemzetközileg is elismerték.
Svájc szerencsés földrajzi fekvésére támaszkodva, az egymás ellen hadat viselő európai hatalmak között mind az I., mind a II. világháborúban megőrizte semlegességét. Ennek köszönhető, hogy nemcsak a háborús pusztításoktól mentesült, hanem az európai országok szétzilálódott gazdaságából a tőke Svájc bankjaiba, pénzintézeteibe áramlott. A világon a legmagasabbak közé tartozó egy főre jutó GDP (2005: 39 700 euró) egyik fő forrása ennek a koncentrált tőkének őrzése, kezelése, ügyes forgatása, mely a hazai terméket külföldről származó profittal növeli. Mint nemzetközi pénzközpont, Svájc sohasem küzdött tőkehiánnyal, s ki tudta használni a háborús évek, majd az azt követő időszak konjunktúráját. A semleges státus megőrzése számos nemzetközi szervezet központját vonzotta az ország területére. 2.2. 2. Háromnyelvű ország A bécsi kongresszus által elismert Svájc 22 kantont tömörített. Később három kanton részint vallási, részint egyéb megfontolásból kettévált, illetve Jura néven új kantont alakítottak ki. Így lett Svájc 20 vallásilag, nyelvileg homogén kantonból és6 félkantonból álló szövetségi köztársaság. A római hódítás, a népvándorlás meg-megújuló rohama az ország területén különböző, eltérő sajátosságokkal rendelkező népeket hozott össze. A viszonylag határozottan meghúzható nyelvhatárok különböző nemzetiségeket különítenek el, jóllehet egy-két területen az évszázadok során ezek keveredtek egymással. A XX. század elejétől a XXI. század elejéig a népesség kétszeresére növekedett (2005: 7,46 millió), a svájci állampolgárok (5,9 millió) anyanyelv szerinti megoszlása azonban alig változott. Az ország középső és északi részén elterülő 18 kantonban élnek a lakosság közel 2/3-át képviselő németek; a nyugati kantonokban (Genf, Vaud, Fribourg, Neuchâtel, Jura, Valais) a svájciak 1/4-e által beszélt francia az uralkodó nyelv. A lakosság 7–8%-a olasz anyanyelvű (többségük Ticinóban él). A népességből alig 1%-kal részesedő romanizált kelta leszármazottak – a ladinok, illetve rätorománok – Graubünden kanton egyes részeit lakják, nyelvüket külön nemzeti nyelvnek ismerik el (42. ábra). Yüklə 12,62 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
