Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

32. ábra > Franciaország borvidékei

Az ország gyümölcs- és zöldségtermelése változatos, de elsősorban belső igényeket elégít ki; a Loire völgyének középső része, az alsó Rhône-síkság és a nyugati partvidéken fekvő Charentes a fő termőterületek. Az ország almatermelése – Olaszországgal vetélkedve – Európában az első; különlegességnek számít a szőlőtermelés északnyugati határán kívül eső hűvös-nedves éghajlatú Normandiában a helybéliek által fogyasztott almabor (cidre) és a belőle készült párlat, a calvados. A déli mediterrán éghajlat alatt – mélyen felnyúlva a Rhône völgyébe – olajfák, citrusfélék is nőnek, ám termésük a hazai szükségletet nem tudja kielégíteni. A Riviéra ad igazán otthont a virágkertészeteknek (rózsa, levendula, leander). A virágokból lepárolt nemes illóolajokat a mesterséges illatanyagok máig sem tudták kiszorítani a francia parfümökből.

Franciaország állattenyésztése nagy takarmánytermő területeivel és tekintélyes méretű állományával fontos helyet foglal el az Unión belül, de az ágazat termelékenysége, színvonala alacsonyabb, mint az északabbra elhelyezkedő tagországokban. A csökkenő szarvasmarha- (19 M), sertés- (15 M) és juhállomány (11 M) európai viszonylatban jelentős. Az állattartás kiemelkedő körzete az Atlanti-partot kísérő sáv (Normandia, Bretagne: sertés, szarvasmarha; Garonne-medence: sertés), de fontos a Pireneusok és az Alpok térsége is (szarvasmarha, juh). A szarvasmarha-állomány egy része húsmarha, más része a tejtermelés szolgálatában áll; a tejből főként sajtot és vajat állítanak elő, az ország a világ legnagyobb tejtermékexportőrei között van. A háromszáznál is több sajtféle közül számos messze földön híres (pl. Camembert, Roquefort), és a világ sajttermelésének kb. 1/10-ével Franciaország – Németországgal vetélkedve – második-harmadik a nemzetek rangsorában. Az Európai Unióban élen álló, nagyobbrészt a gabonatermő körzetekhez igazodó szárnyasállomány (260 M) a tojáson, húson kívül egyedi terméket is szolgáltat: a világon előállított hízott máj (liba, mulard kacsa, pézsmaréce) 80%-át Franciaország adja.

Az ország több mint egynegyedét borítja ugyan erdőtakaró, összefüggő erdős felszínek mégis inkább csak a hegyvidékeken és a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területeken maradtak fenn. Ez utóbbiak sorából kiemelkedik a Garonne torkolatvidékétől délre elterülő tengerparti Landes; az eredetileg hangás-bozótos tájat a XIX. században fenyővel telepítették be, s ma 10 ezer km²-es összefüggő erdőterület. Nagyobb kiterjedésű erdők ezenkívül a Pireneusok északi lejtőin, a Francia-Alpokban, a Vogézekben és az Ardennekben, valamint a Párizsi-medence peremein találhatók. Az erdők kétharmada magánbirtokosoké, egyharmada községi és állami kézben van.

15.6. 6. A francia ipar kettős programja: növekedés és széttelepülés

A francia ipar termelési értéke alapján a világ élvonalában van. Az ágazat foglalkoztatja a keresők közel egynegyedét, ez állítja elő az export értékének több mint 80%-át. Erőssége a hagyományos luxuscikkek (parfümök, divatáruk, italok) mellett az állami vásárlásokkal is ösztönzött csúcstechnológiai termékek (repülőgépek, radarrendszerek, fegyverek, tömegközlekedési eszközök, atomerőmű-berendezések, elektronikai cikkek, gyógyszerek stb.) előállítása.

Az iparban sokáig nagy szerepet vállalt az állam: a II. világháború után lezajlott államosítások folytatását a szocialista kormányok később is erőltették, ám az elmúlt években – részben az EU nyomására – a tendencia megfordult, komoly privatizációs programot hajtottak végre, s egyre több szektort nyitottak meg a hazai és külföldi magánbefektetők számára. Azonban a mindenkori francia kormányok sokat tettek, tesznek azért, hogy a hazai cégeket óvják a külhoni cégek felvásárlási szándékától, például gyakorta állami támogatással segítik elő a francia – profilukban akár eltérő  – vállalatok fúzióját, így erősítvén világpiaci helyzetüket. A nagyvállalatok termelési részesedése a fémfeldolgozásban, a gép- és textiliparban 40%-os, a vegyiparban és az elektronikában 60–70% között mozog, míg az autó-, a hajó-, a repülőgépgyártásban, a bányászatban és a kohászatban eléri vagy megközelíti a 100%-ot.

Az energiahordozókat az ország külföldről szerzi be. Kőszénbányászata 2004-ben az utolsó bázison, Lotaringiában is megszűnt, így az olcsó importszén fedezi az egyébként is lecsökkent fogyasztást. Kőolajtermelése jelentéktelen, az aquitániai mezők (pl. Lacq) földgáztermelése pedig a fogyasztás alig huszadát fedezi. A külföldről behozott kőszén főként Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból érkezik, kőolajat Norvégiából, az Egyesült Királyságból, Oroszországból és a Közel-Keletről vásárol, a földgázt Norvégia, Oroszország, Algéria és Hollandia szállítja. Franciaország a francia érdekeltségű cégeken keresztül nagyfokú aktivitást fejt ki a szénhidrogénpiacon, valamint a külhoni kitermelésben és az európai hálózatok, elosztó központok kiépítésében. (A világ egyik legnagyobb szénhidrogén-ipari cége a francia–belga TotalFinaElf.) A szénhidrogén-vezetékek a nagyobb importkikötőkből (Dunkerque, Marseille–Fos stb.) indulnak az ország belseje felé, emellett a szomszédos országokkal, sőt északi-tengeri norvég platformokkal is hálózat köti össze az országot. Egyik legnagyobb fogyasztója a cseppfolyósított földgáznak is, mely főként Algériából érkezik.

Az importfüggőség enyhítése végett korábban a vízenergia hasznosítását növelték, majd szinte példátlan egyoldalúsággal a nukleáris energia felé fordultak: jelenleg az USA után a második legnagyobb nukleáris kapacitással rendelkezik (58 reaktor). Ennek eredményeként az elektromos áram több mint 3/4-ét az atomerőművek, 10–12%-át a vízerőművek szolgáltatják. A felfuttatott termelés révén Franciaország az elektromos áram legnagyobb nettó exportőrévé vált az EU-ban.

Az évtizedeken át folyó uránércbányászat (Vendée, Massif Central) 2001-ben megszűnt, azóta importból (Gabon, Niger, Kanada, Ausztrália) fedezik a hazai szükségletet. A világ élvonalába tartozó francia atomipar fűtőelemek előállítására és nukleáris hulladék újrafeldolgozására (reprocesszálására) is több üzemet épített. Az utóbbiak közé tartozik Európa legnagyobb ilyen létesítménye, a normandiai tengerparton fekvő La Hague. A de Gaulle által megindított, sokat bírált francia atomprogram keretében létesített, jelenleg is működő számos erőmű a nagy hűtővíz-igény miatt többnyire a folyók mellé, legkorábban a Loire völgyébe települt; ezek egy része már elöregedett, bezárás előtt áll (33. ábra). A másik nagy, modernebb erőműlánc a Rhône völgyében épült fel, itt állítják elő a nukleáris eredetű elektromos áram több mint felét. E sorba tartozott a kudarcnak bizonyult szaporítóreaktor is (Superphénix): 1997-ben bezárták. Jelentős telephely a La Manche partvidéke, valamint a Garonne, a Moselle és a Rajna völgye. Az esetleges terrorveszély árnyéka és egyes civil mozgalmak tüntetései ellenére a jelek a nukleáris energia jövőbeli fokozódó szerepére utalnak. A jelenlegieknél kétszer nagyobb teljesítményű, hatékonyabb, biztonságosabb harmadik generációs atomreaktorokat (EPR) németekkel közösen fejlesztik, s egy nemzetközi konzorcium Dél-Franciaországban építi fel a világ első, kísérleti termonukleáris (fúziós) reaktorát (ITER).

33. ábra > Franciaország atomerőművei

A vízi energiát a Rhône és a Rajna folyón épült nagy erőművek hasznosítják; kisebbek a Pireneusokban és az Alpokban is szép számban épültek. Érdekesség az árapály-energia hasznosítására az Atlanti-óceán partján, a Rance folyó torkolatában létesült, a maga nemében úttörő jellegű, ám csekély teljesítményű erőmű.

A fémkohászat táplálásához szükséges nyersanyagok viszonylag széles körben, de igen szűkös mennyiségben állnak rendelkezésre. A csupán 30%-os fémtartalmú minette-vasérc bányászata, mely – a szénmezők mellett – valaha híressé és háborús konfliktus tárgyává tette Lotaringiát, teljesen megszűnt. A kohók Brazília, Ausztrália, Kanada és Mauritánia bányáiból érkező vasércet dolgoznak fel. A pár évtizede még Európa élvonalába tartozó bauxitbányászat – melynek névadója is francia lelőhely (Baux) – lehanyatlott. Változatlanul említésre méltó a kálisó és a kősó kitermelése Elzászban, ami a Rajna vizének egyik nagy szennyezője.

Az ipar területi elhelyezkedése az utóbbi évtizedek fejleményei nyomán jelentősen módosult, de a korábban kialakult különbségek csak halványultak, nem tűntek el. Egyes iparágak – a különböző telepítő tényezők vonzásának engedve – többé-kevésbé sajátos térbeli elrendeződést mutatnak.

Az egykor Lotaringiában összpontosuló, ma is számottevő vaskohászat, acélgyártás régi telephelyeinek egy részén még jelen van ugyan (Longwy-tól Thionville-en át Nancy-ig), de súlypontja áttolódott az import vasércet fogadó kikötőkbe (pl. Dunkerque, Marseille–Fos). A szénre és ércre települt Le Creusot és St. Étienne térségének kohászata, ebből mostanra csak a különleges acélok előállítása maradt meg. Az alumíniumkohászat a vízerőművek közelében az Alpok, valamint a Pireneusok vidékén alakult ki.

A gépgyártás elhelyezkedése részben az alapanyagokat előállító térségekhez, részben a fogyasztópiachoz igazodott, de a gyors ütemben fejlődő gépiparnak a decentralizáció keretében számos új központja alakult ki az ország kevésbé iparosodott részeiben is. Az autógyártás erre talán a legjobb példa. Az évi több mint 3 millió személygépkocsi (és 0,4 millió haszonjármű) gyártásával Franciaország a világ élvonalában van. Ennek döntő részét a hazai vállalatok állítják elő: a részben fuzionált Peugeot és Citroën, valamint a Forma–1-ben is sikeresen szereplő Renault. Nagyméretű, olykor részegységek előállítására szakosodott üzemek telepedtek a Szajna vonalára Párizs–Le Havre között, a Párizsi-medence peremére (Le Mans, Reims), Bretagne-ba (Rennes), Normandiába (Caen), az ipari munkahelyekben szegény délnyugatra (Limoges, La Rochelle), a fejlődésében visszaeső, új ágazatok meghonosítására kényszerülő északra (Valenciennes, Lille). Ugyancsak kiemelkedő szerephez jutott az autógyártásban a keleti országrész (Montbéliard-Sochaux, Mulhouse, Metz, Lyon). Amíg korábban az autóipari munkahelyek kétharmada volt Párizs körzetében, jelenleg már csak mintegy ötöde. Széttelepült a repülőgépipar is: a párizsi agglomeráció megőrizte ugyan uralkodó szerepét, de már régen jelentős központtá fejlődött elsősorban Toulouse, majd Bordeaux, Marseille. Az európai együttműködésben gyártott Airbusok a világelsőségért vetekednek az amerikai Boeinggal; a legújabb A380-as típusuk a világ legnagyobb utasszállítója. A vasúti kocsik és mozdonyok gyártása Észak- és Kelet-Franciaországban van jelen (például a közlekedési csomópontként funkcionáló Lille, illetve Belfort, Mulhouse ad otthont a termelésnek). A hajógyártás visszaeső iparág, hagyományos központjai Le Havre, Dunkerque, Nantes, La Rochelle és Saint Nazaire. A csúcstechnológiát képviseli a francia űr- és haditechnika (pl. Ariane hordozórakéta, Mirage harci repülőgépek, EADS cég), távközlés-elektrotechnika (pl. Sagem cég). A haditechnikai gépek előállító központjai Le Creusot és St. Étienne. A mesterséges holdak felbocsátására a dél-amerikai Francia Guyanában építették fel az európai űrközpontot (Kourou). A textilipari körzetekhez igazodik az ágazatot kiszolgáló gépgyártás (Lyon, Lille, Roubaix stb.). Kiemelhető még az agrárterületekre települt mezőgazdasági gépgyártás és a világ élvonalában lévő, nagy hagyományokra visszatekintő kerékpárgyártás.

A vegyipar északon (Párizs, Szajna-völgy, Lille) és délkeleten (Lyon, Marseille) koncentrálódik, de más térségek nagyvárosaiban is jelentős üzemek jöttek létre. Az importált kőolajra telepedett finomítók a kikötőkben, nagyobbrészt a Szajna alsó szakaszánál (Rouen, Le Havre), valamint a Rhône folyó deltájában találhatók, rajtuk kívül Dunkerque és Bordeaux feldolgozó kapacitása emelhető még ki. A gumiipar a párizsi régióban és Clermont-Ferrand-ban (Michelin cég), a gyógyszeripar (pl. Sanofi-Aventis cég) üzemei a nagyvárosokban (Párizs, Lyon), kutatóhelyei a kis- és középvárosokban is megtalálhatók.

A foglalkoztatásban és az exportban valaha fontos szerepet betöltő textilipar ágai közül a pamutipar legnagyobb tömörülései a Lille–Tourcoing–Roubaix háromszögben, valamint Mulhouse–Épinal térségében jöttek létre; a selyemiparnak a Lyon–St. Étienne körzet vált a centrumává. A gyapjúipar fő központja Lille, amely a tradicionális lenszövésnek is otthont ad.

Franciaország – és főként Párizs – a divatvilág első számú központjának számít, számos híres divatcég neve (pl. Dior, Pierre Cardin, Yves Saint-Laurent) fémjelzi az ágazatot. A konfekcióipar három fő központja Párizs, Lille és Lyon, de az ország egész területén jelentős üzemek szóródnak szét. A francia parfümök és más kozmetikumok ugyancsak a divatipar hírnevét öregbítik; a parfümök legfőbb előállító helyei Párizs és a déli termővidék nagyvárosai (Nizza, Cannes, Lyon, Marseille).

Az élelmiszeripar ágai közül a malom- és cukoripar, a konzervgyártás a nyersanyagtermelő területekre települtek, a többiek zöme a fogyasztópiacok közelében tömörül. Termelésével, exportjával a világ élvonalában van a francia cukor- (pl. Béghin Say cég) és növényolajipar.

15.7. 7. A legdinamikusabb szektor: a szolgáltatás

A szolgáltatási ág fejlődése – amely az utolsó négy évtizedben gyorsabb volt, mint az iparé – ma is töretlen, a jelenlegi munkahelyek túlnyomó része az utóbbi néhány évtizedben létesült. Az egyre bővülő, sokoldalú szolgáltatások a gazdasági növekedés motorjai. Jellemző az állami részesedés magas aránya, továbbá a női munkaerő fokozott foglalkoztatása. A legsajátosabb azonban a térbeli koncentráció: mind a keresőknek, mind az ágazat forgalmának jelentős része a párizsi régióra jut; kiemelkedő szolgáltató központ még Marseille, Lille és Lyon is. A nagyvárosok mellett a déli térségek életében játszik még fontos szerepet a szolgáltatás; ott az aktív népesség 75–80%-át köti le, főleg a szezonális munkát kínáló turizmus révén.

A turizmus az egyik legtermelékenyebb szolgáltató ágazat. Az ország különböző természeti tájai, hosszú történelmének emlékei (pl. 28 világörökség-színhely), változatos kultúrája (folklór, gasztronómia stb.) mind a kül-, mind a belföldi turizmus számára sokféle lehetőséget nyújtanak. Ennek kihasználtságát mutatja, hogy az ágazat a GDP közel 7%-át adja, és közvetlenül vagy közvetve mintegy 2 millió főt foglalkoztat. Az évi 75–78 millió külföldi turistával Franciaország messze vezeti a WTO ranglistáját, de nagyarányú a belső turizmus is, aminek kedvez, hogy európai viszonylatban a leghosszabb fizetett szabadságot a franciák harcolták ki. A fővárosi régió, a Côte d’Azur és az Alpok a leglátogatottabb, a vendégéjszakák több mint felét itt regisztrálják, ám csak a déli, tengerparti régiók és Korzika esetében járul hozzá az ágazat több mint 10%-kal a regionális GDP-hez.

A déli-délkeleti zóna a fürdő- és a síturizmus központjai, a leglátogatottabb helyek viszont Párizsban és környékén vannak (a francia statisztikák szerint a Disneyland, az Eiffel-torony, a Louvre és a Pompidou Kulturális Művészeti Központ a listavezetők). Sok turistát vonz az évente megrendezésre kerülő Tour de France kerékpáros verseny, a Cannes-i nemzetközi filmfesztivál, a 24 órás Le Mans-i autóverseny. Sok hódolója van az ország tájanként változó gasztronómiai „kincseinek” és borainak is; az országot a borturizmus-borutak szülőhazájának tekintik: az első utak az 1950-es években Champagne és Elzász vidékén létesültek. Franciaországból indult útjára a „vissza a természethez” idegenforgalmi irányzat is, melyben a legendás Club Méditerranée játszott vezető szerepet.

A közlekedési hálózat fejlesztéséért a mindenkori francia kormányok komoly beruházásokat eszközöltek, ennek köszönhető a modern és jól működő közlekedési rendszer. A fejlesztési programok időben és költségben közelebb hozták a vidéki Franciaországot Párizshoz, és ezzel a területfejlesztés céljait, egyszersmind azonban a főváros monopolisztikus érdekeit is szolgálják. A tömegközlekedési eszközök többsége francia gyártmányú.

Mind a közúti, mind a vasúti közlekedésnek a főváros az uralkodó központja, ám a sugaras hálózat lassan oldódik (34. ábra). Az áru- és személyszállításban, melynek fő tengelye a Párizs–Marseille szakasz, ez kevésbé érződik. A közúthálózat jól kiépített, de a modern, többsávos autópálya-rendszer kialakulása eleinte lassan haladt a nem túl sűrűn lakott Franciaországban. A ma már mintegy 10 000 kilométernyi autópálya építését részben állami, részben vegyes tulajdonú gazdasági társaságok finanszírozták, így jelenleg több mint egy tucat cég kezelésében vannak fizetős pályaszakaszok. Az 1937 óta állami kezelésben lévő vasút világviszonylatban is az élen járók közé tartozik színvonala, teljesítőképessége alapján. Párizs és az egymástól is nagy távolságra lévő regionális központok összeköttetésének javítása érdekében indult meg a nagy sebességű vasútvonalak (TGV, 230–260 km/h) kiépítése. Az első ilyen vonal Párizstól Lyonig létesült (1981–1983), ezt követte a Tours-ig és Le Mans-ig futó vonal, valamint a Lyon–Marseille és a Párizs–Lille–Calais pálya építése. Utóbbi a Csatorna-(Euro-)alagút megépülésével (1994) Anglia felé folytatódik. Az alagút a hozzá fűzött reményeket pénzügyi szempontból nem váltotta be, s így az üzemeltetője – Európa legnagyobb magánkézben lévő infrastrukturális társasága – óriási adósságot halmozott fel.

34. ábra > A francia közlekedési hálózat a XXI. század elején – autópályák (A), TGV (B)

A Lille–Marseille (1200 km) táv vasúton történő megtételéhez 1950-ben 11 órára volt szükség, napjainkban mintegy 4,5-re; a Párizs–Brüsszel utazás sem vesz igénybe többet másfél óránál. Az utazási idő csökkenésének számos hatását mutatták ki: visszaesett a körülményesebb belföldi légi közlekedés forgalma, növekedett a dezurbanizációban, s így a hosszú távú ingázásban részt vevők aránya, valamint új kis városközpontok (lakóházak, irodaépületek, kereskedelmi, szórakoztató egységek, szállodák) épültek a TGV-állomások közelében.

A légi közlekedésben meghatározó szerepe van a – részben francia állami tulajdonban lévő – Air France–KLM cégcsoportnak, a világ vezető légitársaságának; a társaság az egyik legkiterjedtebb légi úthálózattal rendelkezik (kb. 200 úti cél több mint 80 országban), és utasainak száma meghaladja a 70 milliót. A kora technikai csodájának számító, de pénzügyi veszteséget hozó, majd 2003-ban le is állított francia–angol gyártmányú, szuperszonikus Concorde gépek kivonása óta majd 400 darabos gépparkja nagyobbrészt Airbusokból áll. Párizs több repülőterével a nemzetközi légi forgalom egyik legnagyobb európai gócpontja (több mint 120 ország 450 városába indulnak járatok). A rendkívül gyors felszíni közlekedési lehetőségek mellett igény van a belső légi járatokra is, elsősorban az északi fekvésű főváros, valamint a déli nagyvárosok, üdülőközpontok közötti forgalom ellátására; a belföldi járatok számát tekintve Franciaország első helyen áll Európában. A belvízi közlekedés az elmúlt évtizedekben nagyon visszaesett. A tengeri szállítás viszont – főleg a nyersanyagok importja miatt – ma is számottevő; legnagyobb áruforgalmú kikötői Marseille, Le Havre, Dunkerque, St-Nazaire, Calais, Rouen.

A francia tudományos élet alapját az egész országban egyenletesen eloszló, nagy egyetemek képezik (35. ábra); többet közülük a II. világháború után alapítottak. Az 1968-as diáklázadás után a jobbára állami tulajdonban lévő egyetemek korlátozott belső autonómiát kaptak, de a legfőbb problémát a diákok túl nagy létszáma és könnyen fellángoló „forradalmi hangulata” jelenti. A felsőoktatás és a tudományos élet legjelentősebb centrumai Párizs mellett Bordeaux, Toulouse, Montpellier, Aix-en-Provence, Lyon és Lille.

35. ábra > A francia egyetemek területi eloszlása Ardagh, J.–Jones, C. (1999) nyomán, kiegészítve

Franciaország élen járt Európában a tudományos innovációk fellegvárainak számító technológiai parkok és technopoliszok létesítésében. Az egész országot átfogó hálózat az 1980-as évektől kibontakozó új regionális politikának hatékony eszköze, amely a régi ipari területek, városok gazdasági struktúraváltását (pl. Lotaringia: Metz, Nancy; St. Étienne) és az új ipari területek felfuttatását segíti (pl. Dél-Franciaország: Sophia Antipolis, Grenoble–Meylan; Észak-Franciaország: Rennes). Mellettük több francia nagyvárosban, köztük Párizsban (Paris-Sud) is alakultak gyakran városnegyednyi területű, a helyi egyetemekkel szoros kooperációt kiépítő tudományos parkok (Benko, G. 1992).

15.8. 8. Franciaország szíve: Île de France

Franciaország „sokféle formájú és színű kockákból” összeálló mozaik, ám a kockák szilárdan össze vannak tapadva: közlekedési és kommunikációs vonalak szövik egybe a tájakat és a régiókat, a falvakat és a városokat („Franciaország egy és osztható” írta Fernand Braudel [2003]). A szerves egység kialakulásában szerepet játszott az irodalmi francia nyelv oktatásának elterjedése az elemi iskolákban, a különböző népcsoportok lassú keveredése (pl. a szülőföldtől gyakorta elszakító kötelező katonai szolgálat vagy a munkakeresés céljából történt migráció miatt), a tökéletesedő – főleg vasúti – közlekedés és ezáltal a kereskedelmi kapcsolatok fejlődése. A megosztottság, a sokszínűség azonban máig jelen van, és a legkülönbözőbb formákban és területi kiterjedésekben érhető tetten.

Például máig őrzött hagyományokban is fel-felbukkannak Észak és Dél eltérő történelmi múltjának nyomai: északon a frank, a romanizált délen viszont a római jog alapján szerveződött hosszú időn át a kora középkori társadalom élete. A későbbiek folyamán is legalább négy irányból érte tartós hatás a nagy területű országot; ezek nyomán a településmódban, a gazdálkodásban, az életmódban elkülönült egymástól egy atlanti, egy északi, egy kontinentális, illetve egy mediterrán vonásokkal felruházott Franciaország. A térségi különbségek a legkülönbözőbb formákban érhetők tetten: például a Le Havre–Orléans–Genfi-tó vonaltól északra az „openfield”, azaz elkerítetlen földbirtok a jellemző, az Atlanti-óceánra néző partvidéken a kerített föld, a „bocage” az uralkodó; de a számos nyelvjárás, a több száz fajta sajt, vagy akár a tetőfedő anyagok regionális különbségei is mind-mind a sokszínű Franciaország hű tükrei.

A különböző felosztások közül nehéz kiválasztani a mérvadót; végül a vitatható, de statisztikai, regionális elemzési szempontból megfelelő, több esetben akár történelmi gyökerekkel is bíró (NUTS 2) régiókat emeltük ki, csoportokba szedve.

Az ország szíve a fővárosi régió, Île de France. Az európai nagyvárosi térségek közül kiemelkedik közel 11 milliós népességtömörülésével, fejlettsége alapján pedig az Unió egyik vezető régiója. Franciaországon belüli túlsúlya a dekoncentrációs programok ellenére megmaradt. A régió szívében helyezkedik el Párizs (2150, ev. 9650),¹⁶ Franciaország fővárosa, melynek korai fejlődése a Párizsi-medence közepén elfoglalt előnyös földrajzi helyzetével és a Szajna szigeteinek, vízi útjának, folyami átkelőhelyeinek vonzerejével magyarázható.

A több mint kétezer éves település magját a kelta parisii törzs a folyó szigetén (Cité) építette fel, mely a rómaiak idején várossá fejlődött (Lutetia). Egy ideig a frankok, majd a XII. századtól a francia uralkodók székhelye. A kora középkorban indul gyorsabb fejlődésnek: városfalat kap (Fülöp Ágost), lerakják a Notre-Dame-székesegyház alapjait, 1215-ben megalakul Párizs első egyeteme (Sorbonne). A viharos történelmi események után (angol fennhatóság) a reneszánsz idején ismét virágzik a város, annak ellenére, hogy XIV. Lajos a királyi udvart Versailles-ba helyezi át. Hidak, erődítmények (Bastille), tekintélyt sugárzó épületek (Louvre, Invalidusok Dómja, Tuileriák) létesülnek. Az egyre tágabb kört övező városfalak nem korlátozzák a város fejlődését, a félmilliós város egymás után nyeli el a környező kistelepüléseket. Területét már a XVIII. század elején húsz kerületre osztják. A főváros mai képe a XIX. század második felében alakul ki: a munkásnegyedekkel túlzsúfolt városban Hausmann báró irányításával új utakat nyitnak, kiépítik a kör- és sugárutak (boulevards) rendszerét. A város infrastruktúrájának fejlődése (csatornahálózat, gázvilágítás, pályaudvarok építése, omnibuszhálózat, földalatti vasút) már egy világváros alapjait teremti meg. Párizs a hatalmas, merész és modern külsejű épületek városa: az Eiffel-torony, az UNESCO-székház, a Pompidou Központ, a Bastille Opera, a Louvre udvarának üvegpiramisa mind-mind a modern építészet városképet átformáló, így a viták kereszttüzében álló alkotásai, ám az – évente mintegy 30 millió – turista szemszögéből Párizs szerves részeivé váltak, akárcsak a Champs-Élysées tengelyének folytatásában épült új diadalív (Grande Arche) és a körülötte az 1980-as évek végére felnövekedett csupa üveg felhőkarcoló irodaházakkal zsúfolt új peremvárosi centrum, a Défense. Ez utóbbi Európa legnagyobb központi üzletnegyede lett hatalmas bevásárlóközponttal, szállodákkal; a modern épületek 135 ezer ember – jobbára irodai, irányító vagy információtechnikai – munkahelyét foglalják magukban.

Párizs a politikai, tudományos és kulturális élet nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő centruma, mely a világvárosi rang minden követelményét kielégíti. Elővárosaival együtt több mint száz felsőoktatási intézménynek, hatvan múzeumnak és mintegy száz színháznak ad otthont. A gazdasági élet szervezési központja, nemzetközi nagyvállalatok, biztosítók, bankok, kereskedelmi társaságok centruma, és számos nemzetközi szervezet (pl. OECD, UNESCO) is székhelyéül választotta. Az ipari tevékenység, sőt a tercier ágazatok egy része is az elővárosokba húzódott ki, s magának a fővárosnak a szolgáltatási jellege még inkább kidomborodott.

A főváros körzetének népessége gyorsan duzzadt, az elegáns régi városkák és számos, a II. világháború után épült vasbeton alvóváros szívta fel az ország más térségeiből áttelepülőket, illetve az elmúlt időszakban a kiköltöző párizsiakat. Az agglomerációhoz jelenleg több mint 1500 település tartozik; Párizs vonzáskörzetének határán öt tervszerűen fejlesztett előváros is felépült. Párizst az elővárosok kettős gyűrűje veszi körül: a rendkívül sűrűn lakott belső gyűrű (Petite Couronne) és a lazábban benépesített külső gyűrű (Grande Couronne). Ez utóbbi zöldövezetet von a főváros köré; beléágyazódott a páratlan szépségű palotáknak otthont adó történelmi városok (Versailles, Rambouillet, Fontainebleau) és modern elővárosok laza szövevénye, a főváros hatalmas repülőtereivel (Orly, Le Bourget, Charles de Gaulle). Napjainkban a központi város népessége fogy, ám a két körgyűrű népessége nő, igaz, a belsőé már csak szerény mértékben.

A régió mezőgazdasága visszaszorult; a fővárostól távolodva a zöldség- és virágkertészetek helyét a Párizsi-medencére jellemző gabona- és cukorrépaföldek veszik át, de jelentős területet borítanak erdők is. A régió ipara sokszínű, kulcsiparágai a szuburbanizációs övezetben az elektronika, a gépjárműgyártás (Renault, Citroën), a repülőgépgyártás, a gyógyszeripar, valamint a fővárosba összpontosuló könnyűvegyészet (pl. illatszergyártás), könyvnyomtatás, ruházati és divatipar, ékszeripar, luxustermékek előállítása. A lakosság több mint 80%-át foglalkoztató szolgáltatásban a térség sűrű tömegközlekedési hálózatát fenntartó és a jelentős légi forgalmat lebonyolító cégek mellett a bankok, biztosítók, kiterjedt üzlethálózatok és a közigazgatás játsszák a vezető szerepet.

15.9. 9. A dekoncentráció színtere: a Párizsi-medence

A párizsi régió tengerparti szomszédja a közigazgatási szempontból kettévágott Normandia, melynek lakossága erős identitástudattal kötődik a karakteres tájhoz. Településein a II. világháború (szövetségesek partraszállása) mély nyomokat hagyott. Virágzó mezőgazdaság jellemzi: a tejelő szarvasmarhatartás, gabonatermesztés mellett pikáns sajtjai (pl. Camembert), almabor-párlata (Calvados), versenylótenyésztése és a len termesztése hírneves. Felső-Normandia fejlettsége alapján a francia élbolyban van, mivel magában foglalja a lendületesen iparosodott, sűrűn benépesült Szajna-völgyet. A Párizstól nyújtózkodó ipari tengely a tradicionális textil- és papíripar, valamint a kőolaj-finomítás, vegyipar mellett az autóipar, az elektronika és a gyógyszeripar gyűjtőhelye; a térség ipari termelésében jelentős szerepet játszik az elektromosenergia-előállítás (atomerőművek). A dagály idején tengeri hajókkal járható folyó partján található a főváros első számú importkikötője, Felső-Normandia büszke központja, Rouen (110, ev. 390). A gótikus katedrálisáról nevezetes „múzeumváros” iparában a vegyészet, papíripar mellett tovább él a nagy múltú fonás és szövés is; a közelmúltban az autó- és repülőgépipar telepedett itt meg. A folyó torkolatában fekszik Franciaország második legnagyobb kikötője, az „Óceán kapuja”, Le Havre (185, ev. 250). A XVI. században létesült óriási kikötő adott lendületet a város fejlődésének, melyet megtört, hogy a II. világháború szinte a földdel tette egyenlővé. A régi helyén felépült modern város kikötőjében a forgalom nagy hányadát az olajszállítás teszi ki, hatalmas finomítók üzemelnek a torkolatban; emellett a vegy- és az autóipar is számottevő. Alsó-Normandiában erősebb a mezőgazdaság szerepe; a belső területeken elszórt, szerényebb ipar (kiemelkedik az autógyártás) mellett a tengerparti idegenforgalom (Cherbourg) és újabban a fellendülő osztrigatenyésztés is jelentős. Alsó-Normandia központja, Hódító Vilmos egykori székhelye, Caen (110, ev. 200) az egykori ércbányák örökségét megtartó vasművel, elektronikai, autó- és gyógyszeriparral, régi egyetemmel; csatorna köti össze a tengerrel. A Cotentin-félsziget messze kiugró La Hague-fokán Európa legnagyobb atomipari reprocesszáló üzeme működik.

A Párizsi-medence északi részén fekvő dimbes-dombos Pikárdia termékeny agrártáj, ahol hatalmas méretű gazdaságokban termelik a gabonaféléket és a cukorrépát. A dinamikus iparágak kevésbé honosodtak meg a térségben. A régió székhelye a középkor óta bársonyáról és remekművű gótikus székesegyházáról híres Amiens (135, ev. 160); a város sok kisebb-nagyobb üzemét a Párizs környéki iparhoz fűzi beszállítói kapcsolat.

A Párizsi-medence keleti régiója az észak–déli irányba hosszan elnyújtózó, két tájat felölelő Champagne-Ardennek. Déli, nagyobb része tágas, mészkődombokkal tarkított síkság; a Párizsi-medence jellegzetes gabonatáblái (búza, árpa) mellett sokfelé megterem a szőlő is, melyet még a rómaiak honosítottak meg. A Reimstől délre fekvő dombos területek savanykás, karcos bora nem volt kelendő; annál zamatosabb a világ legismertebb pezsgője, a champagne, melyet a silány borból állítanak elő. A szétszórt kisebb városokban az élelmiszeripar és a textilipar jellemző. Északon a tájkép erdővel borított fennsíkokra vált; ez már az Ardennek vidéke, a temérdek véráldozatot követelő német–francia csaták színtere. Kisebb állattenyésztő farmok, a vas- és acélipar néhány telephelye létesült a térségben, melyet fontos közlekedési útvonalak metszenek. Gazdasági profilja az utóbbi időben telekommunikációs cégekkel bővült. A régió központja a pezsgőgyárairól és katedrálisáról híres Reims (185, ev. 220), a francia királyok hajdani koronázóvárosa.

A fővárostól délkeletre, ahol a Párizsi-medencét övező dombok a Francia-középhegység irányába kezdenek emelkedni, fekszik Burgundia. Az egykor erős, független hercegség a középkori kereszténység egyik központja volt; ma alacsony népsűrűséggel, ám virágzó mezőgazdasággal jellemezhető térség, melynek gazdag történelmi múltját számos apátság és elegáns kastélyok idézik. Ipara diverzifikált (pl. fém-, vegy-, élelmiszeripar); nehéziparából a hajdan szebb időket megélt Le Creusot-i szénbányakörzetre települt acélipar emelhető ki. Mezőgazdasági termékei közül a marhahús (Charolais-fajta) a legjobb minőséget képviseli, a burgundi vörösbor pedig világhírű. A kis gazdálkodó társaságok óriási kampányt folytatnak boraik hírnevének növelésére, és számos esemény (szüreti ünnepségek, boraukciók), valamint a gasztronómiai élvezetek vonzzák a turistákat a régióba. Burgundia vezető városa, az ízletes mustárjairól ismert Dijon (150, ev. 240), kereskedelmi és kulturális központ; élelmiszer-, fém- és elektronikai ipara az elővárosokba települt.

Az ország leghosszabb folyója, a Francia-középhegységből eredő Loire a hegységet elhagyva nyugatra fordul, és termékeny síkságon végigkanyarogva éri el az óceánt; eközben két terjedelmes régiót, Közép-Franciaországot (Centre) és a Loire-vidéket (Pays de la Loire) szeli keresztül. A vidék enyhe éghajlata, vadban gazdag erdői és Párizs közelsége miatt a francia királyok kedvelt pihenőhelye volt, amire a folyó partján sorakozó számos gyönyörű, jelentős idegenforgalmat vonzó kastély emlékeztet. A történelmi emlékek kincsestáraként ismert régió szíve, Tours körzete „Franciaország kertje”, ahol kitűnő gyümölcs (pl. dinnye, eper, őszibarack) és zöldség (pl. spárga) terem, s az itteni szőlőből gyöngyöző fehér- és testes vörösborok is készülnek. A Tours-tól északra fekvő, rendkívül termékeny talajú síkság a gabonafélék (búza, árpa, kukorica) hazája. Centre az ország vezető gabonatermelő régiója, de húsmarha- és juhtenyésztése is jelentős. Gyárainak java részét a párizsi ipar decentralizációjának köszönheti: a Loire mentén a gyógyszer- és kozmetikai vegyészet, az északi térségben az elektronika és a gépgyártás, a nagyvárosokban a vegyipar (gumi, műanyag) telepedett meg. A régió atomerőműveiből származik a nukleáris eredetű elektromos áram közel egynegyede. Virágzó városai Tours (135, ev. 300) és Orléans (115, ev. 260). A Loire alsó szakaszát zöldséges- és virágoskertek, gyümölcsösök és szőlőültetvények kísérik, néhol bortermő körzetek alakultak ki. Mégis az állattenyésztésé a vezető szerep (szarvasmarha, sertés, szárnyas), ennek termékeivel az egyik vezető térsége az országnak. A hagyományos iparágak (hajógyártás, élelmiszer-, ruha- és cipőipar) mellett a vegyipar és az elektronika is kibontakozott. Központja a közigazgatási határmódosítások révén ebbe a régióba átkerült nagy múltú breton város, Nantes (250, ev. 500). Forgalmas atlanti kikötő, import nyersanyagokat feldolgozó ipari metropolisz (kőolaj-finomítás, színesfémkohászat), tőzsde- és bankközpont. A modern iparágak (elektronika, űrkutatás) gyárai fokozatosan átvették az előkikötőjében, St. Nazaire-ben (70, ev. 140) összpontosuló, ma már csak nyomaiban fellelhető hajógyártás szerepét. Le Mans (145, ev. 190) autóiparával (Renault), autóversenyeivel, Angers (155, ev. 230) oktatási, pénzügyi és katonai funkciókkal tűnik ki a városok közül.

15.10. 10. Az ipari válság és megújulás színtere: Északkelet-Franciaország

Az ország északi csücskében fekvő, sűrűn lakott Nord-Pas-de-Calais régió évszázadokon át a kereskedők és a francia földre betörő fegyveres hódítók fő útvonala volt. A két világháborút megsínylette a térség, több ezer katonai temető emlékeztet a nagy csatákra. A szomszédos Flandriára hasonlító komor síkságon a gabonafélék mellett len, komló és cikória terem, és kisebb tejgazdaságok működnek. Élelmiszeripara most is virágzik, de a középkorban gyökeret vert textilipar mellett a XIX. században kibontakozó szénbányászat, acélipar és hajógyártás is válságba került, számos gyár bezárása és jelentős létszámleépítés árán tudták csak stabilizálni a térség gazdaságát. A páratlanul magas munkanélküliség csillapítására és az elvándorlás megfékezésére azonban jó esélyeket nyújt a külföldi befektetések révén modernizálódó ipar (autógyártás, vegyipar), a kereskedelmi határok megszűnte és az Euroalagút fejlődést serkentő hatása. A tengerparti halászkikötők adják az ország halfogásának negyedét, a feldolgozók pedig a kereskedelmi forgalomba kerülő fagyasztott hal háromnegyedét. Székhelye, a belga határon fekvő méltóságteljes flamand város, Lille (225, ev. 1000) kimagasló textil- és gépipari központ. A város vasúti csomópont, ahol a London, a Párizs és a Ruhr-vidék felől induló vonalak összefutnak; agglomerációja a határon is átnyúlik. Textilipara fokozatosan a környező városokba is átterjedt: Roubaix (95) a gyapjú-, Tourcoing (90) a pamutfeldolgozás fellegvára. Keletebbre Valenciennes (45, határon átnyúló ev. 340) kohászatigép-gyártó központ. A tengerparton Dunkerque (70, ev. 190) az ország legnagyobb kikötői közé tartozik, elsősorban kőolajat, vasércet importál és dolgoz fel (kőolaj-finomítás, kohászat, jutaszövés). Calais (75, ev. 100) és Boulogne az Anglia felé irányuló komphajóforgalom kikötői, az utóbbi az ország vezető halászati bázisa. Calais közelében van az Euroalagút kiindulópontja.

Az északkeleti ipari térség másik válságba jutott régiója Lotaringia. Nagy hagyománya van a nehéziparnak: a Longwy és Thionville körüli vasércre és a Forbach környéki szénmezőkre települtek Franciaország legfontosabb vas- és acélművei. A bányák bezárása után a megtizedelt vasműveket átszervezték, így már ismét nyereségessé váltak; jelenleg a régió adja az ország nyersvastermelésének jelentős részét, az acél bő egynegyedét. A régió régebben Elzásszal együtt sokat szenvedett a német szomszédságtól, Németország két ízben is megszerezte (1871–1918, 1940–1944). Mára azonban a francia–német együttműködés és kereskedelem közvetítőjeként földrajzi helyzete előnyösre fordult. Mezőgazdaságára a tejelő szarvasmarhatartás a jellemző, a keleti részén húzódó Vogézek több kisvárosa pedig textiliparából él. A modern ipar két egymással vetélkedő központja a gall alapítású, jelenlegi székhely, Metz (125, ev. 320) és a lotaringiai hercegek által a XI. században létesített Nancy (105, ev. 330). Metz élénk, fejlődő város, közlekedési csomópont, jármű- és elektronikai iparral, a csöndesebb és konzervatívabb Nancy a kohászat és gépgyártás mellett a kutatási tevékenységet fejleszti.

A Vogézek hosszú vonala választja el Lotaringiától a legkisebb területű régiót, a Rajna bal partján fekvő Elzászt, amely a német–francia viszályok tárgyaként Lotaringia történelmi sorsában osztozott. A Rajna-árok és a szőlőskertekkel borított lankás hegyoldalak lakossága még széles körben használja a helyi német dialektust, és települései is a szomszédos németországi falvakat, városokat idézik. Az elzászi rizlingszőlőből készült zamatos fehérborokat népszerűsítő túrák az 1950-es évek óta mintául szolgáltak arra, hogyan lehet egy termék bemutatásától a vidék felfedezéséig tartó programot szervezni az idegenforgalom növelése céljából. A síkságon gabona terem, a magasabb fekvésű hegyi legelőket pedig a szarvasmarhatartás hasznosítja. Elzász az egyik legfejlettebb régió a főváros térsége után, itt a legalacsonyabb a munkanélküliség is. A siker nyitja a magas színvonalú oktatásban, a dinamikus iparban és a fejlett szolgáltatásokban, valamint a határ menti fekvés előnyeiben rejlik. Nemzetközi nyitottsága (Svájc, Németország, Hollandia felé) jelentős külföldi tőkét vonzott, ez felgyorsította gazdaságának átalakítását. A külföldi és francia vállalatok nagyüzemei dominálnak a gazdaságban, melyeket jól egészítenek ki a kis- és középvállalkozások. A gépgyártás, a vegyipar mellett az elektronika és a telekommunikáció emelhető ki, de Elzászban vannak Franciaország legnagyobb serfőzdéi is. Vezető városa, Strasbourg (275, határon átnyúló ev. 430) forgalmas rajnai kikötő, gép-, textil- és élelmiszeripari központ, a Marseille mellől induló, Németországba vezető kőolajvezeték állomása, több EU-intézmény, köztük az Európai Parlament székhelye. A Rajna körzetében elhelyezkedő Mulhouse (110, ev. 230) autó- és textilipari város, közös repülőtere van a svájci Bázellel és a németországi Freiburggal.

Franciaország keleti feléhez tartozik még a Svájcból átnyúló Jura-hegységet magába záró, kevésbé ismert Franche-Comté régió. Mezőgazdaságában a szarvasmarha-tenyésztés és a tejtermékek előállítása dominál. Egyetlen jelentősebb városa a régi óraiparáról híres Besançon (115, ev. 130), mégis ez a legiparosodottabb régiója Franciaországnak, a lakosság közel 40%-a dolgozik ebben a szektorban. Az autógyártás létrejötte annak köszönhető, hogy Montbéliard-ban létesített acélművet a Peugeot család 1810-ben, és az üzem utóbb gépkocsik előállítására tért át; napjainkban évente több mint 400 ezer jármű kerül ki a világhírű cég itteni összeszerelő üzemeiből, amelyek a sok alkatrészgyártó vállalkozásnak is munkát adnak. A régió iparában más jelentős konszernek is jelen vannak, és gyártják itt a TGV vasúti szerelvényeit is. A tradicionális óraművesség pedig jó alapul szolgált a mikrotechnológia, a precíziós műszergyártás és az elektronika fejlődéséhez.

15.11. 11. A kétarcú Közép-Kelet-Franciaország

Az ország közepén a Francia-középhegység térsége központi fekvése ellenére gazdasági perifériának számít. Elöregedő, fogyó népességű, elmaradott agrárkörzet, melynek nagy részét Auvergne és Limousin régiói foglalják magukban. Az elszigetelt térség gazdasági fejlesztése eddig nem hozott átütő sikereket. Északi részén a gabonafélék mellett cukorrépát és dohányt termelnek; a völgyekben gyümölcsösök díszlenek (alma, körte, cseresznye), míg a fennsíkokon a juh- és marhatartás a jellemző. Csendes városai sorából Auvergne központja, Clermont-Ferrand (140, ev. 260) emelkedik ki. A helyi vízenergiára támaszkodva jelentős vegyiparral (Michelin gumigyár) rendelkezik. A térség nyugati felében Limoges (130, ev. 170) Limousin csökkenő népességű közigazgatási központja, a helyi kaolint feldolgozó minőségi porcelángyártás, valamint a zománcipar fellegvára. A vulkanikus terület gazdag hőforrásokban, melyekre számos fürdőhely épült, például Vichy, a II. világháború idején a németek által életre hívott francia bábkormány székhelye.

A Francia-középhegységtől keletre fekszik a Rhône-Alpok régió. Ez az ország második legjelentősebb gazdasági körzete, ahol több mint 5 millió lakos él. A Saône és a Rhône völgye alkotja a régió tengelyét, de keleten kiterjeszkedik az Alpok területére, nyugaton a Loire felső szakaszára; ez a körülmény gazdaságának sokoldalúságára is utal. Viszonylag sok nagyváros alakult ki területén. A Rhône-völgy jómódú gazdaságai különösen borszőlőikről világhírűek (Beaujolais). Az alpesi területeken a szarvasmarhatartás és az idegenforgalom a megélhetés fő forrása, a vidék gyógyfürdőkben és klimatikus gyógyhelyekben is bővelkedik. Vezető városa, Lyon (465, ev. 1350) a Saône és a Rhône találkozásának közlekedési csomópontjában épült, valaha a selyemtakácsok városaként vált ismertté. Ma már az ország második legjelentősebb pénzügyi (tőzsde) és ipari központja; nemzetközi szerepköre is kiterjedt, számos multinacionális vállalat székhelye. A környező ipari övezetben igen sokoldalú textilipar (selyem, műszál, pamut, gyapjú), teherautógyártás, gépipar, elektronika, festékgyártás összpontosul. Kimagasló rangú felsőoktatási és kulturális központ. Lyon elővárosainak népessége folyamatosan nő. Nyugatra fekszik a térség egyetlen válságba került városa, St. Étienne (175, ev. 290). XIX. századi nehézipara, fegyvergyártása a környék bányászatával együtt visszafejlődött, csak elcsúfított arculata („fekete város”) maradt örökül; újabban kulturális funkciókkal igyekszik kárpótolni magát. A Francia-Alpok nagy idegenforgalmat vonz, a síturizmus egyik fellegvára (Chamonix); tájainak ölelésében, az Isère völgyében van Grenoble (160, ev. 420), a káprázatos ütemben gyarapodó tudományos és kutató-fejlesztő központ, mely erőművi berendezések gyártásával és elektrokémiai iparával is kitűnik. A tervszerűen bővített technopolisz a nukleáris, elektronikai, vízépítészeti és urbanisztikai kutatások fellegvára. A környék vízerőmű-rendszerei hívták életre az alumíniumkohászatot, az elektroacél-gyártást és a vegyészetet, az erdők közé pedig cellulóz- és papírgyárak települtek a völgyekbe.

15.12. 12. Az óceáni éghajlatú Nyugat-Franciaország

Franciaország egyetlen kelta vidéke a gyengén városiasodott és iparosodott Bretagne. A viharvert, gránittalapzatú félsziget 3000 km hosszú, csipkézett partvonalával, hűvös-szeles éghajlatával, sovány talajával kifejezetten óceáni jellegű régiót alkot; a halászat és a hajózás évszázadokon át kulcsfontosságú tevékenység volt a bretonok számára. A székhely kivételével szinte valamennyi város a tengerparton vagy annak közelében van. A szélvédő és birtokhatárt jelző élősövényekkel („bocage”) felparcellázott jellegzetes táj dús rétjei, kövér legelői eszményi feltételeket kínálnak az állattenyésztés számára. Ez az ország kiemelkedő hús- (szarvasmarha, sertés, baromfi) és tejtermelő körzete. Szinte mindenütt látni magányosan vagy csoportosan ültetett almafákat, az öblök szélvédett zugában, a feljavított öntéstalajokon pedig primőr zöldség, hagyma, karfiol, articsóka bőven terem. A kis halászfalvak újabban már inkább az idegenforgalomból élnek. A varázslatos tengerpartok mellett a kelta emlékek (Carnac menhirjei, dolmenjei) és a mély vallásosságból eredő számtalan templom, kőkálvária is sok turistát csábít. A tengerparttal szemben a hátország szegény és ritkán lakott. A kormányzat sokat tett az ipari múlttal nem rendelkező térség felzárkóztatásáért, s a költségvetési pénzek meg a beruházásösztönző kedvezmények hatására gyökeret vert az elektronika és az autóipar, valamint nukleáris és űrkutató központok létesültek. Bretagne mai közigazgatási központja az autóiparáról nevezetes Rennes (210, ev. 270). A félsziget nyugati csücskén fekvő Brest (145, ev. 210) hadikikötő, tengeralattjáró-támaszpont.

Az ország nyugati felén, az Atlanti-óceán partján fekszik a hosszú tengerpartja és sűrű folyóhálózata miatt a rómaiak által Aquitániának (vizek földje) nevezett táj. Északi része a kisebb gazdasági jelentőségű Poitou-Charentes régió. Termékeny síkságain gabona és napraforgó terem, de a régió jellegzetessége a Cognac város körül óriási területeken termesztett szőlőből előállított borpárlat, a konyak. Több mint kétszáz helyi cég – a nagynevű vállalatoktól (pl. Rémy Martin) az apró parasztgazdaságokig – foglalkozik szigorú szabályok szerint a márkás ital készítésével. A régió ipara elmaradott, a hagyományos élelmiszer-feldolgozás, a fa- és bútoripar, valamint ruha- és cipőipar a jellemző. A korszerűbb ágazatok kibontakozásának gátat szab, hogy a régió városkái nem vonzók a nagyvállalatok számára. A régió székhelyén, Poitiers-n (85, ev. 120) kívül jelentősebb ipari központ a régi tengeri kikötő, az egykori hugenotta erősség, La Rochelle (80, ev. 120) is (gépgyártás, vegyipar).

Aquitánia nagy történelmi múltú, gazdag és változatos régió. A Garonne folyó mentén terjedelmes borvidék alakult ki; a legfinomabb vörösborokat Medoc térségében állítják elő. A jól fizető mezőgazdasági luxustermékek (libamáj, szarvasgomba) szintén komoly bevételt hoznak. A régió erdőgazdálkodásában nagy szerepe van Landes hatalmas telepített fenyőerdejének. A hagyományos iparágak (fa-, bútoripar, bőrdíszművesség, cipőipar) lassan háttérbe szorulnak a II. világháború óta előretörő modern iparágak mögött (repülőgépgyártás, űrkutatás, elektronikai üzemek). A régió meghatározó városa a Garonne tölcsértorkolatánál fekvő Bordeaux (230, ev. 750), jelentős kikötő, ipara részben importáruk feldolgozását végzi (kőolaj-finomítás, foszfátműtrágya-gyártás, élelmiszeripar), de bekapcsolódott a repülőgép-készítésbe is, és gépkocsiüzem is települt ide. Délen a baszkok által is lakott Bayonne kikötő- és iparváros, Biarritz pedig kedvelt nemzetközi üdülőhely.

15.13. 13. A feltörekvő Dél-Franciaország

A Francia-középhegység délnyugati részétől a Pireneusokig húzódik az egyik „mesterkélt” régió, Dél-Pireneusok. Nyugati része Aquitániához, keleti része a történelmi Languedochoz tartozik, északon a belső peremterületek jegyei, délen a három régiót is határoló Pireneusok jellegzetességei jelennek meg. A legnagyobb területű, tengerektől elzárt francia régió fejlett magterülete a Garonne völgye, míg a hegyvidéki peremek elmaradottak. Az éles kontrasztok gazdaságában is megjelennek. A mezőgazdaság a hegyvidéki területeken az állattartásra – főleg juhtenyésztésre – összpontosít; a dombos térszíneken a búza és a kukorica terjedt el, a folyó mentén pedig gyümölcsösök díszlenek. Armagnac neve borpárlatai, Roquefort sajtjai révén lett világhírű. A tradicionális textilipar a kisvárosokban összpontosul, míg a modern iparágaknak elsősorban az egykori Languedoc székhelye, Toulouse (430, ev. 760) ad otthont. Már az I. világháború idején repülőgépgyártó központ lett (MATRA-Aerospatiale), amiben stratégiai megfontolások mellett akkortájt a nagy sík térszín és a napfényes klíma előnyei is közrejátszottak. Napjainkban sugárhajtású gépek (pl. Caravelle) és Airbusok kerülnek ki üzemeiből. A repülés, űrkutatás és elektronika tudományos bázisa, Franciaország második legnagyobb egyeteme működik itt. Tőle délnyugatra Lourdes Európa egyik legismertebb zarándokhelye.

Keleti szomszédja, Languedoc-Roussillon a történelmi Languedoc nagyobb városi központ híján lévő tengerparti sávját örökölte, melyhez délen Katalónia francia része (Roussillon) társul. A tengerparton futó főközlekedési úton régen kereskedők és hódítók jártak, ma turisták és kereskedelmi áruk áramlanak. A térség mezőgazdaságát szinte csak a bortermelés élteti; ehhez jóval kisebb mértékben zöldség- és gyümölcstermelés párosul. Az összefüggő languedoci szőlőültetvények (mer-de-vigne) adják a francia bortermelés jelentős részét, többségük könynyű asztali bor. Az ipar rendkívül szerény, az aktív keresők kevesebb mint 20%-át foglalkoztatja. Az élelmiszer-, textil- és ruhaipar mellett nehezen találnak utat a magasabb értéket termelő ágazatok, melyek a dinamikus tengerparti sávban összpontosulnak. A kormányzat az 1950-es évek óta több fejlesztési tervet erőltetett a térségre: öntözőrendszer és nyolc hatalmas léptékű korszerű üdülőhely létesült a helyiek csekély beleszólásával. A régió legdélibb városa a pálmafák övezte Perpignan (115, ev. 160), a legészakibb a római időkig visszatekintő, jobbára protestánsok lakta Nîmes (145, ev. 150), mindkettő stagnáló igazgatási központ. A székváros, a valaha álmos bortermelő kisváros, Montpellier (245, ev. 290) napjainkban gyors ütemben fejlődik; hangulatos egyetemi centrum csúcstechnológiai kutatással és iparral (vegy- és elektronikai ipar, biotechnológia). Innen szervezik és irányítják a Rhône deltájától nyugatra húzódó „Ezüstpart” gyorsan fejlődő idegenforgalmát.

A Rhône torkolatvidékétől keletre Provence-Alpok-Côte d’Azur régió terül el. A mediterrán éghajlatra támaszkodó polikultúra, szőlő-, gyümölcstermelés (citrusfélék, füge, olajfa, szelídgesztenye, mandula) és az illatszerek alapanyagait szolgáltató virágkertészet (rózsa, levendula, leander) jellemzi a Rhône és a Durance mentén öntözéssel párosuló mezőgazdaságot, míg a partvidék néhány kikötőjében halászattal is foglalkoznak. A népesség 70%-a a part mentén tömörül, s a nagyobb kikötővárosokba jelentékeny ipar telepedett. A vezető ágazat, az idegenforgalom sok munkalehetőséget kínál, az egész térség mégis a munkanélküliség gondjával küzd. A mediterrán Franciaország vezető metropolisza Marseille (810, ev. 1350). Európa egyik legnagyobb forgalmú kikötője; a forgalom jelentős hányada a kőolajimportból ered. Nyugat és észak felé terjeszkedő agglomerációja kőolaj-finomítóval és nagy kohászati üzemmel bővítette a korábbi sokoldalú, de kisüzemekre támaszkodó ipart. Mellékkikötője a szénhidrogének és a vasérc fogadására kiépített Fos. Északi szomszédságában, agglomerációjában fekszik Aix-en-Provence (140), mely rangos egyetemével, kulturális intézményeivel Marseille funkcióit egészíti ki. Keletre a parton Toulon (170, ev. 520) főként hadikikötőjéről, hajóiparáról ismert, újabban gyors ipari fejlődés jellemzi. Az olasz határhoz közel eső Nizza (Nice 345, ev. 890), a Riviéra gyöngyszeme a Côte d’Azur üdülővendég-forgalmának kiemelkedő központja. A városok sorából kiemelkedik még a filmfesztiváljáról híres Cannes (70), amely jövendő fejlődésének zálogát nem az iparosításban, hanem a tervszerűen kifejlesztett „tudomány városában” (Sophia Antipolis) találja meg: multinacionális vállalatok kutatólaboratóriumainak egész sorát vonzotta ide a kellemes és egyedülállóan szép környezet. Híres püspöki székhely Avignon (90, ev. 250), mely a XIV. században átmenetileg a pápák székvárosa volt („avignoni fogság”); az 1947 óta évenként tartott színházi fesztiválja világhíres.

A Földközi-tenger szigete, a partoktól 200 km-re fekvő Korzika Dél-Franciaország legkevésbé fejlett, örökké nyugtalan, forrongó része, melynek visszamaradt gazdaságát az idegenforgalom és az élelmiszeripar tartja életben. Központja Napóleon szülővárosa, Ajaccio (50), hajóiparral, halfeldolgozókkal, dohányiparral és gyümölcsexporttal.

16. Monaco