Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

24. ábra > A mezőgazdaság területi típusai Nagy-Britanniában

13.9. 9. A regionális politika irányváltásai

Az ipari kapitalizmus által létrehozott regionális társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket a belső vándorlások s a technológiaváltás sem képesek kellőképpen mérsékelni. Ezek az egyenlőtlenségek elsőként az ipari forradalom szülőhazájában jelentek meg, így szükségszerűen Nagy-Britannia az ősforrása a területfejlesztés állami szabályozásának is. Nagy-Britanniában a korai iparosodásnak két különösen hátrányos vonása volt. Egyrészt az iparosodás által kiváltott gyors városnövekedés, amely a korabeli infrastrukturális viszonyok közepette az épített környezet leromlásához, túlzsúfoltsághoz, súlyos társadalmi válsághoz vezetett. Ezért a brit várostervezésben már a XIX. század végén megjelent a szociális cél: a városokon belüli területi egyenlőtlenségek mérséklése. (1909-ben a brit parlament alkotta meg Európa első várostervezési törvényét.) A másik következmény, hogy a brit iparban – s az ipari körzetekben – már a XX. század elején megmutatkozott a szerkezeti és technológiai elavulás, megkezdődött a nehézipari centrumrégiók hosszan elhúzódó válsága, és állandósulni látszott a London-központú észak–déli megosztottság.

A világgazdasági válság (1929–1933) még inkább sarkította a kialakult regionális egyenlőtlenségeket, s ezért szükségessé vált az erőteljesebb állami beavatkozás. Az 1934-ben megalkotott Különleges Területek (Fejlesztési) Törvénye volt a piacgazdaságba területi kiegyenlítési céllal történő állami beavatkozás világpremierje (Horváth Gy. 1997). Ennek keretében a mindenkori kormány ösztönözte és állami beruházásokkal is segítette a válságtérségek szerkezetátalakítását, munkahelyteremtő beruházásait. Kezdetben a támogatott térségek közé csak a Clydeside, Északkelet-Anglia, Nyugat-Cumberland és Dél-Wales tartozott, majd az 1940-es évektől Kelet-Skócia (Dundee, Inverness) és Liverpool környéke is.

A II. világháború után a munkáspárti kormány kiépítette a nemzeti léptékű regionális politika és tervezés jogi alapjait, valamint az 1970-es évek végéig hatékonyan működő intézmény- és eszközrendszerét. Ez a három és fél évtized a brit regionális politika aktív korszaka volt. Jóllehet e politika komplex célrendszert fogalmazott meg (a régióközi migráció mérséklése, a teljes foglalkoztatottság megteremtése, a nagyvárosi zsúfoltság csökkentése stb.), a prioritások közül a népességstabilizációnak volt meghatározó befolyása, az eszközök alkalmazását is ennek rendelték alá (Horváth Gy. 1997).

1961–1983 között a kormányok több mint 4 milliárd fontot költöttek a depressziós térségekben (főként Észak-Írországban, Skóciában a Glasgow–Edinburgh tengely mentén, Dél-Walesben, Észak-Angliában és Északnyugat-Angliában) beruházásfejlesztésre. Az új munkahelyek 2/3-a ezekben létesült; Délkelet-Angliából (elsősorban Londonból) és a két midlandsi régióból (főként Birminghamból) számos vállalat települt át a támogatott térségekbe. A munkahelyteremtésben az új városok is fontos szerepet játszottak. Ebben az időszakban a területi szerkezetátalakítás ösztönzése egyértelmű ipari orientációt mutatott, de az ágazati szerkezetben nem történt lényeges átrendeződés. Sok esetben figyelmen kívül hagyták az ipari növekedés regionális adottságait, de a technológiai innováció szempontjait is, ugyanis bármifajta munkahelyteremtést támogattak, sokszor konzerválva a tradicionális iparszerkezetet. Mindezek ellenére Nagy-Britannia nagy régiói közt csökkentek az egy főre jutó GDP különbségei: 1950-ben az országos átlaghoz (100) képest a leggazdagabb Délkelet-Anglia (123) és a legszegényebb Észak-Írország (62) között még nagyon nagy különbség 1983-ra jelentősen mérséklődött (Délkelet-Anglia: 116, illetve Észak-Írország: 77). Ugyanezen időszakban a migráció intenzitása is lelassult, s a konurbációk zsúfoltsága is mérséklődött.

A XX. század utolsó két évtizedének regionális fejlődését Nagy-Britanniában a Nyugat-Európára jellemző új típusú térformáló folyamatok (a dezindusztrializáció, a technológiai innovációk, a tercierizáció és a rugalmas termelésszervezés, az európai integráció elmélyülése) határozták meg. Az 1980-as évek első felében a konzervatív kormányok csökkentették a területfejlesztésre szánt költségvetési forrásokat, ezt azonban az Európai Regionális Fejlesztési Alapból kapott megemelt összeg bőségesen ellensúlyozta. A regionális politikát a piaci racionalitás elve alapján monetáris eszközökkel szabályozták. Az 1997-ben hivatalba lépett munkáspárti kormány regionális politikájának középpontjában a döntések és a fejlesztési források fokozott decentralizálása állt.

A dezindusztrializáció keretében nagyarányú vállalatátszervezésre és gyárbezárásra került sor; az ipari foglalkoztatottak száma kb. 40%-kal csökkent. Ezzel párhuzamosan gyors növekedésnek indultak a K+F igényes iparágak (mikroelektronika, telekommunikációs eszközök gyártása, biotechnológia, számítógépipar stb.), és az új technológiák átalakították a már működő iparvállalatok és szolgáltató létesítmények szervezeti rendszereit is. E folyamat nyertese egyértelműen Délkelet-Anglia: itt összpontosul a K+F ráfordítások 54%-a, a csúcstechnológiában dolgozók 42%-a. Az elmúlt két évtizedben gyorsan nőtt a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma, különösen a magánszférában. Főként a banki, pénzügyi, biztosítási, tanácsadói szolgáltatások fejlődtek, de a kulturális és szabadidős tevékenységgel kapcsolatos munkaalkalmak is bővültek. A hagyományos ipari régiókban a gazdaság tercierizálódása nyomán ezen ágazatok GDP-ből való részesedése 50–55%-ra (Észak-Anglia, Kelet- és Nyugat-Midlands, Wales), a dinamikusabban növekvő régiókban 60–65%-ra (Délnyugat-Anglia, Kelet-Anglia), Délkelet-Angliában 72%-ra emelkedett. Mindezek ellenére a növekedési centrum (Délkelet-Anglia) és a válságrégiók közötti különbségek kissé tovább nőttek.

13.10. 10. Gazdasági régiók, nagyvárosok

13.10.1. Skócia

A Nagy-Britannia területének kereken harmadára terjedő Skócia a szigetország legritkábban benépesült, régóta el- és kivándorlástól sújtott része. Nagyobb népességkoncentráció csak a Skót-alföldön alakult ki. Skócia ipari tengelye a két nagyváros – Glasgow és Edinburgh – között húzódik, itt él a skótok több mint háromnegyede. Nyugati részén a felszámolás előtt álló kőszénbányászat és a nehézipar, illetve a zöldmező-gazdálkodáson alapuló szarvasmarha- és juhtenyésztés, keleti területein a földművelés és a vegyes könnyűipar volt hosszú időn át a gazdasági élet fő profilja. A dezindusztrializáció, a válságba került iparágak okozta munkanélküliség enyhítését szolgálták az 1980-as évektől fokozatosan kiteljesedő mikroelektronikai beruházások. A high-tech ágazatok (mikrochipek, digitális kijelzők, számítógépek, szoftverek stb.) ma a térség gazdaságának fontos meghatározói. Itt alakult ki a brit elektronikai ipar egyik jelentős koncentrációja (Silicon Glen, a „skót szilícium-völgy”).

A Firth of Forth déli partvidékén fekvő Edinburgh (a „Skót Athén”, 460, ev. 664) a Brit-szigetek talán legszebb városa, London után következő pénzügyi központja. 1437 óta Skócia fővárosa; ám a hosszú angol uralom után ennek jelentősége csak a XX. század végén kiteljesedett skót autonómia révén nőtt meg, a központi államigazgatás szerepét szűkítő folyamat (devolúció) során a skót parlament és kormány ekkor jutott ismét érdemleges hatáskörhöz. Mint a kartográfia világhírű központja és régi egyetemi város (1582), Edinburgh elsősorban minőségi papírgyártásával és nyomdaiparával tűnik ki.

A Clyde folyó menti Glasgow (580, ev. 1360) Nagy-Britannia negyedik nagyvárosa. A helyi szénbányák hasznosítása, Észak-Amerikához viszonyított kedvező fekvése és élénk kikötőforgalma nagyban hozzájárult az ipari forradalom idején végbement gyors növekedéséhez. A város és Edinburgh versenyében Glasgow sokoldalú iparával messze túlszárnyalta Edinburgh-t, de városképileg drága árat fizetett a gyors és mohó terjeszkedéséért. Skócia gazdasági fővárosa az ipari forradalom eredményeként felduzzadt szigetországi városok legridegebbje, viszont Nagy-Britannia egyik vezető iparcentruma (vaskohászat, mozdony- és szerszámgépgyártás, elektronikai, textil-, whisky- és söripar). A város lélekszáma az utóbbi negyedszázad során több mint százezer fővel csökkent.

Skócia északi része, a Skót-felföld még a leggyérebben benépesült országrésznek is legritkábban lakott, a nagyipar és a városi civilizáció által legkevésbé érintett vidéke. Fátlan, fenyérrel, sok láppal és sovány legelőkkel borított területét juhtenyésztéssel és vadgazdálkodással hasznosítják. Megélénkülő idegenforgalmának kiinduló állomása a Moray Firth menti Inverness (44, halfeldolgozás, whiskykészítés). A félreeső nyugati parton és a Hebridák szigetein még kb. 100 ezer főnyi gael (kelta) anyanyelvű kisebbség él.

A Tay torkolatában fekvő Dundee (156) könnyűipari központ; juta- és lenipara országos jelentőségű, csakúgy mint Aberdeené (201), amely a Felföld legnagyobb iparvárosa, felsőoktatási központja (1494-ben alapított egyetemmel), a szigetország harmadik halászkikötője. A kontinentális talapzat szénhidrogén-bányászatának irányítóközpontja; itt szerelik össze a hatalmas kitermelő platformokat és fúróberendezéseket.

Skócia északi partjai előtt ősi kőzetekből álló szigetrajok sorakoznak: a 100 tagú, gneiszből és kristályos palából felépített Shetland-, és a 70 tagból álló, devon homokkő alkotta Orkney-szigetcsoport. A szigetek közül mindössze 40 lakott, az itt élők megélhetését évszázadok óta az állattenyésztés és a halászat biztosítja. Gazdasági jelentőségük az északi-tengeri olajkincs felfedezésével megnövekedett. Shetland központi szigetén épült meg Nagy-Britannia legnagyobb kőolajkikötője (Sullom Voe). A brit Fő-sziget északnyugati előterében a Belső-Hebridák bazalttal fedett, helyenként 1000 m-ig magasodó szigetei, majd a Külső-Hebridák alacsonyabb, jégvájta tavakban, tőzeglápokban gazdag szigetei húzódnak. Az 500 sziget közül csak 100 lakott, a lakosság kétharmada (20 ezer fő) Lewisen él.

13.10.2. Wales

A szigetországnak alig tizedére terjedő, Skóciához hasonlóan periferikus helyzetű és gazdasági gondokkal küzdő, újabban már széles körű autonómiával (parlament, kormány) rendelkező régióban a népességnek mindössze huszada él. Területének nagy része fenyérekkel, lápokkal és gyenge hozamú rétekkel borított, lepusztult hegyvidék. A mélyebben fekvő völgyek legelőin szarvasmarhát és juhot tartanak; a szántóföldi gazdálkodás jelentéktelen. Észak-Írországgal együtt az ország legkevésbé városias vidéke, ahol a lakosság harmada falusi településeken él. Népesebb városok csak a hegyvidék peremén és a tengerpartig kifutó kőszénmedencék szomszédságában alakultak ki. A kelta eredetű walesi nyelvet még több mint félmilliónyian beszélik; 1967 óta hivatalos regionális nyelvnek számít. A regionális identitástudat itt is erősödik, bár jóval gyöngébb, mint Skóciában.

Wales a táj jellege, az életmód és a gazdálkodás különbözősége alapján két részre osztható. Észak-Wales hegyes-völgyes területén inkább az állattenyésztés, míg Dél-Wales alacsonyabb dombvidékein és síkságain a kőszénbányászat és a nehézipar a gazdasági élet megalapozója. A kikötőkben kirakott sokféle érc és kőolaj, valamint a közeli erőművekből származó áram vonzotta ide a vas- és színesfémkohászatot, illetve a kőolaj-finomítást. Az utolsó itteni antracitbányát 1994-ben zárták be.

Legnépesebb városa a főváros, a Taff folyó menti Cardiff (315), valaha a Föld első szénkiviteli kikötője volt. Ma inkább vas- és színesérceket importál. Kohászata, autó(Rover), villamosgép- és kábelgyártása, valamint élelmiszeripara egyaránt jelentős. A Swansea-völgy a legnagyobb walesi iparcentrum. Port Talbot és Swansea a brit vas- és acélipar jelentős központjai. Swansea (225) ezen túlmenően a Bristol-csatorna fontos olajkikötője és az ország legsokoldalúbb színesfém-kohászati bázisa is.

13.10.3. Észak-Anglia

Az elmúlt évtizedek szerkezetváltásában a vesztesek közé került, lemaradóban lévő régió fokozatosan visszaszoruló szénbányászatához és vaskohászatához sokoldalú gépipar és vegyészet társul. Keleti részén az üde zöld réteket és a szántókon termelt takarmányokat a fejlett szarvasmarha-tenyésztés hasznosítja. A belső vidékek hegyi rétjein juhokat legeltetnek. A fogyó népességű területen – a Tyne és a Tees folyók mentén – alakult ki Nagy-Britannia nagyságára nézve nyolcadik agglomerációja – a Teesside (1100). Központi magja, Newcastle-upon-Tyne (260) igazi ipari nagyváros, forgalmas kikötő. A számos történelmi emlékben bővelkedő város vaskohászata, hajóépítése válsággal küszködik, de gép- és vegyipara ma is jelentős. A Weer tölcsértorkolatában épült Sunderland (280) és a Tees menti Middlesbrough (140) – Newcastle-hoz hasonlóan – sokoldalú nehézipari városok; Sunderland a Nissan autógyártó óriás egyik legjelentősebb európai fejlesztő- és gyártóközpontja is. Darlington (98) és Stockton (187) – híven a hagyományokhoz – régi keletű mozdonygyártásukkal tűnnek ki. E két város között indult meg először a világon (1825-ben) a vasúti közlekedés; mozdonyát a feltaláló, George Stephenson vezette.

A Cumbrian-hegység nyugati előterének egyetlen jelentősebb városa Barrow (70). A helyi kőszenet és vasércet hasznosító kohászatának termékeit tengeralattjárókat gyártó hadiipara dolgozza fel.

13.10.4. Északnyugat-Anglia

A Középső-Pennine és az Ír-tenger közötti terület az ipari forradalom egyik bölcsője. A helyi alapanyagokon (kőszén, kősó) túlmenően inkább kedvező közlekedésföldrajzi helyzetének köszönhette korai iparosodását. Világhírű pamutipara ösztönözte a vegyipar meghonosodását, melyhez később a helyi kohászat által szolgáltatott alapanyagokat feldolgozó gépipar, főként a textilgépek gyártása társult. Élelmiszeriparát csak kis részben elégítik ki a helyi mezőgazdaság termékei, ezért az üzemek jobbára az importált élelmiszereket és élvezeti cikkeket dolgozzák fel. Az ipar szerepének halványodásával a régió egész gazdasági jelentősége is csökkenőben van.

Területén két nagy agglomeráció is kialakult: a manchesteri (2590) és a liverpooli (1360). A régió közigazgatási, közlekedési centruma, az ország legnagyobb textilipari fellegvára – Manchester (400). A „gyapot fővárosának” is nevezik, jóllehet ma már inkább csak a közvetlen környékén elhelyezkedő hajdani „pamutvárosok” (Blackburn, Bolton, Oldham, Preston stb.) kereskedelmi központja, a készáruk elosztóhelye. A pamutipar szükségletei kedveztek a vegyipar és a textilgépgyártás fejlődésének is. A várost Liverpoollal összekötő, 57 km hosszú tengeri csatorna dokkjai egykor nagy forgalmat bonyolítottak le. St. Helens (175) országos jelentőségű üvegiparát eredetileg az itt fejtett finom homok vonzotta erre a helyre.

A Mersey tölcsértorkolatának jobb partján épült Liverpool (410) fejlődése nagyban hozzájárult Manchester gyors iparosodásához. Liverpool a XVIII. századtól kezdve a lancashire-i pamutipari vidék nyersanyag-behozatali és exportkikötője. Gyors előretörését nagyban elősegítette, hogy korán vezető szerephez jutott a brit rabszolga-kereskedelemben, majd később az, hogy Liverpool lett Amerika felé az anyaország kapuja, de rajta keresztül bonyolódott le az Afrikával, Ausztráliával és Indiával folytatott kereskedelem nagy része is. A Mersey partján egymást érik a malmok, cukor- és kőolaj-finomítók, gumi- és bőrgyárak, valamint hajójavító dokkok.

13.10.5. Yorkshire és Humberside

A Középső-Pennine keleti előtere és az Északi-tenger közötti régió mindmáig a brit kőszénbányászat központja. Mintegy 100 km hosszúságú, 10–30 km szélességű hatalmas kőszénmezője adja az országos termelés négyötödét. A kőszén mint fűtőanyag jelentős szerepet játszott a két – egymástól területileg és szerkezetileg is elkülönülő – alkörzet fejlődésében. Az északi komplexum, a West Riding-i agglomeráció (2100) megalapozója a tradicionális gyapjúipar volt. Az elsősorban női munkaerőt foglalkoztató iparág mellett később sokoldalú szerszámgépgyártás fejlődött ki. E terület gazdasági központja Leeds (715). Hajdan híres gyapjúszövő üzemeiből kevés maradt meg, viszont ruházati ipara országos jelentőségű, és fejlett az elektrotechnikai-elektronikai ipara is. Bradford (470) a kártolt gyapjúáruknak és selyemgyártásnak, valamint a – Halifax, Huddersfield és Wakefield városokat tömörítő – gyapjúipari vidéknek a kereskedelmi centruma.

A déli komplexumban az acél- és szerszámgépgyártás tekinthet vissza hosszú múltra. A majd hét évszázados vasiparral büszkélkedő Sheffield (510) a szigetország „acélvárosa”. A helyi vasércbányák kimerülése és a tengertől való viszonylag nagyobb távolsága következtében acélművei más körzetekben előállított nyersvasat dolgoznak fel ötvözött, nagy szilárdságú rozsdamentes acélokká. Híres acéláruiparának (kések, ollók, szerszámok stb.) termékeit még ma is inkább kisüzemekben állítják elő.

13.10.6. Nyugat-Midlands

A Pennine déli előterében fekvő Midlands a Brit-szigetek gazdaságának, a fényes múltnak egyik reprezentánsa. A helyi kőszénmedencékre, a hazai és importált nyersanyagokra támaszkodó tradicionális vasiparához az évszázadok során egyre több iparág társult. Ugyanakkor magas színvonalú kertgazdálkodása és szarvasmarhatenyésztése is országos jelentőségű.

Az iparosodottabb, ezért túlzsúfoltabb Nyugat-Midlands területén alakult ki Földünk első nehézipari körzete – a „Black Country” („Fekete vidék”). A kőszénbányászat – amire legtöbb helyen már csak a feldúlt, elcsúfított táj emlékeztet –, valamint a vas- és színesfémkohászat mellett a járműgyártás, a gép- és vegyipar legkülönbözőbb ágai jellemzik. Városaiban született és innen indult el világhódító útjára a Föld arculatát megváltoztató ipari forradalom. Kőfejtők, meddőhányók, füstölgő kémények és óriási gyárépületek övezik itt a városok sivár, vörös téglás munkásnegyedeit.

A „Black Country” keleti peremén települt Birmingham (1000) London után a szigetország második legnépesebb városa és agglomerációja (2600). Mintegy másfélezer iparág – az autómotor-gyártástól az ékszerészetig – ad munkát a város lakóinak. Kiemelkedik közülük az acélgyártás, az alumínium- és a színesfémkohászat alapanyagait felhasználó – a londoni körzet után a második helyen álló – sokoldalú gépgyártás (autó-, repülőgép-, szerszámgép- és hadiipar), de a vegyészet, a vastömegcikk-, az élelmiszer-, a ruházati és a papíripar is számottevő. Egyetemi város, fontos egyházi központ (anglikán püspökség, római katolikus érsekség). Itt építette meg James Watt első gőzgépét.

A régió északnyugati része, a „Pottery District” („Fazekas-vidék”) az angol kőedény-, kerámia- és porcelánipar szülőhazája. Stoke-on-Trent (238) e sajátos iparú vidék gazdasági központja.

Coventry (300) a déli rész legnagyobb városa, az ország egyik legjelentősebb gépipari központja. Hagyományos óra-, varrógép-, kerékpár- és gumigyártása (Dunlop Rubber Co.) a két világháború között a repülőgépgyártással, a villamosgép-, traktor-, gépkocsi- és szerszámgépiparral bővült. A II. világháborúban a német bombatámadások romhalmazzá változtatták, ám a következő évtizedekben a rakétagyártás, a híradástechnika és a katonai célú elektronikus berendezések gyártása tovább szélesítette ipari profilját. A szigetország legnagyobb repülőgép- és autógyártója („angol Detroit”), egyetemmel (University of Warwick), műszaki főiskolával.

13.10.7. Kelet-Midlands

Az egyoldalúan nehézipari jellegű Nyugat-Midlands mellett Kelet-Midlands nehézipara eltörpül; viszont könnyű- (textil-, élelmiszer- és bőripar) és híradástechnikai ipara, valamint belterjes mezőgazdasága jóval jelentősebb.

Legnagyobb városa a Trent folyó menti Nottingham (274). Az ipari forradalom idején a gépek elterjedése ellen lázadók – a ludditák – központja, ma tekintélyes ipari és egyetemi város. Feldolgozóiparából a régi múltra visszatekintő kötszövő-, csipke- és dohány-, valamint az újabb keletű gyógyszeripar emelkedik ki. A várost övező sherwoodi erdő (a Robin Hood-legenda színtere) jórészt szántófölddé változott. Leicester (284) városával együtt – mely egyébként az angol bőr- és cipőipar legnagyobb központja – a környező agrárvidék fő gépellátója és élelmiszereinek feldolgozója.

A Derwent folyó mellé települt Derby (223) egykor selyem- és porcelániparáról, ma inkább a világhírű autókat és repülőgépmotorokat gyártó Rolls-Royce Művekről és dízel-elektromos mozdonyairól nevezetes.

13.10.8. Délnyugat-Anglia

A Cornwall-félsziget karbon palákból és homokkövekből álló, 200–500 méteres dombjai közé ékelődő völgyek és a bristoli süllyedék dús legelői, valamint a szántóföldi takarmánytermelés a tejelő szarvasmarhatartás fő bázisai. Magas színvonalú tejgazdálkodása révén London és Midlands legjelentősebb belföldi tej-, vaj- és sajtszállítója. Az enyhe tél kedvez az esőárnyékban fekvő déli partvidék konyha- és virágkertészetének. Délnyugat-Anglia gazdaságának megalapozója az állattenyésztés és a halászat, illetve az ezekhez kapcsolódó könnyű- és élelmiszeripar volt.

Legnépesebb városa, a hasonnevű öböl déli partján – a tengertől 11 km-re – épült Bristol (400) valaha Liverpoollal együtt az észak-amerikai gyarmatokkal folytatott kereskedelem és rabszolga-kereskedelem irányítója volt. A gyarmatok elvesztése és a tengerjáró hajók méretnövekedése miatt – mivel azok már nem tudtak felhatolni az Avon folyón Bristolig – kikötőforgalma visszaesett, s csak Avonmouth előkikötő megépítése után lendült fel. Tradicionális iparága a porcelángyártás (1770 óta) és a főként tengerentúli nyersanyagokat feldolgozó élelmiszeripar (malom-, cukor- és konzervipar stb.), de a helyben előállított acélt és színesfémeket felhasználó repülőgép- és autógyártása, elektrotechnikai-elektronikai ipara, valamint a közel-keleti kőolajat feldolgozó vegyészete jóval jelentősebb. Iskolaváros (egyetemmel, műszaki főiskolával), jelentős kulturális központ (az ország legrégebbi színházával: Theatre Royal, 1776).

Cornwall déli partvidékének legnépesebb városa Plymouth (240). A legmélyebb merülésű hajókat is fogadó kikötőjét Devon parti sziklái és dombjai védik. Plymouth Nagy-Britannia második hadikikötője, repülőgépgyártásának egyik fellegvára.

13.10.9. Kelet-Anglia

Északnyugat-Anglia után a legkisebb területű, viszonylag ritkán lakott régió. Nagy-Britannia egyik fontos agrárvidéke, ahol a napsütéses órák száma magas, a csapadék viszont kevés, de még elegendő a magas színvonalú földművelés számára (búza, árpa, cukorrépa, zöldségfélék). A középkor óta jelentős szerepet játszott London élelmiszer-ellátásában. A régi keletű gyapjú-, selyem- és élelmiszeripar ma is jelentős. Azon régiók közé tartozik, amelyet nem érintettek az ipari forradalom fellendülést hozó, de pusztító hatásai sem. A londoni agglomeráció és a Midlands között elhelyezkedő Cambridge (110) Anglia egyik legszebb városa, Oxforddal együtt az elitképzés központja. A világhírű egyetemi város legrégebbi kollégiumát 1284-ben alapították (Peterhouse College). Bologna és Párizs egyeteme után egy évszázaddal, 1318-ban Cambridge királyi bullával kapta meg a „studium generale” rangot, s azt a jogot, hogy tudományos fokozattal ruházza fel diákjait. A történelmi kollégiumok többsége a Cam folyó bal partján sorakozik. A lakosság túlnyomó részének megélhetése a világhírű oktatáshoz kapcsolódik. A csatornákkal átmeg átszelt, lapos, Hollandiára emlékeztető norfolki partvidék közelében fekvő Norwich (125) egyeteme jóval fiatalabb (1960). Fél évezredes múltú gyapjú- és selyemiparához finomvegyészet és textilgépgyártás társul.

13.10.10. Délkelet-Anglia

A tágabb értelemben vett Londoni-medencére terjedő régió az elmúlt évtizedekben végbement szerkezetváltás és regionális átrendeződés nagy nyertese, töretlen fejlődés színtere. Ebben a szigetország új európai orientációja, illetve az európai magterülethez való közelsége játszotta a döntő szerepet. (Szinte jelképes, hogy az 1994-ben forgalomba helyezett Csatorna-alagút immár közvetlen kapocsként itt fűzi kontinensünkhöz a szigetországot.) A szárazabb, napsütésben bővelkedő éghajlat és a kedvező talajadottságok következtében itt van a szigetország gabonakamrája, pedig mezőgazdaságán belül a szántóföldi takarmányokat hasznosító szarvasmarha-tenyésztés és sertéstartás, de a kertgazdálkodás is jóval jelentősebb. A mezőgazdaság azonban messze eltörpül a régió szolgáltatói és ipari szerepköre mögött. Délkelet-Anglia az ország legjelentősebb ipari komplexuma, amely egyrészt tradicionális könynyűgépiparával, élelmiszer-, textil- és luxusiparával, másrészt az ezekhez kapcsolódó új iparágakkal (autó- és repülőgépgyártás, elektronika, vegyipar stb.) tűnik ki.

Politikai, kulturális és gazdasági központja – Nagy-Britannia legnagyobb, a kontinens harmadik legnépesebb városa – London (4100, ev. 7400). A római alapítású Londinium, a kis Temze menti hídváros a IX. században lett Anglia fővárosa. A középkorban lassan fejlődő településnek fél évezred múlva is csak 35 ezer lakosa volt. A tengerhez közeli, kedvező fekvését csak a középkor végétől kamatoztathatta, amikor a Hanza-kereskedelem egyik vezetőjévé emelkedett. A XVII. század elején már 150 ezer lakosa volt, egy évszázad múlva – a gyarmatbirodalom bővülésével párhuzamosan – félmillióra, a XX. század elejére 4 millióra duzzadt népessége.

Nagy-London – a Temze két partján elterülő, 70 km hosszúságú és 50 km szélességű elliptikus óriásváros, melynek belső forgalmát sűrű elővárosi vasúthálózat könnyíti – Nagy-Britannia kulturális, politikai, kereskedelmi és pénzügyi életének fellegvára, de egyúttal legnagyobb iparvárosa és kikötője is, igazi világváros (25. ábra).