Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

25. ábra > Nagy-Britannia vasúthálózata, légi és tengeri kikötői

A Temze mentén húzódó egykori híres dokkjainak a város területére jutó része az 1980-as évektől funkciót váltott, és új nagy építkezések színterévé vált; a forgalom a folyam mentén alább elhelyezkedő kikötőhelyekre terelődött át. Behozatalában a sokoldalú helyi ipart tápláló nyersanyagok és az élelmiszerek, kivitelében a londoni agglomeráció és Dél-Midlands ipari üzemeinek késztermékei dominálnak. Kikötőforgalma a legnagyobb a szigetországban (2004: 51 M t).

Londonban az első, kisebb dokkokat a XVI. században építették; a Temze menti kikötő azonban csak a XIX. században vált igazán jelentőssé. Ekkorra Nagy-Britannia óriási gyarmatbirodalom urává, a Föld vezető ipari, katonai és tengeri hatalmává vált. A dokknegyed áruelosztó, raktározó szerepe révén a fél világ kereskedelmét az ellenőrzése alá vonta, és sokoldalú iparával (hajóépítés, bútor-, bőr-, dohány- és élelmiszeripar) a szigetország életében is meghatározó szerepet töltött be. Az akkori legnagyobb óceánjárók fogadására is felkészült kikötőmedencék zömét a XIX. század második felében létesítették. Az I. világháborút követően – Rotterdam és Hamburg előretörésével – a londoni dokkok monopolhelyzete gyengült, a II. világháború német légitámadásai is súlyos károkat okoztak. Az 1960-as évektől – a gyarmatbirodalom felbomlása, a nyersanyagigényes iparágak visszaszorulása, a konténeres szállítás elterjedése és a műszaki lemaradás következtében – a hanyatlás katasztrofális méreteket öltött. Számos dokkot és üzemet bezártak, a munkanélküliség (25%) tragikusan megnövekedett, a fiatalok nagy része elvándorolt. London szívében egy leromlott városrész jött létre: a szárazföldi és vízi területek, raktárak, ipari üzemek, amelyek valaha alapvető fontosságúak voltak, gazdátlanná, elhanyagoltakká váltak, a lakásállomány lepusztult. Ez a 22 km²-re terjedő nagyvárosi válságtérség a XX. század utolsó két évtizedében gyökeres átalakuláson ment keresztül. Az LDDC (London Docklands Development Corporation) irányításával rövid idő alatt egy új, modern városközpontot hoztak létre. Elsőként az infrastruktúrát építették ki. Ennek keretében – a jobb külföldi megközelíthetőség érdekében – 1987-ben átadták London ötödik repülőterét (London City Airport).

1984-ben kezdték el annak a magasvasútnak az építését (Docklands Light Railway), amely kapcsolatot teremt a földalatti-hálózattal. 1989–1993 között elkészült az a négysávos autóút (Docklands Strategie Highway), amely egyrészt csökkentette a dokknegyed útjainak túlterheltségét, másrészt javította a londoni belváros elérhetőségét.

Ezzel párhuzamosan az elavult lakásállomány felújítására is sor került: az elhagyott raktárak egy részét luxuslakásokká alakították át, és rengeteg új lakóházat építettek. A magánlakások aránya 5%-ról 50%-ra növekedett. Modern irodaházakat (a Canary Wharf az ország legmagasabb épülete), szállodákat emeltek, sportcentrumok, kulturális, oktatási és egészségügyi intézmények sokaságát hozták létre. Az új városkép kialakításakor a modernitáson volt a fő hangsúly, de több helyütt a dokknegyed régi hangulatának megőrzésére is gondot fordítottak (Kovács T. 1998).

A gazdaság is gyökeres átalakuláson ment keresztül. Az iparban foglalkoztatottak aránya a felére (23%) csökkent, miközben a hagyományos ipart csaknem teljesen felszámolták. Az itt székelő, nagy kiadókat kiszolgáló nyomdaipar, a high-tech ágazatok és a pénzügyi szolgáltatások kiemelkedő fontosságúak. A tercier szektor a keresők bő háromnegyedének nyújt megélhetést. Csaknem háromezer, közöttük több nagynevű cég (Morgan Stanley, First Boston Credit Suisse) és lapkiadó (pl. The Sun, The Guardian, The Telegraph stb.) telepedett le itt. A lakosság jórészt kicserélődött: száma megduplázódott (70 ezer fő), a korösszetétel fiatalossá vált, az iskolázottsági szint emelkedett. A nagyszabású építkezések tovább folynak, hogy a City központi funkcióinak egy részét átvehesse. Az átalakulás 2020 körül várható befejezésekor a Docklands 120 ezer embernek kényelmes otthont, 175 ezer munkavállalónak pedig biztos megélhetést fog nyújtani.

Az East End a hagyományos iparok (textil-, ruházati, fa-, bútor-, bőr- és cipőipar stb.) központja, míg az új, korszerűbb iparágak (autó- és repülőgépgyártás, elektrotechnika, elektronika, vegyészet stb.) elsősorban az óriásváros északi és nyugati peremén telepedtek meg. A dokkok mentén sorakozó élelmiszer-feldolgozó üzemek a Nemzetközösség államaiból érkező árukat (nádcukor, tea, kávé, kakaó stb.) dolgozzák fel.

A birodalmi fénykor számtalan emlékét őrző büszke királyi székhely azonban már régóta nem elsősorban iparváros. A londoni City a patinás bankok, biztosítótársaságok, az Európában vezető helyen álló áru- és értékpapírtőzsdék, hazai és külföldi monopóliumok székházai révén a nemzetközi pénzvilág és kereskedelem egyik legrangosabb irányítóközpontja maradt. 120 tengerentúli multinacionális vállalatnak van itt az európai székhelye. Az angol nyelvű kiadók és nyomdák, a rádió és a televízió (BBC, ITV, Sky), a reklám- és hírügynökségek (Reuters) reprezentánsai Londonban telepedtek le. Színházai, múzeumai, patinás egyetemei és főiskolái révén az egyik vezető európai kulturális és oktatási központ. A világ legnagyobb könnyűzenei piaca, nemzetközi sportközpont, ahol két ízben (1908, 1948) rendezték meg a nyári olimpiai játékokat. Forgalmas vasúti és közúti góc, öt repülőterének (Heathrow, Gatwick, City Airport, Stanstead, Luton) együttes utasforgalma (2004: 105 millió) a legnagyobb a világon (26. ábra). A Nagy-Londonhoz tartozó Greenwich régi csillagdájáról s a kezdő meridiánról nevezetes.

26. ábra > Nagy-London és környéke

A londoni agglomerációtól nyugatra fekvő Oxford (135) világhírű egyetemi város (egyetemét II. Henrik alapította 1167-ben). Kollégiumai adták és adják Nagy-Britannia értelmiségi és politikai elitjének jórészét. Oxford azonban sokoldalú iparváros is, különösen autó- és repülőgépgyártása, valamint elektronikai ipara számottevő.

Az „Anglia Kapujaként” emlegetett Southampton (220) a legnagyobb természetes mélyvizű kikötő. A főváros személyforgalmi előkikötője, de nagy az áruforgalma is (32 M t). A szomszédos Fawley olajfinomítványait feldolgozó vegyipara és a repülőgépgyártása érdemel még említést.

A tengerpartot végigkísérő fürdőhelyek közül a legismertebb Brighton (155, a „Tengerparti London”), amely a legtöbb napsütést élvező helyek közé tartozik a ködös Albionban. Ez a verőfény, valamint levegőjének tisztasága, tengervizének gyógyító hatása akkor vált igazi vonzerővé, amikor a walesi herceg (a későbbi IV. György) a XIX. század elején megépíttette itt nyári palotáját. Ezután emelték azokat a rangos szállodákat, amelyek ma is megadják a város hangulatát. Ősszel pártkonferenciák kedvelt színhelye, egyeteme is jó hírnévnek örvend.

13.10.11. A Csatorna-alagút és hatásai

Minden idők legdrágább európai műszaki létesítménye, a Nagy-Britanniát a kontinenssel összekapcsoló Euroalagút 1994-re készült el. A Manche két partját összekötő létesítmény gondolata az elmúlt negyed évezred során gyakran felmerült: 1751 óta 25 dugába dőlt elképzelés látott napvilágot. A britek „fényes elszigeteltségüket”, az üzletemberek pedig pénzüket féltették a kockázatos vállalkozástól. Az EU-ba történt belépést követően a brit–európai kapcsolatok megélénkültek; a megnövekedett forgalom – amelyet a legmodernebb, légpárnás komphajók sem tudtak kielégíteni – végül kikényszerítette az új megoldást. 1986-ban elevenítette fel ismét a brit és a francia kormány a Manche áthidalását. Végül is a vasúti alagút gondolata győzött a függőhidas, a hidas-alagutas és az egyszerre közúti és vasúti összeköttetés elképzelése fölött. A földmunkák 1987-ben kezdődtek el a Doveri-szoros két oldalán. Az építés költségeit (9 Mrd angol font) brit és francia cégekből és bankokból álló magánkonzorcium fedezte; az üzemeltetést biztosító brit–francia cégnek Eurotunnel a neve. Az alagút az angliai Folkestone-t a franciaországi Calais közelében levő Sangatte-tal köti össze. A rávezető szakaszokkal együtt 50,5 km hosszú építmény két párhuzamos, 7,6 m átmérőjű betongyűrűkből álló, 37 km-es vasúti alagutat és a kettő között húzódó, 4,5 m átmérőjű – karbantartási és biztonsági célokat szolgáló – szervizalagutat is magában foglal. A speciális szerelvényekre terelt közúti forgalmat (kamionokat, buszokat, személyautókat) 160 km/h sebességgel bocsátják át egyik helyről a másikra. Csúcsidőben 12 percenként indítják a szerelvényeket a két állomásról; az utasoknak ki sem kell szállniuk a gépkocsikból. Az alagúton a személy- és áruszállító TGV „Eurostar” vonatok is közlekednek. Jóllehet az óriási szállítási potenciál még messze nincs kihasználva, a XX. század végére áruforgalma 20 millió tonnára, a szállított utasok száma 12 millióra nőtt, ugyanakkor a London–Párizs közötti légiforgalom 40%-kal, a Franciaország és Nagy-Britannia közötti kompforgalom 35%-kal csökkent. Az alagút közvetlen hatással van Nyugat-Európa közlekedési rendszerére és közvetett hatása megmutatkozik a térség regionális fejlődésében is. Sok száz kilométerre terjedő hatósugara bizonyos területeken és esetben nyereséget, másutt veszteséget jelent. Az Euroalagútnak az Európai Unió régióira gyakorolt hatásának bemutatására (27. ábra; SPIEKERMANN, K. M.–WEGENER, M. 1994; ERDŐSI F. 1998) össze kellett hangolni a közlekedési infrastruktúra és a regionális fejlődés ábrázolását. A modell elkészítéséhez 13 mintarégió (Írország, Skócia, Kent, Nord-Pas-de-Calais, Bretagne, Hainaut, Nyugat-Flandria, Zeeland, Bréma, Köln, Észak-Portugália, Baszkföld, Piemonte) szolgált alapul. E mintarégiókra vonatkozóan a szerzők kiszámították a teherszállítási volumenek és a személyszállítási teljesítmények változását, illetve ezek költségkihatásait, figyelembe véve a különböző közlekedési eszközöket és feltételeket. Az ábra azt mutatja, hogy az egyes gazdasági ágak bruttó értéktermelését hogyan befolyásolja a Csatorna-alagút, azaz az új közlekedési infrastruktúra milyen pozitív, illetve negatív hatásokat gyakorol az iparra, a szolgáltatásokra és az idegenforgalomra.

27. ábra > A Csatorna-alagút hatása a gazdasági fejlődésre Spiekermann, K. M.–Wegener, M. (1994) és Erdősi F. (1998) nyomán

13.10.12. Észak-Írország (Ulster)

Az Ír-sziget északkeleti hatodára terjedő országrész az ír állam függetlenné válását követően a Nagy-Britanniához való csatlakozást választotta. Ebben döntő szerepe volt a vallási ellentéteknek: az Ír Köztársaság lakói ugyanis katolikusok, míg Észak-Írországban az angol és skót eredetű protestánsok – anglikánok, illetve presbiteriánusok – vannak enyhe többségben, akik a hátrányos helyzetű katolikusoktól eltérően a Nagy-Britanniával való együttélés hívei.

A hosszú időn keresztül lappangó társadalmi-vallási ellentétek az 1960-as évek végétől nyílt harcba csaptak át: az újraegyesítést az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) fegyveres terrorakciókkal akarta kikényszeríteni. Emiatt hosszabb időn át szünetelt, és az 1998-ban elindult megbékélési folyamat óta is akadozik a tartományi önkormányzat működése. Növelik a gondokat a gazdasági bajok is. Észak-Írország ugyanis az Egyesült Királyság legfejletlenebb része, ahol a mezőgazdaságban dolgozók aránya háromszorosa, a munkanélküliség pedig másfélszerese a brit átlagnak. Az enyhe telű és hűvös nyarú óceáni éghajlat, illetve a glaciális agyagon és fluvioglaciális homokon képződött gyenge hozamú talajok inkább a rét- és legelőgazdálkodáson alapuló szarvasmarha- és juhtenyésztésnek kedveznek. Kiterjedtebb szántóföldi gazdálkodás csak a Belfast-öböl folytatásában húzódó Lagan-árok bazaltmálladékán folyik (len, burgonya, árpa, zab stb.). Az ásványkincsekben szegény terület ipara – a főváros kivételével – inkább csak a helyi mezőgazdaság termelvényeit dolgozza fel.

Belfast (272, ev. 600), az Ír-tenger partján, a hasonnevű öböl déli zugában épült főváros az északír ipar termelési értékének több mint a felét adja. Mint forgalmas kikötő elsősorban a behozatalban tölt be fontos szerepet. Skót kokszra és importált vasércre települt kohászata sokat veszített jelentőségéből. Egykoron világhírű lenipara, de hajóépítése is lehanyatlott, viszont kikötőipara (malom-, cukor- és dohányipar stb.) még ma is számottevő. Az új iparágak közül a repülőgépek és villamos készülékek gyártása emelkedik ki. Észak-Írország közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központja, egyetemi város.

13.11. 11. A Csatorna-szigetek

Franciaország északnyugati partvidékének előterében, a Manche víztükre fölé magasodó sziklás, hegyes-völgyes, óceáni klímájú, sűrűn lakott szigetcsoport. A közvetlenül a brit korona fennhatósága alatt álló, önkormányzattal rendelkező szigetek hivatalosan nem részei az Egyesült Királyságnak, s így nem tagjai az EU-nak sem. A két nagyobb (Jersey és Guernsey) és több apró szigetből álló, 198 km²-nyi Csatorna-szigeteken 151 ezer lakos él (2004). Törvényhozásuk szerve a Jersey-i, illetve Guernsey-i állampolgárok által választott Rendi Gyűlés. Jersey 7 tagú és Guernsey 6 tagú kormányának élén egy-egy alkormányzó-főparancsnok képviseli a koronát. A kertszerűen művelt földeken burgonyát, szőlőt, zöldségeket és sokféle virágot termesztenek, a réteken szarvasmarhákat legeltetnek. A szigetek közötti vizeken halakat zsákmányolnak és osztrigát tenyésztenek. A lakosság jólétének letéteményese azonban nem a mezőgazdaság, sem az agrártermékeket feldolgozó ipar, hanem a fejlett szolgáltató szektor. A Csatorna-szigetek adóparadicsomnak számítanak, gazdaságukban jelentős szerepet játszanak az offshore pénzügyletek. A városokban, elsősorban a két fővárosban – St. Helier (Jersey), St. Peter Port (Guernsey) – több mint száz bank és harmincezer pénzügyi társaság telepedett le. A GDP 60%-a a pénzügyi szolgáltatásokból származik. Victor Hugo – aki száműzetésben élt Jersey, majd Guernsey szigetén – „gyönyörű tengeri kerteknek” nevezte a szigetcsoportot. A természeti szépségek, az enyhe klíma, a fürdőzésre alkalmas tengerpartok és a számtalan műemlék évente 1,5 millió – jobbára repülőgépen érkező – turistát vonz ide.

13.12. 12. A Man-sziget

Az Ír-tengerből kiemelkedő, kaledóniai szerkezetű, kristályos palákból felépülő rög nagyjából egyenlő távolságra fekszik a Nagy-Britanniát alkotó négy országrésztől. A sziget közepén emelkedő hegyvonulatot – melynek legmagasabb pontja a Snaeffel (621 m) – gyeptakaró borítja. Északon és délen parti síkságok nyújtóznak. Óceáni éghajlatát a hűvös nyár, az enyhe tél, a bőségesen hulló csapadék, valamint az erős széljárás jellemzi.

Az 50 km hosszú, 15 km széles, 572 km² területű sziget 1828 óta – a Csatorna-szigetekhez hasonlóan – széles körű önkormányzattal rendelkező brit koronabirtok, mely az EU-nak sem része. Kétkamarás parlamentje (Törvényhozó Tanács = felsőház, Kulcsok Háza = alsóház) a legfőbb államhatalmi szerv. A kormány élén a választott alkormányzó-főparancsnok áll.

Lakosságát (2004: 70 ezer fő) katolikus írek, illetve anglikán vallású angolok és skótok alkotják. A XIX. század első feléig a gaellel szoros rokonságban álló manx volt a beszélt nyelv, amit manapság az angol mellett csak kevesen értenek. A földművelés termékei (árpa, búza, zab, burgonya, zöldségfélék) nem fedezik a szükségleteket. Az állatállomány viszont a lakosság számához viszonyítva óriási (40 000 szarvasmarha, 150 000 juh, 90 000 baromfi), ezért élőállatokból, húsból, de a jelentős halzsákmányból (8000 t) még kivitelre is futja. A szerény ipar az agrártermékek feldolgozására szorítkozik. A táj szépsége, a tiszta levegő és az ősi kelta emlékek évente csaknem 1 millió turistát csábítanak ide. A Fő-szigettel rendszeres hajójáratok kötik össze, s repülőtere is az idegenforgalmat szolgálja. Man szigetén nincs társasági adó, és alacsony a személyi jövedelemadó. Az itt működő bankok révén az offshore pénzügyletekből származik a GDP 40%-a. (68 bankot, 192 biztosítótársaságot és 42 000 bejegyzett céget tartottak nyilván 1998-ban.)

14. Írország

Probáld Ferenc

14.1. 1. Európa nyugati peremén

Az Ír-sziget öthatod részét elfoglaló, mindössze 70 ezer km²-es kis ország a legutóbbi időkig Nyugat-Európa kirívóan elmaradott, periferikus állama volt, majd az 1980-as évek közepétől páratlanul gyors gazdasági felzárkózásával hívta fel magára a figyelmet.

A brit gyarmati örökség, a nyomor és a torz gazdasági szerkezet felszámolásához a XX. század első felében kivívott függetlenség önmagában nem volt elegendő. Az ország földrajzi helyzete és természeti adottságai is kevés kitörési pontot kínáltak; a felemelkedéshez vezető utat csak az európai integrációba való bekapcsolódás (1973) és az ebből adódó lehetőségek ügyes kihasználása nyitotta meg.

Az Írország északi részén emelkedő Donegali- és Mayo-hegység kristályos kőzetekből álló, 700–800 m magas gerincei a Kaledóniai-hegységrendszer maradványai. A Dél-ír-hegyvidék viszont a variszkuszi orogenezis során alakult ki, és az óidő végéről származó kőzetek – mészkő, homokkő és pala – építik fel. Legnagyobb magasságát a Kerry-hegységben éri el (1041 m). A hegykoszorúval övezett sziget belsejét a tavakkal, tőzeglápokkal, lassú folyókkal és csatornákkal át-, meg átszőtt Ír-alföld foglalja el, amelynek szelíd domborzatát a pleisztocén jégtakaró formálta ki. Az országnak az Atlanti-óceánra tekintő, ria típusú partjait mély öblök, félszigetek és szigetek csipkézik, a keleti part viszont jórészt egyenes futású, kevés természetes kikötőhelyet kínál.

Az enyhe telű óceáni éghajlat vonásai az Ír-sziget nyugati felén igen markánsan bontakoznak ki, majd kelet felé fokozatosan mérséklődnek. Az atlanti partokat öntöző 1200–1500 mm csapadék az ország keleti részén 800 mm-re, a januári középhőmérséklet 7 °Cról 4 °C-ra csökken, a júliusi középhőmérséklet pedig 14 °C-ról 15–16 °C-ra melegszik. A borongós, szeles és gyakran ködös szigeten a napfényes órák száma évente alig éri el az 1300–1400-at.

Az angolok hosszan tartó, véres háborúkban a XII–XVI. század során hódították meg az Ír-szigetet, és leigázták a kelta eredetű ír népet. Az Angliából és Skóciából bevándorolt nemesség megfosztotta földjétől a katolikus ír földesurakat és szabad parasztokat, majd az elrabolt földeket uzsorafeltételekkel bérbe adta. A földesúri kizsákmányoláshoz kegyetlen nemzeti elnyomás és nyelvi asszimiláció társult; a katolikus vallás viszont a sziget nagy részén megőrizte uralmát. Az évszázadok óta meg-megújuló, gyakran vallási mezben jelentkező, időről időre függetlenségi harcokban felparázsló ír nemzeti ellenállást a XIX. század alkonyán végrehajtott földreform, az angol birtokosok uralmának felszámolása sem szerelte le.

1922-ben Nagy-Britannia kénytelen volt domíniumi státust adni az ún. Ír Szabadállamnak; a sziget északkeleti része azonban, ahol nagyobb részben protestáns, skót eredetű lakosság él, a Nagy-Britanniához való csatlakozást választotta. A sziget kettéosztottsága azóta is állandó ellentétek forrása maradt. 1937-ben az Ír Szabadállam köztársasággá alakult, 1949-ben pedig a Brit Nemzetközösségből is kilépett.

A hosszú elnyomás korszakában az Ír-szigeten egyeduralkodóvá lett az angol nyelv. Az ír (gael) nemzeti nyelvet a teljes lakosságnak csak 40%-a beszéli, köznapi használata pedig a világtól elzárt, egyre zsugorodó néhány kis nyugati körzetre – az ún. Gaeltachtra – korlátozódik.

14.2. 2. Elnéptelenedett ország

Az ipari forradalom idején az Ír-sziget Nagy-Britannia fontos élelmiszer-ellátó bázisa lett; ezt a szerepét azonban az élesedő külföldi verseny és a sziget relatív túlnépesedése a XIX. század elején megrendítette. 1845 és 1850 között a nép fő táplálékául szolgáló burgonyát betegség támadta meg, és a katasztrofálisan gyenge termések nyomán bekövetkezett a Nagy Éhínség. 6–700 ezren haltak éhen, és több mint egymillió ember hagyta el a szigetet, melynek lakossága öt év alatt 22%-kal csökkent. A tömeges kivándorlás és a lassú elnéptelenedés később is folytatódott.

A brit nagyipar árnyékában az ásványkincsekben szegény, gyarmati helyzetű Ír-szigeten nem bontakozhatott ki az iparosodás folyamata, sőt a meglévő fonó-szövő háziipar is elsorvadt. Amíg más államokban a mezőgazdasági népesség számának törvényszerű csökkenésével arányosan gyarapodott a városok és ipari települések lélekszáma, Írországban a mezőgazdaságból való kiválás szinte mindig egyet jelentett az ország elhagyásával. A gyengén fejlett városok a falusi elvándorlóknak csak jelentéktelen töredékét tudták felvenni; a társadalmi-foglalkozási átrétegződés tehát nem az országon belül, hanem kivándorlás útján ment végbe. Ebben közrejátszott, hogy a kifelé irányuló migrációnak sem nyelvi, sem adminisztratív akadálya nem volt; a hatalmas angol nyelvterület – elsősorban Nagy-Britannia, valamint az Egyesült Államok és Kanada – bőséges felvevőpiacot kínált az ír munkaerőnek. A kivándorlás nemcsak a nagy természetes szaporodást szívta fel, hanem 1845-től számítva egy évszázad alatt 8,5 millióról felére apasztotta az egész Ír-sziget népességszámát. Az elnéptelenedés hosszan tartó, példátlan arányú folyamata tette Írországot Nyugat-Európa leggyérebben lakott államává.

A lakosság számának csökkenését csak 1960 után – 2,8 milliós szinten – tudta megállítani az állami gazdaságpolitika, amely fő céljául új munkahelyek megteremtését tűzte ki. 1970-re az ipar a foglalkoztatottak aránya alapján utolérte a mezőgazdaságot, majd az 1990-es években az ipari munkahelyek számának lassú gyarapodása mellett a szolgáltatási szektor ért el látványos fejlődést. A vándorlási mérleg ugyan szeszélyesen követte a brit és a belföldi munkaerőpiac konjunkturális ingadozásait, de az igen lassan apadó természetes szaporodás (2005-ben 0,8%) most már az ír gazdaság válságos szakaszaiban is képes volt ellensúlyozni a migrációs veszteséget. Sőt az 1990-es évek második felében – az ír gazdasági fejlődésnek és a bővülő munkalehetőségeknek köszönhetően – a vándorlási mérleg pozitívra váltott.

Írország lakossága a XXI. század elején elérte a 4 milliót; több mint 90%-uk ír állampolgár. A településhálózat csúcsán vetélytárs nélkül áll a fővárosi agglomeráció több mint egymilliós lélekszámával, de csaknem ugyanennyien élnek az ország túlnyomó részét behálózó szórványtelepüléseken, tanyákon is.

14.3. 3. A rétek, legelők szigete

A mezőgazdaság ma már az aktív keresőknek alig 6%-át köti le, és a farmok száma folyamatosan csökken. Átlagos nagyságuk 30 hektár felett van, nyugaton és északon azonban gyakoriak a kicsiny, elaprózott gazdaságok. Műszaki színvonaluk nyugat-európai mércével mérve alacsony; bérmunkást csak kis részük foglalkoztat. Írország legtöbb vidékén a farmok vegyes gazdálkodást folytatnak: kisebb-nagyobb szántóterület mellett a birtok nagy részén rétek, legelők zöldellnek (28. ábra).

28. ábra > Írország mezőgazdaságának területi típusai

Az ír föld közel negyedén terméketlen sziklák, fenyérek és barnás tőzegmohalápok terülnek el. Bár újabban növekszik az erdősített terület, ennek aránya mindössze 10%-ot ér el. A bőségesen, egyenletesen hulló csapadék hatására kialakult dús hozamú üde rétek, legelők a „smaragdzöld sziget” felét foglalják el. A tél enyhesége miatt az állatokat csaknem egész éven át a szabadban lehet tartani. Az állattenyésztés tehát az Ír-szigeten rendkívül kedvező feltételeket talál, melyek nem ösztönöztek nagyarányú, dán mintájú takarmánytermesztésre, a versenyképességet a belterjesség alacsonyabb szintjén is biztosítani tudták.

Írország szarvasmarha-állománya (6–7 M db)¹²igen tekintélyes, sőt az ezer lakosra jutó állatok száma alapján első Európában. A soványabb legelőjű nyugati vidékek növendékállatait a középső és keleti országrész gazdaságai hizlalják fel, s a vágómarhát onnan szállítják tovább Angliába. A tejelő tehéntartás, valamint a tejipar hulladékait is hasznosító sertéstenyésztés a sziget déli felén, Tipperary termékeny alföldjén és Cork közelében összpontosul, nyugaton viszont a rossz szállítási viszonyok és a szűk takarmánybázis miatt nem tudott elterjedni. Az óceáni partvidék esőáztatta hegyi legelői a gyapjút és a húst egyaránt szolgáltató juhtenyésztés (4,5– 6,5 M db) fő területei. Az élőállat és az állattenyésztés termékei (hús, vaj, tejpor stb.) az ír export értékének csak 7%-át képviselik; hagyományos felvevőpiacuk Nagy-Britannia.

A szántóföldek mindössze az államterület 15–16%-át foglalják el. A szűk térre és kevés terményfajtára szorítkozó földművelés a mezőgazdasági termelés értékének ötödrészét sem adja. A legfontosabb élelmiszernövény az országszerte elterjedt burgonya; a kiváló minőségű vetőburgonyából még kivitelre is jut. A gabonafélék között a sörgyárak ellátására és takarmánynak termesztett árpa vezet a zab és a búza előtt. A búza- és a cukorrépa-termesztés súlypontja az ország szárazabb, melegebb, termékeny talajú középső és délkeleti vidékén van; csak részben fedezi a hazai szükségletet. A hajdan nagy hírű lentermesztést a külföldi verseny erősen visszaszorította, a városok körül néhol felbukkanó alma- és zöldségkertészetek pedig még korántsem aknázzák ki az enyhe éghajlat nyújtotta lehetőségeket.

A tradicionális ír termékek közül híres a whiskey, melyet árpából, helyenként búzából, rozsból vagy zabból készítenek; egyedi ízét a legalább hároméves, tölgyfa hordóban történő érlelés során nyeri el. A XVIII. században kétezer körül volt a lepárlók száma, de idővel ezek összeolvadtak. Jó nevű márkák a Jameson, Tullamore Dew, Paddy. A legismertebb azonban a Guinness, az egyedi színű, ízű, állagú „dry stout” sör márkaneve; e cégen kívül a sörgyártás azonban kisüzemi módon zajlik. 2003-ban az italok exportértéke meghaladta az egymilliárd eurót.

14.4. 4. Modernizáció külföldi tőkével

A produktív karbonrétegek lepusztulása miatt Írország kőszénben igen szegény; kőolaja egyáltalán nincs. Hatalmas tőzegtelepei a kisebb hőerőműveken kívül elsősorban a falusi háztartásokat látják el olcsó fűtőanyaggal. Az Ír-sziget peremhegységeit sellős szakaszokkal áttörő, bővizű folyók jelentős energiát képviselnek. A vízerőművek azonban az ország áramtermelésének (kb. 24 Mrd kWh) ma már alig pár százalékát fedezik, és felzárkóznak hozzájuk az újonnan épülő, sokat ígérő szélerőtelepek is. A villamos energia zöme tőzeg-, földgáz- és olajtüzelésű hőerőművekből származik. A déli kontinentális talapzatról felszínre hozott kevés földgázt (2–2,5 Mrd m³) Cork és Dublin vegyipari üzemei is hasznosítják. Az 1960-as évek elején Galway közelében külszíni fejtéssel elérhető színesérctelepeket tártak fel. Az európai viszonylatban kiemelkedő mennyiségű cinkérc (420–440 ezer t fémtartalom) és a hozzá társuló ólomérc zöme azonban a sziget középső részén, valamint a Dublintól északnyugatra található újabb lelőhelyekről származik. Az érceket dúsítás után exportálják.

Az ír gyáripar – amely a keresők 28%-ának nyújt megélhetést – sokáig az élelmiszerek exportcélú előállítására, valamint az ugyancsak nagy háziipari hagyományokra visszatekintő textil- és ruházati iparra korlátozódott. A gazdaságpolitika tengelyében az 1950-es évek végéig a parasztság támogatása és a mérsékelt, importhelyettesítő iparosítás állt; csak ezután kerültek előtérbe a kivitelt szolgáló, munkahelyteremtő beruházások. Az állam kedvezményes adórendszerrel és – az Iparfejlesztési Hatóság (IDA) révén – közművesített ipari területek előkészítésével s ingyenes juttatásával, valamint szívós marketingmunkával igyekezett minél több működőtőkét az országba vonzani. Az újonnan alapított külföldi leányvállalatok azonban sokáig csak egyszerű, igénytelen összeszerelő munkát végeztek, és a belföldi gazdasághoz igen lazán kapcsolódtak. Az ipar és a szolgáltatások nagyarányú fejlesztéséhez az Európai Közösséghez való csatlakozás érlelte meg a feltételeket, az átütő siker azonban még jó másfél évtizedig váratott magára. Az egy főre jutó GDP 1987-ben csak a közösségi átlag 63%-a volt, alig több mint egy évtized múltán elérte a fejlett Európa középszintjét, és jelenleg már a második legmagasabb érték – Luxemburg után – a kibővült Európai Unióban (2005-ben 38 800 euró). A korábbi nagy munkanélküliség megszűnt (1988: 16,3%; 2004: 4,4%), a külkereskedelmi mérleg pedig 1990 óta évről évre növekvő aktívummal zár. 1973-hoz képest ötödére esett vissza a mezőgazdasági termékek aránya a kivitelben a modern iparcikkek javára.

A „kelta tigris” teljesítményét gyakran gazdasági csodaként emlegetik; valódi okainak feltárása Kelet-Közép-Európa szemszögéből is igen tanulságos lehet (Breathnach, P. 1998):

a) Az állami oktatási program sokat tett azért, hogy a bőségesen rendelkezésre álló munkaerő képzettsége megfeleljen a kor követelményeinek. A bérszínvonal ugyanakkor sokáig elmaradt a nyugat-európai átlagtól.

b) A humán erőforrásokra alapozva az IDA elsősorban a legkorszerűbb ipari és szolgáltató ágazatok (pl. számítástechnika, informatika, gyógyszergyártás, műszeripar) meghonosítását szorgalmazta. Ez egybeesett az amerikai transznacionális vállalatok új stratégiájával, amely a költségelőnyök kiaknázása mellett az Európai Unió piacára való bejutást is célozta.

c) Az 1990-es években az Európai Unió regionális fejlesztési és kohéziós alapjai által nyújtott kiemelkedően magas – a GDP 4%-át is elérő – támogatás főként az ír gazdaság infrastrukturális hátterének korszerűsítéséhez járult hozzá.

d) A külföldi – főleg amerikai – cégek tömeges megjelenése idővel a helyi beszállítóipar és szolgáltatóvállalatok fejlődését is magával hozta. Az ír ipar termelékenysége a legfejlettebb országok szintjére emelkedett (Birnie, J. E.–HITCHENS, D. M. 1998).

e) A városi és kulturális környezet javulása – pl. Dublin városfelújítási programja – kedvezett a külföldi vállalkozók és menedzserek beáramlásának (Hamilton, I. 1999a).

Az 1990-es évek közepén már az írországi iparban dolgozók fele külföldi cégek leányvállalatainál dolgozott; ezek adták a feldolgozóipari termelés és a kivitel 2/3-át. Termékeik zöme a „high-tech” ágazatokból kerül ki (számítógép-perifériák, szoftverek, irodai felszerelések, műszerek, gyógyszerek stb. előállítása). Fontos export-ágazat az elektronika, a kivitelhez közel 30%-kal járul hozzá. Az elmúlt években még dinamikusabban fejlődik a vegyipar (pl. gyógyszergyártás), a kivitelnek immár 43%-át adja. Egyre terebélyesedik az irodai szolgáltatások szektora is, amely külföldi biztosítók, bankok vagy légitársaságok számára különféle adatfeldolgozó munkákat végez. Érdekes jelenség viszont, hogy az ír GDP kb. 20%-kal magasabb, mint az életszínvonal szempontjából mérvadó GNI. Ennek oka, hogy a transznacionális vállalatok – kihasználva az ír adórendszer előnyeit – úgy manipulálják belső forgalmuk arányait, hogy nyereségük zömét Írországban könyvelhessék el, majd a profitot hazautalják (repatriálják).

Újabban lendületes fejlődést mutat, s így sikerágazattá vált a turizmus. A történelmi emlékek, az ír kultúra és táj régóta élő varázsa mellett a légi közlekedés olcsóbbodása (fapados járatok, elsők között ír vállalkozásként), a folyamatosan bővülő programkínálat (golf, lovaglás stb.), a kormányzat tudatos politikája mind-mind szerepet játszott abban, hogy 2003-ban már több mint 6 millió turista érkezett az országba; nagyrészt az Egyesült Királyságból. A baráti-rokoni kapcsolatokat ápoló, külföldre szakadt írek, vagy éppen családi gyökereket kutató nosztalgia-turisták szép számmal akadnak az idelátogatók között.

A sikeres ír gazdaságfejlesztési modellhez nem társult határozott regionális politika, és a XXI. század elejére az országon belül nem alakult ki a középszintű közigazgatási egységek (régiók) rendszere sem. Az iparosítás kezdeti szakaszában az állam igyekezett előnyöket nyújtani az elmaradott nyugati országrész – különösen a Gaeltacht – fejlesztéséhez, ám a lassú kiegyenlítődés és decentralizáció az 1980-as évektől megtorpant. A kvalifikált munkaerőt és informatikai hátteret igénylő korszerű ipari és szolgáltató ágazatok ismét Dublinba és néhány nagyobb vidéki városba tömörültek. Az Európai Unió politikája késztette Írországot arra, hogy 2000-től két régióra bontsa az állam területét, ti. ezek közül legalább az ország nyugati és középső része még jogosult maradt az EU strukturális alapjából folyósított támogatásra, igaz 2007-től már csak a phasing-in kategóriában.

14.5. 5. Fejlődő délkelet – felzárkózó nyugat

Írország gazdasági életében a legfeltűnőbb regionális különbség a mostoha természeti feltételekkel küszködő, elmaradott óceáni partvidék és a kedvezőbb éghajlati és talajviszonyok, valamint a Nagy-Britanniához való közelség miatt korábban fejlődésnek indult délkeleti országrész között jelentkezik. Az ír gyáripar és a magas szintű szolgáltatások túlnyomó része Dublinban (500, ev. 1120), valamint a déli és keleti part kikötővárosaiban összpontosul, míg a belső és nyugati vidékeken sokáig csak len-, gyapjú- és élelmiszer-feldolgozó kisüzemek alakultak ki.

Írország fővárosa, kimagasló ipari, kereskedelmi, közlekedési és oktatási centruma, Dublin az Anglia felé tekintő tagolatlan keleti part közepe táján fejlődött naggyá, ahol a Liffey folyócska tölcsértorkolata jó kikötőhelyet biztosított. Míg északabbra és délebbre hegységek zárják el a tengerpartot a központi síkságtól, Dublinból kitűnő természetes útvonalak vezettek a sziget belsejébe, ami elősegítette, hogy a forgalmas kikötőváros az út- és vasúthálózat központjává váljon. A város fejlődése szempontjából valaha fontos volt a XVIII. században épült két csatorna is, mely a kikötőt a Shannon folyó vízrendszerével kötötte össze; ezek az áruszállításban már elvesztették jelentőségüket. Dublin a XVIII. században a Brit-szigeteknek London után a második legnépesebb városa volt. Hagyományos iparából a serfőzés (Guinness), a whiskey-gyártás, a dohány- és húsfeldolgozás, valamint a hajóépítés emelkedik ki.

Dublin közelében, a sűrűn lakott központi síkság keleti felében a szarvasmarha-hizlalásra specializálódott nagy farmok legelői és kaszálói uralják a tájat. Nyugat és dél felé szaporodnak a szántóföldek is. Az alföld déli részén elterülő Tipperary grófság az Ír-sziget éléskamrája, a búza- és cukorrépa-termesztés, valamint a tejtermelés és a sertéshizlalás fő körzete. A mezőgazdaságnak az EU agrárpolitikájához igazodó szerkezetváltását új ágazatok (pl. hátaslótenyésztés) megjelenése jelzi.

A déli tengerparton fekszik Cork (125), a tejipar, valamint az izmosodó gépipar (pl. gépkocsi-összeszerelés) legnagyobb vidéki központja, ahol importált nyersvassal dolgozó kis acélmű és kőolaj-finomító is épült. A déli tengerpart másik fejlődő iparvárosa, Waterford (45) üveggyáráról, valamint hús-, papír- és műtrágyaipari üzemeiről nevezetes.

Az Ír-sziget nyugati peremvidékeit az állandó széljárástól letarolt, fenyérekben, tőzeglápokban bővelkedő hegységek foglalják el. A tágas völgyekben elszórt, kicsiny, jórészt önellátásra berendezkedett farmok csak borjúnevelésből és juhtenyésztésből, a tengerparton halászatból tesznek szert némi jövedelemre. A napjainkig fennmaradt gyapjúszövő háziipar újabban sok bedolgozónak munkát adó manufaktúrákat vonzott e vidékre, ahonnan még egyre tart a munkaerő elvándorlása. A romantikus szépségű vidék idegenforgalma fellendülőben van. Az óceáni partvidék mély vizű, védett öblei jó kikötési lehetőséget kínálnak. A Bantry-öbölben a Gulf társaság hatalmas kőolajkikötőt és elosztótelepet épített ki; kisebb tartályhajókon innen fuvarozzák tovább a kőolajat azokba a nyugat-európai tengerparti finomítókba, amelyek az óriás tankhajók fogadására nem alkalmasak. Az atlanti partszakasz közepén fekvő Galway (65) az érckivitel mellett fejlődő iparral és nagy felsőoktatási intézményekkel büszkélkedhet. A legnagyobb nyugati kikötőváros a Shannon folyó torkolatában épült Limerick (54).

A várostól nem messze fekvő Shannon repülőtere sokáig egyedülálló szerepet töltött be, mint az Atlanti-óceán feletti légi forgalom üzemanyag-felvevő állomása. A nagy hatósugarú utasszállító gépek üzembe állítása nyomán forgalma lehanyatlott, ám ezért kárpótlást talált az iparosításban. 1959-ben a kormány megalapította a Shannon Légikikötő Fejlesztési Társaságot, és a repülőtér mellett felépítette a világ első vámmentes ipari parkját. Az itt letelepült brit, amerikai és japán vállalatok modernizációs hatása Limerickre és annak tágabb környezetére is kisugárzott (Horváth Gy. 1998).

15. Franciaország