Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Szabó Pál

15.1. 1. Fényes történelem, erős központi hatalom

Franciaország népességi és gazdasági súlyából eredően az Európai Unió egyik vezető tagállama. Geopolitikai helyzete kedvező: Európa délnyugat felé elkeskenyedő részén fekszik, s déli partjai az ókorban gazdasági centrumnak számító Földközi-tengerrel, nyugati partjai az újkor hajnalán a tengerentúli kereskedelem révén felértékelődött Atlanti-óceánnal érintkeznek; ezenkívül kapocsként funkcionál az Ibériai-félsziget, Nagy-Britannia, valamint Európa magterülete között. A földrajzi helyzetéből fakadó előnyöket kihasználva Franciaország kiemelkedő szerepet játszott az európai történelem alakításában. Természeti adottságai jelentős kiterjedésének (544 ezer km²) köszönhetően kontinensünkön belül páratlanul sokszínűek.

A túlnyomórészt természetes határok övezte, hatszög (hexagon) alakú ország déli és keleti felében a dombsági, hegységi, északi és nyugati részein a síksági térszínek a jellemzők. Legmagasabb hegységei a délkeleti határon elterülő Nyugati-Alpok (itt emelkedik Európa legmagasabb pontja, a 4807 m-es Mont Blanc), valamint délen, az Ibériai-félszigetet a kontinenstől elzáró Pireneusok. Az ország jelentős részét uraló, variszkuszi eredetű Francia–Belga-rögvidék egyes részei a tektonikus mozgások hatására kiemelkedtek, mint az ország közepén emelkedő Francia-középhegység (Massif Central), vagy Lotaringia röghegységei. Náluk alacsonyabbak északnyugaton a Breton-tönk, illetve Normandia lekopott rögjei. A gazdasági termelés fő területei a rögvidék bezökkent részei, a folyók által töltögetett francia medencék: északon a lépcsővidék övezte, az ország gazdasági központját jelentő Párizsi-medence, tőle délnyugatra a Loire-völgy, délebbre, az Atlanti-óceán partján elnyúló Aquitániai-medence, valamint a Francia-középhegység és az Alpok közé zárt, keskeny, de a Földközi-tenger partjára, a francia Riviérára kiöblösödő Rhône–Saône-medence.

Franciaország nyugati részén az Atlanti-óceán alakítja az éghajlatot, az ország középső és keleti részein viszont már kontinentális vonások fedezhetők fel, míg a déli peremeken a mediterrán hatás jelentkezik.

Franciaország történelmét a szomszédos államokkal való konfliktusok és megbékélések, valamint az államhatalom koncentrációjának és dekoncentrációjának ciklusai kísérik, amihez a korán kialakult francia polgárságnak a szabadság és demokrácia iránti elkötelezettsége párosul. Az ország hosszú századokon át európai nagyhatalomként tündökölt, olykor azonban a környező államokkal vívott háborúkban területeket vesztett, egyes részei idegen megszállók uralma alá kerültek.

A Kr. e. századokban itt élő kelta eredetű gallok elszigetelt települései a római hódításnak nem tudtak ellenállni, a térség a Római Birodalomba integrálódott. Az őslakosság átvette a latin nyelvet és idővel a kereszténységet is, a településhálózat pedig római városokkal gazdagodott. A Birodalom széthullásakor germán eredetű gótokat, burgundokat és frankokat (akiknek nevéből a „francia” elnevezés is származik) sodort ide a népvándorlás. Az ország területén az első komoly államhatalom a frank birodalom volt, melyet azonban 843-ban három részre osztottak, s ennek nyugati része, a Nyugati-Frank Királyság lett a mai Franciaország magterülete. A későbbi korokban váltakozó sikerrel folyt az ország hatalmi pozíciójának megerősítése; az egymást követő királyi dinasztiák hol az angolokkal, hol a spanyolokkal, hol az osztrák Habsburgokkal háborúztak. A királyság fénykorát XIV. Lajos (a „Napkirály”) uralma (1643–1715) alatt élte, ekkor jelentős hatással volt az egész európai politikára, gazdaságra és kultúrára, népességének gyors növekedése pedig a kontinens egyik legnagyobb lakosságú országává tette. A francia polgárság (a harmadik rend) közben egyre jelentősebb gazdasági szerephez jutott, és felerősödtek jogkövetelései is („Szabadság, egyenlőség, testvériség”), ami végül a francia forradalomba torkollott (1789).¹³ Az ezt követő páratlan jelentőségű társadalmi reformok (pl. Emberi és polgári jogok nyilatkozata) tették Franciaországot a polgári demokráciák mintaképévé.

A rövid életű első köztársaságot Bonaparte Napóleon császársága követte, ekkor tovább erősödött az ország régóta formálódó centralisztikus szerkezetű közigazgatási modellje, mely később főként Európa déli részén terjedt el. A francia állam Napóleon bukása után a visszatérő Bourbon királyság, majd a második köztársaság (1848–1852) idején háttérbe szorult az európai politikában. A második császárság (1852–1870) korában Franciaország ismét gyors felvirágzásnak indult: intenzív ipari fejlődés, a vasút kiépülése, az Afrikára és Délkelet-Ázsiára kiterjedő gyarmatbirodalom megalapozása és a Haussmann báró tervei szerint teljesen átalakított Párizs kiemelkedése fémjelzik ezt a korszakot. A Németországtól elszenvedett súlyos, területi veszteséggel járó háborús vereség után a harmadik köztársaság (1875–1940) nehezen szilárdult meg, ám a századforduló után a gazdasági fejlődést a társadalmi jólét, az oktatás és az egészségügy terén elért sikerek kísérték; mellette megerősödött a munkásmozgalom, a szakszervezetek tevékenysége is.

Az I. világháborúból győztesen kikerülő Franciaország visszakapta az 1870-ben elvesztett Elzászt és Lotaringiát; ám a főként általa diktált Párizs környéki békerendszer már magában hordta egy újabb világégés csíráit. A II. világháborúban Franciaország jó része német megszállás alá került, másik felén fasiszta bábkormány alakult. Csak a gyarmati hadsereg tisztjeitől kiinduló ellenállási mozgalomnak köszönhető, hogy az ország végül a győztesek közt szerepelhetett, és a negyedik köztársaság (1946–1958) ismét nagyhatalmi státushoz jutott: az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja lett, nukleáris fegyverkezésbe kezdett, alapító tagja lett a NATO-nak (1949), és a francia–német megbékélés jegyében az EGK-nak. Az ország azonban nem tudott megbirkózni a gyarmatbirodalom széthullásának terhével, és hosszas háborúba bonyolódott Algériában, ahol a több mint egymilliós francia telepesréteg mindenképp meg akarta őrizni uralmát. Ekkor tért vissza a politikába a II. világháború legendás alakja, de Gaulle, aki egy új, a köztársasági elnöknek széles jogkört biztosító alkotmány elfogadtatásával létrehozta a napjainkig élő ötödik köztársaságot. Algéria ugyan függetlenné vált, de Franciaország helyzete Európa egyik vezető hatalmaként minden tekintetben megszilárdult. Külbirtokai ma már csak a gazdaságilag kevéssé jelentős négy tengerentúli megyére (DOM, melyek az EU részei) és hat territóriumra (TOM) szorítkoznak, melyekkel e kötet keretei között nem foglalkozunk.

A nagy francia forradalom előtt az ország tartományai még bizonyos fokú autonómiát élveztek, ám ekkor felosztották és mesterségesen kialakított megyékkel (département) helyettesítették őket; irányításuk a Párizsban kinevezett prefektusok kezébe került. A településekre is részlegesen kiterjedő prefektusi hatalom egészen az 1980-as évekig tartott. A gazdasági tervezés érdekében Franciaországot a 96 megye meghagyásával 1964-ben 22 új területi egységre (tervezési régióra) osztották fel, melyek közül némelyik a történelmi tartományok utóda (pl. Bretagne, Burgundia), mások viszont gyökértelen, mesterséges konstrukciók (pl. Közép-Franciaország, Dél-Pireneusok). Vezető testületeiknek – amelyeket nem közvetlenül választottak – csekély önálló szerepük volt. Az 1980-as években a növekvő társadalmi nyomásnak, valamint a szocialisták hatalomra jutásának köszönhetően enyhítettek a merev központosított (unitárius) állami berendezkedésen: a decentralizáció során a régiók, megyék, települések tágabb önálló hatáskörhöz jutottak. A föderalizmus csíráit hordozó régiókban például a végrehajtó hatalom az állam által kinevezett prefektustól a regionális közgyűlés elnökének kezébe került, és hatévente közvetlen (listás) regionális hatósági választásokat tartanak, melyek ma már közel hasonló politikai súllyal bírnak, mint az országos választások. A reformok ellenére az állam felügyeleti jogköre még mindig számottevő, és az erős központi állam olyannyira a francia politikai gyakorlat és nemzeti identitás szerves részét képezi, hogy az ország föderatív átalakítása eddig érdemben nem merült fel.

15.2. 2. Hosszú népesedési válság után lassan emelkedő népességszám

A XIX. század elején Franciaország népessége már meghaladta a 30 millió főt, majd napjainkig több mint kétszeresére nőtt (63, illetve a tengerentúli megyék nélkül 61 millió fő 2005-ben). A népességnövekedés ilyen ütemével – eltekintve a sajátos problémákkal küszködő Írországtól – a kontinens leglassabban gyarapodó társadalma volt. Lakosságának száma alapján az Európai Unió tagállamai közül így is csak Németország előzi meg, míg Nagy-Britannia és Olaszország csaknem azonos szinten van vele.

A XX. század első évtizedének végéig – miközben a kontinens más részein a népesség a legviharosabb növekedés szakaszában volt – a francia népesség csupán évi 0,2–0,7%-kal nőtt, majd 1910–1946 között 1 millió fővel fogyott. A fő ok az alacsony születési arányszám volt, de a háborús veszteségeknek és a gyarmatokra irányuló kivándorlásnak is jelentős szerep jutott. A II. világháborút követő három évtized változást hozott: felgyorsult a természetes szaporodás, a függetlenné vált gyarmatokról mintegy 1,5 milliónyian telepedtek haza, és az 1960-as években tetőzött a vendégmunkások beáramlása is.

A népesség jelenlegi gyarapodása a nyugat-európai viszonylatban magas természetes szaporodásból (2005: 4,3‰)¹⁴és jóval kisebb mértékben a korábban betelepült külföldiek szigorú törvényi feltételek szerint elérhető honosításából ered. Az országban élő 4,3 millió regisztrált külföldi jelentős részét a volt gyarmati országoknak (főleg Algéria, Marokkó és Tunézia), valamint az EU déli tagállamainak (főleg Portugália) vendégmunkásai jelentik.

A francia munkaerő-gazdálkodásban a II. világháború vége óta növekvő szerepet játszanak a vendégmunkások, s az 1970-es évekig különböző eszközökkel a francia kormány ösztönözte is a bevándorlást. A kőolajválság utáni gazdasági átrendeződés azonban megnövelte a munkanélküliek számát, így a kormányzat hazatelepülési segéllyel igyekezett a vendégmunkások számát csökkenteni. Elsősorban Dél-Európa EU-tagállamainak munkavállalói tértek haza nagy számban, ám ezt az elmúlt években ellensúlyozza Afrika, Ázsia növekvő számú bevándorlója (a migrációs egyenleg +100 ezer fő körül stagnál évek óta). A vendégmunkások különösen nagy számban dolgoznak Párizsban és környékén, Elzász-Lotaringia térségében, továbbá a délkeleti országrészben.

Az Európán kívülről bevándoroltak a társadalom perifériáján helyezkednek el: körükben magas a munkanélküliség (16–17%, országosan 9–10%), gyakorta a nagyvárosok peremén, gettósodó övezetekben élnek, ahol egyre nagyobb teret hódít a bűnözés, a kábítószer. A kulturális, vallási különbözőségükből (iszlám!) eredő beilleszkedési nehézségek társadalmi feszültségekhez, kisebb-nagyobb összetűzésekhez vezetnek, ami a mai Franciaország legsúlyosabb etnikai problémáját jelenti.

Franciaország népessége etnikai szempontból sokszínű ugyan, de egyik autochton kisebbség sem számottevő.¹⁵Körükben megfigyelhető az anyanyelv használatának visszaszorulása, az – 1870 óta minden iskolában kötelező – francia nyelvű oktatás, közigazgatás és az egyház francia nyelve miatt. (Az ún. regionális nyelvek tanulása csak önkéntesen, külön vehető fel. Néhol kétnyelvű iskolák is működnek; ezek látogatottsága azonban szerény.) Az elmúlt időszakban felerősödtek azonban a saját nyelv, kultúra megőrzésére irányuló igények (pl. média), sőt az ország kevésbé fejlett térségeiben néhol viszonylag gyenge autonomista törekvések is jelen vannak. Az autochton etnikai kisebbségek a peremvidékeken tömörülnek.

Európa kelta őslakóinak fennmaradt töredékei közé tartoznak a bretonok (kb. 900 ezer), akik Franciaország legnyugatibb nagy félszigetét, (Petit-)Bretagne-t lakják. Az egykor jóval keletebbre húzódó nyelvhatáruk a félsziget közepéig vonult vissza, a kihalás szélére sodródott breton nyelvet ma már csak a helyi lakosság kisebb része beszéli (kb. 200 ezer, kétharmada időskorú). Ugyancsak a kontinens őslakosságának maradványát alkotják a Spanyolországgal határos délnyugati partvidéken élő baszkok; az etnikum kisebb része, kb. 250 ezer fő él e francia területen. Rajtuk kívül a déli határnál katalánok, északon pedig flamandok is fellelhetők. A hányatott sorsú Elzász és Lotaringia területén mintegy 1,2 milliónyi német nyelvű népesség él, körükben elég általános a francia identitás önkéntes vállalása. Olasz nyelvjárást beszélnek a Napóleon uralkodása óta az országhoz tartozó Korzika lakói (kb. 200 ezer), mely népcsoport területi autonómiának tekinthető különleges önkormányzati jogosítványokat kapott; ebben jelentős szerepe volt a több mint negyedszázada tartó fegyveres gerillamozgalomnak.

A francia nyelvet mintegy 128 millióan (77 millióan anyanyelvként) beszélik világszerte, és több európai állam, valamint számos egykori gyarmat (ország, tartomány) hivatalos vagy egyik hivatalos nyelve. (Ezen felül a posta, illetve a divat nyelve, valamint az Európai Unió több szervezetében [pl. az Európai Unió Bírósága] és az ENSZ-ben kitüntetett szerepű.) Azonban maga a francia nép is néhány – gyorsan halványuló – nyelvjárás között oszlik meg.

A Bordeaux–Genfi-tó vonaltól északra fekvő területeken a langue d’oil, az ettől délre eső térségben a langue d’oc (okszitán) nyelv volt az alap, de mindkettő tovább bomlik az egyes térségek egyedi tájszólására. Mellettük a Saône folyótól keletre a franko-provánszál hagyott nyomokat. E különbségek természetesen teljesen feloldódnak az egységes francia irodalmi nyelvben (amely Île de France térségének dialektusából [francien] alakult ki), és inkább csak a regionális identitás alakításában játszanak szerepet (29. ábra).

29. ábra > Nyelvek, nyelvjárások Franciaországban

Franciaországban a különböző felmérések alapján a lakosság mintegy 65–70%-a katolikus vallású, az arab vendégmunkások beáramlása miatt a második helyen pedig a mohamedán vallás áll (kb. 6–8%); csak ezt követi a protestáns hit és a zsidó vallás (kb. 1–2%). A francia felvilágosodás, valamint az állam és a vallás korai különválasztása (szekularizáció) a felekezeteken kívüliek nagy számában is érezteti hatását.

Az ország népsűrűsége (112 fő/km2) európai viszonylatban közepes, a fejlett ipari országokéhoz képest azonban nagyon alacsony. Egyes északi területeken (Île de France, a szomszédos Felső-Normandia, illetve Nord-Pas-de-Calais, Elzász), valamint a Rhône-medencében (Rhône-Alpok, Côte d’Azur) haladja meg a népsűrűség az országos átlagot, de csak néhány kisebb folton ér el Nyugat-Európa más fejlett térségeihez hasonló értéket: a Dunkerque–Lille–Valenciennes sávban, továbbá Párizs, Lyon és Marseille körzetében. A népességtömörülésekkel szemben áll – az Ardennek, a Vogézek térségétől kiinduló, a kiugróan gyér és elöregedő lakosságú Francia-középhegységen át a Pireneusokig terjedő – „üres Franciaország”, ahol az átlagos népsűrűség nem haladja meg a 20 fő/km²-es értéket. E térség az egyik fő forrásterülete a belső migrációnak. A múltban a vándorlások jobbára a Párizsi-régió és az északkeleti iparvidékek felé irányultak. Az utóbbi időben változtak az interregionális áramlások: a fő célterületté a déli országrész, elsősorban a mediterrán partvidék, valamint szerényebb mértékben Nyugat-Franciaország vált. A klasszikus ipar válsága óta a korábban népességvonzó északkeleti országrész (Nord-Pas-de-Calais, Lotaringia) migrációs egyenlege negatívra váltott, a térségből zajló kiáramlás állandósult. A főváros körzetében, az Île de France régióban viszont a szub- és dezurbanizációs folyamatok számlájára írható a népességvesztés (30. ábra). A migrációs folyamatokban a távolság fontos tényezőként szerepel, sőt jelentősége Franciaországban növekedett.

30. ábra > Az interregionális népességvándorlás Franciaországban (1968–1999) Burdack, J.–Manz, K. (1999) nyomán

A népességáramlások távolságfüggésének vizsgálatára alkalmazható a gravitációs modell. A modell a Newton-féle gravitációs törvényből származtatható, de a társadalomtudományi vizsgálatoknál az anyagi testeket települések, térségek, a testek töme gét a települések, térségek társadalmi súlya (pl. népesség) jelenti, a távolság pedig közúti, légvonalbeli stb. lehet. Két egység közötti kapcsolatot a következő formulával adunk meg:

ahol Fij a két egység közötti kapcsolat mértéke, Pi és Pj az i-edik és a j-edik egység súlya, dij a két egység közötti távolság, b a tapasztalati úton nyert hatványkitevő, k a vizsgálat tárgyától, céljától, illetve az aktuális feltételektől függő tapasztalati gravitációs konstans.

A módszer alkalmazása során a gravitációs összefüggés paramétereit úgy határozzuk meg, hogy a modell által szolgáltatott – jelen esetben a francia régiók közötti – elméleti vonzáserősség és a kapcsolatok valós mértéke lehetőleg jól közelítse egymást. A modell paraméterei abban az esetben, ha a régiók közötti áramlások mértékéről rendelkezésre állnak tényadatok, regresszió-elemzéssel meghatározhatók (a módszer részletesebb leírását lásd Nemes Nagy J. [szerk.] 2005).

A francia régiók közötti migrációs áramlásoknál az 1975–1982 periódusra 0,31, az 1982–1990 periódusra 0,40 a b érték, ami azt jelenti, hogy a távolság szerepe jelentősebb lett annak ellenére, hogy a kommunikáció és információáramlás fejlődésével éppen ellentétes hatást vártak.

A korosztályos bontásban (1982–1990) szintén a várttal ellentétes eredmény adódik a b kitevő értékére (9–30 év: 0,35, 40–59: 0,30, 60+: 0,15), jóllehet az életkor növekedésével elvileg nőnie kellene a távolság szerepének. Az ellentmondás magyarázata abban rejlik, hogy a francia nyugdíjasok nagy arányban költöznek az egész országból délre, így a hosszú távú migráció arányát megemelik. Ezzel szemben a fiatalabb korosztályok költözésében kimutatták, hogy mind a családi, mind a munkahelyi motiváció miatt történő lakóhelyváltásnál a kisebb távolság dominál. A kiszámított b együtthatók megbízhatóságát tükrözi, hogy a determinációs együtthatók (R2) 0,8 felettiek (REES, P. et al. 1996).

15.3. 3. A francia településállomány: a szórványoktól a metropoliszig

A fejlett országok között Franciaország településállományának több sajátos vonása van. Egyik jellegzetesség, hogy a több mint 36 ezer település közül mintegy 32 ezer falu, ezek 60%-ában 500 fő alatt marad a népesség. (Összehasonlításul: lélekszáma hatszorosa Magyarországénak, településeinek száma viszont 12-szer nagyobb.) A falvak nagy száma azt a látszatot kelti, hogy Franciaország számos térsége felett nyom nélkül vonult át az utóbbi évtizedek gazdasági-társadalmi átalakulása és a vele járó viharos urbanizáció. Az a tény viszont, hogy a kereső népességnek alig 4%-a tevékenykedik a mezőgazdaságban (25,5% ipar, 70,5% szolgáltatás), arra utal, hogy alapvetően megváltozott a falusi települések szerepköre.

A francia falvakban a foglalkozási átrétegződés helyi lehetőségei mérsékelték a népesség elvándorlását, s megőrizték a faluállományt. A falvak szerepének átalakulása területenként lényegesen eltérő mértékben ment végbe. Az ország nyugati (Normandia, Bretagne, Landes) és déli (a Loire és a Pireneusok közötti) térségeiben maradt meg leginkább a falusi települések agrárjellege. Északon (a La Manche-tól a Rajnáig), valamint a Rhône és a Garonne völgyében viszont ipari funkciójuk erősödött. Az Alpok, a Pireneusok, valamint a tengerpartok falvaiban az idegenforgalmi szerepkör vált fontossá, míg a nagyvárosi agglomerációk falvai elővárosokká, alvótelepülésekké alakultak. A mezőgazdasági területeken mindmáig igen elterjedtek a szórványtelepülések.

Ami a települési önkormányzati rendszert illeti, jellemző az elaprózottság (több mint 36 ezer önkormányzat), de különböző törvények, állami ösztönzők teszik lehetővé a társulást, melyek leginkább a költséges, de kötelező feladatok elvégzése érdekében jönnek létre.

Franciaországban minden 2000 főnél nagyobb település – a teljes állomány kb. 1/10-e – városnak minősül. A francia népesség 3/4-e él városokban, de az agglomerációkhoz tartozó – 2000 főnél kisebb – településekkel együtt ez az arány 80% fölé emelkedik. A városodás folyamata a XIX. század elejétől annak utolsó harmadáig viszonylag lassú volt, azután felgyorsult, a II. világháborút követő évtizedekben pedig viharossá vált. Ez az irányzat 1980-tól megfordult, a centrumvárosok után sok helyütt az elővárosi gyűrűk is elvándorlási területté váltak a kisvárosok, illetve a nem városi települések javára (dezurbanizáció). Sűrű városhálózattal rendelkezik Észak-Franciaország, a Párizsi-medence, Lyon környéke és a Földközi-tenger parti sávja (31. ábra).

31. ábra > Franciaország nagyvárosi agglomerációi

A II. világháború után a leggyorsabban a 100 ezer fő feletti városok gyarapodtak. A gazdaság térbeli átrendeződése, a termelési eszközök városokba tömörülése az agrárterületek népességét gyors ütemben vonzotta a nagyobb központokba, és a külföldi munkavállalók java is ezekben csapódott le. Különösen kiemelkedő volt a nagy agglomerációk növekedése: Párizs, Marseille, Lyon, Lille, Nizza, Toulouse, Bordeaux és Nantes körül többé-kevésbé kiterjedt elővárosi gyűrűk fejlődtek ki. A legnagyobb agglomerációk töretlenül fejlődnek; az utóbbi negyedszázadban különösen két déli központnak, Bordeaux-nak és Toulouse-nak duzzadt gyorsan a népessége.

Párizs népességszáma és jelentősége kimagasló helyet biztosít számára a francia városhálózat keretében, bár az utolsó hét-nyolc évtizedben már inkább az elővárosok növekedtek, a szűkebb értelemben vett központi városnak pedig mintegy 800 ezer fővel csökkent a lakossága. Párizs még a XIX. század közepén (1851) lépte át a milliós népességhatárt, 1880-ban több mint 2 millió lakosa volt, s ezzel már túltelítetté vált; a duzzadó népesség egyre inkább átlépett a közigazgatási határokon. A belső vándorlás hullámait ezután már a bővülő agglomerációs gyűrű nyelte el, és befogadta a II. világháború után a központi városból egyre nagyobb ütemben kitelepülő jómódú rétegeket is. A főváros népessége a csúcsot (2,9 millió fő) 1921-ben érte el. Ettől kezdve a központi város népessége fokozatosan csökkent, miközben az agglomerációs gyűrű népessége megkétszereződött. A párizsi városhalmaz a fejlett Európa legnagyobb lélekszámú tömörülése: csaknem 10 millió főt számlál. A peremvárosok terjeszkedését a tervezők igyekeznek a DK–ÉNy irányú tengely vonalára terelni. A város területén egyesülő Szajna és Marne folyók völgyében kelet felé, a Párizs–Rouen közötti Szajna-szakasz mentén pedig nyugat felé nő az agglomeráció. Ez a vonal egyébként fejlődő ipari sáv is, amelynek fontos szerep jut a fővárosi munkahelyek decentralizálásában.

15.4. 4. Az átalakuló gazdaság: decentralizáció

Franciaország a bruttó társadalmi össztermék tekintetében a világ országainak sorában – az USA, Japán, Németország és Kína mögött – Nagy-Britanniával karöltve az 5–6. helyen áll, az egy főre eső GDP (2005: 27 300 euró) tekintetében viszont több európai ország is megelőzi. Franciaország szerepe a világkereskedelemben szintén jelentős, a ranglistán ugyancsak az élmezőnyben foglal helyet.

Az elmúlt évtizedek fejlesztési folyamatait az állami gazdasági tervezés különösen két fő irányba terelte:

a) Franciaország helyzetének, szerepkörének megszilárdítása és erősítése mind az európai integráció, mind a világgazdaság keretei között. A felzárkózás meggyorsítása a legfejlettebb partnerek színvonalához, a kulcsiparágak fejlesztésének támogatása, a K+F intenzívebbé tétele.

b) A nemzetgazdaság hatékonyságát fékező területi fejlettségi különbségek mérséklése, ennek keretében a mezőgazdaság korszerűsítése, versenyképességének fokozása, továbbá az ipar decentralizálása.

A francia regionális politika évtizedek óta küszködik a fővárosi régió társadalmigazdasági túlsúlyának csökkentésével, a társadalmi feszültségek forrásának számító elmaradott falusi térségek felzárkóztatásával, amihez a régi iparvidékek (Nord-Pas-de-Calais, Lotaringia) szerkezeti korszerűsítésének feladata is párosul. A regionális problémák kezelésére jött létre de Gaulle kezdeményezésére a DATAR, a területfejlesztés központi irányításának és szervezésének intézménye (1963).

A klasszikus egyközpontú térszerkezet fénykorában, az 1950-es években egyes iparágak (autógyártás, precíziós gépgyártás, gyógyszergyártás) termelésének 60–65%-a, a kutató-fejlesztő helyek 75%-a összpontosult a központi térségben. Az állami regionális politika a „pálca és mézesmadzag” elvét érvényesítve a magterületen korlátozásokat léptetett életbe (ipartelepek bővítési tilalma), és támogatásokkal ösztönözte a decentralizációs programokat, pl. az elmaradott térségekben adókedvezményeket nyújtott a letelepülő vállalatoknak. Ezen intézkedések eredményeként 1955–1971 között mintegy háromezer párizsi vállalat települt ki a fővárosból, és több mint félmillió ipari munkahely létesült a párizsi régión kívül, nagyrészt az ország nyugati területén. A cégközpontok, az irányító agytrösztök azonban a fővárosban maradtak, és az ipari termelés számottevő része csak egy körrel került kijjebb Párizsból. Jelentős teljesítmény volt viszont a regionális központoknak, Párizs ellenpólusainak (Bordeaux, Lille, Lyon, Marseille, Nancy–Metz, Nantes, Strasbourg, Toulouse) a fejlesztése (Horváth Gy. 1998).

A regionális egyenlőtlenségek mérséklésében, a decentralizációs törekvésekben az említett eredmények kétségkívül látványosak, mégsem hoztak eddig minőségi áttörést a vidék egészének felzárkóztatásában. Számottevő külföldi tőke, kormányzati támogatás révén munkahelyek százezreit sikerült életre hívni az elmaradottabb térségekben, elsősorban a kisvárosokban, de ez az iparosítás túlnyomó részben a képzetlen, olcsó, főleg női munkaerő hasznosítására irányult, jobbára fizikai munkafolyamatokban, Párizsból vagy külföldi világvárosokból irányított szerelőüzemekben. A képzett munkaerő jelentős része továbbra is elvándorlásra kényszerül. A tengerpartokon fejlődő idegenforgalom is elsősorban a képzetlen munkaerőt foglalkoztatja, s többnyire szezonálisan nyújt kereseti lehetőséget. A párizsi régió, Île de France gazdasági túlsúlya (1950-ben a GDP 34%-a) a kezdeti látványos csökkenés után immár évek óta gyakorlatilag stagnál (28–29%), akárcsak népességaránya (18–19%); így az egy főre jutó GDP tekintetében továbbra is messze kiemelkedik (az országos átlag kb. másfélszerese). A sorban következő régiók (Rhône-Alpok, Elzász) azonban az országos átlagot sem érik el, viszont a legelmaradottabbak – a tengerentúli megyéket nem számítva – az átlag mintegy 80%-án állnak, így az anyaország egyetlen régiója sem került be az EU konvergencia célkitűzésének (2007–2013) kedvezményezettjei közé.

15.5. 5. Európa vezető mezőgazdasága

Annak ellenére, hogy Franciaország az Európai Unió vezető mezőgazdasági termelője, az ágazatnak a GDP-ből való részesedése csak 3%, míg a szolgáltatásé már a 70%-ot is meghaladja. A mezőgazdaságnak még számottevő szerepe van a foglalkoztatásban az ország nyugati felén, főként pedig a Francia-középhegység területén (8–9%). (Az utóbbi vidék ennek köszönheti – elmaradottsága ellenére – alacsony munkanélküliségi rátáit.)

Franciaországot változatos éghajlatának és talajadottságainak köszönhetően gazdag és sokszínű, valamint a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás miatt erősen specializálódott mezőgazdaság jellemzi. A nyugat-európai országok sorában kiemelkedő helyet foglal el kiterjedt mezőgazdasági termőterületeivel. A termelés lassú koncentrációja zajlik, a XX. század második felében az átlagos birtokméret háromszorosára emelkedett (40 ha). A termelés korszerűsödése révén az előállított érték többszörösére nőtt, a mezőgazdasági termékek pedig bőven meghaladják a hazai szükségleteket. Habár a termelési költségek magasak, az EU mezőgazdasági politikájának fő haszonélvezőjeként Franciaország a világ legnagyobb mezőgazdasági exportőrei közé emelkedett. Az Uniónak az 1990-es években megkezdett agrárreformjai azonban érzékenyen érintik: a termelés csökkentéséhez, a birtokok további koncentrációjához és a mezőgazdasági keresők számának visszaeséséhez vezetnek (Naylor, E. 1995).

A francia mezőgazdaság az 1950-es évektől valóságos biológiai és technikai forradalmat élt át: a növénynemesítés mellett megsokszorozódott a műtrágya és a növényvédő szerek alkalmazása, megtízszereződött a gépállomány. A termelési feltételek javítására – főleg északon – hatalmas területeken (2,5 M ha) kellett megoldani a vízelvezetés problémáját, délen pedig csaknem 1 millió ha öntözésére rendezkedtek be. A belterjes fejlődés komoly beruházási igénye a kis gazdaságok teherviselő képességét meghaladta, s ezek egy része tönkrement.

A francia agrárpolitika fő gondja az, hogy a hozamok növelése révén megsokszorozódott a búza, a kukorica és az előállított tej, bor mennyisége, ugyanakkor a ráfordítások növekedése miatt a jövedelmezőség stagnált, a személyi jövedelmek alakulása lemaradt a többi ágazat mögött. Egyes termékekből jelentősen növekedtek az eladhatatlan készletek. Az EU főként francia érdekeket szolgáló agrárprotekcionizmusának mérséklése, a garantált árak és a felvásárlási kvóták csökkentése jelentősen sújtja az ágazatot. Az Országos Agrártudományi Kutató Intézet (INRA) szerint 1990-től évente 0,5%-os mezőgazdasági terméknövekedés a jellemző (legalacsonyabb a II. világháború befejezése óta), de a termelékenység 1998 óta megtorpant. Nemzeti szinten a jövőben a legnagyobb figyelmet az elmaradott agrárterületek fejlesztésére, a természeti erőforrások megőrzésére, illetve a fiatal gazdálkodók letelepedésének segítésére fordítják. A célkitűzések megvalósítása érdekében az uniós támogatásokat nemzeti támogatással is kiegészítik.

A francia mezőgazdaságban a főszerep a közép- és nagybirtokoké, a jól gépesített, korszerűen termelő tőkés vállalkozásoké; ezek állítják elő Franciaország értékes exportcikkeinek, a gabonának és az olajos magvaknak a túlnyomó részét. A mezőgazdasági üzemek alig ötöde nagyobb 50 ha-nál, de ezek szerepe kiemelkedő: a legjobb földeken gazdálkodnak, és gyakran saját tartósító-, illetve konzervüzemeik is vannak; ráadásul az uniós támogatások legnagyobb haszonélvezői is. A nagyüzemek többsége a Párizsi-medencében, illetve annak tágabb körzetében van.

A gazdaságok mintegy fele családi üzem, amely elsősorban a keleti, déli és nyugati peremekre jellemző. A jövedelmezőségük közepes, és az országos termelésben játszott szerepük egyre zsugorodik. Főleg modernizált állattartást folytatnak, termékeiket (tej, borjú, sertés, baromfi, tojás) egyre szervezettebben juttatják piacra, esetleg feldolgozóüzemek szerződéses szállítói. Az uniós agrárreform különösen a kisebb családi birtokokra jelent veszélyt, lévén ezek a legsérülékenyebb elemei a francia mezőgazdaságnak. A családi kisüzemek jó része eladósodott, és nehezülő helyzetükben egyre gyakoribb, hogy a család valamely tagja, többnyire a feleség, külső munkahelyre kényszerül.

A birtokok közel harmadrésze kedvezőtlen adottságú térségekben fekszik, és csak feloszthatatlan örökség révén maradt fenn. Ezek az ún. „szociális birtokok” kis területűek, gyakran magányos, idős tulajdonosok kezén vannak, többségük tejgazdálkodást folytat. Technológiájuk elavult, viszont többnyire nem adósodtak el. Nagy számban találhatók az ország középső részén.

A francia mezőgazdaság erőssége a szervezettsége. A francia parasztok termékeik piacra juttatásán túl az ipari feldolgozásra, valamint vetőmagtermelésre, állati tápszer és takarmány előállítására, gép és felszerelés kölcsönzésére számos szövetkezetet hívtak életre. A kisgazdaságok majdnem mindegyike egy vagy több szövetkezet tagja; ezek a szövetkezetek is specializálódnak egy-egy táj igényeinek megfelelően. Mellettük számos érdekképviselet működik, mind állami, mind uniós szinten lobbizva a francia agráriumért.

A mezőgazdasági terület koncentrációját, a termelés területi specializációját a földhasznosítási módok változása követte. Csökkent a szántóterület, a szőlő, a gyümölcsültetvények, valamint a rétek-legelők területe, terjeszkednek az erdőbirtokok. Így is az országtest több mint fele (55%) mezőgazdaságilag hasznosított terület, melynek nagyobb része (kb. 60%) – a jó minőségű termőföld – szántó; 35% a rétre, legelőre, 5% a gyümölcsösökre, szőlőkre, kertekre jut.

A mezőgazdaság két fő ágazata közül néhány évtizede az állattenyésztésé a főszerep, újabban viszont a fokozatosan nyomasztóvá vált hús- és tejtúltermelés a növénytermesztésnek nyitott tágabb teret. A leglátványosabban a gabonatermelés fejlődött; Franciaország ebben ötödik a világ- és első az európai uniós ranglistán (65–70 M t). A gabona több mint fele búza, negyede kukorica, hatoda árpa. Termelésük az elmúlt másfél évtizedben – az időjárás függvényében kisebb ingadozásokkal – stagnál. A gabonafélék a szántóterület 50%-át foglalják el. A búza fő termőkörzete Franciaország északi fele, az árpáé a Párizsi-medence; a kukorica a Garonne-medencében és Elzászban jellemző. Az ország északi felén a cukorrépa (Franciaország világelső), a burgonya és a repce, délebbre a napraforgó igen elterjedt.

A szőlő (6–8 M t) döntő része a bortermelés (55–60 M hl) szolgálatában áll, így utóbbi esetében Olaszországgal vetélkedik a világelsőségért. A szőlővel az északi és északnyugati tájak kivételével az egész országban találkozunk. A borok mintegy fele, az asztali borok többsége a mediterrán vidékről, Languedocból és Provence-ból származik; a minőségi borok hazája Burgundia és Bordeaux környéke, valamint Elzász. Jelentősebb bortermelő körzetek vannak még a Loire középső és alsó szakasza mentén, a Rhône és a Saône völgyében, valamint a pezsgőgyártásáról nevezetes Champagne-ban és a borpárlatokról (konyak, likőr) híres Cognac és Armagnac vidékén (32. ábra). A minőségi borok és borszármazékok jelentős része exportra kerül, de a termelők értékesítési gondjait szaporítja, hogy az olcsóbb európai és a feltörekvő tengerentúli borok nagy versenyt támasztanak az egyébként is túltermeléssel küzdő francia boriparnak. Ráadásul a hazai fogyasztás is visszaesett (1966: 120; 2001: 57 liter/fő), a francia borászok pedig nehezen alkalmazkodnak a változó piaci viszonyokhoz.