Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

37. ábra > A GDP megoszlása a tartományok között és az egy főre jutó GDP területi különbségei Németországban (2005)

Ugyanakkor a fejlődés tagadhatatlan, s ebben nagy szerepet játszik, hogy 1990 óta minden évben óriási összegek folynak az állami büdzséből az új tartományok kasszájába. Eleinte esztendőről esztendőre mintegy 180 milliárd márkát tettek ki a transzferfizetések, az 1990-es évek második felében pedig 140–150 milliárd márkát. Az egyesülést követő másfél évtizedben mintegy 1000 milliárd dollárt fordítottak a volt NDK talpra állítására, ami a német GDP évi 4–5%-a. Az új tartományok az EK, illetve EU strukturális alapjaiból is jelentékeny támogatáshoz jutottak.

A Németország keleti részének felépítéséhez nyújtott segítségnél hatalmasabb segélyprogram a világtörténelem során ez ideig nem létezett. Még a legendás Marshall-tervet is  felülmúlja, amely a II. világháborút követően négy esztendőn át (1948–1951 között) az amerikai GDP évi 2,5%-ának ráfordításával állította talpra a szétbombázott európai országok jó részének gazdaságát. (Ebből azonban csak szerény töredék jutott Németországnak.)

A roppant pénzösszeg nagy részét az első szakaszban a környezetet súlyosan szennyező vagy eladhatatlan árut termelő gyárak, üzemek, bányák tömeges felszámolására, segélyezésre és a nyugati bérszínvonalhoz való közelítésre fordították. Mindebből – s a végrehajtott privatizációból – a haszon nagyobb része az új piacra bevonuló nyugatnémet monopóliumoknál csapódott le. A második szakaszban a bontások és leépítések helyén az építkezések is megindultak, és elkezdődött az infrastruktúra, valamint a jövőorientált gazdasági ágazatok (elektrotechnika-elektronika, járműgyártás, finomvegyészet stb.) felvirágoztatása. A szövetségi kormány és parlament 1999. évi Berlinbe költöztetése, illetve a fővárosi funkciókat támogató óriási berlini építkezések tovább ösztönözték és gyorsították ezt a folyamatot.

Az új tartományoknak sok a behoznivalójuk. GDP-jük ugyan 1996-ban már meghaladta az 1990-es szintet, de részesedésük az össznémet GDP-ből mindössze 11,2% (2004, Berlin keleti részével együtt kb. 13%), ami az itt élők számarányához (18%) képest kevés.

Az egyesülés utáni egy évtized során mintegy 5 millió lakást modernizáltak, sok bevásárlóközpontot, vállalati székházat, üzemet építettek, 5000 km-nyi vasútvonalat újítottak fel, s az autópályák és az utak ma már megfelelnek a nyugati előírásoknak. Számos új egyetem is létesült (38. ábra). A magánvállalkozók száma 10 ezerről 500 ezerre nőtt, és szinte minden családban van személyautó. A bérek és jövedelmek a nyugati tartományok átlagának 39%-áról 80–90%-ra emelkedtek, s ezzel párhuzamosan nőttek a nyugdíjak is. Sőt, mivel a volt NDK-ban a 65 évesnél idősebb lakosok a teljes foglalkoztatottság révén több nyugdíjjárulékra jogosító évet gyűjtöttek össze, magasabb nyugdíjat kapnak, mint a nyugatiak. 2005-ben a keleti tartományokban élő nők 25%-kal, a férfiak 5%-kal nagyobb havi nyugdíjat élveztek (a nők átlagosan 830, a férfiak 1000 eurót kaptak).

38. ábra > A német egyetemi hálózat (Forrás: Fischer Weltalmanach)

1.5. 5. Erősen koncentrált gazdaság

Németország gazdasági óriás, az EU termelésének 1/4-ével Európában az első, míg 7%-os részesedésével – az USA és Japán után – a világon a harmadik gazdasági nagyhatalom. Fejlett, koncentrált ipara, magas színvonalú szolgáltatószférája mellett intenzív, belterjes mezőgazdaságot vallhat magáénak. A legtöbb iparág termelésében ma már messze megelőzi a tőkés ipar szülőhazáját, Nagy-Britanniát, és számos iparága az egy főre jutó termelésben felzárkózott az USA-hoz (sőt néhányban el is hagyta azt). A telekommunikáció, a bank- és biztosítási rendszer, valamint a kereskedelmi láncok koncentráltsága, fejlettsége világviszonylatban is kimagasló; a kutatási-fejlesztési tevékenység terén az USA mögött Japánnal osztozik a 2–3. helyen (a K+F ráfordítás a GDP 2,5%-a). A világkereskedelemben – mint az EU vezető gazdasági hatalma – közel áll ahhoz, hogy elhódítsa az első helyet az USA-tól. (Az export terén már évek óta sorozatosan megelőzi az USA-t.)

Németország külkereskedelme az 1994–2004 közötti évtizedben is dinamikusan fejlődött: az export 70%-kal, az import 80%-kal bővült. 2004-ben az import 718 milliárd $-t tett ki. A behozott áruk (elektrotechnikai-elektronikai termékek: 18%, járművek: 10%, vegyipari áruk: 10%, szénhidrogének: 9%, élelmiszerek: 7,5% stb.) értékének 60%-a az EU országaiból (főként Franciaországból, Hollandiából és Olaszországból), 7%-a az USA-ból, 6%-a Kínából, 3,7–3,7%-a Svájcból és Japánból érkezett. Az export (2004: 912 Mrd $), mint évtizedek óta mindenkor, jelentősen (27%-kal) felülmúlta az importot. Az országból kivitt áruk (közlekedési eszközök, gépek, gyárberendezések: 40%, elektrotechnikai-elektronikai termékek: 15%, vegyi cikkek: 15%, mezőgazdasági termékek: 4,4% stb.) 64%-a az EU-országok, 9%-a az USA, 4%-a Svájc, 3%-a Kína piacán talált vevőre.

Gazdasági életét a termelés és a tőke nagyfokú koncentrációja, a multinacionális társaságok döntő szerepe, valamint az export nagy volumene és viszonylag gyors terjeszkedése jellemzi. A termelés koncentrációját érzékeltetik a félezer főnél több dolgozót foglalkoztató üzemek adatai: a több mint százezer üzemnek mindössze 4%-a tartozik ebbe a kategóriába, de bennük dolgozik az ipari foglalkoztatottaknak több mint fele, s belőlük kerül ki az ipari termelés értékének majd’ kétharmada. Különösen előrehaladott a koncentráció a gép-, vegy- és elektromos iparban, a három legdinamikusabb ágazatban.

A tőkekoncentráció magas fokú, egy-egy iparága szinte teljesen néhány nagy – sok esetben nemzetközi, elsősorban amerikai vállalatóriásokkal összefonódott – monopólium ellenőrzése alatt áll.

A világszerte ismert monopóliumok közül – a teljességre való törekvés nélkül – csak néhányat említünk meg. Az acéliparban és a nehézgépgyártásban a Thyssen–Krupp és a Salzgitter; a szénbányászatban a Ruhrkohle; a vegyiparban a BASF (Badische Anilin und Sodafabrik) és a Bayer; az elektromos iparban a Siemens, a Bosch és a DaimlerChrysler a leghíresebbek. A legnagyobb német vállalat, az autógyártáson kívül az elektronikában is fontos pozíciókat szerzett Daimler 1998-ban fúzióra lépett a Chryslerrel, ám 2007-ben megvált a tartósan veszteséges amerikai vállalatrésztől. (2004-ben a DaimlerChrysler óriásvállalatnál 362 ezren dolgoztak, az éves forgalom 164 milliárd dollár volt.) A német ipar azonban korántsem csupán mamutvállalatokból áll. Temérdek a kis- és középüzem: szinte minden kisvárosban találunk olyan gyárakat, amelyek a helyi kézműipari hagyományok örökösei. Ezek gyakran a környékbeli nyersanyagokat (fát, agrártermékeket) dolgozzák fel, esetleg valamelyik nagyvállalat számára készítenek különféle alkatrészeket.

Számottevő a termelés területi koncentrációja is: a három legiparosodottabb tartomány – Észak-Rajna–Vesztfália, Baden-Württemberg és Bajorország – adja az iparban és a szolgáltatásokban dolgozók majd’ felét, az ipari és szolgáltatói értéktermelés 54%-át. A kisebb területi tömörülések közül magasan kiemelkedik a Ruhr-vidék ipari agglomerációja, ahol a feketekőszén-termelés kétharmada, a koksztermelés négyötöde, a nyersvas- és acélgyártás fele, az elektromosáram-termelés egyharmada összpontosul. A Saar-vidéken, a Rajna–Majna-, a Rajna–Neckar-vidéken, a Nyugati-Harzban, a tengermelléken és a keleti országrész déli részén csak egy-egy nagyváros, illetve környéke tömörít jelentékenyebb ipart.

1.6. 6. Az ipar alapja az energiagazdaság

A német energiagazdaság magas színvonalú. Fekete- és barnakőszénben való gazdagsága következtében (350 Mrd t készlet; ennek bő kétharmada feketekőszén) energia-háztartását hosszú időn keresztül a szén egyeduralma jellemezte. A szénhidrogénekben való szegénység ellenére azonban az elmúlt évtizedekben a kőolaj és a földgáz (hazai termelés + hatalmas import) előbb csak veszélyeztették, majd megtörték a szén monopóliumát mindkét német energiapiacon. Napjainkban a szénhidrogének részesedése az energiahordozók felhasználásából két és félszerese a kőszénének, amelynek az atomenergia is erős versenytársa lett (39. ábra).

39. ábra > Az energiafelhasználás (A) és a villamosáram-termelés (B) szerkezete Németországban (2004)

Németország feketekőszén-bányászata – amely az 1970-es évektől kezdve drasztikusan lehanyatlott, s a világranglista 15. helyére esett vissza (6. táblázat) – az ország nyugati részén összpontosul.

A „gazdasági csoda” időszakában gyorsan felfutó termelés napjainkra alig ötödére csökkent. A német szénbányászatban a beruházási és kitermelési költségek – a nagyobb élőmunka-felhasználás, a mélyebb vágatok miatt – magasak; a kitermelés a 98%-os automatizáltság ellenére is drága. Kezdetben a szénhidrogének előretörése miatt veszített korábbi jelentőségéből, később azért, mert kevesebb szénre van szükség a kohászatban, a hőerőművek táplálásához, és beszűkültek a külföldi értékesítési lehetőségek is. Az átállás nyomán egyre-másra állították le a termelést a kevésbé jövedelmező aknákban: 1957–2004 között a feketekőszén-bányák száma 175-ről 9-re, a bányászoké 605 ezerről 42 ezerre csökkent. Vájárok százezrei kényszerültek átképezni magukat.

6. táblázat > Németország* bányászata, ipara (1938–2004)

 

	1938	1949	1964	1975	1983	1991	1998	2004
Feketekőszén(millió t)	117	125 3	142 2,4	97 2	85 1	72	41,6	26
Barnakőszén(millió t)	194	73 137	111 256	123 247	124 278	356	166	182
Kőolaj(millió t)	0,5	0,9 –	7,7 –	5,7 –	4 –	3,5	2,9	3,8
Földgáz(milliárd m³)	–	– –	1,5 –	15 5	17 7	21,4	20,9	19,5
Villamos energia(Mrd kWh)	55	39 19	164 51	300 85	352 105	570	552	606
Nyersvas(millió t)	18	7,2 0,4	27,3 2,2	38,3 2,5	27,8 2,2	32,0	31,0	30,0
Acél(millió t)	22,5	9,1 1	37,3 3,8	53,4 6,5	44,0 7,2	44,0	44,0	46,5
Cement(millió t)	15,2	8,5 1,5	33,6 5,7	34,0 10,7	30,0 12,0	42,5	36,0	28,0
Személyautó(1000 db)	270	104 7	2600 93	2900 160	3900 190	4660	5290	5200

* Az 1938., 1991., 1998. és 2004. évi adatok az egységes Németországra vonatkoznak; a közbeeső éveknél a felső sor az NSZK, az alsó az NDK termelését mutatja.

A felszínre hozott 5500–6500 kalóriás (23 000–27 000 KJ/kg) kőszén bő kétharmadát a Ruhr-vidék 7 bányája szolgáltatja, ahol a 3000 m vastag, karbon kori üledékes kőzetek 75 – 0,6–4 m közötti vastagságú – szénréteget rejtenek.

A Ruhr-vidéken a bányászat négy nyugat–keleti csapású sávban összpontosult. A déli sáv a Ruhr menti legrégebbi bányaterületeket foglalja magában. Az itt bányászott sovány szénre épültek a Ruhrhoz közel fekvő üveggyárak és az acélipar néhány üzeme. Napjainkra az itteni aknákat mind bezárták. Az északabbra elhelyezkedő Hellweg-zóna a Ruhr kőszénbányászatának negyedét adja. A zsírszenére épülő kokszolása, kohászata és szénvegyészete országos jelentőségű; ide települtek a nagy acélfogyasztók is. A termelés ötödét adó Emscher-zónában a zsírszén mellett gázszeneket is bányásznak. Vas- és acélipara elmarad a Hellweg-zónáé mögött, viszont a szenet és importált kőolajat feldolgozó vegyipara jóval jelentősebb. A Lippe folyó mentén húzódó sávban a mélyművelés csak a XX. században indult meg. Ez a medence leggazdaságosabban művelhető része, egymaga több szenet ad, mint az előző kettő együttesen. A bányaterületek jobbára gázdús szenet szolgáltatnak, amit elsősorban a vegyipar hasznosít. Kisebb jelentőségű a Saar-vidék (1 bánya, a termelés 23%-a) és a Ruhr-medencétől északra fekvő ibbenbüreni medence feketekőszén-bányászata (1 bánya, a termelés 7%-a). Az egykori nagy exportőr ma feketekőszén-fogyasztásának 60%-át importálja Lengyelországból (7 M t), a Dél-afrikai Köztársaságból (6 M t), Oroszországból (5 M t), Kolumbiából és Ausztráliából (3–3 M t) stb.

Az 1980-as évek közepéig – mind az NDK-ban, mind az NSZK-ban – nőtt a kitermelt barnakőszén mennyisége, mely a szénhidrogének versenyének – a kedvezőbb geológiai feltételek és önköltség miatt – kevésbé volt kitéve. A 100 milliárd t-ra rúgó készletek fele az 5–15 m vastagságú agyagos, homokos fedőréteg eltávolítása után külszíni fejtéssel művelhető. Az egyesülést követően drasztikusan csökkentették a keleti országrészben a barnaszén bányászatát. Az ottani gigantikus méretű, környezetromboló külfejtéseknek nagy részét leállították. Számos energiafaló nagyüzem bezárása, illetve néhány területen a kéntartalmú, környezetkárosító barnaszénnek feketeszénnel vagy szénhidrogénekkel való felváltása is a csökkentés irányába hatott. A barnakőszén-bányászatban dolgozók száma 1989–2004 között 150 ezerről 17 ezerre csökkent.

A barnakőszén-termelésben Németország – a világtermelés 20%-ával – az élen áll. A német barnaszenek (helyesebben lignitek) fűtőértéke alacsony (1450–2450 kcal/kg = 6000–10 000 kJ/kg), nedvességtartalma (50–60%) magas, nagyobb távolságra való szállítása nem gazdaságos. Ezért a termelés 90%-át a bányavidékek hőerőműveinek táplálására, a többit brikettelve házi tüzelésre, valamint vegyipari célokra használják fel.

A legtöbb barnaszenet ma az Eifel-hegység előterének óriási, felszínközeli lelőhelyei szolgáltatják (100 M t, Köln, Aachen stb.), ahol a kitermelés nem változott. Ezzel szemben Alsó-Lausitz területén (Cottbus stb.) a kibányászott barnaszén mennyisége a harmadára (1989: 195 M t, 2004: 59 M t), a középnémet-szénvidéken (Halle, Lipcse) az ötödére (1989: 105 M t, 2004: 20 M t) esett vissza. A felhagyott hatalmas külfejtések jelentős részét rekultivációba vonták, közülük többet vízisport- és üdülőterületté fejlesztettek.

A jelentéktelen kőolaj-előfordulások a Germán-alföld homokos, likacsos szerkezetű jura-kréta időszaki rétegeiben, a Weser-Aller s az Ems vidékén, valamint Schleswig-Holsteinben találhatók. A hazai termelés a 113 millió tonnás finomítókapacitásnak csak kis töredékét képes fedezni, ezért Németország energiaimportjának kiemelkedően legfontosabb tételét a nyersolajszállítások képezik.

Az ellátás biztonságosabbá tétele érdekében az OPEC szállításainak részarányát csökkentették (1973: 96%, 2004: 20%, Líbia, Algéria, Szaúd-Arábia stb.), viszont látványosan felfutott az Oroszországból (34%), Norvégiából (20%) és Nagy-Britanniából (12%) származó olajimport. A behozott kőolaj részint a kikötőkben (Hamburg, Bréma, Wilhelmshaven, Emden, Rostock),de jobbára csővezetékes szállítás útján (Rotterdam–Ruhr-vidék, Wilhelmshaven–Ruhrvidék, Rotterdam–Köln–Frankfurt am Main, Marseille–Karlsruhe–Ingolstadt, Genova–Ingolstadt, Trieszt–Ingolstadt, Almetyevszk–Schwedt–Leuna stb.) a felhasználó, fogyasztó körzetekben kerül feldolgozásra. A nyersolajon kívül évente átlagosan 40 millió tonna finomított kőolajterméket is behoznak.

A földgázbányászat stagnál, a készletek mindössze két évtizedre elegendőek. A kitermelés fő központjai az Ems-vidéken, a Weser mentén, a Neckar völgyében és a keleti országrészen, Salzwedel környékén találhatók, de az Északi-tengerbe nyúló kontinentális talapzaton is megindult a földgázbányászat. A hazai termelést ötszörösen felülmúló import (2004: 100 Mrd m³) zöme Oroszországból (42%), Norvégiából (29%) és Hollandiából (23%) származik. A behozatalt biztonságosabbá teszi – de egyúttal az Oroszországtól való energiafüggőséget fokozza – a Viborgtól a Balti-tenger alatt Greifswaldig kiépítendő gázvezeték, amelyet a német energiaellátó óriáscég, az E.ON Ruhrgas és az orosz Gazprom 2011–2012-ben helyezhet üzembe.

Németországban a villamosáram-termelés felét széntüzelésű, tizedét földgáztüzelésű hőerőművek adják (39. ábra). A feketeszén-tüzelésű erőművek a Ruhr-vidéken sorakoznak; a barnaszénnek az áramtermelésben való felhasználása terén a világelsők között foglal helyet. Az Érchegység nyugati és a Türingiai-erdő keleti részén elhelyezkedő uránércbányák csak részben fedezik a fűtőelemgyártás (Kahl) igényeit. A dúsított uránérc nagyobb részét Oroszországból és az USA-ból hozzák be. A kiégett fűtőelemek újrafeldolgozására (reprocesszálására) a holland határon épült üzemben (Gronau), a radioaktiv hulladékok végső tárolására a Harz környéki felhagyott sóbányákban kerül sor. A közvélemény ellenérzései miatt újabb atomerőműveket már 1989 óta nem építettek, sőt – a leépítés kezdeteként – az NDK elavult létesítményeit be is zárták, és az egyesüléstől napjainkig további 14 erőművet állítottak le. Ennek ellenére Németország az 5. helyen áll a világon az atomerőművekben előállított áram mennyiségével. A 16 atomerőmű az áramtermelés 27,5%-át szolgáltatja, többségét az energiaszegény területeken (tengermellék, Duna mente stb.) építették.

A vízerő-kihasználás szerényebb. A legtöbb erőmű Bajorországban és Baden-Württembergben található, ahol egyrészt a Bajor-Alpok zuhatagos folyóin (Inn: Töging, Ering; Isar: Hohenlinden) és a Dunán (Jochenstein), másrészt a Rajnán (Rheinfelden) épültek nagyobb erőművek, melyek 4,5%-kal részesednek az elektromos áram előállításából.

Németország világviszonylatban az élen áll a szélenergia hasznosításában: 2004 végén a szélerőművek 16 600 MW névleges összteljesítményt képviseltek, és a teljes áramtermelésnek már 4,1%-át szolgáltatták. A legtöbb szélpark magánerőből létesült az Északi-tenger partján és a Germán-alföld nyugati részén. Az exportképes szélenergia-fejlesztési ágazat kis- és közepes vállalatai 30 ezer dolgozónak adnak munkát.

1.7. 7. Válsággal küszködő kohászat – fokozódó érc- és félkésztermék-behozatal

Németország kohászati értéktermelésének kereken kétharmadát a nyersvas- és acélgyártás adja. A vaskohászat alapvető telepítő tényezője a jól kokszolható feketekőszén és a kedvező közlekedésföldrajzi helyzet. A vasércbányászat viszont gyakorlatilag megszűnt. A kohóművek ellátására évente 45–50 millió tonna – elsősorban magas vastartalmú svéd, észak-afrikai, venezuelai – érc behozatalára van szükség.

A három évtizede tartó acélválság és a közös piaci korlátozások következtében a termelés visszaesett; bár korántsem annyira, mint (Japán kivételével) a többi fejlett országban. A német acélipar ugyanis még idejében áttért a korszerű technológiákra, s minőségi acélgyártmányok termelésére szakosodott. A kivitel értékének 4%-át adó acéltermelése Oroszország után a 2. helyen áll Európában; a világranglistán még Kína, Japán, az USA és a Koreai Köztársaság is megelőzi. A német acélgyártás 1/3-át exportálják, ugyanakkor a belföldi szükségletek felét import útján fedezik. Az acéliparban foglalkoztatottak száma 1975–2004 között a negyedére (80 ezer főre) csökkent.

A területi koncentráció magas fokú: a Ruhr-vidék – mint a kontinens legnagyobb nehézipari tömörülése – egymaga a felét, a Saar-vidék, a Nyugati-Harz előtere, Siegerland, a tengerparti központok és az Odera menti Eisenhüttenstadt együttesen a másik felét adják a nyersvas- és acéltermelésnek.

Keletkezésüket tekintve három csoportba sorolhatók a német nehézipari körzetek:

a) A feketekőszén az alapvető telepítő tényező a Ruhr-vidék (Duisburg, Mülheim, Bochum, Gelsenkirchen, Dortmund stb.) és a Saar-vidék (Saarbrücken)esetében;

b) az egykori vasércbányákra épült a Nyugati-Harz (Salzgitter)és Siegerland kohászata;

c) a kedvező közlekedésföldrajzi helyzet volt a döntő a tengerparti kohászati központok (Lübeck, Bréma) és az Odera mentén az NDK-időkben épült Eisenhüttenstadt telepítésénél.

Gazdaságosság szempontjából az utóbbi kettő helyzete kedvezőbb. A feketekőszén ugyanis – mint alapvető fontosságú telepítő tényező – a kohászati tüzelőtechnika fejlődésével sokat vesztett jelentőségéből. Ezért a Ruhr- és a Saar-vidék nehéziparának védekeznie kell a gazdaságosabb ércbázison alapuló külföldi kohászati körzetek versenyével szemben. A védekezés, különösen a Ruhr-vidék esetében, összetett: egyrészt magas fémtartalmú (főként svéd) vasércet importálnak, másrészt a szállítást vízi úton (a Rajnán) bonyolítják le, s harmadsorban vertikális üzemek kiépítésére törekednek – melyeknél a kohókhoz acélművek, meleg- és hideghengerművek, csőgyárak, sőt majd’ mindenütt gépgyárak is kapcsolódnak.

A vasérc megnövekedett telepítőereje és az acélipart sújtó válság lényeges szerkezeti változásokat okozott a Ruhr-vidék kohászatának földrajzi eloszlásában, de kihatott népességszámának alakulására is: az 1970-es évektől több százezren hagyták el a Ruhr-vidéket.

A körzet kohászata nyugatról kelet felé finomodik. A nyersvasgyártás az olcsó ércimportot és bőséges ipari vizet biztosító Rajna menti nyugati körzetben (Duisburg, Rheinhausen, Oberhausen, Mülheim stb.) koncentrálódik. Az itteni kohóművek adják a Ruhr-vidék nyersvastermelésének csaknem egészét, a Martin-acélnak majd a felét. Ugyanakkor az elektroacél-gyártás és hengereltáruk előállítása itt kisebb jelentőségű. A középső körzet nyersvasgyártása és Siemens-acél-gyártása – a kedvezőtlenebb nyersanyag-szállítási lehetőségek miatt – nem jelentős. A hőerőművek által termelt áram nagy részét Bochum, Gelsenkirchen és Hattingen elektroacél-gyártása hasznosítja. A keleti körzet ércszükségletét ma már nem biztosítja a Mittelland- és a Dortmund–Ems-csatornákon ide szállított salzgitteri vasérc, a jó minőségű importvasérc viszont drágábban jut ide, mint a nyugati körzetbe. Dortmund és Witten nehézipari üzemei elsősorban elektroacélt és hengereltárukat állítanak elő.

A színes- és könnyűfémkohászat a termelés mennyiségét tekintve ugyan alig több mint huszada az acéltermelésnek, mégis rendkívüli jelentőségű, hisz a kohászati értéktermelés harmadát adja. A színesfémkohászat – az ércek alacsonyabb fémtartalma miatt – egyrészt a hazai bányavidékeken, másrészt a behozatali kikötőkben és a jó közlekedési kapcsolatokkal rendelkező, energiagazdag Rajna–Ruhr-vidék fogyasztó-felhasználó körzetében összpontosul.

A hazai rézércbányászat a szükségleteknek csak töredékét adja, mégis Németország a Föld hetedik rézkohászati, illetve rézfinomító hatalma (600 000 t). Hamburg, Lübeck, valamint a Ruhr-vidék (Dortmund, Duisburg, Lünen) üzemei külföldről behozott rézkoncentrátumot dolgoznak fel, míg Hettstedtben a Harzban bányászott rézércet kohósítják.

A világon a negyedik helyen álló ólom- (390 000 t) és hetedik cinkkohászat (380 000 t) ércszükségletét csak igen csekély részben fedezi a helyi bányászat, amely a Nyugati-Harz előterében, az Eifel-hegységben és az Érchegység területén folyik. A bányavidékeken a hazai érceket dolgozzák fel (Oker, Clausthal és Freiburg), a tengerparton Hamburg és Nordenham, a Ruhr-vidéken Duisburg és Dortmund az importérceket, illetve koncentrátumokat hasznosítják.

Az alumíniumkohászat kizárólag importból származó (ausztrál, guineai, görög, horvát és bosnyák) bauxitot, illetve timföldet dolgoz fel. A vízerőművek (pl. Rajna: Rheinfelden, Inn: Töging) és a hőerőművek mellé, illetve a feldolgozó körzetekben (Lünen, Dortmund, Bitterfeld stb.) egyaránt jelentős alumíniumkombinátok települtek. Alumíniumtermelése (660 000 t) visszaszorult a világranglistán. Hosszú időn át csak az USA, Oroszország és Kanada múlta felül, míg napjainkban több jelentős bauxitbányászó, illetve olcsóbb áramtermelésre képes ország is megelőzi (Kína, Ausztrália, Brazília, Norvégia, India, Dél-afrikai Köztársaság).

1.8. 8. Kiemelt iparágak: gépgyártás, elektrotechnika-elektronika, vegyipar

A gépipar a német gazdaság vezető ágazata: az ipari termelés és a kivitel értékének kétötöde gépipari termék. A világpiacon – termékeinek kiváló minősége és viszonylagos olcsósága következtében – az USA-val és Japánnal együtt a legnagyobb exportáló.

A bányagépeket, hadfelszereléseket (Leopárd-tankok, lövegek stb.), kohászati- és erőmű-berendezéseket, automatizált gépsorokat, exkavátorokat stb. előállító ipar – nagy nyersanyagigénye miatt – szinte kizárólag a Ruhr-vidék nehézipari központjaiban, illetve peremén települt (Duisburg, Dortmund, Hagen, Aachen, Köln, Düsseldorf), csakúgy, mint a vasúti berendezések és vagonok gyártása. A mozdonygyártás ugyanakkor inkább a forgalmas vasúti csomópontokhoz (Kassel, Essen, Esslingen, München, Stuttgart, Berlin, Drezda), míg a mezőgazdaságigép-gyártás a legintenzívebb agrárvidékek nagyobb városaihoz (Hannover, Köln, Kassel, Mannheim, Erfurt, Weimar, Lipcse, Drezda stb.) kapcsolódik. Szerszámgépgyártása a világ élvonalában áll. A fémek megmunkálására szolgáló iparág termékei széles skálán mozognak (forgácsoló- és sajtológépek, automata és félautomata esztergapadok, fúró-, maró-, alakító- és elektronikus vezérlésű szerszámgépek stb.) és túlnyomó részben a Ruhr-vidék nagyvárosaihoz kötődnek.

Hajógyártása – sok nagy tradícióval rendelkező országhoz hasonlóan – visszaesett, de még így is első Európában és a negyedik a világon (2004: 1 M BRT). A tengeri kikötőkben – Bréma, Lübeck, Hamburg, Kiel, Rostock – összpontosuló hajóipart részint a helybeni kohászat, részint a folyó- és csatornarendszereken keresztül a Ruhr-vidék látja el nyersanyaggal. Amíg a tengeri hajógyártás ma már csak a belső igényeket elégíti ki, addig a folyami hajókat készítő Rajna menti Duisburg és a Duna menti Regensburg felerészben külföldi megrendelésekre is szállít.

A legjelentősebb gépipari ágazat az autógyártás. Személyautó-gyártása (5,2 M db) Japán után a második helyen áll, míg teherautó- és autóbuszgyártása a tizedik (350 000 db). Az amerikai, francia, angol, olasz stb. konkurensekkel folytatott világpiaci küzdelemben a németek szép sikereket értek el. Japán után a világ második exportálója: autóinak több mint kétharmada külföldön talál vevőre. A mintegy 800 ezer alkalmazottat foglalkoztató – az ipari termelés és a kivitel értékének hatodát szolgáltató – autógyártásban magas fokot ért el a termelési és a tőkekoncentráció. A 37 cég közül mindössze hat nagy monopólium és egyesülés – Volkswagen-Audi, GM-Opel, Daimler, Ford, MAN és BMW – adja a termelés kilenctizedét. Számottevő a területi koncentráció is (40. ábra). (A keleti országrészen a Trabant és a Wartburg gyártását beszüntették.) A nagy autóipari monopóliumok számos külföldi alkatrészgyártó és bedolgozó üzemet működtetnek, többek között hazánkban is; ezzel jelentős bérköltséget takarítanak meg. (A külföldön előállított német márkájú személyautók száma 2004-ben 4,22 millió volt.)