Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

42. ábra > A városok népességének változása és a népesség nyelvi megoszlása Svájcban

A kantonok nemcsak nyelvükben, de terület- és népességnagyságukban, népsűrűségükben is nagyon eltérőek.

A 180 fő/km²-es átlagos népsűrűség – figyelembe véve a mostoha természeti adottságokat, nevezetesen azt, hogy a hegyvidéki jelleg korlátokat szab a népesség területi elhelyezkedésének – magasnak tekinthető. A lakosság háromnegyede a Mittellandon él, amelynek népsűrűsége így jó kétszeresen múlja felül az országos átlagot, de a Juráé is meghaladja azt. Ugyanakkor az állam területének több mint a felét elfoglaló Alpok a népesség hetedének nyújt otthont, itt a népsűrűség alig negyede az országosnak.

A három nagy tájnak az össznépességből való részesedése az elmúlt száz év alatt szinte semmit sem változott, annak ellenére, hogy a belső vándorlás százezreket mozgatott meg. A földtől való menekülésnek („Landflucht”) Svájcban évszázados múltja van. A mezőgazdasági népesség korai és gyors foglalkozáscseréjében nemcsak az iparnak, hanem a szolgáltatásoknak is fontos szerep jutott. A XX. század elejétől napjainkig a kereső népesség megkétszereződött, miközben az iparban dolgozók aránya lassan (1900: 40%, 2004: 26%), a mezőgazdasági keresők aránya drasztikusan (1900: 40%, 2004: 4%) csökkent, ugyanakkor a tercier szektorban foglalkoztatottaké bő háromszorosára (1900: 20%, 2004: 70%) növekedett. Igaz, ma sem lehet egyértelmű határozottsággal elkülöníteni a foglalkozási kategóriákat, mert a vidék ipari-szolgáltatói dolgozói nem szakadtak el teljesen a mezőgazdaságtól. Igen nagy arányban élnek és dolgoznak az országban külföldiek, akiknek ottléte – bár gazdasági szükségszerűség – sok problémát okoz.

Általában a svájciak a külföldi vendégmunkásokat nem óhajtott elemnek, kényszer diktálta megoldásnak tartják, bár tagadhatatlan, hogy úgyszólván az egész gazdaságra frissítő hatást gyakoroltak, gyakorolnak szorgalmukkal és egészséges versenyszellemükkel.

Az elmúlt évszázadokban a bevándorlók sokat tettek a svájci ipar fellendítéséért. Az olaszok a selyemszövést honosították meg, az üldözés elől menekülő protestánsok Franciaországból magukkal hozták az óragyártás mesterségét, és szintén egy francia volt, aki elsőként alkalmazta a textilfestést. Egy angol (Brown) és egy német (Boveri) alapították azt a vállalatot, amely világméretű ipari birodalommá nőtte ki magát.

Svájc népességének egyötöde (1,5 millió) külföldi, és a hazai keresőkhöz képest Svájc foglalkoztatja a legtöbb (2005: 829 000) vendégmunkást Európában. A főként Olaszországból (20%), Szerbiából, Montenegróból (13%), Portugáliából (10,5%), Németországból (9,5%), Spanyolországból és Törökországból (7–7%) származó munkások az építő-, a gép-, a textil- és a vendéglátóiparban dolgoznak, de több tízezerre tehető a mezőgazdasági idénymunkát végzők száma is. Az 1990-es években évente átlagosan 20 000, századunk elején pedig 35–40 000 külföldi kapta meg a szigorú követelményeket támasztó, nehezen megszerezhető svájci állampolgárságot.

Svájcban a munkanélküliség alacsony (2004: 3,9%), a munkát keresőknél jóval több (kb. 145 000 fő) német és francia vesz részt abban a napi, határmenti ingavándor-forgalomban, amely elsősorban Basel, illetve Genf szolgáltató és ipari munkahelyeire irányul. A természetes szaporodás is alacsony (1‰), a népességnövekedés jórészt az évi átlagban 40–50 ezer főre tehető pozitív vándorlási különbözetnek köszönhető.

Száz évvel ezelőtt a svájciaknak mindössze ötöde élt városokban; ma az ipari-szolgáltató jellegből adódóan 68%-uk. Ez elsősorban a II. világháborút követő rohamos városodás következménye. A százezernél népesebb agglomerációkban él a lakosság kétötöde. Agglomerációi viszonylag szerény népességűek, a legnagyobb – a zürichi – sem éri el az 1 milliót. Terjeszkedésüknek határt szab a – rendkívül magas telekárakban is tükröződő – területhiány. Az agglomerációk központi városainak lélekszáma az utóbbi két évtizedben a legtöbb esetben csökkent (ellenurbanizáció), viszont az ipari-szolgáltató centrumok környékén a falusi települések egyre inkább „alvófalvakká” válnak, amelyek ingázó keresői így esetenként – mellékfoglalkozásként – a mezőgazdasággal vagy fizetővendéglátással is gyarapítják jövedelmüket.

A mezőgazdasági népesség zöme a Mittelland halmazfalvaiban él, míg a magányos szórványtelepülések és a kisebb csoportokat képező alpesi „tanyabokrok” (Weilerek) – bár a Mittelland magasabb térszínein is feltűnnek – elsősorban az Alpok és a Jura vidékére jellemzőek.

2.3. 3. Fejlett, specializált gazdaság

Svájc természeti erőforrásai nagyon szűkösek, és nincs kijárata a tengerre, gyarmatokkal sosem rendelkezett, területének negyede letelepedésre alkalmatlan, mégis a világ egyik leggazdagabb országa.

Hogyan jutott el ilyen magas szintre ez a jobbára kedvezőtlen természeti adottságokkal rendelkező kicsi állam? Az okok sokaságából a legfontosabbak a következők:

a) a parasztforradalmak korán megnyitották az utat a polgárosodás előtt;

b) a termőföldben szegény magas hegyvidékek nem tudták eltartani a növekvő lakosságot, ezért a férfiak jelentős hányada külföldi uralkodók zsoldjába szegődött. Svájc tízezerszámra kölcsönzött katonákat más országoknak; ezek zsoldja és a közvetítési jutalékok jelentékeny eredeti tőkefelhalmozáshoz vezettek;

c) ez utóbbihoz járult még a tranzitkereskedelemből származó haszon is (hágókapu-városok);

d) ösztönzően hatott a gazdaságra a semlegességi politika is, amely nemcsak megkímélte az országot a háborúk pusztításaitól, hanem nagy vonzóerőt gyakorolt a biztonságot kereső külföldi tőkére is (nem véletlenül őrzik törvények a svájci banktitok „szentségét”);

e) a felhalmozódó tőkére, a vízerőre és a hagyományos paraszti kézmű-, illetve manufaktúraipari szaktudásra támaszkodva korán megindult a gyáripar térhódítása;

f) olyan iparcikkek (órák, elektrotechnikai és finommechanikai műszerek, elektronikai cikkek, gyógyszerek stb.) gyártására rendezkedtek be, amelyeknél a magas fokú szakértelem dominál;

g) jó közlekedési és politikai kapcsolatai egyaránt elősegítették s ma is lehetővé teszik a hiányzó nyersanyagok és félgyártmányok beszerzését, de a kivitelt is: Svájc ipari termelésének több mint a felét exportálja (egy kg svájci exportáru átlagosan négyszer annyit ér, mint egy kg Svájcba bevitt áru);

h) magas színvonalú és sokrétű oktatási rendszere nagy hangsúlyt helyez a jól képzett és kiválóan motivált munkaerőre, de elkötelezett a tudományos kutatások iránt is. A K+F költségek a GDP 3%-át teszik ki;

i) a tőkekivitel volumenét tekintve az 5. a világon; a közvetlen befektetések terén az USA, az EU, Japán és Kanada után következik;

j) az idegenforgalom – amelyre a svájciak már jó másfél évszázada berendezkedtek – az egész gazdaságra serkentően hat;

k) az Európai Unióval kötött, 2002-ben hatályba lépett szerződéssel Svájc anélkül vált részesévé a „négy szabadságnak”, hogy a közös uniós politika pénzügyi kötelmeit magára vette volna, sőt saját munkaerőpiacának az EU-polgárok előtt történő megnyitására is sikerült haladékot kieszközölnie.

Iparát a szakértelem-igényes ágazatok uralma, a minőségi áruk gyártása és a rugalmasság jellemzi. Svájc mindenkor zökkenőmentesen alkalmazkodott a gyorsan változó világgazdasági feltételekhez, hiszen a rendkívül exportorientált, viszonylag szűk belső piaccal rendelkező ország számára ez létkérdés. Az állandó piacérzékenységi, struktúraátalakítási folyamat eredményeként Svájcnak ma sokkal kevesebb gyenge pontja van, mint hasonlóan iparosodott szomszédainak.

A tőke ágazati koncentrációja egyes iparágakban jelentékeny. Az alumíniumiparban az Alusuisse, az erősáramú elektromos iparban a svéd–svájci ASEA-Brown-Boveri, az óragyártásban a Swatch Group (Omega, Longines, Tissot, Certina, Breuget stb.), a Richemont és a Rolex, a gyógyszeriparban a Novartis, az élelmiszer- és élvezeticikk-iparban a Nestlé és Suchard az ismertebbek. Ezeknek külföldi leányvállalatai gyakran jóval nagyobbak svájci üzemeiknél. Az ipari keresők negyede azonban a 20 főnél kevesebb, harmada a 20–100 főt foglalkoztató üzemekben dolgozik. A 100 főnél nagyobb vállalatok az ipari üzemeknek csak 2,5%-át teszik ki, de bennük dolgozik a keresők kétötöde.

A termelési koncentráció viszonylag alacsony, mivel az ipar drága, minőségi termékek előállítására, gyakran egyedi gyártásra specializálódott. Gazdaságának gerincét a kis- és középvállalkozások alkotják, amelyek a piaci követelményekhez való rugalmas alkalmazkodásukkal tűnnek ki. Az ipari termelés értékének döntő többségét a Mittelland nagyvárosai szolgáltatják, ezekben elsősorban a technikailag fejlettebb, új iparágak vezetnek. A nagy tradíciókkal rendelkező óraipar ma is inkább a Jura vidékén összpontosul.

2.4. 4. Pénzügyi fellegvár – a hágók és alagutak országa – turistaparadicsom

A svájci gazdaság éltetője, motorja a tercier szektor, amely a GDP 65%-át szolgáltatja, s messze megelőzi az ipar (33,5%) és a mezőgazdaság (1,5%) által termelt értéket. Az ágazaton belül a bankok, a biztosító- és viszontbiztosító-társaságok vannak túlsúlyban. A lakosság hagyományos készsége a megtakarításra, a politikai-pénzügyi stabilitás és a pénzügyek terén szerzett jártasság emelte Svájcot fontos banki és pénzügyi központtá. A svájci bankszektor elsősorban vagyon- és értékpapír-kezelésre specializálódott, de jelentős szerepe van a tőkepiacon, illetve a svájci, valamint külföldi cégek részvénypiacán is.

Svájc gazdasága sokat profitál fejlett infrastruktúrájából: vasúthálózata, út- és autópálya-hálózata, valamint távközlése a Föld legfejlettebb és legmegbízhatóbb infrastrukturális rendszerei közé tartozik.

Svájc az átmenő forgalom országa. A motorizációt megelőző időszakban a távolabbi tájakkal (elsősorban Itáliával) való kapcsolatot az Alpokon átvezető utak jelentették. Különösen a Nagy Szent Bernát-hágó (2469 m), a Splügen- (2113 m), a Simplon- (2005 m) és a Szent Gotthárd-hágó (2108 m) bonyolítottak le nagy forgalmat. Az utóbbin átvezető Gotthárd-út középkor óta használt átjáróját Napóleon hadiúttá is kiépíttette. A vasút térhódításával párhuzamosan a hágók átmenő forgalma visszaesett; jelentőségüket csak az országutak korszerűsítésével, a közúti forgalom megnövekedésével nyerték vissza. A rajtuk áthaladó autóutak szerepe a vasút mellett azonban másodlagossá vált. A 71 ezer km hosszúságú, sűrű és jól karbantartott közutakon (ebből 1350 km autópálya), a hágók, alagutak (mint pl. a világ leghosszabb autós alagútjaként számon tartott 16 km hosszú Szent Gotthárd-alagút), viaduktok és szerpentinek sokaságán át majd’ az egész ország bejárható. Viszont a vasút képezi a Svájcot igazán egységbe fogó ütőérhálózatot, amely mindenhová elvisz, még az olyan járhatatlan hegyi tájakra is, amelyek előtt az autóút megtorpan. A vonat még ma is fontosabb eszköze a turizmusnak, mint az autó, annál is inkább, mert a magashegységi hágók többsége csak júniustól októberig járható. A vasútvonalak (5060 km) kétharmada villamosított. Egyetlen európai országban sem jobb a vasút kihasználtsága és nagyobb a vasút jelentősége, mint Svájcban. Lakosonként és évente 40 vasúti utazást regisztrálnak, csak Japánban használják még ennél is sűrűbben a vasutat. A kanyarok és az emelkedések leküzdése érdekében sok keskeny vágányú hegyi vasutat, fogaskerekűt és kötélpályát építettek.

A svájci autópályákon lebonyolódó hatalmas tranzitforgalom égető környezetvédelmi gonddá nőtt; további bővülését az ország mindenképpen meg kívánja akadályozni. (Ez az EU- és EGT-csatlakozástól való elzárkózás fő motívuma.) A megoldást a forgalom korlátozása, illetve vasútra – kamionszállító „hupac” vonatokra való – terelése jelenti, ami újabb nagy alagútépítési és -bővítési munkálatokat tesz szükségessé. A környezet védelme tradíció Svájcban; az ország tiszta környezete óriási erőfeszítések eredménye, és nemcsak az állami megszorításoknak, hanem a gazdaság és a lakosság segítőkészségének is köszönhető. Évente a GDP csaknem 2%-át fordítják a környezet védelmére.

Az egész ország idegenforgalmi terület; a több mint egy évszázados múltra visszatekintő idegenforgalom turistaparadicsommá avatta Svájcot. A vadregényes tájak, a kitűnő síterepek, az üde fenyvesek, a tiszta hegyi levegő és a fényűző szállodák, illetve az egyre inkább teret hódító konferenciaturizmus mágnesként vonzzák a pénzes turistákat. A főidény májustól októberig tart, a magas hegyvidékeken júniustól szeptember közepéig. A téli sportok kedvelőit 1500 m feletti magasságban több mint 40 téli üdülőhely várja, melyek síterepei néhol 3000 m felett húzódnak. A Genfi-tó és az észak-olasz tavak svájci oldalán fekvő Lugano és Locarno csúcsszezonja a tavasz és az ősz. Nagy történelmi múltú városai egész éven át várják a turisták millióit. Svájc ma Európa idegenforgalmilag egyik legjobban felkészült országa; szállodaipara világhírű (43. ábra). Az Alpok és a Jura természeti szépségei, a téli sportok, a klimatikus gyógy- és üdülőhelyek, a „svájci Riviéra” és a nagyvárosok (főként Zürich és Genf) felduzzasztották a minőségi idegenforgalmat (2005: 7 millió turista, 11 Mrd $ bevétel). Az idegenforgalom ma is nagy fontosságú pillére a svájci gazdaságnak, s a jövőben még inkább az lesz, mert komoly erőfeszítéseket tesznek a turisztikai infrastruktúra modernizálására. Egyre versenyképesebb árakat kínálnak, és fokozzák a marketingtevékenységet annak érdekében, hogy Svájc a külföldiek számára továbbra is megkülönböztetetten vonzó maradjon.

43. ábra > A turizmus jelentősebb központjai Svájcban

2.5. 5. Az energiagazdaság helyi alapja: a „fehér szén”

A fejlett iparú Svájc ásványi energiahordozókban rendkívül szegény. A XVIII. század végéig kizárólag a fát hasznosították mint elsődleges energiaforrást. Az ipari fellendülést később az importált szén tette lehetővé. A XX. század közepéig az energiafelhasználás szerkezetére a feketekőszén uralma nyomta rá bélyegét, de számottevő volt a szénhidrogének részesedése is, amely már ekkor elérte a vízerőét. Ettől kezdve a szénhidrogének gyorsan felfutottak (80%), a kőszén viszont csaknem eltűnt, s megjelent az atomenergia, melynek részesedése megközelíti a vízerőét.

Az energiahordozók bányászata – csakúgy, mint az érceké – jelentéktelen. Az országnak csekély és gyenge minőségű barnakőszénkészlete van (Valais kanton), amelyet csak háború idején aknáztak ki. Az évi 2–2,5 millió tonnányi szükségletet a Ruhr-vidékről szerzik be. Szénhidrogén-előfordulásai nincsenek, így évente 6,5 millió tonna kőolaj (Közel-Kelet) és ugyanannyi tonna finomítvány (Németország, Franciaország) behozatalára szorul.

Svájcot az ásványi energiahordozók hiányáért vízenergiában való gazdagsága némileg kárpótolja. A vízenergiát már régóta használták vízikerekek, malmok, fűrészüzemek stb. meghajtására. A nagy változás egy évszázada, a vízerőművek kiépítésével következett be.

A „fehér szén” hasznosításának alapja az Alpok vízfolyásokban és duzzasztóművek építésére alkalmas völgyekben való gazdagsága. Elnyúlt glaciális tavai nagy mélységű, természetes tárolóknak tekinthetők, s a belőlük kilépő, egyenletes vízjárású folyók nagy esésüknél fogva kedvező telephelyül szolgáltak a gátak építésére. A vízerőművek területi elhelyezkedése alpi koncentrációt mutat, számuk megközelíti a félezret, de néhány kivételtől eltekintve kapacitásuk kicsi (44. ábra).

A vízenergia a teljes energiaigény tizedét fedezi, ugyanakkor a villamos áram (2004: 64 Mrd kWh) 55%-át adja. A vízerőművek azonban már csak ideig-óráig képesek lépést tartani a gazdasági fejlődés követelményeivel, ezért fokozott figyelmet szenteltek az atomerőmű-építkezéseknek. Öt nukleáris erőműve (3200 MW) 45%-kal részesedik az áramtermelésből.

44. ábra > Svájc vízerőművei

2.6. 6. Ipar – helyi nyersanyag nélkül

Az alapvető hazai ásványkincsek hiánya miatt a svájci vállalatok a feldolgozóipar számára szükséges félgyártmányokat egyrészt import útján, másrészt – ugyancsak külföldi nyersanyagokra támaszkodva – hazai forrásokból biztosítják.

A vaskohászat jelentéktelen, ezért a nehézipari üzemek tevékenysége inkább a Németországból és Franciaországból importált nyersvas és a hazai ócskavas további feldolgozására terjed ki (az acélgyártás 2004-ben 1 M t volt).

A XIX. század végén megkezdett elektrolitos alumíniumgyártást a svájci Neuhausenban és az amerikai Pittsburghben szinte egy időben kísérletezték ki. Az elsősorban francia timföldet felhasználó iparág a Rhône (Chippis) és a Rajna (Schaffhausen–Neuhausen)mellé települt, s mintegy 75 ezer tonna alumíniumot termel. A belőle előállított késztermékek több mint fele exportra kerül.

A feldolgozóipar legjelentősebb ága a legtöbb munkaerőt foglalkoztató, nagymértékben specializált gépgyártás, amely az ipari termelés harmadát képviseli.

A nagy múltra visszatekintő gépgyártás az iparosodás kezdetén Angliából behozott textilgépek javításával, majd később előállításával indult fejlődésnek. Profilja azóta kiszélesedett: a vasútépítkezések, majd a közlekedés modernizálása dízel- és villamos mozdonyokat, a vízerőmű-építkezések az elektrotechnikai berendezések sokaságát igényelték. Mindezek ösztönzően hatottak a szerszámgépgyártásra is. Az intenzíven fejlődő vegyészet a kőolajfinomítók, a kereskedelmi és pénzügyi élet az iroda- és számítógépek, az idegenforgalom és a szállodaipar a háztartási gépek, lakberendezések, az élelmiszeripar a tej- és csokoládéipari stb. gépek előállítását ösztönözte.

A gépgyártás fő területei nagyjából egybeesnek azokkal az egykori textilipari körzetekkel, amelyek szükségletei életre hívták őket (45. ábra). A Mittelland északi városai – Zürich, Winterthur, Baden – adják a gépipar által termelt érték felét.

45. ábra > A feldolgozóipar területi koncentrációi Svájcban

A zürichi Oerlikon cég a vasúti berendezések, villamos mozdonyok, elektromos gépek és készülékek gyártása terén, a winterthuri Sulzer A. G. a dízelmotorok, gőzgépek és kazánok, hűtő- és fűtőberendezések előállítása révén, a badeni Brown-Boveri és Motor Columbus cégek a gőz- és gázturbinákat, generátorokat, valamint transzformátorokat gyártó elektrotechnikai iparuk, dízel- és elektromos mozdonyaik által váltak világhírűvé. Személy- és tehervagongyártás Neuhausen és Pratteln üzemeiben folyik. A vasutakkal sűrűn behálózott, hegyes-völgyes Svájcban nagy szükség van az áthidalásokra: ezért jelentős Zürich és Pratteln nagy hagyományokra visszatekintő hídépítőipara. Gépipari termékei kiváló minőségűek, megbízhatóak, az egyedi igényekhez is alkalmazkodóak, ezért keresettek szerte a világon. A kivitel értékének 1/3-át a gépgyártás szolgáltatja.

A legnagyobb fokú exportorientáció a finommechanikát, s ezen belül is az óragyártást jellemzi. A családi műhelyekből, háziipari telephelyekből kinövő óragyárak több mint százéves múltra tekinthetnek vissza. A Jura vidéke kisvárosainak (Le Locle, Neuchâtel, Grenchen, La Chaux-de-Fonds, Biel), valamint Genfnek és Schaffhausennek integrált nagyüzemi óragyárai lehetővé tették a minőségi tömegáru-termelést. Igaz, ezek az üzemek a különböző alkatrészek előállításába még ma is a háziipari bedolgozók széles körét vonják be.

Az első órát Genfben készítették még a XVI. század végén, de hamarosan a Jura vidéke is bekapcsolódott az órakészítésbe. A Jura területén élő mezőgazdasági népesség kezdetben csak a hosszú teleken foglalkozott – alkalmi munkalehetőségként – órásmesterséggel; ez az idényjelleg a XIX. század elején szűnt meg.

A svájci óra világmárka, a gyártásnál felhasznált anyagmennyiség értéke elenyésző – mindössze 3% –, igazi értékét a sok évszázados hagyományokon alapuló minőségi munka adja; ehhez újabban a különböző divatigényeket kielégítő modern formatervezés is társul. Az ázsiai konkurencia hatására azonban elveszítette domináns szerepét a világon: a darabszámot tekintve – Kína (530 M) és Japán (200 M) után – Svájc 26 millióval a 3. a világ óragyártásában, míg az értéktermelésben továbbra is világelső.

Az irodafelszereléseket, író- és számítógépeket, orvosi és precíziós mérőműszereket előállító exportiparág is jobbára az óragyártó központokba települt, csakúgy, mint az ötvösipar és az ékszerészet. Ezek az órákkal együtt a kivitel 20%-át képviselik.

A nagy tőkekoncentrációjú és automatizált vegyipar fejlődött a leginkább: az ipar termelési értékének 15%-át, az exportnak 35%-át adja (2004). A kutatási-fejlesztési befektetések terén a gépiparral együtt az élen áll. A vegyipart is elsősorban a kis nyersanyag-, de nagy munkaigényű, értékes, nagy szaktudást kívánó áruk előállítása jellemzi. A nyersanyagigényes termékekből inkább csak a belföldi szükségletek kielégítésére törekednek, szemben a petrolkémiai bázison alapuló – termelésének négyötödét exportáló – könnyűvegyiparral (gyógyszer, parfüméria, festék, műszál stb.). Svájc (Németország után) a világ második gyógyszerexportálója. Legnagyobb vegyészeti központja, a Rajna menti Basel elsősorban gyógyszeriparáról vált ismertté világszerte. Mellette Bern, Zürich, Genf sokoldalú vegyi üzemei is említésre méltóak.

A textilipar – amelyből a svájci tőkés gyáripar kifejlődött – a XX. század elején elvesztette vezető szerepét, olyannyira, hogy ma a fontosabb iparágak rangsorában az utolsó helyen áll. A hugenotta takácsok letelepedésével háziiparrá, később nagyüzemivé vált selyemkikészítés (fonás: Basel,szövés: Zürich) ma már inkább csak műselymet dolgoz fel. A Zürichi- és a Boden-tó közötti területen (Sankt Gallen, Baden, Zürich)koncentrálódó, három évszázados múltra visszatekintő pamutipar, a Mittelland és a Jura területén szétszórt, ugyancsak régi keletű gyapjúipar exportra is termel, csakúgy, mint Basel és Zürich számos konfekcióüzeme. A kivitel értékének 3%-át a textilipari termékek adják.

2.7. 7. Fehérjetermelő mezőgazdaság

A svájci mezőgazdaság zöldmező-gazdálkodó, állattenyésztő jellegét a természeti és társadalmi tényezők együttesen határozzák meg (46. ábra).

46. ábra > A mezőgazdaság területi típusai Svájcban

A terület háromnegyedén uralkodó mostoha természeti viszonyok – a nagy átlagos magasság, az 1000 mm feletti csapadékátlag, a rövid vegetációperiódus, a termőtalaj vékonysága stb. – kezdettől fogva inkább az állattenyésztésnek kedveztek. Mégis, csak a XIX. század közepétől válhatott a mezőgazdaság vezető ágává, amikor a vasutak megépítését követő olcsó gabonabehozatal feleslegessé tette a paraszti önellátást. Ettől az időtől kezdve a földművelés – miközben a számára kedvezőtlen területeket az állattenyésztésnek engedte át – egyre inkább annak kiszolgálójává vált.

A mezőgazdasági termelésből származó jövedelem négyötödét adó állattenyésztés jórészt fedezi a lakosság élelmiszer-fogyasztását, sőt némi kivitelt is lebonyolít (az export 3,5%-a); ugyanakkor a földművelés visszaszorulása következtében a növényi eredetű élelmiszerek felét behozni kénytelenek (az import 8%-a).

Svájc régi paraszti ország, ahol az utóbbi évtizedekben meggyorsuló földkoncentráció ellenére a nagybirtok ismeretlen; az átlagos birtoknagyság 10 ha körül mozog.

A munkaerő- és területhiány, a fejlett ipar, a tőkegazdagság, valamint a fokozódó igények a specializált belterjesség irányában hatnak. Svájc az egy traktorra jutó szántóterületet tekintve az első a világon, de az egy hektárra eső műtrágya-felhasználásban és a termésátlagok tekintetében is az első öt között foglal helyet. Ez a magas színvonal azonban csak roppant nagy – még az EU-országok szintjét is felülmúló – állami támogatással tartható fenn.

Az állattenyésztés uralkodó jellege folytán a szántóterület a XX. században – a rétek, legelők és erdők javára, a városok terjeszkedése következtében – gyorsan csökkent, s ma már csak az ország területének tizedére terjed. Több mint felén takarmánygabonákat és más takarmánynövényeket vetnek, amelyekből – csakúgy, mint a kenyérnövényekből – Svájc jórészt a külföldre van utalva.

Legjelentősebb kenyérnövénye a szántók ötödét elfoglaló búza (450 ezer t), amelynek termelése az árpáéval (230 ezer t) együtt elsősorban a Mittelland melegebb, déli síkvidékein folyik. A kevésbé jelentős rozsot és zabot a hűvös, csapadékos dombvidéken vetik. A Rajna- és a Rhône-völgyi kukorica, a mindenütt elterjedt burgonya (500 ezer t), valamint a takarmányrépa és a szálastakarmány-termelés sem fedezi a szükségleteket.

Szőlő-, gyümölcs- és zöldségkertészete – jelentőségét tekintve – felülmúlja a gabonatermelést. A Jura Mittellandra néző mészkőlejtőin – különösen a Genfi-tó menti „svájci Riviérán”, de a Zürichi- és Neuchâteli-tó déli partvidékén is – szőlők egész sora települt a tavakra tekintő hegyoldalakon. A közvetlen napsütés és a tavak vize által visszavert sugárzás érleli meg a szőlőt, amelyből 2004-ben 1 millió hl bort készítettek. Mittelland (alma, körte, cseresznye) és a „svájci Riviéra” (őszi- és sárgabarack) gyümölcsösei, de a nagyvárosok környékén díszlő zöldségeskertek is számottevőek.

Állattenyésztését a magas színvonal, az istállózás és a szarvasmarhatartásra, illetve tejtermelésre való beállítottság jellemzi. A takarmány a Mittelland szántóin, meg az ország negyedét elfoglaló legelőkön és réteken terem meg. Az Alpokon uralkodó havasi pásztorkodásnak inkább az ellenálló és alkalmazkodóképes növendékállatok nevelésében van nagyobb szerepe. Tavasztól őszig a hegyi és havasi legelők táplálják az állatokat, a telet a völgyi települések istállóiban töltik. A szarvasmarha-állomány (1,6 M db) kilenctizedét a barna vagy svájci fajta és a pirostarka szimentáli teszi ki. A svájci fajta az Alpok területén és annak előterében terjedt el; a Mittelland és a Jura vidékén inkább a szimentáli van többségben. Az állatok majd’ fele tejelő tehén; a tejhozamok magasak. A tej nagyobb része sajt (gruyére, ementáli stb.), kondenzált tej, tejpor, tejcsokoládé stb. alakjában feldolgozásra (Bern, Lausanne, Zürich, Genf, Basel),s részben kivitelre kerül. A mezőgazdasági export kétharmada sajt.

A tejipar melléktermékeit és az importtakarmányokat hasznosító sertéshizlalás (1,6 M db) kisebb jelentőségű. A hús- és konzervipari üzemek a Mittelland északi részén (Bern, Winterthur, Zürich, Basel)találhatók. Juhokat (440 ezer db) csak a Jura karsztos gyepjein és az Alpok havasi legelőin tartanak.

A Svájc területének majd harmadára terjedő erdőségekből – elsősorban a Jura fenyveseiből – évente 5 millió m³ fát termelnek ki. Jelentékeny fa- és papíriparát – amely a kitermelőkörzetekben koncentrálódik – még a Németországból érkező fa is táplálja (Neuchâtel, La Chaux-de-Fonds, Le Locle, Bern, Lugano).

2.8. 8. A Mittellandtól az Alpok világáig – regionális küólönbségek

2.8.1. Alacsony-Svájc

A magas hegységek (Alpok, Jura) és kéklő tavak (Genfi-, Boden-tó stb.) által közrezárt, folyók szabdalta, dombvidéki jellegű, többségében német ajkúak lakta Mittelland a gazdasági élet fő színtere. A dombvidék elnevezés megtévesztő, szép számmal akadnak itt a Kékesnél magasabb, 1000 m fölé nyúló ormok is. A dombok közötti termékeny völgyek (mint pl. Emmental világhírű „sajt-völgye”) és síkságok az ország éléskamrái. Területén alakultak ki Svájc ősi, patinás városai. A gazdálkodás szerkezete alapján területét három részre oszthatjuk.

A Boden-tótól a Reuss völgyéig terjedő Észak-Mittelland az ország legnagyobb iparvidéke. A gépgyártás, az elektrotechnikai, a vegyi, a textil- és élelmiszer-ipari üzemek túlnyomó része itt összpontosul. A mezőgazdaságot a foltokban elhelyezkedő gyümölcs- és zöldségtermesztés, valamint a szőlőművelés és az istállózó szarvasmarha-tenyésztés képviselik. Népsűrűsége háromszorosa az országos átlagnak; a városodás és a szolgáltatások koncentrációja itt a legnagyobb fokú. A mezőgazdasági népesség halmazfalvakban és elszórt tanyákon él.

Legnagyobb városa, Zürich (343, ev. 970) a Zürichi-tó vizét északon levezető Limmat két partján és a tó két oldalán dél felé elnyúló domboldalakon terül el. Az ország legnépesebb, legiparosodottabb, leggyorsabban fejlődő városa. Svájc ipari munkásságának ötöde az itteni gépipari, elektronikai, élelmiszer- és textilipari üzemekben dolgozik. Mint a tőkés pénzpiac nemzetközileg jelentős centruma a kereskedelmi és bankszakmában dolgozók harmadát tömöríti. Az ország szellemi életének is igazi központja: elsősorban műegyeteme örvend nemzetközi hírnévnek, ugyanakkor fontos vasúti és közúti csomópont, repülőtere a legnagyobb forgalmú. Winterthur (90, ev. 123) – a dízelmotorok, lokomotívok gyártásáról híres gépipari központ – erdős-szőlős dombokkal övezett völgyben fekszik.

A Rajna menti Schaffhausen (34) már nem annyira a kézműipari hagyományokon alapuló óragyártásáról, sokkal inkább nehéziparáról nevezetes. Elővárosával, Neuhausennel (15) együtt a svájci alumínium- és acélipar legnagyobb központja. Vagon- és szerszámgépgyártása, fa- és papíripara ugyancsak számottevő. A Rajna Neuhausennél 150 m szélességben két nagyobb és öt kisebb ágra szakad, 20 m mélyre zuhan alá. Víztömegét tekintve (800–1000 m³/s) itt van Európa legnagyobb vízesése, amelynek energiáját nagy erőmű hasznosítja.

Dél-Mittelland területén az Alpok felé közeledve az állattenyésztés, míg a Jura esőárnyékában a földművelés kerül előtérbe. Az ipari tevékenység csökken, s inkább csak a mezőgazdaság terményeinek feldolgozására szorítkozik. A Vierwaldstätti-tó északi peremén és az annak vizét levezető Reuss folyó két partján épült Luzern (58, ev. 185) jelentős idegenforgalmi centrum, élelmiszer-, selyem- és szállodaipara országos jelentőségű.

Jelentős közlekedési útvonalak gyújtópontjában, az Aare hurokszerű kanyarulatával védett platón terül el Bern (122, ev. 330), Svájc szövetségi fővárosa. Ma is elsősorban hivatalnokváros, bár a régi keletű sajt-, tejcsokoládé-, papír- és textilipar mellé jelentékeny vegy- és szerszámgépipar, valamint precíziós műszer- és gyógyszergyártás is települt ide. Számos nemzetközi szervezet (Nemzetközi Postaunió, közlekedési, egészségügyi intézmények stb.) székhelye. Jelentős pénzügyi, kereskedelmi és kulturális központ, egyetemi város. Középkori hangulatát megőrző óvárosa valóságos „ékszerdoboz”.

Délnyugat-Mittellandnak az Alpok és a Jura szélárnyékában meghúzódó területét meleg nyár és elegendő csapadék jellemzi. Ez az igényes mezőgazdasági kultúrák (a teraszos parti lankákon – La Côte – szőlő-, gyümölcs-, zöldség-, cukorrépa-termelés stb.) és az istállózó állattenyésztés számára egyaránt kedvező. Az ipar inkább a mezőgazdaság termékeit feldolgozó könnyűiparra, valamint a régi tradíciókon alapuló óra- és szállodaiparra korlátozódik.

A Genfi-tó felett, 150 m magas dombokon elterülő Lausanne (117, ev. 293) „Francia Svájc” jelentős kulturális központja, s a Riviéra nagy kereskedelmi, idegenforgalmi és közlekedési centruma is egyben. Iparából csak a tejcsokoládé- és a sörgyártás számottevő.

A Genfi-tó déli végénél, a Rhône két partján elterülő Genf (179, ev. 470) viszonylag szerényebb népességszáma ellenére – kis világváros. Sokszor játszott jelentős szerepet a történelemben. 1863 óta itt működik a Nemzetközi Vöröskereszt, 1919–1945 között a Népszövetség székhelye volt. Ma is sok nemzetközi intézménynek (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, Egészségügyi Világszervezet, Nemzetközi Távközlési Unió, Meteorológiai Világszervezet, Egyházak Világtanácsa, Interparlamentáris Unió, EFTA, WTO, Luteránus Világszövetség, ENSZ európai intézményei stb.) ad otthont. A patinás egyetemi város Zürichhel együtt Svájc legnagyobb idegenforgalmi központja. Nagy múltú óra-, ékszer- és finommechanikai ipara mellé ruházati, elektronikai, élelmiszer- és könnyűvegyipar is települt. A Genfi-tó keleti medencéjének partján, a 3000 m-ig magasodó hegyek eső- és szélárnyékában, a tóra néző lejtőkön elterülő amfiteátrumszerű üdülőkörzet a „svájci Riviéra”. Márkás borairól (Desaley, Chardonne), luxusszállóiról, szanatóriumairól egyaránt nevezetes. Montreux (22) és Vevey (20) az üdülőhelyfüzér két központja.

2.8.2. Magas-Svájc

A Jura hűvös éghajlatú, fenyvesekben és rétekben gazdag vidéke az ott élő, főleg francia nyelvű lakosságnak a fakitermelés és -feldolgozás, valamint az állattenyésztés terén nyújtott megélhetést. A téli zord időjárás okozta elzártság és a szükség azonban korán kialakította a paraszti háziipart is; elsősorban az órakészítés terjedt el. Az egy évszázada tért hódított üzemi óragyártásban még ma is nagy szerep jut a Jura-falvak alkatrészkészítő háziipari műhelyeinek.

A Felső-Rajna-árok déli kapujában, három ország találkozópontjában fekvő Basel (165, ev. 402) önálló félkanton. Svájc harmadik nagyvárosa és pénzpiaca a Nemzetközi Fizetések Bankjának is otthont nyújt. Egyeteme (al. 1460) a legrégebbi Svájcban. Mint a Rajna-hajózás felső végpontja, az ország egyetlen nagy forgalmú kikötője. A folyón szállított szénre, félkész és nyersanyagokra, illetve a vezetéken érkező kőolajra épül világhírű gyógyszeripara, szerszámgépgyártása, fa-, élelmiszer- és textilipara. A körzet többi városa még a félszázezres lélekszámot sem éri el: Neuchâtel (32), La Chaux-de-Fonds (37), Le Locle (24). Valamennyit az óragyártás, a fa-, papír- és élelmiszeripar élteti.

Az Alpok Svájc leggyérebben lakott, csekély lélekszámú, nyelvi szempontból legkevertebb természeti-gazdasági egysége: 24 438 km²-nyi területén mindössze 1 millió lakos él.

Magas régióit a havasi gazdálkodás és a fakitermelés, valamint az idegenforgalom hasznosítja. A Ticino és Valais szárazabb, melegebb völgyeiben termelt gyümölcsféléken és szőlőn, a téli istállózás számára fontos takarmánytermelésen kívüli növénytermesztés jelentéktelen. Bővizű, nagy esésű folyóin épült vízerőművek adják Svájc villamosenergia-termelésének több mint a felét. Az alumíniumkohászat és az újabb keletű gép- és vegyipar jobbára a vízerőművek mellé települtek.

A védett völgyekben meghúzódó állandó települések – egy-két kivételtől eltekintve – mindössze néhány száz főt tömörítenek. Nagyobb város itt alig van. A Berner Oberlandon fekvő Thun (41) gép-, textil- és élelmiszeriparával tűnik ki. Az Alpok déli lejtőin elterülő „Olasz Svájc” fővárosa, Bellinzona (17) a középkorban a Gotthard-út déli kapujának őrzője volt; erődítményszerű várkastélya ezekre az időkre emlékeztet. A Lago Maggiore északi végénél elhelyezkedő Locarno (18) régi keletű óragyártó és idegenforgalmi központ. Enyhe klímája és nagy látogatottsága miatt „Svájc Nizzájának” nevezik. Az olasz határ szomszédságában, a hasonló nevű tó partján kiépült Lugano (27, ev. 117) Svájc legdélibb városa. Lakói a szolgáltatások mellett a fafeldolgozásban és az élelmiszeriparban találnak megélhetést.

A magasabban fekvő, jó levegőjű, napsütésben gazdag területeken alakultak ki a minőségi turizmus világhírű luxusközpontjai. Graubündenben az Engadin-völgyi St. Moritz és a 3000 m-ig magasodó hegyek ölelésében Davos (11) az Alpok legnevesebb klimatikus gyógyüdülőhelyei és télisport-központjai (luxusszállodák, szanatóriumok, panziók). Davos a tüdőbetegségét itt gyógyíttató Thomas Mann „A varázshegy” című regénye révén jutott világhírnévre. Az évente megrendezésre kerülő Davosi Világgazdasági Fórumon vezető politikusok és gazdasági szakemberek vesznek részt. A Zernez melletti nemzeti park Európa egyik legnagyobb természetvédelmi területe, páratlan növény- és állatvilággal. A Matterhorn lábánál fekvő Zermatt, a „havasok arénája”, valamint a Thuni- és a Brienzi-tó közötti földnyelven épült Interlaken (13) luxusszállodákkal, nyaralókkal teli, világhírű üdülőhelyek.

3. Liechtenstein

A kis hercegség (160 km², 34 000 l.) Ausztria és Svájc közé ékelődik, s az utóbbival vámuniót alkot. A lakosság 2/3-a liechtensteini, a többi főleg svájci, olasz, osztrák, német, török. A Bécs–Párizs vasúti fővonal keresztülhalad az országon. A Liechtenstein által nyújtott rendkívüli adókedvezmények miatt több tízezer külföldi vállalat a hercegség fővárosát, Vaduzt választotta székhelyéül. Az alpi mezőgazdálkodás mellett itt is jelentékeny gazdasági ág az idegenforgalom (2003: 51 ezer fő). Ipari üzemei néhány speciális terméket (pl. építőipari gépeket, mérőműszereket, gyógyszereket, műfogsort) állítanak elő kivitelre.

4. Ausztria

4.1. 1. Európa országútján

A Duna felső szakasza mentén fekvő alpesi ország több mint kétharmadát az Alpoknak kelet felé lealacsonyodó és szétágazó láncai foglalják el. Területének (83 856 km²) felét magashegységek, harmadát középhegységek uralják, és csak egyhatodára terjednek ki a medencék és az alacsonyabb dombvidékek.

A Keleti-Alpok láncai között nyújtózó nyugat–kelet csapásirányú völgyek ősidők óta használt útvonalak. Ezek, illetve az ezeket keresztező, alpesi hágókon átvezető, valamint a Duna völgyéhez kapcsolódó természetes útvonalak már az újkor hajnalán is „Európa országútjává” avatták Ausztriát. Ma is kiemelkedő szerepet tölt be a kontinensünk északi és déli, valamint nyugati és keleti területei közötti tranzitforgalomban.

Az Alpok magasabb térszíneit az erdőgazdálkodás, a havasi pásztorkodás és a turizmus hasznosítja. A védett völgyekben a zöldmező-gazdálkodás, a vízerőre támaszkodó könnyűipar és az alumíniumkohászat honosodott meg. A Cseh-tönk és az Alpok közötti negyedidőszaki dombvidék, a Dunához tapadó medencesor, a Grazi-medence és Burgenland az ország éléstárai, és egyben – Burgenland kivételével – legiparosodottabb területei.

A Keleti-Alpok vidékén egykor élt illír és kelta törzsek kultúrájáról a Hallstatti-tó mellett feltárt bronz- és vaskori településmaradványok tanúskodnak. Az őslakók által bányászott só, a vas- és színesércek vonzották ide a rómaiakat, akik számos mai nagyváros (Vindobona-Bécs, Iuvavum-Salzburg, Veldidena-Innsbruck, Brigantinum-Bregenz) alapját vetették meg. Az V. századtól a medencékben szlávok telepedtek le, míg a Keleti-Alpok vidékét germán törzsek (alemannok, bajorok) szállták meg. Az ezredfordulón előbb Ostmark, majd Österreich néven a Német-római Birodalom része, majd a Habsburgok uralomra jutását követően központja lett. Ez a dinasztia azután hatalmát – politikai cselszövések, erőszakos hódítások és nem utolsósorban „jó házasságok” révén – Karintián, Tirolon, Vorarlbergen túl Csehországra, Magyarországra, Galíciára és Lombardiára is kiterjesztette. A Német-római Birodalom felbomlása után a Habsburg uralom alatt álló területeken jött létre az Osztrák Császárság. A császári abszolutizmus és a németesítő politika ellenében a XIX. századra megerősödtek a különböző nemzeti mozgalmak. Az 1848–49-es magyar szabadságharc leverését 1867-ben a kiegyezés, a dualista államkeret létrehozása követte.

A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia az I. világháború végén szétesett, és utódállamainak egyike lett az első Osztrák Köztársaság. Függetlensége 1938-ban – miután a németek bekebelezték (Anschluss) – átmenetileg megszűnt. A II. világháború befejeztével a győztes nagyhatalmak csapatai elfoglalták és egy évtizedre megszállták Ausztriát, amely csak az 1955. évi államszerződéssel nyerte el újból szuverenitását. Megalakult a kilenc tartományból álló második Osztrák Köztársaság, amelynek örökös semlegességét alkotmányba iktatták.

4.2. 2. Stagnáló népesség

A hajdani 680 000 km² kiterjedésű monarchiát a nemzetiségek sokasága jellemezte. A mai Ausztria lakosságának csaknem 90%-a német nyelvű osztrák. Mindösszesen alig 100 000 főre tehető a Karintiában élő szlovének és a Burgenlandban is szórványokat képező horvátok, valamint a fővárosban élő csehek száma. A burgenlandi Őrvidéken élő magyarok száma az utóbbi fél évszázadban kevesebb, mint a felére, kb. 4000 főre olvadt; az Ausztriában – főleg Bécsben – letelepült 40–50 ezer főnyi magyarság 9/10 része tehát nem őshonos.

A népesség növekedése régóta igen lassú. Egy évszázada a mai államterületet 4,7 millióan, 1940-ben pedig 6,8 millióan lakták. 2005-ben Ausztria lakossága 8,1 millió volt. A következő években a népességszám fokozatos csökkenése és a lakosság elöregedése várható, mert természetes szaporodás jó néhány éve alig van, és a bevándorlást szigorúan korlátozzák. Ausztriában 765 ezer külföldit tartanak számon, akiknek nagyobb része a jugoszláv utódállamokból (312 ezer), Törökországból (125 ezer) és Németországból (75 ezer) érkezett. A 97 fő/km² átlagos népsűrűség alatta marad a szomszédos országokénak.

A medencék és a dombvidékek, kedvezőbb természeti adottságaik és fejlettebb gazdaságuk következtében, ma is keleten tartják a súlypontot, de korántsem olyan mértékben, mint a monarchia idején. A vízerőművek építését követő nyugati ipartelepítések, valamint az európai magterület felé kiépült kapcsolatok ugyanis jelentékeny szívóhatást gyakoroltak és gyakorolnak a keleti területek népességére. A nyugati tartományokban az elmúlt évtizedek népességnövekedése sokszorosa az országos gyarapodásnak. Ugyanakkor a sűrűbb agrárnépességű keleti területek – Burgenland, Alsó-Ausztria – népessége lassan csökken. Ez egybevág a termelési és jövedelmi színvonal nyugat–keleti „esésgörbéjével”.

A népesség térbeli eloszlása egyenetlen, bár korántsem annyira, mint Svájcban. Bécset nem számítva csak két tartomány (Vorarlberg 138 fő/km², Felső-Ausztria 116 fő/km²) népsűrűsége múlja felül az országos átlagot. A legritkábban lakott Tirol (54 fő/km²) és Karintia (58 fő/km²). A tartományhatárokat figyelmen kívül hagyva már jobban kiugranak a területi egyenlőtlenségek. A koncentrált iparú és belterjes mezőgazdaságú Bécsi-medence népsűrűsége több mint háromszorosan, de a hasonló gazdasági funkciókat betöltő Duna mente és a Grazi-medence is kétszeresen múlja felül az országos átlagot. Általánosságban megállapítható, hogy a települések száma, mérete, valamint a népsűrűség országszerte a tengerszint feletti magassággal arányosan csökken; ez rajzolja ki a lakosság területi eloszlásának alapvonásait.

Ausztriában a települések (2359 db) 8%-a 200 m tszfm. alatt helyezkedik el, s bennük él a lakosság 25%-a. A 200–800 m tszfm. közötti területeken koncentrálódik a települések 75%-a, s a lakosság 69%-a. A 800 m tszfm.-ot meghaladó területen van a települések 17%-a, amelyek csak 6%-kal részesednek az össznépességből. Tirol és Salzburg területén egyetlen település sincs 400 m tszfm. alatt. A települések felső határa Tirolban 1900 m körül húzódik, míg kelet felé fokozatosan 1000 m-re ereszkedik le.

A XX. század elején a keresők 40–40%-a mezőgazdasági, illetve ipari tevékenységet folytatott. Az azóta eltelt egy évszázad során a mezőgazdasági keresők száma abszolút és relatív értelemben is gyorsan csökkent (2004-ben az aktív keresők 4,7%-a). Ausztria szolgáltató-ipari jellegéből adódóan a keresők 27%-a az iparban és 68,3%-a a szolgáltató szektorban dolgozik. A mezőgazdasági keresők aránya Burgenlandban, Alsó-Ausztriában és Stájerországban mintegy másfélszeresen múlja felül az országos átlagot, míg az iparban dolgozók aránya Vorarlbergben és Felső-Ausztriában, a szolgáltatásokban foglalkoztatottaké a fővárosban a legmagasabb.

A foglalkoztatási átrétegeződés keltette számottevő belső vándorlás következtében nőtt a városlakók száma. Napjainkban Ausztria lakóinak kétharmada városokban él. A százezer főnél népesebb települések (Bécs, Graz, Linz, Salzburg, Innsbruck) a lakosság egyharmadát tömörítik; emellett azonban sűrű kisvárosi hálózat alakult ki. A túlméretezett bécsi agglomerációban él minden ötödik osztrák. A sík- és dombvidékek mezőgazdasági népessége zárt falusi településeken él. A falvak a hegyvidékeken csak a védett völgyekben tűnnek fel. Itt inkább a néhány parasztházból álló „Weilerek” és a magányos települések a gyakoribbak. A hegyvidéki falvakban egyre nagyobb gondot jelent, hogy az elmúlt két évtizedben a mezőgazdasági keresők száma felére apadt a szolgáltató szektor elszívó hatása miatt.

4.3. 3. A gazdasági szerkezet kialakulása és fő vonásai

Ausztria kis területű, fejlett gazdaságú ország, amely egyre intenzívebben kapcsolódik be a nemzetközi munkamegosztásba, mintegy rácáfolva a gazdaság életképességét oly hosszú időn át kétségbe vonó különféle teóriákra.

A kedvező közlekedésföldrajzi helyzet korán kialakította a városi kézműipart és fellendítette a kereskedelmet. A XIX. századig az osztrák gazdasági fejlődés szinkronban haladt a nyugat-európai országokéval. Ettől kezdve a gazdasági növekedés üteme fokozatosan lelassult. Míg Nyugat-Európa országaiban rohamos volt a polgári átalakulás, végbement az ipari forradalom és kialakult a gyáripar, addig Ausztria a kontinens legmerevebb társadalmi berendezkedésű államainak egyike maradt. A monarchia legiparosodottabb területe, Csehország ipari alapanyagokat és késztermékeket, Magyarország és Galícia mezőgazdasági terményeket szállított Ausztriának. Az osztrák gyáripart, amely strukturálisan ráépült az örökös tartományok gazdaságára, elsősorban a textil- és élelmiszeripar, valamint a könnyűgépek előállítása jellemezte. Ez a helyzet az I. világháború után, a monarchia szétesését követően gyökeresen megváltozott. Az állam területe és lakossága nyolcadára csökkent, ez pedig együtt járt a jelentős ipari nyersanyagforrások, a mezőgazdasági ellátóterületek és a védett piacok elvesztésével.

Az 1930-as évektől először amerikai, majd német tőkével megindult a nyersanyagforrások feltárása, az ipar korszerűsítése. Ausztria néhány éven belül Németország gazdasági függvénye lett. Így a gazdasági annexió néhány évvel megelőzte a politikait. Az Anschluss után az alapanyaggyártás és a hadiipar erőltetett fejlesztése szabta meg Ausztria ipari profilját.

A II. világháborút követően az osztrák gazdaság, az 1948-tól beköszöntő tartós konjunktúra következtében, hamarosan talpra állt. Ennek okai az alábbiakban foglalhatók össze:

a) A háború idején a vízenergia-felhasználás, a kohászat és a nehézvegyipar terén létesített, illetve megkezdett beruházások jó alapul szolgáltak az iparfejlesztéshez.

b) Az Egyesült Államok Nyugat-Európa egyik fő nyersanyag- és félkésztermék-ellátójává kívánta fejleszteni az országot. A másfél milliárdos Marshall-segély nagy részét az alapanyaggyártó iparba invesztálták.

c) A volt német vállalatok államosítása, valamint az államszerződést követően a Szovjetunió által átadott iparvállalatok az állami szektort növelték, amelynek árpolitikája kedvezett a kisebb magánvállalkozások fejlődésének.

d) A gazdasági fellendülés az általános európai konjunktúra keretei között zajlott le.

e) Az alapanyagok iránti kereslet az 1960-as évekig ösztönzően hatott a kohászat fejlődésére.

f) Az új piaci igényekhez alkalmazkodva az osztrák iparon belül jelentős szerkezeti átalakulási folyamat indult meg. Előtérbe került a gép-, a vegy- és az elektromos ipar fejlesztése.

g) Az új ipari üzemek egy részét a nyugati és más kevésbé iparosodott országrészekbe telepítették.

A kezdeti gyors gazdasági fejlődés azonban idővel megtorpant. Az osztrák iparban még mindig nagy az úgynevezett hagyományos iparágak súlya, és viszonylag kicsi a technológiaintenzív ágazatok aránya. A kohászat, a fa- és papíripar, valamint az élelmiszer- és a könnyűipar adják a teljes ipari termelés értékének 40%-át. Az iparfejlesztés fő feladata jelenleg az, hogy csökkenjen a hagyományos, elsősorban az alapanyaggyártó ágazatok szerepe, és kiépüljön a legmagasabb műszaki szintet képviselő új termékek, mint például a mikroelektronikai termékek gyártása; jelenleg ugyanis a csúcstechnológiai export-import arány Ausztriában a legalacsonyabb az Európai Unió fejlett országai között. Az ipar nemzetköziesedésének foka alacsony, más szóval a külföldi működőtőke-beruházásokhoz képest az osztrák vállalatok tőkeexportja – mely főleg Kelet-Közép-Európa felé irányul – csekélyebb,³és az osztrák ipar főleg egyszerű, kismértékben specializált tömegtermékeket gyárt.

A megtorpanás másik előidézője a válságba került államkapitalista szektor. A színesércbányászat egésze, a barnakőszén-, a kőolaj- és földgázbányászat, valamint a nyersvas- és acélgyártás, a villamosáram- és az alumíniumtermelés zöme, valamint a nagybankok, a közlekedés, a jelentősebb gépipari üzemek részben még mindig állami kézben vannak. Az állami szektor adja az ipari termelés és az export értékének csaknem egynegyedét. Emiatt gyenge a piaci verseny, túl magasak a piaci árak, és lassú a strukturális változások üteme. Hiányoznak a hazai nagyvállalatok: a magántőke kezén lévő ipartelepek zöme piacérzékeny kis- és középüzem. Az állami vállalatok Ausztria legnagyobb üzemei, amelyeknek megkezdett lebontása és privatizálása hosszabb időt kíván. Ezt nehezíti az osztrák tőkepiac gyengesége: a gazdaság finanszírozásában a külföldi tőke dominál, és határozott függőség köti Németországhoz.

Ausztria fejlett szolgáltató-ipari ország, ahol az egy főre jutó bruttó hazai termék 29 800 euró volt 2005-ben. A GDP 30%-át adó ipar termelési értéke több mint tízszerese a mezőgazdaságénak. Az iparban az alapanyagokat szolgáltató, jelentős exportot lebonyolító nehézipari ágazatok túlsúlya, a mezőgazdaságban az állattenyésztés dominanciája figyelhető meg.

Ausztria idegenforgalma világviszonylatban is számottevő (2004: 20 millió turista, 16 Mrd dollár bevétel). A hegyvidéki üdülők, a minden igényt kielégítő luxusszállók mellett élen jár a falusi turizmus fejlesztésében, amelyre a parasztházak szinte valamennyi országrészben berendezkedtek.

Ausztria gazdasága hagyományosan a külpiacokra támaszkodik. A II. világháborút megelőzően, Németországtól eltekintve, legjelentősebb külkereskedelmi partnerei a nála fejletlenebb gazdaságú közép- és délkelet-európai országok voltak. A háború után az osztrák külkereskedelem nyugati orientációja jelentékenyen és hátrányosan változtatta meg Ausztriának a nemzetközi munkamegosztásban betöltött szerepét. Ausztria ipari késztermékeit egyre nehezebben tudta elhelyezni a nyugati piacokon, a kelet- és közép-európai országokkal folytatott kereskedelme visszaesett, külkereskedelmi mérlege jelentős hiányt mutatott. 1995 óta tagja az Európai Uniónak. Külkereskedelme a XXI. század elejétől kiegyenlítetté vált (2004-ben az export 115,6 Mrd, az import 115 Mrd dollár volt). Külkereskedelmi forgalmának 3/4-ét az EU tagállamaival, elsősorban Németországgal bonyolítja le.

4.4. 4. Kevés energiahordozó, konzervatív iparszerkezet

Napjainkban az osztrák energiafelhasználásból a kőolaj 50, a földgáz 25, a szén 15, a vízenergia 10%-kal részesedik. A több helyütt folytatott gazdaságtalan feketekőszén-bányászatot két évtizede beszüntették, a szükségleteket lengyel, ukrán és német importból fedezik. A kibányászott alacsony fűtőértékű lignites barnakőszénnel a stájer bányavidék hőerőműveit táplálják.

Az I. világháború után feltárt morvamezei kőolajkészletek kimerülőben vannak, s az újabb kutatások is csak szerény eredményeket hoztak. A kőolajbányászat (1 M t) jelentéktelen; a finomítók (10,5 M t kapacitás) az Adria–Bécs-vezetéken az arab államokból és az Oroszországból importált kőolajat dolgozzák fel. A hazai földgáztermelés (Morvamező, 2004: 1,9 Mrd m³) a fővárost, míg a tekintélyes orosz import a Mura–Mürz-vidék nehéziparát látja el.

Az ásványi energiahordozók hiányát a bőséges vízerőkészletek enyhítik. A bővizű, nagy esésű folyók és a glaciális morfológiai viszonyok megkönnyítik a duzzasztógátak és tározók építését. A legtöbb vízerőmű nyugaton található: az Ill, az Inn, valamint a Salzach vízerőmű-rendszere (Kaprun) különösen jelentős. Számottevő a Mura és az Enns vízerő-kihasználása is. A Duna vízlépcsői a folyam osztrák szakaszának gyakorlatilag egész hosszában megépültek (47. ábra). A vízerőművek szolgáltatják az áramtermelés (2004: 56 Mrd kWh) 60%-át.