Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Hajdú-Moharos József, Probáld Ferenc

3.1. 1. Egy nagy múltú nép hazát alapít

A nyugati szlávok közé tartozó szlovákok a Kárpát-medence északi részének szláv lakosságából a magyar uralom alatt formálódtak külön néppé. A magyar honfoglalást megelőző, homályos emlékű, rövid életű Nagymorva Birodalomtól eltekintve önálló államot nem alkottak, szervesen betagozódtak a Magyar Királyságba.

A szlovákok három nagy nyelvjárási csoportra: a cseh-morvához közelebb álló nyugati, a Vág és Garam felső vidékén élő középső és a lengyelhez, ruszinhoz közelebb álló keleti szlovákokra oszlanak. Területüket a török hódoltság alig érintette, így a XVIII–XIX. században részt vehettek a néptelenül maradt Alföld újratelepítésében. A XVIII. század végén Európa-szerte kibontakozó nemzeti ébredés a szlovák irodalmi nyelv megteremtésében (korábban a cseh nyelvet használták), majd a területi autonómia követelésében nyilvánult meg. Az irodalmi nyelvet a XIX. században a középszlovák dialektus alapján alakították ki, bár voltak hívei a nyugatszlovákon alapuló irodalmi nyelvnek is. A dualista korszakban autonómia követeléseik nem találtak meghallgatásra, sőt nyelvhasználatukat is korlátozták. A szlovák nyelvű oktatást az elemi iskolákba szorították vissza. Az egész nyelvterületüket átfogó első szlovák szervezet a Túrócszentmártonban megalakult Matica Slovenská volt, amelyet azonban nem sokkal később pánszláv izgatás címén betiltottak (1863–1875). A XIX– XX. század fordulója körül a szlovákok közül sokan vándormunkát vállaltak (summások, drótosok), mások a kivándorlást választották. Az I. világháború idején már nyilvánvaló volt, hogy a szlovákok az államalapításig menő önrendelkezési jogra tartanak igényt.

Az I. világháború végén a Szlovák Nemzeti Tanács a csehekkel való egyesüléstől remélte a szlovák nép fölemelkedését. Az első Csehszlovák Köztársaságban azonban ugyanolyan alárendelt helyzetbe kerültek, mint a magyar uralom alatt. Míg korábban főként az alföldi nagybirtokok idénymunkaerő-forrását látták bennük, most a cseh ipar felvevőpiacának és élelmiszerszállítójának szerepét kapták. Az ennek reakciójaként erősödő szlovák autonómiatörekvés az 1930-as években jelentős mértékben hozzájárult Csehszlovákia felbomlásához.

A szlovák nép balszerencséjére az első „önálló” szlovák állam 1939-ben Hitler védnöksége alatt alakult meg. A fasiszta orientációjú Szlovák Köztársaság (1939–1945) katonái a II. világháborúban a németekkel együtt harcoltak a keleti fronton. Szlovákia 30 000 főnyi zsidó kisebbségét már 1942-ben német lágerekbe deportálták. Az 1944 nyárutóján Közép-Szlovákiában kirobbant Szlovák Nemzeti Felkelés, amelyet a németek vérbefojtottak, megépítette az „aranyhidat” a győztesek oldalán való szerepléshez.

1945 tavaszán Kassán meghirdették az új Csehszlovákia programját. Ez a magyarok teljes jogfosztását és kitelepítését is előirányozta, amit azonban a potsdami határozat nem engedélyezett. Az 1948-tól 1989-ig tartó szocialista rendszer idején Szlovákia valamelyest közeledett Csehország fejlettségi szintjéhez. Az 1969-ben létrehozott föderatív államberendezkedés intézményeire építkezett az 1989-es rendszerváltás után gyors ütemben kibontakozó önállósulási mozgalom, amely – párosulva a csehek hasonló törekvéseivel – 1993-ban új lapot nyitott a szlovák történelemben.

A Szlovák Köztársaság nehéz helyzetben indult az önálló államiság útján. Mivel mind a csehek, mind a magyarok irányában történelmi gyökerei vannak a gyanakvásnak, a nacionalista erők jó eséllyel propagálhatták a bezárkózás kétes értékű receptjét. Szlovákia súlyos dilemma előtt állt: vállalja-e a külföldtől való elszigeteltségét, vagy a gyorsabb integrációra törekedve fölad némely törekvést, melynek csak a befejezetlen nemzeti emancipáció ad érzelmi jelentőséget. (Ez rejlett pl. a szlovák helységnévhasználat és anyakönyvezés kizárólagossága körüli viták hátterében.) A kilencvenes években úgy tűnt: Szlovákia kimarad a NATO és az Európai Unió bővítésének első köréből, de az 1998-as kormányváltás után az új, minden tekintetben nyitottabb politika útján haladva behozta lemaradását, és hazánkkal egy időben az EU tagjává vált (2004. május 1.).

3.2. 2. Stagnáló népesség, változatos települések

Szlovákia lakossága 5,4 millió fő (2005); átlagos népsűrűsége 110 fő/km². A népesség megoszlása nagyon egyenlőtlen. Sűrűn lakott a két nagyváros körzete és a Dunamenti-alföld (több mint 150 fő/km²); ritkán lakottak az iparilag kevéssé fejlett és terméketlen, hűvös hegyvidékek. A korábbi évtizedekben még számottevő természetes szaporodás a rendszerváltozás után minimálisra csökkent. Az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók aránya egyaránt visszaesett (38, illetve 6%), és az állami nagyüzemeket menteni igyekvő kormánypolitika ellenére a XXI. század elején 16–18%-os a munkanélküliség.

A lakosság nemzetiségi összetételét tekintve a szlovákok aránya a 2001. évi népszámlálás szerint 85,8%. A szlovák nép világlétszáma 5,7 millió fő. Szlovákián kívül nagy számban élnek a Cseh Köztársaságban (194 ezer), kevesebben Magyarországon (80 ezer) és Szerbiában (a Vajdaságban, 55 ezer).

A szlovákiai magyarság (570 ezer fő, 10,7%) a déli határhoz tapadó, itt-ott megszakadó területsávban él (87. ábra). A magyarlakta területeket elöregedés és természetes fogyás jellemzi; csak Nyugat-Szlovákia (a Csallóköz és Galánta környéke) mutat valamivel kedvezőbb demográfiai irányt. A migráció és a vegyes házasságok (amelyeknek aránya 25%) főleg a kevert lakosságú településeken jellemzőek.

87. ábra > A magyarság elterjedése Szlovákiában (2001)

Az 1996-ban bevezetett, a nyelvterületeket szándékosan összemosó új szlovákiai közigazgatási beosztás eredményeként a magyarság tartományi szinten mindenütt kisebbségbe szorult: Pozsony (Bratislava) 4,5; Nagyszombat (Trnava) 23,7; Nyitra (Nitra) 27,5; Besztercebánya (Banská Bystrica) 11,7; Kassa (Košice) 11,1%. A két magyar többségű járás Dunaszerdahely és Komárom. 2001-ben 491 településen mutattak ki legalább 10% vagy 100 fő, 475 helyen 20%, 396 helyen 50% fölötti magyar lakosságot.

A kelet-szlovákiai ruszin–ukrán nemzetiség (0,6%) elsősorban a Homonna (Humenné), Felsővízköz (Svidník) és Bártfa (Bardejov) környéki vidéki településeket lakja. A kétszáz évvel ezelőtt Kelet-Szlovákia hegyvidékét még Szepestől Ungig beterítő ruszin nyelvterület mára néhány folttá zsugorodott. Szlovákia ruszin–ukrán kisebbsége a szlovákságba olvad, amihez a tisztázatlan identitás is hozzájárul.

Német kisebbség 1945-ig Pozsony környékén, Felső-Nyitra–Túróc–Bars és Szepes–Dobsina vidékén élt. Számuk a kitelepítéssel kb. 6000 főre apadt. A legutóbbi népszámlálás során Szlovákia lakosságának 1,8%-a vallotta magát cigány (roma) nemzetiségűnek, sok cigány azonban szlováknak vagy magyarnak tekinti magát. A csehek Szlovákia lakosságának 1%-át alkotják. Túlnyomórészt a városokban élnek, szétszórtan az ország területén.

Szlovákiában a negyven évig tartó ateista propaganda ellenére a lakosság háromnegyede vallja magát hívőnek. Legelterjedtebb a római katolikus (68,9%), az evangélikus (6,9%), a görögkatolikus (4,1%) és a református (1,6%) vallás. A római katolikus központok: Nagyszombat (érsekség), Nyitra, Besztercebánya, Rozsnyó, Szepes, Kassa (püspökségek). A szlovákiai magyarság 65%-a római katolikus, 1%-a görögkatolikus, 11%-a református, 2%-a evangélikus, 1%-a egyéb vallású, a többi felekezeten kívüli. Leginkább magyar jellegű a református egyház, melynek 82 500 hívéből 64 500 magyar (1991).

Szlovákia közel 3000 települése közül a mintegy 140 város a lakosság 58%-ának ad otthont. A két nagyváros: Pozsony (Bratislava, 429) és Kassa (Košice, 236). A városállomány a térbeli eloszlás, a nagyság és az alak szempontjából változatos típusokat ölel föl, ezeket azonban többnyire körülfonják, eltakarják a szocializmus színtelen, egyhangú lakótelepei. A néhány megmaradt műemléki városmag (Pozsony, Nagyszombat, Selmecbánya [Banská Štiavnica], Besztercebánya [Banská Bystrica], Lőcse [Levo

a], Késmárk [Kežmarok], Bártfa [Bardejov], Eperjes [Prešov], Kassa) főként gótikus-barokk építészeti értékeket őriz. Valamennyi nagyobb városban fontos az ipari, közlekedési, igazgatási és oktatási, néhol az egészségügyi és idegenforgalmi szerepkör is. A kisebb városokban sokszor egy-egy szerepkör döntő jelentőségű: így a fürdővárosok – Pöstyén (Pieštany), Trencsénteplic (Tren

ianske Teplice), Szliács; idegenforgalmi központok – Tátrafüred (Smokovec); vagy iparvárosok: Miava, Máriatölgyes (Dubnica nad Váhom), Szvit (Svit) esetében.

A falvak között a kisalföldi nagy falvaktól a hegyvidéki aprófalvakig sokféle méret előfordul. A szórványtelepek tájegységenként más és más néven ismertek: tanyák, puszták, majorok, irtványok, szállások, malmok, menedékházak, cigánytelepek. Napjainkra a falvak és a szórványtelepülések zöme elvesztette mezőgazdasági jellegét: lakóik a városokba ingáznak vagy be is költöznek oda. A megürült házakat gyakran üdülőkké alakítják át.

3.3. 3. Szlovákia gazdasága az átalakulás útján

Szlovákia gazdaságának a szocialista ipar ide összpontosuló nagyberuházásai révén látszólag sikerült megközelítenie a cseh országrész fejlettségi szintjét, ám a látványos fejlődésnek hiányoztak a mélyebb gyökerei, és számos szerkezeti aránytalanságot hordozott. A piacgazdasági átmenet során a kiegyenlítődési folyamat megtorpant, sőt visszájára fordult. Szlovákia egy főre jutó bruttó hazai terméke (2005-ben 7100 euró) nemcsak Csehország, hanem hazánk szintjétől is elmaradt; az utóbbihoz azonban 2007-re sikerült újból felzárkóznia.

A XIX. században kezdődő nagyipari fejlődéshez a szlováklakta térséget az Északnyugati-Kárpátok jó nyersanyaggal bőven ellátta. Ehhez a vidékhez kötődött a korabeli Magyarország csaknem teljes papírgyártása, a kohászati és vegyipari termelés háromnegyede. Az első köztársaságban a cseh vállalkozók Szlovákiát belső gyarmatként kezelték: az 1930-as válság idején először itt zárták be gyáraikat vagy csökkentették termelésüket. 1945 után az ipart, a közlekedést és a bankokat államosították, a mezőgazdaságot pedig szövetkezetesítették. A szocialista korszakban főleg a kohászat és a hadiipar fejlődött, aminek oka az országrésznek a Szovjetunióhoz közeli – tehát Csehországhoz képest előnyös – stratégiai helyzetében és a területi kiegyenlítést célzó beruházási politikában keresendő. Az így létrejött üzemek azonban rendkívül nyersanyag- és energiaigényesek, és nagyon szennyezik a környezetet, ráadásul a világpiaci igényektől mind profiljukat, mind műszaki színvonalukat tekintve távol álltak. A piacgazdasági szerkezetváltás tehát komoly megrázkódtatások nélkül nem volt megoldható, és a külföldi tőkét sokáig elriasztó nacionalista kormánypolitika ezt csak elodázni tudta. Ebben a politikában s az ország földrajzi helyzetében lelhetünk magyarázatot arra, hogy Szlovákiába 1993tól 2001 végéig 4,6 Mrd dollárnyi működőtőke érkezett, ami alig több mint tizede a megfelelő csehországi értéknek. Ezután viszont a tőkebeáramlás és az ipar szerkezetváltása határozottan felgyorsult. A kettévált Csehszlovákia még megmaradt gazdasági kötelékeire utal, hogy Csehországgal bonyolódik le a szlovák külkereskedelmi forgalom 13%-a. (A külgazdasági partnerek közt Németország vezet, míg hazánk 3–5%-os aránya még mindig messze elmarad a lehetőségektől.)

Az energetikai ipar zömében az Oroszországból importált kőolajat és földgázt, valamint a Csehországból és Ukrajnából behozott szenet hasznosítja. Szlovákia csekély fűtőanyagkészletét a Nyitrabánya (Handlová) és Nagykürtös (Velký Krtíš) környéki barnaszén, a nyitranováki (Nováky) lignit, valamint az Erdőháti-alföld kis mennyiségű kőolaj- és földgázvagyona képezi (Egbell [Gbely]). A csökkenő széntermelés kb. évi 2 millió tonna. Két legnagyobb hőerőműve Nemeskosztolány (Zemianske Kostolany) és Vaján (Vojany) mellett van. A vízerőművek közül a Vág erőműrendszere és a bősi (Gab

íkovo) dunai erőmű a legjelentősebb. A villamosenergetikából legnagyobb arányban az atomerőművek részesednek: Apátszentmihály (Jaslovské Bohunice – nagyszombati járás) elavult, fokozatos bezárásra ítélt létesítményét Mohi (Mochovce – lévai járás) új erőművének további bővítése hivatott pótolni.

A gazdag hagyományokra visszatekintő, ám túlnyomórészt kimerült érckészletekre települt kohászat a magas energia- és nyersanyagigény, a környezetszennyező termelés és az értékesíthető termékek alacsony árának gondjaival küszködik. Az ország legnagyobb iparvállalata a kassai vasmű, mely nyersvasat, acélt, lemezeket és más kohászati termékeket állít elő; a jellegzetesen szocialista korszakbeli létesítmény Ukrajnából kapja a nyersanyagokat. Zólyombrézó (Podbrezová) vasműve ócskavas-feldolgozásra, az árvai Isztebne (Istebné) fémötvözetek gyártására szakosodott. A színesfémkohászat legjelentősebb gyárai a közép-szlovákiai Garamszentkereszt (Žiar nad Hronom) alumíniumkohója és a szepesi Korompa (Krompachy) rézkohója. A Vág-parti Szered nikkelkohóját néhány évvel ezelőtt bezárták és leszerelték.

Szlovákia iparának az export nagyobb részét adó, vezető ágazata a fémfeldolgozó ipar, amely leginkább a Vág középső szakasza mentén összpontosul (Trencsén – szerszámgépgyár; Máriatölgyes, Túrócszentmárton – hadiipar, nehézgépipar). Szlovákia nyugati részén fejlett a közlekedésigép-gyártás, amely az utóbbi években több nagy autóipari beruházással bővült; ezek teljes üzembe helyezése évi 800 ezerre bővíti az ország autógyártó kapacitását. Pozsonyban, Nagyszombatban és Zsolnán gépkocsikat, Gútán (Kolárovo) robogókat, Komáromban folyami és tengeri hajókat állítanak elő. Húzóágazat az autógyártással részben összefüggő elektronika is; a nemzetközi mamutcégek leányvállalatai Nyitrán, Nagyszombaton és Galántán telepedtek le.

Villamosgépgyárak Pozsonyban, Pöstyénben, Nagytapolcsányban (Topol

any) és Verebélyben (Vráble) működnek. Aranyosmaróton (Zlaté Moravce) hűtőszekrényt, Érsekújvárott (Nové Zámky) világítótesteket gyártanak. Szlovákia középső részén Gyetva (Detva) és Breznóbánya (Brezno) nehézgépgyárai, Liptóújvár (Liptovský rádok) és az árvai Nizsna (Nižná) elektrotechnikai üzemei képviselik a gépipart. A keleti országrész telephelyei: Kassa (Kelet-szlovákiai Gépgyár – vegyipari és egyéb gépek), Eperjes (gördülőcsapágy, automatizációs üzem), Poprád (vagongyár), Mateóc (Matejovce – mosógépgyár), Sztropkó (Stropkov – telefongyár), Szinna (Snina – mezőgépgyár).

A vegyipar a második helyet foglalja el az iparágak termelési rangsorában. Elsősorban a fővárosban és Nyugat-Szlovákiában összpontosul. A MOL-csoport tulajdonában lévő Slovnaft pozsonyi óriás üzeme orosz kőolajat dolgoz fel, az Istrochem vegyszereket és műtrágyát állít elő. A vágsellyei (Šaľa) Duslo vegyigyár földgáz felhasználásával műtrágyát állít elő. A gumiipar a fővárosba, valamint a Vág-völgyi Puhóba (Púchov) és Alsóveszténybe (Dolné Vestenice) települt.

Gyógyszergyárak Galgócon (Hlohovec), Nyitrán (Nitra), Zólyomlipcsén (Slovenská Lup

a) és Szentmihályfalván (Šarišské Michalany) találhatók. Jelentős vegyi üzemek találhatók még Nyitranovákon, Nyitrán, Zsolnán (Žilina), Szomolányban (Smolenice), Szenicén (Senica), Szvitben (Svit), Homonnán, Őrmezőn (Strážske) és Nyustyán (Hnúšta).

Az építőanyag-ipar szorosan összefügg a nyersanyagok lelőhelyeivel. A cementipar fő körzete a Vág völgye körül rajzolódik ki. Nagy cementgyárak vannak még Besztercebányán, Tornán (Turňa nad Bodvou) és Tapolybesztercén (Bystré). A síkságon és medencékben számos téglagyár működik. Jelentős a magneziten alapuló tűzállóanyag-gyártás és az üvegipar is.

A könnyűipar szinte minden alágazata céhes vagy manufaktúrás hagyományokra épül. A pamutipar Rózsahegyen (Ružomberok), a fővárosban és Léván összpontosul. Liptószentmiklóson (Liptovský Mikuláš) selymet állítanak elő, Zsolnán, Trencsénben és Losoncon gyapjút dolgoznak fel. Jelentős kötszövőüzemek találhatók Verbón (Vrbové), a fővárosban és Szvitben. Az államszocializmus idején nagy ruhagyárak létesültek Trencsénben, Puhóban, Eperjesen és Bánban (Bánovce nad Bebravou). A hagyományosan fejlett bőr- és cipőipar fő helyei: Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) és Bossány (Bošany) – bőripar; Simony (Partizánske) és Bártfa (Bardejov) – cipőgyárak.

A faipar az ország területének 40%-át borító erdőségek faállományára támaszkodik. A zólyomi Bu

ina lombos, a besztercebányai Smre

ina kombinát tűlevelű fát dolgoz fel. További faipari üzemek vannak Zsarnócán (Žarnovica) és Varannóban (Vranov). A bútorgyárak közül az iglói (Spišská Nová Ves), a nagytapolcsányi (Topol

any), a losonci és a kisprónai (Pravenec) említhető. A cellulóz- és papíripar üzemei: Rózsahegy, Zsolna (Žilina), Hermánd (Harmanec), Nagyszabos (Slavošovce), Párkány (Štúrovo).

A mezőgazdaság feltételei kedvezőek, bár a domborzati adottságok vidékenként más-más termelési irányt tesznek szükségessé. A termelés zöme a rendszerváltozás után is együtt maradt szövetkezetek keretében folyik; ezek gazdálkodtak 2000-ben a mezőgazdasági terület 48%-án, míg a maradék zöme más társasági formákra esik. A magángazdaságokra a termőföld 1/10-e jut; ezek 11 hektáros átlagmérete roppant szélsőségeket takar: a nadrágszíjparcelláktól a nagy farmgazdaságokig igen széles a skála. A reprivatizáció folytán a földtulajdon és a művelés szétvált: a földek 2/3-án bérleti formában gazdálkodnak. A legmelegebb éghajlatú vidékek (Kisalföld, Kelet-szlovákiai-alföld, dél-szlovákiai medencék) az ország éléstárai: itt teremnek a búza, a kukorica, az árpa és a hüvelyesek. A hűvösebb éghajlatú vidékeken kevésbé igényes haszonnövényeket termesztenek, főként rozsot, zabot és burgonyát. E termények legfontosabb termőkörzetei a folyók felső medencéi (Szepesi-, Liptói-, Turóci-, Zsolnai-medence). Az ipari növények közül fontosabbak: cukorrépa, olajos növények, komló, dohány. A Kisalföld és a Kelet-szlovákiai-alföld üvegházi gazdaságai korai zöldséget és virágot termesztenek. Szőlő a déli fekvésű hegyoldalakon terem (Kis-Kárpátok, Zempléni-szigethegység). Gyümölcsösök főként a Kisalföldön (őszibarack, kajszi, alma) és az Erdőháti-alföldön (alma, körte) találhatók.

Az állattenyésztés vezető ágazata a szarvasmarhatartás, amelynek kül- és belterjes változata egyaránt előfordul. A juh a hegyvidéki legelők jellegzetes háziállata. A sertés- és baromfitenyésztés zömmel Szlovákia déli körzeteiben folyik. Halastavak az országban több helyen (pl. az Erdőháton) létesültek, a halfogyasztás zöme azonban importból származik.

Az élelmiszeripar két fő körzete a Kisalföld, ahol a cukorgyártás és a malomipar régi hagyományokra tekint vissza, valamint Kelet-Szlovákia.

Szlovákia közlekedése a hazai forgalmon kívül jelentős átmenő forgalmat is lebonyolít. Két fő ágazata: a személyszállításban 90%-kal vezető közút és a teherszállításban élenjáró vasút. Mindkettőnek a hálózata a domborzathoz ingadozik; a fővonalak a völgyekben általában párhuzamosak. A Pozsony–Kassa összeköttetés első számú vonala Zsolnán és Poprádon át a Vág és a Hernád völgyét követi. (Ezen bonyolódik le a távolsági forgalom fele.) A második fővonal Zólyom érintésével a Garam mentén kapcsolja össze a két nagyvárost; ebből ágazik ki a Losonc–Rozsnyó érintésével a dél-szlovákiai medencéket felfűző harmadik fővonal. Az autópályák néhány kisebb szakaszra szorítkoznak (Pozsony–Vágbeszterce, Pozsony–Jókút [Kúty], Rózsahegy–Poprád, továbbá rövid szakaszok pl. Eperjes–Kassa között). Az úthálózat szűk keresztmetszetei a völgyszorosok és a hágók. A legjelentősebb vízi útvonal a Duna volt és maradt: elsősorban a teherszállítás jelentős, a személyhajózásnak csak kiránduló jellege van. A fő kikötők: Komárom és a főváros. A dunai országokon kívül a Duna–Majna–Rajna-csatorna közvetlen vízi összeköttetést teremtett Észak-Németország és Hollandia felé is. Megalakulásakor Szlovákiának 14 országgal volt közvetlen légi összeköttetése.

A pozsonyi repülőtér a legjelentősebb, további légikikötők Kassán (Košice), Poprádon (Poprad) és a Zólyom (Zvolen) melletti Szliácson (Slia

) vannak.

11. táblázat > Szlovákia tartományai

 Tartomány

Terület (km²)

Lakosság (ezer fő, 2001)

Székhely

Pozsony (Bratislava)

2053

599

Pozsony (Bratislava)

Nagyszombat (Trnava)

4148

551

Nagyszombat (Trnava)

Nyitra (Nitra)

6343

713

Nyitra (Nitra)

Trencsén (Tren

ín)

4501

606

Trencsén (Tren

ín)

Zsolna (Žilina)

6788

692

Zsolna (Žilina)

Besztercebánya (Banská Bystrica)

9455

663

Besztercebánya (Banská Bystrica)

Eperjes (Prešov)

8993

790

Eperjes (Prešov)

Kassa (Košice)

6753

766

Kassa (Košice)

Szlovákia összesen

49 034

5379

Országrész-ismertetésünk az 1996-ban bevezetett új közigazgatási beosztást követi (11. táblázat). Először Pozsony fővárost és tartományát ismertetjük. Ezután nyugatról keletre haladunk: Nagyszombat és Nyitra tartomány alkotja a Nyugati, Trencsén és Zsolna tartomány az Északi, Besztercebánya a Déli, Eperjes és Kassa a Keleti összevont makrorégiót.

3.4. 4. Főváros az ország szélén: Pozsony és környéke

A legfiatalabb dunai főváros, Pozsony (Bratislava, 429) fölemelkedése tipikus közép-európai történet.

A Kis-Kárpátok és a Kisalföld érintkezésénél, a Kárpát-medence északnyugati kapujában (Dévényi-kapu = Porta Hungarica) fekvő város 1918-ig Magyarország nyugati határszélének fontos központja volt. A török terjeszkedése és a birodalmi központ, Bécs közelsége tette először Magyarország fővárosává (1541–1848). A magyar–német–szlovák nyelvhatáron fekvő Pozsonyt ez időben túlnyomórészt németek lakták. A kiegyezés után iparosodni és magyarosodni kezdett, de az I. világháborúig háromnyelvű, német többségű város maradt. A Párizs környéki békeszerződések – noha Ausztria is igényelte volna – Csehszlovákiához csatolták. A két világháború között Szlovákia igazgatási központjaként és – ami talán még fontosabb – a cseh országrészek dunai kikötőjeként indult gyorsabb növekedésnek. 1939–1945 között az első Szlovák Köztársaság fővárosa volt. Az 1970-es évektől az autonóm szlovák kormányzat kiteljesedésével politikai céllá vált, hogy Pozsony legyen Csehszlovákia második városa. Ezt erőteljes iparosítással, betelepítéssel és közigazgatási átszervezéssel is alátámasztották. Pozsony (bár magyar lakossága csak 4%) a szlovákiai magyarságnak is legfontosabb központja. Itt működnek a magyar politikai pártok központjai, a magyar parlamenti képviselőcsoport, szerkesztőségek, könyvkiadók, a CSEMADOK művelődési egyesület.

A város funkciói közül a politikai-igazgatási, az oktatási-kulturális (Comenius Egyetem, Nemzeti Színház, élénk zenei élet), valamint az ipari-közlekedési szerepkör a legjelentősebb. Pozsony mellett működik Szlovákia legnagyobb kőolajfinomítója (Slovnaft), ezenkívül a korai privatizáció nyomán a Volkswagen tulajdonába került autógyár, illetve gépkocsi-összeszerelő üzem, amely az anyavállalat hatalmas beruházásai révén a szlovák export egyik biztos tartópillére lett. Mivel ide konvergál Szlovákia nyugati részének út- és vasúthálózata, ezért a főváros a közlekedésben egyrészt központi szerepet, másrészt viszont kapuszerepet tölt be (határállomások Magyarország és Ausztria felé). Növekszik Pozsony kereskedelmi jelentősége is. Műemléki városmagja a várral, a Szent Márton-dómmal és a Prímás-palotával Közép-Európa történelmének jellegzetes metszetét adja. A főváros lakosságának kb. fele a Duna jobb partján épült új városrészben (Pozsonyligetfalu = Petržalka) él. Itt kapott helyet a hatalmas új lakótelepek mellett a közgazdasági egyetem és számos iparvállalat is.

A párizsi béke (1947) a Pozsonyi-hídfőt három dunántúli faluval (Oroszvár [Rusovce], Horvátjárfalu [Jarovce], Dunacsún [Čunovo]) kibővítette. Akkor aligha sejtette bárki, hogy ez a „kiigazítás” teszi majd lehetővé, hogy Szlovákia saját területén építse meg a bősi erőmű tározóját, elbirtokolva ezzel a határt jelölő Öreg-Duna vizének nagy részét.

A főváros környékét magában foglaló Pozsony tartományhoz (Bratislavský kraj) három járás tartozik: Malacka (Malacky), Bazin (Pezinok) és Szenc (Senec). Az első a Kis-Kárpátok külső oldalán, a második a belső oldalon, míg a szenci járás a Kisalföldön terül el. A Kis-Kárpátok napsütötte délkeleti lejtőin bortermelő kisvárosok sorakoznak, közülük kiemelkedik Bazin (Pezinok, 21) a Kis-kárpáti Szőlészeti Múzeummal. A magyar–szlovák nyelvhatáron fekvő Szenc (15) a hétvégi turizmus kedvelt célpontja: kavicsbányatavai fürdő- és horgászóhelyet kínálnak a pozsonyiaknak. A Kis-Kárpátokban (Malé Karpaty) is sorakoznak a kirándulóhelyek. Elég, ha a várakra (Vöröskő, Szomolány, Borostyánkő, Detrekő, Korlátkő, Jókő), a Bazini Baba (Pezinská Baba) sportközpontra vagy a Driny-cseppkőbarlangra utalunk.

3.5. 5. Nagyszombat és Nyitra: Szlovákia éléstára

Nyugat-Szlovákia Pozsonyhoz hasonlóan kedvező fejlődési távlatokkal rendelkező két tartománya nagyobbrészt a Kisalföld területén található. E vidéket nevezik helytelenül Szlovák-alföldnek is, noha lakossága jelentős részben magyar, és maguk a szlovákok is Dunamenti-alföldnek (Podunajská nížina) nevezik! A Duna mente Szlovákia legdélibb vidéke: a dunaszerdahelyi, a komáromi, a galántai, a vágsellyei és az érsekújvári járás összefoglaló neve. Ide tartozik a Kisalföld szlovákiai részének zöme és az Ipoly–Duna szögében emelkedő vulkáni Helembai-hegység. Legalacsonyabb pontját a Duna adja, ahol elhagyja Szlovákiát (103 m). A Duna mente lakosságának 1/3-át a magyarok teszik ki.

A szlovákiai Duna mente gazdasági fejlődését kedvező éghajlati, talaj- és vízviszonyok segítették. Ez az ország legmelegebb vidéke: az átlagos januári középhőmérséklet –2 °C, a júliusi +20 °C, a napsütéses órák évi átlaga 2000 körül alakul. A terület vizekben rendkívül gazdag: az Öreg-Dunán és a Csallóközi-Kis-Dunán kívül itt található a Vág, a Nyitra, a Zsitva és a Garam alsó szakasza. A Dunamenti-medence hordaléktömege hatalmas ivóvízkészletet rejt. A mélyebben fekvő tavi-tengeri rétegekből fúrásokkal termálvizek nyerhetők. A Dunacsún (Čunovo) és Szap (Sap) közötti Duna-szakaszon épült fel a bősi vízerőmű. A Duna vizének túlnyomó részét a felvízcsatornán át a 720 MW kapacitású bősi erőműtelepre vezetik, amelyet az eredeti tervek szerint a csúcsfogyasztás óráiban működtettek volna; ezt az üzemmódot azonban kizárja, hogy a vízlépcső alatti folyamszakasz szintingadozását kiegyenlíteni hivatott nagymarosi duzzasztógát nem épült meg. A nemzeti büszkeség jelképévé emelt bősi erőmű óriási beruházási összegeket nyelt el, termérdek adósság terheli, s ehhez képest gazdasági haszna vajmi csekély. A felvízcsatorna és Bőstől Szapig az alvízcsatorna egyben a hajózás útvonala is.

A Duna mente nagy része mezőgazdasági kultúrsztyepp. Ennek ellenére máig fennmaradtak egyes érintetlen területfoltok, mindenekelőtt az ártéri erdők, melyek a Duna és a Garam alsó szakaszát és a kisebb folyómedreket szegélyezik. A szárazabb és magasabb részeken elterjedtek az akácosok. A homokos dűnéket és a szikes talajokat szárazságtűrő növénytársulások tarkítják. A folyók árterein kívül is sok helyen vannak nyílt vízfelületek: a kavicskitermelés után megmaradt bányatavak. Helyenként a történelmi parkok is őrzik a régi ártéri erdők részeit, amelyekhez a parképítők különleges fa- és növényfajokat társítottak.

A termékeny észak-kisalföldi vidéken ma is a sokoldalú, belterjes gabona- és iparinövény-termesztés, valamint az állattenyésztés képezi a gazdaság alapját. Az elmúlt évtizedekben jelentős ipari beruházásokra is sor került (Vágsellye – vegyi kombinát, Párkány – papírgyár, Bős – dunai vízlépcső). A körzetet sűrű vasút- és műúthálózat szövi át. A tranzitforgalom Magyarország felé azonban kevés átkelőhelyre (Pozsony, Medve, Komárom) sűrűsödik. A Párkány–Esztergom közötti, 1945-ben felrobbantott Duna-híd újjáépítése Szlovákia nehezen érthető ellenkezése miatt csak 2000-ben kezdődhetett meg; a forgalomnak 2001 őszén adták át.

Nagyszombat tartomány (Trnavský kraj) Pozsonytól keletre, a Morva–Vág–Duna háromszögében terül el. Északi járásait szlovákok, a galántait szlovákok és magyarok, a dunaszerdahelyit zömében magyarok lakják.¹⁸

A szlovák lakosságú északi járásokban a Kisalföld öblözetei és a Kárpátok szelíd előhegységei változatos tájat formálnak. A Kis-Kárpátok előterében, az Esztergomból Morvaországba vezető Cseh út (Via Bohemica) mentén fekszik Nagyszombat (Trnava, 70). A XVI–XIX. században az esztergomi érsekség török előli menedékhelye, jelenleg Szlovákia érsekének székhelye. Itt alapította Pázmány Péter 1635-ben a budapesti tudományegyetem elődjét, amely 1777-ben költözött Budára. Ezután a város csak 1997-ben kapott újból egyetemet. Nagyszombat sokoldalú gép- és élelmiszeripari központ, a Peugeot-Citroën (PSA) új nagy autógyárának és a Sony tévékészülék-gyárának telephelye. Közelében 1972 óta működik Szlovákia első, erősen elavult atomerőműve (Apátszentmihály [Jaslovské Bohunice]).

A tartomány északnyugati szöglete a Kis-Kárpátok és a Morva folyó közé, az Erdőháti-síkságra nyúlik. Erdőhát központjaként a II. világháború után Szenice (Senica, 21), Szlovákia műselyemgyártó központja került előtérbe. Holics (Holíc) majolikájáról és porcelánjáról híres. Nagyszombattól északra, a Vág völgynyílásában fekszik Pöstyén (Pieštany, 31), az ország legjelentősebb gyógyfürdője. Idegenforgalmi szerepét a környezetet nem szennyező élelmiszer- és villamosgépipar egészíti ki. Galgócon (Hlohovec, 24), a völgykapu másik járási székhelyén gyógyszer- és huzalgyár működik.

A Nagyszombathoz kapcsolt mátyusföldi (a név Csák Máté középkori kiskirályságára utal) és csallóközi vidék a galántai és a dunaszerdahelyi járást alkotja. Galánta (Galanta, 17) a vágvölgyi vasútvonal elágazóhelye, többféle iparral, melyből a Samsung új tévékészülékgyára messze kiemelkedik. Itt nevelkedett Kodály Zoltán, aki a környék zenéjét „Galántai táncok”című művében dolgozta föl. A Csallóköz (Velký Žitný  ostrov = „Nagy-Gabona-sziget”) 1800 km² kiterjedésű sziget Pozsony és Komárom között. Az Öreg-Duna, a Kis-Duna és a Vág-Duna veszi körül. Nagyszombat tartományhoz a sziget középső része tartozik Dunaszerdahely (Dunajská Streda, 23) járási központtal. Csallóköz faluhálózata az Árpád-kor óta szabadon fejlődhetett, csak keleti részén esett néhány falu a törökdúlás áldozatául. (A középkori családi birtokok osztódását mutatja az egymás közelében fekvő 12 Karcsa és 7 Patony nevű falu.) A Csallóközben számos Árpád-kori templom maradt fönn; másutt nemesi kastélyok és népi építészeti emlékek méltók a figyelemre. A bősi erőmű elkészülte óta három falu (Vajka, Doborgaz, Nagybodak) az Öreg-Duna és a felvízcsatorna közé szorult: innen a vajkai kompon vagy – kerülővel – a bősi gáton lehet kijutni.

Nyitra tartományban (Nitrianský kraj) a legmagasabb a magyar lakosság aránya. A magyar nemzetiség csak a nagytapolcsányi járásból hiányzik; az aranyosmaróti járásnak egy magyar faluja van, a többi járásban (Nyitra, Léva, Érsekújvár, Vágsellye) 10–40%-os a magyar kisebbség, a komáromi járásban pedig magyar többség él.

A Kisalföld szlovákiai részének központja Nyitra (Nitra, 87), a Zobor-hegy lábánál települt ősi püspöki város. Jelentős élelmiszer-, vegy- és gépipara van, mezőgazdasági vásárairól is híres. Sokoldalú felsőoktatási szerepköréből említést érdemel a magyar nyelvű tanárképzés. Nyitra a szlovák történetírás szerint a Nagymorva Birodalom fővárosa volt. A magyar történelemben Szent István óta szerepel: ő záratta ide riválisát, Vazult,akinek nevét a vár egyik tornya viseli. 1938–1945 között Nyitra volt a Szlovákiában rekedt kis számú magyarság politikai központja.

Nyitrától keletre, a vulkáni hegyvidék kapujában fekszik Aranyosmarót (Zlaté Moravce, 16), a Zsitva völgyének központja. A morva (marót) alapítású középkori bányaváros a XVII–XX. században Bars vármegye székhelye volt. Nyitra és Aranyosmarót között terül el a néprajzilag nevezetes zoborvidéki magyar nyelvsziget. A Gímes (Jelenec) vára körül csoportosuló honfoglalás kori falucsoport lakói a palócok legnyugatibb csoportját képezik, de sok néprajzi párhuzamot mutatnak a székelységgel is. Kodály Zoltán értékes népzenei anyagot gyűjtött körükben.

Nyitra tartomány délnyugati részén, a Vág partján találjuk a vegyi kombinátjáról ismert Vágsellyét (Šaľa, 25). A Nyitra folyó nyílásában fekszik Érsekújvár (Nové Zámky, 42), Észak-Kisalföld legfontosabb közlekedési és ipari góca. A török és kuruc korban fontos végvár, 1663–1685 között a török terjeszkedés végső pontja volt. A Csallóköz délkeleti csúcsán, a Duna és a Vág-Duna összefolyásánál épült Komárom (Révkomárom, Komárno, 38): az itt többségben lévő szlovákiai magyarság fontos kultúrközpontja (magyar színház). A régi kereskedő- és erődvárosnak dunai kikötője és hajógyára van. Vasúti és közúti híd köti össze Komárom Magyarországnál maradt déli felével. Erődje a Kárpát-medencében a legerősebb hírében állt: 1849-ben sikerrel állt ellen a császáriaknak, védői csak szabad elvonulás fejében adták meg magukat. Komárom nagy szülötte Jókai Mór. Itt működik a 2004-ben alapított magyar egyetem, amely a híres biológus kutató, Selye János nevét viseli.¹⁹

Az Érsekújvár–Komárom vonalon fekvő Ógyalla (Hurbanovo) Konkoly-Thege Miklós csillagvizsgálójáról volt nevezetes, ma viszont a vidék legnagyobb sörgyáráról ismert. Az érsekújvári járáshoz tartozik az Esztergommal átellenben, a Garam torkolatánál fekvő Párkány (Štúrovo); fontos üzeme a papír- és cellulózgyár. Az Alsó-Garam-vidék központja Léva (Levice, 37), melynek járása a régi Bars és Hont vármegyék szívét foglalja magában. A török korban végvár, 1945-ben súlyos harcok helye volt. Közelében Mohi (Mochovce) Szlovákia második atomerőművének telephelye; további két reaktorblokkal való bővítését az Enel olasz áramszolgáltató cég 2013-ra tervezi befejezni. A lévai járáshoz tartozik Ipolyság (Šahy), az alsó Ipoly vidékének központja, 1919 előtt Hont megye székhelye, a Budapest–Besztercebánya főút közúti határállomása.

3.6. 6. Trencsén, Zsolna: az „igazi szlovák” felvidék

Az északi makrorégiót a Vág felső és középső folyása mentén elterülő Trencsén (Tren

ianský kraj) és Zsolna tartomány (Zilinský kraj) alkotja. Az „igazi szlovák” hegyvidéken elterülő országrész a homokkővonulattól a vulkáni hegységekig az Északnyugati-Kárpátok teljes keresztmetszetét adja. Lakossága a kis számú német nemzetiség 1945 utáni kitelepítése óta csaknem kizárólag szlovák. A gazdasági élet a Vág és mellékvizeinek medencéiben tömörül; válságjelei erősebbek, mint a kedvezőbb fekvésű és iparszerkezetű délnyugati országrészen.

A régió két tartományi székhelye, Trencsén és Zsolna a Vág völgyének egy-egy útcsomópontjában fekszik. Trencsén (Tren

ín, 58) a szlovák hadsereg irányító központja, környékén jelentős könnyű- és hadiiparral, valamint a trencsénteplici gyógyfürdővel. Zsolna (Žilina, 85), Szlovákia negyedik legnagyobb városa a Vág-völgyi és a Sziléziába átvezető vasúti-közúti tengely kereszteződésénél fekszik; sokoldalú iparából a dél-koreai KIA cég 2006-ra elkészült autógyára mellett a textilruházati ágazat a legjelentősebb. Trencséntől Zsolnáig a Vág völgyét az elmúlt évtizedekben kialakult ipari tömörülés kíséri: a várakkal koronázott mészkőszirtek alatt vízlépcsőrendszert, gép-, vegy- és textilipari üzemeket – köztük számos hadfelszerelési gyárat – hoztak létre. Az egykor hangulatos kisvárosok az utóbbi évtizedekben teljesen átalakultak, a környezeti károk mindenütt szembetűnőek.

A Túróci-medence központja, Túrócszentmárton (Martin, 60) a szlovák kultúrában és történelemben töltött be jelentős szerepet: itt alakult a Matica Slovenská (1863), itt deklarálták Szlovákia csatlakozását Csehszlovákiához (1918), itt működik a Szlovák Nemzeti Múzeum. Emellett a város jelentős ipari (gépgyártás, fafeldolgozás), közlekedési és idegenforgalmi központ. A Liptói-medence két nagyobb városa: Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš, 33) egykori megyeszékhely, a tátrai idegenforgalom háttérközpontja, és Rózsahegy (Ruzomberok, 30), Szlovákia kiemelkedő textil- és papíripari telephelye. Liptószentmiklóson katonai akadémia, irodalmi és környezetvédelmi múzeum működik. Az Árvai- és a Liptói-medence közepén egy-egy nagyobb víztároló létesült komplex (energetikai és üdülőhelyi) hasznosításra. Trencsén vonzáskörébe tartozik az erősen iparosodott Felső-nyitrai-medence is. Itt található a harmadidőszaki barnaszén és lignit kitermelésének központja, Privigye (Prievidza, 53).

3.7. 7. Besztercebánya: bányavárosok és medenceközpontok

Szlovákia déli-középső részét a Garam, az Ipoly és a Rima vízvidékén elterülő Besztercebánya tartomány képezi. A tartomány jellegzetességei a folyókra felfűződő medencék, valamint a vulkáni és más hegységeket feltáró, megkopott fényű, az érctelepek kimerülése folytán nagyrészt a hanyatlás sorsán osztozó bányavárosok.

A bányavárosokat Szlovákia települései között különleges hely illeti meg. A Duna–Tisza vízválasztójától nyugatra eső bányahelyeket nevezték egykor alsó-magyarországiaknak (így a selmec–körmöci bányakörzet városait), míg a keletebbre esőket (pl. a Gömör–Szepesi-érchegység bányahelyeit) felső-magyarországiaknak. A felvidéki bányavárosok zömét az Árpádházi királyok által behívott német telepesek alapították, akik mellé később magyar és szlovák lakosok is költöztek. Besztercebánya tartományban összpontosulnak az egykori alsómagyarországi bányavárosok (Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya, Bélabánya, Újbánya, Libetbánya, Breznóbánya), amelyek bányászata a vulkáni vonulathoz kapcsolódott. Beszterce- és Breznóbánya határához alacsony-tátrai bányahelyek is tartoztak. A magyarországi bányavárosok szolgáltatták a középkorban Európa aranyának zömét. Termelésük a XVIII. században érte el csúcspontját.

Az első számú bányaváros – egykor Zólyom vármegye székhelye – ma már ipari és igazgatási szerepköréből él: Besztercebánya (Banská Bystrica, 83) 1944-ben a szlovák nemzeti fölkelés központja volt. Iparából a cement- és faipar emelkedik ki. Egyeteme a magyarországi földrajztudomány kimagasló XVIII. századi tudósának, Bél Mátyásnak a nevét viseli. Műemléki városmagja Szlovákiában az egyik leg- értékesebb (vár, székesegyház, városháza, Thurzó-, Beniczky- és püspöki palota). Itt vezet az út a Garam völgyéből a Kis- és Nagy-Sturec-hágón át a Túróci-, illetve a Liptói-medence felé.

Breznóbánya (Brezno, 23) a Felső-Garam-medence fő helye, az Alacsony-Tátra kapuja. Ma is folyik némi bányászkodás Selmecbánya (Banská Štiavnica, 11) és Körmöcbánya (Kremnica) körzetében; e két város műemlékei és természeti környezete révén vonzó turistacélpont is. Selmecbánya nevezetessége a több mint 200 éves bányászati főiskola – a soproni és a miskolci egyetem jogelődje –, Körmöcbányáé pedig a pénzverde. A Garam völgyének fontos útcsomópontja, Garamszentkereszt (Žiar nad Hronom, 20) alumíniumkohójáról nevezetes.

A bányavárosok vidékének legfontosabb vasúti-közúti góca, Zólyom (Zvolen, 44) a vulkáni hegységek közé mélyülő tágas Zólyomi-medencében foglal helyet. Épségben maradt vára a XV. században a husziták fészke, a török háborúk idején fontos végvár volt. A városban faipari kombinát és műszaki egyetem működik. Zólyom és Besztercebánya között fekszik a híres gyógyhely, Szliácsfürdő.

Az országrész déli szegélye a legsúlyosabb munkanélküliséggel küszködő, legszegényebb vidék Szlovákiában; központjai Losonc (Lu

enec, 29) és Rimaszombat (Rimavská Sobota, 25). A magyar–szlovák nyelvhatáron fekvő két városnak elsősorban a könnyű-, illetve az élelmiszeripara jelentős.

3.8. 8. A Tátrától a Tiszáig: Kelet-Szlovákia

Szlovákiának a Tisza vízgyűjtőjéhez tartozó keleti harmada a legváltozatosabb országrész: itt van a legmagasabb hegység (a 2655 méterig nyúló Magas-Tátra) és a legalacsonyabb (100 m alatti) síkság, a Bodrogköz. A változatosság települési és gazdasági tekintetben is szembeötlő. A középkor óta urbanizált Szepességgel ellentétben az egykori Zemplén és Sáros megyék felső részein még ma is alig van város. A néhány nagy ipari beruházással – kassai vasmű, őrmezei (Strážske) vegyi kombinát, vajáni (Vojany) hőerőmű – szemben a körzet nagy része megőrizte mezőgazdasági jellegét. A mezőgazdaság maga is változatos: a Kelet-szlovákiai-síkság (az Alföld öblözete) az ország második éléstára; a domb- és hegyvidékek viszont kedvezőtlen adottságúak. A terület földrajzi helyzete – akár Magyarországhoz, akár Csehszlovákiához tartozott – a mostanihoz hasonlóan periferikus volt, és ennek hátrányai a piacgazdasági átmenet során halmozottan jelentkeztek, kivált a magyarlakta déli határszélen.

A változatosság az etnikai jellegre is vonatkozik: a túlnyomó többség szlovák, a déli járásokban (Rozsnyó, Kassa-vidék, Tőketerebes, Nagymihály) és Kassán magyarok, ÉK-en ukránok (ruszinok) és sokfelé cigányok is jelentős számban élnek. A szepesi németeket (cipszereket) 1945 után kitelepítették. A régió Szlovákián belül a mind csekélyebb jelentőséggel bíró keleti kapu szerepét tölti be: itt van a szlovák–ukrán átrakóállomás, a széles nyomtávú vasút egészen a kassai vasműig vezet. Kelet-Szlovákia székhelye Kassa (Košice, 236), Szlovákia második legnagyobb városa, Pozsony hagyományos vetélytársa. A magyar időkben a Tisza melléki országrész (Felső-Magyarország) központja volt: II. Rákóczi Ferenc innen irányította szabadságharcát. A magyar–szlovák nyelvhatáron fekvő város 1918 végén csehszlovák megszállás alá került, majd 1938-tól ismét néhány éves magyar uralom következett. A II. világháború után jelentős iparosítás és betelepítés színhelye volt. Lakóinak túlnyomó többsége ma szlovák, a magyarok aránya 5% alá olvadt. Kassa a Kárpát-medence északkeleti részének közlekedési és kereskedelmi góca. Oktatási-kulturális szerepköre (Šafárik Egyetem, szlovák, magyar és roma színház) kiemelkedő. Iparát az 1970-es években szovjet vasércre telepített vasművel erősítették meg. A kassai Szent Erzsébet-dómot Közép-Európa egyik legpompásabb gótikus székesegyházaként tartják számon. 1378–1520 között épült, legszebb részei Mátyás király idejéből valók. 1906 óta itt nyugszanak II. Rákóczi Ferenc Törökországból hazahozott hamvai.

Kassa tartomány nyugati része a régi Gömör megyéhez tartozik. A vidék fő folyója a Sajó; ennek völgyében, szép fekvésű medencében foglal helyet Rozsnyó (Rožnava, 19), a környék magnezitbányáinak központja. A Gömör–Szepesi-érchegység déli oldalán, a magyar–szlovák nyelvhatáron fekvő városka katolikus püspöki templomáról és bányamúzeumáról híres. Rozsnyótól keletre, a Szepességbe vezető út fölött magasodik Krasznahorka (Krásna Hôrka) vára, az Andrássy család ősi fészke. A Sajó forrásvidékén megbúvó Dobsina egykor szintén híres bányahely volt, nevét ma leginkább jégbarlangjáról ismerik.

A Hernád, a Poprád és a Dunajec vidékén elterülő egykori medencevármegye, a Szepesség középkori városhálózata a magyar–lengyel kereskedelemre alapozódott. Lőcse és Késmárk szabad királyi városként az ország élvonalába emelkedett, másik 16 városa Zsigmond király révén négy évszázadra zálogbirtokként Lengyelországhoz került. A sűrű városhálózatot a XIX. században a vasút szelektálta: ma Poprád (Poprad, 56), a Magas-Tátra kapuja és Igló (Spišská Nová Ves, 39), a gömör–szepesi bányavidék centruma a legjelentősebb. A régi városfalaira, bástyáira és pompás főterére méltán büszke Lőcse (Levo

a, 14), a Thököly Imre hamvait őrző Késmárk (Kežmarok, 18) és a Kárpát-térség legnagyobb váráról nevezetes Szepesváralja (Spišské Podhradie) műemlékeiknek köszönhetik idegenforgalmi vonzerejüket. A többi kisváros a jelentéktelenségbe hanyatlott. A Szepesség hagyományos nemzetiségi képe mára igencsak megkopott: a magyarok száma már a két világháború között megfogyatkozott, a németeket 1945 után kitelepítették, s mivel a ruszinok száma erős ingadozást mutat, így a XXI. században a szlovákok mellett csak a cigányság erősödő jelenléte látszik bizonyosnak.

Az egykori Sáros vármegye – a Hernád, a Tarca, a Tapoly, az Ondava és a Poprád által felszabdalt – hegyes-dombos vidéke hajdan a kisnemesek földje volt, amire a nagyszámú kastély emlékeztet. A török pusztítás ide nem ért el, a kuruc harcokban viszont többször gazdát cserélt.

Az egykori megyeszékhely, Eperjes (Prešov, 93) Kelet-Szlovákia második legjelentősebb városa: sokoldalú iparközpont, környékén sóbányával. (A sótermelés vizes oldatból történik.) A Kassai-medence északi végén, a Via Regale (Királyi út) elágazópontján épült város kiemelkedő szerepet játszott a Bocskai-, Bethlen-, Thököly- és Rákóczi-szabadságharcban. A XVII. században alapított evangélikus kollégiumáról ismert „Tarca-parti Athén” ma is jelentős kulturális központ, a szlovákiai görögkatolikus és pravoszláv egyház székhelye, egyetemi város.

Szlovákia legkeletibb vidéke az egykori Zemplén és Ung vármegyék részeiből tevődik össze. A Kelet-szlovákiai-alföldtől a szlovák–lengyel határ felé magasodó vidéket a Bodrog forráságai (Latorca, Ung, Laborc, Ondava, Tapoly) hálózzák be. Az Eperjes–Tokaji-hegység északi vonulata, amelyet Szlovákiában Szalánci-hegységnek neveznek, válaszfalként húzódik a zempléni vidék és az ország belseje között. Felső-Zemplén két jelentősebb városa: Nagymihály (Michalovce, 41) és Homonna (Humenné, 35). A szlovákok mellett az északi határhegységben ruszinok, a Bodrogközben és az Ung-vidéken – Királyhelmec és Nagykapos környékén – magyarok élnek.

A Kelet-szlovákiai-alföld jellegzetes kistája a Bodrogköz, melynek az északi része tartozik Szlovákiához. A Tisza, a Latorca és a Bodrog közé zárt, mély fekvésű síkból néhány vulkáni szigethegy emelkedik ki (Tarbucka, Királyhelmeci-hegy). A Tisza elhagyott medrei, a Tice és a Karcsa vizenyős mélyedések szövedékét képezik, melyek között a falvaknak otthont adó ármentes hátak húzódnak. A vízi és vízparti életközösségek (mocsári társulások, fűz- és nyárligetek, a tölgyesek helyére telepített akácosok) változatos tájképet formáznak. Bodrogköz a honfoglalás óta zárt magyar településterület, a középkor óta épségben fennmaradt, ám végsőkig elszegényedett falvakkal.

A szomszédos Zempléni-szigethegység (Zemplínske vrchy) az idős röghegységek közé tartozik. Legmagasabb pontja a Csókás (469 m). A déli lejtőkön a tokaj-hegyaljaihoz hasonló jó bor terem. Az Eperjes–Tokaji-hegységtől a Sátoraljaújhelyt kettéosztó különös országhatárt képező Ronyva-patak völgye választja el.

Kelet-Szlovákia jelentősége az idegenforgalomban kiemelkedő. A Magas-Tátra Közép-Európa egyik legforgalmasabb magashegyi üdülőkörzete. Híres üdülőhelyei: Tátrafüred (Smokovec), Tátralomnic (Tatranská Lomnica) és Csorbató (Štrbské Pleso); ezeket 1000 m magasságban villamosított vasútvonal, valamint a tátrai körút, a Szabadság útja köti össze. Javorina község mellett közúti határátkelő nyílik Lengyelország felé. A Tátra növényzetének, állatvilágának és természeti adottságainak megóvására hozták létre Szlovákia első nemzeti parkját, a Tátrai Nemzeti Parkot (TANAP), melynek székhelye és tájmúzeuma Tátralomnicon van.

A másik nemzeti park a Gömör–Szepesi-érchegység mészkőtakaróján kialakított Szlovák Paradicsom (Slovenský ráj: a Hernád-áttörés és a Dobsinai-jégbarlang vidéke). A harmadik: a mészkőszirtöv egy részletét bemutató szlovák–lengyel Pienini Nemzeti Park. Új vízügyi s egyben idegenforgalmi létesítmény a „Szlovákia Balatonjaként” is emlegetett Zempléni-víztároló (Zemplínska šírava) a Vihorlát alján, Nagymihály közelében. A történelmi kisvárosok és a Gömör–Tornai-karszt (Domica-barlang, Szádelői-völgy) ugyancsak fontos turistacélpontok.

4. Románia