A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Hevesi András (1964) [1936] „Krúdy Gyula”, in Tóbiás Áron (szerk.) Krúdy világa, Budapest:

Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 305–312.

61. fejezet -

1. Írónők a századelőn

Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészem másfelé… De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez

(Kaffka 1973, 8).

„Ékes hangú hírnökök jöttek mostanában ama túlsó parti, furcsa országból – írja Balázs Béla –, amelynek neve: asszony. Láttuk Kaffka Margit életvízióját, ahol a lázadó sejt legyűri az organizmust. Ahol a lélek millió finom rezzenésnek megindult hangyabolya és az apró dolgok monumentalitásán megtörik minden hierarchia és törvény, melyet talán csak férfiagy lát a világba. És Lesznai Anna szerelmes pantheizmusában a minden férfit áttelelő gyökérörökkévalóság öntudata dalolt. Milyen asszony-újságot hoz Ritoók Emma új könyve? Íme, az első újság, hogy stílusa fölényes, zárt, szinte rideg objektivitású férfistílus. Mi »másvalamit« vártunk. (…) De amint egyik novella a másik után letörténik lapozó ujjaink között, lassan ráeszmélünk, hogy ez a zárt objektivitás: másvalami. Hogy éppen ez az a különös és nyugtalanító asszony-újság, melyet Ritoók Emma hírül hoz nekünk” (Balázs 1914, 74).

A század első felének írónői – Kaffka Margit, Lesznai Anna, Tóth Wanda, Tormay Cecile, Erdős Renée, Ritoók Emma, Gulácsy Irén, Zsigray Juliánna, Dánielné Lengyel Laura, Szederkényi Anna, Török Sophie, Berde Mária, Szabó Mária, Szenes Piroska és Földes Jolán – azóta, Kaffka kivételével, szinte teljesen feledésbe merültek. Nem csak egy-egy szerző, egy egész nemzedék törlődött ki irodalmi tudatunkból, holott a kortársak elismerően és együtt emlegették őket, ezt példázza a fenti idézet, de utalhatunk még Bánhegyi Jób 1939-ben megjelent Magyar nőírók című összefoglaló munkájára is.

A 20. század második felének irodalomtörténeti kánonjában a női szerzőket szinte egyedül Kaffka Margit képviseli: a Sőtér István szerkesztette A magyar irodalom története ötödik és hatodik kötete a Nyugat szerzői között külön fejezetben tárgyalja, más nőírók műveit viszont csak vázlatosan ismerteti, esetleg egy-két mondatban utal rájuk. A Nyugat körüli költők közt olvashatunk néhány gondolatot Lesznai Annáról, de Tormay Cecile szerkesztői tevékenysége is a Nyugattal összevetve érdemesül figyelemre. Tormay Cecile, Gulácsy Irén és Zsigray Juliánna prózai írásaira a kötet a Konzervatív irodalom című alfejezetben hivatkozik (Sőtér 1965; Sőtér 1966). Lesznai Anna és Ritoók Emma munkásságát elsősorban a Vasárnapi Körrel kapcsolatban tartják említésre méltónak. A Sőtér-féle irodalomtörténet egy mind a mai napig változatlan szemléletet alakított ki, amely egyrészt kiszakította a „nőírók” kontextusból az egyes szerzőket, sőt eltörölte a kategóriát is, másrészt csak azokról az alkotókról és esetükben is csak arról a teljesítményről vett tudomást, amely valamely jelentősnek ítélt irodalmi eseményhez, például a Nyugathoz vagy a Vasárnapi Körhöz kötődött. Jelen fejezet igyekszik elszakadni ettől a felfogástól, egyúttal megpróbálja folytatni azt a hagyományt, amely az írónők műveit egymással (is) összefüggésben, a női identitás kérdésével összekapcsolva vizsgálja. Nem kívánja és az adott keretek közt nem is tudja helyreállítani az „eredeti” irodalmi-kulturális kontextust, amelyben a század első felének női alkotói alkottak. Ehelyett a feminista irodalomkritika szempontjainak bevonásával kísérletet tesz az eltűnőben lévő alkotások visszahívására, egyes művek, egyes részletek megszólaltatására, új párbeszéd kialakítására.

Miért érdemes ma leporolni az „asszony-könyveket”? Elsősorban azért, mert mai szemmel nézve kifejezetten hiányoznak a századelő írónőinek munkái a későbbi irodalomtörténetekből. Üresnek tűnik az a hely, amelyet ezek az írónők egykor betöltöttek. Az angolszász feminista kritika egyik fontos törekvése az irodalomtörténeti kánon újraírása, az arra érdemes női szerzők beemelése az irodalmi köztudatba. Ezt a tendenciát már csak azért is érdemes követnünk, mert a marxista irodalomtörténet-írás nem egy írónőt politikai okokból rekesztett ki. Kis példányszámban megjelent műveiket nem adták ki újra, így azok nemcsak az irodalomtörténetekből, hanem a könyvespolcokról és a könyvtárakból is eltűntek. De az eltűnt hangokat azért is fontos megszólaltatni, mert a kilencvenes években számos eredeti hangvételű írónő (Rakovszky Zsuzsa, Polcz Alaine, Erdős Virág, Gordon Agáta, Bódis Kriszta) jelentkezett, akik a századelő írónőihez hasonlóan a női identitás kérdését helyezik a középpontba.

Az utóbbi években valamelyest megélénkült az érdeklődés a női szerzők iránt. Újra kiadják Tormay Cecile műveit, Erdős Renée regényeit, feldolgozzák Lesznai Anna hagyatékát (Török 2001). Bodnár György, aki több évtizede kíséri figyelemmel ezt a korszakot, Kaffka Margit mellett egyre több női szerzővel foglalkozik (Bodnár 1991; Bodnár 1993). Kádár Judit Erdős Renée-ről és Tormay Cecile-ről írt tanulmányai irodalomtörténeti nézeteink felülvizsgálatát, a századforduló írónőinek újraértékelését sürgetik (Kádár 1997; Kádár 2001; Kádár 2003). Fábri Anna „A szép tiltott táj felé”A magyar írónők története a két századforduló között, 1795–1905 könyve Kitekintés című fejezete sorra veszi a századelő jelentős női szerzőit (Fábri 1996). L’Homme Ilona a századelő írónőinek kritikai fogadtatását vizsgálja (L’Homme 2003).

A női irodalom szorosan összekapcsolódik a 20. század első évtizedeinek egyik fontos problémájával: a nőkérdéssel. 1895-től megnyílik a nők előtt a továbbtanulás lehetősége a felsőoktatásban, beiratkozhatnak az egyetemek orvosi, bölcsészettudományi és gyógyszerészeti karára. A diplomás nők egyre növekvő száma előtt pedig nem lehetett elzárni a szakmai karrier útját sem. 1904-ban megalakult a Magyarországi Feministák Egyesülete, 1906-ban megjelenik a Feminista Értesítő, 1907-től a Nő és a Társadalom, 1909-től a Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének folyóirata, az Egyesült Erővel. A század első éveiben tanulmányok, cikkek egész sora foglalkozott a női emancipáció szükségességének kérdésével (Fábri 1996, 181).

A magyar feminizmus története a második világháborúig két szakaszra osztható. Míg a feminizmus első, századfordulós korszakát jobbára a politikai liberalizmussal való azonosulás jellemezte, a másodikat, 1920 és 1945 között a feminizmus antiliberális fejezetének tartjuk. A nők emancipációjának kérdése elválaszthatatlanul összekapcsolódik a soknemzetiségű Magyarország két másik, igen sok feszültséget okozó kérdésével: a nemzetiségi és a „kisebbségi” kérdéssel (Kovács M. 1994, 181). A kisebbségi kérdés, elsősorban a keresztény és a zsidó középosztály ellentéte, mint ismeretes, az évszázadokon át vezető szerepet betöltő magyar középnemesség és a zsidó bevándorlók ellentétes irányú társadalmi mozgásából, a dzsentrik lesüllyedéséből és a zsidók felemelkedéséből adódott (Romsics 2003, 74).

A társadalmi viszonyok alapvető átrendeződését és a nőmozgalomban bekövetkezett konzervatív fordulatot jól mutatja, hogy noha 1917-ben a női választójog első törvényjavaslatát liberális politikus (Vázsonyi Vilmos) nyújtotta be, 1920-ban az első női választók már jobboldali pártra szavaztak. A magyar nők akkor járulhattak először az urnákhoz, amikor a háború, a Tanácsköztársaság és Trianon traumája, illetve az értelmiségiek „túltermelése” következtében országszerte fellángolt a politikai antiszemitizmus újabb hulláma, és az egyetemek ismét megpróbálták kiszorítania a női hallgatókat. A női szavazók többsége a jobboldal vezető pártját, a Keresztény Nemzeti Egységpártot támogatta. A Tormay Cecile vezette nőmozgalom, a MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) a továbbtanulás jogának visszaszerzését állította középpontba, és jelentős sikereket ért el a nők oktatásának területén. A zsidó hallgatónők esetében viszont nem követelte a tanulás jogának visszaállítását, látványosan szakított a liberális felfogású szervezetekkel, és végérvényesen elszigetelődött az európai feminista mozgalmaktól (Kovács M. 1994, 180).

A keresztény, a zsidó, illetve a német kultúra keveredése a témája, sőt az anyaga számos korabeli írónő regényének (Kaffka Margit: Állomások; Tormay Cecile: A régi ház; Ritoók Emma: A szellem kalandorai; Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert). Kaffka Margit a zsidó és a magyar beszéd- és szemléletmód egymásba szövésével alakítja ki az Állomások nyelvezetét. Egy jellegzetes példa a regényből: a nemesi származású, Budapestre költözött és kézimunkáiból önállóan megélni szándékozó Rosztoky Éva és a lakberendezéssel foglalkozó Major Hugó munkamegbeszélése egy Andrássy úti kávéházban.

– Szóval nem tetszik önnek a dolog? – szólt bele Éva hasztalan titkolt idegességgel. Ezt az urat már nem magázta bizalmasan, mint Vajdát. Szeretett volna mindjárt felállni és elmenni.

– Ó, kérem, ezer bocsánat! – nyújtotta el a hangot kissé csúfondárosan a másik, és vizeskék, apró szemeit mosolygón szögezte Évára. – Ha kicsit epés volnék, amit pedig görcsösen titkolni igyekszem, hát ez csak a metié féltékenysége, galád irigység. Mit szól? Jön egy szép nő selyemben, egy finom kis gojnő, és a blúza ujjából rázza ki készen a művészetet. Amiért mi itt évek óta sakálkodunk, izzadunk, főzzük egymást, smoncázunk, piszkoskodunk, hochmetzolunk, megalkuszunk. Ő csak így – meglebbenti a szoknyáját – pardon! – Kárörömtől zöld részvéttel kérdeztem egy perccel ezelőtt azt a „letört” kollégát, aki a szomszéd asztalnál az ötödik fekete suvikszlét löttyenti a torkába keserűn: „Na, mi van? Hogy szolgál a becses tehetsége?” – „Döglik, drágám, döglődik – gyomrozza a Malchemóvesz, mint közös nagymamánkat a tizennyolcadik gyerekágyban, Kóbikánál, ki burokban gyött, de később tollyban utazott Somkútról Mádra meg vissza. Néha pont Mádra vissza, ausgerechnet!” – „Unberufen, drága alak! Ma kegyednek, holnap nekemnek!” Erre ön idelebben, és már a retiküljébe minden: siker, hírnév, pénz, megrendelés! És még be sem piszkolta a galambszín kesztyűjét! (…) Vajdának én is csak tót-varrottast írok, szentül hiszi, hogy Nógrádból jöttem, pedig „Haj, tatán, Tatán volt rabbiner boldogult tatám!”

Éva összehúzott szemöldökkel, már-már kicsattanó, kínos ingerültséggel hallgatta a faji hangsúllyal éneklő beszédet, mely a felsorolásoknál, pauzák előtt éles lüktetéssel ritmizált. „És az ilyennek senki sem mondja meg… senki sem üti pofon!” – Major nézte őt – átlátszó, simára borotvált arcbőre alá egyszerre gyenge pirosság szökött. Elhallgatott egy pillanatra.

– Meg kell minket szokni, kérem – mondta hirtelen elváltozó hangon –, nem harapunk mi azért, ne higgye, már az ugatásunkon is hallik, hogy rosszak a fogaink! Fog maga még engem vagy más ilyen szegény, szeplős fiút – sajnálni is, meglássa! – Na, ja, hát red’ mer tachlesz, igaza van!

(Kaffka 1962, 182–183).

A zsidó lakberendező szavai lehengerlik Évát. Már a kávéháztól (amit Major Hugó ajánlott) is idegenkedik, életében először jár ilyen helyen, így a környezet a megbeszéléshez hozzátartozó hatalmi játszmában a férfinak kedvez. A párbeszéd nem más, mint a férfi tekervényes, a tárgytól lépten-nyomon eltérő monológja és a nő közbeszólása. A magyarba jiddis szavakat keverő és itt-ott nyelvi hibákat is vétő szóáradatba az „úri hölgy” szemszögéből nézve arcpirító megjegyzések, durva szavak is keverednek. A párbeszédben azonban további beszédek is fölfedezhetők. Major Hugó szólamába egy kávéházi szóváltás elbeszélése ékelődik, Éva második bekezdésében pedig nem beszéd, hanem gondolat hangzik el, egyenes idézetben „És az ilyennek…”. A nagyobb szövegteret a férfi birtokolja, viszont a nő gondolataiba látunk bele, a belső nézőpont révén a kevés közlés ellenére Éva kerül közelebb az olvasóhoz. A zsidó férfi a másik helyzetét váratlanul átérezve megszakítja szóáradatát, szinte meghallja a ki nem mondott mondatot, olvas a másik gondolataiban, és az „olvasottak” hatására átalakítja további mondandóját. A kávéházi történetben kibontakozik egy háttértörténet, egy metanarratíva: két fél egymás (félre)értésének, (félre)olvasásának, két kultúra találkozásának feszültséggel teli története.

1.1. Kaffka Margit

pályája kezdetén verseket és elbeszéléseket írt, a korabeli irodalom élvonalába regényeivel lépett be. A Nyugat első nemzedéke egyenrangú társnak tekintette, a halálát követő évtizedben azonban már csak kevesen emlékeztek rá. A harmincas években élénkülést jeleztek Radnóti Miklós és Dénes Tibor tanulmányai (Radnóti 1934; Dénes 1932). Fülöp László írásai a nyolcvanas években a lélekelemzés és prózapoétika összefüggéseit (Fülöp 1987), Bodnár György tanulmányai a hetvenes évektől napjainkig az emlékezet, az időkezelés és a társadalmi folyamatok reprezentációját vizsgálják (Bodnár 2001). A kilencvenes évektől sorra jelennek meg feminista kritikai és pszichoanalitikai szempontokat felvető értekezések (Tötösy de Zepetnek 1993; Horváth 1999; Séllei 2001; Nyilasy 2003; Nyilasy 2005).

A Színek és évek (1911) nyitófejezetét a kortársak is és a nyolcvanas–kilencvenes évek kritikusai is a kisregény kiemelkedő részének tartják.

„Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak. Ilyen harangszós, meleg, magános délutánokon” (Kaffka 1911, 9).

A birtokos névmás, az enyém külön ki van emelve, magányos szóvá válik, szövegkörnyezetétől a gondolatjel is elkülöníti. A beszélő arról elmélkedik, hogy amit elmesél, az talán nem is úgy történt (szintén kiemelve), vagy nem is az ő élettörténete ez igazán. Paradox módon az lesz igazán az övé, ami nem az övé. Az egész könyvet ennek az ellentmondásnak feszültségében olvassuk. Pórtelky Magda nem alakítja a saját sorsát („oly sokszor nem én magam éltem, igazítottam, cselekedtem”), az élet nem tekinthető a női elbeszélő tulajdonának, a „nem saját” elbeszélése viszont igen. Az elbeszélés így ellenáll a (nem) saját történetnek, tehát az a ritka narratív jelenség jön létre, mikor a történetmondás az elbeszélt történettel szemben fogalmazódik meg. A Színek és évek esetében a passzív, elszenvedett élettel szemben az elmondás aktivitást, cselekvést hordoz magában, az elvesztegetett, képességeire, tehetségére rá nem ébredt női élet női narrátor által elmondott története létrehozza azt az alkotást, amely a cselekményben nem valósul meg.

A Színek és évek időkezelése (az emlékező elbeszélő jelenléte, az igeidők lehetőségeinek kihasználása, az időn kívüli múlt az elmélkedések kifejezésére, a látvány- és hangulatélmények újrateremtése) az emlékező tudat működését követi (Bodnár 2001, 187). Az idő kérdése a személytelen történelmi idő és az emberi sors összefüggésében is felvethető. A mű nemcsak hozzákapcsolja a modern episztémé kialakulásának korszakához a nőkérdést, hanem láthatóvá is teszi, hogy e szellemi-kulturális korszakváltás nem gondolható el a női szempontok figyelembevétele nélkül. A háztartás vezetésére és a férj által való érvényesülésre nevelt úriasszony cselekedeteit és döntéseit követhetjük nyomon olyan időszakban, amikor az efféle életvezetésnek egyre kisebb a lehetősége.

Émile Benveniste kétféle narratívát különböztet meg: az histoire-t (történelem) és a discours-ot (diszkurzus, elbeszélés). Az utóbbi fogalom kommunikációs modellben, személyek rendszerében képzelhető el, az előbbi pedig olyan személytelen narrációnak tekinthető, amely nem kapcsolható emberekhez, az események beszélik el önmagukat (Benveniste 1970, 206). A Színek és években hasonlóképpen kétféle narratívát hallhatunk: egy saját szándékait megvalósítani kívánó női elbeszélőnek és a történések alakulásának hangját. A történelem narratívájának nincs saját történetmondója, nincs összefüggő eseménysora, csupán azt látjuk, ami beszűrődik a főszereplő elbeszélésébe. Pórtelky Magda előtérben álló története azt az illúziót kelti, hogy az emberek alakítják a sorsukat, egy-egy rövid megjegyzésből viszont kiderül, hogy csaknem minden szereplő élete félresiklik, a történelem személytelen narratívája a hanyatlást szánja ezeknek az embereknek. Érzékelhető a „histoire”-típusú narráció, a történelem feltartóztathatatlanul halad előre, írja önmagát, a hagyományos középosztály női tagjainak azt írja elő, hogy a „táncrobot” és a férjhez menés útját járják akkor is, amikor az már nem vezet sehova. A mű azért is magával ragadó, mert a döntések és választások illúzióját nyújtja, és egyúttal, már az első fejezettől kezdve meg is kérdőjelezi őket.

A Mária évei (1912) egy magányos, hozzáillő társról, szerelemről ábrándozó fiatal lány tragikus története. Furcsa ellentmondás alakul ki benne: az internátusban eltöltött évek irodalmi olvasmányai erotikus élményekké válnak, az erotika elől viszont a papír lapjai közé, a naplójába, levelezésbe menekül. Tulajdonképpen a közvetítettséghez ragaszkodik, csak az irodalomban, művészetben jártas férfiak közelségét képes elviselni. A közvetítettség felfüggesztése, a(z amúgy szeretett) férfival való közvetlen találkozás elemi erővel taszítja.

„Időnként eltűrte a Sándor vőlegényi csókjait; maga sem értette, hogy volt lehetséges… És gondolni arra, hogy tovább megy majd az esküvő után, és mindennek meg kell lennie! De hogyan, milyen átmenettel? Hiszen azt…majdnem fizikailag lehetetlennek hitte” (Kaffka 1912, 415). Ritoók Emma A szellem kalandorai (1921) című regényében kétszer is, két különböző férfi esetében is kísértetiesen hasonló jelenetet találunk. Héva és Ervin lelkileg, szellemileg, sőt testileg is vonzódnak egymáshoz, mégsem jön létre a teljes egymásra találás: „olyan embertelenül közel voltak egymáshoz, olyan embertelenül összeforrtan közel, hogy lihegő lélegzetük, rohanó szívdobogásuk egy volt, és Hévában a váratlan bódulat, az izgatott vergődés mögött egyetlen nagy rémület – a megmagyarázhatatlan, elgondolhatatlan rémülete öntudatlan, oktalan védekezéssé vált…nem érzett mást, csak egy idegen lényt, egy idegen testet a magáé mellett… együtt, elválaszthatatlanul…” (Ritoók 1921, 245). Nem csak a két szöveg tartalma, a közlés módja is egybehangzó. Szembetűnő az elhallgatások és megszakítások nagy száma, és az, hogy ezek révén lesz a közlés a szabad függő narratív beszéd jellegzetes példája. Nem gondolatidézést hallunk, hanem a gondolatoknak csak írásban létező narratív reprezentációját, amelyről nem dönthető el, hogy a három pont a szereplő lelkiállapotára utal-e, vagy a narrátori közlés felfüggesztésére. A második idézet felől talán jobban érthető Mária öngyilkossága. A tudattalannak kiszolgáltatott ember tehetetlensége érzékelhető mindkét regényben, ahogy a hősnők hasztalan próbálják elsajátítható asszonyszereppé átalakítani a szimbolizációnak ellenálló belső tartalmakat.

Kaffka Margit Két nyár (1916) című kisregényéből kiderülhet, hogy a célképzetes történelemszemlélet tagadása és az egységes, önmegvalósító énkép elutasítása összefügg egymással. Gyakori szövegszervező elv a felsorolás, a mellérendelés, amiből a narrátori autoritás kérdésességére lehet következtetni. A beszélő ugyanis nem alakít ki alárendeltségi viszonyokat, nem strukturálja, csupán lejegyzi az eseményeket.

„Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küszködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos asszonyítélettel magához valónak találta, és ügyesen magához kapcsolta ezt a Károlyt… A pénzből saját mosodát nyitottak; egy év alatt elúszott rajta mindenük; a maradékot felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek” (Kaffka 1974, 10).

A sorsfordító és a kevésbé lényeges eseményekben az a közös, hogy mindkettő megtörténik a női szereplővel, azért kerülhetnek egymás mellé. A szereplő nem irányítója, hanem elfogadója sorsának, a narrátori ennek puszta lejegyzésére szorítkozik. Ebben a személytelen történést hangsúlyozó beszédmódban is hallhatjuk a Benveniste megfogalmazta, elbeszélő nélküli történelem hangját, amely mintegy megelőlegezi a háború belépését a szereplők mikrovilágába. A regény utolsó lapjain Veron a féltékenység személyes drámáját és a „Ki vagyok én?” kérdését felfüggesztve a „gyerek születik, élni kell” individuumot meghaladó sorsnarratíva késztetését követve indul el a frontra készülő férje gyerekét ápolni a szülőotthon felé. Néhány kortárs írónő (Erdős Virág, Forgács Zsuzsa) munkáiban is megfigyelhető a női életet mesélő személytelen narrációnak ez a példája.

A Hangyaboly című kisregényben a közeg, a tér bemutatása a legfontosabb. A narrátor megfigyelőként hajol közel, a tárgyilagos felülnézet és az ironikus távolságtartás jegyében ehhez a kis világhoz, éleslátó tekintettel figyeli e zárdai hangyaboly életműködését (Fülöp 1987, 203).

1.2. Lesznai Anna

alkotásai nem merültek annyira feledésbe, mint kortársnőiéi, ma is megemlítik olykor a Nyugattal és a Vasárnapi Körrel kapcsolatban, de nem övezi jelentős kritikai érdeklődés. A hatvanas években Amerikából hazalátogatva maga rendezi sajtó alá összegyűjtött verseinek kötetét, és itthon jelenik meg Kezdetben volt a kert (1909) című regénye. Vezér Erzsébet írt monográfiát irodalmi pályájáról (Vezér 1979), újabban Török Petra kutatja képzőművészi tevékenységét (Török 2001).

Kaffka Margit, Tóth Vanda és Lányi Sarolta mellett azok közé a női szerzők közé tartozott, akiknek az írásait 1919 előtt rendszeresen közölte a Nyugat. Jászi Oszkár révén, aki élete végéig jó barátja és hat évig a férje volt, bekerült a magyar szociológusok társaságába, a Huszadik Század körébe, Balázs Béla barátsága pedig a Vasárnapi Körhöz vezette el. Lesznai Anna naplója a vasárnapi beszélgetések egyik fontos dokumentuma, mivel nem maradtak fenn róluk írásos beszámolók. Lesznai Anna levelezett Bartók Bélával, és élénk eszmecseréket folytatott Lukács Györggyel. Részt vett az 1909-ben megalakuló művészcsoport, a Nyolcak reprezentatív kiállításán. Ady és Balázs Béla köteteihez, Bartók Béla kottájához tervezett címlapot (Vezér 1979, 12).

Figyelemre méltó indulása után (Hazajáró versek, 1909) a második (Édenkert, 1909) és már a bécsi emigrációban kiadott harmadik (Eltévedt litániák, 1922) kötetben alakul ki Lesznai jellegzetes lírai beszédmódja, amelyben, ahogy monográfusa látja, mesei látásmód és panteisztikus természetszemlélet ötvöződik a lírai személyiség feloldódásával (Vezér 1978, 83). Verseinek lírai alanya gyakran kelti a személyesség illúzióját, de olvasásuk során világossá válik, hogy nem is emberi hangról, hanem a természet több pontjáról szóló hangzásról van szó. A hang nyomán ember megjelenése várható, de helyette a beszélő alany átértelmeződése jön létre.

Egy jellegzetes példa a Másfajta szívemről című versből:

Ne hajts az én szavamra

Ha szépen szólok s lágyan.

Ne higgy a vergődésben

Ne bizz a vágyódásban…

Mert jobban szeretem nálad

A zöld lesznai tájat.

A tarka díszű kertet,

Melyet mint rakott tálat,

Dús gyümölccsel kevertet,

Sokszínű dús virággal,

Nyújt ég felé a domb.

A szerelmeséhez beszélő lírai hős képe folyamatosan átalakul. A beszélő természetszeretete annyira felfokozottá válik, hogy kétségessé teheti saját pozícióját, az emberi látószöget. A későbbiekben el is határolja magát a humán nézőponttól.

…Többet ver fel a csorda

Az élet szent porából,

Mint amit rám olvashatsz

Szegény emberszavakkal

Mint amit rám csókolhatsz

Szegény emberajakkal

Az élet mámorából

(Lesznai 1967, 31).

A Dolgok öröme című versben (Lesznai 1967, 121) hasonló jelenséget figyelhetünk meg: a lírai alany és a környező világ megszokott verskezdő szituációjából a szubjektum és objektum egymásba olvadásán át eljuthatunk a szubjektum átértelmezéséhez.

A tízes évek hímzései közül a Bizarr címűn vázát látunk virágokkal. Nem dönthető el, hogy a virág szirmait a kép tárgyának vagy hátterének tekintsük-e. A középpontban levő alak formái és színei a kép más helyein is feltűnnek. Mintha egy szobabelsőt látnánk: a szőnyegen egy váza áll, a szőnyeg mellett pedig két ülőkére emlékeztető bútordarab, amelyet körtének vagy almának is nézhetünk. Így a szobából kijutunk a szabadba, ugyanakkor kérdésessé válik a kint és bent elválasztása. A kép központi alakja pontosan ugyanolyan színekből áll össze, mint a háttér. Az, hogy a kép tárgya körülhatárolhatatlan, párhuzamba állítható azzal a gyakori versbeli jelenséggel, hogy a központi én-figura határai eltolódnak.

Érdekes párhuzam kínálkozik a francia feministák által megfogalmazott női írás és Lesznai kerttel-édenkerttel kapcsolatos versei között. A női írás Derrida és Lacan nyomán megpróbál elszakadni a nyugati kultúra ellentétpárokat (kultúra és természet, értelem és érzelem, férfi és nő) létrehozó beidegződéseitől, attól például, hogy a női minőséget kizárólag a férfi határozza meg. A francia feministák fogalmazták meg – továbbfejlesztve Derrida écriture, azaz íráskoncepcióját – az écriture féminine elméletét. Meglátásuk szerint a nőket érintő hátrányos megkülönböztetés olyan mélyen gyökerezik a nyugati (nyelvi) kultúrában, hogy csak egy új nyelv megalkotásával lehet kilépni belőle. A női írás olyan írás, amely eljátssza, hogy visszatér a szimbolikus nyelvhasználat előtti anyai nyelvhez, amelyben anya és gyermek tökéletes harmóniában él egymással, amelyben a gyermek még nem lépett az apa törvénye és a férfit előtérbe helyező nyelvi kultúra elsajátításának útjára. Fiktív visszatérés ez a beszéd előtti preödipális korszakba, és e korszak nyelvének és nyelvi szemléletének megszólaltatása.

Lesznai világa igen zárt, kevés képi elemből építkezik: visszatérő elemei a természet tárgyai, a hegy, a lombok, a dombok, az ég, a föld, a virágok, az emberi test. A költő makacs következetességgel énekli meg újra és újra az elveszett Éden fájdalmát, újra és újra értelmezi, átírja, kifordítja, elemeire szedi a kert fogalmát. Ez a visszatérés, illetve a visszatérés lehetetlenségének beismerése, az édeni világ felidézése, a gyermekkor ártatlanságának átélése, az erősen ritmikus, versformákba nem rendeződő szabadvers-szerű mondatok kapcsolatba hozhatók a női írással.