A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. HIVATKOZÁSOK

Balassa Péter (2001) „Miért a zsoltár? Az Árvácska újraolvasásához”, in Fenyő D. György (szerk.) A kifosztott Móricz? Tanulmányok, Budapest: Krónika Nova.

Balassa Péter (2003) „Leonóra papírjai”, Jelenkor 46: 1137–1149.

Bodnár György (2003) „Móricz és a modernség”, in Földesdy Gabriella–Sin Edit–Szarvas Réka (szerk.) A Móricz Zsigmond Társaság emlékkönyve, Szentendre: Móricz Zsigmond Társaság, 63–68.

Bori Imre (1983) Móricz Zsigmond prózája, Újvidék: Fórum.

Czine Mihály (1992) Móricz Zsigmond, Debrecen: Csokonai.

Cséve Anna (2004) „Az autorizált hang keresése. A móriczi Tragédia prózapoétikai megalkotottsága”, Tiszatáj 58: 13–30.

Cséve Anna (2005) „Szituálatlan üzenetek (Az újraírás és újraolvasás alternatíváiról a Tragédiá- ban)”, in Onder Csaba (szerk.) Az újraolvasott Móricz, Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar Irodalom Tanszéke, 80–89.

F. Csanak Dóra (1963) Móricz Zsigmond levelei, I, Budapest: Akadémiai.

Fráter Zoltán (1993) „Olvasni jó. (Napló Móriczról)”, in Szabó B. István (szerk.) A Magvető nyomában. Móricz Zsigmondról. Tanulmányok, Budapest: Anonymus, 8–16.

Fried István (1999) Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában, Budapest: Ister.

Gárdonyi Géza (1975) A láthatatlan ember, Budapest: Móra.

Gellért Oszkár (1908) „Mózes”, Nyugat 1: 220–224.

Imre László (1996) Műfajok létformája XIX. századi epikánkban, Debrecen: Kossuth.

Katona József (1983) [1819] Bánk bán, Budapest: Akadémiai

Margócsy István (1993) „Kísérlet a narráció megújítására. Sárarany”, in Szabó B. István (szerk.) A magvető nyomában. Móricz Zsigmondról. Tanulmányok, Budapest: Anonymus.

Móricz Virág (1981) [Napló, 1934. szept. 27.] Tíz év, I, Budapest: Szépirodalmi.

Móricz Zsigmond (1938) „Előszó”, in Kálmán Kata Tiborc, Budapest: Cserépfalvi.

Móricz Zsigmond (1973) Elbeszélések, I, Budapest: Szépirodalmi.

Móricz Zsigmond (1974) Elbeszélések, III, Budapest: Szépirodalmi.

Móricz Zsigmond (1974) Elbeszélések, IV, Budapest: Szépirodalmi.

Móricz Zsigmond (1975) Regények, I, Budapest: Szépirodalmi.

Móricz Zsigmond (1978) Tanulmányok, I, Budapest: Szépirodalmi.

Móricz Zsigmond (1978) Regények, VI, Budapest: Szépirodalmi.

Németh G. Béla (1993) „Móricz irodalomfelfogása kritikai írásai tükrében”, in Szabó B. István (szerk.) A Magvető nyomában. Móricz Zsigmondról, Budapest: Anonymus, 116–125.

Németh László (1984) „Galilei”, in Szerettem az igazságot. Drámák (1931–1935), Budapest: Magvető–Szépirodalmi, 247–344.

Pozsvai Györgyi (2003) „Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása”, Forrás 35: 76–94.

Schöpflin Aladár (1979) [1909] „Móricz Zsigmond”, in Móricz Zsigmondról, Budapest: Szépirodalmi.

Tamás Ferenc (2001) „Móricz Zsigmond írói indulása”, in Fenyő D. György (szerk.) A kifosztott Móricz? Tanulmányok, Budapest: Krónika Nova.

Vargha Kálmán (1958) (szerk.) Kortársak Móricz Zsigmondról, Budapest: Akadémiai.
58. fejezet -

1. A Cholnoky dinasztia legendája

Olyasmiket szokás gondolni és írni róla, hogy „a modern magyar irodalom legoriginálisabb és legsokoldalúbb poétája” volt (Kárpáti 1913, II), nincs azonban senki, „akit az évek múlásával jobban és méltatlanabbul elfelejtettek volna” (Fábri 1980, 497). A meg nem értett és halála után végképp elfelejtett zseni nagy hagyományú képéhez szinte hozzátartozik az az implikáció, hogy amikor a történetet mi mondjuk el, mi majd végre igazán megértjük a nagyságát, és megadjuk neki az őt megillető tiszteletet. Az ilyen, kultikusnak minősíthető beszédmód eleve megnehezíti az értékelést, de tulajdonképpen az irodalomtudományos megközelítést is. Ráadásul az életrajzi szemlélet alkalmazására más jelenségek is csábítanak. Különösen izgalmasnak látszik, hogy egy íródinasztia legtehetségesebbnek kikiáltott tagjáról van szó, hiszen tudnivaló, hogy Sió álnéven már az apa is fordított francia regényeket, többek között a Monte-Christo grófját (Cholnoky L. é. n., 192: 9), és a fivérek közül három is beírta nevét a magyar kultúrtörténetbe. Az alkoholizmus paradoxona is erősítheti az életrajzi magyarázat vonzását, hiszen az alkohol egyrészt mintha megakadályozta volna az életmű kiteljesedését, minthogy negyvennégy éves korára megölte az írót, mielőtt nagyobb igényű epikai kompozíciót hozhatott volna létre, másrészt azonban, mint a fenti idézet is mutatja, az életmű számos szövegét értelmezhetjük olyan sugalmazásként, hogy az elkészült műveket is az alkoholnak köszönhetjük. Ehhez persze az irodalmi szöveget eleve életrajzi megnyilatkozásként kell olvasni, de erre a Cholnoky-széppróza egy részének diszkurzív természete (amelyről később még lesz szó) szintén csábíthat. Ráadásul az alkoholista írósorsnak ezt a paradoxonát megismételni látszik a tizenegy évvel fiatalabb öcs, Cholnoky László tragédiája, aki 1929-ben, amikor anyagi helyzete végképp kilátástalanná vált, öngyilkosságot követett el.

Cholnoky Viktor, akárcsak a korszak íróinak többsége, alapvetően kötődött az újságíráshoz. Hírlapírói pályafutás volt az övé, amelynek során újságközlésre szánt, az újságok igényeinek megfelelő elbeszélések is születtek. A pálya két fázisa, a veszprémi és a budapesti azonban nem képez töretlen folyamatot. A fővárosba költözés ugyan egyáltalán nem ritkaság a korban, de hivatkozzunk például Mikszáth Kálmánra, aki 1881-ben a vidéki újságírásban elért sikerekre alapozva érkezett (vissza) Budapestre, hogy újra szerencsét próbáljon, bár semmiféle biztos kilátása nem volt, amiért szegedi egzisztenciáját feladja. Cholnoky Jenő megfogalmazása szerint viszont bátyja azért kényszerült Budapesten próbálkozni, mert „Veszprémben lassankint mindenhonnan kikopott” (Cholnoky J. 1998, 223). Pedig a dolgok nem indultak rosszul, hiszen hamar el tudott helyezkedni a Veszprémi Hírlapnál, amelynek 1894 végén felelős szerkesztője lett. Ez a lap minden tekintetben a veszprémi püspökséghez kötődött, olyannyira, hogy visszaemlékezéseiben Cholnoky Jenő tévesen „Egyházmegyei Lapok”-ként emlegeti (Cholnoky J. 1998, 222), és a Cholnoky vezetése alatt összeálló szerkesztőség feladata a politikai katolicizmus, a Néppárt támogatása volt. Tulajdonképpen nem magától értetődő, hogy a püspökség ezt a nem éppen szolid életviteléről nevezetes fiatalembert kérte fel, hogy emelje magasra a mozgalom zászlaját, akihez például a tulajdon apja sohasem szólt, mert nem tudta megbocsátani egyetemi éveinek némely botrányát.

A klerikális újságírásban eltöltött két aktív év értékelésében érdemes elkerülni a politikai elkötelezettség őszinteségének kérdését. Annyi azonban megállapítható, hogy a lapjában képviselt nézetek legfeljebb elvétve bukkannak fel későbbi életművében; igaz, direkt politikai újságírással Budapesten már nemigen foglalkozott, ahogyan buzgó katolicizmusa is nyomtalanul eltűnni látszik. A lap dühödt antiliberalizmusa a Pesti Napló és A Hét munkatársaként természetesen már nem jellemezte Cholnokyt, és a mozgalom jellegzetes antiszemitizmusa (hiszen a legfőbb, a mozgalmat életre hívó követelés a polgári házasság eltörlése volt) a Veszprémi Hírlap szövegeiben is csak igen ritkán jutott szóhoz. A katasztrofális választási vereség 1898 végén arra késztette Veszprém megyében a konzervatív ellenzéket, hogy szervezetileg is egységesüljön, az egyházmegye pedig e közös fellépés érdekében átszervezte lapjának szerkesztőségét: Cholnokyt menesztették. Megpróbálkozott egy regionális érdekű saját lap megindításával, a Balatoni Hírlappal, amely helyi politikával foglalkozott (Hudi 1993, 143–147), ez a vállalkozása azonban egy éven belül csődbe jutott. Kétségtelen, hogy a veszprémi évek alkalmasak voltak a hírlapírói szakma kitanulására, hiszen ezeknél a kis terjedelmű lapoknál a szerkesztőnek minden rovatot alaposan ismernie kellett, és rá hárult a lap jelentős részének megírása is.

A fővárosban aztán mindent nulláról kellett kezdenie, és beletellett egy-két évbe, amíg felfedezték. A Pesti Napló éjszakai szerkesztése szellemileg nem lehetett különösebben felemelő, de lassan komolyabb feladatokat is rábíztak, 1902-től pedig rendszeresen jelentek meg írásai A Hétben. Novelláskötetet azonban csak meglehetősen későn, 1910-ben adott ki. Két korábbi kötete közül az első, a még Veszprémben, az egyházmegye nyomdájában előállított Füstkarikák nagyobbrészt fordításokat tartalmazott (főképp Mark Twaintől és Alphonse Daudet-tól) egy-két irodalmi paródiával, kisebb rajzzal kiegészítve; az 1907-es Mozgai Pali a gyermekhős két didaktikus ifjúsági történet mellett ismeretterjesztő szövegeket gyűjtött össze (Cholnoky V. 1907). Novelláskötetre kiadót találni abban az időben valószínűleg egyáltalán nem lett volna nehéz, a Tammúz mégis pályájának kései szakaszában jelent meg, olyannyira, hogy bár első novelláskötete volt, rangos kiadó adta ki, méghozzá díszes kiállításban, drága papíron. Cholnoky Jenő állítása szerint Viktor nem gyűjtötte, nem tette el a szövegeit (Cholnoky J. 1998, 224). Ha ez igaz, akkor az író különösen zaklatott életviteléből következő egyedülálló jelenségről lehet szó, ami kötetek összeállítását úgyszólván lehetetlenné tehette. Másrészt viszont az is lehetséges, hogy a Budapestre költözéstől csak 1910-ig született meg egykötetnyi novella. Minden energiáját lekötötte az újságírás, a publicisztika. Az ilyen kijelentésekkel azonban óvatosan kell bánnunk, hiszen az életmű bibliográfiai feltárása – a századforduló novellisztikájának egészéhez hasonlóan – nem történt meg. Leginkább Szentai Zsolt és Urbán László kiadásának bibliográfiájára támaszkodhatunk (Cholnoky V. 2001, 446–451). Ezekből az adatokból kitűnik, hogy Cholnoky következő, 1912-es, Az alerion-madár vére című novelláskötetébe öt 1910 előtt keletkezett szövegét is felvette, viszont a Néhusztán meséiből című posztumusz válogatás szinte kizárólag az utolsó három év terméséből szemelget. Ez a bibliográfia nem tud róla, hogy a kötetek számos novellája újságokban vagy folyóiratokban előzetesen megjelent volna, pedig például a pusztumusz kötet esetében kizárható, hogy nem így történt.

Az életmű publicisztikai részét azonban nemcsak a szövegek mennyisége és magas stiláris színvonala miatt kell különös figyelemre érdemesítenünk, hanem azért is, mert Cholnoky nem kis mértékben ezeknek köszönhette korabeli hírnevét. Sokan hangsúlyozták azt is, hogy az ismeretterjesztő és narratív kispróza között ebben az életműben nehéz szigorú határvonalat húzni, a két szövegtípus nagyon erős hatást gyakorol egymásra (Cholnoky L. 1917, 669; Szajbély 1993, 87; Sánta 1993, 95). Néhány szempontot mindenképpen érdemes átgondolni már csak az ismeretterjesztő esszéket illetően is. Cholnoky Viktor rengeteg témával kapcsolatban fejtette ki nézeteit, ismertette a tudományos magyarázatokat. Kortársai lenyűgözően szerteágazó tárgyi tudásról beszéltek, László öccse azonban ekként árulkodott: „a rendkívüli soknál rendkívülien többet tudott – félig” (673), Jenő öccse pedig némi sértődöttséggel számol be róla, hogy bátyja négyszer akkora honoráriumot kapott egy hasonló témájú – az orosz–japán háború kitörése kapcsán Mandzsúriát tárgyaló – cikkéért, mint ő, holott ő járt ott, Viktor írása pedig „hibás, tévedésekkel tele cikk” volt (Cholnoky J. 1998, 223). Egyáltalán nem érdektelen, hogy a publicistában szerteágazó, de felületes ismeretek olvasmányos megfogalmazóját látjuk, vagy „a kor tudományosságának irodalmunkban egyedülálló tolmácsolóját” (Fábri 1980, 502). Ám éppen a szerteágazó tudásanyag miatt nehéz az ilyesmit ellenőrizni, ráadásul minden egyes tárgyi tévedéshez tudománytörténeti szemszögből kellene közelíteni: lehetett-e tudni már akkor is, hogy ez vagy az nem is úgy van? Vegyük például a Tammúz című novellát. Hogy Tammúz nem napisten volt, hanem a vegetáció istene, azt akkor is lehetett volna tudni, de hogy az egyházatyák által is emlegetett kapcsolata Attisszal vagy Adónisszal nem tartható, azon valószínűleg még lehetett vitatkozni. Azt viszont, hogy a sistrumnak nincs húrja – „halotta a szisztrumok húrjának pengését” (Cholnoky V. 1910a, 12) –, mindenképpen tudnia kellett volna, hiszen az 1905-ben kiadott Ókori lexikonban (a lexikonok voltak a kedvenc olvasmányai) szép rajz ábrázolja ezt a zörgős hangszert (Pecz 1905, II: 802).

Mindenesetre az ismeretterjesztő szövegek mára már valószínűleg nagyrészt elavultak, információszerzésre nem alkalmasak, de ettől még találhatnak olyan olvasókat, akiket diszkurzív stratégiáik vagy kellemes stílusuk, szemléletük, meghökkentő gondolataik érdekelnek. Méltó a figyelemre az a szemlélet, amely egyrészt lelkesedik a technikai fejlődésért, kimeríthetetlen érdeklődéssel fordul a tudományos világmagyarázat felé, és mindig nagy lelkesedéssel fejtegeti, milyen ok-okozati összefüggéseket találhatunk a természeti világ tényeiben, másrészt gyanakvással viszonyul a racionalitás egészéhez, a technikai fejlődésből pedig tulajdonképpen a világ elsivárosodására következtet. Ez az ambiguitás valóban vonzó lehet, hiszen a sok szempontú, árnyalt megközelítések ígéretét hordozza. És a tudományos ismeretterjesztés szokásos beszédmódjához képest különlegesség, hogy a racionalista paradigma nem uralja a szövegek egészét. A Milliomosok a levegőben című írás például nem kevesebbet állít, mint hogy a kormányozható léghajó prototípusának lezuhanása a próbaúton, amely tizenöt befektető halálával járt, „szinte döntő bizonyíték az elpusztult léghajó kormányozhatósága mellett”, mert a dolgok sohasem működnek, amikor „valaki valamit produkálni akar” (Cholnoky V. 1913, 164–165). Az efféle irracionális következtetés, ez az abszurd logika egyáltalán nem ritka ebben a publicisztikában, azt is meg kell azonban jegyezni, hogy maga a szöveg reflektál saját gondolkodási stratégiájának abszurditására, amennyiben a következtetést kétszer is a „lucus a non lucendo” közismert ostobaságával jellemzi. Értelmezhető ez úgy is, mint ironikus reflexió az ismereteket terjesztő beszélő pozíciójára, amely a „szakértő” megbízhatóságát kérdőjelezi meg. Félő azonban, hogy ez esetben egy még a „szakértőknél” is többet tudó beszélő pozíciója képződik meg, aki olyan következtetéseket is le mer vonni, amilyeneket a racionalista paradigmába kövült tudósok nem: aki itt beszél, mindent tud, amit a tudományosság elért, de még annál többet is, mert ő művészként a racionálisan nem megközelíthető törvényszerűségeket is látja. Ez a beszélői attitűd a későbbi magyar esszéirodalomban is közkedvelt lesz.

Egy publicisztikai korpusz értékelésénél aligha kerülhetjük meg a kérdést, elfogadhatóak-e számunkra a benne kifejtett vagy implikált ideológiai pozíciók. Meg kell állapítani, hogy jócskán találunk tarthatatlan nézeteket. A technikai fejlődésbe, az európai kultúra haladásába vetett hitt azzal a következménnyel is jár, hogy a gyarmatosítást problémátlanul azonosítja a kultúra terjesztésével, és határozottan elítéli a búrokat, amiért elzárták az angolok útját Afrika belsejébe, vagyis elzártak „egy egész világrészt a haladás, a jövő elől” (Cholnoky V. 1910b, 35). Hasonló alapon kel ki a szénbányászok sztrájkja ellen, mert „a természetadta lehetőségek” kiaknázását, és az erre épülő civilizációs mechanizmusok folyamatosságát már-már etikai kötelességnek tartja: „Még egyszer meg akarják fojtani a napfényt visszafordított Prometeuszai” (Cholnoky V. 1913, 143). A sztrájkjog megkérdőjelezéséből azonban nem következik semmiféle szociális érzéketlenség: a Munka után és a Negatív méregkeverők című szövegek igen finoman szólnak a nyugdíj, illetve e tömegek táplálkozásának kérdéséről, még ha az utóbbi állításait a mostani táplálkozástudomány alkalmasint megkérdőjelezné is (Cholnoky V. 1910b, 71–73; 74–77).

A publicisztikai kötetek lapjain nem ritkák a fajelméleti jellegű megnyilatkozások. Igaz, a legpregnánsabb megfogalmazásokat, amelyekkel A dánosi árjákban találkozhatunk, megpróbálhatjuk azzal kimagyarázni, hogy az író tulajdonképpen az árják felsőbbrendűségét hirdető fajelmélet ellenében beszél, ezért viszi ad absurdum, vagy fordítja visszájára a fajelméletben szokásos gondolatokat, ezért bizonygatja, hogy az árjáknak nincs kultúrateremtő képességük (14–17). Mégis ugyanazok az érvelési stratégiák működnek a szövegben, és a premisszákat semmi sem cáfolja, csak épp ellentétes következtetésekre kíván jutni a beszélő. Ráadásul a szöveg vad cigányellenes kirohanásokkal éri el tetőfokát.

Különösen feltűnőek Cholnoky Viktor szövegeiben a mizogin tendenciák. Érdemes ezt az állítást legalább két idézettel alátámasztani:

„Alig van mérték, amely fogalmát tudja adni a férfi és a nő között való tökéletességbeli különbségnek, de ebben az egy dologban a nő különb nálunk. A férfi, aki a tények jogával tekintheti a nőt átmeneti lénynek a majom és az ember között, csak egy ponton döbbenhet meg, csak egy rejtelemmel állhat szembe értetlenül: a szűzen maradás titkával. Ha ez nem volna, az egész női lélek egyszerre olyan szimplává válnék, mint az amphioxus lanceolatusnak, a dárdahalnak a szervezete, vagy pedig olyan együgyűvé, mint amilyen a feminizmus” (94).

A második idézet már egy novellából, az Amenhotepből való, és egyben annak a herderi gondolatnak a mély elsajátítását is jelzi (nem egyedülálló példaként), hogy a néplélek jellege a nép lakóhelyéből következik:

„Gergely agglegény volt (…), sőt nőgyűlölő is valamelyest. Nem is nőgyűlölő, csak olyan asszonylenéző, mint minden ember, akinek a fajtája azokról az égtájakról való, ahol nagyerejű a Nap. Mert a minne és a feminizmus vértelensége egy dolog a köddel, az asszonyt igazi értéke szerint csak a Kelet meg a Dél férfia méri” (Cholnoky V. 1910a, 57).

A két idézet (számukat bőséggel lehetne szaporítani) megmagyarázhat egy feltűnő hiányt Cholnoky novelláiban: elvétve szerepelnek bennük nők, és ha mégis, igen alárendelt, többnyire ellenszenves szerepkörben. Szerelmi történet – bár a világ elbeszélésirodalmának jelentős hányadát az ilyen történetek alkotják – egyáltalán nincs köztük, hacsak nem a Durhán fia, melyben a férj agyonrúgja hűtlen feleségét, és ezáltal helyreállítja harmonikus kapcsolatát a fiával (228–236). A szerelmi tematika hiánya összhangban áll a fenti idézetek közül az elsővel, amely a nőt csak aszexuális lényként találja érdekesnek.

Eltekintve néhány egzotikus mesétől, a Cholnoky-novellák szokásos alaphelyzete, hogy két férfi ül a kocsmában, és beszélget. Persze beszélgethetnek valamelyikük otthonában is, de mindenképpen alkohol mellett, egy telefüstölt szobában. A hangsúly mindenesetre nem a történetmondáson, nem a cselekményen van, hanem a szereplők szövegein, azon, amit mondanak. Ennek következtében egyáltalán nem ritka, hogy a novella mindössze valamilyen diszkurzív tartalom előadásának puszta kerete – ahogyan a Tammúz középpontjában is egy vallástörténeti fejtegetés áll, méghozzá a sumer harcos álmában megjelenő istenség által elmagyarázva. Az ilyen típusú szövegeket általában didaktikusnak szokás nevezni, ez a jelző azonban Cholnokyval kapcsolatban azért hangzik el ritkábban, mert az ő szövegei révén közvetített diszkurzív tartalmak megkérdőjelezik az uralkodó paradigmát, vagy legalábbis annak szempontjából periferikus igazságokat fogalmaznak meg (lásd a Tartini ördögében az alkoholfogyasztás apológiáját az orvostudománnyal szemben) – valamilyen egzotikus tapasztalatról tudósítanak. Vagyis érdekes, újszerű gondolatokat ismertetnek, míg a didaxist inkább a bevett igazságok elmondásával asszociáljuk.

A beszélgetés középponti szerepét gyakran hangsúlyozza a párbeszédes forma kizárólagossága, vagyis a közvetlen narrátori jelenlét kiküszöbölése. Ez a forma láthatólag okoz némi fogalmi zavart az irodalomtudományos megközelítésben, minthogy nyomdai megjelenítése nem különbözik a drámáétól. Cholnokynak ezeket a „rövid jeleneteit” Szajbély Mihály „színműveknek” nevezi (Szajbély 1993, 84), Dobos István pedig általános érvénnyel kijelenti, hogy „tiszta dialogikus forma nem valósulhat meg a szépprózában”, hiszen az elbeszélésben a párbeszéd mindig „a narrációnak van alárendelve” (1995, 82). Csakhogy a magyar irodalomból is számos példát idézhetünk olyan novellákra, amelyek kizárólag párbeszédből állnak, és Wallace Hildick az elbeszélés alaptípusai között három olyat is elkülönít, amelyekben nincs narrátori szöveg. Ezek egyikét, amelyet „színdarab formájában” írottnak nevez, az különbözteti meg a színdarabtól, hogy csupán valamilyen speciális cél érdekében alkalmazza a színdarab eszközeit anélkül, hogy az előadás lehetősége egyáltalán felmerülne (Hildick, 1968, 62). Ez a szempont nagyon is illik Cholnoky szövegeire: olyan elbeszélések ezek, amelyek csak szűkszavúan utalnak a helyszínre, a mozdulatokra, hogy minden figyelem a megszólalásokban elmondott tartalomra irányulhasson. A dialógusokban per definitionem több szereplő is megszólal, ezért mindig nyitva áll annak lehetősége is, hogy az egyik szereplő által megfogalmazott nézetet a másik szereplő távolságtartásával szemléljük: az önironikus reflexió olvasata is beleíródik a novellákba (Radics 1993, 115–116). De a legtöbb ilyen jellegű írásra mégis inkább a platóni dialógusok működése jellemző: az egyik szereplő (a neve legtöbbször Dénes) elmondja saját rendkívüli bölcsességeit, vitapartnere pedig leszerepel a maga korlátoltságával.

A leghatásosabb, a legtöbbre értékelt és kétségkívül a legizgalmasabb novellatípust az Amanchich Trivulziót szerepeltető írások jelentik. Az alapszituáció ezekben is az, hogy két férfi beszélget a kocsmában, még ha az a kocsma Európa legkülönbözőbb városaiban található is. A két szereplő közötti hatalmi viszony azonban igen összetett, hiszen egyfelől Trivulzió a beszélő, aki tudásából részelteti a másikat, másfelől társa az, aki fizet, aki szórakozni vágyik, és ezért megvásárolja a mesét, ráadásul ő az elbeszélő is, következésképpen Trivulzió meséje is az ő ellenőrzése alatt áll. Ez a viszony lehetővé teszi, hogy mind a két szereplő pozíciója ironikussá váljon. Igaz, Trivulzió történetei gyakran tartalmaznak valamilyen diszkurzívan is megfogalmazható vagy akár meg is fogalmazódó tanulságot, és történetei elég gyakran emlékeztetnek a népszerű kalandregényekre, a beszélgetésben mégis létrejön egy egészen sajátságos atmoszféra, amelyben a mesélő kedv, a történet mondatsorozattá kerekítése játssza a főszerepet, amelyben kiiktatódik a referencialitás kérdése (Trivulzió nagy valószínűséggel hazudik, de kit érdekel?), és csak a társalgás, csak az együttlét, csak a mese a fontos.

Cholnoky Viktor 1910-től, a Tammúz című kötet megjelenésétől egészen 1912-ben bekövetkezett halálig sikeres írónak számított. Hasonlóképpen 1916–1919 között két-három sikeres év jutott öccsének, Lászlónak is. Sikerét a Nyugatban 1916-ban és 1917-ben megjelent két hosszabb elbeszélése, a Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja alapozta meg, melyeket a kortárs kritika igen magasra értékelt (Schöpflin 1918, 696). Az ő esetében az életmű legfontosabb, legszínvonalasabb és méltán sikeres részének megírása egybeesik ezzel az egyetlen igazán termékeny periódussal, melynek azonban nem a halál, hanem az invenció kimerülése (Nemeskéri 1989, 34 és 38) és az alkoholfüggőség visszatérése vetett véget.

Életművére nemcsak az azonos témák variálása, sokszoros újraírása a jellemző, hanem akár a csalás és a plágium is. Ha tehette, korábbi műveit más címmel újra eladta egy másik kiadónak vagy lapnak, de állítólag még ugyanannak a lapnak is. Bátyja, Viktor munkáit is a sajátjának tekintette, Bertalan éjszakája című novelláskötete végére például beillesztette Viktor Füstkarikák című első kötetének nyitódarabját, igaz, a mondatok szintjén alaposan átírva: Hőscsinálás (Cholnoky V. 1895, 5–17) és Hősök (Cholnoky L. 1918, 183–188). Ha a szükség úgy hozta, szövegeiből akár bekezdésnyi részleteket is átemelt más írásaiba, amire nyilván az állandó pénztelenség ösztönözte, másrészt valamiféle ökonómia: a jól sikerült leírásokat szívesen használta fel újra meg újra, és ebben a tekintetben szinte hivatalnoki pontossággal járt el (Galsai 1958, 403). Gondosan kivágta az újrahasznosítandó szövegrészleteket, és beragasztotta a készülő kéziratba, sőt egy ideig pontos kimutatást vezetett írásainak (sokszoros) értékesítéséről (Nemeskéri 1989, 34). Novelláinak, regényeinek világképi és hangulati uniformitása azonban azt is hihetővé teszi, hogy „Cholnoky László azt az egy novellát (…) írta valamennyi kísérletében” (66).

Legtöbb novellájában központi téma lesz valamiféle élethazugság, a hamis vagy a kettős tudat. Hősei legtöbbször perifériára szorult, kétségbeesett, gyakran nyomorgó és szintén gyakran alkoholista férfiak, akik lelki integritásuk fenntartása érdekében nagyon hasonló stratégiákat alakítanak ki. Úgy vélik, valójában nem abba a világba tartoznak, ahol élnek, hanem egy másik, szebb, boldogabb közegbe. Ez lehet az elvesztett múlt jóléte, vagy valamiféle fantáziavilág, amelynek fenntartása akár az őrülettel határos. Úgy képzelik, van valahol egy igazi lényük is, amelynek semmi köze hétköznapi létükhöz. Bertalan úgy tudja, azonos Caracalla császárral, és életfeladata az aqua lustralis megtalálása; Prikk, noha bokrok alatt szokta kialudni a legolcsóbb pálinka mámorát, az igazi Prikket úgy képzeli el, amint „üde leányok” és „szép elegáns urak” „örvendezkedve” sietnek elé: „Ah, ah, Prikk! Itt van Prikk! Hozta Isten Prikk!” (Cholnoky L. 1958, 99), ráadásul a transzcendenciával, a mennyei szférákkal is különösen bizalmas viszonyt ápol; Szörcsei, a Hullámok púpos főszereplője nyakba akasztható tálcáról inggombokat árul, de úgy tudja, elszántan és bátran áll egy hullámok ostromolta szirten (307–308).

Az efféle kettősségek narrátori értékelése általában ambivalens. Egyáltalán nem ritka, hogy fantáziavilágok alkotják az értéket, és az elképzelt szépségek és különösségek fiktív voltával szembenézni értékvesztés. A Különös ismerős másodlagos narrátora például így sóhajt fel, amikor kiderül, hogy a hallott történet egy őrült elmeszüleménye: „Végtelen szomorúság fogta el a szívemet. Tehát az egész történetből egyetlen szó sem volt igaz” (305). Másrészt megfigyelhető némi távolságtartás akár a hamis tudattal túlélő szereplőkkel, akár az efféle értékelésekkel szemben. Bertalan, Prikk és Szörcsei egyaránt nyomorog, és történetüket az hozza mozgásba, hogy váratlanul nagyobb pénzösszeghez jutnak. A fejlemények úgy is értelmezhetők, hogy ezáltal az élethazugság lelepleződik, kiderül, hogy ezek az emberek már képtelenné váltak bármiféle változtatásra, a változás puszta lehetősége szembesíti őket második tudatuk hamisságával, és ez óhatatlanul a bukáshoz vezet – öngyilkossághoz Bertalan és Prikk, anyagi és erkölcsi összeomláshoz Szörcsei esetében. De ennek az értelmezésnek az ellenkezője is tartható: Bertalan és Prikk hamis tudata hegemóniára tesz szert személyiségükben, és ezáltal valóban elérik a teljességet (Galsai 1958, 413). Bertalan megtalálja az aqua lustralist, Prikk hófehér sirály képében száll fel az égbe, Szörcsei pedig rájön, hogy az összeomlást követő világ sokkal szebb, mint képzelte, hogy a keserves küzdelmeket elvesztve valójában megtalálta a megnyugvást. Miután összecsaptak feje fölött a hullámok, azt gondolja: „Milyen szép és nyugalmas minden itt lent a tenger fenekén!” (316).

A fivérek közül Cholnoky Jenő hozta létre a legnagyobb terjedelmű életművet: mintegy 20 000 oldalnyi szöveget hagyott hátra (Kubassek 1998, 343), beleértve 45 könyvét. Mint a magyar földrajztudomány kimagasló alakja a két háború között „megkerülhetetlen tekintélynek” számított (253). Jelentős tudományos teljesítményéhez sikeres tanári tevékenység és nagyszerű íráskészség társult, amely népszerűsítő munkáit széles körben tette befogadhatóvá. Úgy látszik, a három fivér közül egyedül ő volt képes tartós sikert elérni, nyilván nem függetlenül tisztes, polgári életvitelétől, amelyre, író fivéreivel ellentétben, egyedül ő volt hajlamos. (Megjegyzendő azonban, hogy kínai úti beszámolója alapján belőle sem hiányzott a kalandvágy.)

Ha íróként tekintünk Cholnoky Jenőre, kézenfekvő, hogy két leginkább narratív jellegű szövegére hivatkozzunk, A sárkányok országából című kínai útleírására, valamint Önéletrajzára. Jó stílusú szerzőnek bizonyul, aki érdekesen és izgalmasan tud történeteket előadni, az epikai kompozícióhoz azonban nincs érzéke: szövegei fragmentárisak, az egyes események között nem teremt kapcsolatot, és folyamatokat szinte egyáltalán nem képes érzékeltetni. Ebben nyilván jelentős a szerepe van az ismeretterjesztő rutinnak is: tudásanyagot kíván átadni, és az eltérő tudáselemek közötti kapcsolatokat nem narratív struktúrák hivatottak megteremteni. Mindkét szövege igen tanulságos, adatgazdag, érdekes és szórakoztató olvasmány, sőt kínai úti beszámolójában vannak olyan tudományos fejtegetések és ábrák, amelyeket évtizedekig sokan tőle vettek át (Kubassek 1998, 348). A három fivér teljesítményét nyilván nem különösebben érdemes egymáshoz mérni, hiába sugalmazza az azonos vezetéknév, az összefonódó hármas életrajzi narratíva, mely szerint mindhármuk esetében valamiképpen ugyanarról a jelenségről vagy ugyanannak a családi örökségnek három különböző megnyilvánulásáról van szó, valószínűtlen, hogy az összekapcsolásból több haszon származna néhány szentimentális laposságnál. Lehet, hogy Cholnoky László bátyját tekintette a legnagyobb írónak, és hogy ezért Viktor szövegei alapvető hatással voltak írói tevékenységére, de ahol ez a hatás a legközvetlenebb (Hőscsinálás/Hősök), ott egyikük esetében sem beszélhetünk csúcsteljesítményről. A Viktor által kialakított diszkurzív tartalmakra koncentráló, az egyes szereplők kifejtő jellegű megszólalásait középpontba állító, az ismeretterjesztés feladatától sem idegenkedő intellektuális novellatípus nem folytatódik László írásművészetében, viszont László szövegeinek fő témája, az episztemológiai bizonytalanság és a normálistól eltérő tudatállapotok felértékelése Viktor írásaiban is szerepet játszik. E problémakör összetett ábrázolásában Cholnoky László ért el jelentős eredményeket.