A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.3. Nézőpont

A cseh trombitás különös hangsúllyal emlékeztet az igeidők modális szerepkörére. A legelső bekezdés jelen idejű; közeli nézőpontból láttatja a címszereplőt, amint a zenekarban játszik:

A színházi zenekar mély pincéjében – zöldernyős villanylámpa előtt – ül Sznopcsek, a cseh trombitás. Ha a karmester kopog a pulpituson, szájához szorítja rengeteg trombitáját, a szeme kidagad, mint a pontyé, a két arca először felpuffad a beléje szívott sok levegőtől, aztán ez a levegő – lassan és ütemesen – kiárad a trombita torkán, s az arca lelohad. Sokszor ismétli a játékot. Lélekkel fúj, és lelket fúj a hangszerébe. A trombita pedig mint egy kacskaringós szörny, egy aranypolip, őt szívja. Estefelé borozni szokott. A feje kellemesen kóvályog. Izgatja a zene. Amint belelehel a trombitájába, úgy érzi, hogy a szája elreped, az arca felrobban a fortissimo örömétől, és bőrén még sötétebbé válnak a bor és az öregség csúnya piroslila rózsái. E tornák után lehunyja a szemét. A világ sötét fényben úszik előtte.

Az arcképszerű bevezetés után a második bekezdés második mondata vált át múlt időre. A látószög már távolabbi: a jelenetszerűséget szigorú értelemben vett történetmondás helyettesíti. Itt fordul elő az a mozzanat, mely a korábban említett többi alkotás egyikében sem található meg, s nyilvánvalóan kulcsot adhat Kosztolányi művének eredetiségéhez: Sznopcsek akkor hagy föl a zenéléssel, és válik hallgatóvá, midőn a halál közeledtét érzi. A hang, mely eddig a címszereplő trombitájából kifelé áramlott, mostantól kezdve befelé áramlik Sznopcsek lelkébe. A hangszerét másik közvetítő váltja föl: „a füle, ez a begyakorolt, ínyenckedő halló szerv, mohón szürcsölte magába a halkuló, dübörgő hangviharokat, mintha egész valója ezen a két lapos tölcséren át ömlött volna beléje.” Döntése alaposan megfontolt: „maga elé bámulva, nyugodtan és bölcsen – ahogy igazi filozófushoz illik – leszámolt az élettel.”

Az „egy este” meghozott elhatározást a hangverseny-látogató magatartásának jellemzése követi, annak leírása, ahogyan „mindig” viselkedett. A megszokott „életrend” ecsetelését a negyedik bekezdés szakítja félbe. Sznopcsek eddig mindig elsőként érkezett a hangversenyre, most viszont utolsóként lép be a terembe. A bevezetés után itt kezdődik az elbeszélés második szakasza. A részletezés aprólékos előkészítés hatását kelti: „Hűvös októberi este volt, korán sötétedő. A köd vastagon feküdt a városon, az emberek küszködtek vele, nekimentek, a villamosok csörömpöltek. Valami zavar és várakozás lebegett mindenütt. Kopott, csöpögő esernyőjével sebbel-lobbal libegett a lépcsőn felfelé. Úgy látszik, el is késett. Fáradt és szomorú volt, alig bírta már magát, nem is akart eljönni, de most ott állott az ajtó előtt, nem érdemes visszafordulnia.”

A betűrímek arra ösztönözhetik az olvasót, hogy lassabban kövesse a történést. A szavaknak súlya van, s az utolsóként idézett mondat harmadik és ötödik tagja úgy is felfogható, mint a szereplő tudatában végbemenő folyamat elbeszélése. A belső nézőpont mintha fékezné az események elmondását. A következő, azaz ötödik bekezdés második felében azután újra jelen idő szerepel, ami ismét látványszerű hatást kelt. A történetmondás nézőpontja a trombitáséval azonos, az ő tekintetét követi: „Lábujjhegyen lopózkodott a legközelebbi székre. Idegesen feszengett, mert nem ülhetett a szokott helyén, körötte ismeretlen emberek, mellette egy nagy ablak, amelyet azelőtt sohasem vett észre. Az ablaktáblákról csorogtak a vastag verejtékcsöppek. A teremben különben is tűrhetetlen a melegség. Fönn a plafonon a zöld gázlángok lihegnek, a tikkasztó forróságban szédülnek. A tükrök a sarokból bámulnak reá, a zene pedig magasan kóvályog és álmos, ernyedt, azt hinné az ember, bármelyik pillanatban elhallgat, elalszik. A zene és a melegség együtt zsibong.”

A két igeidő a hatodik bekezdésben is keveredik egymással, mintegy a külső és belső látószög, elbeszélés és tudatfolyam váltogatását jelezvén. A trombitást ezúttal nem tudja lekötni a zene. Különös fáradtságot érez, s a zenészek helyett a közönséget nézi. A belső történés jelenidejűsége hiányos mondatba torkollik: „És ott egy oldalszéken, ott, egészen az ablak mellett…” Ezután a szöveg hirtelen visszatér a múlt időhöz, az eddigi hat hosszabb bekezdés folytonosságának három igencsak kurta, egyetlen mondatos bekezdés vet véget, s a közbülső közvetlenül idézi a szereplőt. Hangosan ad-e kifejezést Sznopcsek a megdöbbenésének, vagy nem – bajosan lehet eldönteni:

A feje megfájdult és elállt a lélegzete.

– Bolondság – mondta.

Aztán újra odanézett.

Sznopcsek eleinte tiszta fejjel érzékeli, hogy nem láthatja azt, akit látni vél. „Pontosan emlékezett halálának évszámára, s hamarosan kiszámította, hány év múlt el azóta.” Amikor újra odapillant, és a látvány mintegy megerősíti előbbi föltevését, így szól – valószínűleg magában: „Lehetetlen, lehetetlen.”

Eddig sem volt gyors ütemű az elbeszélés, de ezután még jobban lelassul, s múlt és jelen idő szembeállítását minden bizonnyal külső és belső nézőpont kettősségének lehet megfeleltetni.

 Megsimította homlokát. A feje beteg, a látása zavarodott meg, bizonyára csak képzelődik.

 Végre kiegyenesedett, hirtelen és határozottan feléje fordult, mintha maga előtt akarta volna bebizonyítani, hogy nem fél. Az ismeretlen még mindig úgy ült, mint előbb. A szék támlájára támaszkodott, nehéz, nagy fejét jobb kezére hajtotta úgy, hogy fél arcát – egészen élesen – láthatta. Pár pillanat múlt el. Egyszerre lassan és nyugodtan hátrafordult az idegen, s reá nézett.

 Reám néz?

Ez a tekintet arról győzi meg Sznopcseket, hogy nem képzelődhet. Kimondja a nevet: „Beethoven…”

Kosztolányi már e korai alkotásában a fokozatos kibontakoztatás, körülményes előkészítés, alulfogalmazás, a szinte észrevehetetlen átmenetek művésze. A hős apránként győzi meg magát arról, hogy Beethoven ül a hangversenyközönség soraiban. A nézőpont többszöri megtorpanás, tétovázás után a trombitáséval azonosítódik, olyannyira, hogy a továbbiakban már csakis arról értesít a szöveg, amit a cseh muzsikus érzékel. Értelmét veszíti a kérdés, mi is történik a hős tudatán kívül, sőt az is, ki a beszélő.

Nem véletlen, hogy a „lassan” szó háromszor is nagyon hangsúlyosan fordul elő. Először a már idézett legelső bekezdésben, annak megjelenítésekor, miként jön ki a levegő a zenész hangszeréből; másodszor akkor, midőn az idegen hátrafordul, és ránéz a trombitásra; harmadszor pedig annak a jelzésekor, miként teszi Sznopcsek az idegen vállára a kezét, hogy meggyőződjék az általa látott személy valódiságáról.

A lassú kibontakoztatás és a rendkívül részletező kidolgozottság okozza, hogy nem adható válasz a kérdésre, mikor lépi át az elbeszélés a valódinak és kitaláltnak föltételezett világot elválasztó határvonalat. Henry James szavai idézhetők, olyan eszmefuttatásából, mely körülbelül ugyanabból az időből származik, mint A cseh trombitás: „A tapasztalás léggömbje természetesen a földhöz van erősítve, és ettől a kényszerűségtől függve himbálózunk – hála a figyelemre méltóan hosszú zsinegnek – a képzeletnek többé-kevésbé kényelmes kocsijában, s ez a zsineg teszi lehetővé, hogy tudjuk, hol is vagyunk, hiszen attól a pillanattól fogva megszabadulunk a kapcsolatainktól, amint valaki elvágja a kötelet – s kedvünk szerint fölvillanyozva távolodunk bolygónktól, különösen akkor, ha minden szerencsésen alakul. A románcíró művészete abban rejlik, hogy »mulatságból«, lopva elvágja a kötelet, anélkül, hogy ezt észrevennők” (James 1962, 33–34).

Nemcsak azért segíthet az idézett megállapítás A cseh trombitás értelmezésében, mert Henry James általában véve a kitaláltságnak a századforduló irodalmára jellemző értelmezését igyekezett összefoglalni, hanem azért is, mert válogatott műveinek 1907 és 1909 között közreadott sorozatához írt előszavai egyikében a tündérmese utódjának nevezte a szellemhistóriát. Kosztolányi aligha ismerte azokat a kísértethistóriákat, amelyeket Henry James 1868 és 1909 között írt, ám ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy némi párhuzamot vonjunk az amerikai születésű szerzőnek és Csáthnak, illetve Kosztolányinak a művészete között. A halottak és az álom szerepeltetése mindhármuknál összefüggésbe hozható a lélektan korabeli megújulásával, melynek Freud előtti egyik kezdeményezője Henry James bátyja, William volt. A pragmatizmusnak nevezett bölcseleti irányzat e jelentős kéviselőjének The Principles of Psychology (A lélektan alapelvei, 1890) című munkája a 20. század elején föllépett magyar írók előtt sem volt ismeretlen. Babits egy 1918-ban tett nyilatkozata szerint már korai éveiben megismerkedett vele (Babits 1997, 34). Rajta kívül más magyar írók is olvasták az amerikai szerző munkáit – 1912-ben Szabó Dezső értekezett róluk a Nyugatban. Abban vélte megtalálni William James leglényegesebb fölismerését, hogy nincsenek teljes érvényű törvényszerűségek. „Minden ember körül egy igazság-horizont van, melynek ő a központja” (Szabó 1920, 145).

Ismeretes, hogy a tudatfolyam, mely meghatározó fogalommá vált a korai 20. század elbeszélő műveinek értelmezésében, William James említett munkájában kapta meghatározását (James 1952, 181), és elválaszthatatlan attól, hogy e korszak jelentős prózaírói a szereplő nézőpontját részesítették előnyben. Természetesen Freud Álomfejtés (1900) című munkájának a hatásától sem függetleníthető a szereplői tudat előtérbe állítása. Csáth történetei közül A béka (1905), az Anyagyilkosság és a Délutáni álom (1908) vagy A kutya (1909) éppúgy kitüntetett teret juttat az álomnak, mint a kötetekben nem közölt szövegek közül az Elfeledett álom (1910) vagy az Egyiptomi József (1912). Az orvos-író műveiben az álomleírás egyik nyelvről a másikra átültetés. A legutóbb említett történetben Zalai Jóska arra figyelmezteti a névtelen elbeszélőt, hogy az álom közvetlenül nem továbbítható: „Csak most fordítom át neked a reális élet szavaira.” Kosztolányi elbeszéléseiben álom és ébrenlét éppúgy nem különül el egymástól, mint szerep és élet. A Sakk-matt (1905) elbeszélője álmából fölriadva is hasonló világban találja magát, s így jellemzi saját viselkedését: „nem tudtam, mit csinálok”. A Xavér nevű főszereplőről az olvasható Az alvó (1913) című történetben, hogy „nem tudta, merre van az ébrenlét és az álom határa”. Ez az eldöntetlenség olykor a humor előidézője, ami A cseh trombitás hatásából sem hiányzik.

Nagyon is elképzelhető, hogy az olvasó mulatságosnak találja Sznopcsek képzelgését. Ismeretes, hogy Kosztolányi minden írás nélkülözhetetlen sajátosságának tartotta a humort. Azt állította, hogy „a humor a nevetséges fönsége”, melynek bölcsességére „egy alig látható, eltűnődő mosoly a válaszunk” (Kosztolányi 1999, 387). Mivel a humor „a legnagyobb és legkisebb dolgokat állandóan összeveti”, és az értékek viszonylagosságára emlékeztet, csak egy paraszthajszál választja el a tragikumtól. „A tragikum váratlanul komikumba billent, és a komikum váratlanul a tragikum fönségét sejteti” (Kosztolányi 1976, 163).

Beethoven zenéjének fölidézése Kosztolányi történeteiben magas művészetnek és parlagiságnak olyan feszültségére emlékeztet, amely az értékelő távlat függvényeként éppúgy minősülhet tragikusnak, mint komikusnak. Az állomásfőnök lánya A vonat megáll (1906) című történetben azért játssza Beethoven valamelyik művét, hogy elfeledje a falu igénytelenségét, amely végül is öngyilkosságba kergeti. Merőben különbözik e novella hangnemétől az Egy kisfiú (1917) csúfondárossága. A tanácsos estélyt ad. A vacsorát zene követi. Egy szonáta elhangzása után a tanácsos úgy érzi, mondania kell valamit. „Beethoven mindig poétikus, és – tette hozzá kis gondolkozás után – mindig mélabús…” A cseh trombitás és Beethoven találkozása egyszerre jelenthet szembesülést a nagy művészettel és hagymázos képzelgést. A szöveg egyes mozzanatai érzékeltetik, hogy Sznopcsek elég sokat ivott, sőt azt is, hogy a zeneszerzőről elterjedt vagy olvasott történetek és a róla látott képek motoszkálnak a zenekari muzsikus fejében, amikor megpillantja az Eroica alkotóját. Látomása kétértelmű: hol rendkívülinek, hol a többi emberhez nagyon is hasonlónak mutatja az idegent. „A komikum, a nevetés hatalma (puissance) a nevetőben és egyáltalán nem a nevetés tárgyában leledzik” – írta Baudelaire, akinek műveit Kosztolányi nagyon sokra becsülte és szívesen fordította (Baudelaire 1971, 1: 308). Az olvasó távlatán múlik, mennyire tartja mulatságosnak, illetve komolynak az elbeszélésnek azt a részletét, amely arra vonatkozik, miként is győzi meg magát a cseh trombitás arról, hogy valóban Beethoven az idegen, aki „lassan és nyugodtan” hátrafordul, és reá néz:

A trombitás elfehéredett, s arra gondolt, hogy utóbb gyakran történnek vele olyan dolgok, amelyeket nem tud megmagyarázni, és délután több bort ivott a kelleténél. A szája azonban nyitva maradt az ijedtségtől:

– Beethoven…

Ő volt, a süket Isten, majdnem olyan, ahogy a képeken látta, ahogy képzelte. Eljött ide, abba a terembe, ahova ő, elvegyült a többi közé, és észre sem vették. Most már nem is kétkedett. Előtte volt, s ha közelebb megy hozzá, meg is tapinthatja a ruháit, csontos arcát, gőgös-szomorú szemeit, beszélhet vele, megszólíthatja, és ő felelni fog röviden, egyszerűen, vagy talán gorombán, ahogy a kontár orgonással beszélt egyszer, mikor haragos volt.

Nézte, nézte. Az idegen mozdulatlanul ült. Nagy koponyáját előre tolta, oroszlánsörényét hátrasimította sovány, hosszú ujjaival, azután ismét nekitámaszkodott a széknek, mint a többi. Vonásai durvábbak, mint a képeken, orra nagyobb és formátlanabb, de azért így is szép, és vékony germán ajka finom és friss, mint egy fiatal leányé. Csak barnás arca kissé halvány, mintha nem aludt volna az éjjel, s fáradt lenne a hosszú utazástól, melyet meg kellett tennie, míg ideért. A jobb könyöke fehér kőportól piszkos, a sírok tégláitól, vagy talán a meszet dörzsölte le, amint bejött?

– Milyen nyugodt. Milyen egyszerű. Akárcsak a többiek.

Sznopcsek most már úgy emlékszik, hogy a hangversenyre érkezésekor is látta az idegent, de akkor még nem ismerte föl benne a nagy zeneszerzőt. Úgy érzi, régi vágya teljesül. A nézőpont azonos a címszereplőjével, ezért csak azt látjuk s halljuk, amit ő. A cseh trombitás bizonyosságot akar szerezni. Megérinti, majd meg is szólítja az idegent. A tőle kapott válasz Sznopcsek vágyának kivetítődéseként is felfogható: „Vigyázzon – mondta az idegen –, nem szeretném, ha más is megismerne.”

1.4. Halál

A Beethovennek vélt idegen leírásának egy hangsúlyozottan talányos, vagylagos kérdő mondatként megfogalmazott részlete azt sejteti, hogy a címszereplő nem képes eldönteni, halott kísértetét látja-e maga előtt. Arra a kérdésre, miért éppen Beethoven szellemét idézi meg az elbeszélés, mindenekelőtt azt a választ adhatjuk, hogy 1907-ben Európában s így Magyarországon is legtöbben Beethoven életművét helyezték a zenei kánon középpontjába. A romantikusok – Hoffmanntól Wagnerig – azt a képet hagyták örökül a 20. századra, mely szerint Beethoven „a szenvedésből műalkotásokat teremtő magányos művész-hősnek” a megtestesítője (Taruskin 2005, 2: 649). Csáth Géza, kinek alapos történeti ismeretei voltak, 1911-ben így írt: „Most, a huszadik század elején általában őt tartják a legnagyobb zeneszerzőnek minden zeneszerzők között. És ebben a véleményben – úgy látszik – teljes igazság rejlik. Shakespeare-t, az írók legnagyobbikát aligha fogja valaki kitúrni ebből a rangjából. Beethoven is meg fog maradni a legnagyobb zeneköltőnek. (…) Amint Shakespeare történetének megnyilatkozási formája a dráma, Beethovené a szonáta vonósnégyesre, zenekarra vagy zongorára. A szonáta tudniillik a legnagyobb, legfejlettebb zenei forma” (Csáth 1911, 13).

Túl azon, hogy a közmegegyezés Beethoven műveiben látta a zenei magas kultúra legfőbb megtestesítőjét, Kosztolányinak más oka is lehetett arra, hogy éppen ennek a szerzőnek a szellemét idézte meg. Gyerekkori élmények alapján társíthatta a halált az Eroica „Marcia funebre” feliratú második tételének a zenéjével. Tizenöt éves korában, 1900. október 25-én a következőket írta a naplójába:

Szomorú nap ez a gimnáziumnak tanévében. Egy gimnazista társamat, valami Jós nevű első osztályos tanulót kísértünk ki a temetőbe. Agyhártyagyulladásban halt meg.

Esős, csúnya idő volt a temetésen. Csuromvíz voltam, mire hazaértem. Oh, be szép ez a halotti mars, lelket rázó, valóban érzi az ember azt, hogy halhatatlan írója, Beethoven, mennyire felfogta a themát

(Kosztolányi 1996, 765).

Csáth elbeszéléseiben a történést gyakran a halál irányítja, mely csak ritkán baleset következménye – mint előbb A kútomlás (1908), majd A kút (1911) címmel ellátott történet esetében. A fekete kutya (1903), az Anyagyilkosság (1908) s a Rozi (1912) gyilkossággal, a Johanna (1910), a Schmith mézeskalácsos (1910) s a Palincsay (1912) öngyilkossággal ér véget, A kis Emma (1912) esetében pedig a gyilkosságról írt naplóföljegyzést a beszámoló készítőjének öngyilkosságát megemlítő végszavak követik. Kosztolányit elsősorban az a kérdés érdekelte szenvedélyesen, mennyiben érintkezik a halottak világa az élőkével. Nemcsak A cseh trombitás bizonyítja ezt, hanem például az Aranysárkány végső jelenete is vagy a Miklóska (1917) című történet, melyben egy két és fél éves kisfiú látszólag véletlenül öli meg az apját. A cseh trombitás eredetisége a Gluck lovaghoz képest abban is kereshető, ahogyan Kosztolányi elbeszélése kapcsolatot teremt művészet és halál között. Sznopcsek elmélyül a zenében, és fölkészül a halálra. E két folyamat párhuzamossága különösen a történet harmadik szakaszában válik nyilvánvalóvá, mely annak az elbeszélésével kezdődik, hogy a hangverseny véget ér, s a két szereplő együtt távozik.

Összeegyeztethető-e a művészettel való azonosulás az élet értékeivel? Ez a kérdés több a századfordulón keletkezett írói alkotásban is fölvetődött. Nemcsak már említett művekben, de például Thomas Mann 1901-ben kiadott Buddenbrooks című regényében is. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy Kosztolányi már 1907-ben ismerte e művet, melyben az élet és a művészet értékei feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek: a zenéhez szenvedélyesen vonzódó Hanno korai halála véget vet a polgári család folytonosságának.

Újraolvasáskor egészen nyilvánvalóvá válik, hogy A cseh trombitás a meghalásról szól. A nemlétre való felkészülés akkor kezdődik, amikor a címszereplő lemond arról, hogy lelket fújjon a hangszerébe, és beül a művészet tétlen befogadóinak a körébe. A második bekezdés ugyan még a megszokott életrend változatlanságát hangsúlyozza, de a legelső s az utolsó mondat már a nemléthez való közeledést jelenti be. Nem eseményként, hanem olyan tudati állapotként jellemzi a bekövetkezendőt, amely elkerülhetetlen s ugyanakkor előre nem látható: „Arca még piros, járása vidám és könnyű, de egy idő óta a halál csírái fakadoznak benne. (…) Maga sem sejtette, mi baja van, de tudta, hogy pár év, pár hónap és mindennek vége.”

A találkozás egy halottal majdnem természetes velejárója, sőt következménye lehet a halálra való fölkészülésnek. Eleinte Sznopcsek káprázatnak, érzéki csalódásnak minősíti az általa látottat, és a halottra gondol. „Otthon az ágya fölött lógott a maszkja, melyet a halotti lárva után öntöttek.” Fokozatos beleéléssel győzi meg magát arról, hogy nem képzelődik; valóban Beethovent látja.

A folyamat azután gyorsul fel, hogy a két szereplő elhagyja a hangversenytermet. Most válik világossá az idővonatkozások mélyebb értelme. Beethoven alakjának látomása azt sugallja, hogy a zene kiemel az idő világából. A „süket Isten” halhatatlan, a cseh muzsikus létezése, ragaszkodása a dolgok időbeli meghatározottságához ehhez képest kicsinyesnek, nevetségesnek tűnik fel.

– És meddig… meddig marad itten? – dadogott az öreg trombitás, és oldalról reá sandított.

Az ismeretlen mosolygott, megnézte az óráját.

– Holnap hajnalban, pont ötkor indul a vonatom. Akkor megyek…

A trombitás olvasott a szeméből.

– Nem jön többet soha vissza.

– Soha.

Beethoven szelleme nemcsak a nagy művészet időn kívülinek tetsző létformájára emlékeztet, de természetesen a múltra, sőt annyiban a jövőre is, amennyiben a halott a cseh trombitás távlatából nézve még bekövetkezendő állapothoz tartozik. Ennek az állapotnak az elérkezését jelentik be a két szereplő elválását elbeszélő mondatok:

A folyosón hideg volt már. Didergő, őszi szél suhant végig künn a meztelen fák között, a holt gyepen levelek járták a haláltáncot, s néhány vékony karó a szálloda udvarából árnyékot vetett az ablakokra. A homályból egy elmosódó fal kísértett, a kerítés előtt az egymásra tornyozott asztalokat mosta az unalmas eső, s alakjuk nagyra nőtt, olyan volt, mint egy fantasztikus, magas ravatal. (…)

Az idegen nyugtalankodni kezdett, megszorította a trombitás kezét:

– Bocsássson meg, most felmegyek. Itt lakom a második emeleten, a hatos szám alatt. Egyet-mást még el kell végeznem, de félóra múlva várom lenn a bejáratnál, az oszlopcsarnokban.

Még egyszer hátranézett:

– Várom.

Ezzel magára hagyta a trombitást. A hangverseny közönsége pedig kiáradt az ajtókon, a fekete ár kettévált a két ágazó lépcsőn s csavarogva-forogva tűnt el.

Öt perc múlva már kihalt az ünnepélyes, kriptaszerű épület.

A zene a kimondatlan művészete s az irodalom legjava is arra törekszik, hogy ezt az eszményt közelítse meg. A cseh trombitás vége tele van kihagyással, a hiány jeleivel, kétértelműséggel is. A címszereplő hiába vár az idegenre. Fölmegy a szállodai szobába, de üresen találja: „Szűz tisztaság, a szekrények be vannak zárva, a kulcsok az asztalon, a bútorokon semmi nyom, mintha nem is emberi lélek lakott volna itten.”

A megfogalmazás kétértelmű, s a záró mondatok rendkívüli szűkszavúsága eldöntetlenné teszi, nem durva egyszerűsítés-e úgy érteni e végszavakat, hogy azt sejtetik: a vén trombitás megértette, a találkozás egy halott szellemével csakis az életből való kilépést jelentheti.

A háta mögött álló pincérhez fordult:

– Elment?

– Nem láttam semmit.

– Mióta lakott itt?

– Pár napja, de sohasem szólt hozzánk. Azt sem tudtuk, mikor jött, mikor ment. Reggel üres volt a szobája. Az ágyhoz nem nyúlt, a gyertyákat nem gyújtotta meg soha…

Az öreg késő hajnalban ért haza, összetörve és fáradtan, az ágynak esett, s nem is kelt fel többé.

Vannak nagy művészek, akiknek korai alkotásai olyannyira előrevetítik a későbbieket, hogy életművüket mindkét irányban ajánlatos olvasni. Kosztolányi is közéjük tartozik. A cseh trombitás az 1933-ban keletkezett s az Esti Kornélról szóló történeteket lezáró elbeszélést, Az utolsó fölolvasást vetíti előre. Halála előtt Esti Bach 3., D-dúr szvitjéből az „Air” tételt fütyörészi, s e kései történetben is tükör, folyosó, pincér és szálloda veszi körül a hőst, vagyis olyan helyzetben találja magát, mely óhatatlanul is ideiglenességre, a távozás elkerülhetetlenségére emlékeztet. Mindkét mű elárulja, hogy szerzőjüket szenvedélyesen foglalkoztatta egyfelől a művészet öntükröző szerepe, másrészt az, amiről kései naplójában a következőket írta: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. (…) Ha nem lenne halál, művészet sem lenne. (…) Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és a nő viszonya, fajok harca stb., stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok” (Kosztolányi 1996, 822–823).

1.5. Hivatkozások

Babits Mihály (1997) „Itt a halk és komoly beszéd ideje”: Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, Celldömölk: Pauz–Westermann.

Baudelaire, Charles (1971) Écrits sur l’art, Paris: Le livre de poche.

Benn, Gottfried (1975) „Altern als Problem für Künstler”, in Gesammelte Werke in acht Bänden, 4, München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 1116–1146.

Bori Imre (1993) „A »homo novus« nagysága és tragédiája”, in Prózatörténeti tanulmányok, Újvidék–Budapest: Forum–Akadémiai, 100–124.

Csáth Géza (1911) Zeneszerző portrék, Budapest: Politzer Zsigmond és fia.

Csáth Géza (1994) Mesék, amelyek rosszul végződnek. Összegyűjtött novellák, Szajbély Mihály (szerk.), Budapest: Magvető.

Huysmans, Joris-Karl (1984) A rebours, texte présenté, établi et annoté par Marc Fumaroli, Paris: Gallimard.

James, Henry (1962) The Art of the Novel: Critical Prefaces, New York: Charles Scribner’s Sons.

James, William (1952) The Principles of Psychology, Chicago–London–Toronto–Geneva– Sydney–Tokyo–Manila: Encyclopaedia Britannica.

Kosztolányi Dezső (1976) Látjátok, feleim, Réz Pál (s. a. r., jegyz.), Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1977) Egy ég alatt, Réz Pál (s. a. r., jegyz.), Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1994) Összes novellája, Réz Pál (s. a. r., jegyz.), Budapest: Helikon.

Kosztolányi Dezső (1996) Levelek – naplók, Budapest: Osiris.

Kosztolányi Dezső (1999) Nyelv és lélek, Réz Pál (vál., s. a. r.), Budapest: Osiris.

Nietzsche, Friedrich (é. n.) Die Geburt der Tragödie oder Griechentum und Pessimismus, neue Ausgabe mit dem Versuch einer Selbstkritik, Leipzig: E. W. Fritzsch.

Pater, Walter (1986) The Renaissance: Studies in Art and Poetry, Oxford–New York: Oxford University Press.

Szabó Dezső (1920) Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Táltos.

Taruskin, Richard (2005) The Oxford History of Western Music, Oxford–New York: Oxford University Press.

Wilde, Oscar (1986) Complete Works, London–Glasgow: Collins.