A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Cholnoky Jenő (1998) „Önéletrajz”, Vár ucca tizenhét 6 (2): 185–339.

Cholnoky Jenő (1910) A sárkányok országából, Veszprém: Köves és Boros.

Cholnoky László (é. n.) Cholnoky László szénior, kézirat, OSZK, 192.

Cholnoky László (1917) „Cholnoky Viktor”, Nyugat 10 (7): 660–678.

Cholnoky László (1918) Bertalan éjszakája, Budapest: Táltos.

Cholnoky László (1958) Prikk mennyei útja, Budapest: Magvető.

Cholnoky Viktor (1895) Füstkarikák, Veszprém: Egyházmegyei Nyomda.

Cholnoky Viktor (1907) Mozgai Pali a gyermekhős, Budapest: Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap, és Könyvkiadó Vállalat.

Cholnoky Viktor (1910a) Tammúz, Budapest: Franklin.

Cholnoky Viktor (1910b) Beszélgetések, Budapest: Politzer Zsigmond és fia.

Cholnoky Viktor (1912) Az alerion-madár vére, Budapest: Franklin.

Cholnoky Viktor (1913) Kaleidoszkop, Budapest: Élet.

Cholnoky Viktor (2001) Összegyűjtött művei, I, Szántai, Zsolt–Urbán, László (szerk.), Szeged: Szukits.

Dobos István (1995) Alaktan és értelmezéstörténet, Debrecen: Kossuth.

Fábri Anna (1980) „Utószó”, in Cholnoky Viktor A kísértet, Budapest: Magvető, 497–512.

Galsai Pongrác (1958) „Cholnoky László” in Cholnoky László Prikk mennyei útja, Budapest: Magvető, 393–421.

Hildick, Wallace (1968) Thirteen Types of Narrative, London–Melbourne–Toronto: Macmillan.

Hudi József (1993) „Cholnoky Viktor veszprémi évei”, Vár ucca tizenhét 1 (1): 134–151.

Kárpáti Aurél (1913) „Cholnoky Viktor 1869–1912”, in Cholnoky Viktor Kaleidoszkop, Budapest: Élet, I–XI.

Kubassek János (1998) „A tudós és az ember”, Vár ucca tizenhét 6 (2): 343–355.

Nemeskéri Erika (1989) Cholnoky László, Budapest: Akadémiai.

Pecz Vilmos (1905) Ókori lexikon, II, Budapest: Franklin.

Radics Viktória (1993) „A rosszullét valőrjei”, Vár ucca tizenhét 1 (1): 114–118.

Sánta Gábor (1993) „Cholnoky Viktor Amanchich-novellái”, Vár ucca tizenhét 1 (1): 91–99.

Schöpflin Aladár (1918) „Cholnoky László novellái”, Nyugat 11: 695–698.

Szajbély Mihály (1993) „Ch[olnok]y [Viktor], az újság[ot]író [író]”, Vár ucca tizenhét 1 (1): 81–90.
59. fejezet -

1. Pszichoanalízis , pszichológia és modern magyar irodalom

A 20. század új magyar irodalmában nem csupán megjelenik a Monarchia századfordulós értékválsága, hanem írásmódbeli változást is eredményez. A századforduló újító magyar irodalma az ember ösztönvilágát és a gondolati világ mögötti nem tudatos meghatározókat mint témát fedezi fel. Az új nemzedék vezéreszméjévé válnak a szabadabb emberi kapcsolatok, a bonyolultabb érzelmek, az ember sokféle meghatározottsága (hogy nemcsak társadalmi, hanem biológiai lény is, s hogy tudata és személyisége esendő). Ebben a folyamatban – legalábbis az ideológiák terén, hiszen az irodalom sokszor megelőzi a tudományt – kitüntetett szerepe volt annak, hogy az új irodalom s egy új tudomány, a pszichológia szinte egyszerre lépett színre. Ráadásul olyan bensőséges világban, ahol az újítók szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással. Ebben a kapcsolatban döntő szerepe volt a Nyugatnak és kulcsfontossága az 1910-es évnek. Ekkor jelent meg ugyanis Ferenczi Sándor első összefoglaló munkája, mely az új pszichológiát a szélesebb közönség számára is érthetővé tette.

A pszichológia, a lélek serényen nagykorúsodó művelőinek diszciplínája és az irodalom művelése között számos kapcsolat alakulhat ki. Mindenekelőtt létrejöhetnek kapcsolatok az irodalmi élet és az újító tudomány társas élete között. Továbbá az irodalom mint sajátos, másodlagos modelláló rendszer megközelítéseket, strukturális hozzáállást is kölcsönözhet a modern társadalom pszichologizálódó emberképéből, a megváltozott társadalmi reprezentációból. Az irodalom témákat is meríthet a pszichológiából, különösen a pszichopatológiából. Az alkotó, az író maga pszichológiai elemzés tárgyává válhat, illetve a műalkotás is, s ez visszakapcsolódik az irodalmi életbe. S végül kapcsolatok ismerhetőek fel a pszichoanalitikus értelmezés herme- neutikája és az irodalomértelmezés között.

A 20. század magyar irodalmi életében, a századelő modernizációs irodalmi mozgalmaiban csírájában mindegyik említett változat jelen van, majd később politikai és irodalomértelmezési viszontagságok miatt háttérbe szorul, de újra és újra előkerül. Fejezetemben a fenti témák szerint haladok.

1.1. A lélektan a századelő intellektuális horizontján és az irodalmi kávéházak. A pszichológia mint társasági-irodalmi téma

A 19–20. század fordulója a magyar szellemi életben a művészetek és az irodalom megújulása mellett az új társadalomtudományi szakismeret megszületésének s a magyar filozófiai élet megújulásának korszaka is (Békés 2004a; Mester–Perecz 2004). Szakismeretről beszélek, hiszen mind az oktatás, mind a társadalmi megjelenítés tekintetében új diszciplínák küzdenek az önállósulásért, ami egyben a filozófiából való kiválásukat is jelenti, miként az a természettudományok esetében már korábban megtörtént. A századelőn a pszichológia a szociológia mellett úgy jelenik meg, mint egy másik lehetséges átfogó embertudomány. Társadalmi gyakorlatként riválisa a szociológiának, hiszen azt ígéri, hogy középpontja az egyén lesz a nagy társadalmi alakulatok helyett, és ígért beavatkozásai is az egyén boldogabbá tételével kapcsolatosak, míg a szociológia a társadalom megreformálását vagy felforgatását ígéri. Szellemileg is vetélytársak: míg a szociológia a társadalom önálló létét akarja bizonyítani az egyénnel szemben, a lélektan különböző formákban az egyéni lelki élet önállóságát hirdeti a fiziológiával szemben (Durkheim 1917). Mindez nemcsak tudománybesorolási érdekesség. Ez a versengő ihletés az irodalom küldetésével kapcsolatos eltérő célokat is sugall, sokszor akár egyetlen alkotó életművén belül is. A hazai társadalomtörténeti irodalom általában nem emeli ki ezt a kettősséget a magyar századforduló kapcsán, inkább azt mutatja fel, hogy gyűrűző körökben ugyan, de Lukács, Ferenczi, Jászi vagy Mannheim ugyanabban a világban mozognak, mint Ady, Babits vagy Karinthy. Farkas János egy későbbi korra vonatkoztatva, József Attila szellemi orientációjának alakulása kapcsán mutatja meg átfogóbb érvénnyel is, hogy ez nem triviális kérdés: a lélektani és a társadalmi orientáció igen eltérő világképet rejt magában (Farkas 1999). Amikor Lukács Györgynek a pszichoanalízissel szembeni elfogultságait elemzi, még a kiváló analitikus történész, Harmat Pál is tanácstalan (Harmat 1986). Pedig ez esetben feltehetőleg nemcsak sajátos kultúrpolitikáról s a freudomarxisták elleni küzdelemről, hanem régebbi ellenszenvekről is szó van. Lukács pszichológiaellenes attitűdje még premarxista fiatalkorában gyökerezik. Pontosabban abban a társaságban, melyhez tartozott, a hazai polgári újítóknak a körében. Ebben a világban a bécsi pszichoanalízis, a franciás szociologizmus, illetve a németes szellemtudomány – ezt képviseli Lukács – mint inspirációk egymás riválisaiként jelentek meg, ám mindegyik az újításért szállt síkra. A magyar szellemi életben az ellentét a lélekelemzés pszichologizáló emberképe s a másik kettő között kezdettől adva volt, s egymás vetélytársaiként lépnek fel majd akkor is, mikor már rég nem újítás egyik sem.

A pszichológián belül az irodalomra legnagyobb hatást gyakorló pszichoanalízis nem egy már megállapodott pszichológiai diszciplínával szembeni lázadás volt, hiszen az egész szakma ekkoriban alakult ki, mégpedig több, egymással versengő változatban, s formálódásában a század két első évtizede volt kulcsfontosságú. Az önálló pszichológiai kezdeményezések egy része radikális, egy része viszont integratív, a meglévő rendszereket próbálja továbbvinni. Tartalmilag a felforgató felfogások közé tartozik a korban a Társadalomtudományi Társaságot is ihlető, a Herbert Spencer objektív pszichológiájának radikális továbbfejlesztéseként felfogható cselekvéselvű filozófiai pszichológia, melyet Posch Jenő (Posch 1914–1915) képvisel, vagy Pikler Gyulának (Pikler 1909, 1912) a jogfilozófiától az emberi természethez forduló spekulatív érzékeléselmélete is. Mindkét szerző publikált a Nyugat hasábjain is, sőt Poschtól még posztumusz művet is közöl a folyóirat (Posch 1924, 497–528). Míg Pikler elsősorban a társadalomelmélet és a társadalompolitika, addig Posch valóban a pszichológia területén volt radikális: ő még a képzetek világát is az alkalmazkodásra vezeti vissza, motoros, mozgás alapú lelki életet feltételez, melynek keletkezésében darwini elvekre hivatkozik.

Ennek a kornak a terméke a modern pszichológia megjelenése az állami és egyházi középiskolai, majd az egyetemi oktatásban is, elsősorban Kornis Gyula (Kornis 1910, 1917) katolikus szintézisében, mely a szaktudomány előtt fejet hajtva igyekszik azt közvetíteni, kerülve a konfliktusokat a hit kérdéskörével. A modern pszichológia bölcsészeti becsempészésének második hulláma révén a kiváló német iskolázottságú kísérletező, Révész Géza (Révész 1913), aki a legradikálisabb fiatalokhoz kapcsolódik, a forradalmak során néhány hónapra sikeresen be is emelte a kísérleti szemléletet a pesti bölcsészkar világába, hogy azután a magyar folytonossághiánynak megfelelően hamarosan távoznia kelljen. Ranschburg Pál közel két évtizeddel korábban egy másik vonalon érvényesülő újító volt, aki az orvoskarra és az orvosi gyakorlatba próbálta beemelni a németes kísérleti pszichológiát. Kísérleti laboratóriumot alapított a nemrég nyílt budapesti elmeklinikán, hogy azután magán-, majd állami rendelőben állítsa a kísérleti pszichológiát a magyar gyógypedagógia szolgálatába. Összefoglaló munkája jól tükrözi ezeket a mozzanatokat (Ranschburg 1923). Természetesen mindez nem ment konfliktusok nélkül, Torda Ágnes bemutatja, hogy az orvoskar számára még a németesen professzoros Ranschburg is túl radikális volt, amikor a lelket méricskélni próbálta (Torda 1995).

A hol radikális, hol lassan építkező akadémikus pszichológia nem lehetett igazi inspiráció az irodalom számára, noha a kor irodalmi életében a radikálisok szellemi társakként voltak jelen. A kortárs művelődéstörténeti perspektívából azonban kimaradnak, például a 2004-es Békés szerkesztette kötetnek még a mutatójában sincsenek jelen, ha pedig esik szó róluk egyáltalán, mint például Révészről, akkor kizárólag családi kapcsolatainak ürügyén.

Két olyan irány volt a korai magyar lélektanban, amelyek közvetlenül is megjelentek az irodalomban, a megjelenés szó jelképes és szó szerinti értelmében is. Mindkettő egyetemen kívüli, nem akadémikus próbálkozás: az újító gyermektanulmányi mozgalom és a pszichoanalízis. Egyik sem a bölcsészeket és az orvosokat akarja meggyőzni az új tudományról, hanem közvetlenül szól a hétköznapi emberhez. Ez nem magyar sajátosság. Művészet és pszichológia nem az egyetemek, hanem a köznapok és az emberkép átalakulása közvetítésével kerülnek mindenütt kapcsolatba. Az irodalomértelmezési, akadémikus hatás ehhez képest másodlagos.

1.2. Cselekvés és a gyermek

A gyermektanulmányi mozgalom és érdeklődés elsősorban Dienes Valéria személyének és munkásságának köszönhetően jelenik meg az irodalomban, aki a hazai szellemi életben többek között Bergson közvetítője (Pléh 1987, 1998). A bergsoni ihletés a tudat új, cselekvéses koncepcióját állította előtérbe. Ennek s a hozzá kapcsolódó francia és amerikai hatásoknak (Janet, William James) fontos formáló szerepe volt nálunk is a tudatregény koncepciójának alakulásában, a belső világ áramlatszerű éreztetésében és természetesen Babits esszéírói munkásságában is. Mint saját összefoglaló munkája is mutatja, Dienes a kor pszichológiájából a pszichoanalízistől függetlenül a francia, amerikai és orosz fejleményekre támaszkodva a rejtett belső szerveződéseket emelte ki (Dienes 1914). Megfigyelte, hogy Pavlov munkáiban és a kor német gondolkodáspszichológiájában közös az a felismerés, mely szerint a lelki élet számos szerveződése nem transzparens az önmegfigyelő ember számára. Nos, Dienes Valéria szerint a lélektan éppen az ilyen rejtett szerveződések tudománya, úgy azonban, hogy az ő kifejezetten nem bécsies, sokkal inkább franciás perspektívájában éppen a „rejtett szerveződések” legjellegzetesebb századfordulós képviselete, a pszichoanalízis nincsen jelen.

Dienes sajátos szerepet játszott a kornak azokban a gyermektanulmányi mozgalmaiban is, melyekhez Magyaroszágon Nagy László neve és az Új Iskola mozgalma kapcsolódik. Ami az irodalomra ebből vonatkozik, az a gyermekközpontú nevelési eszme s az új, komplexebb gyermekkép. E szemléletnek megfelelően a nevelésnek a gyermek érdekeiből és a gyermek megismeréséből kell kiindulnia. A gyermeknek mint sajátos önkibontakozó rendszernek segítenie kell a nevelés folyamatát, a nevelésnek pedig nem kívülről oktrojált, kész rendszerek puszta interpretációjának kellene lennie. Ez a felfogás közvetlen áttétellel is megjelent az irodalomban. Babits Halálfiai című regényében Hintáss Gyula, a Dienes Valériát megtestesítő Gitta modern szemléletű, kissé könnyed jogász apja megmutatja, hogyan jelenik meg a köznapi reprezentációban az új nevelés eszménye. „Manap önállóságra nevelünk s a gyermek maga eszeli ki játékait… Tanulmány, táplálék a természet dolga; a gyermek okosabb, mint a felnőttek; a fejlődés tudja, mi kell neki” (Babits 1959, I. 35). Babits nem engedheti meg, hogy ne adna egy fricskát a természetjog képviselőinek is: „S ügyvédek ős dialaektikája [sic!] mozzant meg benne [mármint Hintássban]: micsoda érv lesz a Gitta játéka bizonyos szabadabb jogi felfogások mellett!” (35). Dienes Valéria pedig valóban ezt a felfogást követi, amikor a Nyugatban elmagyarázza, hogyan valósul meg a bergsonizmus az iskolában: „A lélek törvénye a teremtés, a megújulás. El tehát az iskolai mechanizmussal. Tegyük a pedagógiát művészetté. Mi a tanítás? Nem magyarázat. Nem mutogatás. Hanem alkottatás és cselekedtetés. A tanító dolga nem adni, hanem a gyermeket oly föltételek közé helyezni, hogy vegyen” (Dienes 1924, 346–347).

A gyermek felfedezésének ez a közvetlen irodalmi megjelenése – ha nem is folyamatosan s ilyen tudálékos módon, de – jellemzi 20. századi irodalmunkat. Az iskolázás mint az elsődleges, családi szocializáció helyét átvevő, illetve azt kiegészítő átmenet visszatérő nagy témája lesz irodalmunknak, akkor is, ha nem tudóskodva vitatja a regény az iskolázás helyes módját. A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig két jellegzetes iskolázási mintája egyúttal a társadalmi beilleszkedés, valamint a társadalom eltérő kereteit is megmutatja. Nem kifejezetten gyermekregények, bennük az iskolás gyermek az urbanizáció és a megjelenő paraszti mobilitás konfliktusait éli át. Az Aranysárkány, majd az Iskola a határon szintén az iskolás évekre összpontosító Bildungsromannak tekinthető. Feltehetőleg nem véletlen, hogy a gyermek témája éppen az iskola kereteiben megjelenítve válik nagy irodalom forrásává: az állandóan átalakuló társadalomban, ahol elnyomásnak, asszimilációnak, felemelkedésnek egyaránt az iskola a terepe, ez a téma válik a fejlődésregény döntő, meghatározó mozzanatává. Molnár Ferenctől Ottlik Gézáig az iskola az etikai tartás kialakulásának a közege abban a gyorsan változó világban, melyben látszólag minden viszonylagos, s az erkölcsi elvek érvénytelenek. A mai pszichológus számára nagyon modern felismerés lehet ebben a „gyermekközpontú” irodalomban, hogy az értékek legfőbb alakítója a kortárs közösség, s nem pusztán az alkalmazkodás a nevelők nemzedékéhez.

1.3. A pszichoanalízis és az irodalmi körök

A századelő újító irodalma köztudottan a megújuló magyar társadalomtudományi és szellemtudományi mozgalmakkal szövetségben formálódott. Ismeretes Ady és Jászi, a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század körének kapcsolata a progresszív irodalommal. Ugyanakkor az irodalmi élet mint sajátosan új városi életmód és a pszichoanalitikus mozgalom magyarországi kezdetei között is igen szoros volt a kapcsolat, melyet a klasszikus irodalomtudomány kevésbé helyezett előtérbe. Sőt, annak idején a konzervatív kritika, melyet Horváth János (1924) képviselt, az új irodalom társas viszonyait az új és „elvtelen” közönséggel hozta összefüggésbe, s ezen politikai kapcsolódásokat is értett. Az új lélektan, a pszichoanalízis és az új irodalom viszonyát azonban nem észlelte.

A szoros, mai szemmel nézve meglepően intenzív, egyenesen belterjes, sok területet s személyt összekapcsoló társas élet nemcsak irodalom és pszichoanalízis kapcsolatában, hanem a kor teljes viszonyrendszerében jelentős szerepet töltött be. Békés Vera mutatott rá például arra, hogy Ferenczi kapcsolatban volt a Magyarországról induló későbbi természettudós nemzedékkel, többek között Neumann Jánossal, s arra, hogy általában az irodalmi és a tudományos kultúra közti áthallásos kapcsolat különleges vonása volt ennek a nagyvárosi, polgári s javarészt zsidó társas életnek, mely megjelent képzetalkotásában s kreativitásában is. Békés Vera egyenesen azt hirdeti, hogy a sajátos magyar kreativitás, a sokoldalúság kulcsa az irodalom és a kultúra összetartó erejében rejlik (Békés 2004). Ez bizonyosan így volt az asszimilálódó városi német és zsidó polgárság világában, a bennünket érdeklő pszichoanalitikusok pedig nem csupán mint ismeret- és értékforrásra, hanem mint élménymódra is különösen nyitottak voltak az irodalomra.

Ferenczi Sándor a Társadalomtudományi Társaságnaks a Galilei Körnek is, tehát mindkét nemzedék radikális baloldali szerveződéseinek aktív tagja volt. Ignotus, mint Ferenczi beszámol róla, a Magyar Pszichoanalitikus Társaság alapítói közé tartozott, ő volt a „közönség” (Harmat 1986, 40). De megjelent ez az áthallás az irodalmi publikációk világában is. A Nyugat igencsak nyitott volt a pszichoanalitikus gondolatokra, hasábjain mintegy húsz pszichoanalízissel foglalkozó írást közölt, többek közt Freud és Ferenczi munkáit. Ennek a kapcsolatnak klasszikus magyar bemutatása Harmat Pál 1986-ban és 1994-ben kiadott monográfiája, újabb nemzetközi távlatú áttekintésének pedig Erős Ferenc 2004-es Ferenczi-életrajza mondható, valamint az a Rudnytsky, Bókay és Giamperi-Deutsch szerkesztette kötet, amely 1996-ban látott napvilágot, benne Moreau-Ricaud irodalomról szóló fejezetével (Harmat 1986, 1994; Erős 2004; Rudnytsky–Bókay–Giamperi-Deutsch 1996). Az utóbb említett kötet ugyanakkor óvatosan forgatandó, hiszen a magyar olvasó számára néha abszurd hipotéziseket is felvet, mint például, hogy Ferenczi gyermekkorában – Ferenczi 1873-ban született – a magyar tiltott nyelv lett volna a nyilvános életben, és „minden oktatás és politikai kommunikáció németül folyt” (Rudnytsky– Bókay–Giamperi-Deutsch 1996, 163).

Magáról a társasági, ha úgy tetszik, „hálózati” összetartozásról számos beszámoló áll rendelkezésre, melyek azt tükrözik, hogy Budapest kávéházi kultúrájában az írók és az orvosok egymás asztalához ültek, s általában igen távolinak tűnő szférák közt volt szoros kapcsolat (Békés 2004; Erős 2004). „Részt vevő beszámolók” is olvashatók. Lebilincselően meséli el ifjúkori kulturális kávéházait például Franz Alexander, a filozófus Alexander Bernát Pestről induló pszichoanalitikus fia is (Alexander 1960), s közismertek Dénes Zsófia sok évtized után írt visszaemlékezései (Dénes 1970, 1979, 1980) – melyeknek viszonylagos megbízhatóságára a magyar analitikus mozgalom monográfusa, Harmat Pál is utal (Harmat 1994). Dénes hivatkozik arra, hogy Ferenczinek a Royal szállóban lévő asztalánál a Nyugat első nemzedékének legjava fordult meg: Ignotus, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy és Füst. Megemlít olyan részletkérdéseket is, miként aggódott Ferenczi a haldokló Adyért, hogyan dőlt el, hogy nem analizálja, hogyan látogatta őt orvosként (Dénes 1970, 52–55; 1980, 494–495), hogyan jelent meg szinte inkognitóban Budapesten Freud (60–65; Dénes 1980, 459–460), aki persze csak neki adott interjút stb. Ádám Péter erről a kapcsolatról egy francia olvasók számára készült magyar irodalom- és pszichoanalízis-antológiában azt emeli ki, hogy a Nyugat írói Ferencziben a korántsem nagyképű orvost, a kíváncsi embert szerették, az „írókkal kialakult titkos affinitásáért (pszichoanalitikus elméletei maguk nem ugyanannyira költői alkotások-e, mint tudományosak?” – Ádám 1992, 8). A válogatásból kiviláglik, hogy Ferenczi kedvenc írója Krúdy Gyula volt, Kosztolányi pedig az az író, aki 1908-tól végig „hű maradt” Ferenczihez s a pszichoanalízishez. Kosztolányi ugyanis nemcsak anyagot keresett a pszichopatológiában, melyet jól ismert, hanem saját félelmeire is rezonanciát. S éppen ezért ő az, aki, mint látni fogjuk, nemcsak a kulturális téma révén, hanem alapvető kérdések szintjén számol műveiben a pszichoanalitikus ihletéssel.

Ugyanakkor nem szabad eltúlozni – miként az analitikus történészek némelykor teszik – ezeknek a személyes kapcsolatoknak a jelentőségét. Az Esti Kornélban például az irodalmi kávéházi nagyjelenetben mindenki, s minden pszichológiával kapcsolatos téma előkerül, még Wundtot is megemlítik – csak éppen Freudról és a pszichoanalízisről nem is esik szó. Kosztolányi Dezsőné életrajza igen sok emberi kapcsolatot tárgyal, a pszichoanalitikus kapcsolatok taglalásával, vagy akár említésével azonban teljes mértékben adós marad, s adatai sem mindig megbízhatóak (Kosztolányi Dezsőné 1990). A társasági-közösségi összetartozás az írók esetében ugyanis – s ezt szem előtt kell tartanunk – a sok kapcsolat egyike volt, s jelentősége nem volt olyannyira kizárólagos, amint azt a saját rendszerük fontosságát kiemelő pszichológiatörténészek szeretnék látni.

A magyar közegben a pszichoanalízis mint kulturális jelenség az irodalmi élet szerves s önreflexív részévé vált. Benedek Marcell a Délsziget játékos keretében szintén elősorolja Ignotustól kezdve Csáth Géza művein és Karinthy Frigyes pamfletjein keresztül egészen Kosztolányi Dezső regényeinek emberábrázolásáig, hogy mi mindent köszönhetett a modern magyar irodalom a pszichoanalízisnek: a belső monológot például vagy a regényírói szerepjátékot. Azaz olyasmit, amit mi javarészt a modern próza kánonjainak az átalakulásához sorolnánk, ám ami a századeleji magyar közegben a pszichoanalízis felszabadító hatásának látszott.

Érdekes, hogy a harmincas évekre, éppen amikor József Attila és a Szép Szó új módon állította előtérbe a pszichoanalízist, a polgári irodalom eltávolodott tőle. Az Emberismeret 1935-ben körkérdést tett fel az íróknak a mélylélektanról, s a válaszok azt tanúsítják, hogy a mindennapos társasági együttlét megszakadt, illetve az már főként a baloldali irodalomra összpontosult. Füst Milán mintegy ezt kifejezve egyenest azt állítja, nem is olvasott Freudot (Harmat 1986, 187–188). Az eltávolodás ideológiája a szokásos: a pszichoanalízis fenyegeti az írás ösztönösségét, az írók analízise éppen azt a feszültséget szünteti meg bennük, ami az alkotáshoz kell stb. Mindez azonban már egy másik közegben történik, nem a századforduló közös újító harcáéban. Valójában pro vagy kontra, de ekkortól maga a pszichoanalitikus gondolkodásmód a kultúra szerves részeként, s nem annyira a közös életmódban válik a magyar irodalom részévé.

Ezt a „hálózati” kölcsönhatást a szocialista kultúrpolitika igencsak háttérbe szorította, a pszichoanalízist legalább olyan gyanúval kezelve, mint a modern művészetet. A hetvenes évektől a személyes kapcsolatok egy nem várt új terepen jelennek majd meg ismét lélektan és irodalom között: az újra magukra találó pszichológusok irodalomértelmező munkája jelenik meg újra társas, mondhatnánk akkori kávéházi keretekben, elsősorban Mérei Ferenc aurájának köszönhetően, amiről majd később szólok.

1.4. Modern kultúra és modern ember: A pszichoanalízis hatásai az emberképen keresztül

A pszichoanalízis, mint minden modern tudományos irányzat, nem közvetlenül tudományként, hanem társadalmi reprezentációként hat elsősorban az irodalomra, az ember magáról alkotott képének megváltozása révén. A modern magyar irodalom, különösen a realista regény, a hősök vélekedésein keresztül jeleníti meg a magyar társadalom reprezentációját a pszichológiáról. Ebben is a pszichoanalízis jeleskedik. Babits Halálfiai című regénye jól illusztrálja, milyen is lehetett a művelt emberek közegében a pszichoanalízis szociális reprezentációja, az a sokszor eltorzított vagy mindenesetre átalakított kép, melyet az ötvenes évek elejének francia kultúrájában Moscovici vizsgált. Moscovici bemutatásában a pszichoanalízis mint a társadalomban élő képzetrendszer elsősorban a tudattalannal és a szexualitással kapcsolódik össze (Moscovici 1960). A századelő magyar értelmiségi reprezentációja nem sokban tér el ettől. Babits könyvéből kiderül, hogy a nem elkötelezett művelt nagyközönség számára a pszichoanalízis nálunk úgy élt, mint az emberi rejtett ösztönélet kultivációjának a terepe, s ha nem is kezdeményezője a leküzdhetetlen szexualitásnak, de legalábbis felszabadításának szövetségese.

Gyula, a dzsentri bohém mondja: „Szép az ész és européerség: de mélyebb rétegek vannak bennünk és alattunk. Mit tudják az írók, mi szunnyad a tömegekben? Mit tud a barlang száját elfüggönyző virág a tigrisről, aki ottbenn [sic!] alszik?” (Babits 1959, II: 150).

A pszichoanalízis a szexualitás tematikájának kapcsán is minduntalan megjelenik. „Nemi dolgokban már praktice mindent szabad, ugyebár… a természetben nincs morál! Minden kultúrán túl bennünk liheg az ősállat: ölelni! ölni! harácsolni” (151). Közismert, hogyan visszhangoznak ezek a predikátumok egészen József Attiláig.

A kifinomult zsidó Schrapingerék már többet tudnak Freudról, mint Hintáss Gyula, akinek az előző gondolatmenetet szájába adja Babits, de a pszichoanalízis számukra is az erkölcsi relativizmus, a morális botlások alóli felmentés világa. Freud elmélete például bocsánatként szolgál a házasságtörő vágyakra. „Adolf úr [éppen nászútjáról hazatérve meditál így – P. Cs.] ugyanis már ismerte az új lélektani irányzatot, melyet egy bécsi tanár divatba hozott, és megtanulta, hogy lelkünk igazi urai azok az ösztönök, melyek az Asszony tisztátalan testéhez kötnek bennünket. Ezek ellen nem lehet lázadni: legfeljebb tudatossá tenni őket magunkban, s ezáltal kivenni méregfogaikat” (210–211).

Mindez bár triviálisnak tetszik, nem az. Mint Harmat többször is hangsúlyozza, ezek az irodalmi és laikus értelmezések nincsenek összhangban az analitikus doktrínával, melyben Freud korántsem a szexualitás valamiféle felszabadítója. Moscovici elemzése szerint pedig a francia reprezentációban a tudattalan kérdésköre fontosabb a szexualitásénál. A század első felének orosz kultúrájában is sokkal kisebb szerepet játszik a szexuális mozzanat a pszichoanalitikus elmélet társadalmi leképeződésében (Etkind 1999), s maga a pszichoanalízis sem kevésbé, amely a nyugat-európai kultúrában megkérdőjelezhető módon ugyan, de az ember irracionális oldalának tudományaként jelent meg a századfordulón, az orosz kultúrában mint áttetsző, racionális, könnyed európai kihívás merül fel, hogy majd a szovjet jelszavak „pánszexualizmusként” kárhoztassák.

Vagyis a magyar reakciók és értelmezések szexuális jellege sajátos töltetet adott irodalom és pszichoanalízis hazai kapcsolatának. Feltehetően azért volt így, mert a fontos közvetítő, a Nyugat köre számára úgy tetszett, Ady költészetének őszinte s erotikus szexualitása összhangban van a pszichoanalízissel. Olyan elképzelés ez, melyet manapság persze sok kétellyel öveznénk. A modern magyar irodalomban, tehát nem az írók és hőseik közvetítette vélekedésekben, hanem a művekben maga a szexualitás igen kevéssé s ritkán jelenik meg valamiféle felszabadult diadalmenetként. Még a lelkes analitikus monográfus, Harmat is igen óvatos itt, s csupán Kaffka Margit regényeinek visszafojtott érzékiségét emlegeti (Harmat 1986). Leginkább még talán Móricz tekinthető a kezdeti korban valamiféle felszabadult szexualitás hedonisztikus bemutatójának. Babits, Csáth Géza, Németh László mind drámaian mutatják be a szexualitást.