A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.3. Gyermekrejtvény

Öletlen ölben ringani jó volt,

Én voltam a föld, én voltam a mennybolt, s

Alakom száz volt, dallamom egy volt,

Névvel neveztek: Édenem megholt.

Ki az, ki nevem leveszi rólam?”

                     (Lesznai 1967, 148).

1.4. Tormay Cecile

alkotói pályáját Ritoók Emmához hasonlóan alapjaiban ingatta meg a háború, a Tanácsköztársaság és Trianon. Ma csak 1920 előtti írásai látszanak jelentősnek. Az Emberek a kövek között (1911) és A régi ház (1914) című regénye annak idején átütő sikert ért el, az első német, angol és francia nyelven is napvilágot látott, a másodikat e nyelveken kívül még olaszra, finnre, svédre, és dánra is lefordították, nemegyszer több kiadásban. Ezután alkotói pályájában törés és hanyatlás, közéleti pályájában emelkedés következett be. A Bújdosó könyv (1921–1922) naplószerű beszámoló a Károlyi-kormány megalakulásától a Tanácsköztársaság bukásáig terjedő időszakról. Bár ezt a könyvét is több nyelvre lefordították, nehezen fogadható el műalkotásnak, sokkal inkább propagandaszövegnek, a keresztény középosztálybeli antiszemita gondolkodás dokumentumának. Szinte minden oldalán találkozunk zsidóellenes megnyilatkozásokkal. Végig azt a vádat halljuk visszhangozni benne, hogy a nemzet tragédiáiért, a proletárdiktatúráért, a kommunista terrorért, a tömeges kivégzésekért „a zsidók” a felelősek. Szabó Dezső regénye, Az elsodort falu mellett a korabeli jobboldali politikai közélet kedvelt hivatkozási alapja volt.

Az Emberek a kövek között című regény egy kecskepásztorlány, Jella szemszögéből láttatja egy világtól elzárt horvátországi hegyi falu életét. Kislánykorában édesanyját a falu elüldözi, ő megtűrt idegenként maradhat, ideje nagy részét a kecskéivel tölti. A megöregedett szépasszony megkövezését bemutató jelenetben tablószerűen együtt áll az egész falu. Keserű narrátori irónia illeti a falu minden tagját: a bosszút álló feleségeket, a megöregedett, gyáva férfiakat, a feleségét verő bodnárt, a csendőröket, a bírót, a „korcsmáros-tanítót” és a korrupt tiszteletest. A korlátozott tudású narrátori látókör teszi jellegzetessé a művet, az elbeszélő tudása az esetek túlnyomó többségében nem haladja meg a kislányét.

A regény kiemelkedően szép részei anya és lánya kapcsolatáról szólnak. A kislány leginkább gesztusokkal kommunikál, szavakkal nem képes kifejezni érzéseit. Kővel dobálja meg az anyja ellen összeesküvést szövő asszonyokat, pedig nem is érti, miről beszélnek. Anyja szoknyájába kapaszkodik, amikor a plébános kiprédikálja őket, holott nem érti, miről van szó. Anyja utána iramodik, hogy elkísérje egy darabon, de a „szavak elkerülték a száját”.

Jella az emberi civilizáció és a természet határmezsgyéjén él. Kecskepásztorként a hegyeket járja, nem tud sem írni, sem olvasni, nem tudja szavakká szelídíteni lelki vívódásait. Érzékeljük bensőséges kapcsolatát a természettel, de a természet nyelvét csak a kislány beszéli. E beszédnek csupán a töredékeit fogjuk fel, ahogy a kislány is csak a töredékeit érti meg a körülötte zajló életnek. „Nem lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek, mert hiszen, így jobban lehetett őket szeretni… Könnyein át felnézett rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet” (Tormay 1917, 61–62).

Ha ezt a kövek között lejátszódó jelenetet a regény önértelmező alakzatának tekintjük, felmerül az az értelmezési lehetőség, hogy a mű a kövek közt rekedt, természet és társadalom határmezsgyéjén élő (női) hangokat szólaltatja meg. Hangot ad azoknak, akik nem tudják önmagukat képviselni. Ebben az esetben az elbeszélés aktusa megszólítás és megszólaltatás, és ugyanúgy ellenáll az elmondottaknak, mint a Színek és évek.

A kulturális különbségekből adódó konfliktusokat még inkább előtérbe állítja A régi ház, melyben a kortársak leginkább a téma szokatlanságát és a felvetett kérdések fontosságát értékelik (Horváth 1916, 314). A regény a 19. század negyvenes éveitől követi nyomon a család történetét. A magyarságba való teljes beolvadás három nemzedék alatt megy végbe, ami együtt jár a családi vagyon felaprózódásával. Ulwing mester unokája, Anna a mű végén eladja a család utolsó ingatlanát, a régi házat is, hogy megvalósítsa férje régi álmát: visszavásárolja ura egykori birtokát. A mű a német és a magyar család egyesülésének konfliktusokkal teli, sok áldozatot és lemondást követelő bonyolult lelki folyamatként mutatja be, ennyiben meghaladja Az új földesúr idillikus szemléletét (Horváth 1916, 310).

A kultuszminiszter támogatásával 1923-ban létrejött Tormay Cecile szerkesztésében a Napkelet című irodalmi és kulturális folyóirat (1923–1940), amely a Nyugat liberalizmusát volt hivatva ellensúlyozni. Törekvéseiben a Napkelet illeszkedik Klebelsberg Kunó kultuszminiszter „neonacionalizmus” elnevezésű programjába. A korábbi nacionalizmus két fő problémája: a függetlenség kivívása és a nemzetiségek visszaszorítása Trianon után, ha ellentmondásosan is, de megoldódott. Az új nacionalizmusnak más programot kellett meghirdetnie: az ország helyreállítását, a Trianon utáni sokk enyhítését. A borúlátás és szétforgácsolódás helyett a művelt, kulturált, szolidáris társadalom létrehozása volt az új konzervatív ideológia célja, olyan társadalom megteremtése, amely a környező országokkal szemben kulturális fölényben érezheti magát, melynek műveltsége megközelíti a nyugati országok színvonalát. Az új magyar nemzetnevelő program a kultúra szinte minden területére és az ország minden szegletére kiterjedt, a tanyáktól a fővárosig, az óvodáktól az egyetemekig (Klebelsberg 1928; Klebelsberg 1929). Ezt a széles látókörű szellemiséget képviselte a Napkelet, megvalósulásában, többek szerint, liberálisabb lett, mint ebben az időben a Nyugat. Rendszeresen követte a nyugat-európai kulturális eseményeket, ismertette a nyugati irodalmakat, tudósított zenei, színházi és képzőművészeti rendezvényekről, filmbemutatókról. A szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák mellett szemlézte a nyelvészeti, történelmi, régészeti, néprajzi és filozófiai tanulmányokat. Figyelemmel kísérte a felvidéki és az erdélyi irodalmat, és időnként közölt régi magyar irodalmi tanulmányokat és szövegeket is. Nem mellőzte a gyermekirodalmat és a népszerű kultúrát sem, például a divat szociológiájáról is olvashatunk benne. Kiváló zenekritikákat jelentetett meg Prahács Margit tollából, és állandó szerzői közt szerepel számos ismert történész (Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Hajnal István), író- és költőnő (Nagy Emma, R. Berde Mária, Szabó Mária, Czóbel Minka, Ritoók Emma, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén). A Nyugat 1919 és 1941 között a női szerzők közül rendszeresen csak Török Sophie és Reichard Piroska verseit közölte, illetve alkalomszerűen Kosáryné Réz Lola, Dánielné Lengyel Laura és Szenes Piroska írásait. A Napkeletben gyakran láttak napvilágot fordítások és elemző kritikák James Joyce, Katherine Mansfield, Pirandello, Galsworthy, Hermann Hesse műveiből és műveiről, de Tormay Cecile felkarolta a konzervatívnak nehezen nevezhető fiatal írónemzedéket is, folyóiratában gyakran kaptak helyet Halász Gábor, Szerb Antal, Sőtér István, Németh László, Ottlik Géza, Hamvas Béla művei.

1.5. Ritoók Emma

a nők azon első nemzedékéhez tartozik, amelynek engedélyezték a továbbtanulást, Lipcsében, Párizsban és Berlinben járt egyetemre. Első regénye, az Egyenes úton – egyedül (1903) elnyerte az Új Idők pályadíját, ezt a művet tekinthetjük az első magyar feminista regénynek. Legismertebb munkája, az 1933-ban megjelent A szellem kalandorai 1993-ban új kiadást ért meg. Megjelenése óta egészen az újabb kiadásáig tartja magát az a szerző életével párhuzamot kereső, a regény fikció voltát figyelmen kívül hagyó nézet, mely szerint a műben a Vasárnapi Kör meghatározó tagjainak személyisége ismerhető fel (Balázs 1982, II: 144; Bodnár 1993; Lengyel 1994, 58; Nagy 1995, 271; Fábri 1996, 184). Az egyik főszereplőt, Donáth Ervint Lukács Györggyel szokás azonosítani. Ez az olvasat arra a kérdésre is keresi a választ, mi késztette (Ritoók Emma szerint) Lukácsot arra, hogy csatlakozzon a kommunista párthoz (Nagy 1995, 277).

Lengyel András igen alapos tanulmányban tekinti át Ritoók Emma pályafutását. Feltérképezi a Vasárnapi Kör tevékenységét, kutatja, hogyan és miért vezetett szakításhoz Ritoók Emma kapcsolata a baloldal felé orientálódó társasággal, hogyan találta magát 1919 után a konzervatív oldalon. Filozófusként nagyra értékeli a szerzőt, elsősorban A rút esztétikáját méltatja, irodalmi munkásságát viszont minden indoklás nélkül teljesen jelentéktelennek látja (Lengyel 1994, 10). Nem értve egyet az utóbbi kijelentéssel, korai novelláit (a Mai idegek, Négyen a tűz körül, Ellenséges világ című kötetekben) és első regényeinek (Egyenes úton – egyedül, A nagy véletlen) egyes részeit a tudattalan elbeszélhetőségének felvetése, a női látásmód megszólaltatása, jelenetező technikája, a sűrítés, az utalás, a sejtetés és a kihagyás jelentésképző lehetőségeinek kiaknázása teheti számunkra érdekessé. A háború és Trianon az ő pályafutását is derékba töri, korai, ígéretes írásait nem követik jelentősebb művek.

A Négyen a tűz körül című kötet látszólag egymástól teljesen eltérő, különálló novellák sorából áll. Nem a téma, hanem a „tűz körüli” mesélő helyzet köti össze őket. A szereplők életének kulcsfontosságú pillanatai villannak fel bennük, ahogy a tűz is megvilágít bizonyos helyeket, miközben mások háttérben maradnak. A „négyen a tűz körül” metafora az elbeszélhetőség ismeretelméleti kérdéseit felvető alakzatnak is felfogható. Az elmondottak alapján csupán némi sejtésünk lehet a szöveggé nem formált történésekről.

A Julcsa című elbeszélésben egy gyermektelen falusi házaspár drámájának néhány jelenetét látjuk. A ház ura egy gyenge pillanatában teherbe ejti a csúnya, nyomorék cselédlányt: egy jól látható (cseléd és úr közötti) és egy kevésbé látható (gyermektelenek és gyermekesek közötti) alárendeltségi viszony keresztezi egymást. Az értékrendeket a szegény szó különböző jelentései kapcsolják össze. A szegénység mint gyermektelenség és a testi hibás cseléd szegénysége az a sorsközösség, amely az intim helyzetet megteremti úr és szolgáló között. A terhes asszony nehézkessége és kiszolgáltatottsága már a szegény szó egy újabb, másfajta értelmét állítja előtérbe. A két szegény ember egymásra találásának gyümölcse a „szegényke”, a csecsemő, aki felborítja a társadalmi hierarchiát. A szövegen végigvonuló szegény szó egyre újabb jelentésekkel gazdagodik, hol idézi, hol idézőjelbe teszi a korábban elmondottakat. A kialakult helyzet a gazdag és szegény, szép és csúnya, egészséges és beteg, gyermekes és gyermektelen kulturálisan elfogadott mintáit kérdőjelezi meg. Maga a szöveg is eljátssza az ellentétek felborítását: a szegény szóhoz kapcsolódó nyelvi játékok tulajdonképpen ellene hatnak a szó jelentésének, minél többször fordul elő, annál több értelemlehetőségeket hoz létre, annál gazdagabbá válik.

Ritoók több írásában középpontba kerül az előre megírt társadalmi szerepek és a nemek kapcsolatának kérdése. Különösen érdekesek azok a részek, amelyekben érzékelhető, hogy az elbeszélés egy másik, a kultúra bevett narratívájával folytat párbeszédet, ilyenkor a fikció eljátssza, hogyan teremt „valóságot” a fikció. A sikeres, öregedő nő és a feltörekvő, fiatal nő versengésének archetipikus története tárul elénk Az utolsó jelenet című novellában, melyet 1913-ban a Nyugat adott ki az Ellenséges világban. Első megközelítésben a történet tárgya a nagy tragika, Domonkos Eszter és a fiatal, tehetséges színésznő, Simondi Józsa vetélkedése, többszöri olvasásra azonban feltűnnek a szöveg modorosnak, túljátszottnak tűnő részei. Mintha a novella hősei egy előzőleg megírt szerepnek engedelmeskednének:

És míg régi verse olyan meghatottan tört elő benne, mintha most született volna, lassan lecsúszott a pamlagra Eszter mellé. Mire az utolsó sorokhoz ért: „És múltad szennye, múltad szenvedése…”, az asszony összerázkódott, ő pedig lesiklott a lábai elé és megcsókolta a ruháját.

Eszter lehajolt egészen közel hozzá és csak ennyit mondott:

– Igen!…

Az előre megírt szerepek eljátszásának automatizmusa legalább annyira érzékelhető, mint az érzelmek játéka. Az „Igen!” olvasható a szenvedélyek feltöréseként vagy a férfinak szabad utat adó női jelzésként, de úgy is, mint egy színpadi végszó, amely önmagára mutatva az ilyen jelzések színpadias jellegét hangsúlyozza. Ezúttal hiányoznak a narrátori lélekelemzések, amelyek a szöveg más helyein sűrűn előfordulnak. Így a végszó után magunkra maradunk, ezzel vége a harmadik résznek, szinte érezzük a függöny összecsapódását.

A két nő történetében egy, a színésznő cselekedeteit motiváló előzetes történetet vélhetünk fölfedezni. A novella olyan ismert narratívát idéz, mint például a Hófehérke, amelyben kultúránk hagyományos női szerepei fogalmazódnak meg. Sandra M. Gilbert és Susan Gubar a The Madwoman in the Attick (Őrült nő a padláson) című kötet bevezető tanulmányában a női szereplehetőségeket vizsgálja az ismert mesében. A gonosz királyné a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…”varázsige után belenéz a tükörbe, és legnagyobb megdöbbenésére nem saját magát, hanem Hófehérkét látja meg benne. A mese e két szereplőjében két archetipikus női figurára ismerhetünk: a gonosz, bajkeverő, okos és aktív, illetve a fiatal, szép, de passzív nőre. Számos irodalmi nőalakban fedezhetjük fel ezt a két alaptípust. A szerzők szerint a tükör egyik oldalán Lady Macbeth, Médeia, Goneril és Reagen, Delilah és Kirké, a másikon Beatrice, Laura és a hozzá hasonló szereplők állnak. Gilbert és Gubar szerint a két figura szorosan összetartozik, nem véletlen, hogy az alma egyik felébe a királyné, a másikba pedig Hófehérke harap bele, hiszen ugyanannak az éremnek (vagy almának) a két oldalát képviselik. A tükörben is tulajdonképpen magát látja a királynő, egy korábbi fiatal énjét. A patriarchális rendben erősen kötöttek a nők számára adott társadalmi szereplehetőségek, de még a kijelölt szűk lehetőségek is versenyhelyzetbe kényszerítik őket, a női egyetértés szociális mintái sokkal kevésbé vannak megírva – érvelnek a kritikusok (Gilbert–Gubar 1979). Ebből a szemszögből olvasva Az utolsó jelenet fiatal és idős színésznőjének harcából nyilvánvalóvá válik, hogy a regénybeli társadalmi diszkurzus mindössze egyetlen helyet jelöl ki a nő számára, a színésznő szerepét. Ezért a diszkurzív pozícióért folyik a küzdelem:

És Domonkos Eszter féltékeny kíváncsisággal figyelte tovább. Néha szinte meglepte, hogy mennyire érzi ezt a leányt; érezte, hogy egyetlen lépése sem véletlen, hanem valami szívós logika, amit a saját természetéből fejt ki, néha merészen átengedve magát neki, néha habozva, kétkedve, tapogatózva, de soha mással nem törődve, mint önmagával. És fiatal volt, olyan fiatal – egy egész, megtöretlen, hatalmas jövő… az ezután… a majd, míg ő lassan hanyatlik és szépen a múlt lesz, ami nincs többé… a semmi.

A fenti idézet értelmezhető úgy is, hogy a gonosz királynő belenéz a tükörbe, és maga helyett meglátja a másikat. Teljesen ismeri, „érzi” őt, hiszen saját korábbi énjét szemléli. A magabiztos hang megváltozik, az utolsó mondat akadozóvá, sőt töredezetté válik, az „egy egész, megtöretlen, hatalmas jövő… az ezután… majd”, tulajdonképpen értelmetlen tagmondat. Az „érezte, hogy” klasszikus narrátori, a szereplő lélekállapotát tolmácsoló narrátori függő beszéd közvetlen szereplői közlésre vált át, közvetlen szereplői megnyilatkozás szűrődik be a narrátori beszédbe. A szabad egyenes beszéd váratlan belépése a függő beszédbe Ritoók prózájának gyakran megfigyelhető, jellegzetes vonása.

A külföldön tanuló magyar diáklány benyomásairól olvashatunk A nagy véletlen (1908) című regényben. A kultúraközi létezés női szempontú megközelítése ritka téma e korszak magyar irodalmában.

A húszas években megnőtt az elbeszélő irodalom iránti érdeklődés. A női olvasóközönségnek köszönhetően fellendül a könyvkiadás, és a népszerű szerzők között számos írónőt találunk (Erdős Renée, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén, Zsigray Julianna, Földes Jolán). Pályájuk hasonlóan alakul: reményt keltő indulás után hatalmas közönségsikert hozó könyvtermelés következik, és az újabb munkák művészi teljesítménye nem éri el az első kötetek színvonalát.

1.6. Erdős Renée

első, Versek (1902) című kötetének eredeti hangvételével hívja fel magára a figyelmet, még néhány kötetet közöl, majd hosszabb hallgatás után a húszas években jelentkezik újra regényeivel (A nagy sikoly, Santerra bíboros, Az indiai vendég, Csipkebolt Brüsszelben). Közkedvelt és sikeres író lesz, húsz-harminc ezres példányszámban kelnek el a könyvei. Nemegyszer a közerkölcs felfogása szerint tabunak számító témákat (szexualitás és házasság, papi nőtlenség) feszeget. A húszas években kezdődő írói korszakát a korabeli irodalmárok nem tartják jelentősnek.

Kádár Judit több írásában elemzi Erdős Renée pályafutását. Főként első verseskötetéről és korai regényei egyikéről, Az új sarjról (1915) állítja, hogy helyet érdemelne a magyar irodalomtörténetben. A női szexualitás nyílt vállalásával a Versek radikálisan szakított a hagyományos szerelmi lírával. A versek női beszélője „megnőtt öntudatú, egyenjogúságra, sőt néhol azon túl, a társa fölötti dominanciára törő partner”. Az 1902-ben megjelenő Versek öntudatos, affirmatív és deklaratív, a tematikai tradíciót is megújító beszédmódja jelentős hatást gyakorolt Adyra, és hozzájárult az 1905-ben megjelenő Új versek jellegzetes lírai énjének kialakításához (Kádár 2001, 57):

TE NE SZERESS

Én vagyok a tűz, mely föléget,

Zuhogó ár, mely megfojt téged.

Vihar, mely lelkedet fölkavarja,

Megnyitja vágyra, könnyre, dalra,

Aztán kacagva új prédát keres –

Te engem ne szeress!

Hiszed talán, hogy gyönge vállal

Megküzdhetsz vad, féktelen árral?

Lobogó tüzet olthatsz könnyel?

Vihart csitíthatsz csóközönnel?

Szilaj erőre béklyókat tehetsz?

Te engem ne szeress!

(Versek, 1903, 76)

„Erdős Renée lírájának színhatásokat kereső, romantikus, érzékien lágy stílje helyett teljesen nyugodt, tartózkodó, néha csaknem szárazon konstatáló stílt találunk a regényben, amelynek azonban megvan a maga kifejező ereje és erős szemléletessége” – írja Schöpflin Aladár az Ősök és ivadékok című ciklus első darabjáról, Az új sarj című regényről. Hangsúlyozza, hogy a lelki és szellemi gettóban élő vidéki zsidóság történetét lényeges ponton, a hagyomány felbomlása pillanatában ragadja meg, amikor az új generáció kikívánkozik merev elzártságából, és utat keres a széles világba (Schöpflin 1916, 255). Az elbeszélő valóban hűvös és kívülálló, ami a beszélő pozícióját illeti, de a nézőpont néhány magyarázó, bevezető és összegző résztől eltekintve a gyermeki látószöget nem haladja meg. Ez a látókör folyamatosan szélesedik a gyermeki tudat fejlődésével. A környezet sivársága és a kislány gazdag fantáziavilága kiáltó ellentétben áll egymással.

A Kaffkánál is megfigyelt „irodalmiatlan” irodalommá tétele ebben a munkában is érzékelhető. A mű egyes pontjain a néprajzi leírás és a szépirodalom határai összemosódnak, amikor például gyermekjátékokról vagy családi szertartásokról van szó. Egyenes idézetben halljuk a gyerekdalok szövegeit és a felnőttek énekeit. Földes Jolán A halászó macska uccája és Kosáryné Réz Lola Filoména című regényéhez hasonlóan a mindennapok rendszeres, ismétlődő eseményeit olvassuk újra meg újra. Az ismétlés nem csak a történetnek, a történetmondásnak is sajátja. A regény tere nem haladja meg a szűk család, az anya, az apa és a kislány, Betti lakóhelyét. A szereplőket csak addig követi nyomon a mesélő, amíg benne élnek ebben a térben. Aki kilép innen, az az elbeszélő látóköréből is kilép, így érzékelhető lesz a tér fullasztó zártsága.

A regény elején Betti a szülők veszekedéséből kihall egy furcsa történetet: apai nagyanyja, az ótestamentumi nőalakokat idéző Leah asszony, első férjét elüldözte otthonról, és hagyta, hogy megfagyjon a téli hidegben. A második házasságából származik nagy családja, fiai, lányai és unokái. Betti rá hasonlít, a külseje, természete, becsvágya, versfaragó képessége. A mű végén Betti látomásszerűen a jövőbe pillant, és meglátja saját múltját is. Leah asszony élete folytatójának érzi magát, sőt a szigorú asszonyt tartja előképének, a művészi tehetség előhírnökének. Az ő élete így több nemzedékben nyeri el értelmét. A személyiség felfogása ebben az írásban is, mint számos más írónő esetében, több nemzedéken át alakuló narratív szubjektivitást jelent.

A mű elején hallott történet intratextuális játékot teremtve visszatér a mű végén. A rideg asszony kegyetlensége új értelmet nyer. Az első férjnek meg kellett halnia ahhoz, hogy Leah asszony létrehozza népes családját, hogy megszülessen az, aki folytatja a küldetését. A megfagyott ember meséje a szöveg egészében nézve a számtalan anekdota egyike csupán, de a lezárás felől nézve megnő a jelentősége. A történetek összekapcsolódása a szöveg szintjén is eljátssza a regény cselekményében létrejövő biblikus alakzatot: az okozat felől értendő meg az ok és nem fordítva. Egy kósza történetelem előhírnöke lesz egy későbbinek, a későbbi adja meg majd a magyarázatát, de a későbbi is előre meg van írva.

A nagy sikoly elsősorban a témája révén váltott ki érdeklődést a húszas években, hiszen a szerző ezúttal is „tabukérdést”, a női orgazmust állítja a középpontba. A nagy sikoly, vagyis a női kielégülés megszólaltatása az elbeszélhetőség kérdését is felveti. Hogyan kap teret a narratívában a narratív logikának ellenálló artikuláció? A narratív diszkurzus határait feszegető poétika hozza létre ezt a teret. A kívülálló, harmadik személyű narráció megszakad, ebbe a törésbe lép be a szereplő lírai gondolatfolyama, a töredezett gondolatfoszlányok szabad áramlása:

Óh, fölkelni és odaborulni hozzá és átölelni térdeit és leborulni isteni kezére és csókolni, csókolni hálás boldogsággal! Óh, odamenni hozzá és azt mondani neki: Uram és szerelmem – és mind a többi szókat, amik itt száguldanak agyában! Ráborulni kezére és sírni és kacagni és menni vele, szó és hívás nélkül – elmenni hozzá, örökre – lenni a kedvese, a szolgálója, a mindene…

Szintaktikailag hiányos mondatok ismétlődése, egymásra torlódása figyelhető meg: retorikailag egyenes szereplői megnyilatkozás (az „agyában”-t leszámítva nyelvtanilag is). Töredezettség és ritmikus ismétlődés alakzatai rajzolódnak ki. Ez a bekezdés nem áll távol a tudatfolyam narratív technikájától.

1.7. Kosáryné Réz Lola

Filoména című regényével az Athenaeum regénypályázatán tűnt fel 1920-ban. Filoména közeli rokona az Emberek a kövek között Jellájának és Az új sarj Bettijének. A regény egy környezetével nehezen szót értő, magányos nőalak, egy cselédlány története. A mű első részeiben a gyermek nézőpontjából, tudásának korlátolt horizontjából látjuk az eseményeket, az elbeszélő nem egészíti ki a gyermeki látásmód hiányosságait. A felnőtt olvasó tudáselőnyben van a gyermekhez képest, jobban olvassa a környezet jelzéseit, ezáltal a szereplő együttérzést válthat ki. Az elbeszélés kétszólamúvá válik: a gyermeki és a felnőtt világ hangjai egyszerre szólnak.

Érdekes és előremutató narratív eljárásnak tűnik az is, hogy a főszereplő viszontagságait követve egy állandóan újra kezdődő művet olvasunk. A „Filoména elszegődik cselédnek” alaptörténet indul el újra meg újra, miközben egy élet elmúlásának és felmorzsolódásának vagyunk szemtanúi. Az ismétlés ritmusában viszont érzékelhetővé válik az is, ahogy a gyermekéért küzdő anya története újra meg újra el tud kezdődni.

1.8. Szederkényi Anna

széles látókörrel közelíti meg a nőkérdést, a női függetlenség, az önálló kenyérkereset öröme, a hitvesi kötelesség, a testiség, a hűség, az anyaság, az ábrándozás, a kiábrándulás és a válás egyaránt végigvonul szórakoztató, egyszerű, világos stílusban, áttetsző nyelven megírt műveiben (Bánhegyi 1939, 133). Prózája kevés narrátori értékelést tartalmaz, ami a jelenetek, párbeszédek túlsúlyát jelenti. Az írónő munkáit jobbára korrajznak tekinthetjük, de felfigyelhetünk bennük néhány érdekes prózai alakzatra is, amely több értelmezési lehetőséget hordoz. Az Amíg egy asszony eljut odáig (1916) című regény férjéből kiábrándult szereplője, Judit például levelet ír anyjának, amelyben többek közt a regényeket is azzal vádolja, hogy hazug képet festenek a házasságról, megtévesztik a fiatal lányokat. Ily módon keverednek a fikciós szintek, nem lehet tudni, melyik regényt is olvassuk: a helyeset vagy a helytelent.