Erotika és irodalom

45
mesegyűjteményében,   továbbá   az   Amadis-regényben.
Ugyancsak   a   XIV.   században   egy   spanyol   mondában   jele-
nik meg először Don Jüan, a nőcsábítók mintaképe, akinek
lelke a monda szerint végül  az ördög birtokába, a pokolba
jut.   Ez   megfelelt   a   középkori   egészséges,   józan   erkölcsi
fölfogásnak.   A   mondai   fölfogáshoz   és   kifejlethez   alkal-
mazkodik   a   legtöbb   későbbi   földolgozás   is,   mint   pl.   a
spanyol   irodalomban   Zamora   Antal   színműve   (a   XVII.
század   vége   felé),   amely   tehát   nem   tekinthető   erotikus
műnek.   A   spanyol   eredetű   monda   egyéb   nemzetiségű
átültetőit   és   földolgozóit   szintén   kötötte   a   mondának
bűnhődést   tartalmazó   végkifejlete.   (L.   Heinrich   Gusztáv:
A Don Juan-monda. Bp. Szemle, 1882. évf.)
A   szorosabban   vett   mulattató   spanyol   irodalom   az
egész   XIV.   századon   keresztül   fordításokból   áll,melyeknek
nagy   része   Franciaország   irodalmának   gazdag   tárházából
került.   A   XV.   század   már   a   végére   járt   és   Spanyolország
még   mindig   nem   ismerte   sem   a   színpadot,   sem   a   népies
színjátékokat.   A   XVI.   század   elejéről   való   Celestina   c.
dráma   ismeretlen   szerzője   (Fernando   Rojas?)   ügyesen
ád   elő   egy   szerelmi   cselszövényt,   melyben   a   címbe
írt   főalak,   egy   elvetemedett   kerítőnő,   démoni   módon
végzi   a   csábítás   munkáját.   Egyébként   a   dráma   egészen
a   XVI.   század   utolsó   negyedéig   kezdetleges   állapotban
marad   s   csak   Lope   de   Vega   színműveiben   emelkedik
művészi   magaslatra.   Nála   és   a   pár   évvel   korábban   el-
halt   Tellez   Gábor   (írói   néven   Tirso   de   Molina)   drámái-
ban   (így   a   tőle   is   földolgozott   Don   Juan-tárgyú   szín-
műben:   A   sevillai   csábító   vagy   a   kővendég,   1610)
itt-ott   már   némi   erotikus   részletek   is   vannak.   A   XVII.
század   spanyol   lírai   költészete   a   múlthoz   képest   nagy
elhanyatlást     mutat;     még előbb     elhallgatott     az   epika,

---

46
pedig   a   regény   egyik   büszkesége   volt   a   régebbi   spanyol
irodalomnak.   Erotikus   regényírónak   nevezhető   a   XVII.
század   elején   föllépett   Mateo   Aloman,   aki   azonban   el-
beszélésének   (Guzman   de   Alfarache)   megbotránkoztató
tartalmát   sajátságos   módon   gyakori   erkölcsi   fejtegeté-
sekkel   akarja   ártalmatlanná   tenni.   Innen   túl   a   XIX.
századig   nevesebb,   kifejezetten   erotikus   spanyol   írót
nem találunk.
A   XIX.   század   első   felében   a   francia   romanti-
cizmus   borzalmas   elemei,   erotikus   kiszínezéssel   tár-
sítva,   találhatók   föl   Antonio   Gil   de   Zarate   1837-ben
írt:   «Carlos   II.   el   hechizado»   c.   tragédiájában,   melyben
a   beteges,   búskomoly   királynak   gyóntatóatyja   inqui-
zitori   hatalmát   arra   használja   föl,   hogy   egy   fiatal
leányon   bűnös   gerjedelmét   kitölthesse,   akit   azzal   vádol,
hogy   ő   az   oka   a   király   kedélyállapotának;   hiába   födözi
föl   a   király,   hogy   a   vádlott   saját   leánya,   egyetlen   sze-
relmének   gyümölcse,   kész   öt   kiszolgáltatni,   midőn   a
leány   szeretője   bosszút   áll   a   fanatikus   baráton.   Ugyan-
csak   erotikus   motívumon   épül   föl   az   argentiniai   szárma-
zású   Ventura   de   la   Vega   (1807—65)   vígjátéka   is
(Hombre   del   mundo),   melyben   azt   mutogatja,   hogy   a
csábitóktól   való   folytonos   rettegés,   akiknek   mester-
ségét   az   író   kicsapongó   ifjúkorából   tapasztalás   alapján
jól   ismeri,   miképen   mérgezi   meg   a   világfi   családi   bol-
dogságát.
A   líra   körében:   Jósé   de   Espronceda   (1810—42)
szenvedélyes   hevülettel   énekli   meg   kedvesét   (Canto   a
Tereza),   kinek   utána   megy   Angliába,   hol   férjnél   találja
őt   s   elszökteti   Parisba.   Egy   másik   költeményében   (El
diablo   mundo)   azt   hirdeti,   hogy   az   életnek   egyetlen
öröme   gyakran   csak a szerelemnek   egy röpke órája.

---

 47
Jüan   de   Arolas,   valenciai   papköltő   (1805—49)   versei
még   forróbb   erotikát   mutatnak.   Erotikus   irányú   újabb
regényírók:   Benito   Perez   Galdoz   és   Manuel   Tamayo
y   Baus.   A   szépprózai   elbeszélés   terén   azonban   vezér-
szerepet   játszó   vagy   éppen   új   irányt   kezdő   spanyol
írók nincsenek.
Ugyanezt   mondhatjuk   a   portugál   irodalomról,
melyre   nézve   jellemző,   hogy   a   romantikus   költői   mii-
irány   csak   akkor   lép   föl,   mikor   a   többi   művelt   nemzet
már   rég   túl   volt   rajta.   Itt   csak   a   XIX.   század   vége
felé,   Zola   és   a   többi   naturalisták   hatása   alatt,   lépnek
föl   szorosabban   vett   erotikus   irányú   költők,   aminő
Eca   de   Queiroz,   regényíró,   ki   El   primo   Basilio   (1877)
c. regényével vitte be Portugalliába a naturalizmust.

---

IV.  Erotika az angol és német költészetben.
ár         «AZ   ANGOL   KÖLTÉSZET   ATYJA»,     a   XIV.   Század-
ban   élt   Chaucer   műveiben   megnyilvánul   fajá-
nak   sok   jellemző   tulajdonsága,   különösen   a
vaskos   realizmus   iránti   hajlama.   Fő   művében   a   Canter-
bury-i   regékben   a   nemes   lovagi   képek   mellé   egész   sereg
közéleti   otromba   alakot   állít,   akik   eléggé   szabadszájú
beszédeket   váltanak   ugyan   egymással,   de   mindez   inkább
csak   a   nép   alsó   rétegeihez   tartozó   személyek   hü   jel-
lemzése,   semmint   az   érzékiség   fölgerjesztésére   irányuló
sikamlósság.
A   renaissance   Angliával   is   megismertette   a   fino-
mabb   ízlést.   Még   az   udvari   hölgyek   is   eredetiben   ol-
vasták   ezidétt   az   ókori   írókat,   másrészt   az   olasz   és
a   francia   költőket   utánozták   az   irodalom   terén.   Csak
a   dráma   fejlődött   hazai   talajon,   mégpedig   korábbi   idő-
ben   az   utcákon,   hol   ünnepek   alkalmával   végigdöcögtek
szekereiken   a   színjátszó   céhek   tagjai   s   vaskos,   durva,
olykor   szemérmetlen   tréfákkal   fűszerezett   egyszerű   tör-
ténetekkel   megröhögtették   az   utca   népét.   Eleinte   maguk
a   színműírók   is   e   közönség   köréből   valók   s   különös
keverékké   olvad   bennük   a   nyers,   darabos   angolszász
természettel   a   magukra   szedett   humanista   műveltség.
E       színműírók       többnyire     egyszersmind   színészek,   akik

---