Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek
Biológiai, genetikai determináció
Yüklə 2,77 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- A „tiszta lap”, vagyis a „tabula rasa” elmélet
- „tabula rasa”
- Többtényezős, kibékítő elméletek
- 6.1. A személyiség vonáselmélete
- 6.2. A személyiség mérése
- 6.3. A sportoló személyisége
- 6.4. Sport és pszichopatológia
- 7. A csapat pszichológiája
Biológiai, genetikai determináció Sokféle formában jelentek meg azok az elméletek, amelyek a személyiség biológiai, genetikai programjában látják a döntő determinációt. A testi, biológiai, illetve napjainkban a genetikai determináció elméletei mindig is jelen voltak, nemcsak a közgondolkodásban, hanem a tudományos irányzatokban is. Ezeknek az elméleteknek a szélsőséges változatai nem sok teret adnak a személyiség környezet által történő módosításának, tehát az alakíthatóságának. A „tiszta lap”, vagyis a „tabula rasa” elmélet Ezzel ellentétes elméletcsoport tiszta formájában az angol szenzualizmus képviselőinél jelent meg, de bizonyos értelemben Arisztotelész felfogása is ide sorolható. Arisztotelész is az érzéki tapasztalásban látta a tudás forrását. Szerinte a valóság történései az egyénben olyan lenyomatot képzenek, mint a pecsétgyűrű a forró viaszban. A belső képünk a világról tehát a valóság „formája”, annak anyagi tartalma nélkül. A lényeg, hogy a „forma” kívülről, az anyagi valóságból, a környezetből származtatható. Locke „tabula rasa” elmélete már sokkal egyértelműbbé tette a tapasztalatok elsődlegességét. Watson a behaviorizmus atyja pedig állítólag egyszer azt mondta, hogy „adjatok egy gyereket, és én azt csinálok belőle, amit akartok”. Watson eredeti fogalmazását, melyben némileg árnyaltabban fejezi ki fő gondolatát, Pléh Csaba (1992) pontosan idézi: „Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket és az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva, olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akarok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától és fajától.”2 A behaviorista megközelítésnek ez a túlzó állítása természetesen a gyakorlatban nem igazolódott, de jól mutatja, hogy a felfogás a környezeti feltételek sajátosságaiban látja a személyiségfejlődés döntő determinációját.
Az ideológiai kisugárzás a harmadik, úgynevezett kibékítő elméletek csoportjára is jellemző. Ezek az elméletek hol százalékos arányok meghatározásával, hol egyéb logikai kölcsönhatások értelmezésével próbálják az egyensúlyt megteremteni. A két- vagy többtényezős elméletekben a problémát tisztán logikai és szaktudományos érvekkel elemzik, mégis a közvélemény érzékenyen reagál arra, ha burkolt formában ugyan, de valamely szélsőség megjelenését észleli. Ha elfogadjuk a biológiai, genetikai változások 40 000 éves szünetelésének a gondolatát, akkor feltétlenül érdemes továbbra is megőrizni az emberi természet biológiai alapjait olyannak, amilyen eddig volt. Meglátásunk szerint még jó ideig a genetikai eredmények nem is teszik lehetővé, hogy az emberiség génkészletét érdemben megváltoztassuk. Reméljük, az eredmények alkalmazása valóban a biológia, a gyógyítás és az ilyen jellegű tanácsadás területén marad. Fenti gondolatmenet alapján tehát, ha az emberi tulajdonságok stabilitását és változékonyságát kutatjuk, akkor ebben a determinációban, az emberiség történelmében a gének a konstans szerepét játszzák, természetesen az egyedek végtelen számú változékonyságával együtt. Az emberi tulajdonságok változásában, fejlődésében ezek szerint a dinamikus oldalt a természeti, a társadalmi, valamint a kulturális környezet adja. A valódi kibékítő elméletek tehát nem állítják szembe egymással a genetikai, biológiai, illetve a környezeti kulturális örökséget. Közismert analógia szerint a két tényezőcsoport úgy determinálja az egyén tulajdonságait, mint például a téglalap szélessége és hosszúsága a téglalap területét. A területben elválaszthatatlanul jelen van a szélesség és a hosszúság, és értelmetlen megkérdezni, hogy melyik a domináns. Az „örök emberi” tehát ha létezik, akkor változik, jó esetben fejlődik, de jó ideje ebben a változásban, fejlődésben nem a génállomány, és nem a biológiai alap változása a meghatározó. Az általános emberi természet jobb megértése lehetőséget teremt a konkrét emberek, generációk, társadalmi csoportok jobb megérésére. Természetes ugyanis, hogy az általános emberi természet végtelen változatosságban, az egyedekben valósul meg. A személyiségpszichológia az a tudomány, amelyik az egyéni különbségek kialakulását, annak törvényszerűségeit hivatott vizsgálni. Ahogy az általános emberi természet kutatásában, úgy az egyéni különbségek feltárásában is érvényesülni kell a többtényezős, interakcionista megközelítésnek. 6.1. A személyiség vonáselmélete A személyiségpszichológia tehát, mint utaltunk rá, alapkérésként foglakozik az emberek közötti különbségek jellegzetességeivel, ezeknek a különbségeknek a meghatározó okaival, valamint a jellegzetességek kialakulásával fejlődésével. Allport, a személyiség vonáselméletének megalapozója, könyvében a „személyiségvonások tana” című fejezetnek rezüméjét a következő mondattal kezdi: „Nincs senki, még a pszichológusok között sem, akinek kétséges lenne, hogy az érett felnőtt személy viselkedése mögött jellegzetes diszpozíciók, vagyis személyiségvonások vannak.”3 Ez a sokat idézett mondat, illetve ennek a mondatnak az evidenciája mégis sok gondot okoz a kutatóknak. Egyrészt, mert ha valami ilyen nyilvánvalóan létezik, és az egyénekre viszonylagos állandósággal jellemző, akkor azt meg lehet határozni. Másrészről nemcsak azt fontos tudni, hogy mi és milyen, hanem azt is, hogy miért olyan. Nos, ezekre a kérdésekre a valódi, tiszta választ nagyon nehéz megadni. A típustanok és személyiségvonások történelmileg kialakult változatainak jó áttekintését adják tanulmánygyűjteményük előszavában Halász László és Marton L. Magda (1978). A tipológiák az egyes típusok között minőségi különbséget tételeznek, míg a vonáselméletek inkább az adott dimenzióban a mennyiségi eltéréseket értelmezik. A vonáselméletek további kérdése, hogy a vonások mindegyike létezik-e minden embernél, vagy az emberek egyedisége az erősebb. Különböző elméleti és módszertani megközelítésben, természetesen minden esetben empirikus adatokkal alátámasztott érvrendszerrel, számtalan kutató alkotta meg a maga vonáselméletét. Az egyes elméletek az általuk talált személyiségvonások mérésére alkalmas tesztet is kidolgoztak, így bőséges szakirodalmi háttere van különböző módon nyert adatok összehasonlító elemzésének. A mi szempontunkból ennek a bőséges információmennyiségnek egyik nagy előnye, hogy válogathatunk a kipróbált mérőeljárások között. Nehéz ma már olyan személyiségjellegzetességet megnevezni, amelyik mérését még nem próbálta meg senki. Az elméletalkotók a konszenzus keresése közben arra jutottak, hogy van néhány nagy jelentőségű tulajdonságegyüttes, amit alapvető diszpozícióként, azaz személyiségvonásként (trait) értelmezhetünk. Ezek száma 3 és 7 között mozog, illetve az elnevezésekben a hasonlóságok ellenére vannak viták. Azt egyik elméletalkotó sem zárja ki, hogy célirányosan egy-egy újabb, de mindenképpen szűkebb terjedelmű alfaktort lehet találni, és skálát is lehet hozzárendelni. Ezeknek a skáláknak illetve vonásoknak minden önállóságuk ellenére szűkebb a tartományuk, mint a nagy szupervonásoknak.
A vonást Allport diszpozícióként értelmezte, ami bizonyos konzisztenciával rendelkezik. Konzisztencia alatt itt a személyiség bizonyos állandóságát, stabilitását értjük. Felmerül a kérdés, hogy a vonások milyen mértékben határozzák meg a viselkedést. Sőt egy-egy köznapi tapasztalat, valamint néhány kísérleti eredmény már az alapfeltevést is megkérdőjelez. Azt, hogy létezik-e a vonás jellegű állandóság a személyen belül. Néhány szociálpszichológiai kísérlet már nehezebb helyzetbe hozza a vonáselmélethez ragaszkodókat. Milgram (1963, 1974 ismerteti: Atkinson & Hilgard 2005) kísérleteire gondolunk elsősorban. Ezekben a kísérletekben egyértelművé vált, hogy a normális és becsületes állampolgárok jelentős hányada bizonyos szituációban virtuális gyilkosságot követ el. Virtuális gyilkosságot olyan értelemben, hogy ő maga azt hiheti, hogy valóban megölt egy embert, akit korábban nem is ismert. Valójában csak a kísérleti elrendezés volt félrevezető. Kétségtelen, hogy egyre több ok szól amellett, hogy a viselkedésünket nem célszerű kizárólag a személy belső tulajdonságának mint oknak tulajdonítani. A célirányos kísérletek, melyek szisztematikusan igyekeztek különválasztani a helyzet, illetve a vonásból fakadó tényezőket, arra az eredményre jutottak, hogy nem elegendő az egyik tényező ismerete a viselkedés bejósolására. A vonás és helyzet vita eredményeként született meg az interakcionizmus, amely a két tényező együtthatásaként értelmezi a viselkedést. Az interakcionizmus szemlélete szerint van olyan típusú helyzet, amiben könnyebben, és van, amiben nehezebben nyilvánul meg, fejlődik ki a személyiség valamely jellegzetessége. Természetesen ez a logika fordítva is igaz, tehát egy adott helyzetben könnyebben bontakozik ki az egyik, míg kevésbé valószínűen a másik személyiségvonás. 6.2. A személyiség mérése A mérési lehetőségek bemutatása előtt azért tartottuk fontosnak a fenti elméleti, az értelmezéshez kapcsolódó teoretikus viták ismertetését, mert érzékeltetni akartuk a mérési eredmények helyes értelmezésének a bizonytalanságait. Csak jól felkészült, szakmai tapasztalatokkal is rendelkező szakember kezében értékes a személyiség mérését segítő tesztsorozat. Etikai szabályok tiltják is bizonyos tesztek szakszerűtlen alkalmazását. Különösen kényes kérdés, ha a személyiségvizsgálatokból a sportolóra nézve olyan következtetések is származhatnak, amelyek őt valamilyen lényeges egzisztenciális szempontból érintik. Ezért általában csak képzett pszichológus használhatja ezeket a teszteket. Más a helyzet, ha kutatási célból, és nem a személy sorsát is érintő kérdések megválaszolására gyűjtünk a tesztekkel adatokat. Ilyen esetben a tudományos kutatás szabályait kell betartani, de természetesen az elméleti szakmai felkészültség ekkor is előnyös. A mérőeljárások ismertetésének részleteitől a felsorolt okok miatt eltekintünk, de megjelölünk néhány szakirodalmat, ahol erről bővebb ismereteket szerezhet az érdeklődő: Karczag Judit (1988), Oláh Attila (2005), Rózsa Sándor és mtsai. (2005), Dr. Nagykáldi Csaba (1998). 6.3. A sportoló személyisége A személyiség-lélektani alapvetés után okkal tehető fel a kérdés, hogy pszichológiai értelemben különbözik-e a sportolók és a nem sportolók személyisége. A kérdésre akkor lehet jó választ adni, ha pontosabban kérdezünk, tehát rögzítjük, hogy kit tekintünk sportolónak. Sportolónak tekintsük-e azt, aki napi vagy heti rendszerességgel valamilyen rekreációs mozgást végez, vagy csak az legyen sportoló, aki rendszeresen versenyeken indul? A magunk részéről úgy véljük, hogy a versenyszerű sportolást ilyen szempontból lényeges kritériumnak kell tekinteni, tehát a rekreáció és a sport nem felcserélhető fogalmak. Ha a kiinduló kritérium, hogy a rendszeresen versenyzők személyisége más-e mint a versenyt elkerülőké, akkor már a válasz is tisztábban megfogalmazható. Zavaró csak az lehet, hogy az életnek a versenyzés eléggé jellemző része, tehát verseny nem csak a sportban van. Ezért a válaszunk nemcsak a sportolókra, hanem mindazokra érvényes lesz, akik rendszeresen versenyhelyzetbe kerülnek az élet különböző területein. A sport keretein belül folyó versenyekre ugyanakkor a viszonylag jól átlátható szabályozottság jellemző. Ez akkor is igaz, ha a sportágak között jelentős különbségek vannak abban, hogy az eredményességet a szubjektív (bírói, pontozói) szempontok milyen mértékben befolyásolják. A kérdésre először általános választ adunk. Mivel a versenyzést állítottuk a középpontba, a versenyzés pszichológiai jellegzetességeiből érdemes kiindulni. A verseny egy különlegesen motivált helyzet. Különlegessége abban van, hogy magasabb feszültséget teremt, tehát az egyébként esetleg unalmas, érdektelen tevékenység is izgalmas, fontos lesz a résztvevőnek. A vezetők, a pedagógusok ezért szeretik alkalmazni a versenyeztetést. A rendszeresen versenyző magasabb feszültségen éli az életét, ezért bátran mondhatjuk, hogy keresi is és kedveli a megmérettetést, az izgalmat. Igaz, az izgalmat az is kedveli, aki beül a hullámvasútba, illetve esetleg bikaviadalra jár. A sportoló izgalomkeresése más, ő saját magát méri és mutatja meg olyan helyzetben, ahol képességeit, felkészültségét rendszeresen megítélik. A pszichológia ezt ego-involvált (nyers fordítással én-bevonódásos) helyzetnek nevezi. A fenti okfejtést olyan pszichológiai felmérések is alátámasztják, mely szerint a sportolók a szorongást, a szorongásosságot mérő tesztekben magasabb pontértéket érnek el. Ez mégsem azt jelenti, hogy szorongóbbak, mert ugyanakkor az is igaz, hogy a magasabb szorongási eredmény nem jár együtt gyakoribb vagy erősebb neurotikus tünetekkel. Köznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a magasabb feszültségeket a sportoló (a versenyző) jól uralja, mások, akik a versenyhelyzetet el akarják kerülni, de vállalni kell, akkor alkalmazkodási zavaraik lesznek. Más a helyzet, ha valaki tud és szeret úszni, ezért beleugrik a mély vízbe, illetve aki nem tud úszni és mély vízbe kerül. Az előbbi élvezi, uralja a helyzetet, az utóbbi többnyire segítségre szorul. A versenyzésből kiindulva láttuk, hogy a sportolók bizonyos motivációs sajátosságokkal rendelkeznek. Ha tovább akarunk lépni, akkor érdemes azt is végiggondolni, hogy a verseny ugyan a sport fénypontja, „ünnepnapja”, de legalább ilyen fontos része a felkészülés. „Aki egész héten firkál, az hétvégén sem tud szépen írni”, mondta egy bölcs edző. Csak a felkészült sportoló kedveli a versenyt! A versenyen az eredmény alapján a sportolót értékelik, minősítik. A felkészülés során tehát a sportolónak tudnia kell, hogy mire képes és hová akar eljutni, ha pozitív élményekre vágyik. Ez nem jelent mást, minthogy folyamatosan méri önmagát és keresi a fejlődés lehetőségeit. A sport lényegét megfogalmazó hármas cél: „Citius, altius, fortius!” (Gyorsabban, magasabbra, erősebben!), ami az olimpia magasztos eszméjét is kifejező jelszóvá vált. A fejlődés, az előrelépés igényéből az következik, hogy a sportoló kíváncsi önmagára, fokozottabb mértékben foglalkozik önmagával, hogy meg tudja haladni önmagát. A valódi sportoló tehát önmagával küzd, és ennek nap mint nap tudatában van. Köznapi példával élve, ha egy sportoló típusú ember azt a feladatot vállalja, hogy egy nehéz súlyt vigyen el egy meglehetősen nagy távolságba, és ennek csak több lépésben tud megfelelni, akkor tervet készít. A terv lényege, hogy önismeretéből kiindulva elhatározza, megállás nélkül hány lépést akar megtenni a súllyal. Ha ezt meg tudja tenni, akkor nem áll meg, hanem tesz még legalább egy-két lépést. Meghaladni önmagunkat, ez a fő mozgató, és ez a sportolói siker mértéke! A sportoló szocializációs jelentősége éppen abban áll, hogy ezek a motivációs és különösen akarati jellegzetességek az élet egyéb területeire is jól konvertálhatóak. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a sikeres sportolók a sportpályafutás befejezését követően nem feltétlenül tudnak az élet más területén is hasonló sikereket elérni. Ennek több oka is van, de itt erre nem térünk ki. Korábban az érzelmekkel foglalkozó fejezetben már utaltunk arra, hogy a sportban az agresszió természetes módon jelen van, ezért nyilvánvaló, hogy a sportoló személyiségében az agresszivitás egy kikerülhetetlen jellegzetesség. Arra is utaltunk ugyanakkor, hogy a sportban a szabályozott, proszociális agressziónak van valódi létjogosultsága, ami pozitív erkölcsi értéket hordoz. A motivációs, akarati és erkölcsi jellegzetességek mellett ki kell térni az értelem szerepére is. Bár a köznapi és a tudományos tapasztalatok is ellentmondásosak e téren, mégis talán nem alap nélkül, azt állítjuk, hogy kiemelkedő sporteredményeket kiemelkedő értelmi képességek nélkül nem lehet elérni. Az ellentmondás feloldását a többtényezős intelligencia értelmezésében látjuk. Mi is jellemzi hát a sikeres élversenyzőt?
A jéghegyhatásról: A motivációs, erkölcsi–akarati tulajdonságokról szóló pozitív sportolói képet – az ellentmondások miatt – a gyakorlati tapasztalatokra alapozva kételkedve fogadják. Arról van szó, hogy a tudományos vizsgálatok ezen a területen döntően önjellemző kérdőívek adataiból táplálkoznak. Morgan és munkacsoportja (ismerteti Budavári, 2007) 1968 óta végez ilyen vizsgálatokat, melyeknek egyik összegző tanulmánya a „jéghegy” profil modelljét veti fel. A jéghegy hasonlat arra utal, hogy a pozitív kép egy erőfeszítés eredménye. Ilyen képet akar mutatni magáról a sportoló, és ilyen vár el a társadalom. Feltételezik, hogy a tudatosan vállalt pozitív énkép mögött van egy nem látható, nem vállalt, de intenzíven ható negatív énje is a sportolónak. Kudarcok esetén ennek a negatív énképnek fenyegető felbukkanása okozza a mély elkeseredést, a kiábrándultságot. Ez a hullámzás teszi ellentmondásossá a sportoló személyiségét. Aki tehát magasra törekszik, relatíve nagyon mélyre is tud zuhanni. Sportolók, edzők egyaránt belekerülnek ilyen „válságos” állapotba, mert egyik fő mozgatójuk az „Elsőnek lenni!”, ami mellett egyszerűen nem tudja elfogadni a gyengeséget, az önleértékelést, az alulmaradást. Eszerint az analitikus szemléletű megközelítésben az élsportoló személyiségének pozitív, mintaadó egészséges értékelése legalábbis megkérdőjeleződik. Ezt a kérdőjelet erősítik az élsportolók civil életben való sikerességének ellentmondásos példái. A sikeres karrier végén sokan a sport világában maradnak, de teljesítményük ritkán éri el azt a szintet, amit sportolóként elértek. Mások kapcsolataik révén üzleti vállalkozásokba kezdenek, és ha sikeresek is, nem érzik magukat igazán elégedettnek. Végül is valóban sok, korábban sikeres élsportolót látunk idősebb életszakaszában, aki elégedetlen saját helyzetével, esetleg valóban méltatlan helyzetbe kerül, vergődik, és nosztalgikus emlékeiből él. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a sportoló a sportkarrier mellett jó, ha egyéb szakképzettséget, felsőfokú végzettséget szerez, és ideje korán elkezdi építeni a civil karrierjét is. 6.4. Sport és pszichopatológia Érdekes, és fentebb leírtakat figyelembe véve feltétlenül jogosnak látszik Budavári Ágota (2007) elemzése a sportolók pszichopatológiájáról. Saját tapasztalatát és a nemzetközi szakirodalom adatait is felhasználva határozottan veszélyeztetett populációnak látja az élsportolókat. Kiindulópontja, hogy az élversenyzőben különlegesen erős motivációk működnek. A kiemelkedési vágy, az érvényesülési törekvés révén a magasabb teljesítmény elérése érdekében minden egyéb szempontot félre tud tenni. Közismert, hogy az egészségrombolással járó doppingolást is vállalják, ha azzal elősegítik a csúcsteljesítmény elérését. Budavári azt állítja, hogy az ilyen mértékű motiváció többnyire specifikus személyiségzavart feltételez. Ennek néhány formáját részletesen is kifejti. Az egyik ilyen kóros jellegzetesség a másodlagos nárcizmus (önimádat, önszeretet). Azért mondjuk másodlagosnak, mert a pszichoanalitikus fejlődéselméletben csecsemőkori primer nárcizmus természetesen jelen van, nem kóros. Az élsportolóknál a sikerek, a médiaszereplések feltétlenül szerepet játszanak a nárcisztikus személyiség rögzülésében. A kóros és a normál nárcizmus lényegi különbsége abban, van, hogy az egészséges ember a gyengeségeit is elfogadja. Itt az egyidejűség a fontos, tehát a kóros karakterben a pozitív és a negatív énkép nem integrálódik, hanem váltakozva jelenik meg. A különleges elégedettség és az önelutasító leértékelés váltja egymást a külső behatásoktól függően. A védekezés leggyakoribb módja a küzdelem a kiválóság érzésének fenntartásáért. Ebben a küzdelemben újabb és újabb sikerekre van szükség, ahol a pénz és az egyéb járulékos előnyök másodlagosak, a fő cél az én védelme a leértékelődéssel szemben. Ennek a személyiségképnek a fő jellemzői:
Budavári ezen jellegzetességek részletező ismertetése mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy a folyamatos pszichológiai ellenőrzés és támogatás mellett a súlyos következmények elkerülhetők. A narcisztikus karakter mellett Budavári a borderline szindrómát és kényszeres személyiségzavart említi, mint az élsportolókra jellemző patológiás tünetegyüttest. A borderline vagy határeseti zavar nevében is szerepel, hogy nem könnyű a határt definiálni. Erre a tünetegyüttesre minden területen – így a cselekvéseiben, ítéleteiben, saját maga megítélésében, hangulataiban – éppen a változékonyság a jellemző. Ez a kiszámíthatatlanság aztán néha váratlan kiemelkedő teljesítményekhez is vezet. Az ilyen sportoló, miközben az unalmas edzéseken dühkitöréseket produkál, a versenyhelyzetben, új ingerek között szárnyal, csúcsteljesítményt nyújt. A kényszeresség a sportolóknál leggyakrabban a közismert babonás viselkedésben nyilvánul meg. Ez a kényszerességnek olyan, még elfogadható formája, ami a versenyek bizonytalanságából fakadó szorongás csökkentését segíti. Ilyen lehet a kabala ruhadarab, vagy kivonulási sorrendhez való ragaszkodás. Az ilyen viselkedések hosszabb rituálékban is rögzülhetnek, és bizonyos mértéken túl kórosnak tekintjük. Budavári pszichiátriai értelmezéséről azt mondtuk, hogy nem alap nélküli. Mégis szeretnénk elkerülni azt az értelmezést, miszerint a sportoló személyisége általában patológiás képet mutat. Sokkal inkább arról van szó, hogy különleges teljesítményt különleges emberek tudnak nyújtani, és ez a sport mellett más területekre – tudomány, művészet – is jellemző. Nem hétköznapi, hanem rendkívüli emberekről van tehát szó, akik rendkívüli terhelést vállalva saját határaikat feszegetik. Eközben természetesen veszélyeztetettebbek, mint a köznapi emberek és gyakrabban szenvednek el testi, lelki sérüléseket. Mindezek mellett határozottan állást foglalunk amellett, hogy a nagy teljesítményt nem a sérült, hanem az egészséges állapotban lévő ember tudja elérni. Azoknak, akik segíteni akarják ezeket a kiemelkedő sportolókat, fontos tudni, hogy az élversenyző különleges bánásmódot igényel, esetenként nem túlzás azt mondani, hogy igényli a kényeztetést. Az ilyen embereket a kényeztetés nem teszi lustává, sőt éppen ez biztosítja számukra, hogy minden energiájukat a sporttevékenységre fordítsák.
7. A csapat pszichológiája 7.1. Alapfogalmak Az ember alapvetően társas lény. Ennek megfelelően a viselkedés társas vonatkozásait a sportban is értelmezhetjük. Egyén és közösség kölcsönhatása, a különböző társas alakzatok működésének törvényszerűségei, a csoport jellegzetességei és a teljesítmény kapcsolata, ezek mind olyan témák, amivel a szociálpszichológia foglalkozik. A társas környezetnek az egyénre gyakorolt hatását néhány alapfogalom értelmezésével mutatjuk be. A Yüklə 2,77 Mb. Dostları ilə paylaş:
|