Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek

Ez biztosított pihenőidőt, illetve szabadidőt az első primitív „rekreációs” tevékenységekhez. (A „rekreáció” I. megjelenése.)

Őseink sokszor a legnagyobb erőfeszítéssel járó tevékenységet sem munkának fogták fel, hiszen szertartások kötelezettségének tettek eleget, amelyben a tánc, a zene, a közösségi tevékenységek és a termelőmunka szétválaszthatatlan egységet alkottak.

John Kelly (1996) az első, aki szociológiai szempontból vizsgálva megállapítja, hogy az egyszerű társadalmakban az egyes tevékenységek között nincsenek válaszfalak.

Jelenleg az egész világon kevesebb, mint negyedmillió ember, a Föld lakosságának mindössze 0,001 százaléka él elsősorban vadászatból és gyűjtögetésből.

2.1.2. A szabadidős filozófiák kezdetei

Az ókori filozófusok véleménye szerint csak a szabadidő révén válhatunk emberré, hiszen az emberi lét azt jelenti, hogy mi magunk rendelkezünk önmagunkkal, szabadok vagyunk. Arisztotelész az elsők között elmélkedett a szabadidő lényegéről, miközben a természeti környezetet vizsgálta. Az első megállapítása az volt, hogy az elmélkedéshez, gondolkodáshoz szabadidő szükséges (érdekes, hogy a 20. századi entellektüelek, az 1950-es évek „beat nemzedéke” ugyanebben hitt). Szerinte a „ráérő idő” egyaránt magába foglalja az élvezetet, a gyönyört és a boldog életet. Mindez pedig nem az elfoglalt, hanem a ráérő idővel rendelkező emberek osztályrésze.

Az arisztotelészi demokráciával szemben Platón a szabadidőt szigorú állami ellenőrzés alá vonta, és merev szabályok közé kényszerítette. Azt tartotta, hogy az ember bábu, az istenek eszköze, játékszere, és ezért ráérő idejét saját rendeltetésének megfelelően kell eltöltenie, azaz arra kell törekednie, hogy kivívja az istenek jóindulatát (innen a sok-sok vallási ünnep áldozati szertartásainak, dalainak, körtáncainak szükségessége). Ez jellemzi a rabszolgatartó arisztokrácia érdekeit kifejező, ideális platóni államot.

Ebben az időszakban a filozófusok úgy óhajtják elérni ezt a célt, hogy teljességgel elszakítják a munkát a „ráérő idő”-től, abszolutizálva az utóbbit, ezt azonban csak a rabszolgatartó társadalom osztályszerkezete teszi lehetővé. Az ókori gondolkodók a „ráérő idő”-re alapozták a társadalom normális működését, és ilyen szemszögből szerkesztették meg az „eszményi államok” modelljeit.

A Dionüszosz-ünnepek olyan kulturális értékek kibontakozását is elősegítették, mint a mitologikus hagyományokat feldolgozó, kezdetben rögtönzött, majd tudatosan szervezett népi színjátékok, amelyek évszázadokon át döntő szerepet játszottak a színházművészet és a drámairodalom fejlődésében. A hellenizmus és a római császárkor időszakára a harci játékoktól kezdve a gyakran igen magas szintű szellemi képességeket igénylő rejtvényeken át egészen a sportversenyekig és gimnasztikus agonokig, a különböző játékoknak, szabadidős tevékenységeknek egész tárháza alakult ki. Ebben az időszakban a „rekreáció” jellegzetes ókori formájáról beszélhetünk. (A „rekreáció” II. megjelenése.)

Huizinga (1944) szerint az ókori társadalmak kultúrájában a sportversenyek és a különböző szerencsejátékok korántsem a zsákmányolás versengő ösztönének kifejeződéseként, hanem az uralkodó rétegek társas együttlétének és közösségi életének sajátos területeként jelentek meg. A különböző agonok, versenyek, szellemi és harci játékok közösségi funkciói különösen szembetűnők az ókori görög és a római demokrácia kultúrájában. Nem véletlen, hogy a szellemi és fizikai képességeket próbára tevő vetélkedők és verseny jellegű játékformák mindvégig erős szálakkal kötődtek a görög és római társadalom ünnepeihez, amelyekben közvetlenül is érvényre jutottak a közösségi érzés erősítésére irányuló törekvések. Az olümpiai versenyek idejére például még a háborúskodást is beszüntették, illetve felfüggesztették, s az itt nyert babérkoszorúkat az egyes városállamok saját győzelmükként ünnepelték, mert hitük szerint az atléták isteni kiválasztottsága a szülővárosra is dicsőséget és áldást hoz.

A görög és a római demokrácia kultúrájának versenyszerű játékformái csak a hellenizmus válságának és a Római Birodalom hanyatlásának időszakában válhattak bizonyos értelemben szórakozási formákká. Az antik kultúra pusztulását a római császárkorban rendkívül érzékletesen írja le Huizinga (1950) Homo ludens című művében. „Templomok hagyományokba dermedt, babonákkal telt kultuszok számára, csarnokok és bazilikák olyan állami és igazságszolgáltatás számára, amely a társadalom téves politikai és gazdasági berendezése közepette lassanként a kiszipolyozás és erőszak rendszerévé vált, cirkuszok és színházak véres és ledér játékok, felületes darabok számára, fürdők, inkább elpuhító, mint edző testkultúra számára, mindez együtt nem igazi jó kultúra. Mindez nagyobb részben a dicsekvésnek, hiúságnak, életélvezetnek és hírnévhajhászásnak szolgált csupán. A Római Birodalom belül üres, kivájt test volt.”

2.1.3. Középkori szabadidős filozófiák

A középkorban megindult a kultúra társadalmi rétegek, illetve osztályok szerinti differenciálódása, s míg az antik kultúra – a hellenizmus és a római császárság korában meghódított területek időnként jól kimutatható szellemi hatása ellenére – lényegét tekintve egységes volt, a feudális társadalmakban már elvált, s viszonylag jól elkülönült egymástól a lovagi, az udvari nemesi, a népi és a középkor vége felé kialakuló városi polgári szabadidő-kultúra. A kikapcsolódásra, „rekreációra” fordított szabadidős tevékenységek differenciálódtak. (A korai „rekreáció” III. megjelenése.)

A középkori munkatevékenységet vizsgálva könnyen kiszámíthatjuk, hogy egy átlagos kézműves a középkori Párizsban körülbelül ugyanannyi órát dolgozott egy év alatt, mint amennyit egy nyugat-európai munkás 1955 és 1970 között. A különbség nem a ledolgozott órák mennyiségében van, hanem az időbeosztás szerkezetében. A középkori munkás akkor és annyit dolgozott, amennyit kívántak tőle: mikor szükséges volt, látástól vakulásig, de máskor akár hosszabb ideig is pihent. A régi időkben csak a vásár- és ünnepnapok voltak szabályszerűen kiiktatva a munkából, de az ünnepnapok száma jóval több volt.

A középkorban a „ráérő idő” egyre inkább a vallási befolyás szférájává alakult. A hétköznapok, a szabadidő, az ünnepek, az emberi élet egészének legfőbb szervezőjévé az egyház válik. Az emberek mindennapi életét, gondolkodását sokáig kizárólag az egyház által képviselt világkép határozta meg. E szerint az embernek legfőbb célja a túlvilágra való készülés. A „dolgozzál és imádkozzál, imádkozzál és dolgozzál” jelszó uralkodóvá lesz a szabadidő értelmezése terén is. Aquinói Szent Tamás szerint a szabadidő legfontosabb célja a bölcsesség megszerzése, és közösségben töltve el időnket e téren nagyobb sikereket érhetünk el.

2.1.4. Újkori filozófiai és szociológiai elméletek a szabadidőről

A humanizmus kultúrája nem csak a szabadidő tartalmát változtatta meg, hanem a rá vonatkozó nézeteket is. Az ember jogait és érdekeit hangsúlyozva a humanisták megalkották a harmonikus személyiség ideálját. Az eszmény megvalósításához a „rekreációs” tevékenységeket összekapcsolták a szabadidővel, mint az intellektuális fejlődés szférájával. Ez azonban csak a társadalom kiválasztottjaira volt érvényes. A humanista kultúra kezdettől fogva individualista jelleget öltött, s ez nagy hatást gyakorolt a későbbi burzsoá individualizmusra, amely a kapitalizmusban az életmódnak és a szabadidő felhasználásának alapjává vált.

A reneszánsz kori filozófusok közül témánkkal kapcsolatban Morus Tamás Utópia című művét emelnénk ki. Utópiában mindenféle következmények nélkül lehet a szabadidő jó részét a gyönyör „hajhászásá"-val tölteni, hiszen a legfőbb cél a boldogság állapota. Az Utópia a korábbi felfogásoktól leginkább abban tért el, hogy Morus engedélyezte az embereknek azt a szabadságot, amellyel megválaszthatják, hogy milyen tevékenységekben akarnak részt venni, illetve melyektől akarnak távol maradni. Természetesen a „valódi" társadalomban is szerettek volna az emberek nagyobb szabadságot kivívni maguknak.

Shivers (1979/b) szerint John Locke úgy vélekedett, hogy az embert mindennapi tevékenységeiben, szabadidejének eltöltésében, a saját gyönyörűsége és boldogsága utáni vágya motiválja. „Az igaz boldogság keresésének szükségszerűsége minden szabadság alapja, nincs más dolgunk tehát, mint keresni a boldogságot, mely által szabaddá válhatunk”. Bármiféle gyönyört azonban Locke sem engedélyez. Azok a kikapcsolódási formák, melyekkel örömet akarunk szerezni magunknak, semmiképpen sem válhatnak szenvedélyünkké. „A szenvedélyeinken való uralkodás a megfelelő mód szabadságunk nemesítésére."

2.1.5. A 19. és a 20. századi szabadidő-értelmezések

A 19. században az ipari társadalommal, a munkatársadalommal, valamint a munka új reprezentációjának, az általános mintának, a bérmunkának a megjelenésével alapozódik meg a szabadidőnek egy máig domináns paradigmája. A szabadidő egyszerűen a munka negatívja lesz, a szabadidős tevékenységek származtatott, másodlagos, kiegészítő, kompenzáló, „újratermelő” jelleget öltenek.

A burzsoázia az ipari társadalommal együtt született, az időprincípium átalakítása tehát saját elképzelésére történt, de egyáltalában nem a szabadidő „javára”. A burzsoázia éthoszát a Max Weber (1982) által leírt „protestáns etika” határozta meg, mely a munkát éppenséggel szakrális jellegűvé tette. A folyamat különösen súlyos következményekkel járt a társadalmi piramis alsó rétegeinek sorsát illetően.

A 20. század elején a nagy ipari központok (London, Birmingham, Manchester) körül hajnalban és este gyalogos munkások százezreitől feketéllettek az országutak, hiszen csak gyalogosan juthattak el lakóhelyükről munkahelyükre. A „szabadidő” hosszú ideig csak álom volt számukra. Ugyanebben az időben vált véglegesen szét a munka valósága és öröme.

A gazdasági fejlődéssel a munka fokozatosan elveszti korábbi meghatározó szerepét. „A munka nemcsak objektív módon szorult háttérbe abból a helyzetből, amelyben centrális és magától értetődő élményt jelentett, hanem szubjektív értelemben is elvesztette ezt a jelentőségét.” (Offe, 1984)

Ez a fordulat új távlatokat nyit a szabadidő–paradigma számára, amely szerint a munkatársadalmat a “szabadidő–civilizáció” fogja felváltani, de legalábbis új és fontosabb szerepkörhöz juttatja a szabadidőt. Az időfelosztás új szerkezete nem (vagy nem csupán) hétköznapra és ünnepre, hanem mindenekelőtt munka- és szabadidőre tagolja az órák, napok, hetek, évek sorát. A munkaidő és a szabadidő a modern ipari társadalomban különült el igazából. Az új tendenciák egyaránt kiterjedtek a társadalom alsó és felső szintjére. A polgárság felső rétegeiben olyan új „osztály” jött létre, amely szinte korlátlan szabadidővel rendelkezett. Erről szólt Thomas Veblen (1975) nagyhatású könyve, „A dologtalan osztály elmélete”, amely mindmáig a szociológiai irodalom egyik legtöbbet idézett művei közé tartozik.

A gazdasági fejlődés fokozatosan kiszélesítette azoknak a középső rétegeknek a körét, amelyek egyre több szabadidővel rendelkeztek. A 20. század második felében a jóléti állam és a szociális piacgazdaság koncepciója általános elvvé tette ezt a törekvést. A lehetőség kiterjedt az ipari munkásságra is. A század elején a munkaidőt szabályozták és munkásjóléti intézkedéseket foganatosítottak. Három tényező kellett ennek bekövetkeztéhez: a technikai fejlődés, a munkásmozgalom következetes harca és a munkáltató felismerése, hogy a jól képzett, stabil, szabadidővel is rendelkező munkások eredményesebben termelnek. A munkások egészségi állapota és munkavégző képessége először válik fontossá. (A „rekreáció” IV. megjelenése.)

Meg kellett különböztetni az addig egységesen szabadnak nevezett idő két aspektusát, amelyet az idevonatkozó angolszász irodalom jobbára a free time és leisure terminusaival határoz meg. A free time az egész időmennyiség, amely legalább olyan értelemben kötetlen, hogy nem köti a munka kötelezettsége. A leisure viszont minőségileg meghatározott, az önmegvalósulás és önmegvalósítás, a szabadság és a „flow” birodalma, az igazi rekreáció! Csíkszentmihályi Mihály (1997/a) szerint különbséget tehetünk a munka szabadsága és kényszerűsége, alkotó és nem alkotó volta között a benne lelhető öröm („flow”) mennyisége alapján. Elválnak egymástól a munka különböző fázisai is. Mindezek funkcionális rendszert alkotnak.

Dumazedier (1962/a) felfogásában is elkülönül egymástól a passzív és az aktív pihenés, a szórakozással és hobbyval, alkotással töltött szabadidő, az otthon és „házon kívül”, továbbá az egyedül, a családdal és a különböző közösségekben végzett tevékenységre fordított idő. Kialakul az „igazán szabad” és a „félszabad idő”. Utóbbi az elkerülhetetlen járulékos tevékenységekre szolgál (felkelés, lefekvés, biológiai szükségletek, a munkahelyre és onnan visszautazás, orvosi vizit, házimunka, kényszerű látogatások). Mindezek bonyolult, analitikus és hierarchikus rendszert alkotnak.

A francia szociológus szerint a szabadidőnek három funkciója van: a személyes fejlődés biztosítása, a szórakozás és a felüdülés-felépülés. Parker (1971) azt vizsgálja, hogy ez a három funkció hogyan viszonyul a munkához. A személyes fejlődés biztosítása a munkát kiterjeszti a szabadidőre, a szórakozás semleges a munkával szemben, a felüdülés pedig ellentétes vele.

Mások még részletesebb felosztást javasoltak. Kaplan (1960) szerint a szabadidő: a munka ellentétele, a kellemesség, önkéntes társadalmi munka, a szabadság pszichológiai érzékelése, kultúra, nem fontos dolgokkal való foglalkozás, játék.

Változást a munka és szabadidő modern státuszában és viszonyában csak az ipari munka társadalmi szervezésének átalakulása, a munkatársadalom válsága hoz, ezért a munka és a szabadidő viszonyának megítélése volt a legfőbb elválasztó vonal a polgári és a marxista szabadidő-elméletek közt.

Dumazedier (1962/b) „A szabadidő-szociológia aktuális kérdései” című tanulmányában így ír: „A munka és a szabadidő közti összefüggést óvatosan kell kezelni, mert gyakran nincs is meg a feltételezett kapcsolat, és ha van is, kevésbé fontos, mint más tényezők”.

A szabadidővel foglalkozó marxista szociológusok úgy vélték, hogy a szabadidő haszna a továbbképzésre adott lehetőség, a tétlen pihenést egyértelműen haszontalan időtöltésnek tekintették.

A polgári szociológusok közül sokan hirdették, hogy az elidegenedett munkatevékenység mellett a kiüresedett személyiség a szabadidő-elfoglaltságok során leli meg, és tölti fel eredeti önmagát. Megfeledkeztek arról, hogy a szabadidő is manipulált, sőt az egyik legfőbb manipulációs tényező. Mills (1972) mutatott rá arra, hogy például az USA-ban a státus, a fogyasztás, a tekintély mellett a szabadidő manipulációja az az eszköz, amellyel konformista polgárokká, elégedett robotemberekké silányítják a dolgozókat. Az ő számukra a szabadidő divatos és reklámozott formái adnak kívánatos mintákat, és ezekben a keretekben nem a személyiség önkifejlődése, hanem a személyiség deformálódása következik be. Amellett, hogy lehetséges a munkaparadigma továbbélése a megnövekedett szabadidő korában, napjainkban három további modellről beszélhetünk: az „információs társadalom”, a „tevékenységtársadalom” és a „szabadidő civilizáció” modelljéről. Ezek inkább kiegészítik, mintsem felváltják a megújuló munkaparadigmát, illetve különböző alternatíváit jelenítik meg.

Többen írnak arról, hogy csak kevesek találnak örömöt abban a tevékenységben, amiből meg is élnek. A „flow”-t az egyénnek máshol kell megtalálnia. Itt érvényes azonban Csíkszentmihályi (1997/b) vizsgálatainak egyik legfontosabb megállapítása, mely szerint a szabadidőben is leginkább az találja meg az önmegvalósítás örömét, aki a munkában is képes ugyanarra. Aki viszont nem, az kénytelen a pszeudo-flow különböző formáihoz menekülni.

„Korunk egyik legvégzetesebb tévedése annak állítása – írja Schumacher (1991) –, hogy az emberiség elérte a nagykorúságot. Mint mondják, a gazdag országok számára most a legfontosabb feladat a szabadidő hasznos eltöltésére nevelés, a szegény országok számára pedig a technológia átvétele.” A munkaidő-csökkenés nem növeli automatikusan a szabadidőt. Az idősebb generáció ugyanis egy régebbi kulturális kód, a munkaparadigma által meghatározva szervezi és ruházza fel jelentéssel az életútját, azaz munkára, sőt, a normál munkaviszonyra szocializált, és a munkátlanságot erkölcsi megvetéssel sújtja. Generációs problémákhoz vezethet tehát a különböző éthoszok összevetése, az idősebbek leélt élete, megélt tapasztalata és a fiatalok – munkanélküliségük által is generált – munka éthoszának eltérése.

A munkaparadigmát felváltó új paradigmák közül az első az „információs társadalom” modelljére épít. Az információs társadalom „az intellektuális kreativitást virágoztatja fel”. A tudás és információszerzés növekvő súlyával az anyagi és nem anyagi termelésben – ahol a termelés fogalma is megváltozik – átalakul maga az emberi munka is. Nő a szellemi munka értéke és területe, ahol a „vegyes munkák” terjedésével még a maradék fizikai munkavégzést is kiegészíti az információfeldolgozás.

Mindez a szabadidő új státusát és jegyeit alapozza meg, és átalakítja a munka és szabadidő problematikáját. A szabadidő nem a munka alól „felszabadított idővel” azonos, és lehetetlenné válik az időnek munkaidőre és szabadidőre való felosztása. Ezzel eltűnik az a probléma, hogy a munkaerőpiac diktálta verseny és az információrobbanás „követés-kényszere” miatt a kulturális elitnek csökken a szabadideje, azaz a munkaidőtől elválasztott szabadidő mennyisége, aminek következményeképpen a szabadidő-fogyasztásban immár a „tömegízlés” lesz a mértékadó és a meghatározó (Scheuch, 1976). Az említett tendencia hatására a rekreációs tevékenységek egyre inkább rétegspecifikussá válnak. (A rekreáció V. megjelenése.)

A szabadidőt így három részre oszthatjuk: Az első a pihenőidő, a szó hagyományos értelme, a pihenés és a játék azonban nem lesz elégséges, hogy kitöltsük a jövőben bőségesen rendelkezésünkre álló szabadidőt. A szabadidő második része tartalmazza majd a tanulást. Másként fogalmazva, egyre több ember fogja szabadidejét a rendszertudományok és a számítógépek használatával tölteni, hogy alkalmazkodjon az információs korszakhoz. A szabadidő harmadik része a jobb társadalmi életet szolgálja majd, illetve a társadalmi tevékenységre vonatkozó információgyűjtést és -elemzést, valamint jövőtervek és elképzelések kialakítását (Masuda, 1988).

De Grazia (1962) szerint a leisure és a free time szinte két különböző világban létezik. Mindenkinek lehet szabadideje, de nem mindenkinek lehet leisure-je. A szabadidő a demokrácia eszméi közé tartozik, és mint ilyen megvalósítható. A leisure azonban nem valósítható meg tökéletesen, inkább eszmény. Voltaképpen egy létezésmód, amit kevesen kívánnak és még kevesebben érnek el.

Az otthoni munka terjedésével, a házimunka értékének növekvő elismerésével felfigyelnek arra, hogy mennyire nehéz elméletileg is tisztázni, mikor és kinek a számára jelent például a főzés vagy a gyermekgondozás munkát vagy szabadidőt, vagy mindkettőt. A munkával és a szabadidővel kapcsolatos régi sztereotípiák a női életvitel komplexitása miatt már nem működnek. Nemcsak arról van szó, hogy a szabadidő révén megszerezhető társadalmi és személyes többlet „visszaáramlik” a munkaszférába, vagy a szabadidő behatol a munkaidőbe, hanem arról is, hogy a szabadidős tevékenység önálló értékké válik.

Gerson és társai (1989) szabadidő-filozófiákat tárgyaló munkájukban, az USA-ban öt jellegzetes irányzatot elemeznek, melyek a következők:

• 
  A humanista szerint a szabadidő eltöltésében az emberi érzések dominálnak, melyek lehetnek kellemesek, de fájdalmasak is, és egyetlen értékmérőjük a tevékenység által kiváltott érzés. Az irányzat öncélúnak tekinthető, mert az eredményt nem tartja fontosnak, csak az érzés, az élvezet nyújtása számít.
  
• 
  A terapeuta-elmélet a humanista ellentéte, ugyanis az eredményt tekinti elsődlegesnek, vagyis itt a kikapcsolódás, a rekreáció a magasabb célok elérésének eszköze, pl. tanulás, pszichikai, fizikai fittség elérése.
  
• 
  A quantitatív álláspontot képviselők a napot szisztematikusan, időegységekre osztják fel, és úgy alakítják, hogy a munka mellett a rekreáció, illetve a szabadidős tevékenységek is helyet kapjanak. A munkát és a szabadidőt mint egymást kiegészítő tevékenységeknek tekintik, csak az arányokat kell jól meghatározni.
  
• 
  A szociológiai nézőpontú filozófiai irányzat a társadalom és a szabadidős tevékenységek közötti viszonyt vizsgálva megállapítja, hogy mindkettő hatással van egymásra. A kötelezővel szemben hangsúlyozza, hogy az önkéntes részvétel pozitív hatással van a társadalomra (társadalmi munka), ugyanakkor a társadalom bizonyos szabadidős szokásokat erőltet rá az egyénre.
  
• 
  Egzisztencialista iskola a ’60-as években alakult, és azt hirdeti, hogy a szabadidő arra való, hogy az egyén különböző helyzetekben kipróbálhassa képességeit. Természetesen az irányzatokat nehéz különválasztani, illetve a különböző embereket egy-egy irányzatba besorolni, hiszen az egyén szabadidő filozófiáját egyik sem fejezi ki egyértelműen.
  

2.1.6. A 20. század testkultúrája, a fizikai rekreáció elterjedése

A 20. században a kutatók többféle nézőpontból közelítették meg a szabadidőben végzett sporttevékenységeket. Norbert Elias és Eric Dunning (1984) szerint a sport olyan szabadidős elfoglaltság, amelytől az ember kellemes izgalomba jön, és amely kizökkenti a hétköznapok egyhangúságából. Ezért a mindennapok megszokásától eltérő elfoglaltság iránti igény univerzális. A városi-ipari társadalmakban azonban kialakult egy, a többpólusú kényszer és ellenőrzési rendszer, melyben a társadalom tagjainak a hétköznapok (munka) során az érzelmeiket szoros korlátok közé kell szorítaniuk. A következmény az, hogy ezekben a társadalmakban különösen erős az igény az olyan mindennapi kerékvágástól eltérő szabadidős elfoglaltságok iránt, mint amilyen a rekreációs céllal űzött sport. Az úgynevezett látványsport tehát a társadalomnak egy olyan szigete, ahol a játékosok és a nézők kellemes izgalmi állapota társadalmilag csak részben korlátozott és ellenőrzött formában alakul ki.

A hagyományos vallásos kultúrát egyre jobban kiszorította a modern anyagelvű, pénzre és sikerre alapozó kultúra. Egyre többen veszítik el az előző kultúrákba vetett hitüket és vágyakoznak egy szebb és jobb világnézet után. Napjainkban körvonalazódott egy új, kreatív, posztmodern kultúra, melynek legfontosabb ismérvei a következők. az anyagi javak mellett, értelmünket és érzelmünket is megbecsülik (ész és szív), a média (tájékoztatás) ne csak az anyagiakra és az apró, felszínes részletekre figyeljen, kiábrándulás a pénzcsinálásból, a pozícióharcból, a társadalmi egyenlőtlenségekből, a hedonizmusból és a cinizmusból, a fenntartható fejlődés támogatása, az ökológiai szempontok előtérbe helyezése, életmódváltás kell (a természet szent és sérthetetlen, az emberi kapcsolatok fontosak, fellépés az erőszak minden formája ellen stb.), spirituális elkötelezettség, a test, a szellem és a lélek összhangja (Takács, 2005).

A versenysport alapvetően ellentmondásos sajátossága az is, hogy két, vagy több csapatnak, illetve játékosnak a győzelemért folytatott küzdelme teszi azt alkalmassá arra, hogy a kollektív identitás fókuszává váljon. Ez azt jelenti, hogy a sport – a legkülönbözőbb, például városi, megyei, vagy országos szinten – alkalmas a csoportidentitás, pontosabban „belső csoport" és „külső csoport" avagy „mi csoport" és „ők csoport" formálására.

A sporttevékenységek társadalmi osztályok, illetve osztálycsoportok közötti megoszlását magyarázni kívánó elméleteknek természetesen figyelembe kell venniük azokat a tényezőket, amelyek pozitívan, vagy negatívan befolyásolják a sportolást. Ezek közül a legfontosabb a szabadidő és a sportágtól függően többé-kevésbé nélkülözhetetlen gazdasági, és kulturális tőke. Elszalasztjuk azonban a lényeget, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy az egyes osztályok, illetve azok csoportjai milyen funkciót és értelmet tulajdonítanak a különböző sporttevékenységeknek (Pierre Bourdieu, 1978/a).

Az észlelt hasznokkal kapcsolatban Defrance (1976) meggyőzően mutatja be, hogy a testedzés célja lehet a látványosan izmos, de az egészséges test kialakítása is. Előbbi munkásosztálybeli igény és például body-buildinggel érhető el, utóbbi viszont inkább polgári szükséglet és lényegében egészségmegőrző testmozgással elégíthető ki.

Az osztályhabitus határozza meg azt is, hogy milyen értelmet tulajdonítunk a sportnak és azt is, hogy a sportolásból milyen hasznokra számítunk. Ezek közé tartozik nem utolsósorban az a társadalmi haszon is, amely a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenség miatt megkülönböztető különleges értékkel bíró sportágak űzéséből származik. (pl. golf, vitorlázás stb.) A szabadidős aktivitásokban való részvétel nem véletlenszerű, hanem szorosan összefügg a társadalmi rétegződésben elfoglalt hellyel, azaz a részvételi lehetőségeknek korlátai vannak, és ez okozza az egyenlőtlenségeket (Best, 2010).

Röviden, a sportból elvárt „lényegi", testi hasznokon túl – amelyek akár ténylegesek, akár csak képzeltek –, azzal a társadalmi haszonnal is számolnunk kell, amely minden olyan esetben jelentkezik, amikor különböző társadalmi osztályok eltérően érzékelik és értékelik a számukra egyébként nem azonos eséllyel elérhető tevékenységek hasznosságát.

Pierre Bourdieu (1978/b) véleménye az, hogy a gyakorlatban a kondíció megőrzése többé-kevésbé mindig összefonódik egy esztétikai funkcióval is. Kétségtelen, hogy a szellemi foglalkozásúak és az üzleti burzsoázia körében a sport egészségmegőrző és esztétikai funkcióihoz társadalmi szerepek is kapcsolódnak; a sportnak megvan a helye a társadalmi érintkezések – fogadások, vacsorák, partyk –, az „érdek és anyagi ellenszolgáltatás nélkül űzött" tevékenységek sorában, amelyek lehetővé teszik a társadalmi tőke felhalmozását.

Más értelemben Takács Ferenc (1999) a testkultúra átfogó koncepciójából indul ki, és felhívja a figyelmet arra, hogy az első polgári sportszociológusok (pl. Risse) a 20. század első évtizedeiben a sportot, mint „kultúrfaktort" szembeállították az elembertelenedett technikai civilizációval (lásd: gentlemansport). A professzionista sport előretörésével azonban később a sport elvesztette ezt a vélt pozitívumát, így kiesett a kultúra köréből és egyértelműen az „elfajult" civilizáció területére került át, mint alantas tevékenység, afféle „lesüllyedt kultúrjó" (versunkenes Kulturgut) lett belőle.

Az utóbbi időkben tudományosan elfogadottabb az a koncepció, amely a kultúrát és a civilizációt nem egymást kizáró ellentétként kezeli, hanem végső soron egylényegűnek tekinti, hangsúlyozván szoros kölcsönhatásukat és sokféleségüket, amelyből szükségszerűen következik, hogy bizonyos kultúrákban kialakult civilizáció újabb kultúrák alapjául szolgálhat és fordítva. Ez – mutatis mutandis – érvényes a testkultúrára is. Gondoljuk csak végig a „civilizálódott" sport újabb és újabb sportágakat teremt (pl. gördeszka, szörf, snowboard, BMX, jégvitorlázás stb.), ezek viszont egy alapjaiban más karakterű „testkultúrát" eredményeznek, amelyben ad absurdum az is benne rejlik, hogy manapság virtuálisan (komputeren) le lehet játszani egy-egy sportversenyt úgy, hogy föl sem kelünk a székből. Ez valójában már „testetlen" kultúra, vagyis virtuális sport, mely komoly veszélyt jelenthet az egészségre, ezért fontos lenne, hogy a „digitális" játékok és sportok „kulturálódjanak", vagyis megfelelő helyre kerüljenek a szabadidő-eltöltési szokások között.

A hatvanas évek paradigmáját a „jóléti állam" névvel szokás jelölni, amelyben – kissé leegyszerűsítve – az emberek kétharmada viszonylag jól élt. Ezeket a társadalmi alakulatokat a stabilitás, a minimális infláció, a korlátlan fogyasztások és a plurális demokrácia fémjelezte. A tékozlóan fogyasztó társadalmaknak már a korai szakaszában kiderült, hogy a testkulturális értékek ebben a rendszerben sem kerülnek a helyükre, sőt a „civilizáció” eszeveszett növekedésével párhuzamosan tovább romlottak az egészséges testiség esélyei. Azt, ahogy felszínre kerültek a jóléti államok látens ellentmondásai és belső feszültségei látványossá váltak, a tanulási idő megnövekedett, az eltartottak száma nőtt, a társadalom elöregedett, valamint nőtt a munkanélküliek aránya is. Nyilvánvaló lett, hogy ebben a struktúrában sem lehet megoldani az emberek (tömeges!) testkulturális igényeinek optimális kezelését. Kiderült, hogy a fogyasztói (jóléti) társadalmakban élők 20%-a rendelkezik az anyagi javak több mint 80%-ával, míg a másik póluson növekszik a munkanélküliek, a hajléktalanok száma, akiknek lyukas „szociális hálóját" egyre több pénzzel sem lehet teljesen „befoltozni". Az utóbbiak esetében aligha lehet értékelhető testkulturális gyakorlatról beszélni, a jólét felső fokán élők pedig megteremtették a testkultúrának (a test karbantartásának) egy sajátos szurrogátumát. A par excellence testkultúra helyére ugyanis betüremkedett annak szupermodern pótléka (pl. kozmetika, szolárium, csontkovácsok, plasztikai sebészet stb.).

A jólétben (túlfogyasztói társadalomban) elhízott tehetős polgárok számára agyonreklámozott diétákat ajánlanak, miközben a testmozgást elhanyagolják, vagy legfeljebb vibrátoros fogyasztógéppel pótolják. A teljesítményorientált társadalmak egyértelműen individuális értékeket preferálnak és személyiségközpontúak, azt hirdetik, hogy az élet arra való, hogy a vállalkozó szelleműek kihasználják, akiket csupán a pragmatikus üzlet érdekel, persze mindaddig, amíg el nem vesztik az egészségüket. Innentől kezdve aztán arra költik pénzüket, hogy fizikumukat, pszichoszomatikus harmóniájukat valahogy visszaállítsák.

A fizikai rekreáció történetének vizsgálata során Kovács Tamás (1998) megállapítja, hogy az iparosítás és az urbanizáció káros hatásainak felismerése, illetve ellensúlyozási szándéka parképítési lázat eredményezett a nagyvárosokban a 19. század vége felé (London, Berlin, Bécs, Budapest, Chicago, New York stb.).

Az USA-ban 1935-ben létrehozták a Central Council of Physical Recreation-t, ami a világ első hivatalos rekreációs szervezete.

A II. világháborút követően a kiteljesedő tudományos- és technikai forradalom az urbanizációval és a motorizáció explozív terjedésével együtthatva a „jóléti országok" népességének riasztó egészségromlását eredményezték. Az Amerikai Egyesült Államokban például az ötvenes években több áldozatot szedett az infarktus, mint amennyi a II. világháborús emberveszteségük volt. A koreai háború után nyilvánosságra hozott erőnléti vizsgálatok csapnivaló eredményei az egész amerikai közvéleményt megdöbbentették. Eisenhower, az USA akkori elnöke 1956-ban fittségi konferenciát hívott össze, amelyen erőnléti offenzívát hirdettek meg, elsősorban az ülő életmód, a közlekedési elpuhultság és az akkor divatos ifjúsági pinceklubok egészségtelen szokásai ellen (Gáldi Gábor – Kovács Tamás, 1991).

A legjelentősebb sportrekreációs nemzetközi szervezet napjainkban az International Sport for All Federation. A szervezet alapdokumentumát az Európa Tanács 1975-ben Brüsszelben tette közzé. European Sport for All Charter címen, amiben a lakosság rendszeres fizikai aktivitásának, sportolásának fontosságát rögzítették.

A hetvenes évektől kezdve a jóléti országokban egyre inkább megfogalmazódtak a korábban említett problémák; a művészek egyre nyíltabban hirdették kifogásaikat, megteremtve ezzel egy „ellenkultúrát", amelyet posztmodern irányzatnak nevezünk.

Az életkori meghatározottság mellett a nemi hovatartozás is jelentős hatást gyakorol a sportolási szokásokra. Empirikus vizsgálatok eredményei újra és újra felhívják a figyelmet a lányok hátrányos helyzetére, különösen serdülő korban. A különbségeket a testedzés rendszerességében, illetve a nagy erőkifejtést igénylő nehéz fárasztó aktivitási formában figyelhetjük meg. Ezek az eltérések kapcsolatba hozhatók a fiúk és lányok eltérő sportmotivációjával, miszerint a lányokra sokkal inkább jellemző, hogy azért sportolnak, hogy csinosak, egészségesek legyenek, míg a fiúk gyakran a versenyzés kedvéért, erejük demonstrálásáért, illetve a győzelemre való törekvés kedvéért edzenek (Pikó – Keresztes, 2007).

A 19-20. század súlyos katasztrófákkal, ellentmondásokkal nehezített történelmében a ritka sikertörténetek egyike a modern sport kialakulása, az olimpiai mozgalomnak a századon átívelő töretlen fejlődése. Az új évezred első évtizedei az összegzés és a jövőkép felvázolásának ideje a testkultúra területén is. A legfontosabb üzenet, hogy a sport az urbanizált, civilizált, fejlett világban kevesek kedvteléséből sokak szabadidős tevékenységévé vált.

A tudományos-technikai fejlődés révén megvalósult nagyvárosi életforma kialakulásával kezelhetővé vált a demográfiai robbanás, többen és tovább élhetnek a földön. De ez az urbanizáció jellegzetesen Janus-arcú, látványos pozitívumai mellett súlyosak a gondok is. Ezek egyike az inaktivitás, a mozgásszegény életmód. Valójában azonban nem az urbanizáció a hibás, hanem mindig az eszközeivel nem jól gazdálkodó ember. Hiszen a modern sport kialakításával az urbanizációban megteremtődött a mozgásszegény életmód kompenzálásának a lehetősége. Az értékválsággal küzdő, megújult értékrendet igénylő ezredvégi társadalom számára a testkultúra és a mentálhigiéné kapcsolatrendszere ígér távlatokat, ad választ a „Miért épp a sport jelenthet kitörést?” kérdésre. A testileg-lelkileg nemcsak egészséges, hanem edzett, fejlett alkalmazkodóképességű, tehervállaló, teherbíró autonóm ember a holnap ideálja. A sport a teljes személyiséget, a testi-lelki egészséget fejleszti, érintve a bio-pszicho-szociális lény összetevőit.

Kitüntetett jelentőségű az iskolai, ifjúsági sport, mert a növekedés, érés intenzív biológiai folyamatai igénylik a rendszeres testedzést. Megfelelő terhelés, fizikai aktivitás nélkül fiataljaink elmaradnak genetikailag meghatározott esélyeiktől, ami később nem pótolható. Azt tudjuk felnőtt korban regenerálni – az a teljesítőképesség határolja be a keringési, légzési teljesítményünket –, amivel a növekedés befejezésekor, 18-22 éves korban rendelkezünk (Frenkl Róbert, 1999). Ennek megfelelően a rekreációs céllal űzött sport a legfontosabb hatású a gyermekek, a serdülők, az ifjak szocializációjában. A helyesen értelmezett, irányított sport többek között a siker „viselésére” és kudarctűrésre, tehervállalásra, egymás megbecsülésére, szolidaritásra, felelősségre, konfliktuskezelésre nevel. A tudományos-technikai fejlődés révén megvalósult nagyvárosi életforma kialakulásával kezelhetővé vált a demográfiai robbanás, többen és tovább élhetnek a földön.

2.2. A szabadidővel, rekreációval kapcsolatos fogalmak áttekintése

A szabadidővel, rekreációval kapcsolatos fogalmaknak a mai magyar társadalomban még nem mindig egységes az értelmezésük, bár a szakemberek körében ez egyre kevesebb problémát okoz. A fogalmak egzakt használata szempontjából szükséges az egyes kategóriákat több oldalról is megvizsgálni.

Sports for All – Mindenki Sportja A nyugati országokban hosszú ideje használják a „Sport for All” kifejezést, hazánkban még meglehetősen ritkán hallható, éppen ezért sokak számára nem pontosan értelmezhető e fogalom. Nem célunk bemutatni és még kevésbé megoldani azt a több évtizedes terminológiai vitát, amely e mozgalom elnevezését övezi. Mindössze egy potenciálisan jól alkalmazható koncepciót mutatunk be, mely szerint először is érdemes kihangsúlyozni, hogy mi nem tartozik bele a hosszas próbálkozások után megfelelő magyar elnevezést kapott „Mindenki Sportjába”. Egyértelműen nem sorolható ide a professzionális versenysport és nem is a sport informális szektorát értjük alatta. Továbbá nem szűkíthetjük le a fogalmat, – ahogy ezt sajnos Magyarországon gyakran megteszik – a szervezeti és szervezett kereteken kívül zajló sporttevékenységre és az egyének, illetve informális csoportok által önállóan gyakorolt sportaktivitásra. Az utóbbi természetesen fontos részét képezi a „Mindenki Sportjának”, de értelmezésünk szerint az intézményesített és szervezett versenysport tisztán amatőr változata is ide sorolható (Földesiné – Gáldiné, 2008).

A rekreáció nemzetközi értelmezésben a szabadidő-eltöltés kultúrája, ezen belül a jó közérzet, a jól-érzés, a jól-lét megteremtése. Eszközül természetesen a rekreáció sok mindent felhasználhat, így a sportot is. Érdemes a szabadidőt az ún. időmérleg-vizsgálatokban használt terminológia alapján a társadalmilag kötött tevékenységeken (munka, tanulás, a hozzá tartozó utazás), valamint a fiziológiai szükségletek (alvás, étkezés, személyi higiéné) kielégítésén túl fennmaradó, szabad felhasználású időmennyiségként értelmezni. Eltöltési módja jellemző az emberre, tehát értékhordozó. A rekreáció célja az ember egészségének megszilárdítása, megújítása, harmonikus életvitel kialakítása, az optimális szellemi és fizikai teljesítőképesség állandósítása a szabadidő hasznos eltöltése által. Így a rekreációs tevékenység célja szerint lehet pihenés, kulturálódás, fitness, azonban eredményoldali célkitűzése a tartalmasan megélt minőségi élet.

Az Enciklopédia Britannica a rekreáció címszó alatt 628 szócikket sorol fel. A hazai irodalomban találkozhatunk még Kovács (2002), Dobozy – Jakabházy (1992), Szabó (2002), Fritz (2006) és Gáldi (2003) rekreációs meghatározásaival.

Az egészség a World Health Organization (WHO) meghatározása szerint a teljes testi, szellemi, és szociális jólét állapota, nem csupán a betegség, illetve a testi nyomorúság hiánya. A fitness az egészségi állapot egy megemelt szintje, az optimális fizikai és pszichikai működési harmóniát, szociális alkalmazkodóképességet jelent, egyszersmind állapot, mozgalom, életforma. A fizikai rekreáció ennek elérését célozza, a fittség pedig a fitness fogalmából az állapotot és a célt jelenti. A rekreációs sport az angolszász országokban mindenféle rekreációs céllal űzött fizikai aktivitást jelenti. Magyarországon a testgyakorlat fogalma alatt nem minden esetben értünk sporttevékenységet, azaz valamely sportág űzését. Az egészségsport fogalom főleg Nyugat-Európában terjedt el, és az egészségi állapot javítása, illetve megőrzése, a betegségek megelőzése céljából végzett rendszeres testedzést jelent. A sport 1997-ig meghatározott szabályok szerinti, időtöltésként vagy versenyszerűen végzett testgyakorlatokra épülő tevékenységet feltételezett. Az 1997-es Európai Sport Charta 2. cikkelye szerint a sport minden olyan fizikai tevékenység, amely esetenként vagy szervezett formában a fizikai és szellemi erőnlét fejlesztését szolgálja, társadalmi kapcsolatok teremtése, vagy különböző szintű versenyeken eredmények elérése céljából. A sport tehát társadalmi jelenség, a testkultúra része. A sportot űzők célja szerint lehet iskolai sport, diáksport, gyermeksport, munkahelyi sport, családi sport, idősek sportja, szünidei sport, sportturizmus, fogyatékosok sportja, egészségsport, szabadidősport, versenysport, élsport. Az egyes tevékenységek, testgyakorlatok kizárólag művelésük célja szerint minősíthetők, ezért szabadidősportokról nem beszélhetünk egyértelműen (Kovács Tamás, 2000). Hiszen például a teniszt nemzetközi szinten profik űzik, és ez a foglalkozásuk, de a különböző osztályokban versenyző amatőrök célja is más, mint a szabadidejükben szórakozásként, kikapcsolódásként ütögető játékosoké.

Érdemes a sport eddig kevésbé ismert területét, a szabadidősportot jobban megvizsgálni, mely a pártállami tömegsport szinonimájaként alakult ki. Ez olyan sporttevékenység, melyet szabadidőben kikapcsolódás, felfrissülés illetve egészségünk megóvása, teljesítőképességünk megőrzése vagy növelése céljából végzünk, melyben a szabadidő némileg félrevezető fogalom, hiszen a professzionalista kivételével mindenki szabadidejében sportol. A már említett tömegsport a két világháború közötti időszak fogalma, ahol a baloldali mozgalmak egyik törekvéseként jelenik meg, mellyel azt akarták kifejezni, hogy a sport nemcsak a kiváltságosoké.

Napjaink gyakorlatában a sport területeinek osztályozása rendszerint a tevékenység mozgásanyagának, céljainak, szintereinek és/vagy szereplői mentális, illetve fizikai képességei alapján történik. Számos felosztás van forgalomban, mert egyrészt a korábbi egyértelmű kategóriák tartalma mára módosult, alkalmasint összemosódott (például amatőr sport – hivatásos sport), másrészt a kategorizálásban a sport nemzetközi jellege ellenére jelentős szerepet játszik a sokszínű kulturális örökség, a nemzeti hagyomány, valamint annak meghaladása. Magyarországon például – a nemzetközi életben használatos „Sport for All” mintájára – kezdik „Mindenki Sportjának” nevezni azt a lakossági sportot, amit az 1950-es és 1960-as években tömegsportnak, az 1970-es és 1980-as években szabadidősportnak, majd rekreációs sportnak hívtak, és gyakran még az is vita tárgya, hogy egyáltalán sportol-e az, aki nem sportágat űz (Földesiné – Gál – Dóczi, 2010). Az eligazodáshoz némi támpontot jelenthet, hogy a 2007. május 30-án a Magyar Országgyűlés által elfogadott Sport XXI. Nemzeti Sportstratégia a sport alábbi területei között tesz különbséget: versenysport, szabadidősport, iskolai diáksport, egyetemi-főiskolai sport, fogyatékosok sportja (Sport XXI. Nemzeti Sportstratégia, 2007).

2.3. Rekreációs irányzatok napjainkban

A történelmi fejlődés eltérő időszakaiban az egyes társadalmi csoportok más-más szabadidős tevékenységformákat preferáltak a civilizációs fejlődés negatívumainak ellensúlyozására. A különböző irányzatokat nem az igénybevett eszközök alapján, hanem a felhasználó célja szerint differenciáljuk.