Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek
A Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége
Yüklə 2,77 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 13. A sport finanszírozása
- 13.1. A sport állami finanszírozása
- 13.2. A sport önkormányzati finanszírozása
- 13.3. A sport nem állami finanszírozása
- 13.3.2. Az arculat átvitel
- 13.3.3. A látvány-csapatsport támogatása
- 14. Az Európai Unió és a Sport
- 14.2. A sport szabályozása az EU-ban
- 15.2. Felhasznált jogszabályok
- 4. fejezet - Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
- 1. A pszichológia és a pszichológus szerepe a sportban
- 1.2. A pszichológia mint az emberismeret tudománya, a sport mint az emberismeret gyakorlati próbája
- 2. Létezik-e egységes pszichológia
- 2.2. A behaviorizmus
- 2.3. A pszichoanalízis
| 12.2.5. A Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége
A Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége a fogyatékosok sportja területén működő országos sportszövetségek önkéntes részvételével működő köztestület, aminek a fogyatékosok országos sportszövetségei alanyi jogon lehetnek tagjai. Feladatai nagymértékben hasonlítanak a másik két sportszövetségéhez. A FONESZ képviseli az állami szervek, az önkormányzatok és más szervezetek előtt a fogyatékosok sportjának érdekeit. Összehangolja tagjai tevékenységét, továbbá sportszakmai, gazdasági, jogi és más szolgáltatásokat nyújt, pályázatokat ír ki. Véleményt nyilvánít sportpolitikai kérdésekben, kezdeményezi kormányzati intézkedések megtételét, véleményezi a sporttal kapcsolatos jogszabálytervezeteket. Elősegíti és koordinálja a magyar sportolóknak a speciális világjátékokon való részvételét. Együttműködik a különböző szervekkel, szervezetekkel a magyar sport fejlesztése érdekében. A sportcélú állami támogatásokkal összefüggésben közreműködik a magyar sport állami támogatása elosztási arányaira vonatkozó javaslat kialakításában. Javaslatot dolgoz ki a fogyatékosok sportja feladataira, valamint a fogyatékosok sportja pályázati úton történő támogatására szolgáló állami támogatás felhasználására. Dönt a rendelkezésére bocsátott állami támogatásról. A FONESZ-ről bővebben: http://www.fonesz.hu/DesktopDefault.aspx?menuid=12595 13. A sport finanszírozása A sportfinanszírozás működése hazánkban még eltér az EU fejlettebb régióiban kialakult modellektől. Az állami és önkormányzati részvétel ebben a folyamatban megfelelő nagyságú, inkább elosztási problémák merülnek fel. A magángazdaság, illetve a háztartások azonban több okból kifolyólag sem tudnak elegendően erős támaszt adni. 13.1. A sport állami finanszírozása Magyarországon a központi költségvetésből elsősorban intézményeket, szervezeteket és eseményeket finanszíroznak. Míg az európai gyakorlat szerint a központi finanszírozási forrásokat jól mérhető és ellenőrizhető célok, feladatok és programok megvalósítására fordítják. A sport állami finanszírozása sajnos nem teljesen átlátható, és követhető, hiszen a folyamat több csatornán, egymással párhuzamosan folyik. A központi források elosztásánál inkább az élsportot preferálják A Stv. deklarálja, hogy az állam a sporttevékenység folytatásához a költségvetési törvényben meghatározottak szerint pénzügyi támogatást nyújt. Az állami támogatás normatív hozzájárulás és szerződés alapján vehető igénybe. A támogatási szerződésre az államháztartási törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Nem kaphat támogatást, akinek lejárt köztartozása van, nem a jogszabályi előírásoknak megfelelően gazdálkodik és a korábban kapott támogatással nem számolt el a megfelelő módon. Kizáró ok az is, ha a sportegyesülettel, sportvállalkozással szemben végelszámolási, csőd- vagy felszámolási eljárás van folyamatban, ha a sportszövetség, illetve sportegyesület, működését a bíróság felfüggesztette. A költségvetésben meghatározott kereten túl Magyarországon 1913-óta az államilag szervezett szerencsejátékok bevételeinek meghatározott százalékát is a sportra kell fordítani. Ezek az arányok a következők:
Napjainkban problémát okoz, hogy a különböző – nem magyarországi székhellyel rendelkező – internetes fogadóirodák egyrészt csökkentik az állam ilyen irányú bevételeit, ezzel a sportba visszaosztható adó mértékét, másrészt veszélyeztetik a játék tisztaságát (akár vesztegetéssel is). Közben bevételeikből csak igen kis részt forgatnak vissza (reklám, szponzorálás) oda, ahonnan a bevétel „származik”. Az olimpiára és a speciális világjátékokra készülő kerettag sportolók, továbbá a felkészítésükben közreműködő sportszakemberek fontos bevételi forrása a Gerevich Aladár-sportösztöndíj Az ösztöndíj kiemelkedő sporteredmény elérése, vagy a sportoló tanulmányainak elősegítésére biztosítható. A sportösztöndíj mértékét és adományozásának feltételeit a Wesselényi Miklós Sportközalapítvány kuratóriuma állapítja meg, és az ösztöndíjakat a közalapítvány folyósítja. Az ösztöndíjra az olimpiai sportágakban a MOB, a paralimpiai sportágak esetében az MPB, a többi speciális világjátékon szereplő sportágak esetében a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége tesz javaslatot. Harmincöt év feletti olimpián, sakkolimpián, paralimpián vagy a siketolimpián érmes versenyző élete végéig olimpiai járadékra jogosult. A járadékra jogosult a versenyző edzője is a negyvenötödik életéve betöltését követő év január 1. napjától. A magyar sport tizenkét, hatvanadik életévét betöltött, kimagasló eredményt elért sportolója számára a Kormány – miniszter javaslatára – a „Nemzet Sportolója” címet és az ezzel járó életjáradékot biztosíthat, akkor, ha a Nemzet Sportolója az aktív sportpályafutását követően is fontos szerepet töltött be a magyar sportéletben. Az olimpiai- és a Nemzet Sportolójaként kapott életjáradékot megvonja az állam, ha a járadékot kapó érdemtelenné válik rá (bűncselekményt követ el). Bár a sportszervezetek számára közvetlen bevételt nem jelent, de fontos változás az állam sportban történő szerepvállalása szempontjából, hogy a Itv. módosításában lemond a sportlétesítmények átruházásakor fizetendő illetékről, amennyiben „a vagyonszerző vállalja, hogy az ingatlant a szerzéstől számított 15 évig nem idegeníti el és sport célra használja vagy hasznosítja.”11 13.2. A sport önkormányzati finanszírozása A Stv. szerint a sportszervezetek közvetlenül részesülhetnek, önkormányzati támogatásban. Az önkormányzati támogatás érkezhet pályázati úton, vagy akár direkt módon (pl. eredményességi támogatás) egyaránt. Sok önkormányzatnál probléma, hogy támogatás rendszer nem teljesen átlátható, nem teljesen objektív. Sokszor érvényesül benne egyes kluboknál „pillanatnyi” szubjektív kiemelési tendencia. A közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló törvény hatályba lépése óta azonban legalább az a gyakorlat megszűnt, hogy az egyesületek vezető testületébe magas funkcióban lévő önkormányzati vezetők kerüljenek be – a minél jobb „érdekérvényesítés” érdekében. Sajnos sokszor előfordul, hogy a támogatás „kevert jellegű” – a nem erre szánt keretből támogatják a minőségi sportot is, és gyakran nem sikerül olyan pályázati kiírást szerkeszteni, ami teljesen objektívvé, átláthatóvá, követhetővé tehetné a pénzek elosztását. 13.3. A sport nem állami finanszírozása Az államnak alapvető érdeke, hogy a sport finanszírozását a jelenleginél erőteljesebben eltolja a magánszektor irányába. A Nemzeti Sportstratégia szerint ennek érdekében célzott, indirekt gazdasági ösztönzőkkel kell elősegíteni, hogy egyrészt a munkaadók a jelenleginél nagyobb szerepet vállaljanak dolgozóik sportoltatásában, másrészt a szponzorálás és a mecenatúra vonzóbbá váljon; ne csak az élsportnak juttasson forrásokat. Ahhoz azonban, hogy ez megváltozzon a sportszervezeteknek is erőfeszítéseket kell tenniük és a klasszikus „mecénásokon” túl más, üzletiesebb támogatási formákat is alkalmazniuk kell. 13.3.1. A szponzorálás Szponzorálás során a szponzor arra vállal kötelezettséget, hogy pénz- vagy természetbeni szolgáltatás útján támogatja a szponzorált sportoló, sportszervezet, sportszövetség, vagy sportköztestület sporttevékenységét, a szponzorált pedig lehetővé teszi, hogy sporttevékenységét a szponzor marketingtevékenysége során felhasználja. Tehát a szponzorálás nem ingyenes tevékenység, a szponzoráltnak is nyújtania kell valamit, ki kell szolgálnia a szponzort. 13.3.2. Az arculat átvitel Az arculat-átviteli (piacépítés) során a felhasználó marketingtevékenysége keretében ellenérték fejében a sportoló nevét, képmását, továbbá a sportszervezet, sportszövetség vagy sportköztestület nevét, jelvényét, illetve a sporttevékenységgel összefüggő más eszmei javakat használ fel hirdetőtáblákon, dísz- és ajándéktárgyakon, ruházaton, más tárgyakon, valamint elektronikus úton a fogyasztói döntések befolyásolása céljából. Ilyen tartalmú szerződést a sportoló önállóan is köthet, de a sportoló nevét, illetve képmását – amennyiben a szerződést sportszervezet, sportszövetség vagy sportköztestület köti a felhasználóval – csak a sportoló előzetes írásbeli hozzájárulása alapján lehet felhasználni. Természetesen ilyenkor nagy figyelmet kell szentelni a sportoló, a sportszervezet, a sportszövetség, a sportköztestület jó hírnevének, illetve személyiségi jogainak Ptk. szerinti védelmére. 13.3.3. A látvány-csapatsport támogatása A labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda, és jégkorong finanszírozásában új fejezetet nyithat – az Európai Bizottság jóváhagyó határozata után – az a rendelkezés, mely lehetővé teszi, hogy az ezeket a sportágakat támogató vállalkozások a sportszervezetek, szövetségek, közhasznú alapítványok számára nyújtott támogatásokkal kapcsolatban társasági adókedvezményben részesülhetnek. Az így befolyt támogatásokat a szervezetek – a kormány szándéka szerint- rendkívül szigorú ellenőrzés mellett, előre meghatározott arányokban és felhasználási helyeken utánpótlás nevelésre, tárgyi eszköz beruházásra, vagy személyi jellegű kiadásokra is fordíthatják. 14. Az Európai Unió és a Sport 14.1. Az EU jogának érvényesülése a magyar jogrendszerben Az EU-csatlakozás megváltoztatta a jogforrási rendet. A magyar jogrendben és jogalkalmazásban megjelentek az uniós jogforrások is. Az „aquis communitaire” elsődleges jogforrását azok a nemzetközi szerződések képezik, melyek az uniót, mint konföderációt létrehozták. A másodlagos jogforrások a rendeletek, irányelvek, határozatok. A rendeletek általános hatályúak, a tagállamokban közvetlenül alkalmazhatóak és minden részükben kötelezőek. Általában egy adott kérdés pontos és részletes szabályozására törekednek. Az irányelvekben az elérendő célok kötelezik a címzett tagállamokat. A módszerek és az eszközök megválasztása a nemzeti hatóságok hatáskörében marad. Valamilyen eredmény elérése tekintetében állapít meg kötelezettséget, az eszközök megválasztását a címzett tagállamra hagyja. A határozat meghatározott címzettnek szól, általában konkrét ügyekre vonatkozó aktus. A címzettet teljes egészében kötelezi. Leginkább egy államigazgatási határozathoz hasonlítható, általában adminisztratív jellegűek. Az EU jogában találhatunk olyan elemeket is, melyek a tagországok számára nem kötelezőek, de alkalmazásuk a nemzeti jogrendszerekbe történő integrálásuk segít az egységes jogi környezet kialakításában. Ilyen jogszabályok a nyilatkozatok, célkitűzések, állásfoglalások, irányelvek 14.2. A sport szabályozása az EU-ban Az EU figyelembe veszi a sport társadalmi, nevelési és kulturális funkcióit, elismeri, hogy a sportolást mindenki számára lehetővé kell tenni, támogatja a sportszervezetek függetlenségét és önszerveződéshez való jogát is. Mindezzel együtt joganyagában csak igen kis mértékben foglalkozik a sporttal. A Szerződések közül a 2007-ben aláírt Lisszaboni Szerződés az első, amely említést tesz a sportról. A 165. cikkben lehetővé teszi, hogy az EU támogassa, koordinálja és kiegészítse a tagállami szintű kezdeményezéseket, fellépjen a sportversenyek tisztaságának és átláthatóságának védelmében, és ösztönözze az együttműködést a sportszervezetek között. A sport a másodlagos jogforrásokban sem nyer külön szabályozást. A területnek a szabályozása a nem kötelező jogforrásokra maradt (pl.: Európai Sport Charta és a Sportetikai kódex (1992), Az európai sportmodell (1998), Fehér könyv a sportról (2007)) Ennek oka, hogy a nonprofit sportot az unió a kultúra részeként kezeli és ennek megfelelően igyekszik támogatni, és erre a tagállamokat is ösztönzi. A sport, mint gazdasági tevékenység (profi sport) azonban az unió általános szabályai alá esik (ezért tiltott például az állami támogatása). Ezzel egybehangzóak az EU bíróságának döntései is, melyek precedens értékűek és ezzel együtt kötelezőek. Ezek a döntések leginkább unión belüli szabad munkaerő áramlást, a képesítések egyenértékűségét voltak hivatottak biztosítani (pl.: Bosman-ügy, Heylens-ügy stb.) A sport Európán belüli fontosságát jelzi az is, hogy számos európai intézmény foglalkozik a területtel. A sport az Európai Bizottság szervezeti rendszerében az Oktatási és Kulturális Főigazgatóság hatáskörébe tartozik, az Európai Parlament szakbizottságai közül a Kulturális, Ifjúsági, Oktatási, Média- és Sportbizottság az illetékes, a tagállamok sportért felelős miniszterei pedig rendszeresen találkoznak a Miniszterek Tanácsa keretében. Az Európa Tanács Sportfejlesztési Bizottságot (CDDS) működtet, a néhány évente összeülő Európai Sportminiszterek Konferenciája pedig ajánlások révén járul hozzá az európai sportélet fejlesztéséhez Ajánlott irodalom: 15. Kérdések
15.1. Rövidítések
15.2. Felhasznált jogszabályok
15.3. Ajánlott irodalom
Irodalom Dr. Nemes András (szerk.): Sportjogi ismeretek; Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, Budapest, 2002 Princzinger Péter: Sportjog I.; ELTE Eötvös Kiadó Budapest, 2010 Sárközy Tamás (szerk.): Sportjog – A 2004-es sporttörvény magyarázata; HVG-Orac Budapest, 2004 Trocsányi Sára: A kommunikáció jogi alapjai; Osiris Kiadó Budapest, 2004 Woth Péter: A sportigazgatás története Magyarországon, PTE-ÁJK diploma dolgozat, 2001, Pécs 4. fejezet - Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály A sport és a pszichológia közös részeként definiált ismeretkör egyes részfejezetei megfelelő pszichológiai előismeretek nélkül nehezen, vagy nem jól értelmezhetőek. Éppen ezért a szervezett képzésekben mindig indokolt a szakpszichológiák előtt egy pszichológiai alapozó kurzust is beiktatni, ahol a legfontosabb fogalmak, elméletek elsajátítása megtörténik. Ennek hiányában az olvasónak, ha nehézségei támadnak az egyes témakörök pszichológiai értelmezésével, akkor alapvető háttéranyagként Atkinson & Hilgard (2005) munkáját ajánljuk a figyelmébe! 1. A pszichológia és a pszichológus szerepe a sportban 1.1. Rövid történeti visszatekintés A lelki tulajdonságok és a sportteljesítmények kapcsolata olyan nyilvánvaló, hogy talán fölösleges is részletesen indokolni. Az antik bölcselet eszméje, az „Ép testben ép lélek!” is erre a kapcsolatra utal. Ez a természetes kapcsolat azonban nem jelenti azt, hogy a sport és a pszichológia tudományos eredményei kezdetektől szoros kapcsolatban álltak volna. Hosszú ideig a sportszakemberek pszichológiai felkészültsége esetleges volt, illetve a pszichológia szakértők nem keresték a kapcsolatot a sporttal. Mi magyarázhatja, hogy mind a mai napig ellentmondásos a sport és a pszichológia tudományának az együttműködése? Néhányat megemlítünk az okok közül. Az első és leginkább kézen fekvő ok, hogy a pszichológia tudományos eredményei nem a sport gyakorlati problémáinak tudományos elemzéséből születtek. A pszichológiát inkább az emberi, közösségi problémák, a devianciák, a rendellenességek, netán a lelki betegségek érdekelték. Az eredmények, az elméletek logikája, nyelvezete ezért is idegen volt az edzők, a sportszakemberek számára. Lehet, hogy nem jellemző, de igaz, hogy hazánkban az egyik népszerű labdajáték sikeres szövetségi kapitánya nem tartott igényt pszichológusra, mondván a mi játékosaink értelmes, egészséges emberek, nem kell kezelni őket. Ez a történet a ’70-es években vált a szakmai közbeszéd tárgyává. Másrészről a képzett pszichológus esetenként a sportban üzleti lehetőségeket látva megpróbálta eladni tudományát. Az is a ’70-es években történt – ahogy mesélik –, hogy egy jól felszerelt munkapszichológiai laboratórium vezetője a labdarúgócsapatok edzőinek próbálta felkínálni műszeres és egyéb vizsgálatait, a játékosok képességeinek objektívebb megítélésére. Így például a stabilométert – egyensúlyérzék mérését szolgáló műszert – alkalmasnak gondolta a játékosok fejelőkészségének vizsgálatára. Az edzők persze úgy látták, hogy ők ezt egyszerűbben is meg tudják állapítani: „Feldobjuk a labdát és azt mondjuk a játékosoknak, hogy próbáld elfejelni!” Milyen igaz! A két kultúra tehát – hazánkban és nemzetközi vonatkozásban – nagyon nehezen vagy csak egy-egy szűk területen talált egymásra, miközben senki nem vonta kétségbe ennek szükségességét. Még egy harmadik okot is meg kell említeni, ami a pszichológia fejlődését nehezítette hazánkban. Arról van szó, hogy 1945 után a Szovjetunióból importált kultúrapolitika döntése alapján a pszichológia tiltott tudomány lett, és ebben a témakörben csak a pavlovi feltételes reflextan volt tanítható az iskolákban. Csak 1963-ban indulhatott újra el az egyetemen a pszichológusok képzése. A pszichológia tehát éppen akkor szorult háttérbe, amikor Magyarország az olimpiákon és más világversenyeken nagy eredményeket ért el. Ez erősítette a hivatalban lévő sportvezetőkben azt az érzést, hogy lám megy ez így is pszichológia, pszichológus nélkül. A ’60-as évek végén, de meg inkább a ’70-es években egyre több szakember próbálkozott a sportpszichológia legitimitásának erősítésével. A sportpszichológusok – értelemszerűen – két irányból jöttek. Volt, aki a sportban szocializálódva felismerte a pszichológia jelentőségét és volt, aki pszichológusként próbált a sportolóknak, sportszakembereknek segíteni. A ’70-es évek végén, a ’80-as évek első felében mintegy 50 fős, sportpszichológiával is foglalkozó szakember szerveződött a Magyar Pszichológiai Társaság sportpszichológiai szekciójának a keretei között egy laza közösséggé, akik évenként találkozva összevetették eredményeiket. A 80-as évek végén a sportpszichológusok munkája individualizálódott, azaz lényegében szűkült a létszám, gyengült a szervezettség, ki-ki végezte a maga dolgát. Néhányan természetesen kitartottak és erőfeszítésük nem volt eredménytelen. Egy-egy egyesületnél, néhány sportágban a válogatottak segítésére mind a mai napig foglalkoztatnak pszichológusokat. Az elmúlt 20 évben a nagy nemzetközi sikereket elérő sportolók mögött szinte minden esetben megtalálhatjuk a pszichológust, de a szakma jellegéből adódóan a nyújtott segítség a sportoló legszemélyesebb magánügye. Ennek publicitása nem volt elég erős, lényegében a nyilvánosság nem ismerhette meg. Összességében tehát messze vagyunk még attól, hogy minden sportoló felkészítésében természetes módon szerepet kaphat egy jól felkészült, a sportra szakosodott pszichológus. Az igény persze érezhetően erősödik. Valójában elég sok pszichológus is van már hazánkban, de a sportpszichológusok még nagyrészt autodidakta módon képezik magukat. Örvendetes ugyanakkor, hogy néhány éve a sportpszichológiában is lehet szakpszichológusi képzettséget szerezni. A tudomány képzett szakemberének, a sportpszichológusnak a sportban betöltött szerepe, jelentősége – a szűk elitet leszámítva – az elmúlt évtizedekben nem változott átütő mértékben. A pszichológia és a sport kapcsolata mégis erősödött, de ez a sportszakemberek képzésén keresztül valósult meg. A modern pszichológia ismereteit, elméleteit a sportszakemberek képzésében minden szinten egyre jelentősebb mértékben és egyre jobb színvonalon megtaláljuk. A tudományos eredmények ismeretéből táplálkozó pszichológiai gondolkodás tehát a sport egészében jelen van, de természetesen ennek hatékonysága a képzett sportpszichológusok számának jelentős emelkedése nélkül nem várható. Jelenleg az edző, a sportedző, bár ismeri a főbb pszichológiai elméleteket, de ezek alkalmazásában nem sok segítséget kap. Olyan ez, mint amikor egy szakember az elméleti fizikát ismerve felkészültnek hiszi magát műszaki problémák megoldásához. Kiindulópontnak persze nem rossz. Az önállósodó sportpszichológia tárgyára kezdetektől fogva jellemző a kettősség. Foglalkozik egyrészt a testgyakorlással, vagy ahogy a magyar nyelvben meghonosodott, a testneveléssel, másrészt az élsportolók felkészítésével, illetve a versenyeztetésével. A két terület specialitásai egyre markánsabb megkülönböztetést indokolnak. A testnevelés vagy általában az élsporttól elkülönülő testmozgás pszichológiai vonatkozásai az egészségesség, az egészségfejlesztés társadalomtudományi kérdéseihez kapcsolódnak. Az egészségpszichológia, azon túl is a pozitív pszichológia a testkultúra pszichológiai funkcióját az egészséges életmód kialakításában, a boldogság megélésének lehetőségében látja. Az élsport más. A sportbeli csúcsteljesítmények eléréséhez különleges emberekre, különleges felkészítésre, különleges bánásmódra, feltételekre van szükség. Ez a különleges és tartós igénybevétel, tehát az élsport művelése a határok feszegetésével jár. Természetes, hogy ennek velejárója a testi és a lelki veszélyeztetés. A pszichológia ebben az értelemben a sportoló testi, lelki egészségének a védelmét kell, hogy segítse. Itt nemcsak a dopping problémáira gondolunk, hanem például a sérülések, a kudarc, a siker vagy a visszavonulás speciális kérdéseire is. Másrészről persze az élsport a pszichológiát is a teljesítmény fokozása érdekében szeretné alkalmazni. A sportpszichológia akkor lesz igazán elismert, ha ezt a törekvést is aktívan tudja segíteni. Az élsport veszélyeit – esetenként devianciáit – ellentmondásait a ’60-as évektől több szakember egyre határozottabban megfogalmazta. Többekben felvetődött, hogy az üzleti vonatkozásai révén eltorzult a lényeg. A magunk részéről ismerve és elfogadva a torzulásokat úgy véljük, hogy nem szabad lerombolni a hősök, a bajnokok mítoszát. Ahol egy uszodában világbajnok úszik, ott a gyerekek is úszni akarnak. Ahol a társadalom az élsportolót tekinti értéknek, ott az emberek a sportot szívesebben művelik. Az élsport tehát ösztönzi a társadalom sportkultúráját, így tehát az egészségfejlesztés fontos determinánsa. A sport két területe különbözik ugyan, de kapcsolatuk is nagyon erős. Az élsport kutatásának néhány jelentős pszichológiai eredményével hazánkban az elsők között talán Nádori László (1980) által szerkesztett tanulmánykötetet említhetjük. A sportpszichológia fő kérdéseit közérthetően adja közre Lénárt Ágota (2002) könyve. Újabban saját értékes tapasztalatait is felhasználva ugyanerről – tehát az élsport speciális kérdéseiről – Budavári Ágota (2007) könyve válthat ki számottevő érdeklődést. Magyarországon az elmúlt néhány évtizedben több olyan sportpszichológiai könyv is megjelent, ami általános – tehát nem kizárólag az élsport – sportpszichológiai értelmezésre törekedett. Ilyennek gondoljuk Nagy György (1973), Jakabházy László (1978), Stuller Gyula (1995) és Nagykáldi Csaba (1998) könyveit. Külön meg kell említeni Rókusfalvy Pált (1980, 1981, 1986), aki több könyvében is kísérletet tett egy új, önálló sportpszichológiai elméleti keretrendszer kidolgozására. Ennek megteremtése már nemcsak a gyakorlat igényeit kívánta kielégíteni, hanem elsősorban az újabb kutatások alapjául szolgáló rendszerező, értelmezési keretet adó teória igényével lépett fel. Rókusfalvy elmélete is megkülönbözteti, de nem választja el az élsport és a testnevelés pszichológiai kérdéseit. A sportpszichológia értelmezését segítő áttekintésünkben mi is csak megkülönböztetjük, de nem választjuk el egymástól a két területet. Olyan nézőpontokat, ismereteket igyekeztünk megfogalmazni, ami egyaránt hasznos lehet minden sportág minden szintjén az ott dolgozó szakembereknek, sőt maguknak a sportolóknak is. Összefoglalva a bevezető gondolatainkat megállapíthatjuk, hogy a sportszakemberek pszichológiai szemléletmódja az elmúlt évtizedekben jelentősen gazdagodott, erősödött, eközben a sportpszichológus közvetlen szerepe lényegében nem változott. Remélhetjük ugyanakkor, hogy a pszichológiai ismeretek előtérbe kerülése magával hozza a képzett sportpszichológusok alkalmazási igényét is. A következő oldalakon nem is sportpszichológiát, hanem olyan pszichológiai ismereteket vázolunk, ami alapja lehet a sport és testnevelés pszichológiai értelmezésének, és segítenek eligazodni a vaskosabb könyvekben, a mélyebb ismereteket nyújtó szakirodalomban. 1.2. A pszichológia mint az emberismeret tudománya, a sport mint az emberismeret gyakorlati próbája Gyakran kezdjük a pszichológia alapjainak az ismertetését a pszichológia szó szerinti értelmezésével. A görög „psziché” = lélek és a „logosz” = tudomány, tan szó összetételéből adódóan a pszichológia a lélek tudománya. Ez az értelmezés félrevezető is lehet, különösen, ha a sportpszichológiát próbáljuk értelmezni. Hogy elkerüljük a lélek fogalmának részletező filozófiai kifejtését, gyorsan leszögezzük, hogy a pszichológia tudománya az élő ember lelki jelenségeit és nem magát a lelket vizsgálja. Azt a kérdést, hogy a lelki jelenségek mögött maga a testtől független lélek áll-e vagy a lelki jelenség is az élő anyag egy sajátos megnyilvánulása, meghagyjuk a bölcselet szakértőinek. A pszichológia története ilyen vonatkozásban megfontolandó tanulsággal szolgál. Amikor a pszichológia elfeledkezett arról, hogy a lelki jelenségek értelmezésében az emberi test működése jelentős szerepet játszik, akkor gyakran és okkal illették azzal a váddal, hogy erősen spekulatív, azaz nem objektív tényekre támaszkodó tudományról van szó. Régi kérdés, hogy a pszichológia milyen mértékben sorolható a természettudományok közé. Ma úgy látszik, hogy erős természettudományos alapozottság nélkül a pszichológia tudományos eredményei nem eléggé hitelesek. Mint később látni fogjuk, ezzel a pszichológia problémáinak egyik alapkérdését érintettük. Érdekes módon ez a sport egyik alapkérdése is. Már megint az „ép testben ép lélek” eszméje jut eszünkbe. A sport ilyen értelemben kitüntetett terepe lehet a lelki jelenségek tanulmányozásának. A pszichológia fogalmi meghatározásának rövid bevezetése után feltétlenül át kell térnünk a köznapi értelmezésére. A pszichológia az emberismeret egyik fontos tudománya. Érdekes, hogy mint szaktudomány viszonylag későn jött létre, ugyanakkor ma már rendkívül széles körű érdeklődés övezi. A tudományos emberismeret mellett persze mindig is volt egy praktikus, naiv emberismeret és e kettő viszonyával érdemes röviden foglalkozni. Mindenekelőtt a kétféle emberismeret másságát hangsúlyozzuk anélkül, hogy értékrangsort rendelnénk hozzá. A praktikus emberismeret lényege, hogy az egyén a saját tapasztalatait összegezve, bizonyos szintű általánosításokra jut, amit emberi kapcsolataiban hasznosítani igyekszik. Ebben az általánosításban a személyes tapasztalat a személyesen átélt logikát érvényesíti. Az egyén tehát önmagából kiindulva más emberekre vonatkozó következtetéseket von le, pedig az emberek nem feltétlenül egyformák. A naiv pszichológiának gyakori hibaforrása tehát az önkényes, pusztán „megérzés” alapján történő általánosítás. Ennek ellenére nyilvánvalóan léteznek emberek, akik „tudományos” pszichológiai ismeretek nélkül is kiválóan eligazodnak az emberi viszonyok között. Más oldalról viszont a pszichológia tudományának a gyakorlati alkalmazása sok ellentmondásos tapasztalatot hozott, azaz eredményessége gyakran függ a tudós pszichológus „megérzéseitől”. A tudomány eredményeinek mechanikus – „álmoskönyvszerű” – használata ellen éppen a képzett pszichológusok küzdenek leginkább. A tudomány ugyanis az elvont általánossal foglalkozik, a személy pedig mindig konkrét és egyedi. A pszichológia tudománya tehát nem helyettesíti a konkrét ember egyedi megismerését, de iránytűként egyfajta térképészeti segítséget nyújthat. Olyan ez, mint amikor egy város megismerésében a közvetlen tapasztalatra vagy a városról készült térképre hagyatkozunk. Idegen városban sokak számára hasznos egy térkép, de természetesen csak akkor, ha a térképészeti jeleket ismerjük. Ezért ajánlhatjuk az „ösztönösen jó pszichológusoknak” is a tudomány eredményeinek a kritikus tanulmányozását. Különösen eredményes lehet ez azoknak a szakembereknek, akik a sportban is rendelkeznek tapasztalatokkal. A sport ugyanis az emberismeret egyik legkiválóbb próbája. A sportban önismeret nélkül nem, vagy csak véletlenül határozhatjuk meg leghelyesebben az elérendő célt. Ezért eredményünk is esetleges lesz. A versenyben az ellenfél szándékának, képességeinek, felkészültségének jó feltérképezése nélkül a küzdelemben csak a szerencsében bízhatunk. Érdekes ugyanakkor, hogy a pszichológia tudományának összegző tanácsa és a kétezer éves bölcselet összecseng. Mindkettő az „Ismerd meg önmagad!” célt látja elsődlegesnek. A modern pszichológiai ismeretek a reális önismeret mellett a rugalmasságot és a pozitív gondolkodást tartják fontosnak. Ezt a tanácsot úgy is fogalmazhatjuk, hogy „Bízz magadban!”, vagy „Legyél büszke magadra!”. A reális önismeret és az erre épülő önbizalom egyrészről nyilvánvalóan reális és pozitív célkitűzéseket eredményez, másrészről érdemes arra is utalni, hogy mások megismerésében is az önismeret sémáit alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy reális és pozitív önismeret alapján az ellenfél reális ismeretére és pozitív értékelésére is jó esélyünk van. Azután a versenyen, a mérkőzésen eldől, hogy igazunk volt-e. Ezért mondhatjuk, hogy a pszichológia az emberismeret tudománya, a sport pedig az emberismeret kiváló próbája.
2. Létezik-e egységes pszichológia? Nehéz helyzetbe kerül az, aki a sporthoz is kapcsolható pszichológiai ismereteket érdemben be akarja mutatni egy ötvenoldalas fejezetben. Számtalan jó áttekintést nyújtó könyvből tájékozódhatnak az érdeklődők, de néhányukat talán elrettenthet egy-egy könyv vaskossága. Ezért úgy döntöttünk, hogy néhány olyan témakört kiemelünk, amelyek közül az egyik az elméletek közötti eligazodást segíti – ez a különböző nézőpontok logikájának az ismertetése, továbbá az érzelem, a motiváció és a társas magatartás lélektani vázlata –, a többi pedig példázza a sport és a testnevelés néhány olyan területét, ahol a pszichológiának fontos mondanivalója van. Ez utóbbi témák – a tehetség, a kiválasztás, az edzés és a versenyzés lélektana – persze önkényes választás eredményei, de reméljük a többi hasonlóan alapvető kérdés iránt is felkeltik az érdeklődést. A pszichológia iránt érdeklődők hamar felfigyelnek arra, hogy a pszichológusok rendkívül különböző módon foglalkoznak lényegében azonos kérdésekkel. Ez a tény nagyon megnehezítheti a tudományos eredményekben való eligazodást. Ráadásul, mint majd látni fogjuk, egyaránt lehetnek eredményesek. Annak ellenére, hogy a pszichológia tudományában a történetileg kialakult különböző nézőpontok egymással is erősen vitatkoznak, nem célszerű döntőbíróként az egyiket vagy a másikat egyedül érvényesnek kikiáltani. Mint általában gyakran tapasztaljuk, ebben az esetben is elképzelhető, hogy több nézőpont egyidejűsége az igazán célravezető. Azért is gondoljuk azt, hogy ez a helyes álláspont, mert a lelki jelenségek valamely lényegi aspektusát mindegyik irányzat megragadja. Érthetőbbé válik a probléma lényege, ha a legjelentősebb nézőpontokat röviden bemutatjuk. A pszichológia mint szaktudomány kialakulása – egyfajta közmegállapodás szerint – pontos évszámhoz, 1879-hez kötődik. W. Wundt ebben az évben alapította meg Lipcsében a Kísérleti Pszichológiai Laboratóriumot. Az oda csoportosuló pszichológusok szerint a lelki jelenségek – amit vizsgálni akarunk – az emberen belül léteznek, ezért közvetlenül csak az egyén saját maga tudja megfigyelni. Ezért fő módszerük az introspekció (befelé forduló önmegfigyelés) volt. Az egyébként logikus előfeltevés a kiinduló adatok szubjektív torzítása miatt hamarosan kiváltott néhány új irányzatot, amelynek fő célkitűzése az objektivitásra való törekvés volt. Két ilyen irányzatot emelünk ki, amelyek különböző okokból mind a mai napig léteznek és a sport területén is jelentős eredményeket értek el, Ezek a biológiai (fiziológiai) megközelítés, illetve a behaviorizmus (viselkedés-lélektan). A klasszikus irányzatok közül fontos még kitérni a pszichoanalízis, valamint a humanisztikus pszichológia értelmezésére. 2.1. A biológiai megközelítés A biológiai megközelítés nagy alakja Pavlov (1849–1936), aki a feltételes reflex kialakulását idegélettani folyamatokkal hozta összefüggésbe és ezzel iskolát teremtett. Az irányzat képviselői hittek abban, hogy az idegrendszeri objektív folyamatok részleteinek feltárása révén érthetjük meg az embert igazán, és így lesz a pszichológiai ismereteinknek objektív alapja. A sportolók eredményességét a biológiai, fiziológiai folyamatok igen nagy mértékben meghatározzák. Ezért a felkészítés során különösen nagy jelentősége van a tudományosan megalapozott és engedélyezett sportorvosi, akár gyógyszeres segítség biztosításának is. Ismerjük az ezzel kapcsolatos etikai, szakmai problémákat, melyekre azért nem térünk ki, mert egyrészt a kellő ismeretünk is hiányzik, másrészt talán nem is a feladatunk. Témánk annyiban kapcsolódik a kérdéskörhöz, hogy a lelki eredetű problémák kezelésében is helye van az orvostudománynak, akár a gyógyszeres kezelésnek is. Elvileg tehát a sportolók lelki felkészítésében is felvetődnek az orvosi, gyógyszeres beavatkozás lehetőségei. Mint látni fogjuk, ez is igen kényes szakmai etikai kérdésekhez vezet. Hosszú ideig tartotta magát a pavlovi, úgynevezett „huzagolt idegrendszer” modellje. Eszerint a magatartás szabályozásában döntő szerep jut az idegrendszernek, különösen az agyi központoknak, amelyek az idegrostokon keresztül egymással leírható kapcsolatban állnak. Ebben a megközelítésben a központi idegrendszer, mint a lelki működés szerve, szabályozza a hormonok termelését is. Ezért közvetve vagy közvetlenül minden visszavezethető az idegrendszer működésére. Az idegi kapcsolatok kutatásában egyre finomabb részleteket is meg lehetett különböztetni, és egyszer csak az eredmények ellentmondásosak lettek. Kiderült egyrészt, hogy a több mint 10 milliárd idegsejt olykor egyenként tízezres nagyságrendű kapcsolatra is képes. Ez olyan bonyolult rendszer, amely leírása ma reménytelen. Másrészt egyre több adat utalt arra, hogy az idegrendszer nemcsak meghatározza a testi fiziológiai folyamatokat, hanem függ is tőle, azaz kölcsönhatásról beszélhetünk. A figyelem a ’80-as évek közepétől hirtelen az idegrendszer működésén túl az emberi viselkedést jelentősen befolyásoló neurotranszmitterekre, illetve a neuroreceptorokra irányult. Az idegsejtek (neuronok) kapcsolatában meghatározó szerepet játszanak az „átvivő” anyagok (transzmitterek), melyek jelzésében és hatásának kialakulásában a neuroreceptorok közreműködnek. A kísérletek kimutatták, hogy bizonyos neurotranszmitterek jelenléte, illetve koncentrációja pl. az emlékezési, a tanulási folyamatokban fontos feltételként játszik szerepet. Ezeket az anyagokat a szervezet, az idegrendszer többnyire maga termeli, de mesterségesen is bejuttatható a testbe. Az érzelmi, hangulati élet meghatározásában is döntő szerep jut a neurotranszmittereknek. Ennek köszönhetően például a kedélybetegségek kezelésében is jelentős előrelépés következett be. Az alábbi példán keresztül mutatjuk be ennek a logikáját. Amikor egy sportoló bajnokságot nyer, akkor ezzel a természetes élethelyzettel együtt jár, hogy kellemes élményt, boldogságot él át. Ilyen esetben, az idegrendszerben bizonyos neurotranszmitterek, endorfinok szabadulnak fel, ami több áttételen keresztül a pszichikus élményt, a boldogságot kiváltja. Ez a boldogságélmény újabb ösztönzést ad a további erőfeszítésekhez, ami újabb örömélményt hozhat, és így alakulhat ki a tevékeny elégedettség. Ebben a folyamatban két akadály lehet. Egyrészt létezik olyan betegség, amely az endorfinok, vagy más hatóanyagok termelését nem megakadályozza. Ilyenkor talán indokolt a gyógyszeres beavatkozás. Más esetekben az élethelyzetek szerencsétlen alakulása vezet a depresszív hangulat állandóságához. Hiányzik ilyenkor a sikeres erőfeszítés, tehát nem termelődnek a boldogság előidézésében nélkülözhetetlen hatóanyagok. Ebben az esetben az endorfinok hatását elő lehet úgy is állítani, hogy néhány tablettát beveszünk. Ez azért lehetséges, mert az opiátok (a drogok azon osztálya, amelybe a heroin és a morfium is tartozik) molekuláris szempontból hasonlítanak az endorfinokra, és hatásukban is utánozzák egymást. A kétfajta boldogságmámornak – a természetesnek és a szerrel kiváltottnak – a személyiségfejlődésre gyakorolt ellentétes előjelű hatását talán fölösleges részleteiben elemezni, annyira nyilvánvaló. Most nem térünk ki arra, hogy milyen gyógyszeres hatásmechanizmusokat lehet alkalmazni a sportolók eredményes felkészítésében, hiszen ez nem feladatunk. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az eredmények sokakban kialakították azt a meggyőződést, miszerint a lelki jellegű problémák kezelése a sport területén is előbb vagy utóbb gyógyszerekkel biztosan megoldható. Ezt a nézetet nem csupán azért fogadjuk kételkedéssel, mert a hagyományos, természetes érzéseket jobban szeretjük, hanem bizonyos eredmények a fordított összefüggést is megerősítik. Arról van szó, hogy a lelki támogatás tisztán pszichológiai módszerei, gyógyszerek alkalmazása nélkül is sikeresek lehetnek. Ráadásul kimutatták, hogy az ilyen eredményes segítség során lényegében a szervezet maga állítja helyre a kívánt anyagok koncentrációját, tehát a szervezet pszichés ráhatásra saját maga módosítja belső környezetét. A fent vázolt eredmények jól mutatják egy tudomány fejlődésének logikáját. A Pavlov által értelmezett „huzagolt” idegrendszer elsődleges szerepét pontosan az ezzel kapcsolatos kutatások vonták kétségbe, majd döntötték meg. A neurotranszmitterek szerepének tisztázása révén az idegrendszer és a fiziológiai környezetének a kölcsönhatása, interakciója került az elméletek középpontjába. Számos reményteli kutatási eredmény után ma már úgy látjuk, hogy még bonyolultabb rendszert kell értelmeznünk, hiszen a tisztán pszichikus történések szerepét olykor egyenrangúnak kell tekintenünk a fiziológiai és idegrendszeri változásokkal. Ez a hármas rendszer tehát kölcsönhatásban áll egymással, ahol az egyes tényezők, mint ok és okozat, folytonosan váltogatják egymást. Csak több szempont egyidejű figyelembevételével értelmezhetjük helyesen a lelki működést. Feltehetően a mai álláspontok is módosulnak majd az újabb eredmények hatására. A biológiai nézőpont eltérő hangsúllyal szerepel a személyiség determinációjának meg-megújuló vitájában, aminek a lényege, hogy a személyiséget hogyan és milyen mértékben határozzák meg a gének és a környezeti hatások. Erre a kérdésre a személyiség elméleteinek ismertetésekor még visszatérünk. A sportolók felkészítésére vonatkozóan összegzésül azt hangsúlyozzuk, hogy bizony még a biológiai, testi, fiziológiai felkészítésben is szerepe kell, hogy legyen a pszichológiai szempontok érvényesítésének, ideális esetben a sportpszichológus alkalmazásának. Fejlett sportkultúrákban ennek keretét a felkészítő tudományos team biztosítja. 2.2. A behaviorizmus A behaviorizmus a másik nagy irányzat, ami a pszichológia tudományában a tudományos objektivitásra törekszik elsősorban. Klasszikus nagy alakjai J. B. Watson (1879–1958) és B. F. Skinner (1904–1990). A logikájuk lényege, hogy a vizsgálható objektív tényekből kell kiindulnia a tudománynak. A lelki jelenségek közvetlenül nem vizsgálhatók, ezért az introspekció elvetendő megközelítés. A tudományos pszichológia számára két nagy jelenségkör vizsgálata adódik, a környezetben létező és változó ingerek, és az ezekkel kapcsolatba hozható viselkedéses válaszok. Az „inger–válasz” kapcsolat függvényszerű leírása az egyetlen tudományos lehetőség az emberi viselkedés megértésében. Híres – már-már hírhedt – mondásuk, miszerint az a lelki jelenség, ami a viselkedésben nem jelenik meg, az a tudomány számára nem létezik. A szisztematikus, tudományos igényű, a legszigorúbb kutatás-módszertani feltételekhez igazodó kísérletek sorozatát végezték el. A pszichológia a tanuláslélektan legjelentősebb eredményeit a behaviorizmusnak köszönheti. A tanulásban döntő tényezőnek tartják az inger–válasz kapcsolat megerősítését, melynek számtalan törvényszerűségét feltárták. A megerősítés lehet pozitív, amit köznapi értelemben jutalomnak, és lehet negatív, amit büntetésnek is nevezünk. Az elméletet megalapozó kísérleteket többnyire állatokon végezték, ahol a tanulékonyság, illetve az idomíthatóság valóban érdekes példáit is megismerhettük. Egyik híres kísérletükben például a galambokat tanították meg pingpongozni. Érdekes eredmény, amire okkal figyelhetnek fel mindazok, akik mások viselkedésének irányítására, befolyásolására vállalkoznak. Az edzők, a pedagógusok, a szülők és lényegében nagyon sokan szeretnének olyan módszereket megismerni, amivel minden kívánt viselkedésre megtaníthatják a rájuk bízott embereket. Ezt ígéri a behaviorizmus az objektív tudományosság nevében. A behavioristák vallják, hogy az ember alakítható, tehát a helyes viselkedést követő megerősítő jutalom, illetve a helytelen viselkedést követő következetes és megfelelő mértékű büntetés elvezet ahhoz, hogy a viselkedés megfelelő legyen. Az inger–viselkedéses válasz–megerősítés–viselkedés rögzülése elvre nemcsak tanítási, hanem nevelési és terápiás módszer is épült. Ezek eredményessége vitathatatlan, sőt a pszichológia jeles eredményei közé tartozik. A sport szempontjából indokolt külön is értelmezni a behaviorizmus ígéretét és lehetőségét. Azt ígéri, hogy a sportolók tanulékonyak, és a tanulás törvényszerűségeit feltárva hatékonyan irányíthatjuk a viselkedés változásait. Sokan elemezték már a jutalmazás és büntetés szerepét, és érdemes is megjegyezni a tanulási törvények közül a hatás, azaz az effektus törvényét. Eszerint a cselekvéseinknek logikailag három különböző jellegű következménye lehet: közömbös, kedvező vagy kedvezőtlen. A törvény azt hangsúlyozza, hogy a kedvező változással járó (jutalmazott) viselkedést az egyén a jövőben gyakrabban igyekszik megismételni, a kedvezőtlen hatású (büntetett) viselkedést pedig a jövőben igyekszik elkerülni. Ezekután már csak az a kérdés, hogy melyek a hatékony jutalmazás és büntetés szabályai? Számtalan kísérleti eredmény részletezi ezt. Vizsgálták a jutalmazás és büntetés intenzitását, időzítését, a jutalmazó és jutalmazott kapcsolatát és sok egyéb részletet, ami az eredményességet befolyásolja. Az érdeklődő edzők ezt mind megismerhetik, munkájukban célszerűen használhatják. Sok veszélyforrása is van az ilyen eljárásnak, amelyek közül csak kettőt említünk, amelyek leginkább szembetűnőek. Egyrészt az edzők gyakran megfeledkeznek arról, hogy a jutalom és a büntetés legjobb eszközei magában a sportolóban és nem az edző kezében vannak. Az edző, a sportvezető a külső motiváció eszközeit használva sokat ronthat olyan belső hajtóerőkön, mint például az önbecsülés, az önértékérzés. Különösen fontos tudni, hogy vannak önjutalmazó viselkedések, amelyek a sportban érvényesülhetnek igazán, de erre a motivációk elemzése során visszatérünk. A „bottal és cukorral” történő idomítás másik, talán általánosabb kellemetlen következménye a haszonelvűség. Kétségtelen, a fejlett társadalmak egyik problémája ez, ami a sportra is átterjed. Gondoljunk a „kis pénz kis foci!” mondásra. Nos, a haszonelvűség egyeseket gazdaggá tehet, de ezáltal egy olyan mókuskerékbe kerülnek, amiből nehéz kiszállni. Ezzel a szemlélettel szemben jött létre a pozitív pszichológia, amelyik az emberi boldogság feltételeit kutatja. Erre szintén a motivációk tárgyalása során térünk ki röviden, amikor a flow élményét is elemezzük. A fentieken túl érdemes megjegyezni azt a veszélyt, ami az eredmények egyoldalú értékeléséből fakad. Meglátásunk szerint helytelen a tanítás–tanulás, a nevelés és különösen a pszichoterápia folyamatát kizárólag módszertani kérdésnek tekinteni, mert ez nem lenne más, mint az idomítás. A nem, vagy nem feltétlenül látható és vizsgálható belső folyamatok jelentőségére nem a behaviorizmus, hanem más elméletek hívják fel a figyelmet, ami gyakran a módszerek mindenhatóságát legalábbis kétségessé teszik. A jó edző tehát ismeri, tiszteli és használja a behaviorizmus tudományos eredményeit, de ismeri a korlátait, veszélyeit is és tartózkodik attól, hogy csupán idomárnak lássák. 2.3. A pszichoanalízis A következő ismertetésre kerülő irányzat a pszichoanalízis, ami az 1900-as évek elejétől indulóan Sigmund Freud (1856–1939) munkássága révén bontakozott ki és vált kultúrtörténeti jelentőségűvé. A nagy hatású elmélet azt a területet tekinti vizsgálata tárgyának, amit a behaviorizmus a tudomány számára vizsgálhatatlannak tekint. A tudat és a tudattalan elkülönítése az egyik fontos kiindulópontja az analitikus felfogásnak. Ennek törvényszerűségeit írja le Freud, döntően pszichoterápiás esetei alapján. Nem csoda, hogy a klasszikus behavioristák az egyedi, lényegében megismételhetetlen esetekből kreált elméleteket tudománytalan spekulációnak tartják. A tudománytörténet ismeri az ebből a különbözőségből fakadó személyi ellentéteket, melyek ma már inkább csak érdekességek. Miért is nevezik ezt az irányzatot pszichoanalízisnek? Lényegében az elnevezés mögött egy pszichoterápiás eljárás áll. Eszerint a felnőttkori alkalmazkodási zavarok, esetleg beteges, kényszeres viselkedések alapja az egyén számára nem hozzáférhető, ezért nem kontrollálható tudattalan feszültségek megnyilvánulása. A terápia során a tudattalan működését jól ismerő pszichológus analizálja, megfejti a tudattalanból származó megnyilvánulásokat, annak eredetét, értelmét. Az analízis eredményét a kliens számára feldolgozható módon tudatosítja, és ilyen módon a kontrollált feszültségek szintjére emeli. Az elmélet szerint a problémát okozó feszültségek leggyakrabban kora gyermekkori feldolgozhatatlan, ezért elfojtott élményekből származnak. Az eljárás tapasztalatai szerint, ami a kisgyermek számára feldolgozhatatlan, az a felnőtt számára terápiás segítséggel feldolgozható. A feldolgozás pedig a gyógyulást jelenti. Ez a klasszikus analitikus logika a behaviorizmus és talán a közgondolkodás számára is misztikusnak tűnhet, de kétségtelenül mellette szól, hogy ezen elméletre épülő terápiás gyakorlat számtalan ember gyógyulásához vezetett. A gyakorlat tehát visszaigazolta az érvényességét. Természetesen a freudizmus is fejlődött és a viták révén ma már inkább neofreudizmusról beszélünk, ahol Freud neve egyre ritkábban kerül szóba. Az elmélet egy-egy vitatott fogalmának a jogosultsága, mint pl. az elfojtás, időközben a kísérleti pszichológiában is igazolást is nyert. Tehát az irányzatok a tudományos kritériumok mentén közelednek egymáshoz, de gyökerükben mind a mai napig különböznek. Az elmélet egyik fő újítását, a tudattalan értelmezését már említettük. Még két jelentős analitikus konstrukciót kell említenünk, a személyiség elméletét és az ösztönzéstant. Az analitikus megközelítés a személyiség szerkezetét három rendszer kölcsönhatásában értelmezi. A három rendszer egyenként is önálló funkcióval rendelkezik, de a magatartást együttesen irányítják. Az id (ösztön én) a személyiség legprimitívebb része, amelyből az ego és a szuperego később kifejlődik. Már az újszülött is rendelkezik vele. Tartalmát a biológiai ösztönkésztetések (drive-ok) alkotják: az éhség, a szomjúság, az élet védelme, a fájdalom elkerülése és a szexuális örömszerzés sorolhatók ide. Freud úgy képzelte, hogy az agresszió is alapvető biológiai hajtóerő. Az id az ösztönimpulzusok azonnali kielégítésére törekszik. Akárcsak a kisgyerek, az id az örömelv alapján működik: a körülményektől függetlenül a fájdalom elkerülésére, és az öröm azonnali megszerzésére törekszik. Yüklə 2,77 Mb. Dostları ilə paylaş:
|