A n t I k f I l o z ó f I a

Nikolaus Cusanus (1401-1464) gondolkodása átmenet a középkorból az újkorba. Az újplatonizmus és a misztika befolyásolja, jelentős mértékben matematikai spekulációkat alkalmaz. Filozófiája sok olyan gondolatot tartalmaz, amelyek az újkori világ- és emberkép alapjául szolgálnak.

A világ úgy jelenik meg számunkra, mint véges és ellentéteikre széteső dolgok sokasága. Ezek tulajdonságaikban meghatározottak, mégpedig egymástól való különbözőségük alapján. A világban így állandó másként-lét uralkodik. Az értelem (raito) úgy képes a dolgok megismerésére, hogy az ismertet az ismeretlennel összehasonlítja és a hasonló-ság alapján fogalmakat képez. Mivel azonban a világban mindig csak a többé vagy kevésbé hasonló létezik, tökéletes mérték azonban nincs, így semmit sem lehet úgy tudni, hogy még jobban ne lehetne. A tudás utáni törekvés közben így eljutunk végső nemtu-dásunk felismeréséhez. Az ember így a tudott tudatlanság állapotában van.

A világnak a sokaságban érvényesülő egysége Istenen, a végtelenen alapul, amelyben a véges dolgok összes ellentéte megszűnik.

Nikolaus hangsúlyozza az emberi megismerés alkotó tevékenységét. Az emberi szellem (mens) újrarajzolja a világot a világ megértése során. Ahogyan Isten a megismerésében megteremti a létező, úgy teremti meg az ember is a megértett létet.

Az emberi szellem az isteni szellem képmása. Benne is készen megvannak a dolgok ős-képei, amelyek alapján megismerheti azokat. De nem úgy tudja a dolgokat, ahogyan azok Isten által teremtett létükben tudhatók, hanem úgy, ahogyan az emberek által tudottak.

A szellem a világot mint megismerhetőt újjáteremti, amennyiben magához méri.

Ily módon Nikolaus a latin "mens"-et a "mensurare" (mérni) szóból vezeti le. Külön-leges helyet foglalnak el a matematikai formák, amelyek megismerhetők úgy, ahogyan önmagukban léteznek, mivel ezek magából az emberi szellemből keletkeznek.

Nikolaus a szellemet egy kozmográfussal, térképkészítővel hasonlítja össze. Ez a világ térképét a követek (érzéki észlelések) által jelentett adatok alapján készíti el. De az általa rögzített formák, mértékek és arányok alapján rajzolja meg. A világot az általa megrajzolt térképből a saját mértéke szerint ismeri meg. Ezek a gondolatok az újkori perspektivikus (távlati) világ megteremtésére utalnak.

R E N E S Z Á N S Z , H U M A N I Z M U S , R E F O R M Á C I Ó
A korai újkor egyik legjelentősebb teljesítménye az új tudományfogalom kialakí-tása, amely természettudományos módszertanon alapul. Az ész és a tapasztalat a biztos megismerés egyedüli alapelvei.
"A természettudományokban - amelynek következtetései igazak és szükségszerűek - 1000 Démoszthenész és 1000 Arisztotelész sem képes egy dolgot igazzá varázsolni annak ellenében, hogy hamis"

(Galilei)

A felszabadulás a hagyományos tekintélytől való függés alól, különösen Arisztotelész természetfilozófiájától és egy kvantitatív (mennyiségi) irányultságú módszer kifejlődése döntően megváltoztatja a kozmosz és a természet képét.
Nikolaus Kopernikusz (1473-1543) az újkori fordulat szimbolikus alakjának tekinthető. Kopernikusz felváltja Ptolemaiosz (II.század) addig érvényben lévő geocent-rikus világképét - amely a világmindenség nyugvó középpontjának a Földet tekinti - a heliocentrikus világképpel, mely központi égitestnek a Napot tekinti, amely körül a Föld mozog: ez az áttörés fontos lépés a zárt középkori világból a nyitott, dinamikus világkép felé.

Johannes Kepler (1571-1630) továbbfejleszti a természet kvantitatív megismeré-sének módszerét.

A bolygómozgásokra vonatkozó részletes számításokon alapuló törvények korrigálják Kopernikusz rossz előfeltevéseit, olyanokat, mint a bolygók körpályájának előfeltétele-zése (a kör alak idealizálása miatt, amely az antikvitás óta elfogadott volt). Különös jelentőséggel bíró, hogy Kepler egyesíti a matematikai és dinamikai (fizikai) leírásokat.

Galileo Galilei (1564-1642) esés- és mozgástörvényei révén vált híressé és azért is, mert kiállt Kopernikusz igazáért. Szerinte a valóság lényegét számviszonyok hatá-rozzák meg. Csak az juthat el objektív megismeréshez, aki a matematikai jeleket ismeri, és törvényekbe képes foglalni. Módszerének jellemzői: a leírandó széttagolása egyszerű elemekre (a jelenségek elemezése); hipotézisek felállítása; ezek felülvizsgálata kísérle-tek segítségével (gondolatkísérletekkel is); következtetések dedukciója (levezetése); matematikailag megfogalmazott természettörvények felállítása.

Az újkori tudomány megértésében alapvető a lényeg fogalom felváltása a funkció fogalmával. A dolgok lényegi meghatározásának visszaszorítása a mennyiségileg mérhetőre, és a törvényszerű összefüggések által leírhatóra történő irányultság tette lehetővé a természettudományok haladását.

Francis Bacon (1561-1626) szerint a tudomány célja a társadalom hasznára fordított természet feletti uralom. A tudás hatalmat jelent. Bacon ezért feladatát abban látja, hogy minden tudományt szisztematikusan megalapozzon és kifejtsen. Véleménye szerint az emberi képesség tagozódását követi a tudományok felosztása:

- emlékezet (memoria): történelem

- fantázia (phantasia): költészet

- értelem (ratio): filozófia

A legmagasabb tudás a prima philosophia (első filozófia), amelynek tárgya az összes tudomány közös alapja.

A megismerés a természet valóságos elképzelése torzító elképzelések nélkül. Ezeket az előítéleteket Bacon idolumoknak (ködképeknek) nevezi, amelyeknek négy faj-táját különbözteti meg:

- idola tribus: a törzs ködképei. Ezek az emberi nem természetéből adódnak, mivel az értelem és az érzékek a valóságot csak emberi mértékek szerint képesek felfogni. Az értelem görbe tükör, amely hajlik arra, hogy saját természetét összekeverje a dolgokéval, és azokat ezáltal eltorzítsa.
- idola specus: a barlang ködképei. Magában az individuumban rejlenek és ennek képességeiből, neveltetéséből, szokásából, és hajlamából keletkeznek.
- idola fori: a piac ködképei. Maga a nyelv is tévedésekhez vezet a jelentések hamis értelmezése következtében. A szavak a dolgok elé kerülnek. Ebből keletkeznek a puszta szavakról és nevekről folytatott viták.
- idola theatri: ezek azok a tévedések, amelyeket a filozófiai iskolák tanításai hagyomá- nyoznak át zavaros bizonyítási eljárások alkalmazása, és elmélet puszta kitalálása alapján.
Ezzel szemben az indukció (alapvető logikai módszer) a helyes módszere annak, hogy igaz ismeretekhez jussunk, és eloszlassuk a ködképeket. Ez a módszer és kísérleti eljárás megfigyelések összegyűjtésével és összehasonlításával kezdődik, hogy azután az egymást követő általánosítások folyamán megragadhassa a természet általános formáit.

Az indukció nem véletlen tapasztalatokból indul ki, hanem tervszerűen, rendezett érzéke-léssel (táblázatok) és célzott kísérletekkel dolgozik.

A humanizmus megalapítója Franceso Petrarca (1304-1374) akit különösen a középkori egyetemek megmerevedett képzési módszerével szembeni ellenszenv vezet el az ókori filozófia és irodalom újra felfedezéséhez. Mind tartalmilag, mind formailag a klasszikus ókori műveket tekinti példának. A humanizmus egész áramlata - alapvetően - irodalmi jellegű, amit az ókori beszédkészség csodálata jellemez. Ezért a nyelv (grammatika, retorika, dialektika) területe a humanista gondolkodás központi témájává válik, amit az ókori szövegek újrakiadásának filológiai munkája is ösztönöz.

Lorenzo Valla (1407-1457) szerint a fogalom, a mondat és a logikai következtetések vizsgálata feltárja, hogy hogyan ered és indul ki a logika a nyelvből. Ehhez kapcsolódik a skolasztika kritikája: a skolasztika, abszurd szóképzéseivel, amelyeknek semmi való-ságos nem felel meg, megtévesztő. Ezért magukhoz a dolgokhoz kell visszatérni és a szó és dolog összjátékát kell megérteni.

A filozófia fő tárgyává az embert kell tenni, az ember történelmi és politikai életfeltéte-leit és alkotóerejének szabad kibontakozását. Innen származik a "humanizmus"-nak, mint az emberiségért folytatott küzdelemnek a kifejezése.

Ebben a keretben az erkölcsfilozófia is különös jelentőséget nyer.

Az észak-európai humanizmus legjelentősebb képviselője Rotterdami Erasmus (1469-1536), aki a keresztény filozófia és az ókori humanizmus összekapcsolásáért fáradozott. Az élet csak sokoldalúságában és ellentétességében mutatkozik meg, ezért olyan emberi bölcsességre van szükség, amely az ellentéteset egyesíti és semmit sem zár ki.

Ez a nyitottság a vallás területén is toleranciát igényel, amely a humanisztikus képzett-ségű, világpolgárias kereszténység eszméjével találkozik. Szatirikus írásában "A balga-ság dicséreté"-ben az embereknek és saját korának alapvető gyengeségeit bírálja. Kritikai-filológiai felfogásával összhangban növekszik benne az értelem függetlenségé-nek tudata a mindenkori tekintéllyel szemben.

Így a hit kérdéseiben is mindenki egyedül a saját lelkiismeretének tartozik felelősséggel.

Annak ellenére, hogy sok gondolata befolyásolta a reformációt, később eltávolodik attól, ami különösen az akarat szabadságának kérdéséről Lutherrel folytatott vitában nyilvánul meg; Erasmus nyomatékosan képviseli az akaratszabadság álláspontját.

A vele baráti viszonyban lévő Morus Tamás (1478-1535) "Utópia" című írásával vált különösen ismertté, amelyben olyan utópisztikus államideált vázol fel, amely vallási toleranciára, általános boldogságra, és a magántulajdon megszüntetésére épül.

A humanizmus ideálja az uomo universale, az osztályok fölött álló, sokoldalúan képzett, több tudományágban, valamint a művészetekben jártas ember, aki rendeltetését - mint tanulásra képes lény - ismereteinek kiszélesítésében tölti be.

Az ókori humanizmus ideálja felé orientálódó emberhez így olyan erkölcsi tartás kötő-dik, amely például a mérték, az igazságosság, az esztétikai érzékenység, a természethez fűződő harmonikus viszony erényeiben mutatkozik meg, amikoris a szociális erények különösen nagy szerepet játszanak a polgári közösségben.

A reneszánsz-platonizmus, amelynek fő képviselője Marsilio Ficino (1432-1499), különösen az ember, mint szellemi lény meghatározottságát hangsúlyozza.

Az ember halhatatlan lelke a világ közepe és köteléke, mert a lélek az egyesítő közép, a pusztán testi szféra és a tisztán isteni szellem között. Ha a lélek az ész erejével megsza-badul a testitől, akkor újra visszatérhet isteni eredetébe.

Ficino tanítványa, Giovanni Pico Della Mirandola (1463-1494) "Beszéd az ember méltóságáról" című művében a szellemi meghatározottságból származó szabadságot alapozza meg. A teremtés napjainak végén Isten már minden tulajdonságot megterem-tett; így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna.

Az ember, szellemi meghatározottságából adódóan képes az Isten teremtette formák szemléletére, és szabadon alakíthatja saját lényegét. Ő áll a világ közepén.

Más gondolkodók a lélek és a test összetartozását hangsúlyozzák és az embert, mint társadalmilag kialakult lényt fogják fel.

Ennélfogva az ember személetmódjára van szükség és a gyakorlatra orientált életmódot illeti meg az elsőbbség. Pietro Pomponazzi (1462-1524) - az arisztotelianizmus képvi-selője - szintén hangsúlyozza a gyakorlati ész elsőbbségét.

Az emberi léleknek a működéshez az érzéki benyomások közvetítésére van szüksége, így a lélek test nélkül nem gondolható el. Halhatatlansága észbeli okok miatt nem bizonyít-ható.

Az államhatalom kérdése alapvető államelméleti probléma. Jean Bodin (1530-1596) határozza meg a szuverenitás fogalmát, amely az államot jellemzi. Ez az abszolút tartós, és legmagasabb (parancs) uralom. A szuverenitás jogainak (törvényalkotás, háború folytatása, bírói és pénzügyi joghatóság) birtokosa az abszolút uralkodó, akinek senkinek sem felelős, csak az isteni parancsnak és a természetjognak. A ráruházott hata-lom visszavonhatatlan.

Mindenekelőtt a polgár tulajdonára és szabadságára kell ügyelnie.

Johannes Althusius (1557-1638) másfajta nézőpontot képvisel. Szerinte a szuverenitás egyedül a népé és a nép - visszavonható hatállyal - csak megbízza az uralkodót a kor-mányzás gyakorlására. Ennélfogva a nép joga az is, hogy az uralkodót ismét leváltsa.

Hugo Grotius (1583-1645) "A háború és béke jogáról" című munkájában a természet-jog fogalmáról nyújt általános megfontolásokat. Különbséget tesz a pozitív, az írott, mindenkor érvényes jog és a változatlan, normatív természetjog között. A pozitív jog csak akkor tarthat igényt érvényességre, ha összhangban áll a természetjoggal.

A természetjog alapelve az ember társas ösztöne, amely az embert rendezett közösség irányába hajtja és esze révén képes megismerni, hogy mi egyezik meg az embernek Isten által alkotott természetével.

Niccolo Machiavelli (1469-1527) "A fejedelem" című írásával a politikai filozó-fia új irányzatát teremtette meg. Ebben felbontja a politika és az etika összetartozását, amely az antikvitás óta létezett. Számára nem az etikai eszményekre épülő állam a fon-tos, hanem annak elemzése, ami valóságos.

Ezt Machiavelli olyan korban állítja, amelyet politikai válságok rendítenek meg, és belső szétesés fenyegeti, és szeretne utat mutatni egy tartósan rendezett államiság irá-nyába, amelynek szervezetei erősítik a polgár erkölcsi öntudatát. Ennek alapja az ural-kodó rátermettsége és hatalomra törő akarata. A politika és az erkölcs Machiavelli által végrehajtott szétválasztása nagy hatást gyakorolt. Az uralkodónak szükség esetén készen kell lennie akár rossz cselekedetre is. A hatalom megtartása érdekében nem hasznos dolog jónak lenni, jónak tűnni viszont, a nép megbecsülésének megszerzéséért igen. Machiavelli számára Cesare Borgia a példakép. Az ember boldogsága és boldogtalan-sága a tetterőtől (virtu) és a véletlenszerű külső körülményektől (fortuna) függ. Ennél-fogva az uralkodónak képesnek kell lennie arra, hogy a külső követelményekhez alkal-mazkodjon. Amellett rendelkeznie kell az ingatag sors legyőzőséhez szükséges tetterővel.

A gondolkodásmódnak a kortörténeti háttér előtt bekövetkezett áttörése a refor-mációval végül eléri a keresztény egyházat is, és annak szakadásához vezet. Az egyházi visszaélések miatt sürgetővé vált megújulás Martin Luther (1483-1546) személyes hittapasztalatának ereje révén hoz áttörést.

Luther az emberi természet teljes bűnösségéből és romlottságából indul ki, ami miatt az ember nem nyerhet Isten előtt igazolást saját akaratának erőfeszítésével vagy jó munkájával, hanem ezt egyedül az isteni kegyelem (sola gratia) és a hit (sola fide) útján nyerheti el. Ezzel elveti a katolikus egyház által igényelt közvetítő funkciót, mert az egyes ember hitének gyakorlása közben közvetlen, személyes és felelősségteljes kapcso-latban áll Istennel.

Csak Isten igéjét a Szentírásban ismeri el egyetlen tekintélynek.

A hitnek egyedül a saját bensőségességében való gyökerezése ahhoz vezet, hogy az ember két önálló világban él: a benső, szellemi és a külső, állami közösségben.

A protestantizmus Jean Calvin-féle erkölcsi szigorral folytatott kidolgozásának folyamatában, amely szerint a hivatásban elért, és a gazdasági siker számít az egyházi gyülekezetben az isteni kiválasztottság jelének, kifejlődik az újkori kapitalista társadal-makra tipikusan jellemző munkaerkölcs.

AZ Ú J K O R F I L O Z Ó F I ÁJ A ÉS K U L T Ú R Á J A
René Descartes (Renatus Cartesius) (1569-1650) a hagyományra irányuló szkepszist (vagyis a kétséget) az ész magas fokú tiszteletével kapcsolja össze felvilágo-sult életművé. A matematikus Descartes az egzakt természettudományok eredményeit és a matematika módszerét alkalmazza. Filozófiájának további felvilágosult mozzanatai a szubjektum (logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom) erős hangsúlyozása és a lehető legnagyobb bizonyosságra való törekvés.

Módszerének alapjait Descartes az "Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről" című munkájában fejti ki.

Eszerint:

- minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elismerni, ami tisztán és világosan fel-fogható;

- a problémákat részekre kell bontani, amennyire csak lehetséges;

- a legegyszerűbb tárgytól "mintegy fokozatosan" kell a bonyolultabb felé haladni;

- a rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani.
Ezt a matematikától kölcsönvett módszert tetszés szerint kiválasztott tárgy vizsgálatá-nál lehet alkalmazni. A cél: eljutni az "egyszerű természetekhez" (analitikus módszer).

A Descartes-i filozófia tulajdonképpeni kiindulópontja a kételkedés: Descartes, módsze-rének megfelelően, olyan támpontot keres, amely nem vonható kétségbe.

Ebből kiindulva kíván azután kényszerű következtetésekkel bonyolultabb, de vitathatat-lan igazságokhoz jutni.

Gondolkodásának egész fundamentumát aláássa és nemcsak az érzéki észlelésben kétel-kedik, hanem az emlékezet teljesítményében és végül a legevidensebb dolgokban is: "Nem lehet még az is, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és a hármat összeadom?"

Descartes végül a kételkedés során beleütközik a legevidensebbe és a kétségbevonhatat-lanba: az öntudatba.

A szubjektum (logikai alany) öntudata tehát az a fundamentum (alap), amelyre Descar-tes a filozófia összes további részét fel akarja építeni.

Ez az Én azonban az öntudat bizonyosságának foglya maradna, ha a kételkedés által szétrombolt viszonyt a külvilághoz nem állítaná helyre. Descartes-nak ez az isten-bizonyíték által megdönthetetlenné váló ítéletek keretében sikerül. Az eszmék vagy magából a tudatból, vagy a külvilágból származnak, vagy egy fensőbb instancia (bíró-ság) ültette azokat a tudatba: Isten eszméjénél a külvilág elesik, mert a külvilág egyál-talán nem képes tiszta képzeteket nyújtani.

Önmagából kiindulva sem képes a tudat az Isten eszméjéhez eljutni.

Ezt az az érv támasztja alá, hogy az ok mindig több léttartalmat rejt magában, mint az okozat: ezért nem lehet az ontológiailag alacsonyabb eszme oka a magasabbnak, az isteni szubsztanciának.

(ontológia: a szubjektumtól és a szubjektum tevékenységétől független létről szóló taní-tás; szubjektum: logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom)

Descartes megvizsgálja az Ént, ami a kételyből számára megmarad és gondol-kodó dologként jellemzi. Ebben egybeesik "a szellem, illetve a lélek, illetve az értelem, illetve az ész". A res cogitans (gondolkodó dolog) ennélfogva olyan dolog, "amely kételkedik, belát, igenel, tagad, akar, nem akar, amely képszerűen elképzel és érez".

Ellenpárja a res extensa, amely a külső testi világra vonatkozik. A kiterjedés (latinul: extensa = kiterjedt) és a mozgás, továbbá az alak, a nagyság, a számosság, a hely és az idő határozza meg - többek között - ezeket a külső dolgokat. Ezek a testek elsődleges tulajdonságai. Ezek továbbá racionálisak, mert mennyiségileg és matematikailag meg-ragadhatók.

Az a döntő szerep, amelyet Descartes az észnek (ratio) tulajdonít, indokolja azt a "racionalizmus" elnevezést, amit filozófiája és az őt követő filozófia visel. Descartes-nak abból a követelményéből, hogy csak világos és evidens lehet csak igaz, következik: igaz csak a logikailag és racionálisan megértett lehet. Ennélfogva tehát az igazság egyetlen garanciája az értelmi tevékenység. A két szubsztancia tanában - res cogitans és a res extensa - éles dualizmus (kettőség) fejeződik ki: a kiterjedt testek és a tiszta gondolkodás két egymástól teljesen elvált birodalom létezik a világban a nem teremtett és kiteljesedett isteni léten kívül. "Úgyhogy a test és lélek mivoltát nemcsak egymástól különbözőnek, hanem bizonyos tekintetben ellentétesnek ismerem meg."

A fizikai ellélektelenítése, amelyet a felvirágzó természettudomány eredményezett, meg-felel a szellemi és az anyagi világ dualizmusának: a testek olyan természeti törvények hatása alatt állnak, mint a nyomás és lökés mechanikus törvényei.

A szellem azonban szabad. E szabadság legalacsonyabb formája a közömbösségből származó, önkényes ítélkezés: a korlátlan akarat az ész képzeteitől függetlenül hozza meg döntéseit.

Descartes antropológiájában is érvényesül a testi és a szellemi szubsztancia dualizmusa (logikai alanya kettőssége); az ember mind a két világból részesedik.

Descartes a kettő harmóniáját az emberben az életszellemek tana segítségével akarja megőrizni. Ezek biztosítják az átmenetet a testiségből a szellembe és megfordítva.

Descartes test-lélek problémájából indul ki az okkazionalisták filozófiai iskolája. (XVII. századi idealista irányzat, amely a test és lélek kölcsönhatását Isten közvetlen beavatkozásával próbálta magyarázni)

Képviselői - mindenekelőtt A. Geulincx és N. Malebranche - azt állítják, hogy a szellem és a test - mint kettéválasztott szubsztanciák - egyesítése csak Isten beavatkozásával történhet meg: Isten gondoskodik arról, hogy a testi és a szellemi folyamatok a megfe-lelő alkalommal párhuzamosan fussanak; a szellemet mintegy informálja az egyidejűleg végbemenő fizikai eseményről.
Baruch (Benedictus) de Spinoza (1632-1677) egyesek szemében Istentől ihletett, világos, mélyfilozófus, míg mások szemében istentelen, homályos panteista gondolkodó-nak számít.

Spinoza munkásságához illik a "tan" kifejezés, mert letisztult, fenséges nyugalmat sugároz magából.

Fő művét az "Etikát" (1677) geometriai módszerrel fejtette ki, első írásához, az "A Descartes-i filozófia alapelvei"-hez (1663) hasonlatosan.

Minden fejezet definíciókból, axiómákból, tantételekből áll, bizonyításokkal, következ-tető és segédtételekkel, megjegyzésekkel és posztulátumokkal (bizonyítás nélkül elfoga-dott, egyszerűbb igazságra vissza nem vezethető tétel; saroktétel, alapigazság).

Az "Etikát" 5 fejezetre osztja fel, amelyek "Istenről", "A szellem eredetéről és természetéről", "A szenvedélyekről", "Az emberi szabadságról" és "Az emberi szabad-ság és az ész hatalmáról" szólnak.

Az ember helyett Isten kell kezdeni, ami azt jelenti, hogy ha az Istenről alkotott elképzelés hamis, akkor az emberkép sem lehet helyes.

"Istent" a definíciókban, mint szubsztanciát ábrázolja. A szubsztanciát úgy határozza meg, mint "azt, aminek fogalma nem szorul egy másik dolog fogalmára, hogy abból legyen megalkotva".

A teremtő természet nem azonos a teremtett természettel. De: "minden, ami van, Istenben van és semmi sem létezhet és nem fogható fel Isten nélkül."

Az "Isten avagy a természet (is)" azonossága azt jelenti: Isten a teremtő természet (natu-rans) és minden, ami létezik, általa lett (naturata) és általa lesz létében megtartva.

A valóság első és utolsó okának kifejtése után az ember metafizikája következik. Spinoza alaptézise, hogy a kiterjedés és a gondolkodás az egyetlen szubsztancia elvá-laszthatatlan tulajdonságai, amelyek nélkül a logikai alany nem létezhet és nem is gon-dolható el, amelyet képesek vagyunk felfogni. Ebből következik: "az eszmék rendje és kapcsolódása ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolódása."

A dolgok és eszmék valósága Spinoza szerint csak akkor létezik, ha azokat az Isten attribútumai magukba foglalják.

(attribútum: valamely tárgy vagy jelenség elválaszthatatlan tulajdonsága, amely nélkül a tárgya ne létezhet, és nem is gondolható el)

Spinoza ismeretelmélete szerint az emberi szellem eszméi akkor adekvátak (egyenlő értékű, teljesen megfelelő) és igazak, ha Istenre vonatkoznak. Az igaz eszmék tiszták és világosak. Igazságuk bizonyosságát is magukban foglalják, mivel az igazság-nak meg van a saját mércéje és nincs semmiféle más kritériuma önmagán kívül.

Spinoza a megismerés három módját különbözteti meg:

- az érzéki, amely affekciók (felindulás, erős izgalom) által keletkezik, és amely zavaros és rendezetlen nemfogalmakat hozhat létre.

- a racionális, amely közös fogalmakból következtetve operál,

- az intuitív (képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, korábban szerzett ismereteken alapul; ösztönös megérzés), amely az abszolútumra (az idealista filozófia által elképzelt, mindentől független, a létezőt önmagában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan szubjektum) vonatkoztatva ismer meg.

Csak az első megismerési mód lehet tévedések forrása.
Az Etika harmadik részében az affektusokkal (érzelem; szenvedély, indulat, hir-telen fellobbanás) foglalkozik, amelyeket Spinoza "a szenvedélyek mechanikájának" egy fajtájaként ábrázol.

Etikailag az affektusok igazi természetének megismerése annak lehetőségét kutatja, hogyan lehet állhatatos és tökéletes életet folytatni.

Spinoza jónak vagy rossznak azt tartja, ami a "hatalmat", azaz az ember valóságát elő-segíti, illetve akadályozza. Az igaz szabadság nem más, mint a megváltoztathatatlan szükségszerűség belátása.

Az ember mindent, mint Istenben szükségszerűen megalapozottat ismer meg, és akkor válik szabaddá, ha beletörődik a világ Isten által meghatározott folyamatába.

Spinoza alkalom jellegű írásai közé tartozik a "Teológiai-politikai értekezés" (1670). Bevont ebbe egy korai védekező írást is, amelyben az ateizmus vádja ellen fordul.

(ateizmus: istentagadás; a természetfeletti erők, szellemek, isten vagy istenek, a túlvilági élet létezését tagadó, a vallás mint szükségtelen ellen harcoló nézetek rendszere)

Az írás fő célja a filozófia elválasztása a teológiától.

Spinoza ezt módszertanilag viszi keresztül, amennyiben alaptételek sorát alkalmazza a Biblia magyarázatára és ezzel megalapozza a modern bibliakritikát, módszertani, törté-nelmi és filológiai értelemben.

Spinoza filozófiájában jelentős az élet és a tanok impozáns egybeesése, azaz életvezetésnek feltétlen igazságossága fedi tanítása gondolatainak tisztaságát.