A n t I k f I l o z ó f I a

JOHANN GOTTLIEB FICHTE (1762-1814) szerint a filozófia tudománytan, azaz nem a tárgyakról szól, mint más tudományok, hanem általában a tudás tudománya. Ennélfogva az a feladata, hogy olyan alaptételeket állítson fel, amelyekből minden tudás megalapozható, de amelyeket már nem lehet megalapozni.

"Az egész tudománytan alapja" (1794) című írásában Fichte megnevezi azt a három legfőbb alaptételt, amely a tézis, antitézis és szintézis sémájának felel meg.

Az első alaptétel így hangzik: "az Én eredetileg saját létét tételezi." "Azt a tettcselekvést kell kifejezni, amely tudatunk empirikus meghatározottsága körében nem fordul elő, nem is fordulhat elő, hanem inkább minden tudat alapjául szolgál, és azt egyáltalán lehetővé teszi."

(empirikus: tapasztalati)

Bármiről való tudás előfeltételezi az Én tételezését, aki tud. Az Ént, amelyről az első alaptételben szó van, nem empirikusan, hanem transzcendentálisan (a tapasztalattól függetlenül létező) kell érteni, vagyis ez adja meg minden tudás feltételét. Ez az abszolút Én végtelen tevékenység.
A második alaptétel az ellentmondás tételét követi: "az Én nem nem-Én, vagyis az Énnel szemben kifejezetten egy nem-Én tételeződik."

Mivel az Én és a nem-Én mint az Énben tételezettek kölcsönösen megszüntetnék egy-mást, annak a szintézisnek, amely a két tételt összeköti, abban kell állnia, hogy ezek magukat a valóságban csak részben tagadják, azaz egymást kölcsönösen behatárolják.

A harmadik alaptétel ezért így hangzik: "Én az Énben az osztható Énnel az osztható nem-Én állítom szembe."

Ez a véges Én és nem-Én ezzel erkölcsösen korlátozzák és meghatározzák egymást.

Az alaptétel újból két tételt foglal magába:

- az Én a nem-Én által meghatározottként tételezi magát. Ez képezi az elméleti tudo-mánytan alapját.

És: "az Én önmagát mint a nem-Ént meghatározót tételezi", ez a gyakorlati tudomány-tan alapján.

Az elméleti részben azt kell megmagyarázni, hogy hogyan jut az Én a maga képzeteihez. Ha az Ént mint a nem-Én által meghatározottat tekintjük, akkor az Ént passzív befoga-dónak, a nem-Ént aktívnak gondoljuk el.

Ez az úgynevezett realizmus álláspontja.

A kritikai idealizmus ellenben érvényt szerez annak, hogy az Én a nem-Én által korlá-tozottként magát tételezi és ezért az önkorlátozásban a tevékeny rész.

Azt a tevékenységet, amely által az Én képzetei létrejöttek, amennyiben az Én a nem-Én által behatárolódik, Fichte képzelőerőnek nevezi.

A gyakorlati ész abból az ellentmondásból indul ki, amely az abszolút Én végtelen tevé-kenysége és a nem-Én által korlátozott véges Én között áll fenn.

Miért korlátozza magát az Én? Az abszolút Én mint végtelen törekvés meghatározottsá-gában rejlik a válasz. Ez azt a követelményt foglalja magában, hogy minden valóság teljességgel az Én által tételezett legyen. Mivel nincs törekvés objektum nélkül, az Énnek a nem-Én ellenállására van szüksége ahhoz, hogy annak legyőzésében gyakorlativá válhasson.

A tudománytan állítja egy, a véges Én tudatától független erő (nem-Én) létezését. Ez azonban csupán érezhető, de nem ismerhető meg. A nem-Én minden lehetséges megha-tározottsága az Én meghatározott képességéből vezethető le.

Fichte ezért magát a tudománytant mint reál-idealizmust határozza meg.

Az "Erkölcstan" (1798) a tudománytan eredményeire épül. A cselekedet akkor erkölcsös, ha az alapja az Én abszolút önállóságának megfelelően az, hogy megszünteti az Én minden függőségét a természettől.

Az erkölcsiség elve ezért abban a gondolatban rejlik, hogy az Énnek a "szabadságát kivétel nélkül és teljességgel az önállóság fogalma szerint kell meghatároznia". A cselekvés alapja az erkölcsi ösztön. Ez kevert; a természeti ösztönből áll, ahonnan az anyagát kapja, amire irányul és a tiszta ösztönből, amely őt forma szerint meghatároz-za, hogy ne tételezzen más célt csak az Én önállóságát.

A cselekedetet a kötelesség fogalma határozza meg úgy, ahogyan az a kategorikus imperatívuszból (ellentmondást nem tűrő, parancsoló szükségszerűség) adódik: "csele-kedj mindig a kötelességedet illető legjobb meggyőződésed szerint."

Fichte kötelességtanában vázolta fel a kötelesség tartalmi meghatározottságát. "Az er-kölcstan nem a bölcsesség tana... az egész filozófiához hasonló tudománytan; általában vett morális természetünk tudatában elmélete, s egyben meghatározott kötelességeink-kel is foglalkozik."

Fichte "A természetjog alapjai" (1796) című írása is a tudománytan elveit követi.

Egy eszes lény nem tudja magát tételezni anélkül, hogy ne tulajdonítana magának szabad tevékenységet.

Az öntudat lehetősége megköveteli, hogy az Én tevékenysége számára határt, azaz egy rajta kívül álló világot tételezzen. Az önmeghatározottság ösztönzése azonban csak olyan kihívásként érhető meg, amely más eszes lények felől irányul az Énre. Az Én csak azáltal tudja magát önálló cselekvőként felfogni, ha más, szabad eszes lényeket feltéte-lez magán kívül, akik cselekvési játékterüket az ő cselekvési lehetőségeinek javára korlá-tozzák és így mint eszes lényt elismerik.

Az Én nem képes tételezni magát anélkül, hogy más eszes lényekkel kapcsolatban ne állna, és ez a jogviszony. Ebből adódóan az általános jogi tétel így hangzik: "a rajtam kívüli szabad lényt mint olyat minden esetben el kell ismernem, azaz szabadságomat az ő szabadságának a fogalma által korlátoznom kell."

A cselekvés lehetőségének feltétele az érzéki világban a test. Ezért mint a személy ősjoga érvényesül a test sérthetetlenségére és szabadságára való jog, és jog a szabad tevékeny-ség tartós folytatására a világban. Ennek a szabadságnak a közösségben korlátoznia kell magát mások szabadsága által. A jogviszony érvényesítését szolgálja a kényszerjog. Ez a szabad akaratból kötött szerződésen alapuló és közös államiságot követel meg a jogi kényszer gyakorlásához.

"Az isteni világrendbe vetett hitünk okáról" (1798) című értekezésében kifej-tett vallásfilozófia Fichte számára az ateizmus (istentagadás) vádját eredményezte ellenségei részéről, mivel Fichte ebben Istent az erkölcsi világrenddel azonosította. Az "Útmutatás az üdvözült élethez" (1806) című írásában közeledik a kereszténységhez, amennyiben kifejti, hogy a tulajdonképpeni élet az örökkévalóhoz való odafordulásban áll, amit már a véges világban meg kell érteni.

"Istenben élni annyi, mint szabadnak lenni benne."

Az 1800-as évek körül Fichte gondolkodásában változás következett be. Így a tudomány-tan kései megfogalmazásaiban megkísérel az Én és a nem-Én kettéhasadásától az (isteni) abszolútum egységének elvéhez eljutni.

(abszolútum: az idealista filozófia által elképzelt, mindentől független, a létezőt önma-gában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan szubjektum, vagyis logikai alany)

FRIEDRICH WILHELM JOSEPH SCHELLING (1775-1854) nagyobb válto-zásokon megy keresztül. Kezdetben Fichte gyakorol rá befolyást, akitől aztán mégis elhatárolódik természetfilozófiájában, míg kései filozófiájában a misztikus teozófus gondolkodó, Jacob Böhme (1575-1624) befolyására ismerhetünk. Shchelling alapprob-lémája a szubjektum és az objektum, a szellem és a természet, az eszményi és a reális ellentéteinek az egysége.

"A természetnek a látható szellemnek és a szellemnek a láthatatlan természetnek kell lennie. Így tehát a szellem abszolút azonosságában bennünk és rajtunk kívüli természet-ben kell megoldódnia annak a problémának, hogy hogyan lehetséges természet rajtunk kívül."

"A transzcendentális idealizmus rendszeré"-ben az öntudatot tekinti a tudás legfőbb elvének. Ez nemcsak önmagát hozza létre, hanem létrehozó tevékenységgel az objektu-mok öntudatlan világát is. Az Én mint szubjektum azonos az Énnel mint objektummal, amennyiben gondolkodva önmagát teszi objektummá.

"Az Én nem más, mint az önmaga objektumává váló létrehozás."

Természetfilozófiájában a természet mint szubjektum az abszolút létrehozó tevé-kenység, a természet mint objektum puszta termék. Ha csak a tiszta létrehozó tevékeny-ség létezne, akkor semmi meghatározott nem keletkezhetne. Ezért létre kell jönnie e tevé-kenységből egy ellenhatásnak mint gátlásnak.

A gátlás oka magában a természetben rejlik, amennyiben önmaga válik a saját objek-tumává.

Ezek az ellenható erők idézik elő azt, hogy a természet állandó keletkezésben van. A termékek látszólagos létezése a valóságban állandó újratermelődés, folytonos meg-semmisülés és újraalkotás.

Schelling ezt egy áramlat képével világítja meg, amelyben a testek ellenállása következ-tében meghatározott örvények képződnek. Az örvény ellenáramlata viszont az áramlat erejéből származik. Ez is az ellenható erők állandó megújulásában tartja fenn magát.

Az egész természetet átlelkesíti a termékeny élet. Az ún. szervetlen sem, csak még fel nem ébredt, szunnyadó élet.

"Az úgynevezett halott anyag is csak szunnyadó, mintegy a végességtől ittas állat- és növényvilág..."

A természetben evolúció megy végbe, amelyben az alacsonyabb formákat a magasabbak felveszik magukba, míg minden beágyazódik az örök szubsztanciába (vagy abszolútum-ba).

Schelling problémája, az ellentétek egysége, az egység alapjául szolgáló elv kérdéséhez vezet el. Ezért 1801-től felépíti azonosságfilozófiáját, amelynek alapelve: "minden, ami létezik, az önmagában Egy."

Az abszolút azonosságon közömbösségi pontot is ért, amelyen minden ellentét közömbö-sen viselkedik.

Schelling "Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről" című írása (1809) átmenetet jelent az azonosságfilozófiából a vallásos-teozófiaiként jellemez-hető szakaszba. Az emberi szabadság a jó és a rossz képessége. "A szabadság egész tanában ez a pont okozza a legnagyobb nehézséget... a rossznak egyedül helyes fogalma szerint a rossza a visszájára fordításon vagy az elvek megfordításán alapul." A rossz lehetőségére irányuló kérdés Schelling számára csak úgy válaszolható meg, hogy Isten-ben magában létezik az ok és a létezés kettőssége.

Mivel minden teremtés az istentől származik, egyúttal azonban különbözik is Istentől, ezért eredetének abban kell lennie, ami Istenben nem ő maga, azaz az okában.

Az okot mint homályos, öntudatlan okot (sötétség), mint rendezetlent, mint önfejűséget fogja fel, amelynek a létezés fényévé (rendezetté, értelemmé, univerzális akarattá) kell átalakulnia. Míg Istenben a két lényegi jellemző elválaszthatatlan, ezek az emberben elválnak egymástól, s ebben rejlik a jó és a rossz lehetősége.

Mivel az ember - az okból létrejöttként - egy Isten tekintetében független elvet hordoz magában, ezért rendelkezik a jóra és a rosszra irányuló szabadsággal.

A rossz nem magából az okból származik, hanem abból, hogy az emberi akarat elválik a fénytől.

Az ok és a létezés dualizmusának (kettősségének) meghaladásához fel kell tételeznie valami előzőt, amelyet Schelling az "oktalan"-nak nevez. Ez minden ellentét irányában közömbösen viselkedik, és ezért nincs benne semmi, ami az ellentétek megjelenését akadályozná.
GEORG WILHELM FRIEDRICH HEGEL (1770-1831) Arisztotelésszel és Aquinói Tamással együtt Hegelt tekintjük a legnagyobb rendszergondolkodók egyiké-nek.

Arisztotelész a metafizikát mint teológiát alapozta meg, azaz mint első, isteni okokról alkotott tant; Aquinói Tamás teológusként volt filozófus; Hegel nemcsak ifjúkori 'teo-lógiai írásokat' írt, hanem filozófiai rendszere alapjába a teológia egy formájaként, pontosabban történeti teológiaként értelmezhető.

Ehhez Fiore-i Joachimnál (1135 körül-1202) kell indíttatást keresni. A Joachim a törté-nelmet mint három korszak egymásutánját értelmezi, amely a keresztény Szenthárom-ságnak felel meg: az Atya birodalma, amit az Ótestamentumban a törvény reprezentál; a Fiúé, amely az egyház által áll fenn, és a szellem birodalma, amely még előttünk áll.

Hegel dialektikája, amelyet a marxizmus a "dialektikus materializmus" oly nagyra becsült, részben a Szentháromságra vonatkozó spekulációkból ered. Hegel olyan törvényszerűségként fogja fel a dialektikát, amely magán a gondolkodás természetén alapul: minden tézis magában rejti már saját antitézisét és mindkettő megszüntetve - megerősödik a szintézisben.

A dialektika úgy mutatja fel az ellentéteket (pl. véges-végtelen), mint az átmenet vagy levés mozzanatait egy egészben, amelynek a mindenkori utolsó foka maga mögött hagyta az előzőket, anélkül, hogy feláldozná sajátos jelentőségüket.

"Dialektikának azt a magasabb ésszerű mozgást nevezzük, amelybe a kifejezetten szét-választottnak tűnők önmaguk által, azáltal, amik, átmennek egymásba." "Mert a közve-títés nem más, mint a mozgó önmagával való azonosság, vagyis a reflexió önmagá-ban..."

Hegel számára a történelmi helyzetek és a jelenségek sem véletlen tévedések, hanem egy gazdagabb szerves kibontakozás szükségszerű állomásai. A felfogott, azaz helyesen értelmezett történelem a szellem emlékezetét (bensővé válását) alkotja.

A szellem maga elidegenített önmagától, vagyis külsővé vált, majd ismét megbé-kült önmagával, vagyis visszatért önmagába. Hegel gondolkodása azt a folyamatot írja le, amelyben a szellem kibocsátkozik a számára idegen formába, a természetbe, és az emberben a történelmen keresztül visszatér önmagához.

A filozófiában ezzel a szellem önmagát szubjektumként és szubsztanciaként ismeri meg.

A szubjektum, amely önmagát és a világot elgondolja, egybeesik a világ szubsztanciájá-val.

Itt találja meg ismét a létezés és a gondolkodás azonosságát, mert a szubsztancia az önmagából kibontakozó szellem mint (ön)tudatos egész: "a szellem, magánvalósága szerint az a mozgás, amely a megismerés, - ama magánvalónak átváltozása magáért - valóvá, a szubsztanciáé a szubjektummá, a tudat tárgyáé az öntudat tárgyává, azaz olyan tárggyá, amely éppannyira megszűnt tárgy, vagyis a fogalommá."

Hegel a rendszer formájában látja az igaz egyetlen lehetséges ábrázolási formáját a tudományban.

Hegel az egésznek az organikus kifejtésével meg akarja haladni Kant dualizmusát (kettősségét).

A szellem mozgásában a fejlődés és a fellépő ellentétek egyetlen foka sem nélkülözhető, mivel végül mindezt megszüntetve meg kell őrizni, és ezek csak együtt fejezhetik ki az igazságot.

"A tudomány rendszerének" bevezetéseként teszi közzé Hegel "a szellem fenome-nológiáját" (1807). Ez a rendszer első részeként fogalmazódott meg, ugyanakkor egyben életműve tetőpontját is képezi. A fenomenológia a "tudat tapasztalatának tudománya".

A szellem fenomenológiája a megjelenő tudás alakjainak sorát vizsgálja addig a pontig, amelyen a tudat már nem tud túlmenni önmagán, mert "a fogalom megfelel a tárgynak, a tárgy a fogalomnak". A tudattól a tudomány fogalmáig az út az öntudaton, az észen, a szellemen és a valláson keresztül vezet. A dialektika az a hajtóerő, amelynek magva a mindenkori tárgy és a mindenkori tudati helyzet meghatározott tagadása.

Ezen a végső fokon a "fenomenológia" mint az öntudattól az abszolút tudásig haladó formaváltozás kifejezője, a megismerésnek olyan formáját tárja fel, amellyel az abszolútum önmagáról rendelkezik. Ezt a megismerést nevezi Hegel logikának. A logika nála nem a fogalmakban, ítéletekben és következtetésekben való gondolkodás törvényei-nek a formális tana, hanem "a tiszta eszme tudománya, vagyis a gondolkodás elvont elmében megnyilvánuló eszméé". "Az eszme a magán- és magáért való igaz, a fogalom és az objektivitás abszolút egysége."

(abszolútum: az idealista filozófia által elképzelt, mindentől független, a létezőt önma- gában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan objektum)

A logika egésze az eszméket a magánvalóság tiszta tér és idő nélküli állapotában tekinti.

A "logika" arra tart igényt, hogy a "tiszta ész rendszere" legyen, a tiszta gondolat biro-dalma, amely maga az igazság. Ez azt jelenti, "hogy ez a tartalom Isten kifejtése, amilyen örök lényegében a természet és egy véges szellem megteremtése előtt", vagyis mielőtt Isten és a világ mint a vele ellentétes szétvált volna.

1817-ben jelenteti meg Hegel "A filozófiai tudományok enciklopédiáját", amely egész filozófiai rendszerének alapvonalait foglalja össze. A felépítés lényegileg triádok (a tagadás tagadása; tézis-antitézis-szintézis - Hegel filozófiájában) szerint tagolódik a következő három részre:

- a logika a magán- és magáért való eszme tudománya,

- természetfilozófia mint az eszme máslétének tudománya,

- szellemfilozófia mint a máslétből önmagába visszatérő eszme tudománya.

Az utóbbi a szellem önmagához való viszonyának három fokát tárgyalja:

- a szubjektív szellemet, amely ugyancsak háromszoros megkülönböztetésben található meg:

- mint a természetből létrejövő és közvetlenül meghatározott (antropológia),

- mint a készen talált természettel szemben álló tudat (fenomenológia),

- a saját meghatározásaihoz viszonyulóként (pszichológia).
Objektív szellemként kilép szubjektív szférájából, hogy a külvilágot akarat szerint for-málja és abban magában tartalmakat hozzon létre. A jogban, a moralitásban és az erkölcsiségben manifesztálódik (felszínre, kifejezésre jut; érvényesül).

Abszolút szellemként az önmaga-tudás azonosságában, a művészetben, a vallásban és a filozófiában konstituálódik (megalapozódik) és ezekben ugyanakkor függetlenedik véges megjelenési formáitól.

Berlin Hegel számára élesebb politikai hatás lehetőségét kínálja fel. Ennek lecsapódás az 1821-es Jogfilozófia ("A jogfilozófia alapvonalai"). Ez a könyv a címben kifejezett korlátozáson túllépve tartalmazza "az egész rendszert, a gyakorlati ész megha-tározott elemében".

Nevezetes a mű előszavában szereplő tétel: "ami ésszerű, az valóságos és ami valósá-gos, az ésszerű."

A jogfilozófia az objektív szellem szférájához tartozik. Három része:

- az elvont jog mint az a külső, objektív létezési forma, amelyet a szabad akarat ad magának,

- a moralitás mint szubjektív, benső érzület,

- az erkölcsiség mint az objektív és szubjektív szféra egysége, amely három intézmény-ben ölt alakot: a családban, a polgári társadalomban és az államban.

Az állam Hegel számára a "konkrét szabadság valósága".

Hegel a filozófia feladatát abban látja, hogy "a kort gondolatokban megra-gadja", a jelennek kifejezést kölcsönözzön és felfogja, hogy mi van valójában.

A "Jogfilozófia" előszavát azzal az ismert tétellel zárja: "ha a filozófia szürkét szürkébe fest, akkor az élet egy alakja megöregedett, s szürkével szürkébe meg nem fiatalítható, hanem csak megismerhető. Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét."

A filozófia a lezajlott történelmi események tudós "kommentátora", amelyek értelmezé-sére kategóriákat dolgoz ki.

Életének utolsó évtizedében tartja Hegel nagy előadásait a vallás, a történelem filozó-fiájáról és esztétikáról, ezzel rendszere immár teljesen kiépült.

A történetfilozófiában azt az elvet veszi alapul, "hogy az ész uralkodik a világon, tehát a világtörténetben is ésszerűen mentek végbe a dolgok". "A világtörténet az ész képe és tette. Méginkább azonban a tulajdonképpeni bizonyíték magának az észnek a megismerésében van; a világtörténetben megmutatkozik csupán."

"A világtörténelem célja tehát az, hogy a szellem eljusson annak tudatához, ami való-jában, s tárgyivá tegye ezt a tudást, megvalósítsa létező világgá, létrehozz magát mint objektívat."

Az egyes ember és a "világtörténelmi személyiségek cselekedeteit használja fel a világ-szellem a maga céljainak a megvalósításához.

Bár úgy vélik, hogy csak saját céljaikat követik, igazában az ész csele használja fel őket arra, hogy általános céljait szolgálják. Ők csak a világszellem ügyvivői. Nem az egyes emberek boldogságáról van szó; a világszellem történelmi folyamatában számos ártat-lan világot széttaposnak és egyéneket is feláldoznak.

"A világtörténelem nem a boldogság talaja. A boldogság időszakai üres lapok benne."

Hegel esztétikája a művészetben az abszolútum megjelenését látja a szemlélet formájában. "A szép filozófiai fogalmának... két végletet közvetítve kell magába foglal-nia, egyesítve a metafizikai általánosságot a reális különösség meghatározottságával."

A művészeti szép "középen foglal helyet az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között". A művészet természetében rejlik, hogy objektív létezésbe fordítja át magát. A vallás belső lényege a kultuszban és a dogmában elhomályosulhat, a művészet lényege viszont az objektivitásban csak még tisztábban és tökéletesebben tárulkozhat fel.

Hegel vallásfilozófiája ebben a tételben foglalható össze: "a keresztény vallás-nak mint egyáltalában a vallás legmagasabb fokának a tartalma teljességgel egybeesik az igaz filozófia tartalmával."

A filozófia annak az igazságnak a bizonyítéka, hogy Isten szeretet, szellem, szubsztancia, a szubjektum és örökké önmagába visszatérő folyamat.

Az ember csak annyiban tud Istenről, amennyiben Isten az emberben önmagáról tud.

Ez a tudás tudása, Isten öntudata a végtelen tudatban.

Hegel műve mindenekelőtt a XIX. században gyakorolt rendkívüli hatást. Művé-nek sokrétűsége az oka annak, hogy értelmezésének köre a teista-idealisztikustól az ateista-materialisztikusig terjedhetett. Ennek megfelelően alakult ki a jobb- és baloldali hegeliánusok tábora.

(hegeliánus: a hegelianizmusnak, Hegel filozófiájának híve, követője;

hegelianizmus: G.W.F. Hegel objektív idealista filozófiája, és az ennek alapján keletke- zett áramlatok)
A marxizmusban a dialektika a társadalmi, gazdasági és történelmi folyamatok mérvadó módszerévé válik. Hegel rendszerének kritikája sok őt követő filozófus számára, mint például Kierkegaard számára, hajtóerővé válik saját gondolkodásának kialakítására.
A tulajdonképpeni baloldali hegeliánusok legjelentősebb alakja LUDWIG FEUERBACH (1804-1872).

"A kereszténység lényege" (1841) című munkájában a vallást annak antropológiai alapjára akarja visszavezetni.

Feuerbach a vallás lényegét az ember mint nembeli lényeg öntudatának a hiposztazálásában (az elvont fogalmaknak önálló, valóságos létet tulajdonít) látja. A lényegi tulajdonságokat mint határtalan eszményeket kivetíti az ember önmagából és ezzel megteremti az isteneket: "Isten öntudata az ember öntudata, Isten megismerése az ember önmegismerése."

"A vallás lényegében és tudatában semmi más nincsen, mint ami általában az ember lényegében és önmagáról és a világról való tudatában van. A vallásnak nincsen saját, külön tartalma."

Ez a kivetített lényeg annál istenibb (eszményibb) lesz, minél inkább áthelyezi belé az ember a saját pozitívumait: "amivel Istent gazdagítják, azzal az embernek szegényednie kell."

Megfordítva a vallás "az ember rejtett értékeit" nyilatkoztatja ki, ami Feuerbach vallás-hoz való viszonyát ambivalenssé (kétértelművé) teszi.

A "tulajdonképpeni vallási (=antropológiai) elv megújulását" akarja és nem a vallás "totális tagadását".

Más írásaiban Hegel filozófiáját a materializmus irányába kísérli meg átfordítani, amivel Marxra nagy hatást gyakorol.

Feuerbach különös figyelmet fordít az érzékiségre; a valóságot az érzékek közvetítik.

"Az igazság, a valóság és az érzékiség azonosak."

Az érzéki észlelésben válik a tárgy megismerhetővé, és e ponton Feuerbach hangsú-lyozza, hogy az ember vagy a dolog lényege a tárgyából kiindulva határozódik meg, ahogyan a fény is meghatározó a szem számára.

A tiszta szenzualizmustól Feuerbach annyiban távolodik el, hogy az embert teszi az ember legfontosabb érzékelési objektumává. Ezzel nyílik meg az igazság megtalálásá-nak a lehetősége is a párbeszédben: mivel az ember számára a másik emberrel adott az érzéki tapasztalhatóság, amelyben az érzékelését a párbeszéd során felülvizsgálhatja, így biztos lehet az érzéki valósága felől.

(szenzualizmus: ismeretelméleti irányzat, amely szerint a megismerés egyedüli forrása az érzet, az érzékelés)