A n t I k f I l o z ó f I a



Yüklə 445 Kb.
səhifə4/6
tarix17.11.2018
ölçüsü445 Kb.
#80583
1   2   3   4   5   6

Gottried Wilhelm Leibniz (1646-1716) univerzális tudós: diplomata, jogász, történész, matematikus, fizikus és filozófus volt egyszemélyben. Nagy Frigyes szerint "önmagában egy akadémia".

A logikában a kalkulus gondolata miatt a modern logika ősatyjának számít: a lehető legegyszerűbb általános eszméknek egyetemes szimbólumokban kell kifejeződniük, ame-lyek azután értelmi szavakká kapcsolódnak össze.

(kalkulus: jelekkel végzett műveletek szabályainak rendszere, amelynek során a műve- letek változatlan anyagi objektumai megfelelésbe kerülnek a vizsgált tartalom elemeivel, így a formális elemzés az ítéletek bizonyításában kiszélesíti a tartalmi gondolkozás lehetőségeit)
Leibniz filozófiájának magva metafizikai problémák megoldása a monászok fogalmának segítségével.

(monász, monád: a G.W. Leibniz filozófiájában: a minden létező alapját alkotó, önmoz- gással rendelkező, önálló szellemi tények)


A szubsztancia nem lehet kiterjedt, mert különben osztható lenne. Ezért a szubsztancia kritériuma annak hatása, ereje. Az ilyen "erőpontokat" nevezi Leibniz monászoknak.

"A monászok tehát a természet igazi atomjai, egyszóval, a dolgok elemei."



Ezeknek az elemi szubsztanciáknak a következők ismertetőjegyei vannak:

- nincs alakjuk, mert ez oszthatóságot implikálna (feltételezne);

- mint szubsztanciák nem előállíthatók és nem semmisíthetők meg;

- individuálisak (egyediek): egyetlen monász sem azonos egy másikkal;

- mint önálló lényegek "ablaktalanok". Egyetlen szubsztancia vagy meghatározás sem hathat rájuk kifelé vagy befelé.
Mégis állandó belső változásban vannak: a tökéletesség fel irányuló belső hajtóerő, úgynevezett vágy okozza a folytonos átmenetet az egyik állapotból a másikba. Ezeket az állapotokat nevezi Leibniz "percepcióknak". Ezek az "információk" és azok "programja" határozzák meg az egyes monászok viszonyát a világ összes többi monászához, mint olyan pont, amelyben végtelen sok szög találkozik.

Mivelhogy a monász ablaktalan és mégis kapcsolatban áll az összes többi monásszal, így azt kell feltételezni, "hogy minden élő, belső tevékenységre képes tükör, amely az univerzumot a saját nézőpontjából ábrázolja".

Ebből következik, hogy minden monász ismeri bármely másik monász állapotát.

Általánosságban továbbá minden monász kapcsolatban áll minden másikkal. Mivel a monászoknak nincs ablakuk, de mindegyik mindegyikkel együtt tevékenykedik, így a világot Istennek úgy kell elrendeznie, hogy az összes monász perspektivikus (távlati) állapota megfeleljen egymásnak.

Az előre elrendezett harmónia nemcsak a Descartes-ot követően vitatott test-lélek prob-lémát oldja meg. Ez végső soron Leibniz rendszerének magva is. Isten kezdettől fogva olyannak teremtett minden monászt, hogy összhangban álljanak egymással.

A megismerést tekintve Leibniz rendszere kizárja a tiszta empíriát (tapasztalatot) mint a megismerés forrását.

Az egymást követő tapasztalati adatok puszta felsorolásából csak valószínű eredmények adódnak, míg az értelem alapuló megismerés világos és helyes ismereteket eredményez. Leibniz megkülönbözteti az észigazságokat, amelyek szükségszerűek és ellentétük lehe-tetlen, a tényigazságoktól, amelyek csak véletlenek és ellentétük lehetséges.

Az értelmi és tényigazságokkal analóg módon Leibniz két birodalomból indul ki: a cél-okokból (=a lelkek világa) és a ható-okokból (=testek világa), amelyek harmonikusan összekapcsolódnak. A természet birodalma ugyancsak harmonizál a kegyelem birodal-mával, vagyis az isteni irányítás alatt álló szellemi és erkölcsi lények közösségével.

Isten mindenható, mint az előre elrendezett harmónia megteremtője, de a szellemeket különösen szoros kapcsolatos fűzi hozzá, mivel tudatosan részesednek Isten nagyságá-ból és jóságából: képesek az univerzum rendszerét megismerni és részben utánozni is.

Isten létezése továbbá az elégséges alapelve következményének bizonyul, amelyet Leibniz a kizárt ellentmondás elve mellett minden részmegismerés alapjának nevez. Azt állítja, "hogy egyetlen tény sem lehet igaz és létező, és egyetlen kijelentés sem helyes anélkül, hogy ne lenne elégséges alapja annak, hogy miért van így és nem másképp, bár ezek az okok a legtöbb esetben számunkra nem ismertek". Az utolsó elégséges alapnak Istennek kell lennie. Ebből következtet Leibniz továbbá arra, hogy csak egyetlen isteni szubsztancia létezik és egyben tökéletes.

Mégis a legjobb elve szerint Isten csak az egyedül létező, tehát az összes lehetséges közül a legjobb világot teremtette meg. Ez a világ a többihez képest a belső megfelelés legmagasabb fokát mutatja fel.

A "Teodicea" (1710) kulcskérdése: hogyan létezik mégis a rossz a lehető legjobb világban.

Ez a mű tartalmazza Isten igazolását a rossz tekintetében. Leibniz a rossz 3 fajtáját különbözteti meg:

- a metafizikai rossz: ez a teremtettségből származik; minden teremtmény tökéletlen, mert különben teremtőjéhez hasonlóan isteni lenne;


- a fizikai rosszat (pl. fájdalom, szenvedés) saját funkciója igazolja; ez lehet hasznos vagy büntetésként szolgálhatja a javulást;
- az erkölcsi rossz, azaz a bűn az emberi szabadság következménye és a keresztény meg-váltás alapja.
Isten ezeket a rosszakat nem akarta, hanem megengedte létezésüket, de a jó messze felülmúlja őket.
Thomas Hobbes (1588-1679) metafizikai feltevésektől mentes filozófiai rendszer kiépítésén dolgozik, amely korának természettudományos és matematikai alapjaira épül. Fő művei: "A filozófia elemei" és a "Leviathán", amely a társadalmi szerződésről alko-tott nagyhatású elméletével az államfilozófia klasszikus művének számít.

Hobbes szerint a filozófia az ok-okozati összefüggések racionális megismerése, amikoris az okozatok mindig testek képességei.

A filozófia így az okok kutatása. Tárgyai a testek, amelyeknek a létrehozása és a tulaj-donságai fogalmilag felfoghatók. A testek vagy természetesek - idetartozik az ember is - vagy mesterségesek, ilyen az állam.

A filozófia feladata az összetett jelenségek elemeire bontása azért, hogy visszavezethe-tők legyenek az univerzális elvekre. A természetben az összefüggések magyarázatának első elve a mozgás. Minden folyamat mechanikailag magyarázható. Ismeretelméletében Hobbes abból indul ki, hogy bizonyos képzettartalmaknak a gondolkodástól független dolgok felelnek meg. A külső objektumok mechanikus ingert gyakorolnak az érzékszer-vekre, amely aztán a belső "életszellemek" reakciója révén kialakítja a megfelelő képze-tet az agyban.

A tapasztalat közvetlen tárgyai nem maguk a dolgok, hanem a képzetek.

A filozófiai logikának mondatokba foglalt képzettartalmakkal van dolga.

Az igazság csak a kijelentésekre vonatkozik, nem a dolgokra.

Egy tétel igazsága a fogalmak elemzésével állapítható meg a rögzített definíció és annak kapcsolódása alapján.

Hobbes a szenvedélyeket és a értékeket tárgyaló elméletében azt feltételezi, hogy a tár-gyakból kiinduló ingerek váltják ki az érzelmeket és az akart megnyilvánulásait, és ezek mechanikailag meghatározottak.

Az életszellemek eleven mozgásának fokozódásából következik az öröm, és az ezt kiváltó tárgyat érezzük jónak.

Ebből - mint legalapvetőbb érték - az önfenntartás következik: minden organizmus törekvése az élet mozgásának fenntartására, azaz a halál elkerülésére irányul.

Mivel saját létfenntartásunk a legmagasabb érték, ezért minden individuum egoista módon cselekszik, nincs fölérendelt mérték, mindenki maga dönti el, hogy számára mi a jó.

Ezek a gondolatok közvetlenül átvezetnek az államfilozófiába. Hobbes itt is az állam-alakulat elemeiből, az individuumból és annak természetéből indul ki. Elveti azt a hagyományos elképzelést, hogy az ember természeténél fogva államalkotó lény. A természeti állapotban, törvényen és államon kívül az ember szövetkezésének egyetlen oka saját előnye, természetesen hajlamának megfelelően. A természeti állapotban minden ember egyenlő, és ennélfogva egyben joga van mindenhez, azaz mindennel rendelkezni, s azt tenni, amit akar. Minden ember szabadságában áll, hogy használja természetes képességeit és minden eszközt arra, hogy fenntartsa önmagát. Mivel saját hasznát minden egyes ember a másik kárára akarja elérni és egyre többen ugyanarra vágyakoznak, így egyértelmű, "hogy az emberek természetes állapota - az állam létrehozása előtt - a háború volt, éspedig... a mindenki háborúja mindenki ellen".

Ez a háború örökké tartana. Az élet magányos, nyomorúságos és rövid, mert senki sem várhatja, hogy önmagát sokáig életben tartsa.

Mivel azonban az önfenntartás ösztöne alapvető, létrejön egy biztosított béke igénye után. Ennélfogva az első természeti törvény úgy hangzik, hogy "az ember a békét keresi, amennyiben az elérhető".

Ebből az első alaptételből vezethető le a többi.

Biztonság csak akkor érhető el, ha az ember nem tartja meg a mindenkinek mindenre vonatkozó jogát, hanem egyes jogokat átruház vagy felad, ami egy mindenkit összekötő szerződés alapján történik.

Az emberek olyan tartalmú társadalmi szerződést kötnek, hogy mindenki mindenki mással szemben kötelezi magát arra, hogy semmilyen ellenállást sem tanúsít azzal az eggyel szemben, akinek az akaratát alávetette.

Ez az állam keletkezése, ami olyan intézményként definiálódik, amelynek akarata - min-denki szerződése következtében - mindenki akaratának számít. Emellett magasabb államhatalom birtokosa lehet egy személy, vagy egy összegyűlt csoport. Hatalma korlát-lan, elidegeníthetetlen és oszthatatlan.

Hobbes ezt az államot a Bibliai "Leviathán"-hoz hasonlítja, egy nagy, legyőzhetetlen hatalom szimbólumához, avagy "a halandó Istenhez, akinek - a halhatatlan Istennek alávetve - békénket és védelmünket köszönjük".

Az államhatalom birtokosának legfőbb kötelessége a nép jóléte. Az egész egységének érdekében az egyházat alá kell rendelni az államnak.

A F E L V I L ÁG O S O D Á S
JOHN LOCKE (1632-1704) az angol empirizmus egyik fő képviselője, azaz egyike azon filozófusoknak, akik a tapasztalatokat teszik meg a filozófia alapelvévé: minden tudás a tapasztalattól függ és annak ellenőrzése alatt áll.

(empirizmus: érzéki tapasztalatot ismereteink kizárólagos forrásnak tekintő, az elméleti általánosítás és a tudományos absztrakció szerepét lebecsülő tan)


Az államról, a vallási toleranciáról és a pedagógiáról vallott nézetei nagy befolyást gyakoroltak a felvilágosodásra és a politikai liberalizmusra.

Locke filozófiájának középpontjában ismeretelmélete áll, amelyet az "Értekezés az emberi értelemről" (Essay Concerning Human Understanding) című művében fejt ki. Az ismeretelméletnek az a feladata, hogy az emberi megismerés eredetét és alapelveit felmutassa, és feltárja az értelem megismerőképességének a határait.

Tudatában minden ember meghatározott képzeteket talál, amelyeket Locke eszméknek nevez.

"Mindazt, amit a szellem önmagában érzékel, vagy ami az érzékelés, a gondolkodás vagy az értelem közvetlen tárgya 'eszmének' nevezem."

De honnan származnak az eszmék? Kizárólag a tapasztalatból. Locke vitatja azt a néze-tet, hogy az ember veleszületett eszmékkel rendelkezik, amelyek minden tapasztalatot megelőzően benne vannak.

Születéskor az értelem üres laphoz hasonlít. ("white paper vagy tabula rasa")

Minden meghatározott képzet csak ezután, a tapasztalatból ered. A képzetek megalkotá-sának képessége azonban általában előzőleg létezik.

A tapasztalat két forrása: a külső érzékelés (sensation) és a belső önérzékelés (reflection), amely a gondolkodás, a hit, az akarat stb. tevékenységére vonatkozik.

Az e két forrásból származó képzetek vagy egyszerűek vagy összetettek.



Az egyszerű eszmék további eszmékre tagolhatók, amelyek:

- csak egy érzék által érzékelhetők (pl. a színek, a hangok);

- több érzék által felfoghatók (pl. a tér, a mozgás);

- a reflexióból erednek (belső tudati folyamatok);

- amelyekben részt vesz mind a reflexió, mind a külső érzékelés (az idő, az öröm).
A szellem ezekre az egyszerű képzetekre vonatkozólag passzívan viselkedik: közvetlenül a tárgyakból kiinduló ingerek okozzák őket.

A szellem azonban rendelkezik azzal az aktív képességgel, hogy összehasonlítás, szétvá-lasztás, összekapcsolás és elvonatkoztatás útján összetett eszméket alkosson, amelyek alkotórészei azonban ismét egyszerű eszmék. Az összetett eszmék három fajtája: szubsz-tanciák, moduszok és viszonyok.

A szubsztanciák vagy önmagukból létező egyes dolgok, vagy fajok (mint pl. ember, növény).

A moduszok olyan összetett eszmék, amelyek nem önmagukban állnak, hanem szubsztan-ciákon fordulnak elő (így a nap az idő egyszerű modusza). Emellett vannak kevert moduszok, amelyekhez az erkölcsi fogalmak is tartoznak (pl. igazságosság)

A viszonyok olyan eszmék, mint az ok és az okozat.

Az Essay IV. könyve a tudás meghatározásával foglalkozik.

Tudásunk terjedelme behatárolt: nem ér tovább eszméinknél és annál, amennyire képe-sek vagyunk érzékelni közöttük a megegyezést, illetve az eltérést.

Összes eszménket és azok lehetséges viszonyait nem tudjuk áttekinteni. Így tudásunk a dolgok valóságát csak korlátozott képes felfogni, csakúgy, ahogyan azt érzékelésünk lehetővé teszi. A világosság foka szerint Locke a tudás különböző fokozatait különbözteti meg:

- a legmagasabb foka az intuitív megismerés. A szellem ekkor két eszme egyezését vagy eltérését közvetlenül önmaga által érzékeli (pl. a kör nem háromszög).

- a demonstratív tudásnál a szellem megismeri ugyan az eszmék egyezését vagy eltéré-sét, de nem közvetlenül, hanem más eszmék közvetítésével. Idetartoznak a bizonyítás alapján következtető eljárások.

- végül létezik szenzitív tudás az egyes véges lények létezéséről rajtunk kívül.
(demonstratív: kifejező, kézzel foghatóan bizonyító, szemléltető;

intuitív: intuíción alapuló; képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvet- len, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a koráb- ban szerzett ismereteken alapul;

szenzitív: érzékeny, fogékony, a külvilág eseményeire fokozottan visszaható)
Locke szerint az igazság csak mondatokra vonatkozik, mert az igazság a jelek helyes egyesítésében vagy szétválasztásában áll, tekintettel a jelölt dolgokkal való egye-zésre.

Mivel tudásunk korlátozott és a legtöbb területen nem érhetünk el szilárd bizonyosságot, így a valószínűség nagy szerepet játszik a tényleges életvezetésben, hogy pótolja a hiányzó tudást. A valószínűség olyan tételekre vonatkozik, amelyeket a tapasztalat alap-ján vagy mások tanúsága alapján szerzünk és tartunk igaznak.

A szellemnek ilyen tételekkel szembeni magatartását hitnek, helyeslésnek vagy véle-ménynek nevezzük.

A gyakorlati filozófia tartalma Locke-nál mindaz, "amit az embernek magának - mint olyan lénynek, aki értelem és tudás szerint cselekszik - valamely cél eléréséért, különösen saját boldogságáért tennie kell".

A jót és a rosszat az öröm és a fájdalom előidézése tekintetében határozza meg. Az emberi törekvés örömszerzésre és a fájdalom elkerülésére irányul, ezek alkotják ezáltal a cselekvés kritériumait. Ezért a normaadó elveket, azaz az erkölcsi törvényeket, jutalmazással és büntetéssel kell összekötni.

Az erkölcsi törvények három csoportja létezik:

- az isteni törvény: a bűn és a kötelesség mértéke, ahogyan Isten az embernek azt közvet- lenül kiszabta és túlvilági büntetéssel vagy jutalommal kötötte össze;

- a polgári törvény: az állam által kiszabott szabályok, amelyek a cselekedetek büntet- hetőségét állapítják meg;

- a közvélemény vagy a hírnév törvénye; Locke ezt filozófiai törvénynek is nevezi, mert a filozófia a legtöbbet ezzel foglalkozik: az erény és a bűn kritériumával, amelyek tisztele- tet vagy megvetést vonnak maguk után.


Locke államfilozófiáját a "Két értekezés a kormányról" című esszéjében fejti ki. Az állam eredetének kérdését Hobbes-hoz hasonlóan válaszolja meg; így feltételezi a természeti állapotot és egy társadalmi szerződés megkötését.

Természeti állapotban, mielőtt az emberek létrehozták az államot, mindenki teljes szabadsága és egyenlősége uralkodik.

Az egyes emberek korlátlanul rendelkeznek önmaguk és tulajdonuk felett. Mégis min-denki alá van rendelve a természettörvénynek, amelynek a legfőbb szabálya az Istentől teremtett természet fenntartása.

Így a természetjog megtiltja mások életének, egészségének, szabadságának és birtoká-nak megkárosítását vagy megsemmisítését.

Ezért a természeti állapot - Hobbes felfogásával ellentétben - békés is lehetne, ha egyes emberek nem vennék semmibe a természettörvényt, mivel mindenki egyenlősége érvé-nyesül, így mindenkinek joga van a bíráskodáshoz és ahhoz, hogy azokat, akik a békés állapotot megtörték, elítélje és megbüntesse.

Mivel azonban mindenki saját dolgában lenne bíró, ez ténylegesen tartós háborús álla-pothoz vezetne, ha nem létezne semmilyen fölérendelt fórum, amelynek kezében a bírás-kodás és a végrehajtás mindenki számára kötelezően le van fektetve.

Az önfenntartás és a béke érdekében az emberek ezért társadalmi szerződés alapján közösségbe tömörülnek, amennyiben a törvényhozást, a bíráskodást és a végrehajtó hatalmat átadják egy föléjük rendelt instanciának.

Az államhatalom azonban kötve van a természettörvényhez, különösen az egyes ember önfenntartó törekvéséhez, amely arra irányul, hogy szabadságát és birtokát megóvja, valamint ahhoz, hogy az egész közösség jóléte kötelező norma.

Az abszolút hatalom veszélyének elkerülésére szolgál a hatalom megosztása.

Ha az uralkodó megszegi a törvényeket, akkor a népnek jogában áll őt forradalom útján leváltani.

A vallásgyakorlására vonatkozóan Locke állami toleranciát követel.

Valamely felekezethez való tartozás szabad elhatározás kérdése mindenki számára és az állam nem szólhat bele a hitközösség életébe.

A magántulajdon igazolása Locke elméletének különleges aspektusa. A termé-szeti állapotban vagyonközösség uralkodik. Ahhoz azonban, hogy a természet javai fel-használhatók legyenek és az önfenntartást szolgálják, el kell azokat sajátítani. A magán-tulajdonba való átfordulás a munka alapján megy végbe.

Minden ember rendelkezik saját személyének tulajdonával és azzal, amit a természet megmunkálásával megszerez, és amit a sajátjából hozzátesz, az éppúgy saját tulajdo-nává lesz.

Mivel azonban mindenki csak annyit jogosult felhalmozni, amennyit elhasználni képes, eleinte nem jönnek létre nagy birtokok. Ez megváltozik a pénz bevezetésével, amit min-denki helyesel.

Mivel ez lehetővé teszi, hogy többet termeljenek, mint amennyit felhasználnak, így ez birtokfelhalmozáshoz vezet, különösen a földterületek esetében.

Mivel a pénz bevezetése általános egyetértéssel történt, így a birtok ebből eredő egyen-lőtlen felosztása már a természeti állapotban hallgatólagosan szintén jogosnak számít.
Az ír filozófus, teológus és püspök George Berkeley (1685-1753) az immaterializmus elméletét fejleszti ki a Descartes, Malebranche és Locke tanaival folytatott vitában. Berkeley Locke-nak abból az előfeltevéséből indul ki, hogy az eszmék (képzetek) lehetnek a tudat közvetlen tárgyai.

Az eszmék két osztálya létezik:

- olyan eszmék, amelyek önkényesen változtathatók, és így a szubjektum képzelőerejéből származnak;

- olyan eszmék, amelyeket a szubjektum nem képes önkényesen kialakítani, hanem ezek kívülről származnak, mint érzéki észlelések.
Ezen második osztály eredetének általában a külvilág anyagi dolgait fogadják el. Berkeley az ilyen "materializmus" ellen fordul, amennyiben megkísérli bemutatni, hogy semmilyen anyagi dolgot nem szükséges az eszmék mögött feltételezni, hanem a tárgyak léte nem más, mint érzéki észlelési lét.

Berkeley alaptézise ezért így hangzik: a tárgyak léte az észleltté válás, a szubjektumok léte az észlelés.

Csak az eszmék és a szellem léteznek, az anyag nem. A szellem abban különbözik az eszméktől, hogy érzékelő, vagyis az, amiben az eszmék léteznek. Tevékenysége az eszmék vonatkozásában a viszonyok megállapításában, a visszaemlékezésben, az elképzelésben és az akarásban áll.

Az anyagról szóló kijelentés eredete Berkeley szerint az elvont eszmék létezésé-nek hamis feltételezésén alapul. Ezzel szemben ő azt állítja, hogy lehetetlen egy eszmét konkrét meghatározások nélkül elképzelni.

Nem létezik a mozgás eszméje egyúttal valami gyors vagy lassú elképzelése nélkül, a kiterjedés eszméje szín és nagyság, azaz valamilyen érzéki tulajdonság elképzelés nélkül.

Elvont eszmék létezésének feltételezése csak azért lehetséges, mert a nyelv általánosan alkalmazható kifejezéseket ismer. Mármost az ember a szavakat neveknek veszi és úgy véli, hogy valamely általános nevének meg kell hogy feleljen egy általános létezése is.

Az anyag feltételezése így nem jelent más mint "egy meghatározottság nélküli dolog" elvont eszméjét, amely Berkeley szerint nem képzelhető el.

A "dolgok" Berkeley szerint nem mások, mint az eszmék komplexumai, amelyeket Isten észlel, és amelyeket szellemünk indulatai idéznek elő bennünk. Természettörvénynek nevezik azt a rendet és olyan összekapcsolódásokat, amelyeket Isten eközben alkalmaz.

A külvilág valóságát, amelyet érzéki észlelésünkkel tapasztalunk, Berkeley tehát nem tagadja, csak anyagi minőségét vonja kétségbe.

Mivel az eszmék nem hatnak eszmékre, Berkeley-nek azt a tényt, hogy különböző szub-jektumokban eszmék hasonló módon keletkeznek - például ugyanazon tárgy szemlélete-kor -, hogy a szubjektumok megértik egymást és egyáltalában hatást gyakorolhatnak tárgyakra és egymásra.

Isten beavatkozásával kell magyaráznia: Istennek kell a különböző észleléseket és csele-kedeteket egymás között koordinálnia.

Berkeley tételéből a természettudomány számára az következik, hogy az anyagi dolgok egymás közötti hatásaival nincs dolga, hanem csak azon törvényszerűségek meg-figyelésével és leírásával, amelyek megfelelnek az állandó rendnek, amellyel Isten eszméket hoz létre és azokat egymással összekapcsolja.

Berkeley szándéka az volt, hogy tanaival megszilárdítsa az erkölcsöt és a hitet, mivel a materializmusban vélte felfedezni az ateizmus egyik okát.
DAVID HUME (1711-1776) abban látja az alapvető célját, hogy "az emberről szóló tudományban bevezesse az empirikus vizsgálati módszert", azaz a tapasztalatra és a megfigyelésre támaszkodjon. Ebben mérsékelt szkepticizmust képvisel, amely az ember megismerési lehetőségeit kritikailag behatárolja. Fő műve a terjedelmes "Értekezés az emberi természetről", ezt követik rövid értekezések a megismerésről, az erkölcsről, a politikáról és a vallásról.

Tapasztalatunk közvetlen tárgyai csak a tudattartalmaink (percepciók). Ezek két osztályba sorolhatók: benyomások (impressions) és képzetek (ideas).

Benyomások az összes érzéki észlelések és belső önérzékelések (indulatok, érzelmek, akarat), ahogyan közvetlenül a lélekben megjelennek.

A képzetek a benyomások leképezései, amelyekkel akkor rendelkezünk, ha gondolkodás, emlékezés, képzelet formájában ezekkel foglalkozunk.

A két osztály az intenzitás foka szerint különbözik egymástól, így például amilyen fájdal-mat érzünk egy sérülésnél, és ahogyan erre emlékezünk.

A benyomásokból keletkeznek az egyszerű képzetek. Így nem lehet semmit sem elképzel-ni vagy gondolni, ami valaha ne lett volna adott a közvetlen érzékelésben.

Az embernek azonban meg van a képessége, hogy képzelőereje (imagination) segítségé-vel ezekből az egyszerű képzetekből összetett képzeteket alkosson, amelyek így nem köz-vetlen benyomásból erednek.

A képzetek összekötése az asszociáció (képzettársítás; a tudatban megjelenő kép-zetek, hasonlóság, ellentét stb. alapján történő egymáshoz kapcsolása) törvényét követi, amely azt a tendenciát jellemzi, hogy bizonyos képzetekből másokba a következő elvek-nek megfelelően megyünk át: hasonlóság, érintkezés időben vagy térben, ok és okozat.

Egy fogalomnak csak akkor van jelentése, ha a neki megfelelő képzetek komponenseit vissza lehet a benyomásokra. Ez a metafizikai fogalmakra nem illik, ezért ezeket a fogalmakat ki kell zárni a filozófiából.

Hogyan jutunk olyan ítéletekhez, amelyek eredete túlhaladja közvetlen észlelésünket és emlékezetünket? Hume itt különbséget tesz először is a fogalomviszonyokról alkotott ítéletek (észigazságok) és a tényekről alkotott ítéletek (tényigazságok) között.

Az előbbiek a matematika és a logika birodalmába tartoznak. Itt lehetséges abszolút bizonyosság, mivel egy fogalmi igazság ellentéte logikailag lehetetlen. Tárgyaik reali-tására vonatkozóan viszont ezek az ítéletek semmilyen kijelentést nem tartalmaznak. A tényekről történő kijelentéseknél az ellentét ugyan lehet hamis, de logikailag mindig lehetséges.

A tényekről alkotott kijelentések a tapasztalaton nyugszanak, a képzetek asszociációs törvényének és az ok-okozati viszonynak alárendelten. Hume szerint ok és okozat viszonya nem lényegileg szükségszerű kapcsolat, amely az objektummal inherens (valamilyen velejáró, valamihez szorosan hozzátartozó, benne rejlő); ennélfogva tisztán racionálisan, a tapasztalattól függetlenül nem ismerhető meg.

Az igazi eredetekbe és az összes esemény okába történő bepillantás az ember előtt telje-sen rejtve marad.

Az erkölcsfilozófia feladata Hume szerint abban áll, hogy empirikus módszerek alapján a ténylegesen létező erkölcsi értékeléseket spekulatív feltételezések nélkül meg-magyarázza.

Az ész és az érzelem szerepet játszik az erkölcsben, mégis az erkölcsi érzés (moral senti-ment) az alapvető.

A cselekedeteket Hume akkor értékeli pozitívként, ha azok hasznosak vagy kellemesek, magának az individuumnak vagy másoknak, illetve a közösség egészének. A szubjektív érzések ennélfogva két alapelven nyugszanak: az önszereteten és a szimpátián.

Az egyes ember nemcsak saját érdekeit követi, hanem mint társadalmi lény képes mások érdekeiben és érzéseiben osztozni, mivel egy közösség egészébe van beágyazva. Az erkölcs alapjához ezért hozzátartozik a szimpátia, amellyel egy személy a másik érzéseit átveszi.

Morális ítélet akkor keletkezik, ha a cselekvés helyeslése vagy helytelenítése általános érvényességre tarthat igényt. Ez a különös körülményektől való elvonatkoztatás azon egyoldalúságok helyesbítése által érhető el, amelyek tisztán részleges érdekekből ered-nek. Így fejlődik ki a társadalmon egy általános fölérendelt értékmérce.

Hume államelméletében elutasítja a racionális természetjogi és szerződés elmé-leteket. Jogrend azért jön létre, mert mindazok a javak, amelyekre az embernek szüksége van, szűkösen állnak rendelkezésre és mert az emberre jellemző az a törekvés, hogy amit egyszer megszerzett, azt meg is tartsa.

Ezért van szükség a békét és biztonságot biztosító rendre. Az egyes ember azért veti alá magát ennek, mert ez egyes esetekben hátránnyal jár ugyan, de összességében mégis nagyobb haszonnal jár.

Az állami rend fenntartásának feltétele az igazságosság és a (szerződéshez való) hűség erénye.

A szimpátia itt megint jelentős szerepet játszik, ennek alapján irányul az individuum viselkedése az egész állam jólétére.

Hume kritikai vallásfilozófiájában a különböző történeti istenképzeteket akarja felfedni és azok tarthatóságát megvizsgálni. Valláson nem egy transzcendens eredetű jelenséget ért, hanem az emberi szellem termékét.

A vallás eredete olyan pszichológiai adottságokban rejlik - különösen ilyen a félelem és a remény -, amelyek a lét esendőségének és bizonytalanságának tudatából származnak.

Eredetileg minden vallás politeista (sokistenhívő). Az embernek hajlama van arra, hogy a dolgoknak és más élőlényeknek olyan tulajdonságokat tulajdonítson, amelyek a saját számára jól ismertek. Ennek megfelelően az ember a természetben hatalmasságokat lát munkálkodni, amelyek hozzá hasonlóak, mégis lényegében fölötte helyezkednek el és ő ezért isteníti őket.

A monoteizmusba (egyistenhitbe) történő átmenet eleinte nem racionális okokból törté-nik, hanem abból a szükségletből ered, hogy egy helyi istenséget, amelytől az emberek különös mértékben függőnek hiszik magukat, másokkal szemben felértékeljék, hogy bennük különleges védelmet nyerjenek.

A monoteizmus mindig az intolerancia (türelmetlenség főleg vallási nézettel szemben) növekedésével jár együtt.

Az idő folyamán az Isten fogalom elvontabbá és racionálisabbá válik, ezzel azonban meghaladja a tömeg felfogóképességét, ami miatt megint felvirágzik a babona.

A "Dialógusok a természetes vallásról" című írásában Hume a racionális "istenbizonyí-tékokat" alapvető kritikának veti alá, amely egyúttal fundamentális (alapvető) világné-zet-elemzést is tartalmaz.
A zseniális matematikus és fizikus, BLAISE PASCAL (1623-1662) erősen Des-cartes racionalizmusának hatása alatt áll. Végérvényes megtérésélménye után (1654), amelyet a "Mémorialban" rögzít, életét a hit szolgálatába állítja.

Pascal a janzenizmus mellett kötelezi el magát, amely a kegyelem tanításának központi szerepével jellemezhető katolikus irányzat.

(janzenizmus: reformmozgalom - főleg Franciaországban - a katolikus egyházban a XVII-XVII. században, a kálvinizmushoz közel álló irányzat - C. Jansen németalföldi püspöknek, a mozgalom megindítójának nevéről)
Tervezett munkája a kereszténység apológiája (dicsőítése) töredékesen, mint "pensées" (gondolatok) maradt ránk. Pascal ebben az embernek olyan képét rajzolja meg, aki végtelenségek között, a végtelen nagy és kicsi között áll. Mivel az ész hatóköre így csak a végesre terjed ki, így a szív válik tulajdonképpeni megismerési instanciává (kérés, könyörgés; kérvény, folyamodvány).

"Az igazságot nemcsak az ész segítségével, hanem a szív által is ismerjük meg; az utóbbi módon ismerjük meg az első elveket."

Ilyen első elveket (a külvilág bizonyossága; a tér; az idő stb.) az ész csak utólag igazol-hat.

A szívre orientálódott szellem a finom érzék szelleme ("esprit de finesse"), az észhez kötött a geometriáé.

Mindkét módnak együtt kell működnie, mert a matematikus a definíciókra és az elvekre van utalva, míg a finom érzék embere a racionális érvekre. Az ész legfényesebb tevé-kenysége tehát az önkorlátozás.

A szívnek kell meghozni a legfontosabb döntést is, a hit ellen vagy mellette. Pascal kifejezése a tagadás: Isten létének vagy nemlétének eldöntésében az ember, ha Istenre tesz, akkor a végest veti be (saját semmis létezését) a végtelen elnyerése érdekében (az örök üdvösségért).

Ha ez a döntő választás megtörténik, akkor az ember életét már csak alázatosan Istenre alapozza. Ez Pascal kiútja a létezés nyomorúságából; az ember boldogtalan köztes lény: a szelleme miatt már majdnem angyal, alantassága miatt majdnem állat.

"Az ember csak egy nádszál, de gondolkodó nádszál."


A francia felvilágosodás publicisztikailag legnagyobb hatású képviselője VOLTAIRE (tulajdonképpen François-Marie Arouet; 1694-1778). Hagyatékában talál-hatók szatírák, regények, drámák, történelmi művek és mindenekelőtt levelek. Publicisz-tikai és politikai elkötelezettsége által (tartózkodott Nagy Frigyes udvarában is) nagy hatást kölcsönöz a felvilágosodás eszmekincsének. Filozófiailag, akárcsak számos kor-társa, mindenekelőtt az angol szellemi élet elemeit veszi át.

Voltaira gondolkodása erősen Locke és főként Newton felé orientálódik. Velük együtt veszi fel a harcot a dogmatizmus (megkövesedett, változtathatatlannak hitt formulákban való gondolkodás) ellen, és az ember szabadságáért.

Empirista orientáltságú angol példaképeivel együtt küzd az előítéletek, különösen a racionalista filozófia ellen.

Minden metafizikával szembeni kritikai álláspontját Voltaire így foglalja össze: "majd-nem minden metafizikát tárgyaló fejezet végére két betűt tehetnénk ki...: N. L. non liquet, nem világos."

Voltaire különösen élesen támadja a vallások dogmatizmusát: ebben látja elül-tetve az intolerancia, a rabság, az üldözés, az igazságtalanság gyökerét.

A történeti vallások nagy részét Voltaire babonának tartja. Meg kell őket tisztítani egy olyan értelmi vallás irányában, amely előbbre viszi az erkölcsöt.

Hogy Isten létezik, az a teremtésből adódik, attribútumai azonban (= a vallási dogmák tartalmai) megismerhetetlenek maradnak.

(attribútum: valamely tárgy vagy jelenség elválaszthatatlan tulajdonsága, amely nélkül a tárgy nem létezhet és nem is gondolható el)


Voltaire a deista pozíció közelébe kerül.

(deista: a deizmus híve, követője; a deizmust valló, a deizmus alapján álló filozófus;

deizmus: a természet és a társadalom életét irányító, abba beleavatkozó, személyes isten létezését tagadó, őt csak a világ első okának elismerő felfogás)
E tipikus felvilágosodáskori istenképzet szerint Isten a természetes rend megteremtője, azután azonban többé nem avatkozik bele ebbe a rendbe.

"Ha Isten nem létezne, ki kellene találni, de az egész természet azt kiáltja felénk, hogy létezik." "Létének gondolata tartalmaz bizonyos nehézségeket, de az ellenkező gondolat képtelenségeket tartalmaz."


"Az Enciklopédia volt műként az, ami Voltaire emberként volt." Mintája, a P. Bayle-féle (1647-1706) metafizikai és valláskritikai szótár után az Enciklopédia vált a legfontosabb publicisztikai fegyverré a felvilágosodás számára. E mamutvállalkozásban - amely 1751-1780 között 28 kötetben jelent meg - a korszak számos kiemelkedő szellem dolgozhatott együtt:

- Denis Diderot (1713-1784): sokoldalúan képzett filozófus, aki teistából lett panteistává. Mint kiadó és szerző, ő az Enciklopédia motorja.

- Jean le Rond D'Alembert (1717-1783), akinek az Enciklopédiához megírott előszava a tervezetet azonnal ismertté tette. Filozófusként a pozitivizmus korai képviselőjének számít.

- Paul (Báró) D'Holbach (1723-1789), aki mint ateista egy determinisztikus szenzualiz-must képvisel.



Yüklə 445 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə