A pszichológia és logika

36
nek  s  más   a   naponkint   előtte   elhaladó   laikusnak;   ugyan-
annak   az   erdőnek   szemléletében   más   mozzanatok   érvénye-
sülnek  s  maradnak   távol   a   szerint,   hogy   botanikus,   erdész,
vadász, vagy üdülést kereső kiránduló látja.
A   szemléletek   útján   tudunk   a   világban   tájékozódni;   ezek   tanítanak
meg   bennünket   arra,   hogy   környezetünk   nagyszámú   önálló,   tőlünk   füg-
getlen tárgyakból áll. Minél pontosabban felelnek meg szemléleteink az őket
előidéző   külső   tárgyaknak,   annál   jobban   tudunk   ezekhez   alkalmazkodni,
annál   jobban   tudjuk   őket   önfenntartásunk   és   önkifejtésünk   eszközeivé
átalakítani. Ebben rejlik a szemléleteknek biológiai jelentősége.
17. §. Térszemlélet.
Egy   színt   sohasem   láthatok  magában,  hanem   mindig
csak   mint  valahol  kiterjedt   színt;   egy   nyomást   sem   kép-
zelhetek,   bármily   kicsiny,   mikroszkopikus   helyen   történik
is,   valamely   kiterjedés   nélkül.   Szemléletünk   lényeges   eleme
tehát   a  tér.  A   világ   mint   térben   rendezett   valóság   jelent-
kezik   előttünk:   a   tárgyaknak   van   bizonyos  hosszúságuk,
szélességük, magasságuk, nagyságuk, alakjuk  s  különböző  tá-
volságban  és  irányban  vannak   egymástól.   A   dolgokat   nem
tudjuk tér nélkül elképzelni.
Hogy  micsoda  voltakép  a  tér,  ezzel   a  kérdéssel   a fiozófiának  az   a
része foglalkozik, melyet metafizikának nevezünk. A pszichológia csak azt
vizsgálja, vajjon  hogyan fejlődik ki bennünk a térnek szemlélete  s  ez milyen
elemekre bontható?
A   térszemlélet   kialakulásában   főképpen  1.  a  tapintás
és mozgás és 2. a látás vesz részt.
1.   Ha   egy   tárgy   bőrünket   érinti,   akkor   az   érzetet
mindjárt   a   bőr   megfelelő   helyére   vonatkoztatjuk,  lokalizál-
juk,  vagyis   azonnal   tudjuk,   hol   érintett   meg   bennünket.
A   lokalizálás   érzékenysége   a   tapintó   idegvégződések   (nyo-
máspontok) sűrűségétől függ.
Ha   egy   tompahegyű   körző   mindkét   szárával   testünk   felületét   (pl.
kezünk   fejét)   egyszerre   érintjük,   a   körző   nagyobb,   pl.   3  mm-es  nyílása
mellett mindkét szár érintését külön érezzük. Ha most a szárnyílást mindig
csökkentjük, egyszer csak a két szár érintését  egynek  érezzük (kb. 1—1 ½  
mm-nél). A körzőszár nyílása abban a pillanatban, midőn a két benyomást
egynek   érezzük,   az  érzékenység  mértéke  (Weber-féle  tapintókör).
r
  Minél
kisebb a körző szárainak nyílása, annál nagyobb az érzékenység.  Átlag a
nyelv hegyén 1, az ujjak hegyén 2, az ajkakon 5, a hát közepén 68  mm.
A   gyakorlat   ezt   az   átlagos   érzékenységet   fejleszti   (vakok),   a   fáradtság
lényegesen   csökkenti.   Az   érzékenység   csökkenéséből   vissza   lehet   követ-

---

37
keztetni a szellemi fáradtságra is. A tanulókon végzett kísérletek azt mutat-
ják, hogy az előadás után a tapintókörök jóval nagyobb átmérőjűek. Az érzé-
kenység mérésére szolgáló, skálával ellátott körzőszerű eszköz az  esztézio-
méter.  Ha a tapintásnál  nem volna finomabb érzékünk (látás), akkor tér-
szemléletünk   sokkal   pontatlanabb   volna.   Mivel   az   1   mm-en   belül   ható
két   benyomást   már   a   nyelven   sem   tudjuk   kettőnek   érezni,   az   1  mm-en
belüli   távolságokat   megállapítani   már   nem   volna   módunkban;   már
1
/
2
 mm, 
1
/
10
 mm számunkra kiterjedésnélküli pont volna.
A   tapintásérzetek   lokalizációja   a   térbeli   tájékozódást
elsősorban a saját testfelületünkre nézve teszi lehetővé. Ugyan-
csak   a   tapintóérzék   segítségével   azonban   a   bennünket   kö-
zelről körülvevő  tárgyaknak nagyságáról  és  alakjáról  is érte-
sülünk.   Ebben   a   tapintásérzeteken   kívül   az  erő-,   helyzet-  és
mozgásérzetek  (kinesztétikus érzetek) is segítenek bennünket.
A   tapintásérzeteknek   a   térszemléletben   való   szerepét   főkép
a   vakoknál   lehet   vizsgálni,   mert   a   normális   embernél   a   ta-
pintásérzetek   a   legszorosabban   egybekapcsolódnak   a   tér-
szemléletben a látásérzetekkel.
Hogy a  mozgásérzetek  szerepét a térszemlélet kialakulásában megért-
hessük, képzeljük el egy vak gyermek térszemléletének kifejlődését, k gyer-
meknek egyik ponttól a másikhoz való minden mozgását a mozgásérzetek
bizonyos sorozata kíséri, mely a mozgás iránya szerint módosul. Más érzet-
sorozata   van,   ha   vállához,   más,   ha   lábához,   más,   ha   az   asztalhoz   nyúl;
többszörös ismétlés után a mozgás irányának és hosszúságának változtatásá-
val valamiféle ismerete marad e mozgásokról  s így tájékozódni kezd a tér-
ben, megismeri a tárgyak helyét, ezeknek egymáshoz és az ő testéhez való
térbeli viszonyát. Ugyanilyen módon ismeri meg a tárgyak  alakját és nagy-
ságát  is.   A   tapintási   érzetek   meg   nem   szakított   sorozata   útján   ismeretet
szerez  a tárgyak  felületéről,  a szélek megtapogatása  útján alakjukról.  Ha
valamit végigtapogat s ez kevés érzetet kelt benne, akkor a tárgy «kicsiny»,
ha sok érzetet támaszt benne, a tárgy «nagy». így a kanalat, melyet kezével
átfog, kicsinynek tartja; ellenben a szék, melynek átfogásához  egész kar-
jára van szüksége, nagynak tűnik fel előtte.
Nem   csupán   bőrünk   felületére   vonatkoztatjuk   (lokali-
záljuk)   az   érzetet,   hanem   a  tárgyaknak  arra   a   részére   is,
mellyel   bőrünk   érintkezésbe   jutott.   A   posztó   finomságát
vagy   durvaságát   magán   a   posztón,   a   bársonyosságot   a   bár-
sonyon,   a   fémtárgyak   hidegségét   magukon   a   fémtárgyakon
érezzük.   Az   írásnál,   rajzolásnál,   késnek,   kalapácsnak   (vagy
más   szerszámnak)   használatánál   a   tapintási   benyomást   az
illető eszköznek a megfelelő anyaggal való érintkezési helyén
érezzük.   Ha   a   talajt   bottal   tapogatjuk,   meg   tudjuk   mon-
dani,   vájjon   puha-e   vagy   kemény,   deszkából   van-e   vagy
kőből

---