C. Sallustius Crispus összes művei

8

került,  azóta  csak  nekik  adóznak  a  királyok  és  a  fejedelmek,  nekik  adják  a  sarcot  a  népek,

nemzetek:  mi  többiek  pedig,  jók,  derekak,  nemesek  és  nem  nemesek,  tekintélyétől,  súlyától

megfosztott csőcselékké váltunk, kiszolgáltatva azoknak, akik rettegnének tőlünk, ha az állam

még  állam  volna.  Így  minden  tekintély,  hatalom,  méltóság,  gazdagság  az  ő  kezükben  van,

vagy ott, ahol ők akarják, s nekünk a megpróbáltatásokat, kudarcokat, bírói végzéseket, ínsé-

get hagyták.

Még  meddig  tűritek  mindezt,  hiszen  nem  vagytok  nyúlszívűek?  Hát  nem  jobb  bátran  meg-

halni, mint gyalázatban vesztegetni el nyomorult és becstelen életeteket, amelyben idegenek

kénye-kedve  űzött  belőletek  csúfot?  Pedig  megesküszöm  isten-ember  előtt:  a  győzelem  a

kezetekben  van;  bennetek  fiatal  vér  pezsdül,  a  lelketek  erős,  ők  viszont  az  évektől  és  a  jó-

módtól testben-lélekben elernyedtek. Csak neki kell fogni, a többi magától jön.

Vagy ki képes elviselni, ha igazán férfi, hogy ők csak úgy dúskálnak a vagyonban, és pénzüket

a tenger feltöltésére és hegyek elhordására fecsérlik, nekünk pedig a legszükségesebbre sem

telik; hogy ők két vagy akár több házat is építtetnek egymás mellé, nekünk pedig még családi

tűzhelyünk sincs sehol? Festményeket, szobrokat, ötvösműveket vásárolnak, az új épületeket

lerombolják,  helyette  másikat  emelnek,  egyszóval  mindenféle  módon  szórják,  pazarolják  a

pénzt, de még a legféktelenebb kicsapongásokkal sem tudnak nyakára hágni a vagyonuknak.

Nekünk pedig otthon ínség, kívül adósság a részünk:  a  sorsunk  keserves,  s  a  kilátások  még

elkeserítőbbek. Végül is mi egyebünk van nyomorult életünknél?

Ébredjetek  hát  fel!  Hiszen  itt  van,  itt  van  a  szemetek  előtt,  amit  oly  sokszor  kívántatok:  a

szabadság, itt a gazdagság, tekintély, dicsőség; a szerencse  mindezt  a  győzteseknek  tűzte  ki

díjul.  A  helyzet,  az  alkalom,  a  megpróbáltatások,  a  nyomor,  a  fényes  hadizsákmány  különb

buzdítás, mint az én beszédem. Akár parancsnokotok, akár bajtársatok leszek: testem-lelkem a

tiétek. Mindezt, remélem, mint consul fogom megvalósítani veletek, hacsak ítéletem nem csal,

és ti nem szeretnétek inkább szolgák, mint urak lenni.”

21. A hallgatók: csupa olyan ember, akinek se pénze, se jövője, de bővében volt minden nyo-

morúságnak.  A  rend  felforgatását  már  magában  is  bőséges  jutalomnak  érezték,  a  többség

mégis  azt  követelte,  hogy  terjessze  elő,  milyen  feltételekkel  folyik  majd  a  háború,  milyen

zsákmányt szerezhetnek a harcban, és egyáltalán, miféle erőforrásra vagy kilátásra számíthat-

nak. Catilina erre az adósságok eltörlését, a gazdagok vagyonának elkobzását ígérte, hivatalo-

kat, papi tisztségeket, rablási lehetőséget s mindazt, amit még a háború önkénye hoz a győz-

teseknek. Bizonygatta azonkívül, hogy az innenső Hispaniában Piso, Mauretaniában seregével

együtt P. Sittius Nucerinus magáévá tette terveit; hogy pályázik a consulságra C. Antonius, jó

embere,  akit  ezernyi  baj  szorongat.  Benne  reméli  a  leendő  kollégáját,  s  vele  együtt  szándé-

kozik  majd  consulként  munkához  látni.  Ezután  átkokat  szórt  minden  tisztességes  emberre,

híveit név szerint  megdicsérte;  egyiket  nyomorára,  másikat  vágyaira  emlékeztette,  többjüket

az  ellenük  folyó  bírósági  eljárásra  vagy  várható  elítéltetésükre,  Sulla  győzelmére  pedig  sok

olyat, aki azt zsákmányszerzésre használta ki. Mikor úgy látta, hogy emberei valósággal szár-

nyakat kaptak, lelkükre kötötte, hogy támogassák consuli pályázatát, majd elbocsátotta őket.

22. Akadtak ez idő tájt, akik szerint Catilina, beszéde végeztével, mikor bűntársait eskütételre

kényszerítette,  borral  kevert  embervért  hordott  körül  serlegekben;  és  csak  akkor  fedte  fel

terveit, mikor az átok terhét fejükre vonva már mindannyian megízlelték az italt - ahogy ez az

ünnepi  áldozatoknál  is  szokás.  Állítólag  azért  járt  el  így,  hogy  kölcsönös  bűnük  tudatában

annál hűségesebbek legyenek egymáshoz. Némelyek szerint azonban sok egyébbel együtt ezt

is olyanok találták ki, akik úgy hitték, hogy enyhítik a Cicero ellen később támadt gyűlöletet,

ha  az  elítéltek  vétkeit  felnagyítják.  A  dolog  sokkal  súlyosabb,  semhogy  a  magam  hiányos

értesülései alapján ítélni tudnék felőle.

---

9

23.  Részt  vett  az  összeesküvésben  az  éppen  nem  alacsony  származású  Q.  Curius  is:  ki  se

látszott  a  gaztettekből  és  a  szennyes  ügyletekből,  a  censorok  pedig  erkölcstelensége  miatt

eltávolították  a  senatusból.  Ennek  az  embernek  jellemtelensége  legalább  akkora  volt,  mint

vakmerősége: eszébe sem jutott, hogy elhallgassa, amit hallott, vagy eltitkolja a maga vétkeit,

sőt  még  csak  meg  sem  gondolta  tetteit  és  szavait.  Régóta  viszonyt  folytatott  Fulviával,  egy

nemesasszonnyal. Amikor az asszony elhidegült tőle, amiért ínségbe jutva kevesebbet tudott

rá költeni, egyszerre csak nagy hangon, eget-földet ígérgetett  a nőnek, de még a kardjával is

megfenyegette, ha nem marad mellette, egyszóval erőszakosabban viselkedett vele, mint bár-

mikor azelőtt. Fulvia azonban megtudta Curius nagy magabiztosságának okát, s nem tartotta

titokban az államot fenyegető nagy veszélyt, hanem, a forrás elhallgatásával, többeknek elme-

sélte, mi mindent hallott a Catilina-összeesküvésről. Elsősorban ettől támadt az embereknek

kedvük, hogy M. Tullius Cicerót jelöljék consulnak. Azelőtt ugyanis a nemesség nagy része

dühödten féltékeny volt, és azt hitte, bemocskolódik a consuli intézmény, ha új ember nyeri el,

bármennyire kiváló is. Mikor azonban nyakukon volt a veszély, háttérbe szorult a féltékenység

és a gőg.

24. Így hát a népgyűlésen M. Tulliust és C. Antoniust választották meg consulnak. Ez az ered-

mény  először  megdöbbentette  az  összeesküvés  résztvevőit.  Csakhogy  Catilina  őrülete  nem

csillapodott, hanem napról napra tevékenyebbé vált: alkalmas helyeken fegyvereket helyezett

készenlétbe egész Itáliában, a maga és barátai hitelére pénzt vett fel és Faesulaeba vitte, egy

bizonyos  Manliushoz,  aki  később  megindította  a  háborút.  Ez  idő  tájt  állítólag  nagyon  sok

különféle  rendű  és  rangú  embert  vont  a  maga  pártjára,  sőt  néhány  asszonyt  is,  akik  eleinte

testük árulásából fedezték hatalmas költségeiket, de később, mikor koruk korlátot szabott az

ilyesfajta keresetnek, de a fényűzésüknek nem, óriási adósságba verték magukat. Catilina azt

remélte, hogy az ő segítségükkel föllázíthatja a városi rabszolgákat, felgyújthatja a várost, a

férjeket pedig vagy a maga pártjára vonhatja, vagy megöletheti.

25. Volt egy az asszonyok között, Sempronia, aki már sokszor követett el férfias bátorságra

valló tetteket. Származása, szépsége, férje, gyermekei révén szerencsésnek mondhatta magát;

jártas volt a görög és a latin irodalomban; citerázni és táncolni ékesebben tudott, mint ahogyan

tisztességes nőhöz illik, és a bujaság sok más kelepcéjét ismerte. Mindig minden kedvesebb

volt neki a tisztességnél és a szeméremnél. Pénzét vagy hírét kímélte-e kevésbé, nem könnyű

eldönteni.  Olyan  érzékiség  lobogott  benne,  hogy  gyakrabban  kezdett  ki  ő  a  férfiakkal,  mint

azok vele. Sokszor megszegte adott szavát, esküvel letagadta adósságát, cinkos volt gyilkos-

ságokban,  fényűzése  és  elszegényedése  a  vesztébe  kergette.  Ám  tehetsége  nem  mindennapi

volt:  verseket  faragott,  tréfákat  eszelt  ki,  társaságban  hol  szerény,  hol  behízelgő,  hol  kacér

volt. Egyszóval szellem és báj sugárzott belőle.

26. Az említett előkészületek után Catilina mindenesetre a következő évi consulságot is meg-

pályázta. Azt remélte, hogy ha jelölik, kénye-kedve szerint felhasználhatja majd Antoniust. De

addig sem maradt veszteg, hanem minden módon igyekezett Cicerót tőrbe csalni. Csakhogy

abból  sem  hiányzott  az  önvédelemhez  szükséges  fortély  és  ravaszság;  consulságának  már  a

legelején,  Fulvia  révén,  bőkezű  ígéretekkel  elérte,  hogy  az  említett  Q.  Curius  felfedje  neki

Catilina  terveit.  Hivataltársát,  Antoniust  a  dúsabb  provincia  átengedésével  eltérítette  állam-

ellenes szándékaitól; saját magát pedig titokban barátainak és clienseinek testőrségével vette

körül.

Mikor eljött a népgyűlés napja, és Catilinának sem jelöltetése, sem a consulok ellen a Mars-

mezőn  tervezett  merénylete  nem  sikerült,  elhatározta,  hogy  háborút  robbant  ki,  és  nyílt

döntésre viszi a dolgot, minthogy burkolt próbálkozásai csúfosan és balul ütöttek ki.

---