Erdészeti ökológia Vígh, Péter Varga, Zoltán Traser, György Szodfridt, István Standovár, Tibor Somogyi, Zoltán

ET_su % = összes csapadékhoz viszonyított evapotranszspiráció (összes párolgás) százalékos aránya

3. Az erdő és talaja

Szodfridt, István, Soproni Egyetem

3.1. Az erdővegetáció hatása a talajfejlődésre

3.1.1. Kőzetek mállása

A kőzetből talajjá alakulás fontos feltétele a fizikai mállás, vagyis a kőzet elaprózódása. Ennek segítésében a fás növényzet jelentős mértékben részt vesz, elsősorban gyökérzete révén. A repedésekbe belenőtt gyökerek évi növekedésük, vastagodásuk nyomán fokozatosan szélesítik a repedést. Évi vastagodásuk csekély, mert ilyen helyzetben a növekvő fák maguk is igen kismértékű törzsvastagodást mutatnak. Ennek ellenére a repesztő erő jelentős, mértéke Stefanovits (1981) szerint 100–150 N/cm². A gyökerek kőzetmállasztó hatása jól megmutatkozik a talajgödrökben, a talajszelvény C-szintjében, ha az szilárd kőzetből áll. A fagyökerek nemritkán 1 m mélységig is behatolnak az ilyen kőzetbe. A kémiai mállás elősegítésében az erdővegetáció alatt képződő nagy mennyiségű humuszsav és más, fagyökerek által kiválasztott gyökérsav játszik fontos szerepet és teremti meg a biológiai mállás felé az átmenetet. Utóbbiban jelentős részt vállalnak a talajban élő mikroszervezetek is. Ezek tevékenységéhez az erdő kedvező körülményeket teremt, és ezzel hozzájárul a biológiai mállási folyamatok egyenletesebbé tételéhez. Ez a szélsőségektől mentesebb talajállapot megteremtésében mutatkozik meg.

3.1.2. Erdőtalajok kialakulása

Erdővegetáció alatt a talajfejlődést, talajképződést erős anyagátrendeződés, kilúgozás jellemzi, erre pedig az erdők helyén mindig jelen lévő nagyobb csapadékmennyiség ad lehetőséget. A vízáram lefelé mozgó jellegű. Mivel a fagyökerek mélyebben helyezkednek el a talajban, a lefelé mozgó vizekben szállított növényi tápelemeket mélyebb szintekben veszik fel, ezért a vizekkel mélyebbre jutó egyes anyagok itt kicsapódnak, ilyenek a szeszkvioxidok és az agyag. A lefelé szivárgó víz hatására a feltalajból az alapkőzetből ottmaradt meszes vegyületek is lejjebb vándorolnak, ezáltal a felszín alatti közeg talajszintekre tagolódik és barna erdőtalajok esetén általában erősebben savanyú kémhatást mutat. Lejjebb ez a hatás kevésbé mutatkozik, itt a lemosott anyagok halmozódnak fel, ezért itt a kémhatás savanyúsága valamennyit enyhül, valamivel magasabb pH-értékeket találunk. A semleges határt a pH akkor lépi át lúgos irányban, ha az alapkőzet lúgos, és ennek nyomán a felhalmozódási szint és az alapkőzet választója alatt jelentkeznek 7-nél magasabb pH-értékek. Az elmondottakból következik, hogy az erdők alatti talaj általában savanyú kémhatású. Hazánk természetes elterjedésű fafajai is ilyen feltételekhez kötődnek, és a meszet nem kedvelik, függetlenül attól, hogy egyes vegetációs egységek magyar megnevezése – félreérthető módon – ezt sugallja (pl. „mészkedvelő tölgyes”).

3.1.3. Erdők és a talaj humuszos szintje

Erdő alatt változik a humuszfelhalmozódás is. A humuszképződés anyaga elsősorban lehullott levelekből, korhadó farészekből jön létre, társul hozzá a lágy szárú növényzet elhalt része is. Ezen anyagok lökésszerűen, ősszel okoznak nagyobb szervesanyag-felhalmozódást a talaj felszínén, majd ez az őszi és téli csapadék nyomán gyors bomlásnak indul, főleg, ha a mikroszervezetek tevékenységéhez szükséges enyhe, 15–20 °C feletti hőmérséklet is beáll.

Az avar bomlásakor többféle humuszsav szabadul fel, ezek savanyító hatásúak. Különösen jelentős ez a fenyvesek alatt, ahol az avar lebomlása a nagyobb gyantatartalmú tűk miatt lassabb, és a kisebb nitrogéntartalmuk miatt a folyamat tovább lassul.

A felszabaduló humuszsavak savanyítóan hatnak az alattuk lévő ásványi rétegekre is, ez is magyarázza az erdők alatti talajok savanyú kémhatását. Gyepes vegetáció alatt ilyenre nem kerül sor, mert a gyepek kevesebb szerves anyagot juttatnak a talaj felszínére, mint az erdő, másrészt a természetes gyepeknek elegendő kevesebb csapadék a humusz lebomlását kevésbé segíti. Átmeneti aszályos időszakok még inkább visszavetik a mikroszervezetek lebontó tevékenységét, ezért itt inkább a humusz felhalmozódására kerülhet sor. Az erdő számára szárazabb körülmények között a humuszfelhalmozódás az erdő alatt is megszokott jelenség, a csernozjom barna erdőtalajokban, barnaföldekben mindig jóval vastagabb humuszos szint képződik, mint pl. a humidabb klímához kapcsolódó, agyagbemosódásos barna erdőtalajon.

Hűvös klímában (boreális vagy montán fenyvesekben) a lassabb avarbomlás és a hidegebb időszakok miatt leálló és szünetelő mikroszervezet-tevékenység következtében a talajfelszínen jelentős bomlatlan avarréteg halmódik fel, a csapadéktöbblet hatására a humuszsavak erősebben éreztetik hatásukat, ily módon kedvező feltételek alakulnak ki a tipikus podzoltalajok létrejöttéhez.

3.2. Erdők és a talajok szerkezete

Az erdő hatása megmutatkozik a talaj szerkezetességének kialakításában is Az erdők fái jellegzetes, diós talajszerkezetet alakítanak ki, ez részben az egymástól távolabb elhelyezkedő gyökérágak által közrefogott, dió nagyságú szerkezeti elemek megjelenésében mutatkozik. E vonatkozásban az egyes fafajok eltérő képességűek. A lucfenyő pl. sekélyen futó tányéros gyökérzettel rendelkezik, ezért az ilyen gyökérzetű fáknak mélyebben már nincs diós szerkezetkialakítási képességük. Vele szemben a bükk vagy még inkább a tölgyfélék erős karógyökeret és ebből kiinduló erős oldalágakat fejlesztenek. A tölgyek gyökere még a levegőtlen, tömött talajszinteket is képes behálózni, ez a talaj levegőzöttségét kedvezően befolyásolja.

Az erdőtalaj felső, humuszos talajszintjében a szerkezet általában morzsás. Ennek magyarázata az, hogy az erdő alját nemritkán sűrű lágy szárú, túlnyomórészt pázsitfűfélékből álló gyepszint borítja. Ezek gyökérzete nagyon sűrű, de sekély és csak mellékgyökerekből áll, ezért morzsa méretű talajrészeket tudnak közrefogni. A morzsás talajszerkezet kialakulásához hozájárul a talajlakó organizmusok intenzív tevékenysége is (lásd a lebontókkal foglalkozó fejezetben). Az erdőtalaj szerkezeti és kémhatásbeli tulajdonságai szemléltetésére egy agyagbemosódásos barna erdőtalajt és összehasonlításul egy csernozjom talajszelvényt mutatunk be (56. és 57. ábra).

56. ábra - Andezitmálladékon kialakult, agyagbemosódásos barna erdőtalaj szelvénye és vizsgálati adatai (Stefanovits, 1981)

a – szelvény morfológiai képe; b – a mechanikai összetétel (a szemcseátmérő mm-ben); c – az alapvizsgálatok adatai, amelyek közül az ábra a KA és CaCo₃-érték tizedrészét mutatja (a hy érték % a talaj vízmegkötőképességét, a KA a kötöttséget, a pH a kémhatást jellemzi)

57. ábra - A mészlepedéskes csernozjom szelvénye és vizsgálati adatai (Stefanovits, 1981) (magyarázat az 56. ábrán)

3.3. A talajok hatása az erdőkre

A talajok a talajképző tényezők hatására alakulnak ki, ezért a talajok típusát mindig az dönti el, hogy milyen talajképző tényezők kapnak fontosabb szerepet kialakításukban. Nem kívánjuk valamennyi talajképző tényezőt bemutatni, mert az meghaladná e fejezet kereteit, ezért csupán a legfontosabb talajképző tényezők és a hazai talajrendszerben elhatárolt főtípusok kapcsolódására kívánunk rámutatni. Szemléletesen világítja meg ezt a kapcsolatot az 58. ábra.

58. ábra - Fő talajképző tényezők és a talajfőtípusok kapcsolata (Stefanovits, 1981)

Ebből kiolvashatjuk, hogy az erdők többnyire a klímával kapcsolhatók szorosabban össze, így jönnek létre a klímazonálisnak értékelhető barna erdőtalajok, de erdők vannak még a kőzet hatású talajokon is, ahol a klíma mellett már a talaj-képző kőzet is fontos szerepet játszik. Erdőket bőségesen találunk az öntés- és hordaléktalajokon is, ezeket a vízbőség teszi lehetővé. Ugyanezt mondhatjuk a mocsári erdők talajairól is.

A talaj erdőre gyakorolt hatása rendkívül sokrétű, valamennyi vonatkozását nem tudjuk felsorolni, csupán három tényezőt kell közülük kiemelnünk. A genetikai talajtípus a klíma- és hidrológiai viszonyok mellett az erdő létének feltétele, tehát az erdőhöz, földrajzi elterjedéséhez megfelelő genetikai talajtípus kialakulása szükséges. Ezen belül további tényező a talaj víztartó képességét, tápanyag- és levegőháztartását alapvetően befolyásoló fizikai féleség (homok, vályog, agyag). Mivel az erdőnek jelentős a vízigénye, a csapadék hasznosulásának lehető-sége túlnyomórészt ettől a tényezőtől függ. Közülük legkedvezőbbnek a vályogot kell tartanunk, míg a homok gyenge víztartó képességű és gyorsan átengedi magán a vizet, az agyag pedig ennek ellenkezője.

A harmadik, mérlegelésre érdemes tényező a talaj termőrétege, vagyis az erdő növényzetének gyökerei által hasznosítható talajréteg felszíntől számított mélysége. Minél mélyebb egy talaj termőrétege, annál nagyobb a szervesanyag-produkció lehetősége, annál igényesebb fafajokat tud eltartani, ezért ettől függ az erdő fáinak növekedése, szervesanyag- és dendromassza-produkciója.

Az elmondottakból következik, hogy minden talajtípushoz, a makroklimatikus és hidrológiai viszonyok komplex hatásának megfelelően, jellegzetes erdőtársulás kapcsolódik. A cseres-kocsánytalan tölgyes klímaövezet többletvízhatásól független fekete rendzina talaján pl. a cserszömörcés-molyhos tölgyes (Cotino-Quercetum) találja meg életlehetőségét, ugyanott a humuszkarbonáton vagy barna rendzinán a mészkedvelő tölgyes (Orno-Quercetum pubescenti-cerris) van otthon, míg a barnaföldhöz a cseres-kocsánytalan tölgyesek (Quercetum petraeae-cerris) kapcsolódnak. A gyertyános-tölgyesre, bükkösre (Ouerco petraeae-Carpinetum, illetve Melitti-Fagetum) az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, ezek savanyúbb változataira (Luzulo-Querco-Carpinetum vagy Deschampsio-Fagetum) pedig az erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok, esetleg podzolos barna erdőtalaj jellemző, a Querco robori-Carpinetum pedig a pangóvizes barna erdőtalajokhoz köthető (Szodfridt, 1991). A kapcsolódások lehetőséget nyújtanak kétes erdőtársulások vegetációrendszertani besorolásához is. Az emberi hatás ugyanis sokszor változtatott a növényi összetételen. Az egykori gyertyános-tölgyesekből, gazdasági megfontolások miatt, sok esetben kiirtották a gyertyánt, az egyszintűvé vált tölgyes aztán azokat a gyepszinti növényfajokat tudta befogadni, amelyek a természetesen is előforduló, ugyancsak egyszintű cseres-tölgyesek alatt vannak a helyükön. Az ilyen kétes esetek tisztázásához a talaj- és termőhelyi tényezők felvétele teremti meg a lehetőséget. Az előbbi példánál maradva, ha a talajtípus barnaföld, akkor cseres-tölgyes, ha agyagbemosódásos barna erdőtalaj, akkor pedig gyertyános-tölgyes a potenciális erdőtársulás.

3.4. Az erdők szerepe a talajvédelemben

Ismeretes, hogy a már kialakult talajok legfőbb veszedelme, ha a talaj felszínére jutott csapadékvizek vagy a hirtelen nagy bőségben megjelenő hóolvadékvizek a talajt lemossák. Az ilyen folyamatokkal szemben az erdő többféle módon nyújt védelmet; egyrészt megakadályozza azt, hogy a talaj felszínén elfolyó vizek keletkezhessenek. A talajpusztulást, vízeróziót ugyanis leginkább az okozza, hogy a hirtelen érkező vizek nem tudnak gyorsan beszivárogni a talajba, a be nem szivárgott hányad a talaj felszínén a lejtő irányába elfolyik a gravitáció hatására, és a laza talajból is elragad annyit, amennyinek szállítására képes. Erdő alatt a víz talajba jutásához jobb feltételek vannak, csökken az eróziót okozó elfolyó víz mennyisége. A beszivárgást fékező talajtömődöttség a fagyökerek lazító hatása miatt enyhül. Másrészt az erdő fékezi a talaj átfagyását. Ily módon nem lehet a víz beszivárgásának gátja a hosszú időn át fagyott talaj.

Fontos az erdő szerepe a talajpusztulás megállításában azzal is, hogy a talaj fölé záródott lombsátort húz, vagyis a nyári esős időszakban nagy mechanikai erő-vel lezúduló, nagytömegű és nagy intenzitású záporok vize nem érheti közvetlenül a talaj felszínét, mert több növényi szint, valamint az avartakaró útját állja. Ezzel a hatással vegetációs időn kívül is számolhatunk, elsősorban a fenyvesek alatt.

Csökkenti a talajlemosódást az erdő azzal is, hogy a sűrűn álló fák és cserjék, valamint a lágy szárú növényzet is a lejtőn lefelé elinduló és hordalékot, talajrészeket szállító vizet megszűri, lerakódásra készteti, ily módon az erdő alatt több talaj maradhat vissza. Előnyös az erdő avartakarója is.

Az elmondottakat igazolják a Szőnyi László által Mátrafüred környékén létesített erdei hordalékmérő adatai (in Danszky, 1972). Eszerint a lehulló csapadék 4%-a jelenik meg elfolyás alakjában a lejtő alján, ha a területet erdő borítja, 15%-a, ha le-gelő fedi, míg 60%-a, ha a területet szántóként hasznosítják és az év nagy részében fedetlenül áll. Ugyanezen mérőhelyen mérték a lemosott hordalék mennyiségét is. Ha az összes lemosott hordalékot 100%-nak vesszük akkor 99,5% a szántóról érkezett, 0,5%-a legelővel borítottról, míg az erdő alól gyakorlatilag nem jutott le hordalék a gyűjtőbe.

Mindebből következik, hogy talaj- és környezetvédelmi célokra olyan erdő alkalmas, amelyik gyorsan nő és gyorsan záródik a koronasátra, vastagabb avartakarót képez. Jórészt ez magyarázza, hogy miért nem tud a magyar erdészet lemondani a dolomittörmelékes lejtőkön ültetett feketefenyvesekről még akkor sem, ha a természetvédelem ezt helyteleníti. Igaz, hogy a feketefenyő nem őshonos hazai fafaj, de igénytelen, és a mostoha, száraz viszonyok között is néhány évvel kiültetése után (a 6–8. évben) már záródik, talajvédő hatása érvényesül. Ugyancsak kedvező, hogy vastag avartakarója saját tömegének többszörösét kitevő vizet képes visszatartani.

A víz okozta talajpusztuláshoz néhány év is elegendő, míg a talaj újraalakulásához hosszú idő szükséges. Az agyagbemosódásos barna erdőtalaj jellegzetes kialakulása az alapkőzettől és a talaj fizikai tulajdonságaitól függ. A kötött talajokon lassabb, homokon gyorsabb a talajképződés. Míg kovárványok kialakulásához 1000 évnél rövidebb idő is elegendő, löszön vagy agyagos üledéken az erdőtalajok kialakulása több ezer évet vesz igénybe, gyakorlatilag Közép-Európában a talajfejlődés az egész holocénra kiterjedt, ami tízezer évet jelent (Stefanovits, szóbeli közlés). A mezőségi talajok fejlődése sem gyorsabb, orosz források radiokarbonos kormeghatározás alapján 8000 éves csernoznomokról írnak. Ez egybevág Füleky (1988) vizsgálataival, miszerint 1 cm vastag humuszos szint létrejöttéhez kb. 100 év kell. Mindez arra utal, hogy egyrészt az erdő talajvédelmi szerepköre lejtős területeken sokkal fontosabb, mint fatermesztési szerepe, másrészt pedig azok a feltételezések, amelyek szerint egyetlen pionír jellegű erdőállomány-ge-neráció elegendő lenne az erodált, degradált talajok regenerálására, erősen túlzónak tekinthetők.

De az erdő nemcsak a víz romboló hatásától óvja a talajt, legalább annyira fontos védő szerepet tölt be a szél szállító hatásával szemben is. Elsősorban a könnyen levegőbe emelhető homok- vagy láptalajok kotus alkotórészeinek elszállításával okozhat jelentős károkat. A szélkár, a defláció elleni védekezésnek sok lehetősége van, közülük rövidre fogva azt kívánjuk kiemelni, hogy a szél útjában álló erdő gyökereivel köti a laza talajokat, a már levegőbe emelt talajrészeket lerakásra készteti.

Az erdőnek jelentős szerep jut még a rajta átfolyó patakok, erek vízminőségé-nek megőrzésében is. Erre vonatkozóan Füher E. végzett vizsgálatokat (1980) a soproni hegyvidék egyik legnagyobb patakjában, a Rák-patakban. Nyomdokain haladva hasonló méréseket készített Klinger Z. (1983) is. Az utóbbi munkája jól szemlélteti az erdő kedvező hatását. Az erdős környezetben futó patak vizének hőmérsékletét 10-11 °C-nak találta a mérések idején, míg a víz erdő nélküli szakaszán ugyanezen patakban a víz hőmérséklete 17-18 °C volt. A hőmérséklet emelkedésével arányosan csökkent a víz oxigéntartalma, és vele együtt megváltoztak a patakban lejátszódó fizikai-kémiai és biológiai jelenségek is. Az oxigén csökkenése nyomán gyengült a mikroszervezetek szerves anyagokat lebontó tevékenysége, mindez a víz erősebb szennyezését eredményezte. Ily módon tehát az erdő a környezetében futó patakok vizének hőmérsékletére és ezen keresztül a víztisztaság megőrzésére jelentős hatással van.

A Rák-pataknál megkezdett méréseit Führer E. a Balaton-felvidékről a Balatonba befolyó több patak vizsgálatával folytatta (1983). Fontosabb megállapításait az alábbiakban idézzük:

• 
  Az erdővel borított területekről eredő patakok (Ráskói- és Vese-patakok) tápanyagterhelése kisebb, mint a mezőgazdasági területekről eredő patakoké (Örvényesi-Séd és mellékága).
  
• 
  Az erdőből eredő patakok tápanyagtartalma az erdőt elhagyva és a mezőgazdasági területen áthaladva nagymértékben megemelkedik. A nagyüzemi állattartás és legeltetés miatt megnövekedett nitrit-nitrogén mennyisége a pataknak erdőn való átfolyása után majdnem felére csökkent.
  
• 
  A nitrát-nitrogén esetében az erdősült vízgyűjtőben a tenyészidőszakok között nincs különbség, szemben a mezőgazdaságilag hasznosított területeken átfolyó patakvízzel, mivel utóbbi esetben a nitrát-nitrogén nagy része a nyári időszakban jut a patakba.
  
• 
  Az összes szervetlen nitrogén nagysága szorosan összefügg a vízgyűjtők erdő-sültségével. Az erdősültség növekedésével értéke csökken.
  

A bemutatott megállapítások egyértelműen jelzik, hogy az erdőállomány-tervezést célszerű vízgyűjtőként végezni, környezetvédelmi hatása ekkor jelentkezik megfelelő hatásfokkal, valamint üdülési célokat szolgáló vizek környékén a vízminőség megóvása érdekében is növelni kell az erdősült területek nagyságát.

3.5. Az erdők és a talajhasználat kapcsolata hazánkban

Hazánk erdősültsége 1990-ben (Halász, 1990) 18,2% volt, ez jóval kisebb, mint az európai átlagot jelző 27,1%. Az elmaradás oka minden bizonnyal a természeti adottságok különbözőségében, többek között a talajviszonyokban is rejlik. Mivel a talaj ilyen fontos helyet foglal el az erdők térfoglalásának megítélésében, érdemes áttekintenünk, hogy a hazánkban előforduló genetikai főtípusok milyen mértékben borítottak erdővel, az erre vonatkozó számadatokat a 40. táblázatban számítottuk ki az összeshez viszonyítva. A 40. táblázat adatai alkalmat adnak egy vázlatos erdészetpolitikai értékelés kialakítására, ezt a következőkben ismertetjük.

40. táblázat - Talajtípusok erdősültsége hazánkban (Várallyai et al., 1980, valamint Király L. adatainak felhasználásával)

Főtípus neve	Összes területe (ha)	Erdővel borított (ha)	Erdősültség mértéke (%)
Váztalajok	770 050	373 078	48,1
Sötét színű erdőtalajok	263 200	145 955	55,5
Barna erdőtalajok	3 176 550	867 743	27,3
Csernozjomok	1 091 580	35 723	3,3
Szikes talajok	539 240	7 790	1,4
Réti talajok	2 882 340	58 937	2,0
Láptalajok	124 590	12 997	10,4
Öntés- és hordaléktalajok	239 990	69 739	29,1

A mocsári erdőkre vonatkozó adatok bizonytalanok, ezért a táblázatban nem szerepelnek.

A hazai váztalajok közel felét erdők borítják. Elsősorban az alföldi térségek futóhomokos és gyengén humuszos homoktalajait, de nem kisebb mértékben a hegyvidékek köves váztalajait is. Előbbiek mezőgazdasági termesztéssel kis sikerrel és gyenge gazdasági hatékonysággal művelhetők, ugyanakkor az erdők, bár fatermő képességük itt nagyon gyenge, a talaj, a levegőtisztaság védelmét és egyéb, nem materiális szolgáltatásokat jól gyakorolják. A köves, sziklás váztalajoknak pedig más hasznosítási lehetősége nincs, itt csak azokat a talajokat kell erdőtől mentesen meghagynunk, ahol természeti értékeket magukban foglaló gyeptársulások találhatók. Számíthatunk arra, hogy a homokos váztalajok közül a racionális gazdálkodás követelményei miatt további területeket ajánlanak fel erdőtelepítési célra. Közülük azokat kell megtartanunk eredeti állapotukban, amelyeket nyílt vagy zárt homoki ősgyepek borítanak, míg azokat, amelyeket a mezőgazdasági művelés természetes állapotukban már megbolygatott, nyugodt szívvel ajánlhatjuk fel az erdőtelepítés céljaira még akkor is, ha kedvezőtlen adottságaik miatt ezeken csak honosított fafajok gyenge növekedésű erdőivel számolhatunk.

Valamivel nagyobb a kőzet hatású talajok erdővel borítottsága. Mivel ezek hegy- és dombvidékeinken előforduló talajok, ráadásul többnyire meredek lejtésekben helyezkednek el, talajvédelmi megfontolásokból célszerű erdőt telepíteni rájuk, jelentős tartalékot képeznek az erdők számára. Itt már honosított fafajokon kívül okkal-móddal, egyéb körülmények kedvező volta esetén, a hazai flóra tagjaként előforduló tölgyfajokkal és kísérőikkel is számolhatunk, sőt magasabb térszintekben, a bükkös klímaövezetben, még a bükkösök is helyükön vannak.

Az erdőknek legkedvezőbb barna erdőtalajoknak mintegy negyede erdősült. Ennek az az oka, hogy az ilyen talajok kedvező domborzati fekvésben mezőgazdasági művelésre kiválóan alkalmasak, jóllehet nem ritkán csonka barna erdőtalajok alakjában mutatkoznak, és utóbbi esetben már ténylegesen cselekednünk kell a további talajpusztulás megállítása érdekében. Ezért a barna erdőtalajok közül elsősorban azokat kell erdősítenünk, amelyek ilyen veszélynek kitettek, a többire pedig a mezőgazdálkodás általános helyzetének alakulásától függően gondolhatunk. A csernozjom talajok elsősorban mezőgazdasági növénytermesztéssel hasznosíthatók, itt az erdőnek nincs sok esélye. Száraz adottságuk, mésztartalmuk és előfordulásuk helyén a csekély mennyiségű csapadék miatt itt az erdőnek legfeljebb mezőgazdasági védősávok vagy majorfásítás alakjában tudunk jövőt jósolni. A szikes talajok természeti adottságaik miatt erdősítésre általában nem alkalmasak. A kevés kivételt nagyon gondos előzetes termőhelyi értékelés segítségével választhatjuk ki. Az erdők szerepköre itt kizárólag csak a talajjavítás lehet, fatermesztési célokat nem szolgálnak, várható gyenge növekedésük miatt. Több esélye van az erdőnek a réti talajokon. Arányszámuk igen alacsony, itt megfelelő vízrendezési körülmények között és az altalaj szódamentessége esetén lehetőség nyílna több erdő telepítésére, elsősorban az őshonos tölgyfafajokkal. De csak akkor, ha a réti talajok alól nem vezették el a talajvizet. A láptalajok tizedrésze erdősült, elsősorban kiterjedt lápvidékeinken vannak ilyen esetek. A további erdőtelepítés a vízrendezés helyzetétől függő adottság, ha az erdőhöz és a láptalajokon sikerrel telepíthető fafajoknak megfelelő vízmennyiség rendelkezésére áll. Nagy jövője van a mezővédő sávok telepítésének, mivel a láptalajokra jellemző kotu könnyű, a szél gyorsan elviszi, ennek megfékezése és ezáltal a mezőgazdasági termesztés biztonsága ezt kívánná.

Az öntés- és hordaléktalajok igen nagy értékű és produkciójú erdőállományokat képesek fenntartani. Mind a természetesen előforduló puhafás és keményfás ligeterdőkkel, mind pedig – ezek hiányában – a nyárültetvényekkel hasznosíthatók az ilyen talajok. A hullámtéren a mezőgazdálkodás ugyanakkor kockázatos tevékenység a váratlanul megjelenő vízborítás miatt, ezért az erdők további térhódítására számítani lehet.
7. fejezet - A biodiverzitás védelme és az erdőgazdálkodás

Az ipari országokban egyre nagyobb súllyal érvényesülő környezet- és természetvédelmi szempontok az erdőgazdálkodás kritikusabb megítéléséhez vezettek. Az erdők egészségi állapotának romlása feletti aggodalom Európában tovább erősíti ezt. A hazai közvéleményben és a politikában is megjelenő feszültségeket jelzik a különböző hasznosítási és védelmi törekvések egybehangolásának nehézségei a természetvédelem, az erdő,- a víz- és vadgazdálkodás területén.

Az erdőgazdálkodással szembeni kritika fő szempontjai a természetes felújítások és ezzel együtt a természeteshez közel álló erdőkezelés nem kielégítő részaránya, a természet- és környezetvédelmi szempontból káros hatású fahasználati módszerek (tarvágások, erélyes gyérítések, erdei útépítések stb.) alkalmazása, általában a biodiverzitás veszélyeztetése.

Az erdőt érő antropogén hatásokat tekintve figyelembe kell venni, hogy ezek között az erdőgazdálkodás csak egy, bár kétségtelenül meghatározó tényező. Jelentőségében mind a mai napig alábecsült az ugyancsak antropogén immisszió, a száraz és nedves ülepedés hatása, ugyanúgy az erdőket igen súlyosan érintő vízrendezések, továbbá az erdei vadkár következményei. Ide tartoznak még a bányászat, az erdei üdülés terhelő hatásai is. Mindezek a hatások a mai civilizáció rendkívül sokrétű igényét és sokféle terhelését jelzik az erdőkkel szemben.

Kétségtelen, hogy az erdők antropogén terhelése a posztmodern társadalmakban összetettebb, mint valaha. Világosan kell látni azonban, hogy már az ipari forradalom előtti történelmi korszakokban is jelentős volt az emberi hatás a vegetáció összetételére. Már a prehisztorikus ember egyszerű eszközei (elsősorban a legeltetés, a tűz alkalmazása révén) alkalmasak voltak az érzékenyebb ökoszisztémák tartós befolyásolására, elsősorban a szárazabb klímájú övezetekben. Így Magyarországon már a honfoglalást megelőző időkre sem feltételezhetünk bolygatatlan, természetes állapotokat.

A jelenlegi helyzet és egy feltételezett ideális állapot egybevetését nehezíti az éghajlat ingadozása is. Az utolsó felmelegedés (a holocén) korszaka mindössze 10 000 évre tekint vissza, ezalatt drámai eltolódások jelentkeztek a vegetáció öszszetételében. Könyvünk írásakor e században példátlan mértékű aszályos időszak tart, amelyről természetesen nem állapítható meg, hogy átmeneti jellegű vagy a feltételezett klímaváltozás előfutára-e. Kihatása az erdőállományok struktúrájára és faji összetételére szemünk előtt zajlik.

Biztosra vehető tehát, hogy az erdei ökoszisztémákban világszerte és hazai viszonylatban egyaránt megfigyelhető kedvezőtlen tendenciák nem írhatók kizárólag az erdőgazdálkodás számlájára. Ahhoz, hogy az erdészet teendőit reálisan megítélhessük, valamennyi tényezőt jelentőségének megfelelően figyelembe kellene venni, és ismerni kellene azt a célállapotot, amelynek elérése kívánatos. Mindez korántsem egyszerű. Így pl. az immissziós eredetű nitrogén ülepedésével kapcsolatosan egy adott erdőállományban sem a pillanatnyi terhelést nem ismerjük, sem az ideális (bolygatatlan) állapotot; még kevésbé ismeretes a jelenlegi terhelés jövőbeni alakulása és következményei.

Hasonló példák folytatása nélkül belátható, hogy az erdőgazdálkodás célkitűzéseinek meghatározása nem választható el sem a környezetállapottól, sem a társadalmi-gazdasági folyamatoktól. A feladat az erdő mint ökoszisztéma teherbíró képességének és az emberi társadalom igényeinek hosszú távú összehangolása: a fenntartható fejlődés útja. A tennivalók mindenütt sürgősek, de a prioritásokban jelentős regionális eltérések vannak. Míg pl. a trópusokon az erdőfogyás valós és sürgető gond, Közép-Európában felesleges az „erdők irtásától” óvni, mivel a század eleje óta ellenkező tendenciák regisztrálhatók: az erdőterület mindenütt gyarapodik.

1. A biodiverzitás jelentősége és összetevői

Mátyás, Csaba, Soproni Egyetem

1.1. A diverzitás formái és kiváltó tényezői

Kevés szempont fogja a közeljövő erdőgazdálkodását olyan erősen befolyásolni, mint a biológiai diverzitás megőrzésének igénye. Az emberi életminőség elválaszthatatlanul összefügg a biodiverzitás megőrzésével, ugyanakkor éppen a diverzitás az, amelyet a posztmodern civilizáció társadalma a legkedvezőtlenebbül befolyásol.