Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A krakkói egyetem és a magyar művelődés

Rövidke cikkemet magyarázkodással kell kezdenem: nem a címe miatt, tudniillik ugyanezzel a címmel a krakkói egyetem hatszázéves jubileumára, 1964-ben, könyv is jelent meg,⁴¹⁴ hanem inkább azért, mert erről a témáról aránylag sokan és sokat írtak, mi szükség tehát az eddigieket, kiváltképp egy minap megjelent könyv árnyékában, egy újabb cikkel szaporíta­nom.

A pőre valóság: nem is cikket, hanem vaskos monográfiát kellene végre-valahára írni, amely ezt a közel száz éve bolygatott kérdés-komplexust az eddigi kutatások eredményeinek erős kritikával való megrostálásával, illetve újabb, alapos kutatások megejtése után - a ma mód­szerével, gyökerében ragadja meg. Az említett - 1964-ben megjelent - könyv szerzője, Kovács Endre ugyanis, mint már műve alcíme is elárulja (Adalékok a magyar-lengyel kapcsolatok XV-XVI. századi történetéhez), nem ezt tűzte ki célul.

A jelen esetben természetesen én sem; de kis cikkemben mégsem adalékolni szeretnék, hanem a lengyel-magyar kapcsolat-történet hagyományos módszereivel szakítva, csupán egy, de, szerintem központi és alapvető problémára szorítkozom. Ez pedig az, vajon a krakkói egyetem kb. 1400-1535 között (minket magyarokat ugyanis a lengyel universitás hatszázéves működésének csak ez a szakasza érint és érdekel közelebbről!) középkori értelmiségünk melyik rétegének, illetve rétegeinek megerősödésében, pallérozásában játszott szerepet? S ehhez magától értetődően kapcsolódik: miben és mennyiben?

1.

Középkori hazai értelmiségünk éppen az említett időszakaszban erősödik meg szemlátomást és differenciálódik fokozott mértékben. Noha a kulturális-ideológiai alap mindvégig közös: a késő középkor vallásos, klerikus műveltsége, - már nemcsak a szinte kizárólagosan egyhá­ziak­ból álló magas (a királyi kancelláriában vezető pozíciókat betöltő püspökök, prépostok, stb.), közép- (a káptalanok, illetve hiteleshelyek kanonokjainak egy része, a szerzetesrendek vezető szerzetesei, stb.) és alsó értelmiségre (oltárospapok, plébánosok, stb.) oszlik, hanem a közép- és az alsó értelmiség már egyházi és világi rétegre is tagolódik, továbbá a világi pedig köznemesire és polgárira.

Magyarországnak - a két tiszavirág életű kezdeményezést: a pécsi studium generale-t (1367) és a pozsonyi Academia Histropolitana-t (1467) nem számítva - egyeteme a XVII. századig (1635 Nagyszombat) nem lévén, az itthon elérhető legmagasabb műveltséget a dominiká­nusok, illetve a franciskánusok rendi főiskoláin (studium generale) lehetett megszerezni, ter­mészetesen csak az illető szerzet tagjainak. A tanulni vágyók zöme csupán a csökken­tettebb műveltséget adó hazai káptalani, kolostori, városi, vagy plébániai iskolákat látogatta, illetve végezte el. Nagyrészt ezekből az iskolákból kikerültek alkották értelmiségünk aránylag széles rétegét. Így az egyházi mellett az igen jelentős világi, úgynevezett deák-réteget, amelynek tagjait, miután iskolájukat elvégezték, s majd bizonyos jogi, stb. gyakorlatra tettek szert, főúri, káptalani, városi, mezővárosi szolgálatba álltak prókátornak, jegyzőnek, tanítónak, stb., nagy­részt familiárisként, s megkülönböztető értelmiségi címük is volt: literatus, magyarul pedig: deák. A XV-XVII. század magyar szellemi életében is fontos szerepet játszottak, kiváltképpen az anyanyelvű, nem túlságosan nagy igényű, de mégis jelentős, úgynevezett deák-költészet művelésével.

A deákokat, s velük együtt az egész alsó értelmiségi réteget nyugodt lélekkel kizárhatjuk a további tárgyalásból, hisz ezek közvetlenül alig kaphattak valamit a krakkói (illetve más) egyetemtől. Közvetve is csak akkor és annyit, ha netán iskolamesterük a krakkói egyetem artes-én járt, és az ott tanultakból több-kevesebbet hazai tanítványainak is előadott.

Más megfontolásból, de ugyanígy kirekesztődik a magyarországi magas értelmiségi réteg is! Ez az igen keskeny elitréteg ugyanis nem a krakkói (avagy a bécsi) egyetemen végzettekből rekrutálódott, pontosabban: tagjai magas műveltségüket nem ezen az egyetemen szerezték. De nem is szerezhették volna ott, mert a krakkói universitas az egész XV. század folyamán lényegében a skolasztikus középkori vallásos műveltségnek volt a tűzhelye. A XV. század vezető műveltségét, a humanista műveltséget a polgári Itália iskolái, egyetemei adták, első­sorban Ferrara, Bologna és Padova. S a magyarok közül mindazok, akik a budai nagyobb kancelláriába kerültek és akartak bekerülni, egészen Mohácsig (1526) Itáliában tanultak.

A XV. század első négy évtizedében még alig akad magyar humanista értelmiségi, ezért a legfontosabb értelmiségi pozíciókat olaszok és főként horvátok töltik be. A magyarok csak a század negyvenes éveitől kezdték látogatni - igaz, nem nagy számban - azokat az észak-itáliai iskolákat, amelyek a kor legfelkészültebb, humanista műveltségű diplomatáit, értelmiségieit képezték. A humanista iskola pedagógiai célkitűzéseinek tengelyében ugyanis a közéletben vezető szerepet vivő tudósrétor diplomata, a perfectus orator kialakításának eszménye állt. Kiváló latin stilisztákat, ügyes szónokokat nevelt, tehát oly gyakorlati erények elsajátítását célozta, amelyeknek később, városi vagy fejedelmi szolgálatban, fontos diplomáciai levelek írásakor, kényes követi megbízatások alkalmával, ünnepi orációk, versek készítésekor, politi­kai propagandairatok szerkesztésében volt látható gyakorlati haszna. S az itt kapott művelt­séget a kánon-, illetve a római jog elvégzése tetőzte be.

Humanista stúdiumaikat a magyarok mindig a legdivatosabb olasz mestereknél tanulták. 1447-től 1460-ig Guarino da Verona (1344-1460) ferrarai iskoláját látogatták. Innét került ki például az első, s egyben a legnagyobb humanista poétánk, Janus Pannonius (1434-1472). Majd az öreg Guarino halála után fiáét, Battista Guarinoét. A század utolsó két évtizedében Padovát és Bolognát favorizálták: ott Calfurnio, emitt pedig az idősebb Filippo Beroaldo (1453-1505) tanította az artes-t. Beroaldo halála után - a XVI. század első két évtizedében - az ő tanítványai: Giovan Battista Pio, Acchile Bocchi, illette Romolo Amasco a magyarok által leginkább frekventált olasz professzorok.

Bár Magyarországnak nem volt egyeteme, mutatis mutandis ugyanez mondható az egyetem­mel vagy egyetemekkel rendelkező európai országok legtöbbjéről: felső értelmiségük leg­jobbjai ugyanezeket az olasz iskolákat látogatták. Köztük a lengyelek is!

Persze magas értelmiségünk reprezentásai közül nem egy a krakkói vagy a bécsi egyetemet is látogatta, illetve mind a kettőt, sőt ezeken egyetemi grádust is szerzett, de - és ez a jellemző és a törvényszerű! - ezeket az egyetemeket, illetve az itt kapott műveltséget középfokúnak tartva, Itáliába mentek, hogy ott tanulmányaikat betetőzzék, megkoronázzák. Például reneszánszunk egyik legmarkánsabb egyénisége, a kerékgyártó jobbágy fiából esztergomi érsekké és bíbor­nokká emelkedett, s kezét még a pápai tiara után is kinyújtó Bakócz Tamás (1442?-1521) 1463-ban iratkozott be - Thomas de Erdet néven - a krakkói egyetem artes-ére, hol a követ­ke­ző évben a baccalaureatust is megszerezte. Innét a bécsi egyetemre ment, majd pedig Itáliában töltött több évet. 1465-ben már a bolognai egyetemen a „dominorum ultramontanorum” rectora. Bolognán kívül a ferrarai és a padovai egyetemen is tanult.

Egy másik, közel félszázaddal későbbi példa: Magyi Pál alnádor fia, Sebestyén 1508-ban tanítványa volt Krakkóban Paulus Crosnensis Ruthenusnak, ki már tagadhatatlanul humanista professzor volt. A magyar tanítvány azonban nem elégedett meg a Krakkóban szerzett huma­nista tudással, többre tört: 1513-ban már Bolognában találjuk - Acchile Bocchinál.

Fölösleges minden további példa, mert a többi is csak ugyanezt a konstellációt mutatná: a krakkói, illetve az olasz egyetemek látogatásának időbeli egymásutánja fokozati egymásutánt is takar - az itáliai egyetemek javára. S alig lehet kétséges, anélkül, hogy a krakkói egyetemet lebecsülnénk: magas értelmiségi rétegünk magas műveltségét az olasz egyetemek számlájára kell írnunk, s nem a krakkóiéra avagy a bécsiére.

2.

Miután mind az alsó, mind pedig a magas értelmiségi réteg kiesett a játékból, - egyedül a középértelmiség maradt a színen. E nagyrészt egyháziakból összetevődő középértelmiség tagjainak zöme studium generalét, illetve egyetemet járt vagy végzett. Az egyetemek közül csupán csak kettő jön számításba: a krakkói és a bécsi, mert a prágait Husz János elítélése óta a magyarok nem látogatták. E két egyetem körülbelül egy szinten mozgott, s az orvosi fa­kul­tást nem számítva, lényegében a papságra készített elő, vagyis az ahhoz szükséges művelt­sé­get óhajtotta nyújtani, még akkor is, ha ennek kapcsán világi műveltségi elemeket is adott. Az ezeken az egyetemeken szerezhető műveltség - főként a XV. században - erősen konzervatív volt: a késő középkor egyházi skolasztikus műveltsége, minden rekvizitumával együtt.

E két közép-európai egyetemre Magyarországról a tárgyalt időszakasz folyamán kb. 8000 tanuló iratkozott be, ebből a krakkói egyetemre beiratkozottak száma 3500-ra tehető. Igen sokan voltak azonban, akik mind a két egyetemen megfordultak. A magyar feudális viszo­nyok­ra jellemző, hogy míg a deák rétegnek legalább 80 százaléka magyar nemzetiségű, addig a Bécsben, illetve a Krakkóban tanulók közt alig képviseltetik magukat 20-25 százalékkal, a fentmaradó többség a hazai városi, illetve mezővárosi német polgárság fiainak sorából került ki. S a magyar köznemesség és a magyar mezővárosi polgárság fiai nagyobb számban csak a XV. század ötvenes éveitől kezdve jelennek meg a nevezett univerzitásokon.

A bécsi egyetem elsősorban az ország nyugati részéből, illetve Pestről és Budáról, valamint az erdélyi szász földről vonzotta a tanulókat. Krakkó pedig a közeleső észak-magyarországi részekről, főként Szepességből, a század második felétől kezdve pedig a Csanádi, pécsi, erdélyi és a zágrábi egyházmegyék területéről.

A magyarországi tanulók túlnyomó többségükben csak az artista fakultást látogatták, a többi fakultást viszonylag igen kevesen. Egyetemi grádust aránylag elég sokan szereztek. Így például az 1400-1500 között beiratkozott kb. 2300 magyarországi hallgató közül 390 kapta meg a baccalaureatust, 79 pedig a magisteri titulust. Az egyetemről hazatérve, kiváltképp ha titulust is hoztak magukkal, káptalanjaikban, vagy szerzetesrendjükben vezető állásokhoz jutottak, illetve jobb plébániákhoz vagy iskolamesterséghez stb., hol a Krakkóban szerzett képességüket, tudásukat bőven kamatoztathatták a közösség hasznára s a maguk javára.

3.

Az eddig mondottakból remélhetőleg kiviláglott, hogy mi is volt számunkra a krakkói alma mater leglényegesebb funkciója: a bécsi egyetemmel együtt ez nevelte, ez töltötte fel nagy­részt középértelmiségünket. Bár e tényből már logikusan következik, mily sokat köszönhet Krakkónak a magyar művelődés, mégsem árt kissé konkrétabban körvonalazni, hogy ez a középértelmiség milyen szerepet játszott az egykorú magyar szellemi élet és irodalom történe­tében.

A késő középkor magyar literatúráját - kissé sematikusan és elnagyolva - három rétegre bont­hatjuk. A legfelső réteg a legmodernebb, de a legvékonyabb is, a XV. században még eléggé vékony pénzű, joggal arisztokratikusnak mondható humanista latin literatúra, mely csak a Jagelló-korban (1490-1526) kezd terebélyesedni. Ez alatt, egy emelettel lejjebb, ennél jóval szélesebb, vele csak néhány ponton érintkező latin nyelvű irodalom létezett. Szellemében és stílusában maradi, középkori hagyományokat követ. - Végül e két, művelt literatúra mellett tenyészett az anyanyelvű énekköltészet, amely részben szintén most teszi meg az első lépéseket az írásbeliség felé, azaz hogy primitív műköltészetté váljon.

A humanista literatúra a XV. században még kizárólagosan a magas értelmiség irodalma. (S hogy milyen módosulások történnek vele a Jagelló-korban, arra még visszatérek!) A primitív műköltészetté alakuló anyanyelvű énekköltészet pedig elsősorban a deák-rétegé. S ezek után a felvázolt gondolatmenetből is szinte kiugrik, hogy a nem-humanista, középkori foganású latin literatúra gazdája, művelője, illetve magyarrá plántálója nem lehet más, mint a középértel­miségi réteg, jobban mondva ennek alkotó tagjai.

E rétegnek és latin nyelvű vallásos irodalmának reprezentatív nagy alakja a franciskánus Temesvári Pelbárt (1440-1504), ki 1458-ban iratkozott be a krakkói egyetemre, hol 1463-ban baccalaureatus artium-ot szerzett, majd később teológiai doktorátust. Nagy prédikációs kötetei (Pomerium, Stellarium stb.) kora és utókora egyházi „bestsellerei” voltak. A magyar alapítású pálos rend történetírói, Dombrói Márk és Gyöngyösi Gergely (1472-1545) rendfőnökök, szintén Krakkó neveltjei. S így folytathatnók a jeles egyházi írók sorát...

E réteg Temesvári Pelbárt mellé állítható reprezentatív világi alakja Werbőczi István (1460 k.-1542), kinek Tripartituma (Bécs, 1517.) a magyar nemesi szokásjog első koncepciózus tudományos összefoglalása, mely 1848-ig az uralkodó nemesi osztály jogi-ideológiai fegyver­tára, mondhatni - bibliája volt. Ő 1492-ben, Stephanus Oswaldi de Kerepec néven, iratkozott be a lengyel univerzitásra.

Mint már említettem, e réteg egyházi tollforgatói hozták létre az anyanyelvű, úgynevezett kódexirodalmat is, mely a latinul nem tudó apácák, illetve laikus szerzetesek számára a középkorvég latin nyelvű, ájtatos irodalmát tartalmazza magyar fordításban, köztük sok szemel­vényt Temesvári Pelbárttól is. A név szerint ismert fordítók közül Váci Pál dominiká­nus 1458-ban nyerte el Krakkóban a baccalaureatus-fokozatot, Nyujtódi András franciskánus pedig 1509-ben járt ugyanott.

4.

A Jagelló-korra nálunk is megindult a humanista kultúra népszerűsödése, a XVI. század elején többé már nem a magas értelmiségünk kizárólagos monopóliuma. Ennek főoka, hogy a bécsi és krakkói egyetemek is mind tágabbra nyitották kapuikat a győzelmesen előtörő új műveltség előtt. A XVI. század első két évtizedében - úgy tűnik - hogy humanizmusunk alakulására az olasz egyetemek mellett, a bécsi egyetem és humanistái jóval erjesztőbb hatást gyakorolnak, mint Krakkó. Humanista literatúránk ekkoriban nagyrészt a Vadianus-kör tanítványa és ennek, mondhatni, epigonja. A húszas évek Krakkója azonban ennél már jóval többet ád!

Akkoriban hódított ugyanis egyre inkább teret az erazmizmus és akkor támasztott Krakkóban is nagy vihart Luther forradalmi tanítása. Itt tanult, itt szerezte meg a húszas években huma­nis­ta műveltségét az első magyar reformátor-nemzedék, itt kapott európai perspektívát, ked­vet, példát és indítást a tudomány anyanyelvű művelésére. E nemzedék tagjai: az erazmista biblia-fordító Sylvester János, kinek az első magyar grammatikát is köszönhetjük. 1526-ban iratkozott be az artesre. Továbbá 1523-ban Dévai Bíró Mátyás és Kálmáncsehi Sánta Márton, Sylvesterrel egy időben Gálszécsi István, 1529-ben Székely István, 1531-ben Ozorai Imre, s így folytathatnók a sort tovább.

E nemzedék eszményképe, vezérlő csillaga kezdetben Rotterdami Erazmus, kinek szeretetét a krakkói professzorok oltották szívükbe. Legtöbbjük azonban már a harmincas években nem elégedett meg Krakkóval, és nem rekedt meg Erazmusnál, hanem Krakkó után Wittenbergbe, a reformáció szellemi középpontjába is elzarándokolt. Ennek egyetemén tanított Erazmus szellemi tanítványa, a már lutherista Melanchton Fülöp, aki a humanista műveltséget és tu­do­mányt - nem minden kompromisszum nélkül - „egyezteti” a reformáció vallásos ideoló­giá­já­val, s menti át a reformáció iskolájába. A reformáció szolgálatába szegődött, tudós humanista nemzedéknek szerte Európában, s így nálunk is, Erazmus csillagát elhomályosítva, ő lesz az orákuluma és eszményképe. Még az ízig-vérig erazmista Sylvester János is büszkén vallja „preceptor noster”-nek.

Ez az egyetemi pályáját Krakkóban kezdő és aztán Wittenbergben folytató nemzedék a harmincas években vált a lutheri eszmék harcos hirdetőjévé, nemcsak élőszóval terjesztette a reformáció tanait, hanem írásban is. Természetesen magyar nyelven. S hogy az új hitet propagáló, terjedését elősegítő műveik minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak, ezeket ki is nyomtatták. Külön jelentőségük, hogy a magyar nyelv munkásságukban és munkásságukkal nyer teljes irodalmi polgárjogot, s válik a magasabb rendűnek ítélt latinnal egyenrangúvá, hivatalosan elismert, bevett irodalmi nyelvvé - saját hazájában. Egyikük-másikuk, például Sylvester János, kiben a köznemesi provenienciájú nemzeti öntudat, s az ezt kísérő tudós huma­nista foganású nyelvi tudat szorosan összefonódott a reformáció anyanyelvi célkitűzé­sével és gyakorlatával, már a magyar nyelv tudatos művelésének programjáig is eljut.

A krakkói universitas e nagy nemzedék szárnyra és Wittenbergbe bocsátásával lényegében be is fejezte kultúrmisszióját. S mivel ő nem a haladás irányába vette útját, a reformációval szemben foglalt mereven állást, a magyar hallgatók lassan-lassan elmaradtak.