Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

3.

A „nagy” művek felé vezető út jelentős állomását jelzi kátéja harmadik, erősen kibővített és átdolgozott kiadása, mely - mint Bod Péter írja - „már szép tudós munka”. Ekkor - 1546-ban - még iskolamester, mégpedig a Tokaj környéki Liszkán, hová valószínűleg Abaújszántóról jött.⁵²² (Mind a kettő Perényi birtok.) Nem sokkal utóbb kerülhetett újra Szikszóra, de már nem iskolamesternek, hanem „plébánus”-nak. Mint ilyen adja ki - 1548-ban - első nagyobb szabású művét, a Zsoltárkönyvet, melyről már nem mások híradásának hitelt adva, hanem saját vizsgálataink eredményeként mondhatjuk: igen „szép tudós munka”.

Ez az alább ismertetendő mű önmagában véve is komoly teljesítmény; Székely szellemi formátumát, tudós programjának nagyságát azonban csak akkor méltányolhatjuk igazán, ha tudjuk, hogy Zsoltárkönyve csupán része egy hatalmas vállalkozásnak.

Ő az egész biblia lefordítását és kibocsátását tűzte célul maga elé, s e munka egy része, a zsoltárokat nem is számítva, már készen állt 1548-ban. Zsoltárkönyvének ez év március 12-én Szikszón kelt és „Gávai Lukácsnak, vitézlő nemös férfiúnak, mint szerető uramnak” címzett ajánlólevelében írja: ha Gávai a neki ajánlott fordítást szívesen fogadja, „hát [akkor] rövid napon [rövidesen] mind az egész Bibliát istennek segítsígiből ki bocsátom, de azon könyö­rög­jünk az mennyei istennek, hogy addiglan ez világi életbe tartson meg veletek egyetembe”.⁵²³

A „rövid napon” kifejezés az ő szóhasználatában nyilván nem néhány napot, hanem hosszabb, belátható időt jelent, tehát a munka dandárja még visszavan.⁵²⁴ De ebben az esetben is az egész bibliának (ő valószínűleg - csak az ószövetség szentkönyveit értette rajta!) legalább a felével készen kellett lennie. Mindez persze csak föltevés. Adatszerűleg csupán Mózes első könyve ténylegesen kész fordításának meglétét tudjuk igazolni. A 104. zsoltár 2-3. verséhez írt jegyzetében, hol „az terömtésnek könyvének első - részé”-nek 6-8. verseiből veszi a példaanyagot, tudós magyarázatát így zárja: „kiről a Moses könyvébe szólok többet”.⁵²⁵ Ez az odavetett félmondat egyben arra is fényt vet, hogy Székely bibliafordítása általunk nem ismert részét is a psalteriumában tapasztalt tudós kommentárral kísérte.

A beígért nagy mű sohasem jelent meg. Az is kérdéses, egyáltalán befejezte-é. Aligha járunk messze az igazságtól, ha abbamaradtát annak tulajdonítjuk, hogy 1551-ben megjelenteti Heltai Gáspár a Bibliának első részét Kolozsvárt, melyet ő Vizaknai Gergely, Ozorai István és Gyulai István közreműködésével hozott tető alá, s mely Mózes öt könyvét tartalmazta; s ezt már a következő évben a biblia negyedik része követte.⁵²⁶ Így Székely munkája fölöslegessé vált.

„Áldott legyen az mi urunk Jesus Kristosnak atyja, ki minket ez utolsó üdőkbe újonnan megáldott mennyei dolgoknak minden lelki áldásával. És kezdettül fogva minden üdőbe adott az ü népe közzé bölcs és kegyes embereket, kik az ü szentsíges igyét tanításokval és írások által hordoznák es viselnék császárok előtt, királyok előtt, fejedelmek előtt, és minden népek között. Azok közzül való ez Szekel Estvánis az atya Istennek es az mi urunk Jesus Kristosnak akaratjából Szikszói plebánus, ki munkája által atyámfia olvasó ajánlatik teneked ez magyar nyelven irattatott Szoltár könyv...” - írja a krakkói Vietor nyomdában, 1548 szeptember 29-én, befejezett könyv magát meg nem nevező „corrector”-a.⁵²⁷ S valóban ez már nem az iskolai oktatás céljaira készült, hanem az új hit közvetlen hírverésére, hogy „az keresztyének... lelkedbe épüljenek és hízzanak, hogy meg ne fogyatkozzanak az kisírtetnek idején”.

Luther tanai már korán, a húszas években visszhangra találnak Magyarországon. Elsősorban a hazai német polgári származású értelmiségiek soraiban. Az ő szorgoskodásának eredménye­ként terjed el a lutherizmus a felvidéki német és az erdélyi szász városokban és vidékeken. A kevésbé polgárosult magyarok közt jóval később, a harmincas években kezd gyökeret verni. Ekkor még nem a jobbágyság vagy a mezővárosok plebejusrétege teszi magáévá ezeket az új, antifeduális jellegű polgári tanokat, elmaradottságuk következményeképpen még görcsösen ra­gaszkodnak a megszokotthoz, a hagyományos régihez, hanem éppen a feudális osztály vezető rétegének némely tagja, a nagybirtokos Perényiek, Drágfiak, Balassák, akik méltányol­ni tudják az „olcsó egyház” előnyeit, annál inkább mert a gazdag egyház birtokaira is rá akarják tenni és rá is teszik kezüket.

Ezek a nagyfeudálisok mind humanista műveltségűek, s különben is miért idegenkedtek volna annak a Luther Mártonnak a tanaitól, aki az urai ellen támadt német parasztságot dühödt hangon bélyegezte meg, s az urakat az evangélium nevében buzdította véres megtorlásra. Birtokaikon, fönnhatóságuk alá tartozó mezővárosokban támogatják a reformációt, vagy legalább is nem állnak útjába.

A reformáció első, magyar hirdetői szinte kivétel nélkül külföldi egyetemen végzett humanista műveltségű értelmiségiek, közvetve vagy közvetlenül az ő szolgálatukban állnak, tehát végső fokon - akarva, nem akarva - az ő érdekeiket képviselik. S csak másodsorban, mint egy-egy mezőváros papjai és iskolamesterei, a mezőváros polgárságának, mégpedig a polgárság vezető rétegeinek érdekeit. Plebejusabb színezetű, vagy annak tűnő hangot első reformátoraink közül csak azok látszanak megütni, akik franciskánusból vedlettek reformá­torrá mint például Szkhárosi Horvát András.

Ez az első magyar reformátor nemzedék, melyhez Székely István is tartozik, s amely zömében a húszas években a krakkói egyetemen szerezte meg humanista műveltségét, majd innét ment Wittenbergbe, s a harmincas években vált a lutheri eszmék harcos hirdetőjévé, nemcsak élőszóval terjesztette a reformáció tanait, hanem írásban is. Természetesen magyar nyelven. S hogy az új hitet hirdető, terjedését elősegítő műveik minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak, ezeket ki is nyomtatták. Külön jelentőségük, hogy a magyar nyelv munkásságukban és mun­kásságukkal nyer teljes irodalmi polgárjogot, s válik a magasabbrendűnek ítélt latinnal egyen­rangúvá, hivatalosan elismert, bevett irodalmi nyelvvé - saját hazájában.

Egyikük-másikuk, például Sylvester János, akiben a köznemesi nemzeti öntudat, s az ezt kísé­rő humanista foganású nyelvi tudat szorosan összefonódik a reformáció anyanyelvi cél­kitű­zé­seivel és gyakorlatával, már a magyar nyelv és literatúra tudatos művelésének prog­ramjáig is eljut.

E reformátorok magyar nyelvű „irodalmi” működése hármas irányú. Az elsőt a tanítás nyelvében egyre inkább magyarrá váló iskola szükségletei hívják életre és szabják meg. Indulásukkor ugyanis legtöbbjük iskolamesterként működik. A „magyarul olvasó gyermekek” számára tankönyveket írnak, anyanyelven közvetítik az új hit alapelveit, tanait és az iskolai tudományt. Természetszerűleg - mutatis mutandis - azt adják, amit ők az egyetemen latinul tanultak, illetve latin könyvekből szívtak magukba. Majd mindegyikük ír egy-egy kátét, vagy összeállít, latinból fordít egy énekeskönyvet, de írnak magyar orthográfiát, Székely István még kalendáriumot is.

Terveik és szándékaik? Batizi András például így adja okát, hogy mivégre szerzé kátéja első redakcióját: „Ez végre, hogy valahol scolában lennék, az szegén tudatlan gyermekeknek eleibe adnám, hogy ükis az istennek esmeretibe épüljenek”.⁵²⁸ A tudatlan latinul nem tudót, tudományban járatlant jelent. A magyar nyelvű literatúra egyik tűzhelye az iskola, közönsége „az szegén tudatlan gyermekek”. S ebből az iskolából nő ki az egyre gyarapodó magyar nyelvű könyvek későbbi olvasótáborának jó része.

A második: már magasabb szinten terjeszteni a keresztyén tudományt; iskolát végzett, művel­tebb olvasó közönségnek íródott. E munkák többnyire az új hitet és a szerzőt támogató nagy­uraknak, gazdagabb nemeseknek, tiszttartóknak stb. vannak ajánlva; s a mecánás, az „első számú olvasó” személye nagyjából az olvasó közönséget is meghatározza: családja, rokon­sága, familiárisi köre, szolgálatában álló értelmiségiek stb. Gávai Lukácstól, aki „az magyar nép közt minden urakot, vitézlő népeket és nemesseket” felülhalad az igaz hitnek vallásába, Székely István azt reméli, hogy neki ajánlott Zsoltárkönyvét „egyéb keresztyéneknek” is ajánlandja. Ki másokat értene Székely az „egyéb keresztyének”-en, ha nem a Gávai felül­haladta urakat, vitézlő népeket és nemeseket! Tehát e művek egykorú olvasóinak köre nagyjából a nemességre szűkítendő.

S milyen volt e közönség átlagos műveltségi szintje? Erre pontos választ kapunk Székely reformátor-társától, Batizi Andrástól. Ő ugyanis megmondja, hogy kátéja második kiadását kiknek szánta: „... nem az bölcsegnek, kik deákulis jól tudnak, hanem azoknak, kik el annyira deákul nem tudnak, hogy ükes az egy örök istent... meg esmerhessék és örökké dicsérhes­sék”.⁵²⁹

Tehát egyrészt nem a legmagasabb műveltségűeknek, akik a keresztény tudomány alapok­mányait és tanítását eredetiben tudják olvasni és megismerni; de nem is a műveletleneknek, vagyis a köznépnek, akik a deák nyelvig, s mi ezzel együtt jár, a tudományig el sem juthattak; hanem a közbülső rétegnek szánják, mely iskolázott volt ugyan, de nem egyetemi szinten, csak több-kevesebb hazai iskolát végzett. Itt szerzett műveltsége alapján valamelyest a latinhoz is konyított, de annyira nem futotta, hogy tudósabb deák szöveget hiánytalanul megértsen. Ezen a közepes, vagy közepesen aluli műveltségi szinten állt a magyar nemesség nagy része, valamint a mezővárosi polgárság fölső rétege.

A reformátorok „irodalmi” tevékenységének harmadik típusa korántsem ily tudós jellegű: hagyományos énekköltészetünk formáit használja föl a reformáció eszméinek terjesztésére. Az előbbieknél jóval szélesebb körű és egyetemesebb, mert elsődlegesen a szóbeliségben gyökerezik, szóbeli, dallam kísérte előadásra készül, így mindenkihez szól, a műveltebbekhez és az olvasni nem tudó tömegekhez egyaránt, elsősorban ez utóbbiaknak, vagyis a népnek van szánva. A predikáció mellett ebben és ezzel népszerűsíttetik leghatékonyabban és legszéle­sebb körben a reformáció hittana és „tudománya”. A mezővárosok papjai, iskolamesterei érthető módon ezekben az énekekben a mezővárosi polgárság érdekeinek is szócsövévé válnak, s nemegyszer radikálisabb hangot ütnek meg.

E hármas irányú „irodalmi” működés közül tehát e harmadik a legegyetemesebb és társadal­milag a legszélesebb körre tekinthető. Az első kettő e szempontból jóval korlátozottabb, másrészt azonban az irodalmi fejlettség magasabb fokát jelenti, mert már, nem a szóbeliség­ben gyökerezik, sőt a kéziratosság maradi mezsgyéjét is átlépi, s a szükségszerű megjelenési formának a nyomtatottságot tekinti. Tudós irodalom ez, melynek szerzői magukat tudósoknak tartják. A „doctus et pius” a prédikátorok állandóan visszatérő diszítő jelzője, a „doctissimus” pedig a legkiválóbbaknak, így például Dévai Biró Mártonnak, jár ki.⁵³⁰

E „tudós, emberek”, „tudós atyafiak”, „bölcsek” a keresztyén tudomány sáfárai, s ők bizto­sít­ják, „hogy az istentül el ne szakadjunk”, vagyis az igaz hit mellett szilárdan megmaradhas­sanak a keresztyének. S a „tudós atyafiak” egymásnak bírálatra küldik munkáikat, s egymás, munkáját kritizálják. Sylvester János 1541-ben megjelentetett Új testamentomát Szegedi Lajos alaposan megrostálja. Sylvester sem marad adósa: Szegedi zsoltárfordításáról, melyet az Nádasdi Tamással szeretett volna kiadatni, 1547-ben lesújtó kritikát ír.⁵³¹ Batizi András említett kátéját szintén közlé „több tudós atyafiakkal, kik hogy mind jóvá hagyák”, csak azután nyomatta ki.

Ez a magyar nyelvű tudós irodalom nem önálló, eredeti alkotásokból áll, hanem jellegzetesen fordításirodalom: bibliafordítások, vagy jobb esetben latinból kompilált textusok több-kevesebb hűséggel való magyarítása. S jellemző, hogy ennek az irodalomnak már a negyve­nes években teoretikusa is akadt.

Ki más lehetne, mint e korszak legnagyobb tudósa, Erazmus és Melanchton tanítványa, Sylvester János. Szegedi Lajos psalterium-fordításáról írt bírálatában említi Nádasdi Tamás­nak, hogy ő a különböző szent és profán szerzők munkáiból összeállította a fordítás általános és sajátos szabályait, s e „szabályok nélkül senki sem munkálkodhat érdemlegesen, senki sem bocsáthat ki e századhoz méltót. Bárcsak ezt hazai példa ne igazolná! Azt látjuk ugyanis, hogy hazánk sok tudósa (bocsássanak meg érte) minden eredmény nélkül munkálkodott a múltban és munkálkodik ma is az írásnak ebben a nemében...”⁵³²

Ezt a porig lesújtó kritikáját fordítás-irodalmunknak nem kell szórul szóra elfogadnunk, mert éle egyrészt Szegedi ellen irányul, másrészt Sylvester eme új munkája nélkülözhetetlen voltát igyekszik Nádasdinak bizonyítani, hátha az kiadatja. Egyébként azt sem szabad elhallgatnunk, hogy Sylvester jobb teoretikus volt, mint fordító, és saját fordítói gyakorlatát tartotta egyedül üdvözítőnek.

Ebbe a fordításirodalomba, mely e korszak magyar literatúrájának egyik főirányát képviseli, tartozik Székely István munkássága is. Kiváltképpen zsoltárkönyve, melyben „e századhoz méltót” alkotott. A zsoltárokat a krakkói egyetemen végzett Szegedi Lajos vele kb. egyidőben szintén lefordította, de ez a fordítás, Sylvester lelke rajta, sosem jelent meg.

Székely munkájának tudós jellege már oly külsőségekben is megmutatkozik, mint a törzs­szöveg elé szerkesztett incipit-táblázat, hol a zsoltárok abc-be szedett kezdősorainak magyarja előtt a latin incipiteket is adja. De ezen túl van a lényeg, melyre a jámbor olvasó figyelmét a tudós szerző nem felejti el fölhívni: a fordításnál „kiváltkippen és mindennek fölötte követtem a sidó nyelvet, mellyen a Soltár az sidó Dávidtól megiratott kibe te kegyelmeddel szól immár itt Dávid nem sidóul, sem deákul, sem pediglen görögül, hanem magyarul”.

Az idézet második fele szokványos humanista közhely, használta már Sylvester János is. Európai elterjedtségét illusztrálandó, a sok közül egy Krakkóban megjelent lengyel nyelvű zsol­táros könyv ajánlóleveléből idézem: „Vestrae igitur Reverendae Paternitati fuerit prophe­tam hunc, olim haebreis tantum post graecis et latinis, nunc etiam cum nostris lingua nostra loquentem... commendatum”.⁵³³ Az idézet első fele pedig azt jelzi, hogy Székely tudott vala­melyest héberül, s követte a humanista filológia ama tételét, hogy mindig az eredeti, hiteles szövegekhez kell visszamenni.

A három „szent” nyelvben való jártasság Erazmus és Reuchlin óta minden nagyobbra törő humanista elérendő tudós eszménye. S hogy mennyire a trilinguitas volt Székely szemében is a tudós főismérve, mi sem mutatja jobban, mint mikor Világkrónikájában Mátyás király könyvtárának nagyszerűségét bizonyítandó azt állítja, hogy abban görögül, zsidóul és deákul megírott könyvekből néhány ezer volt. A héber nyelvű könyvekkel, persze, az ő tudós fantá­ziája ajándékozza meg a Bibliotheca Corvinát, valószínűleg ama logikus megfontolás alapján, hogy az nagyhírű, nevezetes könyvtár volt, s ha az volt, akkor a latin és görög könyvek mellett (ezekről fölhasznált forrásaiból is értesülhetett), szükségképpen héber nyelvűeknek is kellett lenniök.

Magyar kortársai közül nem ő az egyetlen hebraista. Bibliafordító elődje, az általa bizonyosan jól ismert Sylvester János szintén tudott zsidóul a görög mellett, s 1544-ben a bécsi egyetem héber tanszékén működött.

Székely Zsoltárkönyvének alapvető filológiai kérdései nincsenek tisztázva (s tisztázásukat e dolgozat sem tűzte ki célul); mégis meg merem kockáztatni: alig hihető, hogy közvetlenül a héber eredetiből fordított volna. Héberből vagy görögből latin nyelvre volt szokás fordítani, anyanyelvre nem. Erre szinte kivétel nélkül a már latinra lefordított textusok alapján került sor. Minden valószínűség szerint Székely előtt is egy ilyen, „iuxta Hebraicam veritatem” készült latin kiadás, tán Santes Pagnino 1542-ben Lyonban kinyomtatott ószövetség fordítása feküdt és ez szolgált alapul munkájához.

S tán lódított, mikor azt állítja, hogy ő kiváltképpen és mindenek fölött „az sidó nyelvet” követte? A korabeli tudományos élet és gyakorlat ismeretében nyugodt lélekkel nemmel válaszolhatunk. Ő közvetve, a latin fordításon keresztül pontosan követte a héber szöveget, mely - s ezen van a hangsúly - sokban, s lényeges pontokon eltért a római egyház használta Vulgata textusától. Krakkóban már 1532-ben megjelent Joannes Campanensis Psalmorum omnium iusta Hebraicam veritatem paraphrastica interpretatio című műve, melynek elősza­vá­ban a Louvain-i egyetem héber tanszékének professzora kora tudós közvéleményét fejti ki, mely szerint csak a héber szöveg a jó és használható, a Vulgátáé pedig csapnivaló.⁵³⁴

Székely új csapáson halad, középkori bibliafordításainkhoz a jelek szerint mégis bizonyos szálak fűzik. Az egyes zsoltárok elé írt „argumentumai”, melyek a szóban forgó zsoltárok rövid tartalmát előlegezik, szóról-szóra megegyeznek az Apor-kódexben találtakkal. Igaz, ezek nem tartoznak a kódex eredeti állagához, később jegyeztettek be, de az írás jellegét tekintve - a XVI. század húszas-harmincas éveiben. Ebből következtetve, Székely középkori, kéziratos magyar szöveget is használt munkájához.

Művének legtudósabb része a zsoltárok törzsszövegéhez szorosan kapcsolódó „Sidó szólásnak mógya és nehéz helleknek rövidedön való magyarázatya”, melyben az egyes zsoltárok egyes nyelvileg vagy teológiailag nehezebb, érdekesebb s fontosabb helyeit világítja meg, magya­rázza. Ezek nagy része erősen biblikus-filológiai jellegű szómagyarázat.

Izelitőül mutassunk be néhányat. A 30. zsoltár egyik helyéhez: „Az sidóba Seol vagyon, ki ko­­porsót és vermet jegyez, kit az deákba mindenütt infernusnak fordítottak”. Az 52. zsoltár egy helyéhez: „Dávid Kimhi pedig és az Caldes Biblia ezt magyarázza Achitófelről, ki Dávid­nak fü tanácsosa vala es oktatója es”. És így tovább. Mindezt a tudományt Székely való­színűleg valamelyik latin nyelvű zsoltármagyarázatból fordítja, kompilálja. S ha fordításában idegen műszó használatára kényszerül, ezt is megmagyarázza, hozzátéve „Kinek magyarul nevet nem találunk, hanem egyéb nyelvekből kell vennünk, mint az deákok sokat vöttek az görögöktől...”⁵³⁵

Ezek a magyarázatok egyúttal a római egyház tanai, intézményei elleni támadásra is alkalmat és teret szolgáltatnak a magyar reformátornak, főként oly zsoltárhelyek kapcsán, melyekkel a katolikus tanok némelyike bizonyíttatik. Itt a Vulgátától eltérő héber szöveg alapján történik a perdöntő cáfolat, természetesen gúnyos mellékzöngék kíséretében. A pénteki bőjt, a különféle fogadalmak, a szentek közbenjárásába vetett hit, a papi nőtlenség cáfolata kapcsán fricskázza meg a „Római szentsiges barátokat” és papokat. Egy alkalommal névszerint is megnevez két neves, olvasóközönsége előtt is, úgy látszik, jól, ismert franciskánust, Csáti Demetert és Szegedi Gergelyt. Még Kassának „erős városát” is kipellengérezi, „ki kiűzé az evangéliumot”, vagyis az új hitet, s ennek büntetéseként „ü magát az ü erejéből meg nem oltalmazhatá”.⁵³⁶

A harcos, művével és művében az eklézsiát szolgáló reformátor Szikszó mezővárosának papja, így érthető, hogy e magyarázataiban a mezővárosi polgárság osztályharcának, elemi ér­­de­keinek is szócsöve, bár művében közvetlenül nem a mezővárosi polgársághoz szól, hanem elsősorban a műveltebb nemességhez, köztük a „fejedelmekhez”, tiszttartókhoz, tehát ama feudálisokhoz, kik a mezővárosi polgárságot lépten-nyomon megkárosították, elnyomták, kizsarolták.

Székely lényegében nem antifeudális beállítottságú, nem kárhoztatja a „jó fejedelmeket”, hanem csak a „gonoszokat”, akik „meg ferteztették az ü életeket dúlásokkal fosztásokkal és hamis ravásokkal, minémüköt Pannoniának földe éltet, kik az szigín népnek vérét eszik és isszák”.⁵³⁷ Nem kétséges, a „szigín-nép”-en a mezővárosi polgárságot érti.

S személy szerint kiket ért azokon, akik a szegény nép vérét eszik és isszák? Csak egyet pécéz ki név szerint, de azt két alkalommal is. Úgy látszik, egyrészt nagyon a begyében volt, más­részt már eltávozott az élők sorából, tehát nem kellett tartania bosszújától. A 37. zsoltár 35-6. verséhez („Láttam az hitetlent hatalmasságba és kövirsigbe, mint az zöld borostyán. El mene, és ime nem vala; keresem ütöt és meg nem találám.”) írja az alábbi magyarázatot: „El mene, és íme nem vala: azaz el vesze mint az füst es az por a kegyetlen fejedelem, példa kippen lehet te neked az Szennyessi Mihály az Tokai tisztartó, kinek kövér vala orcája az sok hamis prédától, kit ingyen sem véltél volna, hogy olly hamar el vesszen”. A 10. zsoltár „sommája”: „Istennek könyörög, hogy minden szigíny nyomorultat meg oltalmazzon az hamis és kegyet­len fejedelmektől.” Ennek 13. verséhez jegyzi meg: „Nem keresöd meg: az az nincsen Isten, ki az szigínyöknek nyomorúságát meg keresné, mint az Tokai tisztartó az Szennyessi Mihály szokta mondani”.

Szennyesi Mihályban a kegyetlen, „hitetlen” fejedelmeket, a ragadozó feudálisokat bélyegzi meg, Székely István a mezővárosi polgár érdekeivel azonosulva és szemszögéből. A „jó” feudálisok ellen nincs kifogása, s jelenének társadalmi rendjével lényegében meg van eléged­ve. Az anyagilag jól szituált prédikátor valójában nem a szegény nép, hanem a mezővárosi polgárság gazdagabb, vezető rétegének és a feudális nemességnek az oldalán áll, mint ezt az osztályellentéteket kegyes mázzal elkenő „társadalomszemlélete” is megmutatja: „Az emberi társaság itt ez világon két dologból tartatik meg. Elsőből abból, hogy meg nyomorodott embe­reknek segétsíggel legyünk és irgalmassággal. Másigból, az itéletből, az az, hogy mindennek [mindenkivel szemben] igazak legyünk, ne éljünk hamissággal”.⁵³⁸

Hogy nem volt szegény ember, s a török fenyegette, zavaros időkben magának és családjának (és vagyonának) biztonságára, és jövőjére is gondolt, s nem bízta azt az isteni gondviselésre, jelzi az a tény, mely szerint 1550 decemberében „Prestantissimus doctissimusque vir, Stephanus Zekel” polgárjogot kért és kapott Kassa „erős városában”.⁵³⁹ A polgárság elnye­résének egyik föltétele volt, hogy az illetőnek a városban háza legyen. A „doctissimus” meg azt bizonyítja, hogy 1550 táján Székely Istvánt már a legnevesebb predikátorok és a legkiválóbb tudósok közt tartotta számon a korabeli hazai közvélemény.