Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

2.

Az egyetemről már nem Baranyába tér vissza. Patrónusa, Perényi Péter kiszabadult a török fogságból, János király pártjára állt, s székhelyét Siklósról Sárospatakra tette át. Így érthető, hogy ő is a Felvidéken marad, pártfogója birtokán helyezkedik el. Nem papként; iskolames­ter­séget vállal Szikszón, Abauj megye akkor jelentékeny mezővárosában. (Ez a gyakorlat, hogy az egyetemen frissen végzettek előbb iskolamesterként helyezkednek el, s csak évek múltán választják őket valahol plébánossá, nem új, még a középkorra megy vissza.). Hogy már a lutheri reformáció híveként tért-e haza vagy csak itthon, az újításhoz húzó, azt támogató Perényi birtokán szegődött a reformáció szolgálatába, - nem tudjuk. Már Szikszón megkezdte széles körű és nagyarányúnak mondható irodalmi munkásságát, mely őt korai reformációnk legjelentékenyebb magyar írójává teszi.

A fiatal, kiválóan képzett iskolamesterben nem mindennapi alkotó erők feszülnek. Célt és teret új munkaterülete, az iskola, a tanulók szellemi szükséglete és igényei adják. Három tankönyvet ír, pontosabban fordít magyarra, s ezeket nyomtatásban is megjelenteti. A kinyomtatás ténye világosan meghatározza szándékát: nem csak egy iskolának, nem csak a saját szikszai tanulóinak szánja; ezekkel az iskoláskönyvekkel más magyar szkólák diákjainak és iskolamestereinek is segítséget óhajt nyújtani. E három könyv közül, sajnos, csak egy maradt ránk. A másik kettőről Bod Péter értesítése nyomán van némi fogalmunk.

„Egy kis könyvetskét írt - értesít bennünket Bod - a szikszai oskolabeli gyermekeknek számokra; mellynek titulussa ez: Kereszténységnek fundamentomáról való tanúság. Nyomt. Krakkóban. 1538-dik eszt. Ekkor volt szikszai oskola-mester, a könyvetskét ajjánlotta a szikszai gyermekeknek”.⁵¹² E „kis könyvetske” minden bizonnyal katekizmus, valószínűleg Luther Kátéjának fordítása, ugyanúgy, mint reformátor kortársainak, Gálszécsi Istvánnak és Batizi Andrásnak az övével rokon tartalmú munkái.⁵¹³

E káté kelendő lehetett, mert még kétszer kiadja. Másodszor 1544-ben: „Vagyon ajjánlva Régi Kelemennek vitézlő úri embernek, hogy fiját e szerint tanítatná, az A. B. C.-t elől leírta, hogy a gyermekek a szerint tanítatnának olvasni. Írta ezt Liszkán laktában”.⁵¹⁴ Harmadszor, erősen átdolgozott formában, 1546-ban: „Adott ki harmadszor - is a Hit fundamentomáról egy könyvet bővön, a melly már szép tudós munka”, írja Bod Péter, akinek még módjában volt e kiadásokat megnézegetni és átforgatni.⁵¹⁵

A kátén kívül „magyarra fordította az ekklésiának régi deák Hymnus nevezettel való énekeit. Nyomt. Krakkóban. 1538-dik eszt. Vagyon ajjánlva Prini Péter nagy úrnak”.⁵¹⁶ Ebből sem maradt ránk példány. Valószínűleg azoknak a latin himnuszoknak a fordítását tartalmazta, melyeket a középkori iskola diákjai az énektanítás keretében megtanultak, s az istentisztele­teken énekeltek a mester vezetésével. A reformáció iskolája sem tért el ettől a régi, jól bevált gyakorlattól.

S hogy a római egyház himnuszait egy reformátor fordítja, nincs mit csodálkoznunk. Mi mást fordítana? Az új még nem alakult ki, tehát a meglevő régihez fordul, azt használja föl az új célok szolgálatában, a ténylegesen fönnálló szükségletek kielégítésére. A reformációnak ebben a korai átmeneti szakaszában még minden összefolyik, nincsenek élesen megvonva a határok. A régit és az újat - külsőleg - ekkor még alig lehet megkülönböztetni.

Ezekből a termékeny szikszai évekből még egy művecskéje származik. Ehhez kegyesebb volt a sors, egy példányának megkegyelmezett. Címe Calendarium magiar nielwen. A cím alatt a szerző neve: Szekel’ Estvan. A nyomtatás helye és a nyomda nincs rajta jelölve, mégis megállapítható, hogy Krakkóban Vietor Jeromosnál készült.⁵¹⁷ Kinek írta, miért, és mit tartalmaz? Elmondja ő mindezt rövidke ajánlólevelében:

„Mikoron minden nemzetet látnék, hogy az ü nyelvén Calendáriomot szerezne, kiből eszten­dőnek innepit megtudhatná, igen jónak vélem én is, hogy az magyar nyelvre az Calen­dáriomot fordítanám, kiből meg tudhatnák az gyermekek nem csak az innepeket, hanem hány hét lenne minden esztendőben, az hús hagyat [húshagyó kedd] mely nap lenne, meg az újság [holdújulta], hány órán támadna fel minden napon az nap, mikor kezdetnék el a tavasz, nyár, ősz, tél kibe ennek felette be csenáltam az magyar Cisiót, hogy könyvnélkülis az innepeket meg vethetnék [kiszámíthatnák], kivel vélem, hogy valamit használnék az magyarul olvasó gyermekeknek, kit jó néven veendenek, többre és nagyubbra ennek utána igyekezünk. Isten tartson meg benneteket.”

Magyar nyelvű Calendariuma, az első magyar nyelvű nyomtatott naptárunk, bármily szerény kezdeményezésnek tűnik ma már, korabeli viszonylatokat véve figyelembe, tudós igényű munka, afféle középkori típusú örök naptár. Ennek szerkesztését és használatát az egyeteme­ken, de hazai iskoláinkban is tanították - latinul. Tehát tudomány volt. Ő ezt a tudományt megmagyarítja „az magyarul olvasó gyermekek”, vagyis az iskolai tanulók számára. S mivel mindennemű datálás még az ő korában is a nagy ünnepekhez, illetve a nevezetesebb szentek napjához viszonyítva történt, ezeket a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért bizonyos rendszer szerint versbe faragták, s így tanították, illetve tanulták. Székely is készít ún. csíziót magyar nyelven. Korábbról is ismerünk ilyet, kódexirodalmunkból. Ezt ő föl is használja; későbbi naptárainkban azonban az övé élt tovább.⁵¹⁸

Külön figyelmet érdemel föntebb idézett előszavának nyitánya. A „minden nemzet”-re tett utalása, mely az „ü nyelvén” ír már, azaz anyanyelvén műveli a tudományt (a jelen, adott esetben „calendariomot szerez”), s az ebből törvényszerűen folyó következmény: „igen jónak vélem én is, hogy az magyar nyelvre az Calendariomot fordítanám”, jól ismert közhely. Honnét? Milyen körökben és kik használták? Nem mondvacsinált, mellékes kérdések ezek; a rájuk adandó válasz Székely István szellemi rugóit és hovatartozandóságát illetőleg minősítő jellegűek.

Először az anyanyelvű irodalom tudatos úttörői, a humanista fordítók hangoztatják. Nálunk az erazmisták, így Pesti Gábor, 1536-ban kiadott Új testamentumának és magyar Ezópusának ajánlóleveleiben, majd pedig a sárvári iskolamester, a magyar grammatika-író és bibliafordító Sylvester János. E sablon mögött bizonyos fokú nemzeti öntudat és eléggé erős anyanyelvi tudat feszül. De nemcsak e sablon mögött, hanem szükségképpen abban is, aki ezt a sablont használja.

Az ifjú iskolamester Pesti és Sylvester tudós humanista nemzedékéhez tartozik, hasonló esz­mék, eszmények és törekvések fűtik. E nemzedék „programját” Pesti Gábor fogalmazta meg legpontosabban magyar Ezópusának előszavában.⁵¹⁹ Ez a nemzedék, amelyhez nemcsak Székely István, hanem első reformátoraink zöme is tartozik, kevés kivétellel Krakkóban vég­zett, ott szerezte humanista műveltségét, ott kapott európai távlatot, kedvet, példát és indítást a tudomány anyanyelvű művelésére. Eszménykép vezérlő csillaguk kezdetben „Erasmus doctor, az deáki tudománnak ékessége... kinek az jó hírét mind ez világ esmeri”.⁵²⁰

Legtöbbjük azonban, már a harmincas években, nem elégedett meg Krakkóval, és nem rekedt meg Erazmusnál. Krakkó után Wittenbergbe, a reformáció szellemi központjába is elzarándo­kolt. Ennek egyetemén tanított Erazmus legnagyobb szellemi tanítványa, a már lutherista Melanchton Fülöp, aki a humanista műveltséget és tudományt - nem minden megalkuvás nél­kül - „egyezteti” a reformáció vallásos tanaival, s menti át a reformáció iskolájába. A refor­má­ció szolgálatába szegődött, tudós, humanista műveltségű nemzedéknek szerte Európában, s így nálunk is, Erazmus csillagát elhomályosítva, ő lesz vezére és eszményképe. (Kb. a har­min­cas évek végéig.) Az ízig-vérig erazmista Sylvester János is büszkén vallja „praeceptor noster”-nek, azaz mesterének.

És Székely István? Nem mondja ugyan mesterének, mert személyesen nem tanult nála, de Krónikájában - az 1522-es évnél - olyan dicséretét adja, amely mindennél többet mond: „Philippus Melanchton, minden tudománnak virága; ez üdőbe kezdte tanítani görögül és deákul az ecclesiához való nagy szeretetért. Ez a Philep az kinél bölcsebbet nem lát az nap az ő felkelésébe és elnyugvásába mind ez széles földön”.⁵²¹ Ebben - implicite - megfogalmazva találjuk azt a többletet is, amit a reformációhoz, illetve a „bölcsektől” megkíván: „az ecclé­siához való nagy szeretetért” kell tanítani és minden tudományt művelni.

Melanchtonnak ezt a lelkendező hangú dicséretét 1558-ban veti papírra. Azt azonban nem merném holtbiztosra mondani, hogy Calendariuma készítésekor, mely valószínűleg első munkája, már Melanchton csillagának jegyében kéne meghatároznunk szellemi horoszkópját, s azt sem, hogy az „ecclesiához való nagy szeretet” adta volna a tollat kezébe. Ha ez így lett volna, valami halvány jelét ennek bizonyára adná előszavában, melyből még nem a refor­má­tor hangja csendül ki, hanem a tudós ambíciókkal megáldott, humanista műveltségű iskola­mesteré, aki első zsengéjét érthető büszkeséggel és a megírandó nagy művek nem is titkolt reményében teszi a szikszói „magyarul olvasó gyermekek” iskolapadjára: „többre és na­gyobb­ra ennek utánna igyeközünk.”

Ez is közismert sablon. Különböző változatokban lépten-nyomon előjő a humanisták epistola dedicatoriáiban. S hogy ez a szokványos szólam nemcsak kötelező stíluspatronként díszeleg az előszó végén, hanem szóról-szóra veendő, s igényes, komoly munkaprogramot takar, azt a későbbi művek visszamenő hatállyal igazolják.