Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

4.

Zsoltárkönyvének végén, a „Római szentsíges barátokat” és papokat rostálva, magyarázatait így zárja: „...elég legyen, az mit öt száz negyvenhat esztendőtől fogva hazutanak”. Mire céloz itt? Mit jelentsen ez az 546 esztendő? A kulcsot megkapjuk krónikájában, az 1003. évnél „Az magyarok kereszténné lünek”. Ettől a dátumtól valóban 546 év telt el.

Tehát Székely István már Zsoltárkönyve írásakor történetileg gondolkodik, és lezárt történeti fölfogása van. Ez természetesen nem az ő fejéből pattant ki, hanem reformátori közkincs, mellyel az új hit nem új voltát, létjogosultságát, igazát, és tanait, valamint az ellenfél, a római egyház „hamis” voltát történetileg a múltba visszamenő hatállyal igyekeztek igazolni. Innét adódik a reformátorok erős históriai érdeklődése, történeti iskolázottsága.

Székely is régebb óta olvasgatott effajta latin nyelvű munkákat, s azokat kijegyzetelte, mint maga mondja: „...tanolásom között csenáltam vala egy Chronologicont, kivel az én elmémet az írás olvasás közbe segíteném”. E házi használatra kompilált, valószínűleg latin nyelvű Chronologiconból nőtt ki a Chronica ez vilagnac jeles dolgairól, melyet Krakkóban nyo­matta­tott ki „Strykoviai Lázár által, Christus születésének 1559. esztendejébe”.⁵⁴⁰ Ekkor, és már évek óta, Göncz mezőváros papja és a reformáció helvét irányának, a szakramentárius tanoknak hirdetője.

A szakramentárizmus a XVI. század negyvenes éveinek végén és az ötvenes években terjedt el, elsősorban a Felső-Tiszavidék és a Tiszántúl magyar lakta vidékén, míg a hazai németség továbbra is luteránus maradt. E két tan közt akkor még alig észrevehető a különbség. Legfőbb eltérés az úrvacsora értelmezésénél adódott. A szakramentáriusok (Zwingli, Bucer stb.) egy középkori „eretneket”, Berengariust vallják ebben mesterüknek. Székely is. Világkróniká­já­ban az 1043. évhez írja, hogy Damasus pápa konciliumot tétetett Berengarius doktor ellen, ki az Úr vacsorájában a kenyeret és bort külső hatalmas jelnek mondá, „holott az Berengarius igazat monda, de az ördögök nem hívék”.⁵⁴¹

Németi Ferenc tokaji tiszttartóhoz intézett ajánlóleveléből megtudjuk, az említett Chronolo­gi­con barátai kezébe került, s ezek unszolták, „hogy azt el ne vesztné, hanem mindenek tudására adná”. Rábeszélésükre, mint írja, „törém magamot, hogy azt magyar nyelven kinyomtatnám”. Ennek okáért kéziratos jegyzeteit „megemendálá”, azaz javította, bővítette, átdolgozta, s úgy küldé sajtó alá.

Arról sem hágy kétségben, munkáját kiknek szánta, s milyen tárgyi tudnivalókat és erkölcsi tanulságokat rejt magában: „Kiből nem csak te kegyelmed [Németi Ferenc], hanem mindenek, kik magyarul tudnának olvasni”, megtudhatják, hogy a teremtéstől máig (1558-ig) milyen jeles személyek löttenek ezen a világon, „jelesben isten népe között”; továbbá minemű válto­zá­sok történtek a hatalmas birodalmakba stb., s miért, mely bűnökért adta isten e birodal­makat az egyik nemzetség kezéből a másikéba. S most jő a fő tanulság: „kiből nyilván meg érthetjük, hogy ez világ nem szerencsétől biratik, hanem az istennek gondviselésétől, rende­lésétől és birodalmától”, azaz hatalmától. Beléfoglalta még a pápákat is, „minden szerzísivel öszve”, vagyis minden koholmányukkal egyetemben, melyekkel meghamisították, elrútították az igaz hitet. Világkrónikája tehát a reformáció töményen vallásos szellemiségében fogant, szolgálatában íródott.

S mint Zsoltárkönyve, ez is az előző fejezetben már körvonalazott, magyarul olvasó közön­ségnek volt szánva. Olvasóközönségét, annak politikai és vallási hovatartozandóságát, gon­dol­kodásmódját, valamint kulturális érdeklődését és „irodalmi” igényeit a könyv első számú olvasójának, a mecénásnak személyén keresztül mutathatjuk be közelebbről, jellemezhetjük leghatékonyabban. Ezzel némiképp - közvetve - a történetíró Székely Istvánt, politikai föl­fogását is jellemezzük.

Németi Ferenc tokaji tiszttartó gazdag nemesúr, korabeli terminussal meghatározva, „feje­delem”. Felesége Balassi lány, a hírhedett Balassi Menyhárt testvérhúga. 1556-ban pártol át Ferdinándtól Izabella királynéhoz, s mind neki, mind pedig János Zsigmondnak „jámbor híve”, vitéz-katonája marad haláláig. 1565-ben Tokaj várának védelmében esett el. A refor­má­ció lelkes híve és támogatója, de ekkoriban már nem a lutherizmusnak, hanem a szakra­men­táriusoknak legfőbb támasza, segítője Petrovics Péter mellett. A török rabságba került szakramentárius predikátorért, Szegedi Kis Istvánért közbejár; Melius Péter neki ajánlja katekizmusát 1562-ben, egy másik munkáját pedig feleségének, Balassi Zsófiának. Maga is tollforgató ember, énekszerző; egy verses zsoltárfordítása fönt is maradt. Nem csak vallásos munkák kiadását támogatta, hanem ez a „dicséretre méltó, isten félő úr... indítá, szerezteté és gongyával, kölcségével segíté” Werbőczi Tripartitumának magyarra fordítását és kinyom­tatását. E munka elvégzésére ő adott megbízást Veres Balázsnak, de megjelenését már nem érte meg.⁵⁴²

A Világkrónikának Németi képviselte olvasóközönsége elsősorban a Felső-Tisza vidéki és a tiszántúli nemesség köréből került ki. Ez a nemesség, mely etnikailag is magyar volt, alkotta az elhunyt Szapolyai János király fia, János Zsigmond mögé felsorakozott „magyar párt” gerincét, s szívósan őrizte a werbőcziánus nemesi hagyományokat. Persze, erősen megválto­zott körülmények között, hisz a középkori magyar állam teljességgel széthullt, az ország három részre szakadt: középső része és Buda a törököt uralta, nyugati része és a Felvidék Fer­di­nánd király kezén, János Zsigmondnak csupán Erdély és az említett északkeleti részek maradtak.

E nemesség, illetve a „magyar párt” eszmevilága a Jagelló-kori köznemesi ideológiában gyökerezik, abból táplálkozik. Bibliája a Tripartitum, történeti tudatát ez és Thuróczy János Chronica Hungaroruma erősíti. Erős nemzeti öntudat, vad német gyűlölet fűti, fennen vallja a hun-magyar azonosságot az első magyar királynak pedig a világhódító Attilát. Szemében a magyar múlt nagy alakjai azok a királyok, akik a nemesi nemzetet és az országot nemcsak megvédelmezték a külső ellenséggel szemben, hanem határait ki is terjesztették, hódítottak. A nemzet fénykorának a Hunyadiak korát ünnepli, s a régi dicsőség legragyogóbb csillagának Hunyadi Mátyást, s az ő korának visszatértét áhítja. Az idegeneket pártfogoló és idegen, főként német származású királyok ebben az eszmekörben - érthető módon - a rövidebbet húzzák. A „magyar párt” szerint ugyanis a nagy magyar királyok, kivált Hunyadi Mátyás jogos örökösei az országlásban a Szapolyaiak; Ferdinánd (és a „német párt”) nem magyar nemzeti érdeket szolgál, s mint hasonszőrű idegen elődei a magyar történelem során annyi­szor, ő is csak bajt, gyászt zúdít az országra.

Az idegeneket gyűlölő, nemzetieskedő szólamokat pufogtató „magyar párt” politikai gyakor­la­tában idegenre, a törökre támaszkodik. S mily öncsalás, vele, illetve segítségével szeretnék az országból a németet kiűzni. És hisznek a török effajta ígérgetéseinek. Legjobb példát erre épp Németi Ferenc egyik levelében találjuk. A tokaji kapitány 1557 decemberében írja a német párton álló Bebek Györgynek, hogy Izabella követei már visszatértek a portáról, hol „újonnan megesküdt a császár az király fiának [János Zsigmondnak], hogy meg akarja mind nímet ellen s mind egyéb ellensíg ellen oltalmazni”. És e támogatástól mindenki azt reméli, „hogy ha az nímet kezít Magyarországból az Dunán innét ki nem viszi, ugyan kihajtják belőle. Azért Nagyságodnak is bizony jó volna meggondolni és ez magyar nemzettül el nem szakadni, hanem együtt vele megmaradni, mert az Nagyságod meglátta immár, hogy az idegen nemzetnek mind Magyarországot s mind Erdélt kezibe adták, de mind veszten elvesz­tette. Fílek rajta, hogy ha Nagyságod az magyartul az idegen nemzethez szakadand, hogy Nagyságodat veszedelembe ne hozza.”⁵⁴³

S e közönség nem is csalódott Székely Világkrónikájában, azt kapta, amit várt: egyrészt világ­történelmet a reformáció szellemében, másrészt a magyar múlt bemutatását a hagyományos, nemesi szemlélet alapján.

Az első magyar szerző írta, s egyben magyar nyelvű világtörténelem a teremtés első napjával kezdetik és zárul az 5520. év, azaz iu. 1558. november 14-ik napjával, mely napon „Velican bég az fileki tiszttartó megvereték éktelenül Kazánál és Galgócnál Bebek Györgytől és Telekesi Imrétől, a Ferdinánd császár kapitányától, ki négyezer magával válogatott vitézekkel Szikszó vidíkin az Erdőhátat el rablották vala”. E záró akkord is jelzi, hogy 5520 esztendő világtörténete címén bizony elég vegyes, a kor közízlése szerinti történeti anyagot kapunk, melyben fontos, valóban világtörténeti jelentőségű események stb. mellett furcsaságok és gyermeteg hiedelmek (például hogy egy tehén emberi nyelven szólalt meg), helyi érdekű értesítések („Gencznek az negyedik része böjtmás havának huszanegyedik napján meg ége”) békén megférnek.

Műfajilag meghatározva: chronologicon, vagy, mint Vilmányi Libécz Mihály, a könyv korrektora írja kísérő versében, chronologia, mely primitív annalisztikus módon évszámok szerint fölparcellázva veszi sorba a fontos vagy kevésbé fontos történeti tudnivalókat. A Világkrónika műfajának megfelelően tudós kompiláció, különböző latin nyelvű történeti munkákból van összeírva. De nem vakon, hanem határozott cél szerint, a reformáció teoló­gikus történetfilozófiájának keretében, biblikus világképe alapján történik a „rendszerezés”, a történeti adatok válogatása és kommentálása. Legtöbbször már a forrás is, ahonnan merít, ugyanezeket a szempontokat érvényesíti, ugyanebben a szellemben fogant.

A reformáció teológikus történetfilozófiája, melynek alaptétele, hogy „ez világ... az istennek gondviselésétől, rendelésétől és birodalmától” bíratik, azaz kormányoztatik, lényegében meg­egyezik a középkoréval; azt veszi át, céljai szerint azt fejleszti, alakítja tovább. Ebben a hagyo­mányosnak mondható vallásos világtörténet-fölfogásban a világ fönnállása (Illés próféta felel érte!) 6000 évre van kontemplálva. Ez háromszor 2000 világidőre osztatik. Az első 2000 esz­tendőben a világ „pusztaság”, „üres”, mert isten az emberiségnek még nem ada írott tör­vényt. Mellesleg ez a világ teremtésétől, Ádámtól Noéig, pontosabban: a vízözönig számlál­tatik. A második 2000 esztendő a törvény kora, a Mózes által kihirdetett ószövetségé. A harmadik pedig az Idvezítő kora, az újszövetségé. Hogy ez bétellik-é, vagyis az emberiség megéri-é a 6000-ik esztendőt, a vélemények megoszlottak. Például Batizi András szerint a világ bűnei miatt „az itélet hamarébb meglészen”.

A törvény és az Idvezítő korszakának (tehát az utolsó 4000 esztendőnek) történet-magyarázó elvét és korszakolását Dániel és más próféták írásai alapján kifundált „négy monarchia” (birodalom, császárság) elmélete adja meg, melyet Eusebiustól, illetve Hieronymustól kezdve Hartmann Schedelig szinte minden középkori világkrónikában megtalálunk. E négy, egymást követő, istentől választott, szent prófétáival meghirdetett jeles birodalom: 1. a babilóniai, Nabugonodozoré; 2. a perzsa, Cyrusé és Dáriusé; 3. a görög, világbíró Nagy Sándoré; 4. a római, mely Julius Caesarral és Augustusszal kezdődik, kinek császársága idején született Krisztus; majd megújul Nagy Károllyal, s tart a legutolsó időkig.

S itt ugrik be a koncepcióba a XVI. századi keresztény Európát fenyegető pogány török az „isteni gondviselés” büntető eszközeként! A római birodalom idejében „a török birodalma fel növekedék, ki az rómaiaknak nagy sok országokot és tartományokot el foglalá. Továbbá a keresztyén országokot Ásiába és Európába igen megrontá, bálványozóvá tevé, és sok káromló beszédeket Krisztus ellen tőn, és most is teszen, kinek az ő hatalma mikor megtöretik, ottan következik az itélet. De istennek az ő akaratja, amint az írásba ki vagyon jelentvén, hogy ez török által annak előtte a bálványozásért minden keresztyén országokat megrontson. Azért nem most leszen meg a török népnek romlása, mert még sokat kell járniok az Zionnak hegyén, azaz a keresztyének között” - visszhangozza Székely István a Melanchtontól és a reformáció „hivatalos” világtörténetéből, Carion Chronicájából tanultakat.⁵⁴⁴

Nem leckét mond föl, meg van győződve a mondottak igazáról. Krónikájának más helyén hasonló összefüggésben esik szó a törökről; a tanulság: „Azért soha Magyar ország imár ne várjon ollyan szabad birodalmat, az kibe ediglen élt”.⁵⁴⁵

A magyar reformátor Világkrónikáját is Melanchton szellemében írja, tollát ő vezeti, „az kinél bölcsebbet nem lát az nap az ő felkelésében és elnyugvásába mindez széles földön”. A „minden tudomásnak virága” stúdiumai során világtörténettel is foglalkozott, elő is adta a witten­bergi akadémián. Legszűkebb baráti köréhez tartozott az a Johannes Carion, ki a Huma­nitas Melanchtoniana szellemében és Melanchton személyes közreműködésével megalkotja a reformáció hivatalos, s az utána következők számára példamutató világtörténetét, amelyet Luther jellemző módon „Chronicon Carionis Philippicum”-nak nevezte. Carion német nyelvű Chronicája először 1532-ben Wittenbergben látott napvilágot. Több nyelvre lefordították. Legfontosabb közülük Hermann Bonn latin nyelvű fordítása (1535). Az idők folyamán Európa majd minden országában kinyomatták. Ezek valamelyikét tanulmányozta és jegy­zetelte ki Székely szorgalmasan.⁵⁴⁶

Mint Turóczi-Trostler József kitűnő, tényanyagával ma is helytálló tanulmányában több mint negyed százada megállapította, Székely István sokat merített Carion világkrónikájából, így többek között a törökök eredetére, Mohamedre, Nagy Károly történetére vonatkozó tudni­valókat, valamint a tudós és írótörténeti adatokat. Kompilált ő persze máshonnét is. Amerika fölfedezéséről való bővebb ismereteit Sebastianus Münster híres Cosmographiá­jának köszönhette. A konstanzi zsinatra, illetve Husz Jánosra vonatkozókat pedig más kora­beli szerzőknek...⁵⁴⁷ Carion mellett legtöbbet mégis a harcos lutheránus, pápagyűlölő Joannes Funccius (1514-1566.) Chronologiájából, és az ezt kísérő kommentárjából vett, illetve fordí­tott. Így a Nagy Sándor és utódai, Róma, Krisztus születése körüli anyagot, és a pápák életéről és hamis tudományáról írtakat.⁵⁴⁸ A magyar múlt történeti anyagát Thuróczy Jánostól és a humanista Bonfinitől kölcsönözte. Ez utóbbinak magyar históriája (pontosabban a história egy része) nem is oly rég, 1543-ban jelent meg nyomtatásban.

Ezt az aránylag nem sok könyvből kiszabadult nyersanyagot lefordítja, saját kútfejéből vettek­kel kiegészítgeti, néha kommentálja, és időrendbe szedve, évszámok alá szétparcellázza. Mint némely forrása, ő is kettős évszámozást ad, egyrészt a héber, másrészt ezzel párhuzamosan a keresztény naptár szerint. A külső összefogó keretet egy-egy évezred adja meg, a belsőt pedig a „négy monarchia”.

A világtörténelem hagyományos anyagának számbavételében csak a magyarok megjelenéséig tör „teljesség”-re. Mihelyt a magyar (illetve az ezzel egyet jelentő hun) történet bedolgozására kerül sor, egycsapásra ez áll érdeklődése középpontjában, s az úgynevezett világtörténeti anyag erősen megcsappan, s mind inkább háttérbe szorul. S ami kevés világtörténetet kapunk, az is nagyrészt a reformáció ügyével kapcsolatos.

A Világkrónika Melanchton szellemében készült, s predikátor írójának „az ecclesiához való szeretet” adta kezébe a tollat, így magától értetődően a reformáció ügyét, hírverését szolgálja harcosan. Az új hit igazának, a reformáció létjogosultságának igazolására, valamint a római egyház hamis voltának bizonyítására először Krisztus „főpásztorsága” kapcsán nyílik alka­lom. A vita tárgya itt az „igaz papság”: kinek adta Krisztus a tanítás jogát? A római pápának és papjainak? Halljuk csak, mily hévvel és hogyan hadakozik: „... az ő pásztorságát nem kötözé sem helyhöz, sem pedig szemílhez, hanem csak azokhoz, kik tisztán az evangéliumot pridikálnák... Azért az Christus az keresztyinsíget nem fondálá templom rakáson, sem oltár cse­­náláson, sem keresztelőkön, sem templombeli bömbölésen, berbetélésen, misén, vecser­nyén, complétán, veternén, hanem csak az evangéliomba való hitnek vallásába. Továbbá esmét csak azok az egyházi népek [papok], akik az evangéliumot hírdetik Christosnak hivatala szerint. Ennek okáért az pápát, érsekeket, pispekeket, canonokat, papokat, barátokat nem Cristos szerzette, sem ő nem bocsáttá őköt, hanem az ördög tojta őköt, négy ezer esz­tendő után meg ülé Rómába, és lassan lassan oztán ideje szerint ki költé... Ennek okáért soha ők avval ne dicsekögyenek, hogy ők volnának az Christostól hagyott pásztorok, mert ők ahoz annyét értnek, mint az szamár az lanthoz. De minemő pásztorok lakoztak légyen Rómába, és, mint őrízték farkas módra az Christos juhait, azokról imár mind rend szerint szóljunk, kiket jobban házoknál az ő szőrökről meg esmerhetőnk.”⁵⁴⁹

S ígéretéhez híven mutatja be a pápákat, s rajtuk keresztül a római egyházat. Szent Péter pápaságát kétségbe vonja, forrásai alapján azt állítva, hogy Péter apostol sohasem volt Rómá­ban. Azt, hogy ott ölték volna meg, „az írás nem mondja”. Ezzel a római pápaság erkölcsi alapját zúzza szét. Az első századok pápáival szőrmentén bánik, mindegyiküknél csupán azt veszi számba, miféle új „szerzís”-t hoztak, s ezzel a római egyház mind távolabbra került Krisztus igaz tanításától. Például Callixtus pápa: „Ez az papokat meg fosztá felesí­gektől”. Az utolsó pápa, kit úgy-ahogy elszenved, Nagy Szent Gergely, „ki sok könyveket íra, kik be jól lehet sok vétkeket fedde meg, de ő is írásával sok tévelygéseknek lőn fondamen­toma”. De őt is ki­figurázza: „Bocsút leg először ez osztata, de pínz nélkölt, mert hazugságot nem akara pínzen adni”. „Kurvás papnak miséjétől elltiltá az keresztyéneket, kit bizony jámborul tőn, mert az, római papok mind kurvások és bálványozók”. Gergely utódjáról, II. Sabinusról azonban már kijelenti: „Ettől fogva az pápák mind Antichristosok és Lucipernek helytartói”. S ettől fogva még vastagabban fog a tolla, a pápák története botránykrónikává kerekedik.

Csak úgy kapásból ragadjunk ki néhány mozaikkövet. VI. Leó „egy kurva mellett öleték meg”. XIII. János „igen részeges vala, parázna, és nagy doktor az koczka jáczásban”.VIII. Ince „igen rest vala, és fösvíny, de nagy sok fattya fiakkal bőölködik vala, mert igen szereti vala az olasz madoniákat.”

Elvétve akad egy-egy pápa, aki szárazon megússza. Természetesen a Johanna nőpápa legen­dáját is kilovagolja. Nagy élvezettel mondja el az angol lány históriáját, aki nemét eltitkolva pappá lett és pápává választatott, és ebben a minőségében gyermeket szült. „Attól fogva imár mikort pápát választanak, nagy magosan egy székbe ültetik, hogy lefüggő daktilossát meg láthassák, innét allól pedig az cardinálok azt látván, ottan azt nagy fel szóval kiáltják: vagyon, és igaz elég nagy”.

A római egyháztól elítélt eretnekek közül csak azok nyerik el tetszését, akiket a reformáció elődeiként tart számon, így a szakramentáriusok őseként tisztelt, s föntebb már említett Berengarius, majd, Wicleph János doctor, „ki az pápának és az barátoknak hamis tudományo­kot és életököt nyilván kezdé feddeni, kitől osztán tanola az Hus János”. Részletesen elmondja mi módon „ölék meg az szent Hus Jánost és az prágai szent Jeronimost, az hamis az igazat, az ördög az Christost”. Nagy rokonszenvvel ír a „jámbor husztok”-ról, kivált vezé­rükről Zsiskáról, aki „valahol papot, barátot talál vala, mindenütt öli vala ököt, annyéra hogy Cseh országba minden klastromokot földig lerontata, és az férget mind kiölé belölle”.

Luther nagy érdemét a szakramentárius prédikátor elismeri ugyan: „esmét az evangéliomot az világosságra hozta”, de nem szól róla lelkendezve, miként Melanchton Fülöpről.

A rehabilitált, „doctor”-rá ütött eretnekek megüresedett stallumait új eretnekek foglalják el: az anabaptisták, Münzer Tamás, Stancaro, Steckenfeld stb. Ezek már a reformátorok soraiból „támadnak”, a reformáción belül a lutherinél, illetve a szakramentáriusokénál jóval radiká­lisabb irányzatok képviselői.

Az anabaptistákkal aránylag többet foglalkozik, mert „az ő konkolyok az isten vetésén most is széllyel hintetik”. Tévelygéseiket hét pontba foglalva ismerteti. Ezek közül az 5. pont: „Feje­de­lemsíget senkinek isten ez világon nem hagyott”. A 6. pedig: „Keresztyénnek tulajdona itt ez földön semmi nem lehet, hanem mindezek közönsígesek”, azaz közösek. Monetarius [Münzer] Tamás eretnek bűne pedig az, hogy „nagy sok parasztságot támaszta fel az fejedel­mek ellen, ki avval dicseködik vala, hogy isteni jelenésből ő megmentené mint egy Gedeon az kössíget az fejedelmek rovása alól, és szolgálattya alól...” A továbbiakban szó nélkül nyug­tázza, hogy a fejedelmek százezer parasztot vágtak le és elnyomták a „nagy háborúságot”.

Székely és a szakramentáriusok távol állnak minden radikálisabb vagy forradalmi gondolattól; s ő a szakramentárizmus elvi alapjáról kétfelé folytat harcot: egyrészt jobbra, a római egyház, másrészt balra, az anabaptisták stb. ellen.

A Világkrónika szorosan vett világtörténeti állagáról még csak egy megjegyzésem volna: úgynevezett művelődéstörténeti tudnivalókat, ismereteket is közöl rendszeresen. A világtör­té­neti események, jeles történeti személyek, császárok, királyok, és ezek hadai mellett - a Huma­nitas Melanchtoniana szellemében - évkönyvébe illeszti a híres doctorokat, egyház­atyákat, tudósokat, tanítókat is. Végeredményében afféle historia literariát ad a magyar olva­sónak. Évrendben szétszórva az ó- és középkor, valamint a humanizmus és reformáció szinte minden valamirevaló, neves tollforgatója: teológusa, tudósa, írója és poétája meg­em­líttetik, hogy ebben az időben élt, könyvet adott ki vagy tanított. Mindez szűkszavúan, katalógus­szerűen. Kivételt csupán Rotterdami Erazmussal és Melanchtonnal tesz, a „princeps litera­torum”-mal és a „praeceptor Germaniae”-vel; elógiumukat is adja.

E névjegyzékben magyar tudós, humanista író vagy reformátor nevét hiába keressük; még Janus Pannoniusét sem találjuk, pedig őt a külföldi humanista közvélemény is számon tartotta. Igaz, a Székely használta források nem.

A magyarok történetével annál többet foglalkozik. Mihelyt megjelennek az írott történelem színpadán, s helyet kérnek Székely évkönyvében, ott nemcsak helyet, hanem egyre több helyet kapnak, s a Világkrónika majd hogy nem a magyarok krónikájává szűkül. A gönci magyar pap hazaérkezett, s hogy hazaérkezett, Carion, Funccius és mások helyébe hazai kalauzokat választ: a humanista Bonfinit és a köznemes Thuróczy Jánost. S most már elvétve, a Hernád völgyéből néz ki Európára.

Nemzeti öntudatát eddig sem rejtette véka alá, nem fojtotta magába. Minden olyan szöveg­helynél, mely a magyarokkal vagy Magyarországgal valamiképpen összefüggésbe hozható, kibuggyan belőle. Így már könyve elején, a bibliai nemzetségek ismertetésekor, Magóg kapcsán: „Az magyarokat is némellyek innét mongyák hogy támadtak vala, de nem igaz, mert Atila magát mongya lenni az nagy Nimrothnak onokájának, ki vala Chnán nemzetiből való, azért bizony az magyarok is Chnám nemzeti”.

Az egyik macedón királyt pedig így hozza magyar közelbe: „Ez az Lysimachus, az kinek pinzét és aranyát Erdélbe az Maros mellett meg találák”. Ha meg másként nem megy, imígy: Decius római császár „alsó Pannoniába születék, kibe még akort magyarok nem valának”.

A 801. év alá pedig egy kisebb fajta történeti vitát kanyarít. Sodrából az hozza ki, „hogy az németek az ő históriájokba azt írták be”: mikor Nagy Károly imperátor hadat támasztott Panno­nia ellen, „itt teljessíggel az magyaroknak végeket szakasztotta volna”. S ki volt az a német, ki ilyet merészelt írni, vérig sértve Székely szittya öntudatát? A melanchtoniánus Carion! Nála olvasta ugyanis az alábbiakat:

„Porro simulatque Caesar factus est Carolus, tranquillato iam magnis laboribus Italiae statu, bellum Hungaris inferre constituit. Et duravit hoc bellum annos octo, quo Hungari deleti sunt propemodum. Collocavit et Germanorum praesidia in Hungaria Carolus, ad conservandum regnum, ex qua occasione etiam hodie Germani in Hungariae finibus: habitant, quae Septem castra appelantur. Refertur in historiis Carolum ingentes opes retulisse ex hungaria; atque id vero consentaneum est, nam Hungari bello exercendo iam supra ducentos annos intenti, praedas egerant ex fere, omnibus natianibus, nulla interim in ipsorum regnum incursione facta ab hostibus exteris, unde haud dubie magni atque preciosissimi thesauri reperti sunt apud Hungaros.”⁵⁵⁰

Nem kétséges, Carion a Hungari alatt a hunokat érti. Székely hasonlóképpen, hisz ő a hun-magyar azonosságot vallja, s a hunokat maga is magyaroknak hívja. De nem is ezen van a vita. Hanem azon, megverhette-é, kipusztíthatta-é a magyarokat Nagy Károly?

Azokat aztán nem, mert a magyarok akkor nem is voltak Pannoniában. Nagy részük ugyanis elpusztult az Attila utáni testvérharcban; a megmaradtak egyik fele kivonult Csabával, a másik fele pedig Erdély Moldva felé eső részén szállt meg. S ez utóbbiak „nem magyaroknak, hanem székelyeknek hivattatnak, kik még most is külömböznek az több magyaroktól, törvínyekkel és írásokkal, kik hunniabeli módra székely bötűvel élnek mind ez napiglan”. Különben ezeket sem irtotta ki Nagy Károly, hisz „mind ez napiglan ugyan vadnak”. Hát akkor kiket győzött le? A jászokat, oláhokat, tótokat, görögöket, bolgárokat, rácokat és a ci­gá­nyokat. S még hozzá teszi, ezt sem minden él nélkül: „De még azokkal is nyolc eszten­deig hadakozott”.

Nem kis nemzeti öntudat szorult beléje! De nézzük csak tovább. Elfogadja Carionnak azt a tételét, hogy a németeket Nagy Károly telepítette Pannoniába, még pedig azért, „hogy ő ez Pannoniának földjét mind örökké német birodalom alá fogja”. E németek közül a szászok Erdélyben hét kerített várost rakának: Kolozsvárt, Besztercét, Segesvárt, Meggyest, Szebent, Brassót és Szászsebest. „Egyébféle némettel” pedig építteté Nagy Károly Nagybányát, Kassát, Eperjest stb., „kiket mind azért mielé, hogy ezekből Erdélyisíget és Pannoniát bírhatná”. E jámbor vélekedésében azonban nagyot csalatkozott - folytatja maró gúnnyal Székely István - e városok megépíttetésével ugyanis csak a magyaroknak tett jó szolgálatot, mikor azok Hunniából másodszor is kijövének. Akkor e városok „mind németestől az magyarok biro­dal­ma alá jutának”, azoknak a magyaroknak a hatalma alá, kik - csipkelődik mind szelle­me­sebben - állítólag ő általa „mind elvesztek vala, és semmié löttek vala, de feltámadának, és magokot esmét meg esmerteték az németekkel, kikbe [kikből] Attila idejébe, ha hihető dolog, hetet adtak egy abrak zabon...”

A magyar reformátor e miniatűr polemiában nemcsak retorikus fölkészültségének, vita­kész­ségének adja fényes tanújelét, s nemcsak a hitvitákon edzett magyar irályából nyújt pompás ízelítőt, hanem németellenes politikai fölfogását és köznemesi illetőségű, nemzeti öntudatát is híven példázza.

A Székely Istvánt fűtő történeti és nemzeti tudat nem új keletű. A Hunyadiak korában megerősödött és Mátyás támaszául fölnőtt köznemesség termelte ki, ideológiájának lényeges tartozéka. Irodalmi hangot és nyilvánosságot először a köznemesség műveltebb részének s nagyrészt az ő soraiból összejött egyházi és világi középértelmiség latin nyelvű literatúrájában kapott, melynek legreprezentatívabb alkotása Thuróczy János Chronica Hungaroruma. Ebben a literatúrában kap központi helyet a hun-magyar azonosság tudat hirdetése, mely gyökerében, a feudális nagyhatalmi vágyak és politika elvi támasztéka a Mátyás-korban: a magyarok hajdanát egy világhódító néphez köti első királyát az Európát leigázó Attilában ünnepli, „második Attilá”-t pedig Mátyásban. Itt virágzik ki az országot ellenségeitől megvédő és főleg határait kiterjesztő magyar királyok és Hunyadiak kultusza. Ezt az ideológiát a köz­ne­messég, mely a megváltozott körülmények között is dajkálja a most már alaptalanná silányult nagyhatalmi vágyálmokat, a Jagelló-korba is magával viszi, és a Werbőczi vezette ún. nemzeti párt ideológiájává teszi. Ebben nő hérosszá, finomul eszményképpé Mátyás király alakja és visszaáhított aranykorrá országlása. A nemzeti párt a gyűlölt idegenek helyébe Mátyáshoz hasonló „nemzeti” királyt akar. Jelöltje Szapolyai János erdélyi vajda. S a mohácsi katasztrófa meg is adja a lehetőséget, hogy Werbőczi népe legalább ebbeli szándékát a maga módján megvalósíthassa: Szapolyait királlyá választja. S a királyi, hatalomért Ferdinánddal folytatott küzdelmekben a János király mögé tömörült köznemesi „magyar párt” most is a régi nótát fújja a werbőcziánus eszmék alapján. Még a magyar reformátorok is. A Szapolyai mellett ágáló Farkas András szerint:

Isten ez első kijövésben még pogányságokban

Adá ah hatalmas Atilla kerált,
Ki az nagy Nemrothnak unokája vala
Bendeguznak fia, ez velágnak félelme.

„Másod kijövésben ah szent Estván kerált, Szent Imre herczeget, dicső szent László kerált” stb., majd Jankula vajdát, azaz Hunyadi Jánost, „És az ő jó fiát, hatalmas Mátyás kerált.” Meg is okolja nagyságukat:

Ezeknek általa ah kegyelmes isten
Oltalmazá ah jó Magyarországot;
Ez ország határit isten kiterjeszté,
Sok vendég népekre, nagy sok tartományokra.
Ő melléjek ada hatalmas urakat,
Jeles országokat, sok kincses városokat.⁵⁵¹

Hasonló húrokat penget a főként Thuróczyt használó Székely is. A hun hagyományt szőrös­től-bőröstől elfogadja, s a hunok történetét „Az magyaroknak historiájok” címén tárgyalja. Újdonsága a „Csaba testamentoma”, mely szerint Csaba kivonult népével Damasek istenre megfogadtatta, hogy Pannoniába újra visszatérnek és bosszút állnak atyja ellenségein. Nem tudni, mily forrásból vette.⁵⁵² Másik újsága pedig, hogy a visszatért magyarok elébemenő székelyeknek megadatja a nemességet, szabad székely öntudatára vall. A szabad székelység küzdelme a nemesi előjogokért az ő korában is napirenden volt. De mindig visszautasításra talált, mert nem tudták oklevelekkel bizonyítani.⁵⁵³

A magyarok őstörténetét illetőleg a reformátor Székely Istvánnak nincsenek fönntartásai, a pogány múltat vallási meggondolások nélkül fogadja el. Mihelyt azonban a magyarok „keresztyénné lünek”, bár a köznemesi magyar történeti fölfogás talaján marad, egyszeriben érvényesíti a reformáció felekezeti szempontjait is.

Szent István és László nála már közel sem oly egyértelműen pozitív alakjai a magyar történelemnek, mint mondjuk a szintén reformátor Farkas Andrásnál. Szent István jámbor vala és istenfélő, „de nem tudák ennek eleibe adni az írás szerint való keresztyénsíget”. Ebben közvetlenül nem ő a ludas, hanem az ő idejében regnáló „csókoló barátok”, vág a bencések felé, célozva Szent Istvánnak és Imrének az István-legendában leírt pannonhalmi látoga­tásakor történtekre. E barátok István királlyal sok klastromot és templomot csináltatának, püspökségeket alapíttatának, mik a mai napiglan láthatók „de kollégiomot egyet sem, kibe az igaz tudomány meg tartatott, volna” - hangzik a vád, s vetíti vissza István korába reformációs szemléletét. Az „álnok barátok” saját malmukra hajtották a vizet, Székely mondásával élve: „Mert ki ki mind az ő fazekát szíttá, azért az magyarok csak római keresztyénné lünek”. (Persze, ha bizánci keresztényekké lettek volna, azzal épp úgy nem volna megelégedve!) Bizony a pápa befonta István királyt, koronát küldött neki, „kit oztán az magyarok az pápa hazugsága után angyali koronának nevezének”.

László országlásáról és hadairól csupa jót ír, ám mikor Várad, illetve az ottani monostor alapítására fordítja a szót, mindjárt fölágaskodik benne a hitvitázó: „kinek az ő teste mind ez napigan ott vagyon, az papoknak nagy kereskedésökre, és istennek bosszúságára”. Mintha csak Szkhárosi Horvát Andrást hallanók.⁵⁵⁴

Az úgynevezett magyar szentek közül még legjobban II. Endre leánya, Erzsébet jár, „az kit az ő jámbor voltáért az kalendáriomba beírtak”. Minek köszönheti ezt a kitüntetést? Egy neki tulajdonított kijelentésnek, melyet Székely úgy tud értelmezni, hogy azzal a reformáció „fazekát” szíthatja. Erzsébet ugyanis, mikor egy szép arany feszületet mutattak neki, állítólag azt mondta: jobb lett volna, ha a rája fordított aranyat a szegények közt osztották volna szét, s készíttetője arany helyett inkább szívébe íratta volna Krisztust. Az oltárokat, képeket, szob­rokat a templomból kihajigáló szakramentárius prédikátor a faragott képek hiábavalóságáról vallott tanítását, igazát érezte itt megfogalmazva; ezért kiált föl: „Bizony ilyen vallást soha egy pápa sem tött Krisztus felől.”

Nagy Lajosról igen magas a véleménye: jámbor fejedelem volt, mert úgy viselte fejedelem­ségének a gondját, mint azt tiszte megkívánta. Azt azonban már kevésbé jól tette, hogy Remete Szent Pál testét Velencéből a budai Szent Lőrinc kolostorba hozatá - „ha mi hasznát vette volna”.

Zsigmondot Husz János elítéltetése és a „huszt keresztyének” üldözése miatt rossz szemmel nézi, s szívbéli örömmel írja le, hogy Zsiska „istennek segítsígéből igen megveré”. Egy másik balul végződött hadához pedig az alábbiakat fűzi: „nem ad való isten jó szerencsét az ki­rály­nak, hogy az ő igyinek ellensíge vala”. Albert szintén hadakozott a huszitákkal, ostromolta Tábor városát, „de három hónap múlván nagy szígyensíggel elpironga alóla, és semmit sem árthata az jámbor husztoknak”.

A Hunyadiak már egyértelműen pozitív hősök. Hunyadi János jámbor vitéz, „mindenbe oly erkölcsű, ki fejedelömhöz illendő vala”. Nem talál, igaz, nem is keres rajta szeplőt. A nándorfehérvári ütközet tárgyalása kapcsán mégsem tagadja meg önnön magát, nem Hunyadi, hanem Capistranos János barát és a pápa rovására. Kapisztránt keresztes had toborzására Miklós pápa küldte, s oly hatalmat ada neki, ha valaki a keresztesek közül a harcban meg­halna, „minden kítsíg níkül üdvözüljön, ha hite nem volna is. Ennek okáért mind azokat kíntól bűntül ódoztatá, ha anyját avagy atyját meg ölte volna is... de ebből igen keves haszon követ­kezík az keresztyínség ótalmára”.

Mátyásról osztatlan elismeréssel, lelkesedéssel ír: anyja méhéből természet szerint királyságra született, megvoltak benne mind azok az erények, amik a fejedelemben megkívántatnak, „kit ha az isten olyan hamar ki nem veszen vala ez világból, bizony rövid üdőn mind az egész világot meg zendíti vala”, leigázza, mint egykor Nagy Sándor. Már uralkodása első évében négy­fele háborúskodott egy időben, s mind a négy helyről egy és ugyanazon időben jelentették hadai győzelmét, „kin mind az egész ország nagy bizodalmat vőn magának az ő hatalmas birodalmáról”.

Hétszer vezetett hadat „a római keresztyínség mellett az husztok ellen”, s ez neki még sincs bűnül felróva, mint Zsigmondnak és Albert királynak. Inkább ünnepli, hogy e hadakban „mindenszer győzedelmes lőn”, s hatalma alá hajtá Morvát, Sléziát és Luzáciát, s ezek „meg esküdtek, hogy soha Magyarországtól el nem szakadnak”. Ellenségeit, mindig legyőzte, így, a lengyeleket is, valamint Fridrik imperátort, elfoglalta Német-Újhelyt és Bécset, „kik annak előtte soha töretést nem láttanak, kiknek csak Mátyás vevé el szűzességeket.”

S nemcsak a hadi dolgokban, hanem a nemes tudományoknak követésében is igen dicséretes vala. Ékes bizonyság erre nagyszerű bibliothékája, kibe mind e széles világról görögül, héberül és deákul írt könyvekből több ezret gyűjtetett be. István királlyal ellentétben ő kollég­iomot is akart fölállítani, szándékában volt ugyanis, „hogy olyan tanóságnak helyet szerezzen itt ez országban, ki mind ez széles világot meg halagya.” Mátyás eme tervéről, hogy Budán egyetemet alapítson, Heltai Gáspár is tud. Erről - mint Krónikájában írja - még Brodarics István püspöktől hallott, kinél a leendő egyetem épületének tervrajzát is látta.⁵⁵⁵

Hogy Mátyás nagyságát, kiválóságát, emberségét és szellemességét minél teljesebben mutassa be, nem ragad meg Thuróczy krónikájánál, hanem a korabeli szóhagyományból is merít, leközli egy trufáját, melynek csattanója: a király „bevívé a szigíny embert az várba, és örök szabadságot ada neki, megajándékozván ennek felette őtet”. S nem felejti megjegyezni: „Eféle trufái sokak vadnak az Mátyás királynak, kikről én most többet nem írok”.

Mátyás uralkodása a régi dicsőség legszebb ragyogását jelentette, a csúcsot. S a csúcsról már lefelé vezet az út. Mátyás utódának, II. Ulászlónak „hadai igen kevesek valának és igen sze­ren­csétlenök, mert valahova indult, mindenütt vesztett. Ennek idejében hajla meg Magyar­országnak koronája, és lassan lassan az mit annak előtte való királyok kerestek vala, az mind el kezde csúszni...”

Az 1514-es parasztháború Székely szerint a török ellen indult ugyan, de mikor Dózsáék meg­látták a parasztoknak nagy sokaságát, „azonhelyt el hagyák az törökre való igyekezetököt, és országot akarának magoknak venni”. Ezért fordították fegyvereiket a király, az urak és a nemesség ellen. Ezek Szapolyai Jánoshoz fordultak segítségért, s megesküdtek neki „egyenlő akarattal, hogy ha Lajos király gyermektelenül meg halna, tehát senki fejébe az koronát nem tennék, hanem csak az övébe”. Szapolyai meg is verte a kereszteseket, meglakoltatta a parasztság vezéreit: Dózsát a hajdukkal „nyersen megeteté”, nagybotú Lőrinc papot pedig nyárson megsütteté „mint egy malacot”.

A nemesség oldaláról értékeli a parasztháborút, s még e kegyetlen, embertelen megtorlás sem vált ki belőle részvétet, természetesnek tartja. Ha nem így volna, fölemelné ellene szavát, mint ahogyan a husziták érdekében fölemelte.

S jellemző, hogy Szapolyai János jogát a magyar királyi trónra szerinte épp a parasztok leverésével szerezte meg, pontosabban azzal, hogy az urak ígérte föltételeknek eleget tett. Ezt a szerződést II. Lajos megszegte, mikor - 1521-ben - a trónt magtalan halála esetére sógo­rá­nak, Ferdinándnak ígérte. Ehhez Lajosnak nem volt joga, „mert az királyi míltóságnak válasz­tása nem egy emberen áll, hanem mind az egész országon. Továbbá testamentom szerint is senki azt másnak nem hagyhatja, ha magtalan.”

Nyilvánvaló, kiket ért „mind az egész országon”: az urakat és a nemeseket. S Lajos király jogellenes szerződésszegése beláthatatlan következményekkel járt: „Bizony e kötés támasztá Magyarországba ez nagy háborúságot, visszavonást és pártolást, ki regnál rajtunk Lajos király halálától fogva mind ez mostani ideig. Kit keresztsígkort [a keresztes háborúkor] János vajdának kötének, most pedig Ferdinándus hercegnek: kiből minden ember eszébe veheti, honnan támadott Magyar országba az két király, és azok között való nagy háborúság, ki ez országnak teljessíggel nem romlására, hanem fel fordítására lőn.”

A közelmúlt megítélésénél a reformátor író nem hivatkozik sem az istenre, sem bosszuló kezére, mellőz minden vallásos irracionálét, s nagyon is racionálisan gondolkodik. Még a mohácsi csatavesztést is ily egyszerűen okolja meg: „Mert csak huszanöt ezer emberrel mene [Lajos király] szembe az harmadfélszáz ezer emberrel”. Ő szíve szerint Szapolyai János pártján van, ki 1526-ban „mind az egész országtól királlyá választaték az ő fogadások szerint” - céloz megint az 1514-ben kötött egyezségre. 1527-ben Ferdinánd „egynehány uraktól be­hozaték Magyar országba János király ellen”, s Ferdinánd János királyt Tokajnál híveinek árulása miatt megverte és Tokajt elfoglalta. „Akkoron szakada ez ország kétfele, mert némely tarta János királlyal, némely pedig Ferdinándussal mind ez napiglan. Mely pártolás teljessíggel az török kezébe ejté ez országot”.

A két király közti csetepaték feljegyzésszerű megörökítése után, melyben Szapolyai-pártisága lépten-nyomon megnyilatkozik, Buda elvesztéséről is beszámol röviden. A szultán azt állí­­tot­ta, Buda várát csupán gyámi minőségében, ideiglenes megőrzésre vette át, s mikor az elhunyt király fia, János Zsigmond eléri huszadik esztendejét, visszaszolgáltatja néki... Székely szokásához híven egy közmondással mondja ki véleményét: „De igen nehéz az bényelt koncot az gyomorból kivonni!”

A továbbiak során a török magyarországi hódításainak számbavétele mellett Izabella királyné asszony és a királyfiú sorsát is szemmel kíséri, kiket 1552-ben Fráter György „baráti álnoksággal kibeszéllett vala” Erdély országból. 1558-ban Izabella Bebek Ferencet és a két Kendit levágatta „istennek rendelése szerint”. Ezek a szakramentáriusok nagy pártfogójának, „az jó Petruit Péternek” ellenségei voltak, ugyanúgy, mint annak előtte Fráter György, ki érdeme szerint lakolt, s azért koncolták fel, „mert esmét hátra akarja vala a lovat fogni”.

Az azonban már nem istennek rendelése, hogy Ferdinánd császár vitézei rettenetes dúlást tettek a Tokaj környéki, szegénységen, nemcsak barmaikat hajtották el, hanem még a szőlő­he­gyeket is megszedték, elpusztították. Ez égbe kiált! „Kit az úr isten acél pennával adamás­kübe [gyémántkőbe] íra be, hogy annak, emlékezete őelőtte örökké bosszú állásra megmaradjon”, mennydörgi a gönci predikátor ószövetségi prófétaként. S ez a mennydörgés már a Világkrónika utolsó akkordjai közé tartozik.

Több írását már nem is ismerjük. Pedig volt egy-kettő még a tarsolyában. Ajánló levelében ugyanis azt írja Németi Ferencnek: ha a Világkrónikát „oltalma alá veendi, tahát rövid napon ennél hasznosbakot, ha isten akarangya, ez mellé bocsátandom.” Ha a szakramentáriusok iste­né­ben meg is lett volna az ebbéli hajlandóság, az általunk nem ismert körülmények azonban kibocsátásukat már nem engedélyezték. Pedig Székely Istvánnak még lett volna rá ideje: Göncről Liszkára került lelkésznek, és csak 1563 decemberében tűnik el szemünk elől.⁵⁵⁶

5.

Ha jellemezni akarnám, legtalálóbban saját szavaival lehetne, mikkel ő John Wiclifet jelle­mez­te: „jámbor vala és igaz tanító, miképpen most is könyvei meg mutatják”. „Pius et doctus”, sőt „vir doctissimus”. Világkrónikája (és ránk maradt másik két munkája) megmu­tatja, hogy az első reformátor nemzedék egyik legjelentékenyebb tudós írója.

Persze, nem mai értelemben vett író, hanem korának mércéjével. Kompilátor, s Világ­króniká­ja is kompiláció. Mint már föntebb említettem, különböző auktorokat kivonatol, s e latin nyelvű kivonatokat fordítja magyarra. Azonban nem szolgai kompilátor és magyarító. A fölhasznált latin szövegeket megrostálja, világnézete szerint alakítja; kihágy belőlük vagy saját kútfejéből hozzátold, végeredményében alkot. A kompiláción is átüt és átsüt a harcos reformátor erős egyénisége.

Miképp alakítja, gyúrja át latin példáját, az alábbi összevetéssel próbálom bemutatni. Thuróczy Chronica Hungarorumának 48. fejezetében a „kormányzó úr”, azaz Hunyadi János Giskra elleni harcait mondja el. Ebből egy részlet magyar fordításban:

„Ezután a kormányzó úr újból fegyvereseket gyűjtött ama népeiből, akik a délvidéket védelmezték; ezeknek katonai virtusát és állhatatos hűségét már az előző csaták kisértései közt kipróbálta. Ezekkel jött, kemény ostrom alá vette és megadásra kényszerítette Giskra János ujonan emelt várait; a sági klastromnál, az Ipoly folyó mellett, valamint Galchur hegyén és Rozsnyó, valamint Szepsi városában. Megszállta Giskra János derencséni várát, melyet Valgata nevű cseh védett az ő nevében. Völgyben feküdvén, új ostromlási módot talált ki; az erősség alatt magas gáttal zárta el a völgyet, felduzzasztotta a völgyön át folyó vizet. Mikor az áradás túlemelkedett az erősség falain, mind a bennelevőket megfulladás veszedelme fenye­get­te: a várban levő csehek megadván a várat a kormányzó úr kezébe, maguk fogságba estek.”⁵⁵⁷

Hogy fogja ezt össze, mint alakítja Székely István?

„Hatodik hada lőn ezer négyszáz ötvenegy esztendőbe azon cseh ellen, ki [ti. Hunyadi] az alföldi hőseket vevé melléje, kikkel megszállá Ságot az Ipoly mellett, azután Gálcs hegyén való kastélyt rontatá el. Onnat jőve rozsnyó bányai kastályra. Onnat az Szepessígbe valókra. Azután Derecsénre. Vala pedig ez egy mély völgybe, kinek az ő oldalát egy folyó víz mossa vala, kit a gubernátor reá gátoltata, és kiötté ököt mintegy irgéket.”

A két szöveget összeolvasva, bárki előtt nyilvánvalóvá válik Székely kompiláló, illetve fordító módszere. A latin szövegből csak a valóban lényeges adatokat veszi ki, a tölteléket elmellőzve. S egy jól sikerült, telibe találó hasonlattal, vagy közmondással sorokat tömörít egybe.

Tömör, meglepő ízeket rejtő magyar stílusának legjellemzőbb sajátság, az adágiumokkal (köz­mondásokkal) való gyakori élés. Dolgozatom folyamán már számosat idéztem belőlük; egy-kettőt azért még érdemes idejegyezni. A talmudban „minden kigyót békát kiáltanak az keresztyének ellen”. Nagy Lajos öccse legyilkolását megbosszulni Johanna ellen Nápolyba indult, „holott az figét az olaszokkal az szamár allfeléből ki ki harabtatá”. Ferdinánd 1530-ban Buda várát sokáig ostromlotta, „de semmit nem tehete neki, mert Buda kűfalait belől ember­hússal bérlötték vala meg”, azaz bélelték ki. Buda elfoglalása után a szultán „Török Bálintnak pedig örök tisztül ada Galatába egy tornyot”. Mindez a korabeli predikátori és köznemesi stílusnak volt a sajátsága, sőt bizonyos fokig követelménye. Még sem mondhatjuk, hogy Székely tudatos stiliszta; nagy gyakorlata van, jól, s néha szépen is fogalmaz, de ösztönösen.

S mi a helyzet a Világkrónika állítólagos székely nyelvi és stílbeli sajátságaival? A könyv korrektora, a nyomtatás idején Krakkóban tanuló Vilmányi Libécz Mihály a Pio lectori címzett, két nyelven is megfogalmazott kísérő versében ugyanis Székely István magyarétól különböző székely szavaira és stíljére hívja föl a „jámbor olvasó” figyelmét:

Hogyha penig valamint az szónak móggya kilembez,

   És az szóllásnak új folyamása leend:
Mindgyárt az régi székelyek nyelvére tekintsen,
   Kiknek tiszta magyar nyelv maradéka vagyon.
Ökösztök példát ez könyvbeli szóra keressen,
   És tőlök módot mostani írásra vegyen.

Hogy a Világkrónikában melyek a székely tájszavak, tüzetes nyelvi vizsgálatra szorul még. De nem sok lehet. Ami pedig a „szóllásnak új folyamását” illeti, nem tudtam tetten érni. Azt hiszem, a fiatal egyetemi hallgató Libécz Mihály sem. Ő a Zemplén megyei Vilmányon született, nem volt székely származék. Honnan hát e meglepő „tájékozottsága” a székely nyelvjárásban és a sajátos székely stílusban? A Világkrónikából. De nem úgy és nem oly módon, mint beharangozza, és ahogy ezt irodalomtörténetírásunk is készpénznek veszi.

Az efféle kísérő versek természetrajzának ismeretében nyugodt lélekkel merem állítani, az alapötletet eme agyalmányához egyrészt Székely István vezetékneve és székely származása adta Libécznek. S mint a könyv korrektora természetesen a Világkrónikát is átböngészte, s abban a 801. év alatt az alábbi, már egyszer idézett megállapítást olvasta a székelyekről „...még most is különböznek a több magyaroktól törvínyekkel és írásokkal, kik hunniabeli módra székely bötűvel élnek mind ez napiglan”.

Székelynek ez a részlete Thuróczyra megy vissza, akinél kifejezetten megtalálható, hogy a „székely bötűvel” való élés a rovásírást jelenti.⁵⁵⁸ Székely István megfogalmazásából ez koránt­sem derül ki ily világosan; a „külömböznek... írásokkal” kifejezés, ha nagyon csűrjük-csavarjuk, és ha éppen akarjuk, nem csak a fizikai betűvetésre, hanem fogalmazásra is érthető és értelmezhető. Libécz a jelek szerint így értette, helyesebben: félreértette; s máris készen állt kísérő versének újszerű mondandója, mellyel a könyv szerzőjét megdicsőítette. Ennek belső logikája: a szerző székely, sőt a neve is az, másrészt a székelyek írása különböz a magya­rokétól, tehát ennek a Világkrónikában is meg kell mutatkoznia. Ha kell, akkor meg is van! A székelyek, s így Székely István is hunniabeli módra írnak, mi sem biztosabb tehát, minthogy a „tiszta magyar nyelv maradéka” náluk vagyon, s tőlük kell venni „módot mostani írásra” őket kell követniök mostani íróinknak.

Vilmányi Libecz tudós koholmányát a hasonszőrűek valószínűleg méltányolták, s Székelynek is hízelgett, követőre azonban aligha talált.

Annál több olvasóra talált a Világkrónika. Közel másfél századig buzgón olvassák, kijegy­zetelik saját krónikájukba, mint tette ezt a XVI. század hatvanas éveiben Borsos Sebestyén.⁵⁵⁹ Fölhasználja Heltai Gáspár is Magyar krónikájában.⁵⁶⁰ A Csaba testamentoma és a „Damasek isten” innét kerül át a reformátorok és az utókor köztudatába. Szenczi Molnár Albertnak egy nagyszombati polgár küldi meg mint féltve őrzött kincsét. Olvassa protestáns és pápista egyaránt. A föntmaradt példányok kéziratos széljegyzetei megőrizték a jámbor olvasók nem mindig jámbor véleménynyilvánításait: Székely tévedéseinek, elírásainak helyreigazítását, s a katolikus olvasók ócsárló, dühödt glosszáit.

A krakkói egyetemet járt szerző Krakkóban nyomtatott világtörténetét lengyelre is lefor­dították - 1620-ban. De lengyel fordításban nem került könyvsajtó alá.⁵⁶¹

Az utókor lassan elfelejtette. A múlt században Toldy Ferenc próbálta föltámasztani, kiadva a Világkrónika magyar történeti anyagát, de még ezt sem a maga egészében.⁵⁶²

Heltai Gáspár fanyar humorral elegy malíciával bökdösi meg kora Magyarországának „fejedelmeit” és urait, hogy azok mit sem törődnek a magyar múlt feltárásával, nem segítik a magyar történetírókat, pedig „méltók is volnának ezek böcsületre, kik ebben munkálkodtanak, és munkálkosznak, hogy az magyarok az ő nyelvekben megláthassák az ő elejeknek jeles his­tóriáit: de kevesen találtatnak, kik valami hálaadósággal lönnének az szegény jámborok­hoz. Mit tehetünk? Olyan volt mind kezdettől fogva az világ”. Olyan volt, de nem olyan ma. Még az elmúlt századok szegény jámboraihoz is hálaadósággal vagyunk, mint ezt ékesen bizo­nyítja Székely István Világkrónikájának fakszimile kiadása, melyhez e tanulmány kísérőül íratott.

(Kísérőtanulmány Székely István: Krónika ez világnak

jeles dolgairól, Krakkó, 1559. facsimile-kiadásához.)