Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

2.

A gyászos véget ért pannón költő csupán 38 évet élt, mégis gazdag örökség: sokrétű, nagy­sza­bá­­sú életmű maradt utána. Több száz epigramma, két könyvnyi elégia, terjedelmes panegyri­cu­sok, episztolák, próza- és versfordítások.

Költő-személye, költészete merőben új, úttörő jelentőségű a XV. századi Magyarországon. Ennek maga is tudatában volt, büszkén vallotta, hogy ő hozta elsőnek a fagyos Duna mellé a „szent Helikon zöld koszorús szűzeit”, azaz a polgári eszmeiségű reneszánsz-humanista latin költést. Ez eddig csak olasz földön termett, s Janus fülébe ez rivallt, midőn betört Hunniába az új időknek újlatin dalaival:

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek
   S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
   Szellemem egyre dicsőbb s általa híres e föld.

(Ep. I. 61. - Berczeli A. Károly ford.)

Ha semmi több, csupán e négy verssora maradt volna fönn, akkor is tudomásul kéne vennünk, hogy újfajtájú, „modern” magyar költészet született. Ilyet vagy ehhez hasonlót - ő előtte - ma­gyar költő soha le nem írt, soha nem énekelt, sőt még eszébe sem jutott effélét versbe szedni. E földet híressé - versben - mind ez ideig csupán szentjei, a „szent királyok” tették, miattuk volt „boldog”, rájuk volt büszke Pannónia. A „versszerző mester”-t vagy lantost nem sokra becsülte, magánérzelmeire, személyiségének kitárulkozására csupán egy - számára mellékes, akár el is hagyható - strófa erejéig volt kíváncsi, melyben az énekszerző tárgyiasan arról is beszámolt, hogy versét - hol, mikor - milyen „kedvében” szerezte.

Középkori költő nem akar, de nem is tud versének hőse lenni. Csak szolgálni akar, szinte sze­mélytelenül, akár a szentlélek hajtja, akár a kocsma gőze. Szolgálja istenét, egyházát, kiszol­gálja urát vagy urait, illetve közönségét. Legtöbbször maga is szolga. Ha meg lézengő vándor­éne­kes: az úri szolgák kényének is kiszolgáltatott tányérnyaló, megvetett senkiházi, ki egy kupa borért lelkét is eladná. Egyéniségét, magán- vagy különvéleményét álcázza, rejti, meg­bú­jik a verssorok mögött, aposztrófokkal dolgozik, szívesen szól többes első személyben. Vagyis szolgál és azonosul.

A reneszánsz humanisták túlnyomó többsége is szolgál, sőt kiszolgál, de - bocsánat a hason­latért - nem fülét-farkát behúzó, sunyin hűséges kutyaként, személyiségét föladó vakbuzgó familiárisként. Hanem úgy, mint a saját portékáját áruló kereskedő vagy nagykereskedő. Hajlong, bókol, hízeleg, ripacskodik, s ha kell, még magát is megalázza, de csak azért, hogy „áruját” minél drágábban elsózza. Ezzel is függetlenségét erősíti. Szabad, öntudatos polgár, a „vevőnél” nem tartja magát alábbvalónak. Sőt. Magas képzettségű, tudós értelmiségi, a dúsgazdag patrícius-polgár s az ezzel szövetséges fejedelem fegyvertársa, eszmeadója, hírverője. Tehát - Engels szavaival élve - a burzsoázia modern uralmának alapozója.

A reneszánsz tudósa, művésze, írója egyéniség, személyiség, tudatában van - fölösen is - önerejének, fontosságának. Emberi méltóságát már nem az „istenfiúságból” eredezteti, kilép a középkor istenének árnyékából, ki a napra, lehányva magáról a személytelenség rabruháját. A feudális mi-t az útból félrelökve uralomra tör a polgári Én - társadalmi, emberi viszonyla­taival, lényegével és járulékaival egyetemben. Életben és költészetben egyaránt.

Az „olasz erkölcsűvé” lett Janus mindezt hozományul kapta, magával hozta a „szent Helikon zöld koszorús szűzeivel” együtt a fagyos, feudális Duna mellé. Költő-személye, költészete ezért gyökeresen új, s következésképp ezért társtalan és gyér visszhangú a XV. századi Magyarországon. Ízig-vérig humanista értelmiségi poézise, amely mindvégig magán viselte a Guarino-iskola szellemi stigmáit, mind eszmeileg, mind művészileg különbözött az itt művelt tudós középlatin, illetve a szóbeliség fokán megrekedt naiv vagy félnaiv anyanyelvű költéstől. Emezek nagyrészt vallásos mondandójukkal, elmaradott, mesterkedő vagy igénytelen hagyo­mányos irályukkal „bűzlöttek” a középkortól. Velük szemben Janus versei a csodált „ókor és a római ékesszólás illatát árasztották”. Talán fölösleges is mondanom, hogy nem az ókor illatát árasztották; ám az egykorú értő, a candidus lector - az imitatió-t alkotó elvvé magasz­tosító literatura fogalmának bűvöletében - ezzel a toposszal adott kifejezést legmagasabb széptani tetszésének, ezzel jelölve a reneszánsz mának szólót: a tartalmában és formájában egyaránt művészi korszerűt.

Janus emberi és költői reneszánsz-hitvallása ezzel a verssorával összegezhető: „Nézz körül és ne feledd, hogy hű fia légy a jelennek”. Ez a jelen a saját erejének, tehetségének, független­ségének tudatára ébredt, reneszánsz-ember jelene. Költészetének középpontjában nem is a feudális isten és másvilág áll, hanem az ember és az őt környező, életét széppé, boldoggá tenni tartozó e-világ.

Az ő alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival: a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet; a család­nál szélesebb közösség: a haza; a hazai táj, az ember átlelkesítette természet, és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és főképp a költészet kultusza.

Ezt az újszerű tartalmat új, a humanista poétika megszabta módon és formákba öntötte. Mindezt még a ferrarai iskolában kapta készen. Az iskolás humanista poétika saroktétele az imitatio volt, a csodált ókor íróinak, mű- és versformáinak, nyelvi, stilisztikai tökélyének és sajátságainak utánzása. Janus ennek a tipikusan értelmiségi, tudós poézisnek volt első magyarországi képviselője. Költészetének nyelve a kései császárkori irodalomból táplálkozott humanista latin. Az általa művelt költői műfajok is innét eredtek, így az epigramma, az elégia, a panegyricus stb. S velük együtt a klasszikus időmértékes verselés különböző fajtái.

3.

Költői életműve három, egymással összefüggő, de mégis élesen elhatárolható korszakra tagolódik: a ferrarai (1447-1454), a padovai (1454-1457) és a hazai (1457-1472) korszakára. Emberi és költői fejlődésének egy-egy sajátos szakaszát zárja magába mindegyik, s ezt híven jellemzik az egyes korszakokon belül leggyakrabban használt költői műfajok.

Költészetének bölcsője Guarino da Verona sok jónevű humanista poétát felnevelő ferrarai iskolája volt. Itt, a latin és a görög nyelv tanulása kapcsán sajátította el a humanista poétika és poézis alapelemeit és gyakorlatát, mégpedig oly eredménnyel, hogy 15-16 éves korára neves humanista költőként tisztelték. Guarino iskolájában megtanulta és művelte az akkor divatos humanista költői műfajok mindegyikét, mégis a kamaszévek emberré érlelő korszakában fő műfaja az epigramma volt, s maradandót is e nemben alkotott. Korai elégiái, melyekből hiányzik a lírai elmélyültség és mondanivaló, középszerű retorikus versgyakorlatok. Nem sokkal különbek ezeknél az 1450-54 között írt nagyobb lélegzetű epikai művei: a certamenek, panegyricusok, epithalamiumok és politikai propagandaversek sem. A humanistáktól felújított epigramma eléggé tágan értelmezett műfaj volt, magába foglalt, mint nevének etimológiája is jelzi, minden feliratra alkalmas, rövidebb költeményt. Általában három fő válfaját művelték: a szatirikus, az erotikus és az ún. monumentális, azaz dicsőítő epigramma válfajt. Mindegyik művelésénél valamelyik görög vagy római szerző epigrammái szolgáltak követendő mintául. A fiatal Janus ezen a kitaposott ösvényen haladt, és mind a három válfajban szinte ontotta az epigrammákat. Az első kettőben kiemelkedő eredménnyel, a harmadikban már kevésbé sike­resen.

Az értelmileg túlfejlett és ennek reakciójaként érzelmi fejlődésében elmaradt csodagyerek a legracionálisabb költői műfajban, az epigrammában megtalálta belső és külső élményeinek adekvát művészi kifejezési formáját és eszközét. S a követendő mintát is a római epigrammák nagymesterében, Martialisban, kihez így írt: „a versírásban vetélytársad lettem”, és „ha kölcsönadnád nékem lelkedet, hidd el, magamból is hozzáteszek majd” (Ep. I. 241). Ebben is egyedülálló: a korabeli humanisták Martialist mintául nemigen választották.

Szatirikus, csipkelődő epigrammáinak élményanyagát nagyrészt a ferrarai iskola és konviktus adta. Janus szeme a közvetlen környezetében felmerült apróságokon akadt fenn, melyek egy kis közösség életében nem is látszanak apróságoknak. Diákcsínyek, ugratások, kisfejű, vörös hajú, fölényeskedő vagy hazug társak, irodalmi vetélkedések, perpatvarok, vagy egy-egy ese­mény, mint például mikor Guarino egyik fia cselédlányuk fejét elcsavarta - adták az alkalmat, hozták a témát és a figurákat. Néhány telibe találó, éles és élces disztichonnal örökítette meg őket a kárvallottak bosszantására, társai mulattatására, de ugyanakkor humanista irodalmi igénnyel és igényességgel szélesebb olvasóközönségre is számítva. Feltűnik ezekben nem min­den­napi jellemző és tömörítő készsége, a kicsiségekben a lényegeset és a tipikusat meg­látó szeme, és a látottakat hajszálnyi pontossággal, ötletesen, sziporkázva rögzítő stílusa és a latin nyelv virtuóz kezelése. Ezek a kepésségei emelik kora legjobb humanista epigram­ma­költői közé.

Jellemzésül vegyük példának a Gryllus-ra írt epigrammáját:

Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevelkedtem

Otthon, Gryllus, mert annyira vad vagyok én.
Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban,
Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka.

(Ep. I. 126. - Végh György ford.)

A Gryllus csúfnévvel - mely tücsköt, malacot, illetve különféle állatokból összetákolt szörnyet jelent - és ezzel az epigrammával egyik patrícius származású olasz diáktársának vág vissza, ki őt durva, műveletlen barbárnak csúfolta. A „barbár” szóban töményen benne foglaltatik az olasz polgár vélt magasabb rendűségének tudata a szerinte betolakodott, megtűrt idegennel, „hegyentúli”-val szemben. Janus ott fogja meg az ellenfelet, ahol az támad, és ott üt rajta, ahol az annak legjobban fáj. Szerkesztési módja: az epigramma első három sora az előkészítés, a tények előadása ártatlan képpel, nem is sejtetve a támadó szándékot, majd az utolsó sorban jő a váratlan fordulat, a kegyelemdöfésnek beillő csattanó. A csattanó - mint többi epigram­mái­ban - itt is egy többértelmű szójátékra épül. A szuka (a latinban: lupa, nőstényfarkas) egyrészt céloz Gryllus olasz származására, a Róma alapítóit, Romulust és Remust szoptató nőstény­farkasra, másrészt utcanőt, szajhát jelent.

Egy-egy hálásabb téma kapcsán nem elégszik meg egy epigrammával, hanem az ókori szer­zők, főként Martialis példájára tárgyát szellemesen és nagy ötletességgel több oldalról közelíti és világítja meg, epigramma-sorozatokat ír. E nemben a legnevezetesebb az a kitűnően meg­komponált epigramma-füzére, melyet az 1450-ik évi jubileumi szentévnek szentelt.

Ezt V. Miklós pápa hirdette meg kiürült kincstárának és megtépázott tekintélyének helyre­állí­tására. A szentévek fő vonzereje az volt, hogy az akkor Rómába zarándokló hívő könnyített feltételek mellett nyerhette el a „teljes búcsút”: az addig elkövetett bűneiért járó másvilági bün­tetés elengedését. A felhívás Európa-szerte nagy visszhangra talált, s az Itáliában fel-fel­csapó pestisek ellenére százezrek tolongtak Rómába, s velük tódult a pénz is. A befolyt pén­zekből V. Miklós pápa csupán a firenzei Medici-bankházba százezer aranyforintot helyezett el kamatra. Az olasz polgárok is megszedték magukat, kiváltképp a kocsmárosok.

A felvilágosult humanisták nem jó szemmel nézték ezt az egyszerű hívők hiszékenységére és zsebére számító szentévet, s különvéleményüknek hangot is adtak. Köztük a 16 esztendős Janus is. Mondanivalóját hét epigrammából összefűzött ciklusba sűrítette.

A vezér-epigramma nyitánya egészen himnikus, mintegy a búcsúsok világnézetével azono­sult: 1450 esztendeje, hogy az örök Atya szent Fia a Szűztől megszületett... Már az ájtatos­sá­got mímelő sorokban is megbúvik egy másik értelem, mely a zarándokokat tizedelő pestisre utal:

Most közelebb van az üdv, feljutnod könnyű a mennybe,

   A hitvány földről, tárva mi nagy kapu van.

S íme a Tajo és a Don közti földekről tódul a nép, alig férnek el az országutakon. E jámbor­kodó bevezetésre jő a csattanó, a költő állásfoglalása, melyet egy szójáték még inkább kiélez:

Vak hite által e nép üdvöt nyer-e, nem tudom én azt,
   Ám bizton tudom azt, hogy nyer a pápa vele.

A ciklus második darabjában a külföldi búcsújárókhoz fordul: „Mért töritek magatok gaz­daggá tenni a taljánt? Hát a hazájában senki sem üdvözül-e?” A körképből nem maradnak ki a kocsmárosok sem, kik a pápa után legtöbbet „nyertek”! Négy gunyoros epigrammával énekli ki őket: legfőbb vágya a kocsmárosság, hisz ha a szentév még egy évig tart, valamennyi oly gazdag lesz, mint Firenze híres bankárja, Cosimo Medici. Cinkos iróniával teszi még hozzá: most van a szent idő, jól használják ki, mert soká lesz a következő jubileum.

A ciklus szerkesztésénél is az egyes epigrammáiban használt technikát alkalmazza: a záró epi­grammára hagyva a leglényegesebb mondanivalóját s a döntő csattanót. A jubileumi ciklus utolsó darabját barátjához, Galeotto Marzióhoz címezte, aki humanista létére beállt a búcsú­sok közé, s ezzel közös eszményeiket megcsúfolta:

Költő létedre, ó, miért, miért

hogy cserbenhagytad Parnasszusnak ormát
és felszerelve bottal és iszákkal
zarándokolsz Rómába Marzióm?
Külföldiek hiszékeny csőcseléke,
az agyrémektől rettegő tömeg,
az álszent had csak hadd csinálja ezt.
Te valljad azt, mit vallott hajdanán
Protagoras, a bölcseszű tudós,
Theodorus, ki nem hitt istenekben,
s az élvezetnek atyja, Epikur,
ki azt tanítja: legfőbb rossz a kín.
De hogyha tán alázat szállt szivedbe,
s lecsüngő fejjel vonz a búcsújárás,
mindazt hiszed, mit prédikál naponta
s magas szószékéről alárikácsol
Albert páter s a szószátyár Roberto,
vénasszonyoknak könnyeit vadászva:
hát akkor mondj búcsút a Múzsa-hadnak,
törd össze lantodat; Phoebus dalát
bízd Vulkánnak kovácspörölyszavára!
Mert hívő ember költő nem lehet!

(Kigúnyolja Galeotto zarándoklását - Geréb László fordítása.)

A döntő mondanivalót előkészítő epigrammák célzatával még egy középkori egyházi refor­mer is egyetérthetett, látszólag nem a vallást támadják, csak a visszaéléseket: Krisztus földi helytartója pénzért árulja a földöntúli örök üdvösséget, mint a kocsmárosok a borukat. Ezek után még nagyobb hatású a befejező darab, mely a középkor vallásos ideológiáját gyökerében támadja és tagadja. A vallás már csak a vénasszonyoknak való, a hiszékeny, „agyrémektől rettegő tömeg”-nek, melyet a humanista értelmiségi lenézett. A pápa és az egyház szolgála­tában ágáló, a tömegeket félrevezető szerzeteseket pedig mélységesen megvetette. A két név szerint említett híres franciskánus népszónokok voltak az itáliai vallásos reakció vezető emberei, a humanizmus és a humanisták közismert ellenségei. Alberto Berdini da Sarziano Janus mesterét, Guarinót is meghurcolta szabadelvű tanai miatt. Roberto Caracciolo da Lecce egy húron pendült vele. S most a pápa megbízásából mindketten Rómában prédikálnak a zarán­dokok tízezreinek. Az újkor embere, a humanista már nem hiszi azt, amit ezek magas szó­székeikről alárikácsolnak, hanem azt tartja és hirdeti, amit az antik ateista filozófusok tanítottak, mint például Theodorus, „ki nem hitt istenekben”. Erkölcsi zsinórmértékét sem a keresztény etika szabja meg, hanem Epikuros, „ki azt tanítja: legfőbb rossz a kín”. S ez a tan szöges ellentétben áll a keresztény siralomvölgy-koncepcióval, mely szerint a legfőbb jó a kín, mert a szenvedéssel érdemelhető ki a túlvilági örök boldogság. A kegyeskedő hangon indított ciklus utolsó sora visszaperel a himnikus nyitányra, az egész ciklus értelmét össze­gezve: „Hívő ember költő (azaz humanista) nem lehet!”

Hasonló kvalitásokat árul el erotikus epigrammáiban is, melyek mennyiségileg is vetekszenek a szatirikus nemben írottakkal. Ezekben a XV. század megváltozott, humanista erkölcsi fel­fo­gása tükröződik. Mintája itt - Martialis mellett - Antonio Beccadelli, aki 1426-ban tette közzé hírhedett Hermaphroditusát, melyet a hivatalos egyház elítélt. Irodalmi mintái elsősorban stiláris megoldásokra adtak példát és felbátorították, az élményanyagot a ferrarai diákélet nyújtotta. Maga is kamasz volt, és diáktársai, barátai a Guarino konviktusában vele összezárt, hasonló korú és hasonló vágyakkal telített kamaszok. Erotikus epigrammáiban e kamasz társa­ság lefojtott, majd ki-kirobbanó erotikáját, vágyait, beszédmódját, egész atmoszféráját örö­kí­tette meg a humanista költészet irodalmi eszközeivel és nemcsak tartalmilag, hanem stilárisan is kamasz fintorral: fölényesen, friss szabadszájúsággal és csípős szellemességgel.

Ő a világ első kamasz költője, ki - tizenhetedik születésnapjára írt epigrammájában - forrongó önmagát és magán keresztül a kamasz fiú testi és szellemi öntudatra ébredését versbe rögzítette (Életkoráról. Ep. I. 332.). Nyers szókimondás, az apró részletekben megnyilatkozó tár­gyiasság, másrészt sejtetések, obszcén utalások, két-, sőt egyértelmű szójátékok, megját­szott álszentség, illetve frivolitás és a meglepő fordulatokra, groteszk túlzásokra épített költői technika jellemzik erotikáit. Tömörek, kerekek, rafinált irodalmi igénnyel kiszámítottak, ugyan­akkor az olvasóra cinkosan kacsintó, pajzán kamaszhumorral telítettek.

Hová cipeltek cimboráim, hová? - játssza meg az ártatlan ügyefogyottat. Csak nem a fertel­mes bordélyházba? S miután rendre leírta az ott tapasztaltakat, kezdi el újra a sopánkodást: becsaptatok, azt mondtátok, hogy sétálni visztek; megálljatok csirkefogók, „ezt megtudja ma még Guarino tőlem”. Választott versformája is, a hendekasyllabus, mely gyors ritmusával kitűnően érzékelteti e kirándulás izgalmas voltát (Ep. I. 263.). A groteszk, harsány diák­hu­mor­ra talán a legjellemzőbb a Lucia leányasszonyhoz címzett epigrammaciklus egyik darabja. Igaztalanul vádolsz, nem éntőlem tudták meg a szomszédok és az egész város, hogy nálad voltam. Koromsötét volt, senki sem láthatott meg. S nem is az én hangom árult el, hanem a tiéd az ölelkezés izgalmában, mint egy mozsárágyú, vagy mint az égzengés, akkorákat dörög­tettél... (Ep. I.). Az irodalmi paródia eszközeit is szívesen használta. Például egy bizonyos Orsolya titkos bájainak megörökítéséhez a középkorban szentnek tisztelt Vergilius Aeneise híres hatodik énekének alvilágleírásából kölcsönözte a fordulatokat és a színeket (Ep. I.).

Erotikus epigrammáinak egy része szintén ciklusokba van elrendezve. A legsikerültebb, legtöbb leleménnyel kivitelezett ciklusa az az öt epigrammából álló füzér, melyben Linus atya „ördögűzésének” állít emléket (Ep. I. 315-319.). „Szent Ferenc szigorú szerzetének tagja” és „az üdvösséget adó ige hirdetője” a fiúkat szerette, s ezt a ténykedését - állítólag - ördög­űzésnek minősítette. Janus ezt a poént ragadja meg és variálja el nem apadó ötletességgel, s közben az imádságot, a böjtöt, a gyónást is elég vaskosan kifigurázza.

Mennyiségileg jelentékeny csoportot alkotnak az ún. monumentális epigrammái is. Ezek rö­videbb dicsőítő, hálálkodó költemények, sírversek stb. Az ezeknél követett mintái a Planudes-féle görög antológia, Martialis és Statius. Tárgyuk miatt érdekkeltőbb közülük Ferrara fejedelmének, Leonellónak epitáfiuma, s a mecénásához, Marcellóhoz, valamint a Guarino családra írt epigrammák. Művészileg messze alatta maradnak a másfajúaknak, szokványos humanista sablonokból összerótt rutinmunkák, ritkán csillan fel bennük Janus sziporkázó szelleme.

Korai versei közül friss líraiságával messze kiugrik a Búcsú Váradtól (Ep. II. 5.). A humanista felfogás szerint ez is az epigrammák közé tartozik, - mai fogalmaink szerint azonban nem: líraibb, dalszerűbb az epigrammánál.

Az Itáliából - 1451 elején - vakációra hazatért diák szabadsága egy részét Váradon töltötte, hol ekkor kapott kanonoki javadalmat. Örömét tetézte, hogy nagybátyja Budára hívatta. Szánon vágott neki a télnek, s humanista propemticonnal („útravaló”, búcsúzkodó vers) bú­csú­zott Szent László városától. E búcsúzás - aligha túlozunk - az első, magyar földön született humanista költői remekmű.

A vers hét, refrénnel erős keretbe zárt strófa. A hét strófa: hét felvillanó kép. Az első három a téli pompába öltözött Várad környékének rajza. Pár odavetett vonás - és él a táj, mert a költő örömének türelmetlen lázában a tájat is öröme részesévé gazdagítja. A további három a tulajdonképpeni búcsúzás Várad hírességeitől: a hévforrásoktól, Vitéz János könyvtárától és a nevezetes királyszobroktól. Mind megannyi fontos, az egykorú Váradra jellemző, köztudatban élt ismertetőjegy, az olvasóban a szeretett város képét, képzetét, lényegét idézik. A befejező strófa - könyörgés Várad patronusához, a jobbjával bárdot emelő, hős lovagkirályhoz - méltóképpen zárja le a felvillantott képek sorát és fogja össze töretlen lírai egységbe.

E propemticon tudós humanista munka: kiforrott mesterségbeli fogásokkal, rafinált műgond­dal készült. A finom, zárt kompozíció ellentéteként a hendekasyllabus gyors, pattogó üteme és az indulást sürgető, türelmetlen refrén kitűnően érzékelteti a „boldog” Váradtól búcsúzó, de gondolatban már előre, Budára rohanó Janus izgatott, az utazás lázában égő lelkivilágát. S alig érződik rajta a tudós poézis: egyszerű, könnyed és természetes. A refrén - Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! - Martialistól való, de a vers olvastakor ki gondol Martialisra vagy a versbe hímzett klasszikus reminiszcenciákra. Persze, az egykorú tudós olvasó nagyon is gondolt! Fölösen csak egy helyütt tömött ezekkel, és ott - Vitéz bibliothékájáról lévén szó - mindez stílszerű és helyén való.

A friss havon sikló szánból a téli tájra és a gyorsan tovatűnő Váradra vetett futó pillantását a szívéből csordult, ifjúi optimizmus ötvözte tavasziasan derűssé. E táj, e város - költője lelkén keresztül - máig él. S a magyar tájnak, a magyar városnak sokáig kellett várakoznia, míg hozzá mérhető énekese támadt.

Az ifjúkori epigrammák Janus itáliai költészetének csúcspontját jelentik. Az önmagát, a világot és a reneszánsz kultúrát fölfedező kamasz bátran, megalkuvás nélkül, kora humanista művészi szintjén adta vissza, fejezte ki forrongó önmagát, belső és külső élményeit az epigramma görbetükrével. Epigrammaírói virágkora az 1449-1452 közti esztendők voltak, s ezek közül is a legtermékenyebb az 1450-ik év.

4.

A kamaszkorból kilábolva epigrammaíró kedve lelohadt, termése megcsappant, minőségileg is visszaesett. A fiatal váradi kanonok már túlnőtt a ferrarai konviktus keretein, s a közélet, az itáliai politikai csatározások színterére lépett. Korábbi kedvenc műfaját kinőtt ruhának érezte, gyermeki játéknak minősítette, s a felnőtt férfi írói becsvágya a humanista közvélemény által súlyosabbnak, magasabb rendűnek ítélt, eposzigényű panegyricus műfajban akart nagyot, halhatatlanságra méltót alkotni.

A panegyricus eredetileg a hanyatló római császárkor vezető irodalmi műfaja volt, a retorikus prózában írt antik biográfia, illetve enkomion verses változata: egy-egy élő közéleti szemé­lyi­ség politikai tendenciák vezette, alakította dicsőítése, mértéktelen felmagasztalása. A huma­nista írókra a legnevesebb panegyricus-költő, Claudius Claudianus művei hatottak leginkább. Janus is őt választotta mintájának.

A panegyricus-műfajt ugyanaz a szükséglet támasztotta fel antik sírjából, mint a humanista történetírást. Ez az olasz városok, illetve fejedelmek egymás elleni harcában szellemi fegyverül szolgált, egy-egy város vezető osztálya a „külföldnek” szánt várostörténeteiben saját érdekeit, politikájának igazolását a múltba is visszavetítve érvényesítette, hogy ezzel is befolyásolja, irányítsa a közvéleményt. Hasonló célból íródtak a panegyricusok is, bár ezek közvetlenül nem a vezető réteg, hanem egy-egy közéjük tartozott személy propagandáját, egyéni céljait és aspirációit voltak hívatva szolgálni.

A humanista nagyepikát reprezentáló panegyricus műfaj nem mondható a legrokonszen­vesebbnek: keretein belül kétes hatalmi és klikkérdekek képviselői, fejedelmek, bankárok, gazdag patrícius-polgárok, hatalmi nagyságok és kalandorok nőttek antik félistenekké. S mint ilyen, reménytelenül korhoz kötött s legtöbb példányában ízléstelen. Az epigrammaíró Janus az egész műfajra kiterjeszthető érvénnyel támadja egyik vetélytársa panegyricusát: „Han­gyából elefántot ekképp hamisítnak a költők, Hangyakarok cipelik náluk a mennykövet is”. (Ep. I. 214.) „Tudd meg mind locsogás ez, olyan költők fecsegése, Kiknek az éhség volt ihlete, semmi egyéb”. (Ep. I. 213.)

Janus ihlete nem az éhség volt, e nemű alkotásai mégsem sokkal különbek. Első próbál­ko­zá­sai még a ferrarai évekből valók. Guarino „királyi ajándékot” kapott Lodovico Gonzaga man­to­vai fejedelemtől, viszonzásul - 1451-ben - dicsőítő éneket íratott neves költőtanítványával. 1452-ben a mester pártfogói közé tartozott Giacomo Antonio Marcello velencei patrícius biztatta fel Anjou René nápolyi trónkövetelő restaurációs törekvéseinek irodalmi propagan­dájára, kinek Marcello politikai ágense volt. Ennek egyik terméke az Itáliában tartózkodó III. Frigyes császárhoz intézett propagandavers, a Pro pacanda Italia... A másik a trónkövetelő életét, tetteit megéneklő és a restaurációs törekvéseket beharangozó René-panegyricus. E korai, kisebb arányú, iskolás panegyricusok közé tartozik a velencei patrícius-humanista, Francesco Barbaro leányának esküvőjére írt epithalamium is (1453), melyben a Barbaro család és az egykori Guarino-tanítvány Francesco dicséretét zengi.

Az első próbálkozások, melyek közül a legterjedelmesebb Rene-panegyricus sem több 500 hexameternél, mintegy előgyakorlatul szolgáltak a XV. század humanista felfogása szerinti nagy művekhez: a 2923 sornyi Marcello-panegyricushoz, illetve a legharmonikusabb e nemű alkotáshoz, a Guarino-dicsénekhez (1109 sor).

A Marcello-panegyricust 1456-1458 között Padovában írta, hol akkor jogot hallgatott. Hőse, Giacomo Marcello a Velence fennhatósága alatt álló város podestája, polgármestere volt. Ismeretségük azonban régebbi keletű: a nagy műveltségű humanista költő és mecénás Janus tehetségének első méltánylói, felkarolói közé tartozott, irodalmi műveket is rendelt nála. Janus ezek teljesítése mellett egész sor epigrammát írt hozzá, sőt Marcello olasz nyelvű szerelmes verseiből is többet lefordított latinra. A panegyricus létrejöttének tulajdonképpeni oka, illetve célzata, Marcello rehabilitálása volt a velencei közvélemény előtt. Ő ugyanis a má­so­dik milánói háború idején kegyvesztett lett: mint a velencei hadsereg gazdasági és politikai biztosa árulás gyanúja miatt börtönbe került, honnét csak nehezen tudott kiszaba­dulni. S ennek következményeként a Velencében szépen indult karrierje is megtört.

Janus a teljes Claudianus-i panegyricus-apparátust mozgósítja mecénása érdekében. Mint egyéb panegyricusaiban, e propagandaversében is mind szerkezetileg, mind formailag híven követi a műfaj szabályait, hiánytalanul felhasználja toposzait. Ennek értelmében a személye­sebb hangot megütő prefáció után a tárgyalást jó messziről kezdi. A hőse kortárs, tehát először a jelenkor nagyságát kiadósan méltatja. Ezt hazájának, Itáliának, illetve városának, Velencének dicsérete követi. Majd családjára tér át, s itt az apa áll a középpontban. Az ő felmagasztalása kisebb, miniatür panegyricussá kerekedik ki, hisz az apában kivirágzott, felülmúlhatatlan erényeket örökli a fiú, kiben ezek a tökély legfelső fokára emelkednek. S csak most lép színre a hős: csodás, nagy jövőt ígérő előjelek között megszületik. Már gyer­mek­korában tanújelét adja nem mindennapi képességeinek, melyek aztán a férfikorban kulminálnak: ekkor fejti ki mindenki számára áldást hozó köz- és magánéleti tevékenységét, ekkor mutatja meg a maga teljességében erkölcsi magasabbrendűségét, jellemszilárdságát, lángeszét, hadvezérségre termettségét stb. S mindezt nemcsak a barátok, hanem az istenek és az ellenségek elismerő tiszteletétől, csodálatától is övezve.

A propagandacélzatnak megfelelően a férfikor jeles tettei közül a milánói háborúban véghezvittek elbeszélése adja a panegyricus gerincét. Részletesen tárgyaltatnak e háború ese­ményei, a középpontban természetesen Marcellóval. Eszerint a velenceiek összes győzel­müket az ő hadvezéri zsenialitásának köszönhették. Holott a rideg valóság: fontos pozíciókat töltött be ugyan, de hadvezér sohasem volt, s a felemlegetett győzelmeket sem ő aratta. A számlájára írt egyéb tettek valóban megtörténtek, de többségében nem vele. S a „haza meg­men­tőjének” jutalma a számkivetés lett, mert hitelt adtak titkára rágalmainak. A „súlyosan megsértett” hősnek Velence védőszentje, Szent Márk siet vigasztalására: „felmentettek téged, s bármi szoros nyomozás se vetett tereád soha árnyat”, „felmentetni eképp szebb dics vala néked, mint így vádoltatni gyalázat...” S ezzel a Marcello életét és tetteit Janusnak elmondó Pallas Athéné lényegében be is fejezi a panegyricus érdemi részét. „Teve ő ezután is sok jeleset még. Ám ezeket tudod is a saját emlékezetedből. Mert hiszen épp ezidétt hoza tégedet Ausoniába Szent helikoni tüzed földjéről Pannoniának”.

Ez a hexameterben írt védőügyvédi mű tipikus humanista „opus rethoricum”. Művészi esz­kö­zei: a méltóságosan deklamáló hangvétel, a laza szerkesztésmód, a szigorú időrendet követő elbeszélés folyamát minduntalan megállító kitérések, kisebb-nagyobb, klasszikus ihletű orációk, allegóriák, mitológiai példázatok és utalások, antik irodalmi reminiszcenciák és a kü­lön­böző stilisztikai alakzatok mind a korabeli humanista poézis kelléktárából valók. S Janus mindezeket némi egyéni leleménnyel fűszerezve, jobb ügyhöz méltó színvonalon használta fel. Azonban nála is törvényszerűen kiütköznek a társadalmi fogantatását és funkcióját tekintve eredendően torz panegyricus műfaj művészi szervi hibái: a hamis pátosz, a terjen­gős­ség, az üres szócséplés, komoly mondanivaló híján a mitológia és a retorikus elemek céltalan túlhalmozása stb. Ő különben sem volt epikus alkatú költő, epikai erények csak egyes részle­tek­ben csillannak meg. Megragadó például a háború tépte Itália bemutatása és néhány harc­leírása, valamint a mellékszereplőkről adott, az epigrammaírót idéző, éles körvonalú, villanás­nyi arc- és jellemképei. Ma már nehezen élvezhető, nem több egy letűnt kor, erkölcs és ízlés irodalmi dokumentumánál. A humanisták azonban nagyra becsülték, a panegyricus műfaj legjobb darabjai közt tartották számon.

Legnagyobb becsvággyal és szeretettel írt panegyricusa a Guarino-dicsének. Mondhatni egész életében dolgozott, simított rajta. Első, rövidebb változata 1453-54-ben még Ferrarában készült, s ezt - a jelek szerint - Padovában valamelyest átdolgozta vagy kibővítette. Jelenleg ismert, végső formáját azonban 1465-69 között Magyarországon kapta.

A Guarino-dicsének ugyanazzal a költői módszerrel, claudianusi technikával és toposzokkal készült, ugyanabban a retorikus szellemben, hangvétellel, és részben hibákkal, mint a Marcello-panegyricus. A lényegi különbség a tematikában mutatkozik meg: hőse nem bukott trónkövetelő vagy kegyvesztett „hadvezér” hanem humanista iskolamester, az új, polgári műveltség apostola, szorgos, fáradhatatlan munkása, kinek keze alól évtizedek folyamán híres humanista tudósok és poéták légiója kerül ki, s köztük a panegyricus szerzője is. Janus élete végéig hálás volt öreg mesterének, hogy őt, a kis „barbárt” kézen fogta, az új világ szellemi forrásaihoz vezette és előtte „feltárta a Helikont”. Szemében Guarino és humanizmus egyet jelentett, ezért Guarino dicsérete egyben a humanizmus dicsérete is. Műve a reneszánsz művészbiográfiákkal rokon, melyek sorát Boccaccio nyitotta meg Dante-életrajzával.

A panegyricus műfaj követelményei, szabályai szerint tárgyalja Guarino da Verona életét, részletesen, aprólékosan, kitűnően informálva, s a kötelező retorikus sallangokkal, túlzá­sokkal, mitológiával stb. sem fukarkodva. A mester - joggal - eszménnyé nemesül. Még olyan apróbb emberi hibái sincsenek, mind mondjuk a pénzéhség, melyet az epigrammaíró Janus örökített ránk: Guarino az ő hozzá írt epigrammáját legszívesebben soronként felváltaná csengő, aranyforintokra... Hosszú életpályája (1373-1460) egybeesett a humanizmus hőskorá­val, mikor - Janus szavaival élve - még az alvilágban is tudták és ujjongták a két nemzet - a görög és latin - nagy szellemei: „Új kor hajnala virrad, mert hisz a régi világ tudománya fel­élede ismét!” Guarino e hőskor pionírjainak élvonalába tartozott, kik az ezeréves középkorban „földre tiport tudományt” felemelték, s az embert „szívben, beszédben emberré válni tanították”. S Guarino életének, munkásságának, ferrarai iskolájának, tanítási módszerének, tananyagának, elveinek előadásával, megéneklésével Janus nemcsak megbízható, forrásértékű kordokumentumot hagyott az utókorra, hanem e hősi korszak észak-itáliai humanizmusának konzseniális költői apoteózisát is. Ezért vált életművének legismertebb, legtöbbször kiadott, reprezentatív darabjává, világhírének megalapozójává.

A híres Guarino-tanítványokat méltató részben önmagát is megörökíti:

Jó sorsom küldött hozzád még zsenge koromban
Pannoniának azon részéről, merre a Dráva
Átszeli lágyan a zsíros szántóföldeket és már
Árját s régi nevét a Dunába veszíteni készül.

És költői hitvallását: azért fogja az utókor a legnagyobb és leghíresebb tanítványok sorában emlegetni:

Mert én hívom először a Pó mellől a Dunához
Phoebus Apollót és Mnemosyne leányait...
..............................................
Eljön majd az idő, mikor, érett férfi, merészen
Gyilkos harcokat énekelek, nagy hős Hunyadinknak
Hadviseléseit, azt, hogy a vad törököt milyen ádáz
Öldökléssel pusztította, a holttetemekkel
Mély árkok teltek meg, tudja a Hebrus, a véres,
Tudja Paeonia síkja, ahol villognak a csontok
És Rhodope közepén a jeges hóban taposott út.

(Csorba Győző fordítása.)

Az itt beígért, Hunyadi János ún. hosszú hadjáratát megéneklő epikai mű azonban csak ígéret maradt, hacsak az elkallódott Annales, melyet Zsámboki János állítólag a XVI. század közepe táján még látott és olvasott, nem az.

Padovai tartózkodásával, bár a Guarino-dicséneken itthon is simítgatott, epiko-panegyricus költészete lényegében le is zárult. „Szítja vagy oltja a lángelmét e hely, érzik a versen - írta egyik hazai epigrammájában - Benne a dalban az ég, amely alatt, született.” Korai epigram­mái­ból és panegyricusaiból a polgári Itália ege tükröződik, s ennek búcsút mondva, életkörül­ményei és élményei változtával Magyarország feudális ege alatt költészete is átváltott, s fő műfaja a monumentális epigramma, s ezzel egy ideig párhuzamosan, majd pedig kizáróla­gosan az elégia lett.

Epigrammaköltészete, mely a ferrarai években kulminált, miként már Padovában, úgy itthon is megcsappant, és belső arányaiban erősen megváltozott. Ferrarában főként a Martialis ihlette szatirikus és a Beccadelli-féle erotikus válfajokat művelte nagy szeretettel és eredménnyel. A pécsi püspök - egy alkalmat kivéve - már nem írt erotikus epigrammákat. Szatirikusat is eléggé csekély számban. Egy-két politikai célzatút: pl. udvari költő minőségében a magyar koronát Mátyásnak kiszolgáltatni nem akaró Frigyes császár ellen, s néhány magánjellegűt, melyekben egy Antal nevezetű papot, illetve püspöki helynökét, Huendler Vitust csipkedi, illetve barátját, Galeotto Marziót ugratja.

Egy alkalommal azonban az egykori félelmetes szatirikus és erotikus epigrammaíró régi ragyogásában támadt fel, mégpedig egy mesterien megszerkesztett epigramma-bokorral, melynek szenvedő hőse II. Pál pápa, kinek beiktatásán - 1465-ben - Mátyás király követeként Janus mondta az üdvözlő beszédet, sőt egy dicsőítő epigrammával is tisztelgett színe előtt. A pápa azonban, nem tudni miért, megneheztelt rá, s Budára küldött követe, Girolamo Lando krétai érsek révén Mátyás királynál befeketítette. Janus a pápai követet Galeottóhoz írt, szellemes levélben gúnyolta ki, a pápát pedig öt epigrammával. Ezek közül egy II. Pál furcsa életmódján (nappal aludt és éjjel tartotta a fogadásokat) élcelődik (Ep. I. 224.). A ciklussá kiképzett másik négy már jóval lúgosabb:

Róma, ne vizsgálgasd, hogy a szentatya férfi-e, vagy sem;
   Lánya, ki rája ütött, hírdeti férfinemét.

(Ep. I. 52. - Berczeli A. Károly fordítása.)

A következő kettőben is a keresztény hívők Istentől rendelt apjának (pápa = apa, atya) természetes apaságát, illetve a szójátékot tovább variálva, a szentatya atyaságát veszi célba: II. Pál szentnek nem szent, ám kétségtelen, hogy atya; mivel lánya és teméntelen aranya van, szentatyának nem nevezhető, - csak boldog atyának... (Ep. I. 53-54.). A csattanók csattanója a záró epigramma. Ebben mindent a visszájára fordít, hogy annál nagyobbat üssön. S nem II. Pálhoz, hanem Szent Péterhez, az első római pápához fordulva, álszent szemforgatással feleleveníti a magát férfinak álcázó és az úrnapi körmeneten fiúgyermeket világra pottyantó Johanna papissa csiklandós antiklerikális legendáját:

Róma azóta az ily csapdától félve sokáig,

   Jól megnézte, mit a pápa ruhája takar.
Senki a mennyei üdv kulcsát nem kapta kezébe
   Addig, ameddig nem tűnt ki: heréje van-é?
Kérdem, mért lehetett e szokást elhagyni korunkban?
   Hím-voltának előbb adja jelét a jelölt!

(Ep. I. 58. - Gáspár Endre fordítása.)

Ez a remekbe készült, vitriolos epigrammaciklus a Guarino-panegyricus mellett Janusnak talán a legnagyobb karriert befutott alkotása. Bekerült a leghíresebb antiklerikális gyűjtemé­nyekbe. A nagy lengyel reneszánsz-költő, Jan Kachanowski lengyelre fordította és versei közé bekebelezte. Ludwig Pastor a pápák történetének múlt századbeli írója II. Pált a „rákent rágalmak” alól tisztázni igyekszik, s ennek során Janust is, kit történetírónak gondol, felhábo­rodott hangon próbálja cáfolni. Hátha még tudta volna, hogy ez a „Historiker” az anyaszent­egyház püspöke volt!

Monumentális epigrammái - nincs több két tucatnyinál - zömükben meg sem közelítik ezt a magas színvonalat. Elsősorban Mátyás királyt, Hunyadi Jánost és nagybátyját, Vitéz Jánost dicsőítik a humanista udvari poézis fordulataival, sablonjaival. Például az ifjú királynő nevében hívja vissza a háborúból Mátyást, nagyságát és győzelmét ünnepli. Az Itáliában írt monumentális epigrammák szerves folytatásai, színvonalas rutinversek.

A lírai foganásúak már jóval sikerültebbek. Ezekben önmagát adja, s a közvetlen, belső személyi érdekeltség hevülete az epigrammát lírai verssé gazdagítja. A római követjárásról visszatért Kosztolányi Györgyöt verssel hívja meg, melynek minden sorát átfűti Itália utáni mély nosztalgiája:

Mit láttál odalent? Mi világ van? Merre utaztál?

   Mondd el a városokat, mondd el az embereket!
Ő, ha a léha remény nem játszik szomjú szívemmel,
   Benned egész Rómát zárja magába karom.

(Ep. I. 140. - Vas István fordítása.)

Az 1466 márciusában Pécsett írt Egy dunántúli mandulafára című pedig már epigramma formába sűrített elégia:

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,

   Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
   Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
   Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
   Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?

(Ep. I. 28. - Weöres Sándor fordítása.)

A vers apropója, külső ihletője egy meglepő, szokatlan természeti tünemény: a Mecsek déli lejtőjén, tán a pécsi püspöki kertben, tél idején virágba borult mandulafa. A nem mindennapi látvány megragadja, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentő merészsége szíven üti. Nyomban magára, saját sorsára gondol. A látottat jelképnek érzi: ő, igen ő ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannon télben halálra vannak ítélve... Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az epigramma tulajdonképpeni, belső ihletője.

Egy humanista poétának mindez még kevés. Hogy vérbeli tudós poéma szülessék, a külső és belső valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a vers szőttesébe gazdagon szőve a mitológia aranyszálait. S az antikvitás bűvöletében a mecseki mandulafácska a Hespe­ridák kertjének legendás, aranyalmát termő fájává szépül. S ilyet nem látott „hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén” - halljuk a Homéroszt fordító költő olvasmány-reminiszcenciáját. S végül mi más lehetne, mint az ovidiusi mitologikus Phyllis, a monda szomorú sorsú királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt reménytelenül, hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az egykorú értő, a candidus lector legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre, az inventio poetica-ra rezonált, ezen mérve le a poeta doctus nagyszerűségét, illetve silányságát.

A látott valóság, a mögéje sűrített jelképiség s a velük együtt lélegző antikvitás, mitológiai példázat humanista „szentháromsága” felbonthatatlan egységbe ötvöződik, magas költői, művészi feszültséget teremt. A vers azért tudja oly megkapó erővel, oly intenzíven sugározni máig a bukott, beteg ember, a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz-költő tragédiáját.

5.

Janus életének magyarországi alakulása: a háttérbe szorítottság, a betegeskedés s a társta­lanság kiváltotta befelé fordulás, és az ezzel járó személyes érdekű költői mondanivaló líraisága, mely már egyes epigrammáin is átüt, az elégia-formában találta meg méltó kifejező eszközét.

Az elégiát már az antik írók is használták személyesebb, líraibb élményeik költői kifejezésére, s erre a célra, ajánlotta a humanista poétika is, bár eléggé tágan értelmezve e műfajba sorolt minden szubjektívebb hangú, az epigrammánál hosszabb, disztichonokban írt költeményt. Janus e műfaj szabályait és gyakorlatát már Guarino iskolájában elsajátította. A ferrarai zsengék közé tartozik például az 1451 táján Perinushoz írt elégia. E nemű kísérletei padovai korszakában megsokasodtak. Legtöbbjük azonban komolyabb lírai mondanivaló, mélyebb megrendültség híján nem több ügyes rögtönzésnél vagy versgyakorlatnál. Például mikor a lába fájt, elégiával fordult gyógyulásért a költők istenéhez, Apollóhoz (Eleg. II. 12.). A pado­vai lóversenyen szerencsétlenül járt lovast, Racacinust meg elégikus threnosszal (siratóvers) siratta el (Eleg. I. 15.). Hasonlót már írt korábban is: V. Miklós pápa anyjának elhalálo­zásakor.

Hazai elégia-költészete, ami a külsőségeket, a retorikus költői eszközöket, a téma megfogását és felfogását, valamint az egyes motívumokat illeti, egyenes folytatása a padovainak. A lényeges különbség a hazaiak többsége javára a belülről jövő, valóban személyes érdekű mondanivaló, a kicsiszolt elégiaformának egyedül értelmet adó lírai tartalom. Korábbi mintája inkább Propertius volt, az itthon írtaknál tudatosan és stílszerűen a legnagyobb római elégi­kust, Ovidiust választotta, ki Tomiba száműzve, távol szeretett Rómájától, emberi elesett­ségét, magányát, társtalanságát panaszolta és Itália utáni nosztalgiáját énekelte.

Az itthon írtakból ránk maradt 13 elégia (1386 sor) híven tükrözi hazai sorsának alakulását, emberi és költői fejlődését. Az elsők még nem mélyről fakadtak, töretlen folytatásai a köze­pesnél valamivel magasabb művészi szintet elért padovai gyakorlatának. A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak címűt (Eleg. I. 3.) hazatérése után két hónappal, 1458 szeptemberében írta, midőn Hunyadi Mátyást kísérve táborba szállt a török ellen, s súlyosabbá váló betegsége, mely későbbi elégiáinak szinte központi témája, ihletője lett, még nem komorította el a 24 esztendős váradi kanonok és újdonsült kancelláriai tisztviselő lelkivilágát. Csupán az alkalmat adta meg, hogy egy régebbi elégiájának sémája (Eleg. II. 3.) a retorikai ellentétezés szabályai szerint a katonaélet szépségeivel szembeállítva énekelje meg sajnálatos betegeskedését, mely miatt egy pompásnak ígérkező csetepatéból, illetve a tábori élet vigasságaiból kimaradt. Majd meg egy vidám mulatsággal végződött hajtóvadászatot örökített meg, (Eleg. I. 5.). A nyárdél egén ragyogó üstökös című szép elégiában (Eleg. I. 4.), melyben először jelentkezik nála az ezoterikus tematika, a már komoly szerepet játszó közéleti személyiség hangja szólal meg:

Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke,
   Zárja be végképpen Janus a fegyvereit.
Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét,
   Mégis főképpen Pannoniára tekints:
Űzd a nyilas törököt mind Hellespontuson által,
   Kit most hűtelenül hoz mifelénk a Duna.
Tiszteljék a királyt az urak, s a király velük együtt
   Kormányozza szivét, jóra vezesse honát.
Így léssz legnemesebb a rózsa-világu tüzek közt
   S lángot-ölő habokat már sose érj nyugodtan.

(Weöres Sándor fordítása.)

Egy olasz iskolamester propagandaversére, melyben az Mátyás királyt a török elleni harcra buzdította, elégia köntösébe öltöztetett hasonló propagandaverssel válaszolt. (Elég. I. 8.) Kitű­nően felépített opus rethoricum, verses diplomáciai episztola, ellátva a humanista retorikus poézis kötelező kellékeivel.

Még anyja halála (1463) sem tudta a rétor-költőben a lírikust teljességgel felszabadítani. Gondolatokban gazdag siratóversében a ragyogóan kiképzett retorikai páncélzat, a threnos-műfaj szabályaihoz való görcsös ragaszkodás a valóban mély megrendültséget elmerevíti (Eleg. I. 6.). De még így is maradandó költői emléket állított az anyai és gyermeki szere­tetnek. S Vitéz Borbála az első anya Magyarországon, kit költőfia - legalább halálában - meg­énekelt.

Súlyosbodó betegsége és a halálfélelem azonban lírikussá érlelték. 1464 októberében megint a táborban lobbant fel tüdőbaja. 1458-ban hasonló helyzetben még csak mesterkélt lírai helyzet­dalra futotta. Most sem tagadta meg retorikus költői eszményeit: a kiindulópontul vett alap­sé­ma Mars és Minerva, illetve a katona és a költő egymást kizáró szembeállítása, a humanisták közkézen forgó patronja volt. S az inventio poetica követelményeinek is eleget téve neki­futásul az emberi szenvedések okát, Prométheuszt átkozza, és ovidiusi reminiszcenciákkal feleleveníti az aranykort, melyben az ember még nem ismerte a szenvedést. Betegségének leírásával kezd emelkedni a vers, a harmincéves költő perbe száll a sorssal: egy kisebb lírai orációval könyörög ifjú életéért, élni szeretne, hisz oly szép, sokat ígérő az élet, nagy fel­adatok várnak rá, dalai még szárnyra se keltek, sok a be nem fejezett, csonkán maradt verse, meg az olyan, mely végső simításra vár még. De hasztalan minden:

Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon

   Atropos, és szavaim messze sodorja a szél.
Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből,
   Napjai fogytával, lelkem is elmenekül.
Ó, kéklő égbolt, ó, dombok s zöldfüvű rétek!
   Ó, kristálypatakok s zöldbe borult ligetek
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal
   S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!

S megható búcsúzását testamentumával zárja:

Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
   Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fü,
Dúslombú erdők s a kies rónák közepette,
   Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat
   És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban,
   Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:
Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
   Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szűzei.
Ezt a dicsőséget, ó hagyd meg a holtnak. Irigység;
   Rosszakarat, kíméld hült porait legalább.

(Eleg. I. 10. - Kálnoky László fordítása.)

Az élet, a természet és a kultúra iránti szeretetet árasztó elégia, mely a nemesebb veretű hu­ma­nista retorika és az őszintén átérzett humanista lírai mondanivaló szerencsés frigyének gyü­mölcse, Janus életművének ha nem is legmélyebb, de minden bizonnyal egyik legcsillogóbb és időtálló alkotása.

A legmélyebbek, alig öt darab, 1466-1468 között, az Egy dunántúli mandulafára édestestvé­rei­ként születtek. A nagybeteg és politikailag talaját vesztett költő a lét és nemlét kérdésein gyöt­rődött. Homérosz Iliászában is jellemző módon az élet mulandóságát példázó híres „falevél-hasonlat” ragadta meg. Egyre behatóbban foglalkozott az asztrológiával és a pan­teista újplatonikus filozófiával. Magáévá tette ezt az idealista tant, mely, szerint csak a lélek, a szellem jó, az anyag, a test rossz, amannak börtöne. S filozofikus versében (Saját lelkéhez. Eleg: I. 12.) ragyogó szellemének és roncsolt testének dilemmáját oldozgatja szenvelgés nélkül, pesszimisztikusan:

Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
   S szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
   Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát.
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
   Rég levetett béklyót újra magadra ne végy.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
   Csak nyomorult ember, csak ez az egy sohse légy.
Inkább méh, aki jószagú mézet gyűjthet a réten,
   Hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké:
   Sziklákból született hajdan az emberi test.

(Vas István fordítása.)

1468 őszén nagy áradások pusztítottak, s ezt megelőzően egy hatalmas üstökös jelent meg, melynek széles körű irodalma támadt Európa-szerte, árvizeket, dögvészt, a török veszedelem rémét és a világ végét jósolgatva. Janus Az árvízhez című elégiájában (Eleg. I. 13.) a saját pusz­tulásának igézetében, fanatikus ezoterizmusával szintén az üstökös megjelenésével hozza az árvizet okozati kapcsolatba, és az egész világ pusztulásának, egy új vízözönnek vízióját vetíti fel. Irodalmi ihletője, részben mintája Ovidius Deucalion és Pyrrhája volt. A jelen világnak el kell pusztulnia, s csak azután jő az újjászületés, melynek ő lesz az új Deucalionja, az egyik „hajnali magva”.

Utolsó ismert elégiája szintén allegória, ugyancsak 1468-ból (A roskadozó gyümölcsfa. Eleg. I. 14). Mintája az akkoriban Ovidiusnak tulajdonított Nux (A diófa) című vers. Janusnál ugyanaz a téma, egy gyümölcsei alatt roskadozó fa, saját költői sorsának szimbólumává nő, azzal a keserű kicsengéssel hát érdemes volt? Nem jobb a meddőknek? Az Egy dunántúli mandulafára problematikája tért vissza új változatban, fáradtabban, kisebb művészi sugalma­zó erővel. S az elégiaíró, a lírikus ezzel a költői hivatástudatában is megrendült, fáradt akkorddal el is hallgatott.

Végezetül nem árt újra felidézni itthon írt, emlékezetes verssorait: „Szítja vagy oltja a lángelmét a hely, érzik a versen. Benne a dalban az ég, amely alatt született”. Elméje lángját a polgári, humanista Itália szította fel, lobbantotta magasra: ott született költővé és lett humanista poétává. Már mint kész, elismert költő tért meg hazájába, jelentős, gazdag oeuvre-rel a háta mögött. S e hely a „lángelmét” nem oltotta, sőt tovább szította: itt, e „barbár föld” feudális ege alatt ért a ferrarai iskola nagy tehetségű humanista poétája nagy költővé.

Hazai termése mennyiségileg össze sem hasonlítható az itáliaival. Ott az iskola, a konviktus, a humanista környezet, a pezsgő kulturális élet, a mecénások s az értő közönség tapsa ösztö­nözte, és az élet minden apró rezdülése, kis és nagy élménye írásra hangolta. Ő meg ontotta a hősi verset és a disztichonokat, hol frissen, szellemesen sziporkázva, hol meg méltóságos, antik veretű retorikával; de mindig könnyedén, szinte túl könnyedén. Akad közöttük nem egy nagyszerű ciklus vagy költemény, de egészüket tekintve, fiatalkori verseiben sok a csináltság, az utánérzés, ritkán érezhető a nagy költészet sodra, izzása, embermelege. Foganásukban nagyobb szerepet kapott a tanultság és az értelem, mint az érzelem és a szenvedély.

Itthon ritkábban szólalt meg: „egyrészt másirányú elfoglaltságaim miatt, másrészt pedig, mert ebben a mi barbár országunkban sem a szükséges könyvek nem álltak rendelkezésemre, sem tapsoló közönség nem akadt, amely munkára ösztönzött volna.” Könnyű ihlete kezdetben még nem hagyta cserben, csak alkalom kellett vagy megbízatás, s ez az udvari élettel néha-néha adódott, máris készen állt a rutin-vers vagy az opus rethoricum. De jöttek a megpróbáltatás napjai: anyja halála, a háttérbe szorítottság, a magány, a gyógyíthatatlan, kínzó betegség s a melle „csontboltján irgalmatlan sarkával rugdosó két halál”. Az élet nyers valósága nyújtotta az alkalmat, adta a megbízatást a versírásra: Janust a mélyebb ihlet emésztő kényszere szólal­tatta meg. S a mélyebb ihlet szorítójában hazai földünkön a reneszánsz-humanista líra meg­született.

(Az 1-2. fejezet először itt; a tanulmány többi része: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei XXI. 1964. 116-33.)