Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Janus Pannonius horvátul

A Jugoszláv Akadémia a régi szerb, illetve horvát irodalmi emlékek népszerű, nagykö­zön­ségnek szánt, folyamatos kiadása mellett külön sorozatot indított - Hrvatski latinisti címen - a latin nyelvű horvát humanista irodalom, propagálására, maradandó értékeinek bemutatására.

E sorozat szintén népszerűsítő jellegű, ezért kétnyelvű. Eddig három kötete jelent meg. E három közül kiváltképp a másodikra illik fölfigyelnünk, mert ez Janus Pannonius elégiáit és epigrammáit tartalmazza, horvát nyelvű fordítás kíséretében.¹

A kiadvány külsőségeiben méltó a nagy humanista poétához: nyomdai kiállítása, papírja, kötése - pompás. A versek törzsszövegét kb. egyíves tanulmány vezeti be. A régi horvát iro­da­lom legkiválóbb szakértője, Mihovil Kombol akadémikus írta. (1955-ben hunyt el.) A kitű­nő­en megírt formás bevezető tanulmányt tudományos apparátus nem kíséri: mégis megálla­pítható, hogy a magyar Janus-irodalomból Huszti József monográfiáját Kombel akadémikus ismerte és fölhasználta.² Mást nem.

Több, kisebb tévedése közül csupán kettőt érdemes szóvá tennünk. Ezeket is csak azért, mert Janus szüleinek osztályhelyzetét illetőleg vezetnek félre, s hazai szakirodalmunkban is mind­untalan föl-fölbukkannak. Az egyik: Kombol akadémikus is készpénznek veszi Angelo Coloccinak azt az adatát, mely szerint költőnk apja ácsmester lett volna. E XVI. századi olasz humanista Janusra vonatkozó egyéb értesülései szinte kivétel nélkül tévesek. Miért fogadnók el épp ezt az adatát fönntartás nélkül helytállónak!

Janus apja - a jelek szerint - nem polgár volt, hanem birtokos kis- vagy középnemes. Ez éppen a szóban forgó másik tévedés kapcsán bizonyítható. Kombol is visszhangozza ugyanis a költő szűkös gyermekkoráról költött legendát: szegény özvegy anyja éjt nappá téve szőtt-font, hogy két keze munkájával kaparja össze a gyermek taníttatásához szükséges anyagiakat. E legenda az Anyja halálára írt gyönyörű elégiájának köszönheti létét; pontosabban: az elégia alábbi két sorának félremagyarázásából sarjadt ki:

Quidquid lana tibi, quidquid tibi tela lucelli

Attulerat, merces erudientis erat.³

E disztichon magyar prózában:

Ami hasznocskát neked a gyapjú, amit neked a fonál
Hozott, az volt a tanító fizetsége.

Tehát az özvegy, ki a fölfelé ívelő pályájú, nemesi származású Vitéz Jánosnak volt a testvérnénje, férje 1440-ben bekövetkezett, korai halála után sem mondható nincstelennek, hisz a családnak birtoka van. S Vitéz Borbála e birtok jövedelméből azt a részt szakította ki papnak szánt legkisebbik gyermeke taníttatására, amit a birkák gyapjából, illetve ennek házi földolgozásával előállított fonálból kapott. Ezt a nemesi gazdaságokban az úrnő vezetésével a házkörüli szolgálatra beosztott jobbágylányok és asszonyok termelték ki. - Ha így értel­mezzük a latin szöveget, s másként aligha szabad, mindjárt nyilvánvalóvá válik a birtokos-nemesi osztályhelyzet, s füstbe megy, bármily stílszerű és romantikus, a feudális egyházi nagyúrrá emelkedett költő szegénységben eltöltött gyerekkora.

Mihovil Kombol erőteljesen hangsúlyozza Janus horvát származását. De e vitathatatlan tényből kiindulva túl messzire következtet; messzebbre, mint azt a szigorúan tudományos szempontok megengednék. Erre vall a tanulmány záró mondatának kissé disszonáns végső akkordja. E mondat így hangzik: „Ha valaki is megérdemli a mi humanistáink közül, hogy fordításban váljék hozzáférhetővé a mai nemzedékek számára, akkor ezt egyetemes jelentő­sége miatt ő érdemli meg azon horvátok közül, akik hazájuk határain túl hozzájárultak az egyetemes európai haladáshoz, gyakran évszázadokon át idegen lobogó alatt hajózva”.⁴

A tudós szerző ezzel az érzelmi hatásra számító mondattal, mely egyúttal kifejezésre juttatja a tanulmány egészének az akusztikáját is, ingoványos talajra tévedt. Azt sejteti, mintha költőnk esetében valami kizárólagos és egyértelmű nemzeti hovatartozásról lehetne szó. Pedig a tények összessége, a XV. századi történeti viszonyok ismerete és a „nemzet”-fogalom helyes, marxista értelmezése e sejtetést nem igazolja.

Janus Pannonius horvát származású: apja, anyja horvát, maga is Horvátországban született, s ott is élt - tizenhárom éves koráig. Ekkor azonban búcsút mondott Szlavóniának. Nagybátyja, Vitéz János, ki a XV. század harmincas éveitől a magyar királyi kancellárián dolgozott, majd Hunyadi János jobbkeze lett, s szolgálatai jutalmául a gazdag váradi püspökséget kapta, a tizen­három éves gyermeket továbbtanulni Itáliába küldte, hol ez közel tizenkét esztendőt töltött. Tanulmányai végeztével - 1458-ban - már magyar környezetbe: Váradra, illetve Budára tért vissza, a királyi kancellárián dolgozott. Egy év múlva már pécsi püspök: magyar feudális nagyúr lett. Kancelláriai munkásságával, valamint költészetével Hunyadi Mátyás királyságát, dinasztikus terveit és központosító törekvéseit támogatta, s az 1460-as években Vitéz Jánossal együtt a magyarországi humanizmus vezető, központi alakja. Szlavónia ringatta bölcsőjét, s Horvátországban fejezte be életét: Mátyás haragja elől Velencébe akart menekülni, s menekülés közben a Zágráb melletti Medvevárban érte utol a korai halál. A nagy király kiengesztelődött halott költőjével szemben: tetemét Pécsett díszes sírba, verseit pedig összegyűjtve a Bibliotheca Corvinába helyeztette.

Erős, elszakíthatatlan szálak fűzték és fűzik tehát Horvátországhoz is, Magyarországhoz is. Veszélyes dolog akár az egyiket, akár a másikat tagadni, vagy jelentőségét kisebbíteni. Otthon érezte ő magát a Dráva mindkét partján, nem volt ő idegen sem attól délre, sem attól északra. Modernebb értelemben vett nemzeti „szempontokat”, mai fogalmaink szerinti nemzeti hova­tartozást pedig hiú, kudarcra ítélt kísérlet nála keresni.

Janus lírikus volt, költészete természetszerűleg tömve önéletrajzi adatokkal, szubjektív, magáról valló megnyilatkozásokkal. Egy lírikusra egyaránt árulkodik az is, amit elmond, s az is, amit nem. Gazdag életművében nem tudunk egy helyet mutatni, ahol ő magát akár horvát­nak, akár pedig magyarnak nevezné. Véletlen volna ez? Távolról sem; csupán annak a jele, hogy nem volt neki sem horvát, sem magyar ún. „nemzeti tudata”. Különben ez a XV. századi feudális viszonyok ismeretében természetesnek is mondható. Magát következetesen Panno­nius-nak nevezi, azaz Magyarországi-nak, hazáját (helyesebben: patriá-ját) pedig Panno­niának. Tehát nem „nemzeti tudata” van, hanem „állami tudata”. Eszerint Szlavónia egyik része Pannóniának, mint ezt In Sclavoniam című kétsoros epigrammájában meg is örökíti:

Pars ea Pannoniae, quae nunc Sclavonia fertur,

   Pagos complures, oppida nulla gerit.⁵

Nála tehát csupán magyar állampatriotizmusról beszélhetünk. Ez azonban erős volt: nemcsak Mátyás központosító törekvéseit támogatta, hanem e patriá-t költészetével is meg akarta dicsőíteni. Ennek illusztrálására a legjobb példa a Laus Pannoniae című epigrammája:

Quod legerent omnes, quondam dabat Itala tellus,
   Nunc e Pannonia carmina missa legit.
Magna quidem nobis haec gloria; sed tibi maior,
   Nobilis ingenio, patria facta, meo.

Ezzel függ össze kulturális küldetéstudata is, melynek a De se aegrotante in castris c. elégiá­jában megfogalmazott sírversében ád hangot:

Hic situs est Janus, patrium qui primus ad Histrum,
   Duxit laurigeras, ex Helicone, Deas.

(117-8. sorok)

Sőt, van egy versrészlete, mely az eddig mondottakon is túlmutat. Az 1466-ban írt Árvíz (De inundatione) c. elégiájában, melyben a szokatlanul nagy őszi esőzések és áradások hatása alatt egy új vízözön látomását vetíti föl, az alábbi disztichonok olvashatók:

Si pereunt omnes, nec nos superesse rogamus,

   Aequo animo quivis publica fata subit.
Sin Hunni luimus communia crimina soli,
   Humanum nobis dulce piare genus.

(95-8. sorok)

E négy latin sor értelmileg pontos magyarja prózában:

Ha mindenki elpusztul, mi sem kívánunk életben maradni,

Nyugodt lélekkel vállaljuk a közös halált.
De ha mi, hunok, egyedül levezekelhetnők a köz bűneit,
Szívesen vállaljuk ezt az áldozatot az emberiségért.

Furcsa véletlen, hogy a latin szöveget egyébként híven tolmácsoló Nikola Šop éppen a kritikus 97. sor Hunniját nem tolmácsolja horvátul. Valószínűleg nem tudott mit kezdeni vele, ezért kihagyja, nem fordítja: „Ako samo mi moramo otkupiti grijehe svijeta”.⁶ Pedig ez adja meg az idézett négy sor sava-borsát! Janus itt kivételesen nem azt mondja: „mi pannoniaiak”, hanem: mi hunok.

A hun műszó mögött a hun-magyar azonosságtudat búvik meg, melyet elsőnek Kézai fogal­mazott meg, s mely Mátyás korában a magyar köznemesség ideológiájának volt egyik lénye­ges tartozéka. A hun ebben az összefüggésben egyet jelent a magyarral, de nem a modern ma­gyar nemzettel, hanem a feudális natio Hungaricával. Ezt a natio Hungaricát nem a magyar nép, hanem a származását, nemzetiségét tekintve oly vegyes összetételű magyar uralkodó osztály alkotta. Ehhez tartozónak vallja magát a horvát származású Janus.

Végeredményben tehát mindkét nép joggal számolhat vele, s illő, hogy mindkét ország irodalomtörténete az őt megillető előkelő helyre állítsa. Boldog költő, kit két nemzet tisztel magáénak!

Ennyit a bevezető tanulmányról, illetve tanulmányhoz. Most pedig térjünk a kötet tulajdon­képpeni lényegére: Janus epigrammáit és elégiáit adja latinul, s ezzel párhuzamosan modern horvát műfordításban. Panegyricusait nem. Ez csak részben érthető: ezek többsége annyira magán viseli egy letűnt kor végletes ízlését, hogy ma már alig élvezhetők. Ily reprezen­tatív­nak szánt kötetből teljességgel kihagyni őket mégsem szabadott volna; nem is szólva a Guarinus-panegyricusról, mely e műfaj legjobb darabjai közé tartozik, s Janus munkás­ságában eléggé központi helyet foglal el.

A kiadvány apparátusában nem kapunk eligazítást, hogy a közölt verseket melyik korábbi Janus-kiadás vagy esetleg kézirat alapján adták ki és válogatták össze, s mily szempontok, szerint történt a válogatás. Modern kritikai kiadás hiányában az látszanék magától értetődőnek és egyedül helyesnek, ha a XX. századi válogató és fordító, mivel jobb nincs, Teleki Sámuel Janus-kiadásához (Utrecht, 1784.) folyamodnék, valamint kiegészítésül ahhoz a becses gyűjteményhez, melyet Ábel Jenő tett közzé 1880-ban.⁷ Meglepő, hogy a Jugoszláv Akadé­mia Janus-kiadványa nem erre a két alapvető szövegkiadásra épít. Nem is használja őket.

Alapul - hacsak nem tévedek - Ignatius Norbertus Conradi 1754-ben Budán megjelentetett Janus-kiadását veszi, melyről már Teleki Sámuel sem a leghízelgőbben nyilatkozott: „admodum castrata et mirifice corruptá”-nak minősítette.⁸ A „castrata” epitheton telibe talál, s híven fejezi ki ama ténykedést, melyet Ignatius Norbertus Conradi atya Janus életműve körül folytatott. Elhagyta azokat az epigrammákat, melyek Janus egyházi, s mi több, püspöki mivoltára árnyékot vetnének, s ezáltal a hívő katolikus olvasót megbotránkoztatnák. Így süllyesz­tőbe kerültek szerelmes és erotikus versei, s mindenekelőtt azok az epigrammák, melyekben az egyházon és az egyháziakon veri el a port.

Hogy egy pap a XVIII. század közepén ilyen „kasztrált” Janus-kiadással jő ki, azon nincs mit csodálkoznunk. Az azonban már meglepő, hogy a Jugoszláv Akadémia égisze alatt megjelent Janus-kötet eme kiadáson alapuljon. A dolog lényegén az sem változtat, hogy az epigrammák végére azért két antiklerikális célzatú is került.

Az alapul vett latin kiadás minden vonatkozásban meghatározza ezt a reprezentatívnak szánt, népszerűsítő jellegű kiadványt. Így ez is 31 elégiát közöl, tehát nem a teljes korpuszt, hisz hiányzanak belőle az Ábel Jenőtől kb. nyolcvan éve közzétettek. Ugyanakkor a leközölt 31 között jó pár gyenge verselmény is akad, melyek közreadása csak egy valóban teljességre törő kiadás esetén indokolt. Közülük egy pedig nem is Janus Pannonius alkotása, mint ezt már harminc esztendővel ezelőtt megállapították.⁹

Hasonló a helyzet az epigrammák frontján is, sőt még rosszabb. Míg egy nyilvánvalóan nem Janus tollából származott vallásos vers (In epiphaniam) az övé gyanánt szerepel, addig jellem­ző, mind világnézetileg, mind pedig művészileg jelentős epigrammák sorát nélkülözzük. Például a II. Pál pápa megválasztására szerzett, szabványos, jelentéktelen, tisztelgő epigram­máját itt találjuk, ellenben ugyanerre a pápára írt maró, fullánkos epigrammabokrot hiába is keresnők.¹⁰ Az 1450. évi „szentév”-re szerzettek közül Galeotti peregrinationem irridet és a Deridet euntes Romam ad iubilieum megvan, (ezek kerültek, mint említettem, új anyagként az epigrammák végére!), ugyanebbe a bokorba tartozó 127. és 128. epigramma azonban már hiányzik. Másrészt az ugyancsak ide tartozók: a római korcsmárosokra írottak (Ep. 149-51.) is megtalálhatók, de nem az előbbiek mellett foglalnak helyet. Így az olvasó nem is sejti ezek igazi mondanivalóját, kritikai tartalmát és célzatát, mely a pápa ellen irányul: a hívek hiszé­keny­ségét kihasználva, ő és a korcsmárosok csinálnak igazán jó boltot. Eredeti környe­zetükből kiszakítva bizony semmitmondók: Janus korcsmáros szeretne lenni, mert azok degesz­re keresik magukat... S mi indokolja a szerelmes és erotikus epigrammák teljes mellő­zé­sét?

Így végeredményben egy ad usum delphini megjámborított, nem is tőle származott vallásos versekkel megspékelt, „szalonképes” Janus-kiadást kaptunk, mely nem képes a maga teljes­ségében és valóságában megmutatni a nagy humanista poéta igazi, haladó arculatát. Azt is meg kell említenünk, hogy az epigrammák így, össze-vissza hányva szintén nem mutatják meg Janus emberi és költői fejlődésének útját és állomásait. A Janus-kutatás jelen állása és fejlettsége szerint verseinek kronológiája nagyjából megállapítható, és az epigrammák hozzá­vetőleges időrendi sorrendbe állíthatók. Így az olvasónak a versek többet mondanak, és egymást is kiegészítik.

A horvát műfordítás értékelésében - nyelvi nehézségek miatt - nem tartom magam illeté­kesnek. Egy kételyemet azonban nem hallgathatom el: nem hiszem, hogy egy humanista költő klasszikus metrumba zárt érzéseit és gondolatait rímes modern versformával adekvát módon lehessen visszaadni. A formahűség a műfordítás elemi követelménye.

Janus Pannonius horvát kiadása annak biztató jele, hogy a nagy humanista költő kultusza, s a vele kapcsolatos tudományos foglalkozás erőteljesen megindult azon a földön is, mely bölcsőjét ringatta, s halálos ágyát is megvetette. Örülünk ennek, mert - úgy véljük - Janus Pannonius a két ország kutatói számára nem vitakérdés, hanem közös munkaterület, ahol mindkét fél számára jut még bőven tennivaló.

(Irodalomtörténeti Közlemények 1960. 277-80.)