Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Egy költői hírnév története

(A Janus-hagyomány sorsa a Jagelló-korban)

Janus Pannonius, ki rövid életének, korán derékba tört költői pályafutásának értelmét abban összegezte, hogy ő hozta elsőnek a fagyos Duna mellé a „szent Helicon zöld koszorús szüzeit”, életében nem nagy visszhangra lelt új, polgári foganású költészetével a feudális Duna mellett. Az egykori csodagyerek, Guarino ferrarai humanista iskolájának dísze, a híres mester egyik legjobb költőtanítványa, ki kamasz fővel szerzett jócsengésű nevet Észak-Itáliában, azt is megérte, hogy hajdani dicsősége színhelyén lassan már a nevét is elfeledték.¹¹ Szellemi magányának, társtalanságának lépten-nyomon hangot is adott: „Küldd ide Vergiliust s bereked majd lantja e tájon. Mit keres itt Cicero. Néma lesz itt Cicero.”¹² Lantja - szeren­csénkre - nem némult el, sőt, egyre mélyebbről, egyre tisztábban zengett, ő azonban joggal érezhette, hogy a Mecsek déli lejtőjén látott, tél közepén nyíló mandulafa saját hazai sorsát példázza.

Mennyiségileg sem lekicsinylendő életmű maradt utána. Jellemző, hogy Hunyadi Mátyás - nem sokkal egykori kegyencének, udvari költőjének gyászos halála után - csak epigrammáit gyűjtette össze kancellárjával, a Vitéz-rokonsághoz tartozó Váradi Péterrel.¹³ Valószínűleg azért csak az epigrammákat, mert ezek egy része a király, illetve családja dicséretét zengte, tehát érdekeit, hatalmi céljait szolgálta, propagálta. Az ellene lázadt, rebellis pécsi püspök szellemi hagyatékának egésze (s ennek további sorsa) a feudális uralkodót korántsem érdekelte. Mátyásnak még nem volt „nemzeti” kulturális tudata, ezért nem is gondolt, s nem is gondolhatott arra, hogy Janus hagyatékát a (leendő!) magyar nemzeti literatura hagyomá­nyává tegye.

A Mátyás-korban csupán egy kicsinyke értelmiségi kör ápolta híven „ama kiváló férfiú emlékét”, aki „kifejező készségének szellemességét és témáinak változatosságát tekintve olyannyira gazdag volt, hogy nem ismerünk még egy költőt, ki az ókori epigrammaíró Martialist úgy tudta volna utánozni, mint ő”.¹⁴ A Vitéz-féle összeesküvés után háttérbe szo­rult, kegyvesztetté vált néhány jóbarát, s egy-két itáliai egyetemet járt, humanista műveltségű egyházi ébresztgette költőnk szellemét, s ha írt, a római klasszikusok mellett őt utánozta, őt állította eszményének, követendő mintának, példaképnek maga elé.¹⁵

Közéjük tartozott a rokon Garázda Péter is, kinek versei Budán - 1483-ban - a lengyel király követének, Callimachus Experiensnek a kezébe kerültek. Olvasván őket, azon nyomban az ihlető, a minta után érdeklődött. Váradi Péter válaszul Janus verseit hozta elő, s bennük, helyesebben Janusban jelölte meg az ihletőt, a hagyományt:

Ille rudem primus permulsit uersibus Histrum

   Et patrie et gentis candida fama fuit.¹⁶

E nagyrészt köznemesi származású egyháziakból összeállt, szűk értelmiségi kör szemében és tudatában Janus már ekkor „mind a hazának, mind a nemzetnek ragyogó dicsősége” volt. A hazán és nemzeten természetesen a magyar nemesség hazáját, illetve nemzetét szabad csak értenünk.

Kultusza a XVI. század első évtizedeiben lép ki a szűk, „családi” körből, és emelkedik az egy­re inkább szélesedő, megerősödő magyar humanista értelmiségi réteg közügyévé. Az elő­ző század utolsó évtizedétől kezdve számosan mennek Magyarországról Bolognába és Pado­vába, híres mesterekhez, így Beroaldushoz, Joannes Baptista Piushoz, Achilles Bocchius­hoz és másokhoz tanulni, s az addig is sűrűn látogatott krakkói és bécsi univer­sitásokra. Ez utóbbi kettő épp ez idő tájt fejlődik fel a közép-európai humanizmus központjává és tűzhelyévé.

Ezt a már eléggé szélesnek mondható értelmiségi réteget erős (nemesi) nemzeti tudat és öntudat hatja át, s ennek jegyében a magyar humanista kultúra és literatúra fejlettségének bizonyságaként Janus Pannoniust rakják a kirakatba. Ő az ős, a nagy előd, a példa: „a haza és a nemzet ragyogó dicsősége”. A feudális nemesi „hazát és nemzetet” már csak azért is méltán képviselheti, mert maga is nemesi származású volt, s mi több, pécsi püspök: feudális nagyúr.

Ez az értelmiségi réteg emelte Janust nemzeti klasszikussá. Műveit kiadni a XVI. század első harmadának minden valamirevaló magyar humanistája - ob Pannonum gloriam et meritum Jani - „hazafias” kötelességének tudta. A külföldi humanista központokban tanuló magyar diákok idegen nációbeli társaik, tanáraik és a tudós közvélemény előtt ezzel bizonyítják, hogy a magyar sem barbár, műveletlen fajta, hisz ilyen nagy humanista költőt produkált. Másrészt pedig hazai pártfogóiknak bizonyítani óhajtják a bonae literae-ben való előhaladásukat, jártasságukat. Tanáraik szintén ezzel igyekeznek magyar mecénásaik kedvében járni.

„A mi korunkat - írja 1507-ben Jan Slechta, ki hosszabb ideig dolgozott Budán, II. Ulászló cseh kancelláriájában - nagy és valóban halhatatlan jótéteménnyel áldotta meg mindenek legfőbb teremtője és kormányzója: a könyvnyomtatás csodálatos találmányával, amely nap­jaink gyermeke. Azelőtt ugyanis igen nagy volt a hiány a kiváló auktorokban, azért, mert azok eleink nemtörődömsége és tudatlansága miatt vagy teljességgel elkallódtak, vagy csak a gaz­da­gok és hatalmasok birtokában voltak, akik nem a tudományokkal való foglalkozással szok­tak törődni, hanem sokkal inkább a vagyongyűjtéssel és a tisztségek megsokszorozásával.”¹⁷ A megnőtt igényeket a könyvnyomtatás ki is elégíti; egy-egy kiváló szerző szélesebb körbe, sokakhoz eljuthat. S az irodalmi művek elsődleges megjelenési formájává a nyomtatottság vált. Ami erre nem méltó, vagy bármi okból nem jut el a nyomdaprésig, az kívül is reked a literatúra kerítésén. De ami méltó vagy igényt tart a „halhatatlanságra”, feltétlenül kinyo­ma­tandó. Még a tizedrangú humanista fűzfapoéták vagy obskurus kommentátorok sem kézirat­ban óhajtják látni és terjeszteni elmeművüket, hanem kinyomatva, több száz példányban.

S hogy Jagelló-kori humanistáink tudatában voltak mindennek, mutatja: 1512-ig Janus művei szűk körben, kéziratban terjednek, illetve kallódnak, kinyomatásukra Brodarich Istvánon kívül (ő is csak 1505-ben) senki sem gondol; 1512 és 1523 között azonban nem kevesebb, mint nyolc Janus-kiadás jelent meg, s ezek közül csupán egyhez nincs közük a hazaiaknak.

A Jagelló-kori Janus-kiadásokat Brodarich István próbálkozása vezeti be. Ő a padovai egyetem­ről hazatérőben - 1505-ben - a kor leghíresebb nyomdászával, a velencei Aldus Manutiusszal szeretné kiadatni neves földije néhány munkáját. Terve meghiúsul, de hazatérte után sem mond le róla, s 1512-ben - ekkor már kancelláriai titkár - újabb kísérletet tesz: „Nehogy ily nagy férfiú örök szennybe takarva kallódjék, elhatároztam, hogy az ő munkáit (opuscula) feltétlenül napvilágra hozatom...”¹⁸ Most sem ér el többet, pedig a királyi kancellária vezetője, Szatmári György is támogatja.

Brodarich elkésett: második próbálkozására már a Guarinus-panegyricus bécsi kiadása sarkallta. Janus eme leghíresebb műve ugyanis 1512 közepe táján napvilágot látott Bécsben, Syngrenius és Vietor betűivel. Egy krakkói humanista professzor, Paulus Crosnensis Ruthenus (Pawel z Krosno) készítette elő és ajánlotta egy magyar főúrnak, Perényi Gábor ugocsai főispánnak.¹⁹ Az első Janus-kiadvány egy magyar világi főnemes pártfogásával, égisze alatt jelent meg. Nem érdektelen tehát e kiadás létrejöttének körülményeit röviden ismertetnünk.

A lengyel humanista és a magyar báró kapcsolata 1508-ból datálódik. Ez év tavaszán Paulus Crosnensis a Krakkóban fellépett pestis elől tanítványával, Magyi Sebestyénnel Magyar­or­szág­ra menekül. A tanítvány apja, Magyi Pál a Perényiek köznemes familiárisa és alnádor Perényi Imre oldalán. A krakkói magister Magyiék révén került kapcsolatba a király fő­kamarásával, Perényi Gábor ugocsai főispánnal, valamint a Perényi rokonsággal, így többek között Báthori Istvánnal és a Thurzókkal is. Előttük humanista verselményekkel tiszteleg. Ezek egy része vallásos jellegű, klasszikus mértékben írott (Panegyricus in laudem divi Ladislai regis et Patroni Hungariae stb.), a másik pedig szokványos humanista dicsérő, hízelgő alkalmi költemény. E poémák elő is adattak. Így például a Báthorihoz szólót „Magyi Sebestyén úr az ő [Báthori István] színe előtt, a bárók nagy csoportjának jelenlétében énekelte el” Nagyváradon 1508. október 12-én. A Perényihez intézett újévi ódát ugyanő adta elő Nagyszőllősön. A versek azonban nem csak elhangzottak, illetve kéziratban átadattak; lengyel barátunk Perényit - 1509 januárjában - elkíséri Bécsbe, s ott Syngrenius és Vietor műhelyében az egész vers-csomót kiadatja, természetesen az ugocsai főispánnak ajánlva. S csak ezután tért vissza krakkói katedrájára.²⁰

A mondottakból az is kiviláglik, hogy a magyar főnemesség a Jagelló-korban már kulturálisan is fölfejlődött, s nem érzéketlen a humanista literatúra iránt. Nem csoda, hisz sokuk egyetemet végzett, illetve egyetemet végzett nevelők tanítványa. Így már érthető Perényi Gábor mecé­nás­kodása, valamint az, hogy ismeri Janust, tisztában van jelentőségével s munkáinak kiadá­sára ő biztatja fel a lengyel humanistát, mint erről a már megvalósult kiadás ajánlóleveléből értesülünk: „S erre az ajándékra annál inkább méltónak ítéltelek, mert te eme férfiúnak [ti. Janusnak], kit jól ismersz és becsülsz, talentumát, munkásságát, tudományát és bölcsességét nem egyszer ajánlottad figyelmembe...”²¹

A krakkói mesternek a magyar főúrról (főként ami az anyagiakat illeti!) nem lehettek valami rossz emlékei, mert a biztatást jól agyába véste: a kezébe került első Janus-kéziratot kiadásra készítette elő, s megküldte magyar mecénásának. S mivel egy humanista költő és hazája a kor értelmiségi tudatában már szorosan egybefonódott, idézett ajánlólevelében Paulus Crosnensis fennen hangoztatja: „És ezt annál szívesebben csináltam, mert úgy láttam, hogy igen hasznos és kedves szolgálatot teszek legnemesebb hazádnak: a külföldi és a legtávolabbi nemzeteknek is tudomására hozom, hogy a szelídebb és nyájasabb múzsák a magyarokhoz is beköl­töztek.”²²

Perényi a kapott „ajándékot” Bécsbe küldi Syngreniusékhoz. Ezek Adrianus Volphardusszal készíttetik a könyvsajtó alá. A nagyenyedi szász patrícius fiú már évek óta tanul a bécsi egye­temen, kiváló humanista hírében áll, a Vadianus-körhöz tartozik. Ő a kéziratot még átfésüli, egy Janus elégiával (De arbore foecundo) megtoldja, s kísérő versekkel látja el.²³ S ez a kiadás a tulajdonképpeni nyitánya Janus Jagelló-kori karrierjének!

Alig telt el egy félév, s máris újabb kiadás jelent meg. Paulus Crosnensis egykori tanítványa, Magyi Sebestyén a Guarinus-panegyricust Bolognában újra megjelentette - 1513 február­jában. Oly hív tanítványa, hogy mestere bécsi kiadását szó nélkül lenyomatta (kivéve termé­szetesen tanára epistola dedicatoriá-ját!), s az ott talált törzsanyaghoz csupán két Janus epigrammát, meg egy újabb elégiát ragasztott.²⁴ Magyi ekkor a bolognai egyetemen tanul, s mivel itt Szatmári György unokaöccse, Besztercei Lőrinc fehérvári prépost a patrónusa, kinek ajánlhatná „munkáját” gyümölcsözőbben, mint a nagyhatalmú nagybácsinak, a budai királyi kancellária vezetőjének, ki - mint a Brodarich próbálkozásai kapcsán már említettük - pécsi püspök-elődjének műveit szívesen látná nyomtatásban.²⁵

Magyi Sebestyén Janus-kiadásának jelentőségét nem a másodszor kiadott Guarinus-panegyrieus és toldalékai adják meg, hanem az ajánló levelében kifejtett újszerű Janus „értékelés”. Váradi Péter „ama igen kiváló férfiú” munkásságában még azt tartotta nagyra, „hogy nem ismerünk még egy költőt, ki az ókori epigrammaíró Martialis poétát úgy tudta volna utánozni, mint ő”.²⁶ Bonfini elismerte a Guarinus tanítvány nagy tehetségét, mégis bizo­nyos fönntartásai voltak: „Ha nem hányódott volna közügyekben, viszontagságokban, bizony fölvehette volna a versenyt az ó-idők szónokaival, költőivel”.²⁷ Brodarich szerint „nagy férfiú”. Paulus Crosnensis is mond ehhez hasonlót (nagy költő), de jóval többet is. A Guarinus-panegyricus valóban mintapéldánya annak a „tudós poézisnek”, mely eszményként élt minden humanista tudatában, és amit megkövetelt és propagált a humanista poétika. E műben foglalt és a belőle áradó temérdek „tudomány” hatása alatt mondja Janusról a lengyel humanista, aki maga is jónevű „tudós poéta” volt: „őt, mint a mi korunk sok tudományú emberét (polyhistora seculi nostri), véleményem szerint, kétségtelenül mindenki elé, a legbölcsebbek, a legkiválóbbak, a legtudósabbak elé kell helyeznünk.”²⁸

Magyi mesterének ezt a „gondolatát” fejlesztette tovább. Tolla alatt „korunk” páratlan poly­histora „a mi korszakunk [nostrae tempestatis] legnagyobb, legkiválóbb poétájá”-vá nőtt. De nem állt meg e tétel kategorikus kinyilatkoztatásánál. A maga humanista módján bizonyítja is: Janusban egymagában megvan mindaz a „tudomány és kellem” (eruditio ac lepor), ami Ver­giliusban, Ovidiusban, Catullusban és a többi antik poétában külön-külön, és „ha hősi vers­ben a vezérek viselt dolgait vagy valami mást énekel meg, teljességgel fölér Vergiliusszal; sőt azt mondanám, fölül is múlja; hacsak nem kerülném annak látszatát is, hogy mivel földim, azért dicsérem ily szertelenül. Ha elégiáit olvasod, a szellemdús és édes szavú költőre, Tibullusra gondolsz. Ha epigrammáit, nem vágyol többé Catullus után”.²⁹ Tehát - szerinte - Janus nem­csak a „mi korszakunk” legnagyobb költője, hanem az antik nagyságokat is túlszárnyalja.

Az állítása erősítését célzó, úgynevezett mentegetődző stílusfordulattal ő maga leplezi le sajátmagát előttünk. (Persze csak előttünk, mert kora az ő Janus értékelését elfogadta!) Valóban azért dicséri fel Janust ily szertelenül, mert földije, mert magyar nemes. A köznemes Magyi Pál alnádor kanonok fiából csak úgy árad a nemzeti öntudat, a magyar nemesi nacio­nalizmus. S mindez a bolognai humanista iskola fellengző stíl-köntösébe öltöztetve. Az általa használt stílpatronok, sablonok, fordulatok nem újak, nem ismeretlenek a humanista literatú­rában, használja olasz, német, lengyel és más nemzetbeli humanista egyaránt; de amikor használják, mindig (igaz, különböző fajta és minőségű) nacionalizmus feszül mögöttük.

Ennek az európai piedesztálra emelt magyar Janusnak csupán egy kötetnyi műve került még nyomtatásban a humanista olvasó elé! Ezért írja Magyi: „Többet adnék, ha többem volna. Tudatában vagyok ugyanis annak, hogy Janusunk ezeknél nagyon sokkal többet írt; ezeket azonban, ó gyalázat, az irigyei még ma is elsikkasztják. Ebből a kisded könyvből mégis lemér­heted az ő, nagyszerűségét, Pythagoras mintájára, ki a lábnyom nagyságából, követ­keztetett Hercules óriás voltára.”³⁰

S hogy Magyi Janus értékelése a hazai értelmiség szíve és szája íze szerint való volt, leg­jobban az mutatja, hogy 1514 legelején a köznemesség vezére és ideológusa küld Janus-verseket (10 elégiát) Bécsbe kinyomtatásra. Azzal az ígérettel tetézve küldeményét, hogy ezt hamarosan újabb, nagyobb fogja követni. Fiatal pártfogoltjának, a szintén köznemes szár­ma­zá­sú Bekényi Benedeknek küldi, aki már negyedik éve tanul Bécsben, Joannes Camers pro­fesszor keze alatt. Az elégiákat a tapasztalt tanár rendezi sajtó alá, de tanítványának is részt juttat a kiadás dicsőségéből, vele íratja meg az ajánló levelet a patrónusnak, Werbőczy Istvánnak.³¹

Bekényi ajánló levelének humanista stiláris szintje az olasz iskolában képzett Magyiénál jóval alantibb, de az ő vitorláit is ugyanannak a nemzeti öntudatnak szele dagasztja. Ebben minden a haza és a haza dicsősége körül forog. Felemelő, nagyszerű a múltja; s csak azért nem ragyog kellő fénnyel az ősi dicsőség, mert kevés volt a magyar tollforgató, aki ezt megörökítette volna, a külföldiek pedig „rosszakaratú irígységtől” vezettetve őseink legfényesebb tetteit is elhallgatták - visszhangozza, illetve alkalmazza a Thuróczy Krónikájában olvasottakat. Literatúránk kibontakozását nem a tehetség hiánya gátolta, a tehetségben nem volt itt hiány, hanem az állandó háborúk. Eleinket ez kötötte le. Persze, aki velük kikezdett, az meg is kese­rülte! De amikor már nem kényszerültek háborúskodni, „amikor a béke kedvezőbb bősége nagyobb dicsőséget engedett hazánknak és nemzetünknek, a sápadt Minerva édesen szóló szépsége lassan-lassan a mieinket is felékesítette. És hogy abban a stúdiumban, amely az életet tisztessé teszi, dicsőséget áraszt, és végül minden virágzó erénynek becsét gyarapítja, rövid idő alatt mily előrehaladást tettünk arra a legfényesebb bizonyság Pannoniai János, a finom tehetségű, nagyszerű költő...”³²

Ezek a „gondolatok” a Jagelló-kori köznemesi értelmiségiek fejében ott kavarogtak. Például mikor Werbőczi - Tripartitumának ajánló levelében - azt okolja meg, miért nem volt eddig jogkönyve a „nemzetnek”, ezt írja: „...őseink és eleink az efféle stúdiumoktól idegenkedtek: mert úgy látszik, hogy nemzetünk a keletkező ország legelső eredete óta, csakis hadi dolgokra adván magát, a többi tudományokkal nem törődött.” S ha az elkészült jogkönyv meg fog jelenni, „e dicsőségre nézve sem fogunk a többi nemzeteknél alábbvalóknak látszani”.³³

Nem fogunk a többi nemzeteknél alábbvalóknak látszani! - ez a jelszó. S hogy már most sem vagyunk, - a bizonyíték: Janus Pannonius. Ezért küldi Werbőczi a tíz elégiát Bécsbe, s ezért akar ő még több Janus művet is kiadatni. Erre azonban már nem került sor. Néhány hónap múlva ugyanis kitört a parasztháború, s utána Werbőczi mással volt elfoglalva...

A parasztháború és a leverését követő kegyetlen retorziók következtében minden téren nagy visszaesés mutatkozik néhány esztendőre. Kulturális téren is. Így például a külföldi egye­temeken meggyérül a magyar hallgatók száma. Egyelőre a hazaiak kezdeményezte Janus-kiadások is elakadnak. Most meg a külföldieké a szó.

1518 júliusában ugyanis az eddigieknél jóval gazdagabb, Janus életművéről teljesebb képet nyújtó kötet hagyta el Erasmus barátjának, művei legszorgosabb kiadójának, Joannes Frobeniusnak bázeli nyomdáját, a híres elszászi humanista filológus és történetíró Beatus Rhenanus gondozásában.³⁴

E kötet első fele nem más, mint Magyi Sebestyén bolognai kiadásának újraközlése. Beatus Rhenanus e kölcsönvételről természetesen bölcsen hallgat, ugyanúgy, miként Magyi is elfe­lejtett szót ejteni az általa „fölhasznált” bécsi kiadásról. Ám a kölcsönzést a szövegek össze­vetése, a Guarinus-panegyricust követő néhány vers szokványos egymásutánja (De arbore foecunda, De lucta Galeotti, De Frando, Naiadum Italicarum Principi Divae Feroniae), vala­mint Magyi bolognai mesterének, Achille Bocchinak a bolognai kiadáshoz írt tetrastichon­jának lenyomtatása nyilvánvalóan elárulják. A Magyi kiadásából átvett anyag Beatus kötetében a 44. lapig terjed. A továbbiak (45-110. lap) anyagát Janus verseinek egy kéziratos gyűjteménye adta, melyet Jakob Sturm strassburgi szenátortól kapott Beatus.

A nagy műveltségű Jakob Sturmhoz nagybátyjától, a szintén strassburgi szenátor Peter Schottól került. A Janus verseit tartalmazó kódex ugyanis eredetileg Peter Schott korán elha­lá­lozott, hasonló nevű fiának tulajdona, esetleg autográf kézirata volt. Az ifjú Schott (1458-1490) 1475-től 1481-ig Bolognában tanult a magyar diákoktól is frekventált neves humanista mestereknél: Urceus Codrusnál és az idősebb Philippus Beroaldusnál. Itt kötött egy életre szóló barátságot a nagy cseh humanista poétával, Hassensteini Lobkovic Bohuslávval. De itteni barátai közül egy magyarról is tudunk. Tőle kapta meg Janus verseit? Vagy mástól? Ki tudja.³⁵ A kódex a kiadás tanúsága szerint Janus legszebb, nagyrészt itthon írt elégiáit (11 db), 18 epigrammáját, a Pro pacanda Itáliát, valamint Baptista Guarinus Janushoz írt két versét és Janus epitáfiumát tartalmazta.

Semmi kétség, hogy az Alpokon túli német humanisták figyelmét Magyi Sebestyén bolognai kiadása hívta fel Janus Pannoniusra. De hogy miért figyeltek föl oly annyira - kiderül a sajtó alá rendező ajánlóleveléből, illetve a nyomdász-kiadó előszavából.

Beatus Rhenanus Jakob Sturmnak címzett ajánlólevelében lelkendezve dicséri Janust, Guarino da Verona leghíresebb tanítványaként ünnepli, sőt „Janus noster”-nek tiszteli, azaz a „mi Janusunk”-nak. S afelől sem hágy kétségben, hogy e szívélyes családiasság minek köszön­hető: „Vannak egypáran, akiknek az, mit a mi korunk és a mi földünk hoz létre, kevéssé tetszik; szemben velük én homlokegyenest más véleményen vagyok: én Janust és Erasmust, bár németek és maiak, legalább oly szívesen olvasom, mint Polizianót vagy Ermolaót, sőt, mint Vergiliust vagy Cicerót...”³⁶ Ez ütötte szíven közel egy század múltán Szenczi Molnár Albertet, ki e szövegrészhez az alábbi széljegyzetet firkantotta: „Non Germanus erat Janus Pannonius iste: sed fuit Ungarico iure satus genere. Tudtad inkább, hiszem, Rhenane, de bántad, hogy nem német volt.”³⁷

Frobenius nyomdász az iskolamesterekhez (Ludi magistris) intézett előszavában lényegében Beatus felfogását visszhangozta, újabb példákkal illusztrálva: „Ami hajdan a mi Germá­niánknak Rudolphus Agricola Frisius volt, ami most Erasmus, a tudományok és nyelvek mindennemű ismeretében, a kabbalisztikus misztériumokban Reuchlin, ami a matematikában hajdanán Joannes Regiomontanus - az volt a költészetben Janus Pannonius. Őt olvastassátok a gyermekekkel Vergilius századának költői után, mert a tudósok véleménye szerint a Pontanók, Marullók, Battisták mellett ő közelíti meg leginkább a régieket.”³⁸

Íme, Janus csillaga emelkedőben, egyre magasabban ragyog; ő pedig a legjobb úton, hogy a magyar nemesi haza és nemzet „ragyogó dicsőségéből” a nem olasz humanista világ reprezentatív poétájává nőjön.

Nagyot változott a világ Janus halála óta. Itáliának még a XV. század végén is csorbítatlan, föltétel nélkül elismert „kultúr-fölénye” megingott, s a bonae literae múzsái mindinkább az Alpoktól északra, az olaszoktól lenézett, barbárnak csúfolt „hegyentúliakhoz” költöznek. Már az új helyzet fölismerése csendül ki Erasmusnak egy, Itália után sóvárgó angol ifjúról mondott szavaiból: „Vágyakozik Itáliába? Pedig manapság Anglia is Itália, sőt - hacsak nem tévedek - Itáliánál is inkább az”.³⁹

Az itáliaitól függetlenülni akaró európai humanizmus, főként a német, erejének, függet­len­ségének igazolására az olaszokéval vetekedő írónagyságokat akart fölmutatni. Nagy huma­nista tudósuk, illetve prózaírójuk nem is egy akadt, s köztük egy óriás: Rotterdami Erasmus. Valóban nagy humanista poétájuk ekkor még nem volt, szereztek hát egyet a szomszédból, a fagyos Duna mellől.

Az effajta törekvések legfőbb rugója a polgárság megerősödésével Európa-szerte együttjárt korai nemzetieskedés. A hazaiak Janus kultuszát és kiadásait a magyar nemesi nemzeti öntudat táplálta és hozta létre végeredményében, a bázeli kiadást pedig a német patrícius-polgári. S az sem tekinthető puszta esetlegességnek, hogy a bázeli kiadás gondolata és szelle­mi kivitelezése a Rajna balpartján, a strassburgi humanista körben fogant meg és öltött testet. A Janus-kötet szellemi létrejöttében csupa elszászi működött közre. Jakob Sturm strassburgi szenátor az elszászi német polgári törekvések és mozgalmak egyik vezéralakja. A baráti körükhöz tartozott slettstadti Rhenanus is csak 1511-ben hagyta el Strassburgot Bázel kedvéért, de elszászi kapcsolatait továbbra is fönntartotta.

Strassburg, Elszász „fővárosa”, megkülönböztetett helyet foglalt el a középkori Németország szellemi életében. Virágkorát a XVI. században élte. Nagy, gazdag birodalmi város, fontos szárazföldi és vízi utak csomópontja. Komoly gazdasági és szellemi kapcsolatokat tartott fönt Franciaországgal, Svájccal és Németalfölddel. A városi hatalmat gazdag, művelt patrícius-polgárság tartotta kezében. Földrajzi helyzete folytán a francia királyság hatósugarába esett, s ennek visszahatásaként igen erős német öntudat fejlődött ki e patríciusi körökben. Ez irányú érzelmeiket és felfogásukat a szolgálatukban állt humanista tollforgatók - iskolamesterek, papok és városi jegyzők - fogalmazták meg - főként történeti művekben.⁴⁰

E strassburgi humanista kör jelesebbjei: a híres misztikus, Johann Geiler von Kaisersberg (Schotték barátja, életrajzát Rhenanus írta meg 1510-ben), Sebastian Brant, Jakob Locher és Jakob Wimpheling. Természetesen ide tartozott Beatus Rhenanus is, Wimpheling tanítványa és barátja.

A strassburgi humanisták tulajdonképpeni „ideológusa” Jakob Wimpheling volt (1450-1528). Ő is a régi germánság és a középkori „Reich” nagyságának bűvöletében élt és írt, azt szeretné föltámasztani, természetesen polgári formák között. Leghíresebb műve a nagy vihart támasz­tott Germania, 1501-ben jelent meg. Ebben kisebbfajta történelemhamisításoktól sem riadt vissza. Így többek között efféléket próbált bizonygatni nagy tudományos körítéssel: soha „egy római király sem származott gall nemzetségből”; vagy hogy Julius Caesar ama megállapítása, mely szerint az ókori Gallia a Rajnáig terjedt, nem állja meg a helyét. Továbbá merőben véletlen egyezésnek minősítette a Franciaország és Strassburg címerében egyaránt szereplő liliomokat stb.⁴¹ Azt hiszem, fölösleges e történeti felfogás és módszer okát és indokát adnom! S Wimpheling Germaniájával a strassburgi városi tanács, azaz a patríciusok, valamint a humanistáik szolidaritást vállaltak, megvédték a támadóktól.

A germán ősi dicsőség és a középkori Reich eszméje ott kavargott a német humanista kopo­nyákban, Ulrich Huttenen kezdve Konrad Celtesig. Lángja és füstje - a mondottak értelmében - mégis az elszásziakéban csapott a legmagasabbra. Ha a Reich bűvkörén belül maradunk (miként Beatus Rhenanus és társai), mely a Karolingokon keresztül a római birodalomig vezeti vissza territoriális jogalapját, akkor Pannonia, az egykori tartomány, bízvást bele­tartozik a német-római birodalomba. S ennek értelmében költőnk, Erasmus oldalán, méltán lehet Germánia legnagyobb poétája. De csak ennek értelmében.

S hogy a derék elszásziak mennyire „a pillanatnyi szükség” ihletétől hajtva, jobb híján fanya­lodtak erre az erőszakolt megoldásra, hogy egy pannóniai poétát - ki költészetével egyébként szőröstül-bőröstül az itáliai kultúrkörhöz tartozott - üssenek a germánság legnagyobb humanista költőjévé, mi sem mutatja jobban: mihelyt a szükség megszűnt, a valóban német nagy poéta „megszületett”, Joannes „primus” trónját - Erasmus megtisztelő szomszédságában - nálánál (kár volna tagadni!) nagyobb poéta foglalta el: a németalföldi Joannes Secundus.

Német pünkösdi királysága mégsem volt haszontalan. A bázeli kiadással a német kultúr­körben is „beérkezett”. Itália és Közép-Európa után, mondhatni, egész Európában ismert lett, mégpedig Magyi Janus értékelését elfogadva, ugyanakkor iskolai auktorrá is népszerűsödve. E kiadás mindenüvé eljutott, Magyarországra is. Például a sárvári „ludimagister”, Sylvester János is ezt használta.⁴² A bázeli kiadás a magyar kezdeményezések részleges betetőzője. A magyar költő messze kinőtt a provinciális keretekből, az európai humanizmus élvonalába, a legnagyobbak közé emelkedett. A bázeli kiadásra már egy hónap múlva megjő a „válasz”: Vietor Jeromos, ki Bécset elhagyva - 1517-ben Krakkóban nyit nyomdát, egy kötetnyi (43 darab) epigrammát tesz közzé, mintegy pótlásul, amelyek a bázeli kiadványból hiányzanak.⁴³

Közben itthon sem feledkeztek meg róla. Adrianus Volphardus, ki már a Guarinus-panegyri­cus 1512-es bécsi kiadásánál közreműködött, a bécsi egyetemről hazatérve hamarosan gyulafehérvári kanonok lett, s 1518-ban Gyulafehérvárt Janusnak egész sor kiadatlan munká­jára bukkant.⁴⁴ S mikor ő 1521 végén jogot tanulni a bolognai egyetemre ment, a talált kincseket is magával vitte, s Bolognában kiadatta, 1522-ben, három kötetben. Az első kötet a Marcellus-panegyricust, a második, a Plutarchos, Demosthenés és a Homeros fordításokat, a harmadik pedig az elégiák első könyvét (15 elégiát) tartalmazza. E műveket külön-külön Várdai Pál erdélyi püspöknek, illetve egy-egy gyulafehérvári kanonoknak ajánlotta. A kísérő verseket ő és nehány Bolognában tanuló magyar diák, köztük Istvánfi Pál, írták.⁴⁵

Adrianus Volphardus erdélyi szász polgár sarjadék, belőle nem árad a magyar nemesi nemzet-tudat. De Janus - szerinte is - a haza mérhetetlen dicsősége és ragyogó fénye. Pannónia méltán lehet büszke ily nagy fiára, az őt megdicsőítő dalnokára. Volphardus e kiadásokat iskolai használatra is szánta; Janust és munkásságát állította követendő példának a felnövekvő, új értelmiségi nemzedék elé: „Nem kételkedem abban, hogy igen sok pannóniai (időszakunk termékeny kiváló tehetségekben) eme poétának erényeitől és hírnevétől fellelkesítve, a halhatatlanság legszebb jutalmát szem előtt tartva és ettől feltüzelve, arra törekszik, hogy erejét megfeszítve a tudománynak ugyanazon végcélját érje el”,⁴⁶ ti. mint Janus a literatúra művelésével és művelésében. Ennek szellemében fogalmazta meg saját programját is. Ebbe tartozott - egyebek mellett - az egész janusi életmű kiadása is: „Eljő majdan az a nap, mikor eme költő összes verseit, rendbeszedve és helyreállítva, közzé teszem.”⁴⁷

Ígéretét nem váltotta be, de a janusi életmű nagy és jelentős része - hála Volphardusnak és társainak - már a Jagello-korban napvilágot látott. Panegyricusai közül a két legnagyobb és valóban jelentős, az elégiáknak pedig az első kötete, amely a legértékesebb tizenöt elégiát tartalmazza. Csupán az epigrammáival bántak mostohán. A több százból kb. hatvan jelent meg nyomtatásban.

Joannes Alexander Brassicanus bécsi professzor 1527 júliusában jelentette meg a latin kom­mentárral kísért Lukiánosz-fordításait Bécsben, Syngreniusnál.⁴⁸ Lukiánosz Démónaxához fűzött scholionjaiban egyes helyek, illetve kifejezések magyarázatához, értelmezéséhez az antik - görög és latin - auktorok mellett Janus Pannoniust, pontosabban, kilenc epigrammáját is felhasználja, és idézi egy birtokában levő kéziratból. Az egyik felhasznált és idézett Janus-epigramma kapcsán - többek között - az alábbiakat jegyzi meg: „Ezt az ő három száznál több más, saját kezével írt s a török kegyetlensége elől nehezen megmentett, kiadatlan és másoktól nem látott epigrammájával együtt a jóerkölcs és a tudomány ékességeivel egyaránt kiváló, ifjú Pannoniai Gáborunk jóvoltából nyertük el, illetve helyeztük, mint valami értékes gyöngy­szemet, könyvtárunkba.”⁴⁹

Itt és ekkor találkozunk először „Pannoniai Gáborunk” nevével, ki nem más, mint a későbbi biblia- és Ezópus-fordító Pesti Gábor.⁵⁰ A korabeli viszonyokat figyelembe véve: nem éppen megvetendő körülmények között, kitűnő társaságban. Nevét egy széltében ismert erazmista tudós Lukiánosz (Erasmus kedvenc auktora!) latin kiadásának lapjain említi először, mintegy bemutatva őt a tudós világnak: íme, egy új, ifjú mecénás, egy új, nagy reményekre jogosító humanista-palánta! Tette, hogy Janus eladdig ismeretlen epigrammáinak gyűjteményével ajándékozta meg Brassicanust, s rajta keresztül - mint már a scholionokban való felhaszná­lásuk is tanúsítja - a humanista tudományt, literatúrát, - jeles humanista tettnek számított. Ezáltal ugyanis egy „poeta antiquis neutiquam inferior” becses alkotásait mentette meg - kora­beli fordulattal élve - „a feledés szennyétől”, visszavezetve őket az „életbe”, a „nap­világra”. Más szóval: megteremtette annak lehetőségét, hogy ez a „rejtekkincs” a nyomtatás révén sokak, az egész humanista világ közkincsévé váljon.

Nem az első eset, hogy külföldi professzor magyar tanítványától, illetve mecénásától Janus-kéziratot kap. Gondoljunk csak a lengyel Paulus Crosnensisre, vagy Bekényi bécsi tanárára, Joannes Camersre. A jelen esetben önkéntelenül is ez utóbbi példa kínálkozik föl analógiának. Miféle Janus-kézirat lehet a szóban forgó? Honnan került Pesti kezére? S mikor vándorolt a bécsi professzor könyvtárába?

Brassicanus híres könyv- és kéziratgyűjtő, úgy mondhatnánk, harácsoló volt. „Azt az egyet magamról - írja -, noha a legutolsó ember vagyok, elfogultság nélkül mondhatom, hogy már gyermekkorom óta semmi mást tiszteletre méltóbbnak nem becsültem, szentebbnek nem tartottam, mint azt, hogy minden igen jeles könyvet, és kiváltképp a még napvilágra nem hozott (ki nem nyomtatott!) régi írókat, amily szorgossággal csak lehet, felkutassak, és a pe­nésztől és börtöntől megszabadítsak.”⁵¹ Eme „királyi kötelesség” gyakorlásában példa­képeit is megnevezi: Rodolphus Agricola, Janus Pannonius pécsi püspök, Joannes Trithe­mius, Conradus Celtis, Joannes Cuspinianus, kik a respublica literariának az írók régi műveinek felkutatásával és megőrzésével igen nagy szolgálatot tettek.⁵² Ő sem akart mást, és oly szenvedéllyel, minden eszközt és módot felhasználva gyűjtötte a könyveket és kéziratokat, hogy bibliothékája szinte páratlan volt a maga nemében.

S ez a Brassicanus a Pesti jóvoltából szerzett Janus-kódexet a különleges bibliofil cseme­géknek fenntartott lelkendezéssel leltározza: „mint valami értékes gyöngyszemet - tanquam preciosum quendam unionem - helyeztük könyvtárunkba.” A könyvritkaságokért remegő bécsi bibliofil ezt a választékos, ritka „gyöngyszem” (unio) terminust használta más, hasonló alkalommal is. S épp egy oly mű kiadásának ajánlólevelében, amely mű kiadásához az alap­szö­veget a birtokában levő egyik Korvin-kódex szolgáltatta. Az augsburgi püspökhöz írt aján­ló­levelében mondja, hogy a régi írók alkotásait őrző értékes kódexek sohasem, vagy egészen ritkán kerülnek piacra, s a maga fajtájú, épp ily kincsek után sóvárgó könyvgyűjtő más úton, „igen kiváló emberek tekintélye és méltósága” útján juthat csak hozzájuk. „Ezek engem, amikor kedvező alkalom adódott (s ez adódott követségekkel vagy más megtisztelő kikülde­tésekkor), az efféle gyöngyszemek megszerzésében nagyon és kegyesen pártfogol­tak.”⁵³

Az egyik ilyen útját meg is örökítette. „Mikor a múlt években Eberstein Vilmos császári követ kíséretébe felvett, hogy tartsak vele Lajoshoz, Magyar- és Csehország ama gyermekifjú királyához, aki a nemrég történt török támadáskor elesett, édesörömest vállalkoztam rá. Bécsből egyenesen Budára mentünk; az ország fővárosa s így választott helye ez a magyar királyoknak. Az országot még épen, sértetlenül láttuk. Eberstein lelkiismeretesen elvégezte dolgát, nekem pedig, mivel szabad időmben más tennivalóm nem volt a felséges és szeplőtlen Mária királynő jóvoltából (beneficio) alkalom adódott, hogy a bibliothekát megtekint­hessem.”⁵⁴ S áradozik az „arany könyvtárról”, a Bibliotheca Corvináról, s felsorolja, milyen híres görög kódexeket látott. 1526-ban történt pusztulását is elsiratja. Most bánhatja igazán, hogy közülük nem „menekített át” még többet saját könyvtárába!

Arra szeretnék kilyukadni, hogy az a ritka gyöngyszem, amellyel, az ifjú Pannoniai Gábor megajándékozta bécsi mesterét, aligha lehetett a lelkes humanista növendék autográfja, mint ezt Waldapfel József gondolja. Sokkal inkább az a pazar luxuspéldány, melyet az epigrammá­kat Mátyás parancsára összegyűjtő Váradi Péter készíttetett a Bibliotheca Corvina számára, s amelyet már - 1499-ben - Bohuslav Lobkovic is meg akart kaparintani.⁵⁵ S ezt nevezte aztán ki Brassicanus Janus saját kezével írottnak.

S hogy került a Corvinából e gyöngyszem Pesti kezére? Sűrű homály fedi. Valószínűleg közvet­len a Mohács utáni zűrzavarban. S nem sokkal később - Pesti jóvoltából - tanára könyvtárába. És ebből az epigramma-gyűjteményből Brassicanus csupán nyolcat tett közzé, illetve használt fel scholiojaiban.⁵⁶ Az egész gyűjtemény kiadására nem került sor, elmaradt ugyanúgy, miként Volphardus tervbe vett opera omniá-ja. A Mohács utáni évtizedben már nem „sikk” az ő műveinek kiadása. Az új idők más, új feladatokat róttak a humanistákra.

Itt van például Pesti! A somogyi nemes Misser nemzetségből származott pesti patrícius fiú a húszas évek ama ifjú tehetségei közé tartozik, akik - Volphardus szavai szerint - „eme poétának erényeitől és hírnevétől fellelkesítve, a halhatatlanság legszebb jutalmát szem előtt tartva és ettől feltüzelve”, arra törekedtek, hogy a literatúra művelésével és művelésében Janust kövessék. Nemcsak a kódex-ajándékozás ténye és Brassicanus elismerő szavai alapján merjük ezt állítani, félre nem érthető névhasználata miatt is. Mindvégig (1546-ig tudjuk életútját nyomon követni!) következetesen Gabriel Pannonius Pesthinusnak nevezi magát, illetve nevezik; és nem Gabriel Pesthinus Pannoniusnak. Névhasználatával is jelezve a követendő példát, az eszményképet, akivel szegről-végről atyafiságban is állott. S Pesti Pannoniai Gábor mester gyulafehérvári kanonok és ugocsai főesperes a harmincas évek első felében, Gyulafehérvárt is szorgosan művelte a literatúrát: de nem Janus latin verseit adta ki; a négy evangéliumot és Ezópus meséit fordította - magyarra...

Programját a magyar Ezópus latin előszavában - közkeletű humanista toposzokkal - így fogalmazta meg: „Amikor azt látom, hogy majdminden ember, a földkerekség majdminden nemzete a fordítások csodálatos sokaságával bővelkedik, s szerte a világon ezen serénykedik, azért, hogy hazája dicsőségét valamicskével mindég öregbítse, és hogy övéinek mind nyelvét, mind szellemét ezzel finomítsa és gazdagítsa; miért ne szabadna akkor nekem is - kérdem én - az enyéimnek a nyelvét és szellemét a régi bölcsek tudományával erőim szerint csinosítanom, és a hazáért, amelynek egyszer s mindenkorra adósai vagyunk, fáradoznom.”⁵⁷

A jelszó lényegében a régi, a Janus kiadások programjából jól ismert nemesi nemzeti jelszó: nem akarunk a többi nemzeteknél alábbvalóknak látszani! S mi az új? A magyar nemesi haza és nemzet literatúrájának már a nyelve is magyar: a natio (nemzet) és a patria (haza) mellé megjelenik a porondon harmadiknak a lingua volgaris: az anyanyelv.

(Irodalomtörténeti Közlemények. 1962. 720-31.)