Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A magyar humanizmus elvi kérdései

Kardos Tibor előadása a marxizmus-leninizmus tanítása alapján, gyökerében fogta meg a humanizmus, ezen belül a magyar humanizmus régóta vajúdó, de kielégítő eredménnyel nem tárgyalt problémakomplexusát. Elsősorban a humanizmus osztálybázisát vizsgálta, elemezte. Ez volt alapvető célkitűzése. Ezért, miközben erre összpontosította figyelmét, nem egy fontos kérdést magától értetődőnek vesz, csupán érint, s így ezekre csak egy-egy mellékmondatából vehetjük ki, tanulmányának összefüggéséből hámozhatjuk ki véleményét és állásfoglalását. A Kardos Tibortól elmellőzött vagy csak érintett kérdések tüzetesebb megtárgyalása, tisztázása pedig nem érdektelen, mert az általa tárgyalt főkérdéseket aláhúzzák, színezik s nem egyszer helyes értelmezésükhöz is segítséget nyújtanak. Eme tudatosan mellőzött, helyesebben mondva háttérbe szorított kérdések közül szeretném a legfontosabbakat kiemelni.

1.

Az első lényeges kérdés, mely az előadásban centrálisan föl sem vetődött, így félreérthetetlen és határozott választ sem kaphattunk: a humanizmus és az antikvitás kapcsolatának, viszo­nyának a kérdése. Élesebben így fogalmazhatnám meg: történeti szükségszerűség volt-e ez a kapcsolat, vagyis az antik kultúrához való visszanyúlás és viszonyulás nélkül beszélhetnénk-e „elméleti humanizmus”-ról? Azt hiszem - nem.

A polgári humanizmus kutatás ezt a viszonyt, ezt a kapcsolatot tette meg a humanizmus lé­nyegének és egyetlen ismérvének. Ennek megfelelően vizsgálódásainak célja és értelme nem volt más, mint megállapítani, hogy egy-egy humanista mennyiben és milyen fokon „leté­te­ményese az ókori görög és latin kultúrának”. Ennek az iránynak legnevezetesebb képviselői a múlt században a német Voigt, ki fő művének már a címével jelzi állásfoglalását: „Wiederbelebung des klassischen Altertums”; a századunk első felében az olasz Remigio Sabbadini; nálunk pedig Huszti József.

Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy ez a szemlélet a polgárság osztálykorlátaiban gyöke­redzik, mely félt, iszonyodott még a múltban lezajlott forradalmaktól is, ezért a humanizmus forradalmi lényegéről áttolta a súlypontot a századok során veszélytelenné vált antikvitásra, s ennek imitációjában, utánzásában jelölte meg a humanista irodalom lényegét. Minden csak utánzás, meddő ügyeskedés és játék: l’art pour l’art az elefántcsonttoronyban, melynek az élethez vajmi kevés köze van. Ha meg a tények napnál világosabban mást mondottak, erre is megvolt a receptjük: a humanistáknál más az élet és más az irodalom...

Téves és kártékony a polgári humanizmus-kutatásnak az az állítása, hogy a humanizmusnak kizárólagos lényege az antikvitáshoz való kapcsolata; de hasonlóképpen elhibázott volna, ha ezt a valóban fönnálló kapcsolatot elhallgatnánk vagy elmellőznénk, mint kevésbé fontosat vagy elhanyagolhatót. Mert az antikvitáshoz való kapcsolat a humanizmusnak nem lényege ugyan, de lényeges velejárója s bizonyos fokig, bizonyos mértékben kritériuma. Csak azóta (a XIV. század óta), mióta ez a kapcsolat szorosra fonódott, beszélhetünk „elméleti humaniz­mus”-ról, s csak addig, míg ez hatékonyan, éltetően fönnállt (kb. a XVI. század végéig).

Ennek a kapcsolatnak a genezise teljesen világos. Közismert, s ezt Kardos Tibor is kifejtette, hogy a fejlődő burzsoáziának a feudalizmus elleni harcában ideológiára volt szüksége, mely a feudalizmus vallásos ideológiájával szemben a polgárság árutermelő-jellegének megfelelően világi kellett hogy legyen. Az igény megvolt, s ezt a polgárság fejlődésének eme szakaszában még nem tudta önmagából kitermelni, tehát onnét vett segítséget, ahonnét tudott. Meg is talál­ta ezt a támaszt a pogány antik kultúrában. Az antik görög demokráciák és a latin város tudo­mánya, irodalma, ideológiája, mely részben választ tud adni a fejlődő polgárság problémáira, másrészt fegyvert ad kezébe, a reakcióval vívott ideológiai harcaiban. A polgárság ideoló­gusa, a humanista ezért megy vissza az „antik” ősökhöz. Ezt Janus Pannonius, ki a humanistát Guarino személyében sűríti össze, testesíti meg, így fogalmazza meg Guarino-panegyricusá­ban:

Ámde te azt a tudást, mit az ősök birtanak egykor,

Visszaadod s felidézed örök feledésnek öléből.
Mert ha a földre tiport tudományt te ma föl nem emelnéd,
Hasztalanul hullt volna az ősök sok verítéke.

Ám ezt a tudományt a humanista felemelte, melyet a feudális középkor is ismert, de a teológia vaksi szolgálójává kárhoztatott, elsikkasztván lényegét. „Ezer évi homály - folytatja tovább Janus - tovalebben, - S annyi író rejtett értelme kipattan a fényre.” De a harc nehéz volt:

Vajmi nehéz munkába került letörölni a földön
Azt a homályt, mely a durva szívekbe, agyakra borult rá.

(Csorba Győző fordítása.)

Ez adja meg az embernek az emberséget, mit Janus imígyen fejez ki: „... Vadállati éltet élni eltiltottad az embert s szívben, beszédben válni emberré tanítottad...” Az emberen van itt a hangsúly, azért is nevezzük ezt az ideológiát humanizmusnak.

A burzsoázia az antik kultúrát mindenestől átvette? Nem, belőle csak azt, csak annyit, amire és amennyire fejlődésének adott szakaszában szüksége volt. Ezt áthasonította, a kölcsön vett gondolatokkal saját, aktuális problémáinak adott hangot, s a „felújított” formákat aktuális, pillanatnyi érdekei sugallta tartalommal töltötte meg. A feudalizmus hatalma még nem volt legyűrve, nagy erőt képviselt, nem ártott tehát az óvatosság, s ezért az antik írók egyrészt tekintélyt adtak a mondanivalónak, másrészt takaróul, védekezőül is szolgáltak...

Ez a kapcsolat fönnáll egészen a XVII. századig, mikortól fogva az egyre fejlettebb polgárság, mit a természettudományok fejlődése is mutat, önmagából ki tudja termelni ideológiai fegy­vereit, az antikvitás túlhaladottá válik; él még ugyan, de nem az egyik döntő tényező többé, éltető erejét elvesztette. Ekkor azonban már nem beszélhetünk, de nem is beszélünk „elméleti humanizmus”-ról.

2.

A föntebb elmondottakkal szorosan összefügg a második kérdés: vajon a vallásos köntösben megjelent, haladó antifeudális mozgalmak ideológiája mennyiben függ össze a humanizmus­sal? Ezzel a kérdéssel már konkréten a magyar humanizmus problémáira térek, s itt elsősor­ban a magyar huszitizmusra gondolok, mely Kardos Tibor megfogalmazásában bizonyos „plebejus humanizmus”, illetve plebejus humanisták irányító szerepét és meglétét sejteti.

A feudalizmus elleni harcnak - világméreteket véve figyelembe - vezetője a polgárság, de széles bázisa mégis a nép: a paraszti tömegek. E harcban bizonyos fokig megvan a közös ideoló­giai alap, de ennek az arculata kettős. Míg a fejletlenebb országokban és fejletlenebb paraszt­ságnak forradalmi ideológiája vallásos köntösben, eretnekségek formájában jelenik meg, addig a fejlettebb polgárság világi szellemi fegyverekkel harcolja meg a harcát. S e vilá­gi fegyverek közül nem utolsók az antikvitástól kölcsönzött szellemi fegyverek. A vallá­sos köntösben megjelent mozgalmak ideológiájáról ezt aligha mondhatjuk el. Igaz, effajta eleme­ket is föllelhetünk és föllelünk bennük, de ez nem oly mennyiségű és minőségű, mint a huma­nizmusban.

Ezért például a magyar huszitizmus és a humanizmus közé még a leghalványabb egyenlő­ség­jelet sem merném tenni. Kardos Tibor is érzi a nehézséget, s ezért egy eléggé bizonytalanul körvonalazott „plebejus humanizmus”-nak meglétét és szerepét konstatálja a magyar huszi­táknál.

Ennek a plebejus humanizmusnak a bázisa - Kardos Tibor szerint - a „deák réteg” lett volna. Tagadhatatlan, hogy a XIV. század elején kialakult s egyre fejlődő, szélesülő deákréteg való­ban hordozójává, bizonyos fokig alapjává válik a hazai humanizmusnak, de jóval később, a XV. század második felétől, s igazában csak a XVI. században lesz jelentős tényezővé, főként a latin nyelvű humanizmusnak „elmagyarosodásában”. Szerepe éppen a huszitizmus idején eléggé problematikus. Valóban álltak - néhányan - a huszitizmus mellett, de zömében, s éppen azok, akik - Kardos Tibor szerint - majd a Hunyadiak kancelláriájában foglalnak helyet, tehát éppen azok, kik a „humanizmus” némi gyanújába eshetnének, ellenségesen nézték a huszi­tizmust, vele szemben foglaltak állást.

A felelet magától adódik, ha a deákréteg összetételét e korban megvizsgáljuk. Kerültek ki deákok a polgárság soraiból is, de majdnem kizárólag patrícius-polgárok fiai voltak. Döntő többségük pedig a tehetősebb köznemesek közül való, s csupán elenyésző részük jobbágy­származású. De ezek is a fönnálló „államrend” hű kiszolgálói.

Tehát a huszitizmus mögött álló deákrétegről beszélni, véleményem szerint, kockázatos. Nem is szólva arról, hogy e döntő többségében középnemesi deákrétegnek a humanizmushoz ekkor még vajmi kevés köze volt, s ekkor még nehezen is lehetett. S ha - dato non concesso - lett is volna köze, akkor az nem „plebejus humanizmus” lett volna.

3.

Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy az előadás fontos, alapvető kérdések tisztázását elhanyagolta, s ez a tisztázatlanság bizonyos ingadozásokra, félreértésekre is vezetett. Hason­ló ingadozás tapasztalható az egyébként sok újdonságot és eredményeket adó magyar huma­niz­must tárgyaló fejezetekben is. A fő módszertani hibát itt abban látom, hogy nincsenek élesen fölvetve, élükre állítva a problémák. Narratíve előadva kissé összemosódnak.

Itt csupán egyet emelek ki. Mindjárt az első probléma az lett volna, mikor kellett szükség­sze­rűen kialakulnia a magyar humanizmusnak, hol, milyen osztályérdekek szolgálatában, s mi volt a funkciója. Ha erre precízen válaszolunk, akkor a magyar humanizmus gyökértelen­ségéről megkockáztatott föltevések már az induláskor köddé foszlanak, másrészt a magyar huszita mozgalmakban sem tulajdonítunk hazai humanista indítékokat.

Kardos Tibor helyesen állapítja meg: „A humanizmusnak mint kancelláriai irányzatnak meg­jelenése a XV. század első évtizedeire tehető.” Igen, de a humanizmus, nem „mint kancelláriai irányzat”, tehát több egymás mellett futó irányzat egyike, hanem kizárólagosan csak kancelláriai irányzatként jelentkezett Zsigmond „ingadozó, mégis világosan kivehető” centra­lisz­tikus törekvéseinek velejárójaként a királyi kancelláriában. Itt volt rá szükség, sehol másutt.

Nyomokat találunk előbb is, de az előző század még csak feudalizálódó magyar társadal­mában a királyi kancelláriában sem volt szükség humanista fölkészültségre. S e nyomok is nagyrészt az olasz Anjoukkal vagy az Anjoukhoz betelepülő olasz polgárokra vezethetők vissza, tehát más, idegen, az itáliai társadalomra jellemzők. E sajátosan polgári ideológia, polgári műveltség a fejletlen magyar polgárságnak a XV. század elején nem mondhatott sokat, s ez nem is igényelte. Csupán a kancelláriai irányzat kapott helyet. Ám az a közismert tény, hogy ezt a kancelláriai szükségletet is olasz polgári humanistákkal, így Pier Paolo Vergerióval, majd lengyelekkel kellett betölteni, szintén azt mutatja, hogy az igény megvan ugyan, de még humanistáink nincsenek.

Az első magyar humanistát nem véletlenül tiszteljük Vitéz Jánosban, ki Zsigmond uralko­dásának utolsó éveiben került a királyi kancelláriába. S ő volt az, ki a magyar ifjak egész sorát küldte Padovába Itália leghíresebb humanista mesteréhez, Guarino da Veronához, kinek iskolája amolyan humanista diplomataképző volt. Köztük unokaöccsét, Janus Pannoniust, ki a görög és latin Múzsákat elsőnek hozta a fagyos Duna partjaira... S ez a fejlődés Mátyás haláláig egyenes vonalú, legfeljebb még azt tartanám kihangsúlyozandónak, hogy Mátyás idején szélesedett ki a humanizmus osztálybázisa, nem a magyar polgársággal, hanem a centralizálódó magyar állam másik fontos támaszával, a középnemességgel, melynek egyik legnevesebb képviselője a sajátosan középnemesi ideológiát lerögzítő történetíró, Thuróczy János.

A Mátyás-kori humanizmus vizsgálatánál sem a „plebejus humanizmus” lett volna a közép­ponti probléma, s az, hogy Mátyás mennyiben használta ezt fel. Ez a „plebejus humanizmus” ekkor még nincs meg. Hanem sokkal inkább az lett volna, hogy a Kardos Tibortól is megemlített neoplatonizmus miért és mennyiben vált Mátyás és udvarának ideológiájává. Mátyás mellett e korszak központi alakja Janus Pannonius. Nem lett volna tanulság nélküli Janus Pannonius itáliai és magyarországi humanista magatartását és költői ouevre-jét össze­vetni, s az összevetés „eredményein” lemérni, ezekből kielemezni a Mátyás-kor humaniz­mu­sának jellemző vonásait, pozitívumait és korlátait.

4.

A Jagelló-kor humanizmusának kérdései megnyugtatóan vannak megoldva. Itt legfeljebb két kisebb észrevételt kockáztatnék meg. Egyrészt nagyobb hangsúlyt kellett volna itt kapnia a magyar nyelvű humanizmus kialakulásának, másrészt a parasztháború ideológusainak humanista voltát és a parasztháború ideológiájának humanista indítékait nem szabadna ily erősen és egyértelműen hangsúlyozni. Turkevei Ambrus humanista voltának ama, Szerémitől kölcsönzött alátámasztása, „hogy minden tudományban jártas” volt, nem lehet perdöntő, de ez áll Mészáros Lőrincre és Dózsa Györgyre is.

Befejezésül még egyet. Nincs élesen fölvetve, így csak a sorok közül és a korszakbeosztásból („Humanizmusunk osztályalapja Mátyás halálától a debreceni zsinatig”) következtetjük, hogy a reformációt is valamiképpen, ha nem is teljesen, azonosítja, egy kalap alá veszi a huma­niz­mussal. Tagadhatatlan - mint Engels mondja - az elméleti humanizmus teológiai, vallási folyo­mánya a reformáció. De csak vallási folyománya, - a humanizmus világi „lényege” a reformációból nagyrészt kimaradt.

(A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályá­nak Közleményei IV. 1953. 180-84. - Hozzászólás Kardos Tibor referátumá­hoz: uo. 149-79.)