Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

2.

Paulus Crosnensis (Pawel z Krosna meghalt 1517-ben) a XVI. század elején föllépő lengyel humanista nemzedék jelentős tagja és költője. 1507-től kevés megszakítással tanít 1517-ig a krakkói egyetemen, klasszikus auktorokat (Persius, Ovidius, Terentius stb.) magyaráz s ad ki nyomtatásban. Magyar kapcsolatai és tanítványai vannak. Így Magyi Sebestyén, kinek távoztára - 1508. február 15-i kelettel - verset ír, melyből az tűnik ki, hogy vele akar jönni Magyarországra. S vele is jő a Krakkóban fellépett pestis elől menekülve. Magyi Sebestyén apja, a középnemes Pál, a Perényiek familiárisa, alnádor Perényi Imre mellett. Crosnensis Magyiék révén kerül kapcsolatba a király főkamarásával, Perényi Gábor ugocsai főispánnal és a Perényi-rokonsággal, Báthori Istvánnal és a Thurzókkal. Előttük humanista verselmé­nyekkel tiszteleg, ezek egyrészt vallásos versek, klasszikus mértékben írva (Panegyricus in laudem divi Ladislai regis et patroni Hungariae; Panegyricus ad divum Stanislaum stb. ), más részük alkalmi dicsérő, hízelgő költemény. Nagy részük Perényi Gáborhoz címezve. E verseket többnyire Magyi Sebestyén adta elő. Így a Báthorihoz szólót „dominus Sebastianus Maghyus in eiusdem conspectu magna Baronum caterva adstante modulatus” Nagyváradon 1508. október 12-én. Perényihez intézett újévi ódáját Nagyszőllősön szintén „Sebastianus Maghyus discipulus suus carissimus voce camaenali modulatus est anno 1509 ingrediente”.

Mindezt azért is részleteztem, hogy kitűnjék belőle: a magyar főnemesség a Jagelló-korban mily műveltséggel rendelkezik és nem érzéketlen a humanista latin poézis iránt... Sokuk egyetemet végzett, vagy egyetemet végzett nevelők tanítványa. Így érthető, hogy 1509 január­jában Paulus Crosnensis elkíséri Perényi Gábort Bécsbe s ott e verskötetet kiadatja 500 pél­dányban Perényinek ajánlva. A kötet megjelent 1509 júniusában Syngrenius és Vietor kiadásában. (Ez utóbbi később Krakkóban lesz könyvnyomdász.)²⁶⁹

E verskötet túlnyomó részben vallásos anyaga kétségessé teszi Kardos Tibor ama kategorikus állítását, mely szerint Crosnensis Perényinek ajánlott másik kiadványa, a Janus Pannonius-kiadás olyan cselekedet lett volna, melyben érvényre jutott, „hogy Janus a középkori kultú­rával szemben a világi kultúrát jelentette”. Persze, a világi kultúrát jelentette, de az adott esetben és társadalmi környezetben nem a „középkori vallásos kultúrával” szemben. Paulus Crosnensis humanista műveltségével békén megfért vallásossága s szerinte Perényi nagyságát „templa tuis sumptibus erecta, coenobia tuis impensis extructa, muneraque in religiosis assidue collata, liquide testantur”.²⁷⁰

A Janus Pannonius-kiadások mögött általában külföldi egyetemeken tanuló magyar ifjak állnak, kik e kiadásokkal egyrészt azt akarják bizonyítani a külföldi humanista közvélemény előtt, hogy a magyar sem műveletlen náció, hisz ily kiváló humanista poétát tud felmutatni, másrészt hazai pártfogóiknak is kedveskedni akarnak és saját humanista képzettségüket és előmenetelüket igazolni. Érthető, hogy elsőnek a Guarino-panegyricus jelent meg nyomta­tásban, mely a híres olasz iskolamester dicséretét hirdette.

Ezt rövidesen követte a második kiadás, melyet Magyi Sebestyén adott ki Bolognában. Már ezekhez is kapcsoltak a kiadók egy-egy más Janus-verset is, amelyik a kezükhöz jutott. Magyi Sebestyén a „Lectori” címzett utószavában írja: „Azt kell most mondanom, amit ama Gracu­lus hajdan Augustusnak: Többet adnék, ha többem volna. Nagyon is jól tudom, hogy a mi Janusunk ezeknél nagyon sokkal többet írt; ezeket azonban az irigyek - ó, gyalázat - el­sik­kasz­tották.”²⁷¹

A nyomtatásban megjelent efféle nyilatkozatok hamarosan visszhangra találtak a XVI. század elején, s így szinte természetesnek vehetjük, hogy a bolognai kiadás után egy év múlva Janus elégiáinak egy része is napvilágot lát egy másik, magyarok látogatta egyetemi városban, Bécsben, egy fiatal egyetemi hallgató illetve tanára sajtó alá rendezésében, Werbőczy István­nak ajánlva.²⁷²

„Alig egy évvel a bolognai kiadás után - írja Kardos Tibor -, mely a nagyobbik kancellária tényleges vezetőjéhez kapcsolódik, 1514-ben Bécsben egy olasz származású humanista: Giovanni Ricuzzi, másként szülőhelyéről Camerinóról nevezve Camers, kiadja Janus Panno­nius 15 elégiáját, melyek Bekényi Benedek révén jutottak hozzá Werbőczy Istvántól. Tekint­ve, hogy Bekényi Benedek a kisebbik kancelláriában ítélőmester (protonotarius), tulajdon­képpen Thuróczi János szerepét tölti be. Bekényi és Werbőczy révén a kisebbik kancellária nyomul előtérbe, amely Hunyadi Mátyás korában vezető szerepet vitt a tekintetben, hogy a renaissance eszméit szélesebb körökben terjesztette. Ez a bírói hivatal állott szorosabb kap­csolatban a nemesség nagyobb tömegeivel és a hazai jogi élet itthoni műveltségű deákjaival, akik tanulmányaikat magyarországi egyházi és városi iskolákban végezték. Ebben a kan­celláriában vitatkozott Drághi Tamás... Bekényi Benedek ajánlásából, mellyel patrónusához, Werbőczyhez fordul, elég világosan kiderül, hogy a kisebbik kancellária hagyományainak tudatos folytatásáról van szó. Viszont, ha ezt a bevezetést összehasonlítjuk Werbőczynek a Hármaskönyvhöz írt általános bevezetőjével, azt kell tapasztalnunk, hogy kettejük között elég élesen megvonható különbség van, sőt folyamatos vita áll fenn”. (235.)

Kardos Tibor mindezt az Analecta Novában kiadott ajánlólevelek fölületes átolvasása alapján állapítja meg. (237. 83. jegyzet.) - Ha ugyanis az említett kiadást kézbe veszi vagy figyel­mesen olvassa át, akkor csak 10 elégiát (és nem 15-öt!) adat ki Camersszel, hisz a kiadáshoz írt utószava imígy kezdődik: „Relegi diligenter, Stephane humanissime, decem Jani Pannonii Quinque ecclesiarum presulis Elegias...”²⁷³ Ez volna azonban a kisebb hiba. A másik már jóval súlyosabb, hisz mondanivalója lényegét teszi valószínűtlennek „Tekintve, hogy Bekényi Benedek a kisebb kancelláriában ítélőmester (protonotarius), tulajdonképpen Thuróczi János szerepét tölti be. Bekényi és Werbőczy révén a kiskancellária nyomul előtérbe...”

Békényi Benedek ugyanis 1514-ben a bécsi egyetemen tanul, hová 1570-ben iratkozott be s hol ezidőben Camers a „iucundissimus praeceptor”-a, mint ez ajánlóleveléből is kiderül. Kb. húszéves fiatalember lehet. S csak Bécsből való visszatérte után kerül a kiskancelláriára jegyzőnek - 1517-ben.²⁷⁴ Ítélőmesterré pedig jóval később, tíz év múlva, 1524-ben lesz.²⁷⁵

E téves alapra alap és adatok nélkül légvár épül. „Az első tény - folytatja Kardos -, amelyet meg kell állapítanunk az, hogy ez a kiadvány versengés eredménye. Szatmári György az úgynevezett „udvari párt” vezető embere, aki szemben állott Werbőczyvel, az úgynevezett „nemzeti párt” vezető emberével. Nehéz volt Werbőczynek és híveinek elviselni, hogy a magyar nemzeti hagyományokat a kassai patrícius és egyben az udvari párt gyűlölt vezető alakja fogja pártul...” (235.)

Már az „első tény”-t is bizonyítani kéne; anélkül nem több merő föltevésnél. A bolognai egyete­men tanuló Magyi Szatmárinak, a nagyhatalmú kancellárnak ajánlotta ugyan Janus Pannonius-kiadását, de ehhez vajmi kevés köze van a nehezen körülhatárolható, minden egyes esetben pontosan meghatározandó „udvari pártnak”. Ugyanúgy, miként nehéz oly jó hírbe hozni a „nemzeti pártot”, hogy valami köze is volna a fiatal egyetemi hallgató és bécsi tanára kiadta Janus-kiadáshoz. Vagy ha igen, akkor ezt tényszerűen kell bizonyítani.

Kardos Tibor nem ezt az utat választja, hanem a marxizmus tudományos hitelét rontó vulgarizálásét: „Jellemző azonban Camers bevezetésében, hogy Janus műveinek tudósjellegét emeli ki. Úgy véli, nagy örömet fog okozni a kiadás azok számára, akik »tudós dolgokra« vágynak. Örül neki, hogy ez a kiadás »ahhoz értő emberek kezébe« jut. Ez az irodalmi am­bí­ciójú kisebbik kancelláriai hivatalnokokat, bírákat jelenti, ahol a humanizmus az elé­ren­dő cél. Camers meglepően hangsúlyozza Janus tudós jellegét, vagyis költészetének arisztok­ra­tikus vonásait. Azt lehetne mondani, hogy a Szatmárinak ajánlott Magyi-féle kiadás tág emberi lélegzetével és polgári célzatával szemben valamiféle osztályelzárkózás jelei mutat­koz­nak, s éppen a humanizmus arisztokratikus vonásainak kiemelése következik be. Egy nagyon érdekes ellentmondás tárul fel. A főnemesi párt, az udvari párt korifeusának: a polgári származású Szatmárinak irodalmi köre haladóbb. A nagytömegeket számláló köznemesi párt vezetőjének, Werbőczynek irodalmi környezete jobban be van zárkózva a feudális osztály határai közé. Azonban ez az ellentmondás feloldható. Egyrészt a kereskedőtőkés vállalkozó érdekcsoporthoz tartozó Szatmári csak úgy, mint az udvar párt, sokkal közelebb áll a polgári ideológiához, mint az a tömeg mely az országgyűléseken »tombolt«, s amelyről éppen Szatmár mondta, hogy »barbár« és »esztelen«. Ezenfelül Szatmárinak, aki patrícius volt és az is maradt, szüksége volt arra, hogy a maga egyéniségét ne csak a bőkezű pártfogó, de emberi és demokratikus színben tűntesse fel. Werbőczy ezt még akkor sem tehette volna, ha akarta volna. Annyira ellenkezett egyénisége a humanizmus lényegével.” (236.)

Kardos Tibor tudományos módszerére fölötte jellemző, hogy az olasz származású bécsi egyetemi tanár Bécsben írt utószavában (és nem „bevezetésében”!) mondottakat minden fönn­tartás és aggály nélkül egy kalap alá veszi, azonosítja a nagyrészt műveletlen kis- és közép­nemesekből álló magyar „nemzeti párt” ideológiájával. S abból, hogy a bécsi professzor „Janus művének tudósjellegét emeli ki”, máris azt következteti, hogy e kiadásban a „Szat­má­ri­nak ajánlott Magyi-kiadás tág emberi lélegzetével és polgári célzatával szemben valamiféle osztályelzárkózás jelei mutatkoznak”, mely a „nemzeti pártra” jellemző, hisz ennek a számára készült.

Egy költői mű „tudósjellegének” hangsúlyozása éppen nem a „nemzeti pártra” jellemző! Hanem minden valamirevaló humanistára. A humanista poézis katekzohén „tudós költészet”; a versek tudós jellegét kéri számon a korabeli humanista olvasó s ezt követeli meg a huma­nista poétika. Ez volt a gyakorlat szerte Európában. Tehát nemcsak Camers és Werbőczy szemében jelentette ez egy költői mű fémjelzését, hanem ugyanúgy Szatmári Györgyében is. Egyébként - magától értetődően - ezt a fölfogást vallotta a Kardos által ellenkező előjellel minősített Magyi Sebestyén is Janus-kiadásához írt epigrammájában, hol Janus verseiről írja: „Carmina quae docti cupiant imitarier omnes...”²⁷⁶

E Janus-kiadás egyébként sem készült a „nemzeti párt”-nak, mégha Werbőczy Istvánnak is van ajánlva. Eszerint a Werbőczynek dedikált egyéb humanista nyomtatványoknak is a „nemzeti párt” ideológiáját kellene tükrözniök. A kiadás a bécsi Syngreniusnál jelent meg, tehát az ő tulajdona volt, ő hozta - elsősorban Bécsben - forgalomba. Külföldi és magyar humanisták számára készült. Bekényi Benedek, illetve Werbőczy szándéka szerint e kiadás elsődlegesen a magyar humanista műveltség és poézis fejlettségét volt hivatva bizonyítani a külföld tudós közvéleménye előtt.

Nincs szándékomban Werbőczyt rehabilitálni (s hiábavaló erőlködés is volna!), azt azonban kár volna elhallgatni, hogy Kardos Tibor róla adott sommás megállapítása - „ellenkezett egyé­nisége a humanizmus lényegével” - az adott összefüggésben félrevezető és hamis. Itt Kardos a humanizmus etikai fogalmát helyezi a humanizmus történeti fogalma helyébe. Az előbbinek értelmében Werbőczy méltán elmarasztalható, hisz ő kanonizálta Tripartitumában az ember­telen jobbágyelnyomó törvényeket. De, kérdés, ha ezt az erkölcsi normát állítjuk mércének Szatmári és általában a Jagelló-kor magyar humanistáinak lemérésére, nem találtatnak-e épp oly könnyűnek, mint a tagadhatatlanul humanista műveltségű ítélőmester?

Nyugodtan felelhetünk igennel. Jagelló-kori humanistáink közül azok, kiktől valamiféle opusz maradt fönt és érintik az 1514. évi parasztháborút, kivétel nélkül dühödt hangon ítélik el a parasztságot és jogos fölkelését. Ha ez így van, akkor e humanisták egyénisége nem ellen­ke­zik a „humanizmus lényegével?” Abban az esetben nem, ha a humanizmust egyfajta művelt­ségnek, történetileg meghatározott irányzatnak fogjuk föl. S történeti vonatkozásban ennek kell fölfognunk. Ezen belül aztán disztingválhatunk reakciós és haladó humanisták között. Werbőczy és Jagelló-kori humanistáinak zöme az előbbiek kategóriájába sorozandó. Míg Kardos lényegében Werbőczy humanista voltát is tagadja, nyilván rosszul értelmezett napi politikai meggondolásból, addig a tőle csak árnyalatban különböző, reakciós magyar huma­nisták sorát avatja a társadalmi haladás bajnokaivá.

Érdemes ideiktatni Kardos korábbi enemű állásfoglalását: „Werbőczy Tripartitumának elő­szavában arról beszél, hogy a magyarság régente nem annyira irodalomban, hanem tettekben lelte örömét és büszkén utal a humanista megfogalmazású misszióra: a magyarság a keresz­ténység védőpajzsa s ez a harc nemesi kiválasztásának is alapja. Nagy tévedés lenne a huma­nista Werbőczy e kitételét úgy értelmezni, mintha azáltal elutasítaná az irodalmat. A tettek elsőbbségének büszke öntudata hatja át, de kitételében sok van az irodalmias magatartásból. Ki nem mondja ugyan, de az idegenebb polgár eszmény áll a magyar hivatás ellentéteként. Éppen úgy, mint Vergilius Aeneisében, a görögök művészeti készsége és irodalmi tehetsége, a keleti népek csillagászati tudománya van szembeállítva a római katonai eszménnyel, uralmi ön­tudattal. De Vergilius Rómát, a nagy egyensúlyba hozót, éppen az augusztusi „pax Romana” idején magasztalja a római irodalom egyik legnagyobb, mindenesetre a legjelleg­zetesebb alkotásában. Werbőczy pedig a magyar humanizmus fénykorában maga is humanista létére a keresztény kultúra védelmében, egy olyan hatalmas alkotásban, mely hibái ellenére a magyarság állami geniuszát fekteti le írásban, olyan műben, amely éppen a középkori és humanista jogfelfogást olvasztja szintézisbe.”²⁷⁷

Az igazság kedvéért azt sem szabad elhallgatnunk, Kardos ugyanebben a tanulmányban megírta, hogy Werbőczy „súlyos hibákat követett el a jobbágysággal szemben”. Mindazon­által oly nemzeti hérosszá dagasztotta fel a Jagellók demagóg, vagyonharácsoló ítélőmesterét, hogy analógiának sem talál kisebb írót Vergiliusnál.

Most meg az ellenkező végletbe esett. Mivel tévesen azt hiszi, hogy Bekényi Benedek a Janus Pannonius-kiadáskor (1514-ben) már kiskancelláriai ítélőmester, tehát elég jelentős közéleti személyiség Werbőczy oldalán (holott ekkor még csak jelentéktelen, fiatal tanuló a bécsi egyetem artista fakultásán!), a kiadás körüli ténykedései miatt, nem tudni, mi okból, tisztázni törekszik a Werbőczy árnyékában föltételezhető reakciósság gyanúja alól, ezért megteszi a nemzeti párt „jóhiszemű képviselőjé”-nek, aki e párt „gondolatvilágába beleviszi a tudomány fontosságát”, és végeredményben „csendes vitában” áll nagyhatalmú pártfogójával. (236-7.) Mindez, ha nem tévedek, azt jelenti, hogy e reakciós párton belül bizonyos fokig haladó ideológiai vonalat akart vinni...

Ezt az alapjában téves fikciót aztán Kardos Tibor sajátos módszerével valóságként próbálja föltüntetni. Bekényi előszavát, mely jórészt a bécsi humanista körökben dívó közhelyekből van összeróva, szuverén módon magyarázza. S bár abban egy szó sem esik Mátyás királyról, különféle beleolvasásokkal úgy értelmezi, hogy abban - többek között - a „mátyási béke van kiemelve”: „Világos dolog, hogy Bekényi Benedek mint a nemzeti párt híve szántszándékkal szegezi szembe Hunyadi Mátyás korát Ulászlóéval. Azonban az ő békeeszményében az is benne van, amit a köznemesi párt és vezetői az udvari párthoz hasonlóan elárultak: Hunyadi Mátyás központosító, társadalmi tekintetben egyensúlyozó politikájának elismerése”. (237.)

Mielőtt a „csendes vitára” térne, valószínűleg azért, hogy Bekényi kiskancelláriai proto­notáriusi mivoltát és műveltségét érzékeltesse, - az előszó stílusát is taglalja, értékeli: „Külö­nösen értékessé teszi számunkra ezt a lelkes és izgatott előszót írójának stílusa. Megkapó az, hogy a humanista gondolatokat és biztos esztétikai ízlését, amellyel a janusi elégiák mintájára, Ovidiusra utal, minduntalan középkori oklevelek cikornyás arengáinak kifejezéseivel tarkítja. S mennyire jellemző, hogy Janus Pannoniust »Joannes Pannonius«-nak írja, félig humanista módon, félig a magyar oklevelek egyszerű középkorias írásmódjával.” (237.)

Teleki Sámuel, ki ezt az előszót is újra kiadta, imigyen jellemezte: „Etsi haec epistola stilo agresti barbaroque prorsus ab idiota nescio quo scripta...”²⁷⁸ Teleki kritikája azért ily éles, mert nem tudta, hogy egy kezdő, fiatal deák szerkesztette össze ezt az epistola dedicatoriát, a célból, hogy patrónusának ezzel is bebizonyítsa, mily előrehaladást tett humanista tanulmá­nyaiban Camers mester keze alatt. Szinte minden mondata kezdőre vall, kinek pennáján még botladoznak az iskolás humanista frázisok és közhelyek. Hogy lehet néki „biztos esztétikai ízlése”! Akkoriban minden humanista versfaragót Ovidiushoz hasonlítottak, ha húsz distichont kiizzadott. S hogy Bekényi stílusát „középkori oklevelek cikornyás arengáinak kifeje­zéseivel tarkítja” - mindaddig puszta föltevésnek, szubjektív magánvéleménynek minő­sítendő, nem pedig tudományos megállapításnak, míg Kardos Tibor kielégítő módon, azaz filológiailag nem bizonyítja.

Ez annál inkább kívánatos, mert Bekényi „félig humanista módon, félig a magyar oklevelek egyszerű középkorias írásmódjá”-nak igazolására fölhozott egyetlen példája nem bizonyító erejű. Hisz Kardostól is színvonalasnak tartott humanisták sora nevezi Janus Pannoniust „Joannes Pannonius”-nak, anélkül, hogy a föntebbi módon minősíthetnők őket. Így Váradi Péter a már idézett levelében („nuper inter collequendum, cum de Joanne Pannonio sermo incidisset...”), Brodarich István Aldushoz írt, szintén citált episztolájában („...quaedam opuscula Joannis illius Pannonii...”), Paulus Crosnensis Perényihez intézett ajánlólevelében („venit, diebus paullo transactis, in manus meas, opusculum Ioannis Pannonnii...”), különben az ő Janus-kiadásának már a címlapján is Joannes Pannonius szerepel.²⁷⁹ Sőt Sylvester János is így nevezi Grammaticájában.

Tehát ez Bekényire és stílusára semmi esetre sem „jellemző”. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Bekényi ugyanezen kiadáshoz írt kísérőversében a „Janus Pannonius” elnevezést is használja:

Porge manus igitur poscenti, mente benigna,

Iano, si Iani carmina culta placent.²⁸⁰

A föntebb mondottak után nehéz hinni a nemzeti párt vezérének és „jóhiszemű” pártfogolt­jának, a protonotáriusnak vélt Bekényinek „csöndes”, illetve „folyamatos” vitájában. Látat­lan­ban is nehéz elhinni, hogy a patrónus és familiárisa nyilvánosan, írásban vitázzék. Ez ellent­mond a familiaritás egykorú gyakorlatának. Hát mégha azt is tudjuk, hogy a gyöngébb fél fiatal, pályáját el sem kezdett egyetemi hallgató...

Ténynek csak annyit lehet elfogadni, hogy Werbőczy Tripartitumának előszavában Beké­nyié­hez hasonló gondolatokat és közhelyeket pendít meg. Ezeket azonban egymás ellen kijátszani csak egy előre felállított szellemtörténeti konstrukció igézetében lehetséges. Például: „Annál sajátságosabb, ahogy Werbőczy a magyar »barbárságot« védelmébe veszi. Werbőczy büszkén hánytorgatja, hogy amíg más nemzetek a műveltséget ápolták, mi a fegyvert, s hogy ez nagyobb amannál. Bekényi javítani akart a haza sorsán, amikor a virtust támogató, nevelő irodalmat, mint követelményt állítja fel. Werbőczy hízeleg osztálya tudatlanságának, s ez pontosan megfelel annak a módszerének, mely nem a római jog civilizáló erejének ad szerepet elsősorban a Hármaskönyv-ben (legfeljebb a római jognak a kánonjogban tükröződő torzképének), hanem a hagyományos magyar jognak, a »jogszokásnak«. Bevezetése mintegy válasz Bekényi Benedek szavaira. Bekényinél is a hadi dicsőség az első, de mikor a »pusztító háború siralmas nyomorúságát«, a »béke kedvező bőségét« emlegeti, lehetetlen nem érezni, hogy egy boldogabb, emberibb életformát szegez szembe amavval. Werbőczy hiába akar a barbárságnak érdemet tulajdonítani és hiába állítja be úgy, mintha az Európát védő bástya hivatása pótolni tudná az emberiesebb életet”. (238.)

Ezt a Kardos Tibor csinálta „vitát”, mely - szerinte - „a Janus-filológiából sarjadt ki”, a fölös­leges föltevések birodalmába kell utalnunk. Míg Kardos effajta álvitákat sarjaztat ki a Janus-filológiából, addig két igen jelentős Janus-kiadásról említést sem tesz a Janus-filológiának szentelt fejezetében. (Másutt sem!) Ezek elhagyásának oka az lehet, hogy az Analecta Novában sem történik említés róluk...

Közülük az egyik igen jelentős, mert a nagy magyar humanista költő nyugat-európai „recepciójának” bizonyítéka. A híres német humanista, Beatus Rhenanus 1518 júliusában az eddigieknél jóval teljesebb és átfogóbb Janus-kötetet rendez sajtó alá és adat ki Bázelben.²⁸¹

Beatus kiadásának alapjául részben Magyié, részben pedig egy kézirat szolgált. Magyi mun­ká­jának fölhasználásáról bölcsen hallgat (miként Magyi az általa kiaknázott bécsi kiadásról!), de a kölcsönzést a szövegek összevetése, a Guarino-panegyricust követő néhány versezet szok­ványos egymásutánja (De arbore foecunda, De lucta Galeotti, De Frando, Naiadum Italicarum Principi Divae Faeroniae), valamint Magyi tanárának, Achilles Bocchiusnak a bolognai kiadáshoz írt tetrastichonjának leközlése nyilvánvalóan elárulja. A Magyi-féle korpusz Beatus kiadásában a 48. lapig terjed. Ez után nyomatja le ama kódex anyagát, melyet Jacob Sturm strassburgi humanista műveltségű szenátortól kapott, ki ezt nagybátyjától, Peter Schott-tól örökölte. Schott hajdan Baptista Guarinus tanítványa volt Itáliában, Janus verseit innét hozta magával. E kódex Janus elégiáinak nagy részét, sok epigrammáját, a Pro pacanda Italiat, valamint Battista Guarino Janushoz írt két versét tartalmazta. (49-110.)

Sturmhoz címzett ajánlólevelében Janus elógiumát adja: megteszi Guarino da Verona leghí­resebb tanítványának, Erasmus mellé magasítja, ugyanakkor jólismert germán szívélyességgel és nagylelkűséggel németté honosítja. Ehhez jegyzi kb. egy század múlva Szenczi Molnár Albert alábbi széljegyzetét: „Non germanus erat Janus Pannonius ipse: sed fuit Ungarico iure satus genere. Tudtad, inkab hiszem, Rhenane, de bántad, hogy nem német volt”.²⁸²

A könyvnyomdász, Joannes Frobenius az iskolamesterekhez intézett előszavában Beatus megállapításait fejti ki és visszhangozza: „Ami hajdan a mi Germániánknak Rudolphus Agricola Frisius volt, ami most Erasmus, a tudományok és nyelvek mindennemű ismeretében, a kabbalisztikus misztériumokban Reuchlin; ami a mathematikában hajdan Joannes Regio­montanus; az volt Janus Pannonius a költészetben. Őt olvastassátok a gyermekekkel Vergilius századának költői után, mert a tudósok véleménye szerint a Pontanókon, Marullókon, a Battistákon túl a régiekhez legközelebb áll” (uo. 264-5.).

Janus Pannonius a bázeli kiadással „beérkezett”, európai befogadása megtörtént, ugyanakkor iskolai szerzővé is vált. E kiadás mindenüvé eljutott, még Magyarországra is. Például a sárvári „ludimagister” Sylvester János innen (104.) idézi Battista Guarinónak Janushoz írt egyik carmenét.²⁸³ A bázeli kiadás részleges betetőzője a magyar próbálkozásoknak. S hiába igyekszik Janust németté kisajátítani, s hiába hallgatja el egyik fontos előzményét: Magyi Sebestyén bolognai kiadása volt egyik „forrása”. Beatus Rhenanus még Janus költői megíté­lésében is Magyit követi. Ez ugyanis a magyar humanista költőt „optimum, maximum nostrae tempestatis poetam” titulálja, s ezt a megállapítást Beatus nemcsak elfogadja, hanem analó­giák­kal is bizonygatja.

S hogy Janus mennyire kinőtt a provinciális keretekből s az európai humanizmus élvonalába emelkedett, azt bizonyítja: a bázeli kiadásra közel egy hónap múlva Krakkóból jő meg a „válasz” egy újabb kiadás alakjában: „Iani.... epigrammata, antea non impressa.”²⁸⁴ Vietor Jeromos, ki 1517-ben Krakkóban nyit nyomdát, pótlólag egy kis kötetnyi epigrammát ad ki, amelyek a bázeli kiadásból hiányzanak.

S a magyar humanizmus monográfusa e fontos kiadásokat és momentumokat nem említi, pedig a hazai szakirodalomban sem ismeretlenek.

Kardos Tibor a Janus-filológia végső eredményét abban összegezi, „hogy ami az irodalom lényegét illeti, ember- és nemzetnevelő szerepét”, az többségében a polgárság közt nyilvánul meg a legérettebben. „Jól egészíti ki a Janus-filológiának ezt az ideológiai szerepét egy jel­lem­ző irodalmi esemény...” (241.) Ez az „esemény” Cicero egyik beszédének (Pro A. Licino Archia poeta) kiadása Bécsben, melyet Ulrich Fabri bécsi egyetemi tanár Serédi György egri kanonoknak ajánlott 1518-ban.

„A kiadványnak - írja Kardos - igen nagy jelentősége van a polgári és humanista gondolat szabadságharca szempontjából éppen a feudális országokban. Ebben nem arról van szó, mint Nagy Vazul írásában, hogy egyáltalán szabad-e olvasni az antik írókat vagy sem, hanem arról, hogy a költők, írók, tudósok egyenrangúak a nemességgel. Tudjuk, hogy a beszédet Cicero azért mondotta, mert Archiast, a költőt, a római arisztokrácia nem tekintette egyenrangúnak. Cicero azt bizonyítja beszédében, hogy a szellem nemessége felér a tettével. A görög szár­mazású, tehát meghódított tartományból való művész emberi jogaiért száll síkra. A humanista tanulmányok himnusza ez a munka és a renaissance-ban annak is tekintették. A kiadás pillanatában a kiadó, aki polgárihumanista és a címzett, aki valószínűleg szintén az, az iroda­lom köntösében érvényesülő polgári osztálytörekvések kifejezői. Ugyanannak a polgárságnak egy másik arculatát mutatja, amely egyezkedik a nemességgel. A polgárság igyekszik kivívni az egyenrangúságot, éspedig olyan úton, ahogy ez akkor lehetséges volt, a műveltség segít­ségével. Tudjuk, hogy a polgárság ennél sokkal szívesebben alkalmazta a vagyon eszközeit, mely összeköttetést jelentett ahhoz, hogy a nemességet megvásárolja. De a polgári értelmi­ségnek az útja más volt: a tudomány s az irodalom művelése, egyetemi, illetve papi pálya. Az is lehetséges, hogy Adrianus Volphardusétól eltérő rétegről van szó, és nemcsak Ulrich Fabri, de Serédi György is kézműves származék. Viszont a céhek általában már bezárkóztak ebben az időben, és szemléletük nem tér el élesen a patriciusokétól. Mindenesetre az Archias poéta érdekében való beszéd kiadása harci cselekedet, a humanizmus lényege szerint való haladó tett.” (241-2.)

Egyebek mellett az is tényszerűen bizonyítandó volna, hogy Cicero nevezetes beszédének kiadása, mely mű csupán 1500-ig négy nyomtatott kiadásban látott napvilágot, „harci cseleke­det” volt és oly nagy szerepet játszott „a polgári és humanista gondolat szabadságharca szem­pontjából éppen a feudális államokban”. Ha általában így is állna a dolog, a jelen, konkrét esetben akkor sem merném ezt biztosan állítani, mert Fabri rövidke ajánlólevelét tanulmá­nyozva más eredményekre jutunk.

Az ajánlás címzése: Egregio viro, Bonarum artium studioso apprime stb. - már jelzi, hogy a címzett bár kanonoki javadalommal mégsem egyházi személy, hanem világi középnemes.²⁸⁵ Így titulálja Werbőczyt - 1514-ben - a Janus Pannonius-kiadás ajánlólevelének élén Bekényi Benedek: Egregio Domino Stephano de Werbeucz...²⁸⁶ Illetve 1526-ban Ursinus Velius Beké­nyit: „Clarissimo et egregio viro Benedicto Bekenio Pannonio Protonotario Palati­nali...”²⁸⁷ A feudális társadalomban a címek pontosan kifejezik az illető személy társadalmi állását; például Werbőczynek, mikor már nádor lett, magnificus járt ki! Már e címzésből adódó meg­fontolások után sem lett volna szabad Serédit polgárrá ütni, s főként megtenni „kézműves származéknak”, mert a koncepcióba így illett bele legelőnyösebben.

Az ajánlásból - figyelmes átolvasás után - az is világosan kiderül, hogy Serédi a mű ajánlása­kor is tanítványa volt Fabrinak - Bécsben. „Tu iccirco Georgi eo quo coepisti ingredere pro­posito, perseveraque in bonis studiis” - így nem egy tiszteletreméltó kanonokkal beszél­nek, hanem a tanár szól tanítványához. Sőt, azt is megtudhatjuk, mit tanult ez a tanítvány a bécsi egyetemen: „Studia inquam tum eloquentiae tum iuris ipsius”, tehát retorikát és jogot.

S hogy ez így van, azt más dokumentumokkal is lehet igazolni. Georgius Scheredi ex Alba regali az 1513. tanév második felében iratkozott a bécsi egyetemre, s ott találjuk 1520-ban is: e tanév első felében szerepel a Juristák matrikulájában: Georgius Atzil de Sehered. Eme Serédi György az Alagiak nemesi családjával rokon, pappá soha nem lett, hanem katona. Bátyjával Gáspárral együtt, aki a felvidék főkapitánya is lett.²⁸⁸

Az adott könyvajánlást (mint általában a humanista könyvajánlásokat!) komoly és bizonyít­ható indok nélkül nem szabad túlbecsülnünk, főleg nem szabad messzemenő ideológiai követ­keztetéseket belőlük levonni. Az effajta egyetemi tanárok nem voltak idealista széplelkek; kinézték maguknak a pénzes, gazdag családdal megáldott tanítványokat, s ezeknek ajánlották kiad­ványaikat - busás ajándék reményében. A magyar nemes ifjak általában ezek közé tartoz­tak. Így ajánlotta Fabri egy másik kiadványát (Locher Judicium Paridis-ének újrakiadását) „Magnifico viro... domino Caspari Banffy Pannoni de Thaluncz”, azaz a főnemes Bánfi-csemetének, ki az 1519. tanév második felében iratkozott a bécsi egyetemre (Nob. Caspar Bamphi de Talocz). Az ajánlólevél szintén töredékesen - az Analecta Novában van kiadva, közvetlenül megelőzi a Serédihez címzettet. Ebben az ifjú tanítvány „nobilium decus et splendor”-rá eszményiesül, s valamint szó esik - nem valami haladó polgári tartózkodással és antifeudális ellenszenvvel - főnemesi származásáról is...

E körülmények ismeretében aligha hihetjük el Kardos Tibor végső megállapításait, hogy e Cicero-kiadás „mutatja azt is, hogy a humanizmus eszméi a legkülönfélébb vidéki egyházi központokban is meggyökereznek... Cicero ragyogó szónoklatának erejével és példátlan tekin­télyével igyekeznek hatni és képviselni a polgárság ügyét”. Valamint azt, hogy ez a kiadvány „a hazai irodalmi tudatot, mindenütt erősítette, ahova csak eljutott...”

Mi a biztosítéka és bizonyítéka annak, hogy ez valóban így is volt?

3.

Míg Kardos Tibor egyrészt efféle, jelentékenynek nehezen mondható, külföldiektől magyar diákoknak ajánlott kiadványokat túlértékel, addig igen jelentős, európai színvonalú kezdemé­nye­zésekről és eredményekről vagy semmit, vagy édeskeveset tud és ír. A jelek szerint ez abból következik, hogy ami az Analecta Novába nem került be, az legtöbbször figyelmét is elkerülte...

Így Megyericsei Jánosról testes kötetében csupán ennyit tart érdemesnek följegyezni: „Budai Ulrik működése pedig Janus rokonához, Megyericsei János ugyancsak gyulafehérvári kanonokhoz kapcsolódik, aki ekkor még javában élt. Ő pedig maga készítette sírversében a har­madiknak nevezi magát Janus és Garázda Péter után, aki áthozta a latin lírát Magyar­országra”. (249.)

Már Taurinus, kire Kardos Tibor annyiszor hivatkozik, említést tesz a Stauromachiájához csatolt Index ABC Dariusban Megyericseiről, mint a dáciai epigráfiák gyűjtőjéről.²⁸⁹ De ha ez elkerülte is figyelmét, azt már nehéz megérteni, hogy a magyarországi humanizmus monográfusa a szakmában közismert kérdést és szakirodalmát ne ismerje. Hisz Ábel Jenő épp hetvenöt éve írta meg kitűnő tanulmányát, melynek címe is elárulja Megyericsei nemzetközi jelentőségét: „Johannes Mezerzius, der Begründer der dacischen Epigraphik.”²⁹⁰ Balogh Jolán²⁹¹ és Gerézdi Rabán írt róla utoljára.²⁹²

Pedig e cikkekből az derül ki, hogy Megyericsei János a Jagelló-kor egyik legjelentősebb tudósa volt, ki tervszerűen gyűjtötte az Erdélyben található római feliratokat. E gyűjteményt Megyericsei halála után (megh. 1517) Gyulai Móré Fülöp 1521-ben levitte Velencébe, valószínűleg abból a célból, hogy az Aldus-nyomdában kinyomtassa. Ez nem történt meg, de a kézirat föntmaradt, a Vatikán kézirattára őrzi, s innét használta Theodor Momsen is a „Corpus inscriptionum latinarum” III. kötetében. - Ki jelentős magyar humanista-filológus a Jagelló-korban, ha a dáciai epigráfika tulajdonképpeni megalapítója nem az?²⁹³

Megyericseinél egy fokkal jobban jár Mathaeus Fortunatus Pannonius „Nem hanyagolható el az a tény sem, hogy Adrianus Volphardus sorozatos részkiadásai abban az évben jelennek meg, amikor Mathaeus Fortunatus Pannonius Seneca Természeti kérdéseihez magyarázatot ír és kiadja a magyar tanuló ifjak másik kedves egyetemi városában, a természettudományáról híres Padovában. Az irodalmi és természettudományi filológia tehát komoly magyar vagy magyarországi művelőkkel jelentkezik”. (242.) Fortunatusról Kardos könyvében még három­szor történik említés (225, 227, 248.), de ezeken a helyeken sem kapunk az idézettnél jobbat és többet.

Itt még azt sem vethetjük szemére, hogy szakirodalomra nem utal. Ebből egyre, Vári (Weiss) Rezső alapvető tanulmányára²⁹⁴ valóban történik hivatkozás. (225. 67. jegyzet.) Sajnos, csak hivatkozás, mert a kitűnő dolgozat tényleges tanulmányozásának, ismeretének nyomait nem tudjuk felfedezni. Pintér Jenő például - Vári nyomán - jóval többet mond.²⁹⁵ Nem is szólva Trencsényi-Waldapfel Imréről, aki hasonlóképpen Várit kamatoztatva többek között imígy ír: „...az első magyar klasszika filológiai teljesítmény: Fortunatus Máté Seneca-kiadása, mely zászlót hajt ugyan Rotterdani Erasmus, a »princeps bonarum litterarum« előtt, a Mester hét év­vel korábban megjelent Seneca-kiadásával szemben a szövegjavítások egész sorát hozza.”²⁹⁶

Valóban: Fortunatusszal az első, a legmagasabb mércével mérve is európai szintű magyar­országi klasszikus filológus jelentkezik teljes tudományos fegyverzetben. Nem neki ajánlanak ajándék reményében többé-kevésbé sikerült kiadványokat idegen humanisták, nem jelenték­telen, sablonos kísérőversezeteket írogat tanárainak munkáihoz, hanem Seneca Quaestiones naturalesének első komoly kritikai kiadását adja, oly alapossággal és felkészültséggel, hogy művét a modern klasszika filológia ma is számontartja. (Velencében jelent meg, nem Padová­ban, mint Kardos állítja.) Így például Alfred Gercke, Seneca műveinek XX. századi kiadója²⁹⁷ a Quaestiones naturales korai kiadásait kritizálva, az alábbiakat írja: „...non emendati edebantur, unum excipio editorem Mathaeum Fortunatum virum Ungaricum...” Paul Faider²⁹⁸ is felsorolja a kiadásokat s köztük „édition - remarquable - des Question naturelles, par Matteus (Venise, Alde, 1522.)”.

Fortunatus kellő tisztelettel, de határozottan rámutat Erasmus kiadásának súlyos fogyaté­kos­sá­gaira. A „princeps literatorum” hamarosan értesül e „támadásról” s leveleiben fanyalogva védi magát. Majd méltó választ is ád 1529. évi bázeli Seneca-kiadásában, mely ilyen cím alatt jelent meg: „Opera L. Annaei Senecae et ad dicendi facultatem, et ad bene vivendum utilissima, per Des. Erasmus Roterod. et Matthaeum Fortunatum...” Tehát a XVI. század legnagyobb filológusa, kinek egy-egy levelét vagy könyvajánlását fejedelmek is kitüntetésnek vették, maga mellé emelte társszerzőnek azt a Mathaeus Fortunatust, akiről még azt sem tudta, hogy már halott. Tomiczki Péterhez intézett ajánlólevelében sem hallgat róla, valóságos elógiumát adja: „Nagyon sokat segített ebben a munkában Mathaeus Fortunatus Pannonius - mint műve bizonyítja -, kiválóan tudós, szorgalmas, józan és éles ítéletű férfiú munkássága. Ő ugyanis a Quaestiones naturales könyveit a lehető legtökéletesebben adta ki. Őt a legtöbb dologban szívesen követtük, csupán néhány helyen tértünk el tőle, gyakrabban ott, ahol a mi értelmezésünket támogatták a kéziratok”. Lényegében alig tér el tőle. S bármennyire föl­dicséri Fortunatust, ajánlólevelében - a sorok között - ellene hadakozik, az ő bírálatára akar választ adni, hatását elmosni. Az 1515. évi kiadását meg is tagadja: „priorem aeditionem non fuisse meam”.²⁹⁹

A Jagelló-korban filológiai virágkort megállapító Kardos Tibor csodálatos módon minderről nem mond semmit. Nem tudom, nevezhetjük-e a sors iróniájának, hogy Kardos, ki még ott is erazmusi hatásokat és kapcsolatokat igyekszik kimutatni, ahol ilyenek nincsenek, ezt az egyenrangú és nem csak receptív kapcsolatot egyszerűen nem ismeri.

E „baleset” oka az lehet, hogy Fortunatus ajánlólevele nincs kiadva az Analecta Novában... Másutt - igen.³⁰⁰ Mathaeus Fortunatus munkája egyébként mind a Széchényi Könyvtárban, mind pedig az MTA Könyvtárában megtalálható és minden nehézség nélkül kézbe vehető.³⁰¹

4.

Azok a fogyatékosságok, melyek a Janus-filológia fejezetének vizsgálatakor kiderültek, a könyv egészére jellemzőek. A továbbiakban ezért már csak néhány kiragadott részletet veszek bonckés alá, olyan részeket, melyek az eddig kialakult képet néhány új vonással gazdagítják. Nézzük meg például az Isokrates-fordító Kesserű Mihályról szóló részletet.

Igen jelentős, - írja Kardos - „egy magyar humanistának, Kesserű Mihálynak publicisztikai tevékenysége, mellyel a maga módján igyekezett segíteni a hazai politikai eseményeken. 1500 táján mesterének, Filippo Beroaldónak buzdítására a Bolognában tanuló fiatal magyar huma­nista lefordítja görögből latinra Isokratésnek két röpiratát...” (260.) Az egyiket (De regibus) II. Ulászlónak, a másikat (De subditis) pedig Szatmári György pécsi püspöknek ajánlotta. „Az ajánlás maga 1502 után történt, mert Kesserű Mihály már boszniai püspöknek nevezi magát, már pedig ezt a javadalmat ebben az évben érte el.” (uo.)

Kardos a beszédeket elemzi és „alkalmazza”. Például: „Az Ulászlóhoz intézett beszéd igen figyelemre méltó abban a tekintetben, hogy az osztályharc egyre élesedő állapotában valóban modernül félreérthető tanácsokat ad...” (uo.) Vagy: „...Kesserű Mihálynak is tudnia kellett az elnyomatás fokozódásáról és tudta, miért tesz eleget mestere buzdításának...” (261.)

Sajnos, föl kell tételeznem, hogy Kesserű munkája aligha fordult meg Kardos Tibor kezén. Erre enged következtetni Kardos lapalji jegyzete is. Érdemes közölni, majd elemezni, mert ez tudósi műhelyének zugaiba is bepillantást enged „A pármai Nemzeti Könyvtárban (Inc 63/5) levő kézirat első fele tartalmazza a »De regibus« c. művet, a fol. 147 a »De subditis« c.-t. Ez utóbbinak ajánlólevele közölve AN 107-108. Mindkettőt említi Fógel: Quomodo Wladislaus II. 9,24. Magukat a beszédeket ld... Isokrates négy beszéde. Kiadta Szabó István. Pest, 1846. II. 51-85, III. 87-129. Ez a kiadvány Isokratés magyarországi történetének becses dokumen­tuma.” (260. 37. jegyzet.)

Az idézett jegyzet első mondatát, ha nem tévedek, úgy kell értelmeznünk, hogy e kéziratot Kardos Tibor látta a pármai Nemzeti Könyvtárban, hisz pontosan megállapítja, hogy e kódex első fele (nyilván a fol. 147-ig!) tartalmazza a De regibust, második fele a fol. 147-től a De subditist. Már a nevezetes kézirat jelzete is - Inc 63(5) - némi gyanút ébreszt. A kéziratok nemzetközi könyvtári jelzése Ms [manuscriptum.]. Ezzel szemben az Inc [incunabulum] ős­nyomtatványt jelent. Eszerint a pármai könyvtár Kesserű munkáját az ősnyomtatványok között Inc 63. jelzet alatt őrzi. E kötet pedig különben is egy könyvkötői kolligátum, melyben Kesserűé - az „(5)” tanúsága szerint - sorban az ötödik helyet foglalja el.

Kardos e kéziratot a jelek, szerint aligha látta, hanem Ábel Jenő és Fógel József általa is citált mun­káinak alapján „rekonstruálta”. Fógel ugyanis - egyébként primitív - latin nyelvű dolgoza­tá­ban ezt írja: „Haec oratio et dedicatio usque ad hunc diem ineditae mihi videntur. Quoddam exemplar bene conservatum in Bibliotheca Parmensi sig. Inc 64(5). reperitur.”³⁰²

Fógel kiadatlannak vélte a De regibust, valamint a II. Ulászlóhoz intézett ajánlólevelet, ellen­ben jól tudta, hisz idézi, hogy az Analecta Novában a Szatmárinak címzett epistola dedicatoria napvilágot látott. (24. n. 1.) Az Analecta Novát Ábel Jenő halála után ennek kéziratos hagyatékából Hegedüs István állította össze. Ott találta az említett ajánlólevelet, igaz, nem tudott vele mit kezdeni, ezért lelőhely és minden megjegyzés nélkül adta közzé; mivel azonban Ábel kéziratán a címzés után ott állt a „fol. 147.”, azt is közölte.

Kardos e két adat alapján már az állítólagos kódex belső beosztását is tudja és ismerteti. Ehhez utasítja sajátmagát és az olvasót, valamint Isokratés beszédeinek 1842-ben megjelent magyar fordításához, (mely aligha tekinthető azonosnak Kesserű latin nyelvű Isokratés-fordításával!).

Pedig már Fógelnek is illett volna tudnia, hogy Kesserű Isokratés-fordítása megjelent nyom­ta­tásban. Hisz Hain,³⁰³ valamint Fossius³⁰⁴ nyilvántartják és az ősnyomtatványok közé sorolják. Sőt, egy XVIII. századi magyar tudós is ismerteti: Horányi Elek, ki e nyomtatvány meg­jelenési dátumát - tévesen - 1524-re teszi.³⁰⁵ Kesserű nyomtatott művét az újabb szakirodalom szintén számon tartja, még Pintér Jenő is.³⁰⁶

S e ritka, becses nyomtatvány után különben sem kell messze, külföldre mennünk, mert Budapesten is megtalálható: az Országos Széchényi Könyvtár híres Apponyi-gyűjteményé­ben, App. Hung. 1957. jelzet alatt. A könnyen hozzáférhető mű és a hasonlóképpen könnyen hozzáférhető szakirodalom ismerete nélkül írt jellemzés és értékelés aligha lehet megbízható, tudományos alaposságú. Pedig Kesserű alakja és munkája nem éppen érdektelen.

Fölfelé törő, jómódú, Abaúj megyei középnemes családból származott. Apja Gibárti Kesserű István értelmiségi, hosszú ideig alnádor, Werbőczy Tripartitumának bíráló bizottságában is bent volt. Valószínűleg őneki köszönhető az Abaúj megyei, addig jelentéktelen nemesi család anyagi és társadalmi felemelkedése. Ő még - minden valószínűség szerint - hazai iskolát járt, fiát azonban már a legjobb helyen taníttatja, Bolognában, a kor egyik leghíresebb, legkapó­sabb humanista tanáránál, Philippus Beroaldusnál. A fiú az olasz mester házában is lakik. Tehetségével hamarosan kitűnik társai közül, s neve feltűnik, mint dicsérendő, nagy jövőjű tanítványé, az olasz mester műveinek ajánlóleveleiben. Így Apuleius Aranyszamarának 1500-ban, Váradi Péter kalocsai érseknek ajánlott dedikációjában (48.), valamint az 1503-ban Bakócz Tamásnak ajánlott Symbola Pythagorae előszavában.³⁰⁷ Egyébként Beroaldus, egyik kiadványát is neki ajánlotta: Solinus Polyhistorát, 1500 májusában.³⁰⁸ (A mondottak után nem meglepő, hogy Kardos ezt sem ismeri, pedig beleillett volna a Jagelló-korban nagy természet­tudományos virágzást megállapító koncepciójába.) 1502-ben megkapja a boszniai püspök­séget,³⁰⁹ de még 1514-ben is csak „választott püspök”, nem szentelteti pappá magát. Egyházi javadalmat húz, de világi értelmiségi marad. A királyi kancellárián dolgozik. 1524 táján le is mond a török elfoglalta, jövedelmet alig adó püspökségről; megnősül s Mohács után a szlavóniai nemesek közt játszik vezető szerepet - Szapolyay János párthíveként. Később a török elől Erdélybe megy, s itt találjuk 1534-ben, mint Radnóth várának urát és Gritti hívét.³¹⁰

Alkotó irodalmi tevékenységének egyetlen terméke maradt fönt, melyet Isocratis orationes duae e Graeca in latinum versu quarum prima reges altera svbditos docet címen meg is jelentetett Bolognában Joannes Antonius de Benedictis könyvnyomdász betűivel. A kis 4-rétű könyv 26 számozatlan levélből áll. Évszám nélkül jelent meg, de a kinyomtatás idejét úgy hozzávetőlegesen meg tudjuk állapítani. A II. Ulászlóhoz intézett ajánlólevélben ugyanis utalás történik „infanti regio, in regni spem certissimam subolescenti”, vagyis II. Lajosra, ki 1506. július 1-én született; a második ajánlás „Ad reverendissimum dominum Georgium Episcopum Quinqueeclesiensem” szól. Szatmári György 1505 decemberében kerül a pécsi püspöki székbe.³¹¹ Infans-ról beszél, nem pedig újszülöttről, születéséhez sem gratulál, a gyermekágyban elhalálozott királynőről (1506. július 26-án) sem történik említés, tehát a könyv kiadatásának legalább egy, esetleg két év múlva kellett megtörténnie. S nem sokkal azután, hogy a fiatal boszniai püspök itáliai tanulmányai befejezése után hazatért vagy haza­térőben volt. 1509-ben már királyi titkár.

Fordítmánya létrejöttében - a jelek szerint - aligha tételezhetjük fel, „hogy az osztályharc egyre élesedő állapotában valóban modernül félreérthető tanácsokat” adjon; s az is anakro­nisz­tikus beleolvasás, hogy „Kesserű Mihálynak tudnia kellett az elnyomás fokozódásáról és tudta, hogy miért tesz eleget mestere buzdításának”. Már az is kétséges, hogy mestere, Beroaldus buzdította volna e mű kiadására! Egyrészt mert Beroaldus iskoláját már 1503-ban elhagyta, s ezután valószínűleg jogot hallgatott négy évig. Különben is mestere buzdításáról Kesserű szót sem ejt; Fógel József föntebb idézett, latin nyelvű munkájában azonban igen: „probabiliter Beroaldo exhortatu”. (9.) Innét veszi át Kardos, azonban az ő kezén a való­színűleg (probabiliter) a bizonyosság fokára emelkedik.

A hazai elnyomás fokozódásáról mindazonáltal tudhatott, de aligha törődött vele, mert ő ennek nem volt szenvedő alanya, sőt minden törekvése az volt, hogy egyre inkább följebb kerüljön azok közé, kik az elnyomásnak vámszedői voltak. Tanultsága, humanista műveltsége magától értetődően világiassá tette, az egyházi javadalom kellett neki, de pappá lenni már nem akart. Gazdag feudális egyházi helyett gazdag feudális úrrá vált, akiben aligha lap­pangtak titkos szimpátiák a „szélesebben értelmezett nép”, a jobbágyság iránt. A humanista műveltségű, gazdag köznemesi származékot az olasz iskola műveltebbé, szélesebb látókörűvé tette, de osztályától nem távolította el. Lényegében megmaradt feudális magyar nemesnek!

Kisded művének létrejötte és kiadatása mögött nem kereshetünk sem társadalmi kritikát, sem valami nemes indítékokat. Az egyszerű valóság, melyet ő maga mond meg humanista virág­nyelven, az, hogy eme munkájával be akarja bizonyítani: nem hiába tanult Itáliában, onnét oly műveltséggel tért meg, mely alkalmassá teszi, hogy pártfogolják, jó pozíciókban alkalmazzák.

5.

Kardos Tibor szerint „1515-től a kancellár [Szatmári] körül erősen politikai jellegű irodalom támad”. (261.) Ebben döntő hatóerőként Erasmust jelöli meg: „Törökellenes röpiratai, s talán még inkább társadalombíráló művei váltottak ki igen mély visszhangot az osztályharc kiélező­désének körülményei között Magyarországon. Jellemző, hogy éppen Erasmus leghaladóbb művének, a Balgaság dicséret-ének útjára a magyar társadalomban, magyarországi szerepére nem figyeltek fel, pedig a jelek szerint ez a műve hatott a leggyorsabban és a legmélyebben és váltott ki irodalmi cselekvést”. (262.)

E magyar „erasmisták” elsejének Hagymássy Bálintnak kéne lennie, aki 1517-ben Hagenau­ban kinyomtatta deklamációját Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae címen, Szatmári Györgynek ajánlva.

„A munkát magát - írja Kardos - 1516-ban írta Kesserű Mihály pécsi püspöki vikárius házában egy asztali beszélgetés során támadt vita után... Természettudományi kérdésekről beszélgettek, s akkor vetette föl Macedóniai László főesperes, a vita egyik részvevője, vajon helyes-e a borivás, vagy nem? A vitának eredetileg természettudományos jellegét az is érez­teti, hogy Hagymássy Bálint műve, illetve dedikációja Plinius említésével kezdődik. Ezt is oly formában, mely annyira jellemző a lassanként gyökeret verő, kételkedő kutató szellemre: »Ha hihetünk Pliniusnak»...” (262.) (A kiemelés tőlem. G. R.)

Már e bevezető passzus is hemzseg a hibáktól és félreértésektől. A vita nem 1516-ban, hanem egy évvel korábban, 1515-ben volt. Új, eddig ismeretlen adata az is, hogy a vita az Isokratés-fordító Kesserű Mihály házában zajlott le. Nem vesztegetném rá a szót, egyszerű tollhibának minősíteném, ha ehhez nem fűzne további reflexiókat. (263.)

Hagymássy csupán Mihály pécsi vikáriusról beszél. Az amúgy is gyakori Mihály keresztnév nem ád elégséges alapot az azonosításra. Kesserű aligha lehetett pécsi vikárius, mert a vikárius mindig fölszentelt pap, a közéletben szereplő püspök helyett ő végzi el az egyházi funkciókat. Kesserűről pedig tudott: nem szenteltette föl magát, sőt világivá vedlett vissza. Állításomat természetesen adatok, tények fölhozása esetén visszavonom. Kardos azonban ilyen adatot nem közöl.

A vita természettudományos jellegének meghatározásával végeredményben a Jagelló-korról adott koncepciójának egyik alappillérét támasztja alá. Honnét veszi Kardos Tibor ezt a meg­lepő állítását? Hagymássy szövegében erről szó sincs. Ellenben pontosan, részletesen és félre­érthetetlenül leírja, hogy „de natura et observatione accentuum...” folyt a disputa.

A latin szöveget Kardos fatálisan félreértette. Ez annál érthetetlenebb, mert a szakirodalom­ban - tudtommal - eddig még mindenki helyesen értelmezte! Kardos Tibor figyelmét - mint koncepcióját erősítendő - csak a de natura ragadta meg, s ezt úgy értelmezte, hogy a termé­szetről, azaz természettudományi kérdésekről folyt a diskurzus, pedig a leghitelesebb szem- és fültanú, Hagymássy Bálint szerint: az „accentusok természetéről...”.

Ezt a „filosz-kérdést” aztán maga Hagymássy oldotta meg Aldus Manutius grammatikájának segítségül hívásával. A jó bor melletti, bor ihlette további vita „irodalmi” jellegét látszik bizonyítani, hogy közvetlenül a fentebb mondottak után így folytatja, Macedóniai Lászlónak címezve: „Egyébként, jóságos istenek, íme eszembe jutott elsőnek fölvetett kérdésed a víz és borivókról: vajon ezek vagy azok a dicséretre méltóbbak-e, és vajon akad-e olyan poéta, ki bornemissza volt.”³¹²

A mondottak után Plinius említésének idézett beállításában és érvként való kijátszásában sem hihetünk. Miféle természettudományos jelleget éreztet az alábbi szöveg, melyre Kardos ily messzemenő következtetéseket épít: „Apelles, ama Cos-szigetről származó kiváló piktor, ki, ha hihetünk Pliniusnak, a festés mesterségében az összes előtte élteket, sőt az utána követ­kezőket is felülmúlta, soha semmit, ha azt igazán méltónak akarta, adott előbb ki kezéből, hacsak azt nem bocsátotta mások ítélete alá, s hogyha már többen megdicsérték és semmi kivetnivalót nem találtak rajta, végül is csak akkor tartotta azokat befejezettnek”.³¹³ A si Plinio credimus közönséges citáló formula, melyből „a lassanként gyökeret verő, kételkedő kutató szellemre” következtetni - komolytalan dolog.

Magát a művet elemezve megállapítja, hogy a bor-víz viták műfaja középkori eredetű, de a mód, ahogy Hagymássy tárgyalja, „egészen más és újabb ihletésű: erasmusi.” (262.) E műfaj (a deklamáció és nem a bor-víz vita!) új arculatot kapott Erasmusnál: „Ő a látszólagos tréfás külső alatt véresen komoly bírálatot gyakorol a korabeli feudális társadalmon”. (263.)

Ez igaz, de hogyan lehet rokonítani e bor-víz vitát a Balgaság dicséretével? Eléggé súlyos érvek-e, hogy Erazmus műve 1511 óta többször megjelent - külföldön; vagy, hogy egy Magyar­országon szerencsét próbáló olasz humanista Perényi Ferenc váradi püspöknek kölcsönzött egy Encomion moriae-példányt - 1518-ban? (Hagymássy műve 1517-ben jelent meg!) Vagy ez perdöntő: „...alig van ebben az időben mű, mely magyarországi és humanista eredetű, melyen ne lehetne kimutatni hatását”? Melyek azok a művek?

Minderre nem kapunk feleletet - dokumentáltan. Hanem ehelyett a konklúzió: „Erazmus műve előszavában mintegy összefoglalja a műfaj történetét. Ez rendkívül termékenyítő ha­tással volt hasonló jellegű művek keletkezésére. A magyar humanista deklamációja eseté­ben azonban a Balgaság dicséretének konkrét inspiráló hatását tudjuk megfigyelni. Nem annyira abban, hogy az istenek között Erazmus elsőnek a bor istenét nevezte meg, mint a balgaság tisztelőjét, sőt kifejezőjét, hanem a 18. fejezet révén, amidőn az ivás balgaságairól beszél. Éppen az a választóvonal Hagymássy Bálint művében, hogy a kellemes, mérsékelt mennyi­ségben fogyasztott ital boldogít és felfokoz, a mértéktelen tönkretesz”. (263.)

Mindennemű kommentálás helyett csapjuk fel a Balgaság dicséretének 18. fejezetét, és figyeljük meg annak Hagymássy művére tett „konkrét inspiráló hatását”. „Elismerem - írja Erazmus -, akadnak - főként az öregebbek között -, akik jobban kedvelik az italt, mint a nőt s akiknek az ivás okozza a legnagyobb élvezetet. De mondjátok: elképzelhető-e vidám lakoma nő nélkül?” S a továbbiakban azt fejtegeti: „Mit is érne ha csak finom ételekkel és italokkal töltenők gyomrunkat, de nem gyönyörködtetnők szemünket, fülünket, lelkünket, szívünket nevetéssel, tréfával és vidámsággal? Az efféle gyönyörűségeknek azonban én (t.i. a balgaság) vagyok az atyamestere. A lakomák legkedvesebb szokásait is én találtam ki: borkirályt válasz­tani, kockát vetni, egymás egészségére inni, myrtus-dalt énekelni, táncolni, tréfálkozni - bizony mindezt nekem köszönhetitek és nem a hét görög bölcsnek.”³¹⁴

Ezzel szemben Hagymássy Bálint görög, latin és keresztény „bölcsek” nyilatkozataival óhajtja lebeszélni a borivókat eme jókedvet adó nedű élvezetéről. Egy világ áll közöttük. S ha valahol - a konkrétséget is félretéve - aligha kereshetjük Erazmus hatását, az éppen Hagy­mássy középkori ihletésű, de bizonyos fokig humanista mázzal ellátott, pedáns „certamen”-e!

Kardos szerint Erasmus „csak kiindulópont, mert hogy Hagymássy Bálint ezt a témát válasz­totta, abban a kényszerítő erő sem nem a diákkori emlék, sem nem Erasmus tisztelete, hanem hazai gondok. De amiként Erazmus a Balgaság ürügyén az egész feudális társadalom balgaságairól rántja le a leplet, úgy használja fel a borivást, mint a korabeli magyar feudális társadalom leleplezőjét. Részéről a mértéktelen ivás nemcsak ürügy, de egy valóban meglevő társadalmi jelenség tükröződése. A korai magyarországi polgárosodás és polgári vagyon­gyűjtés egyik legfőbb forrása a bortermelés volt. A borkereskedés piaca nem annyira külföld, mint maga az ország. A részegeskedés olyan méretű volt, hogy a végvárak katonáit soha nem lehetett józanon látni. Mindennek persze olyan egyszerű okai is voltak, mint egészséges kutak hiánya. Azonban a borivásban vezetett a nem dolgozó, nem katonáskodó, mások verejtékéből élő földesúri osztály. Az eszem-iszom magyar nemesek hatalmaskodó, gőgös és ostoba gon­dolkodásmódja a bor hatására szabadult fel a legtermészetesebben és a mérsékelt és takarékos polgárság ebben is tudta felismerni és gyűlölni a legjobban a nemesség arculatát. Hagymássy Bálint nagyon jól tudta, hogy az evés-ivás egész feudális társadalmunk, hogy úgy mondjuk »spontán« megnyilatkozási formája, mégis óvakodik a világi nemességre irányítani nyilait, de egyházi ember lévén, egyháziak között vitatkozva és egyházi emberhez intézve a deklamációt az egyházat veszi célba.” (263-4.)

A vulgarizálást leszámítva, nem tudni, mily alapon hordja mindezt össze Kardos Tibor? Már maga az is irány- és aránytévesztés, hogy egy szerény, harmadrangú humanista kanonokot a „princeps literatorum” mellé akar fölnöveszteni.

Az Itáliában, kitűnő mestereknél végzett magyar paphumanista, ki maga sem vetette meg a borocskát³¹⁵ s kit Macedoniai László boros fővel a vita folyamán alaposan megsértegetett, amellett, hogy humanista erudicióját kívánta fitogtatni, a sértések is ösztökélték a válasz­adásra, mint ez művének befejező részéből kiviláglik. „ Íme, most láthatod, László uram - írja Macedoniai Lászlónak -, vélekedéseimnek és felhozott argumentumaimnak kifejtését és megvédését, [te], ki oly hevesen támadtál rám, midőn ama téren ellenkeztem veled, úgy­annyi­ra, hogy szerencsétlen [fickónak] és esztelennek állítottál engem, mivel oly meggondolatlanul a bor elé mertem helyezni a víz misztériumát; azokat pedig nem is tartottad méltónak, hogy az emberek közé soroltassanak, akik véletlenül bornemisszák és a bortól teljességgel tartóz­kod­nak...”³¹⁶

Tehát Macedoniai László nem nagyon válogatta a szavakat, másrészt ama föntebbi kérdést, hogy volt-e egyáltalán valamirevaló poéta, ki bornemissza lett volna, - oldalvágásnak szánta a versfaragó és költeményeit már nyomtatásban kiadott Hagymássy felé. Ez utóbbi költői hiúságának elevenébe vágott. Ezért nem sajnálva a fáradságot, válaszul - post festa - egész könyvet kompilált össze, s ezt kinyomattatta, mint halhatatlanságra méltó műalkotást. Emellett lehetett bizonyos „társadalmi” hivatástudata is, hogy az iszákosság ellen emelje fel a szavát. Az azonban, hogy ezzel a munkájával a magyar feudális társadalmat tudatosan akarta volna leleplezni, - még beleolvasásnak is sok.

Ennek bizonyítása érdekében Kardos kénytelen „kimagyarázni”, miért nem kritizálja Hagy­mássy a feudális nemességet: óvatosságból, mert fél tőlük. „Ezért a meggondolt magyar humanista - folytatja gondolatmenetét Kardos Tibor - egy fordulatot tesz a kisebb ellenállás irányában s mintegy önkritikával a papság ellen fordul. Aki ismeri a humanista bírálat mód­sze­reit, az tudja, hogy a szereplők ajkára adott beszédek mellett gyakori módszer, hogy Péterhez szólnak, de Pál is értsen belőle. Ingatag társadalmi helyzetükben gyakran nem nyílott mód többre.” (264.)

Mindez konkréten is bizonyítható a jelen esetben? Milyen adatok állnak rendelkezésünkre? Hol történik erre legalább egy halvány célzás Hagymássy munkájában? Tudtommal sehol. Különben is, valóban „ingatag társadalmi helyzetben” volt Hagymássy Bálint? Amennyire két zsíros kanonoki javadalommal rendelkező, nemesi származású feudális egyházi, aki amellett az ország kancellárjának pártfogását is élvezi, - ingatag társadalmi helyzetben lehet a feudális társadalmon belül.

Még az is kérdéses, hogy a szó társadalomkritikai értelmében támadja-e a papságot, ti. abból a célból, hogy társadalmilag leleplezze. Erazmus szellemében való csúffátevésről nem is beszél­hetünk. Ezért meghökkentő Kardos konklúziója: „Az a rajz, melyet az akkori magyar egyház állapotáról ad, a legélesebb, amit a huszita felkelés óta Csehországban vagy Magyar­országon erről a kérdésről egyáltalán felvázoltak”. (265.)

Kardos Tibor szokásos módszere, hogy a kontextusból a koncepcióját támogató motívumokat kiragadja, s ezeket túlhangsúlyozza, mitsem törődve, hogy az eredeti egészben kissé más e motívumok akusztikája. Így történt itt is. Hagymássy végtelen deklamációjában a bor káros voltának bizonyítására a klasszikusok és a szentatyák mellett az egyházi törvényeket is mozgósítja: „Canones etiam ecclesiastici praecipiunt clericis ab ebrietate et crapula penitus abstinendum sub beneficiorum privatione et suspensione officiorum.”³¹⁷ Majd a, „comicus poetá”-ra, illetve Krizosztomuszra hivatkozik, hogy a bor minden bűn és rossz gyökere, „ante omnia autem a clericis vetari deberet”. Erre jő - hisz magyar paphumanistákhoz szól - ennek bizonyítása magyar példával: „Ah, bárcsak ezt a mi katolikus áldozáraink és papjaink... meg­tartanák”. S elmondja, mennyi baj, bűn származik ebből, botrányok, az egyház megvetése, stb., „quae ex hac nostrae benedictae aetatis, nescio quali consuetudine pullulare solent”.

Kardos Tibor ezt a részt el is olvasta, ki is idézte, majd, a maga extrém módján kommentálva, így kiált föl s ugyanakkor komolyan is gondolja: „Ezt sem Wicliff, sem Husz nem mondta ke­ményebben. Hagymássy Bálint nyilván az evangelizmusnak egyik korai képviselője”. (265.)

Az általa kiemelt és kommentált passzus idézését azonban nem fejezete be. Pedig érdemes tovább­olvasni. Ebben Hagymássy Bálint ugyanis azt fejtegeti, hogy az iszákos papok botrá­nyai és bűnei nagy károkat okoznak az egyháznak: 1. mert a papságot miattuk sokan meg­vetik. 2. „Hinc est, quod pauci etiam iam ex secularibus rectum habeant affectum non modo in ecclesiae commodum...”, de még templomba sem járnak. (20. 91. 13.) 3. „Hinc est, quod continue fiant inclamationes in clerum, continue in bona eorum invasiones...” (29, 92.).

Ez nem Husz és Wicliff forradalmi hangja, hanem két, gazdag javadalmat, ezáltal biztos színekúrát élvező és féltő magyar kanonoké. Ő fölösen meg volt elégedve sorsával, hisz korát is „a mi boldog korunk”-nak hívja. Az egyházi élet hanyatlását is egyszerűen az iszákos­ságnak, tehát esetlegességnek tulajdonítja, nem pedig a feudális társadalom törvényszerű, belső válságának. Hagymássy jelen magatartása nyilvánvalóan feudális papi magatartás: még ha kritizál is, akkor sem újítást akar, hanem a számára kedvező társadalmi statusquo fönn­tartását.

Kardos Tibor előre felállította a Jagelló-kor humanizmusának horoszkópját, melynek - e szerint - lehetőleg minden viszonylatban előremutatónak és haladónak kell lennie. Ezért humanistáit „kilakkozza”, mégpedig úgy, hogy a bennük és műveikben található pozitív, vagy pozitívnak is értelmezhető elemeket kiemeli, földagasztja; a többit - mint kevésbé fontosat, vagy elmellőzi vagy pedig - nem egyszer szofisztikai bravúrokkal kimagyarázza. Így ünnepli Hagymássy Bálintban is a magyar feudális társadalom leleplezőjét - az iszákos papok kapcsán írottak alapján.

A bökkenő csupán az, hogy Hagymássy mást is nyilatkozott. (Mivé nőtt volna Kardos Tibor tollán, ha e meggondolatlanságot nem követi el!) Mikor a bor-víz viták ama szokványos tételéhez ért, hogy a bornemisszák magas kort élnek, megint önként kínálkozott egy hazai példa az öreg Bornemissza János személyében, kinek már a neve is beillett a koncepcióba, s amellett - a király nevelője, budai várnagy, az ország tényleges nemesi vezetői közé tartozik, - már ezért sem haszontalan kissé körüldicsérni... Mikor már testi és szellemi frisseségét jól megdicsérte, Hagymássy Bálint imígy folytatja: „Ha ugyanis ama igen dicséretes öregnek és bornemisszának mértékletességgel párosult megfontolt tanácsa nem lett volna a múlt évben, senki előtt sem kétséges, hogy akkor nemcsak a nemesség pusztult volna el, de minden bizonnyal a haza is, mikor a keresztesek alvilági fúriái, e nemzetség, melynek a kereszten kívül a kereszténységhez semminemű köze sem volt, borban és vérben eszét vesztve orgiát ült és fenevadak módjára dühöngött, vezérét Székely Györgyöt, ezt a bortól tajtékzó, otromba állatot és részeges Béliált követve, Krisztust gyalázva és tagadva, a vallás és a becsületesség ürügyén az ártatlanokat kiirtva s a legfőbb erénynek egyedül a kegyetlenséget híva, mint amelynek a királyi pálca és hatalom kijár...” Szerinte: a józan Bornemissza mentette meg a királyi családot és a hazát a részeges, borissza keresztesekkel szemben.

Míg a papok részegeskedése kapcsán tett exkurzusban Hagymássy az egyház érdekében és oldaláról, azaz belülről bírál, s tollát a feudális egyház hatalmának, vagyonának, valamint saját pecsenyéjének féltése vezeti, addig itt a papi talár alól a maga nyers valójában bújik elő a jobbágyságra fenekedő magyar nemes. Itt aztán elemében van: pedáns, iskolás lírája ki­szí­nesedik, tajtékzó gyűlölete találékonnyá teszi, csak úgy röpködnek a humanista szójátékok - Dózsa és a keresztesek rovására. Itt mutatja meg Hagymássy Bálint igazi ábrázatát!

Kardos Tibor ezt a részletet már nem idézi. Sőt, eltussolni igyekszik: „Az a látszata a dolgoknak, mintha Magyarországon nem lehetett volna a haladást hirdetni és a legcsekélyebb mértékben is bírálni a feudális társadalmat anélkül, hogy a szerző ugyanakkor ne tegyen hűség­nyilatkozatot e társadalmi rend mellett oly formában, hogy elítéli a Dózsa-felkelést”. (266.)

S hogyan tereli e „kényes” kérdést mellékvágányra, azt pompásan mutatja (interpretációs módszerét is híven jellemzi) alábbi szövegmagyarázata: „Van azonban ennek a résznek is egy különös pontja. Arról beszél Hagymássy, hogy Dózsa - ez a valóságos (Béliál) - valamiféle vallásnak és jámborságnak ürügyével lépett fel. Nos, a Dózsa-felkeléssel foglalkozó rész közvetlenül az előbb idézett súlyos bírálat után következik, ahol kimondja, hogy a papságot a nép elvetemültségéért gyűlöli és üldözi; vagyis határozottan céloz a felkelés erkölcsi jogos­sá­gára. Ennél többet egy nemesi származású magyar paphumanistától nem lehet várni. Nyilván a vallás és jámborság „ürügye” a koldus szegény nép felháborodását is jelenti az urak dőzsö­lésén, nem csupán a török ellen felkelt nép hősi elszántságát, mivel meg volt győződve ügye jogosságáról. Hagymássy Bálintnak ennek a magyar erazmistának és az előreformáció igazi hívének e műve minden korlátja mellett humanizmusunk jelentékeny alkotása.” (266.)

Ezekután nincs mit csodálkoznunk a következőkön: „Hagymássy Bálint nem hiába érez fele­lős­séget a magyar társadalomért, - a hazafiság irodalmi kifejezése terén is egyike az úttörők­nek”. (266). - Ehhez a megállapításhoz egy humanista sablonokból összerótt, gyengécske versezet szolgáltatja az alapot, melynek, címe: Ad Pannoniam. Kardos Tibor szerint ugyanis Hagymássy Bálint 1509-ben Bolognában Joannes Antonius Pius (Giovanbattista Pio) tiszte­letére verseskötetet adott ki s ennek negyedik költeménye Magyarországhoz című. (267.)

Mint az eddigiek kapcsán tapasztalhattuk, a konkrétumok terén Kardos Tibor meglepő bizonytalanságot árul el, még a legközismertebb dolgokról is megfeledkezik. Hagymássy Bálint kiadott egy, verseket tartalmazó füzetet - 1512-ben - Szatmári György tiszteletére, melyben a kapott kanonoki javadalmakat köszöni meg.³¹⁸ Azonban azt a kötetet, melyben e „meg­indítóan gyengéd, honvágytól áthatott költeménye” van, egyrészt nem ő adta ki, más­részt nem tanára, Pius tiszteletére. Hanem: 1509-ben maga Joannes Antonius Pius gyűjtötte össze szerelmes verseit, s ezt ajánlotta tanítványának, Besztercei Lőrincnek, ki Szatmári György unokaöccse, Hagymássy Bálintnak pedig patrónusa volt.³¹⁹ S e kötethez írt Hagy­mássy Bálint négy, szokványos humanista kísérőverset, melyek közül kettő Pius költeményeit dicséri Ad lectorem, illetve Ad invidum címezve. A nevezetes negyedik (Ad Pannoniam) pedig sablonos dicsérete Magyarországnak (s ebben is 15 sor csak a magyar borokról szól!), mely olcsó körítésül szolgál, hogy Szatmári Györgynek szertelenül hízelegve jóhírét költse. (Ez maga 35 sort tesz ki!)

Kardos Tibor ezt a sablonos, iskolai versgyakorlatot lelkendezve ünnepli, mindennel kapcso­latba hozza; szerinte, Galeotto Marzio és Ranzano gondolatai ebben összegeződnek, sőt, ama híres szállóige (Extra Hungariam non est vita...) forrását is ebben jelöli meg. A versezetet pedig úgy tárgyalja, mintha valamelyik nagy magyar költő mondjuk Balassi Bálint legszebb költeményéről értekezne: „A vers őszinteségében aligha lehet kételkedni, valóban a hazai irodalmi élet tényeiből nőtt ki s a honvágytól felfokozott meleg érzésekből a szelíd és gazdag magyar táj képeivel. Hagymássy Bálint valóságból és illúzióból összeszőve megalkotta az első költeményt, mely Magyarországról, a »hazáról« szól. A táj szépsége, a természet gazdag­sága, boldog vigasság, rendíthetetlen erő, szellemi képességek, az ifjúság művelése: ezek együtt Hagymássy Bálint Magyarországa. Megint csak azt mondhatjuk, amit társadalombíráló erasmusi művéről, akárhogyan is, de úttörő, amit tett. Egy magyar humanista hazafit, kor­társainak nem éppen legrosszabbját ismertük meg benne.” (268.)

Legutolsó félmondatával egyet lehet érteni. Egyébként szinte megdöbbentő, hogy egy iroda­lomtörténész ennyire függetlenítse magát a történeti valóságtól és a tényektől!

S folytathatnám így tovább: a könyv majd minden részében többé-kevésbé hasonló ered­ményre jutnék, hisz egyazon ember egyazon módszerrel írta. E szemszögből nézve a könyv homogén. Minden további szószaporítás fölösleges, hisz a fölvetett kérdésekről csak többet tudnék adni; minőségileg újat nem. Másrészt már így is túlléptem az effajta bírálatok szok­vá­nyos lapszám keretét.

Az eddig mondottakat röviden összegezve: Kardos Tibor nagyterjedelmű monográfiája marxista célkitűzéssel és külsőségek mellett készült, de a tárgyalt anyagot lényeges pontokon semmibe vevő koncepció- és az előre kitervelt erőszakos konstrukciógyártás jellemzi. Esz­köze az irodalmi szövegekbe való önkényes túl- és belemagyarázás, a szolid megmagyarázás, illetve kifejtés helyett. Ez annál kétéltűbb eszközzé vált Kardos kezén, mert, sajnálattal kellett megállapítanom, humanista irodalmunk emlékeit sem búvárolta át teljes egészükben; első­sorban antológiákra támaszkodott. (Analecta Nova).

Ötleteit, elgondolásait gyakorta nem szembesítette, nem ellenőrizte a valósággal. Másik nagy hibaforrása a szakirodalom sajátos, mostoha kezeléséből fakad. Egy részüket, kiváltképp a felszabadulás utánit, egyszerűen nem ismeri, más részüket elhanyagolta, nem tanulmányozta át - újabban. Alapvető munkák hiányoznak apparátusából, és ezek lényeges eredményeit nél­külözzük a feldolgozásból. Például Balogh Jolán Erdélyi renaissance-át, Veres Endre forrás­kiadványait stb. Hogy fordulhatott elő, hogy Turóczi-Trostler József nevével sem találkozunk egy olyan monográfiában, mely a magyar erazmistákkal és latin humanizmusunk magyarrá válásával is foglalkozik! Kisebb jelentőségű, de mégis elmellőzhetetlen dolgozatok hosszú sorát tudnám idézni, amelyekre halvány utalás sem történik.

A konstatált hibák és hiányok fele is elég ahhoz, hogy egy tudományos mű hitelét meg­ingassa. S bármily fájdalmas, ki kell mondanom, hogy a további kutatás az ilyen módszerrel elért eredményekre biztonsággal nem támaszkodhatik, és általában a könyvet csak kellő óva­tos­sággal használhatja. Kardos Tibor monográfiája helyes célkitűzése ellenére sem fogadható el valóban marxista tudományos műnek: a két világháború közti „szellemtörténeti” módszer kísért mögötte.

(Irodalomtörténeti közlemények 1958. 544-61.)