Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Aldus Manutius

Talán sosem állt oly bűvös magasságban a könyv, mint a humanizmus idején. Nagyon hittek az élőszó erejében is, különösen, ha ez „tullianam eloquentiam redolet”, az ő szemükben azonban a nyomtatott betű, a könyv szolgált hídul a csodált antikvitás felé. Embereszményük a „homo literatus”, a „homo doctus”, vagyis a tudós. Még a költőktől is azt követelte a köz­ízlés, hogy verseikben klasszikus jártasságuk, eruditus voltuk csillanjon meg. „Senki sem válhatik ugyanis tanulttá - csendül föl egy korabeli humanista szájából -, bármily éleseszű és kitűnő memóriájú is legyen, a legjobb íróknak állandó és sokszori olvasása nélkül”³²⁶ mert mit ér, ha erős ugyan a szántóvető, de nincsen ekéje! Nem is oly rég kevés volt még a könyv. Nagyrészt csak a kiválasztottak gyűjthettek egy könyvtárra valót. A firenzei könyvkereskedő, Vespasiano da Bisticci könyvben örökíti meg ezeket. Az írott könyv csekély száma miatt a res literaria sem tud sokaknak élménye lenni. Nem úgy van most. „A mi korunkat ugyanis - írja 1507-ben Jan Slechta - nagy és valóban halhatatlan jótéteménnyel áldotta meg mindenek leg­főbb teremtője és kormányzója: a könyvnyomtatás csodálatos találmányával, amely napjaink gyermeke. Azelőtt ugyanis igen nagy volt a hiány a kiváló auktorokban, mivel azok egyrészt elődeink nemtörődömsége és tudatlansága miatt teljesen elpusztultak, másrészt pedig a gazdagok és előkelők birtokában voltak, akik inkább törődtek vagyongyűjtéssel és javadalmak megsokszorozásával, mint a literatúra ügyével.”³²⁷

Most már annál többen vannak. Magában Velencében a XVI. század fordulóján majd ötven nyomda dolgozik. Sokan az új találmány gazdasági lehetőségei miatt csapnak föl tipográ­fus­nak. De akadnak olyanok is, akiket az anyagiak mellett a tudomány szeretete, mondhatnánk, apostoli hivatástudat is hajt, hogy a respublica literariának tegyenek szolgálatot.

Aldust ezeknek a kultúrapostoloknak az élére állíthatjuk: nyomdász volt a szó legnemesebb értelmében. A XV. században nekilendült korszakalkotó találmányt állította céljainak szol­gálatába: megmenteni a görög szellem klasszikus műveit az Orcustól, „in nitorem pristinum” visszaállítani, kinyomtatva közkinccsé tenni, hogy a humanista kultúrának a latin mellett másik éltető forrása és kovásza legyen. Nem az ő fejéből pattant ki és indult hódító útra ez a gondolat. Közel egy százada benne élt a köztudatban, s a századközepe uniós-mozgalmakkal, Gemisthos Plethonnal, Bessarionnal és az Itáliába menekült görögökkel csapott a leg­magasabbra, divattá vált. Lassanként igaz humanistaszámba csak az mehetett, aki utriusque linguae jártas volt.

„Mert a görögnek adá meg a Múzsa beszélni kerekded

Ékes ajakkal. Ital földön ha terme remek mű,
Az görög ősöktől véve kezdetét és a pelasgok
Ajkairól eredett a római nyelve, beszéde”.³²⁸

Megindult e téren is a munka. A görög auktorokat fordítják, nyelvüket tanítják, tanulják. Ficinus diadalmas neoplatonizmusa, a század új evangéliuma is görög forrásokból táplálko­zik. Lassanként a görög szövegek nyomtatásban is napvilágot látnak. Ezek a törekvések mintegy Aldusszal jutottak el egy nagy szintézishez. Ő volt a szervező, aki teljes anyagi és szellemi erejét beleölve, a nyomtatott betű hatalmával szórja szét a görög - s majd később a latin - kultúra remekeit.

Mikor a nyomdáját 1490 táján megnyitotta, negyvenéves lehetett, ugyanis 1449-ben született Bassianóban. Tanulmányait Rómában végezte. Görögöt Ferrarában tanult Battista Guarinónál, akit ezidőben a magyarok is szívesen látogatnak. Ferrarát elhagyva, iskolatársához, Pico della Mi­ran­dolához megy. Itt ismerkedik meg a neoplatonista filozófiával, s barátságot köt a krétai Andra­myttenos-szal. Mind latin, mind pedig görög műveltsége és tudása elmélyül. Mirandola bejuttatja nevelőnek nővére, Carpi herceg feleségének gyermekei mellé (1483-ban). Már ekkor meg­fogam­zik a terve, hogy nyomdát állít föl a görög textusok és iskolakönyvek kiadá­sára. Tanít­ványa az anyagi támogatást biztosította. Bár az Carpiban akarta felállítani, Aldus azonban biztos érzékkel a virágzó és gazdag kereskedővárost szemelte ki, amely egyrészt a görög szövegek kiadása terén is múltra tekinthetett vissza, másrészt központi fekvésénél fogva könnyebben kapcsolatokat teremt­he­tett az ilyen vállalkozáshoz elengedhetetlenül fon­tos munkatársakkal, hisz nem messze volt Padova és Bologna egyeteme; és vevőközön­ségét is könnyebben tudta megsze­rez­ni. 1490 táján le is telepszik Velencében. 1494-ben jelennek meg első kiadványai. Mivel is nyithatná meg ezek sorát, mint Lascaris görög nyelvtanával! Ez egyúttal az irányt is megjelöli, mert ahogy a „tudó­sokhoz” írt előszavában jelzi, első kiadvá­nya „quasi preludium”-a, azaz nyitá­nya eljövendő mun­kásságának. Ezután - hogy közkeletű hasonlattal éljünk - mint a trójai falóból a görögök, sorjáztak sajtója alól szebbnél-szebb kiad­vá­nyai: 1495-ben Aristoteles Organonja és Theocritos munkái; 1496-ban Pietro Bembo Aetnaja, egyben az első latin könyv, mely műhelyét elhagyta.³²⁹

A szép betűk, finom kiállítás, a lehetőség szerint jó és hiteles szöveg hamarosan hírnévhez juttatják, kiadványai pedig Európa-szerte kapósak lesznek. Munkatársai kora legjobb itáliai és görög tudósai közül kerülnek ki. Munkatársaiból és barátaiból Academiát szervez, melynek a célja a görög kultúra ápolása; összejöveteleiken csak görögül szabad társalogni. Nevezetesebb tagjai Carteromacus, Sabellicus, Girolamo Aleandro, Bondini stb. 1500-tól megjelenő kiad­vá­nyain feltűnik a jelzés: „Ex Academia nostra”, a „mi Akadémiánkból”. Szűkebb baráti köré­hez tartozik még Pietro Bembo és Angelo Gabrieli, ezeken kívül Giovanni Battista Egnazio és Musurus. Nem is csoda, hogy ilyen körbe minden valamirevaló humanistának szívevágya volt bekerülni.

Aldus maga is kiváló tudós. Leveleivel pedig - bár rossz levélíró - az akkori humanista Európát behálózza. Velence az ő virágkorában valóban egyik legnagyobb, legfelkapottabb szellemi, irodalmi tűzhelyévé emelkedik Európának, szinte azt a szerepet játssza, mint a neoplatonizmus delelőjén Ficinus Firenzéje.

A Sant’ Agostino melletti kis műhely felé fordult a humanista világ figyelme, mert ott egy új forrás fakadt, ahonnét az antikvitás legtisztább vizét vélték meríteni. „Előkelő emberek csupán csak azért jöttek Velencébe - írja róla Battista Egnazio - hogy egyedül őt üdvözöljék, meglátogassák és gazdag ajándékokkal halmozzák el. Akiket e nagy és csodálatos város nem vonzott, hogy megtekintsék, azokat idehúzta e férfiúnak híre, s buzdították, hogy azon terve mellett, melyet a latin és görög irodalom újjáélesztésében kitűzött, tartson ki továbbra is.”³³⁰

Ilyen helyre szívesen zarándokoltak el a humanisták, már csak azért is, mert ennél a forrásnál a halhatatlanságot vélték föltalálni. A lélek halhatatlanságát az alexandrista filozófia alapján sok humanista kétségbe vonta ugyan, az immortalitás mégis központi helyet foglalt el gondolkodásukban. Csakhogy ez a mindinkább ellaicizálódó világfelfogásukban - tudva, vagy nem tudva - többé nem a keresztény ember túlvilághite, bár gyökerében azzal függ össze, hanem az úgynevezett irodalmi halhatatlanság-tudat; s ezt így az ókortól kapták örökül. A humanista embernek a betű mindenható és mindent túlélő erejébe vetett hite a halhatatlanság adományozását és konzerválását a literatúrára lokalizálta: Homérosz előtt is voltak görög hősök, de nem maradt fönn hírük, vitéz tetteiket nem csodálhatja az utókor, mert nem volt Homéroszuk, aki a halhatatlanságnak őket átadhatta volna. Ezért lehet és kell komolyan venni a humanista írók sablonszámba menő „hencegéseit”, hogy örüljön a fejedelem vagy a mecé­nás, mert nagy tetteik, kiválóságuk mit sem érne, ha ők meg nem írnák, meg nem énekelnék, és így munkájukkal, vagy ennek ajánlólevelével át nem adnák a nagy nyilvánosságnak s így a halhatatlanságnak.

A halhatatlanság-tudatnak ilyetén felfogásán, a betű élő erejébe vetett, babonaszámba menő hiten keresztül tudjuk csak igazában az irodalmi humanizmust, az írók és mecénások lelki rugóit, indítékait, az irodalmi mű hatását, szóval az egész akkori irodalmi életet megérteni és értékelni.

Szinte külön, önálló életet él a könyv, hisz a kinyomtatás - a kor tudós tudata szerint - egy-egy antik szerzőt ment meg a „feledés szennyétől”, vezet vissza az „életbe”, a „napvilágra”. Most rögzített szöveggel, sok példányban kerül az eruditusok kezei közé, míg eddig egy-egy kódexben lapulva, mind a másolók önkényének, mind pedig az elkallódás veszedelmének ki volt téve. Az új feladatok az irodalom és az író fogalmát is módosították. Míg a középkorban a compilátor par exellence írószámba ment, és munkája irodalmi teljesítmény volt, úgy most az új teendőknek megfelelően - bár az előbbi sem veszik ki - a fordító, a kommentátor, a szöveg­kiadó kapja ezt a minősítést. Így az író fogalma a tudóséval esik egybe.

A könyvnyomtatásnak eme hőskorában legszorosabb kapcsolat áll fönn az „író” és olvasó­közönsége között, amely hasonlóképpen eruditusokból verbuválódott. Ezt az „első számú” olvasó, a mecénás testesíti meg a legkézzelfoghatóbban. Az író és mecénás közti viszonyt egy valóságosnak vett fikció emeli az irodalom magasába, s az irodalom gazdasági, primér fontosságú anyagi hátterére szórja az eszményítés aranyporát. A munka, virtualiter ugyan, az akkoriak szemében kettejük munkája, mindkettejük nevét „reddit immortalitati”. Tehát a mecénás részesedik az író munkájában. De hogyan? Az író műve elé ajánlást függeszt, ebben a mecénást, annak műveltségét, tehetségét, kiválóságát, egyszóval „humanitás”-át fölmagasz­talja. Bemutatja a tudós világnak, mint humanistát. Közönsége előtt a literatúra iránti ér­deklődés, az irodalommal receptíve való foglalkozás, szóval a magatartás elég volt arra, hogy úgy becsüljenek valakit, mintha kommentárokat adott volna ki. Ilyen körülmények között, természetes, a mecénás sem fukarkodott az anyagi ellenszolgáltatással. Mindezt beszé­desen illusztrálják - egy példa ezer közül - William Warhamnek, Rotterdami Erazmus párt­fogójának leveléből kikapott sorok: „Mivel a hír szárnyára fel nem kapott nevemnek örökké­valóságát általad akarom megszerezni, mikor is annyi híres király és császár teljesen kiveszett az em­be­rek emlékezetéből, legfeljebb nevük fölsorolása, az is milyen szegényesen maradt fönn; nem is tudom, mi volna ebben a halandó életben elég, amit a halhatatlanságért meg nem adnék”.³³¹

S ezek az ajánlólevelek pótolták az egykorú irodalomtörténeteket. Kinyomtatva lévén, széle­sebb réteghez jutottak el, mint a természeténél fogva szűkebb kört megjáró epistola. (Hacsak azt is ki nem adták!) S az epistolának ez a fajtája, az ajánlólevél, szolgált arra és fejlődött odáig, hogy az „irodalmi” életben végbemenő eseményekről, - természetesen a megjelent könyv áll a központban - fejleményekről, a literatúra jelen állásáról a beavatottakat értesítse. Itt ismertetnek klasszikus írókat, eddigi kiadásokat, azok kritikáját, sajátjuk előnyeit és - horribile dictu! - hátrányait. Ez emel ki a „névtelen” tömegből, mutat be új mecénásokat, híres tanár itt vezet be az irodalomba és az irodalmi közvéleménybe érdemesebb tanítványai közül kezdő, gyümölcsöket még nem termett, de nagy jövőre hivatott újoncokat. Ezeken a lapokon zajlanak le halálos komolyan vett irodalmi polémiák egy-egy akcentus miatt. S nem hiányza­nak a személyeskedő torzsalkodások, jobb egyetemi katedráért folytatott csetepaték utó­hang­jai, hiú önfitogtatások és tömjénezések sem. Minderről innét vesz tudomást a „közönség”. Nem sokban különbözik az irodalomtörténetírás ama fajtájától, mely a modern folyóiratok hasábjain kap helyet.

Az író és mecénás mellett, miként a kéziratos irodalomnál a másoló, előtérbe kerül a nyom­dász, vagy ahogy most mondanánk, a kiadó. Nem is csoda, reá ugyanis nem csupán az anyagi finanszírozás terhei nehezedtek, hanem a szellemi irányítás is. Az egész koncepció az ő agyában fogant meg és pattant ki. Az ő szorgalma, szellemi hozzáértése, képzettsége biztosítja kiadványainak tudományos színvonalát, értékét és megbízhatóságát. Ismernie kell a klasszi­kus irodalmat, észrevennie a hiányokat, tudnia, mire van szüksége a „tudós” olvasónak. Szá­mon kell tartania az eddigi kiadásokat, megszerezni a kéziratokat, és azokat értékelni. Nem utolsó sorban alkalmas munkatársakat toborozni, azoknak iniciatívákat adni, munkájukat irányítani és fölülvizsgálni. Tehát a mai értelemben vett kiadóvállalati lektor szerepét is be kell töltenie. Ő áll a középpontban, ő irányít, így a köréje tömörült tudósok sem feledkeznek meg róla a „tudós” vagy „jámbor olvasóhoz” címzett ajánlóleveleikben. Másrészt maga is rendez sajtó alá, s a nála megjelent munkákhoz maga is ír ajánló- vagy kísérőlevelet, s nem egyszer ő határozza meg, hogy a sajtója alól kijövő könyvet kinek ajánlják.

A horgony és delfin égisze alatt megjelent könyvek dicsősége a korabeli közönség szemében elsősorban Aldust illette. Így nem csoda, hogy a szellemi élet vezérének tekintették, akivel össze­köttetésben állni, levelezni egy kissé az európai szellemi szinten való maradást jelentette. S egy-egy aldinában levő ajánlás pedig valóban nagy lépést jelent a „halhatat­lan­ság” felé.

Meg is indult a búcsújárás az aldusi műhelyhez, úgyannyira, hogy maga is panaszkodik: „Két dolog van hatszáz más mellett, ami munkánkat állandóan megzavarja: egyrészt a tudós férfiak mindenünnen érkező gyakori levelei; ha ezekre mind válaszolnom kellene, az egész éjt s napot levélírással tölteném el; másrészt pedig azok, akik hozzánk jönnek, részint azért, hogy köszöntsenek, részint pedig, hogy újság után érdeklődjenek... Azokat elküldöm, akik verseiket vagy prózai munkájukat szándékozzák felolvasni, s ezeket - többnyire nyersek és megtisztí­tatla­nok - természetesen a mi betűinkkel szeretnék kinyomatni”. A levelekre, „azoknak, akik hoz­zám írnak, ha nem nagyobb jelentőségűek, semmit, ha pedig azok, lakonikusan válaszo­lok”. Műhelyének ajtajára a hívatlanok elhessegetésére szellemes epigrammát írt ki. Csak­hogy nem mindenki tartozott a hívatlanok közé. Sokan voltak a „választottak”. Lássuk, hogy Aldus a magyarokat hová számította!³³²