Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A László-ének

1.

Kevés tudományos mű váltott ki oly hasznos, nagy vitát, mint Vargyas Lajosnak 1952-ben, az Akadémiai Kiadónál megjelent könyve. A magyar vers ritmusa pezsgésbe hozta ellankadt verstani szakirodalmunkat. Művét a szerző most átdolgozta, és a művelt nagyközönség számára újjáírva, a Szépirodalmi Kiadónál jelentette meg - Magyar vers - magyar nyelv (Bp. 1966.) címmel. Ingerlő újsága, hogy népszerűsítő szándékú „verstani tanulmány”-a végén, külön fejezetben megrostálja az első könyve körül támadt szakvitát. Ama kimondott céllal: „miután már megértette az olvasó a probléma egészét: hadd követhesse a kérdést - ha még ér­dekli -, mint védi meg a szerző a maga igazát vetélytársaival vívott szellemi párviadalokban, és ki van vele, ki ellene ebben a viaskodásban”.²³⁰ E tudós lovagi tornát (tanulmányával egye­tem­ben) az alábbi szózattal zárja: „Legfőképpen bízom az ifjúságban és az elfogulatlan olvasóközönségben, hogy körükben fognak legjobban elterjedni gondolataim, s az majd nem marad hatás nélkül az irodalomtudomány képviselőire sem”.²³¹

Vágyainak teljesültét szívből kívánjuk. Megkötésünk legföljebb annyi, hogy „gondolatai” közül csak a helytállóak foganjanak meg, éljenek tovább az ifjú szívekben. Mélyen emberi, hogy azokban bízik legfőképpen, akik egyetértenek vele. Kissé azonban szűkkeblű, bizalmá­ból a vele egyet nem értőknek morzsányit sem juttat. Ez utóbbiak közt pironkodnak az iroda­lom­tudomány képviselői. Ők, Vargyas szerint (föntebb idézett mondatának belső dialektikája ezt diktálja), mélységesen elfogultak, ezért nem fogadják be az igét, vagyis az ő „gondolatait”.

„Különösen egyes irodalomtörténeti összefoglalások maradnak meg továbbra is elzárkózá­sukban” - csendül fel a vádnak is beillő ténymegállapítás.²³² S azt kell hinnünk, hogy ezek az „egyes” irodalomtörténeti összefoglalások aligha számítandók a legkomolyabb munkák sorá­ba, mert - s ezt már Vargyas írja - „az újabb, legkomolyabb munkákban egészen vagy részben helyet kaptak gondolataim”.²³³

Az irodalomtörténeti szakmán belül a régiben bízik legkevésbé. A régi magyar irodalom­történet írása - őszerinte - „kötélhúzáshoz kezd hasonlítani: oda táncol, ahol utoljára nagyot rántottak rajta”.²³⁴ Az egyik jeles „kötélhúzót” pedig szemrebbenés nélkül „pálfordulás”-sal vádolja, mert bizonyos ritmikai kérdésben nem átallotta helyesbíteni korábbi, Vargyaséra visszamenő álláspontját. A teljes igazság kedvéért tegyük hozzá, egy szikrányit azért bízik megtérésében: „S az olyan pálfordulást, mint Klaniczayé, sem érzem véglegesnek: bízom benne, hogy még helyesbíteni fogja álláspontját. Vagy ha ő nem, hát más”.²³⁵

A dolog pikantériájához tartozik, és Vargyas vitamódszerére, nagyvonalúságára is némileg fényt vet: ama három, Klaniczaynak tulajdonított passzus közül, amelyekre hivatkozva ki­hirdeti a „pálfordulás”-t urbi et orbi, csupán egy származik a nevezett tollából. Jó címre tehát csak első panaszfeliratát küldte: A magyar irodalom története című akadémiai kézikönyvben - „a középkori részek írója, Klaniczay az ómagyar verseknél meg sem említ”.²³⁶ A fölhány­torgatott másik két rész - László-ének, Zrínyi-fejezet - valódi szerzői: V. Kovács Sándor, illetve Bán Imre. Aki netán kételkednék benne, üsse fel a kézikönyv megfelelő köteteinek tartalommutatóját, ott megtalálja.²³⁷ Vargyas ezt a műveletet elmulasztotta.

Az eddigiekből, azt hiszem, még a legtájékozatlanabb olvasó is rájöhet arra, hogy e cikk írója is a „kötélhúzók” kasztjába tartozik, és, noha becsüli Vargyast, nem minden „gondolatával” ért egyet. A jól értesült olvasó meg nyilván azt is tudja, hogy új könyvének a „vetélytársaival vívott szellemi párviadalok” számára fenntartott kerek 54 lapjából több mint 12-n velem, pontosabban: egy eredetileg régebbi keletű, de utoljára általam képviselt állásponttal tusako­dik, hogy a László-ének kérdésében a „maga igazát” megvédje.²³⁸

S ezzel a védőügyvédi mesterművel a László-ének több mint 60 éve hullámzó pöre le is zárul? Elintéztetett? Megnyugtatóan és végérvényesen? Majdhogynem. Csupán még egy kis „forma­ság” szükségeltetik. Az, hogy a Vargyastól előadottakat ne csak „az ifjúság és az elfogulatlan olvasóközönség” vegye készpénznek, hanem az „elfogult” szaktudomány is.

A szőnyegen forgó kérdésköteg, bárhogy nézzük, töményen filológiai. Sokkal üdvösebb lett volna, ha Vargyas e töményen filológiai kérdés újabb megoldását előbb egy szakfolyóirat hasábjain teszi közzé: az illetékesek elé tárván az általam képviselt álláspont tarthatatlanságát. És csak a szakvita után lett volna - szerintem - ildomos a filológiában (és a középlatinban) minden bizonnyal járatlan ifjúság, illetve nagyközönség elé vinni.

Nem a „szakbarbár” ostoba gőgje, arisztokratizmusa beszél belőlem, hanem a józan gyakor­latiasság. A tudósnak is van joga tévedni, de kétes minőségű szellemi félkész áruk vagy tévedések lehetőleg ne lépjék át a nagynyilvánosság küszöbét. Maradjanak meg a „műhely” falain belül; itt még erjesztőleg is hatnak. Mi szükség a nagyközönséget - tudomány címén - fölül nem vizsgált félkész áruval, avagy tévedésekkel traktálni?

Ezek után először lássuk magát a „kérdést”, majd az érveket és az ellenérveket.

2.

A vitatott kérdés, mint föntebb már többször hangsúlyoztam, töményen filológiai: szóban forgó szép középkori versünk, a László-ének két - latin és magyar - változatban maradt fönt; következésképp a két változat közül melyik az eredeti, és melyik a fordítás? Ha pőre ön­magában nézzük: ártatlan, szürke ügy, egy szűk szakma belügye. E csip-csup kérdés körül támadt több évtizedes, áldatlan vita azonban figyelmeztet arra, hogy - mint a legtöbb filológiai kérdés - ez sem nézhető „önmagában”. A magyar változat elsőbbségéhez ugyanis messze­menő tudományos és nem tudományos érdekek fűződnek.

Ez utóbbiak közt nem az utolsó helyet foglalja el a délibábosan értelmezett „nemzeti érdek”, amelynek szülőanyja a magyarkodás. A múlt század második felében (e korszak tudománya hozta létre, Thaly Kálmán honfiúi buzgalmából, a hamisított kuruc verseket) legtöbben ran­gon alulinak tartották volna, hogy egy ilyen szép vers eredetije a latin legyen. Velük azonban senki sem vitatkozott. A hivatalos szakálláspont, mondhatni, vagylagos volt: nem tudni, melyik az eredeti. Mindazonáltal kiérezni: valószínűleg a latin.

Ezt az ötödrangú ügyet Vargyas mestere, Gábor Ignác állította az érdeklődés homlokterébe. Ő először 1904-ben foglalt állást, méghozzá félreérthetetlenül a magyar változat elsőbbsége mellett.²³⁹ Gábort a milléniummal egyre erősbödött magyarkodás szele jócskán megcsapta, és ama nemzetinek vélt érdek mellett, hogy „régebbi - amúgy is szegény - irodalmunk... egy szép és igaz magyar érzéstől áthatott költeménnyel” gazdagodjék, - komoly tudományos érdek sarkallta. Ritmikával foglalkozván, az ősi magyar ritmust kereste, s ezt, többek között, megtalálni vélte a László-énekben is. Célkitűzéséből a továbbiak törvényszerűen folynak.

Ősi magyar ritmus eredeti latin költeményben? Nagyszerű, de még Gábor sem tartotta valószínűnek. Maradt tehát az egyetlen járható út: annak bebizonyítása, hogy a magyar válto­zat - „igazi költőnek eredeti műve, a latin pedig jól sikerült hűséges utánzat, de mégiscsak száraz, illattalan művirág”.²⁴⁰ És az igazi költőnek eredeti művében mi más buzoghatna egyéb, mint az ősi magyar ritmus! A bizonyítás, ily érzelmi segédlettel, már csak technika kérdése.

A „régebbi - amúgy is szegény - irodalmunk” ilyetén gazdagodását az akkori szaktudomány sem vette volna rossz néven, ha történetesen egyetért Gábor verstani nézeteivel. De történe­tesen nem értett egyet. Gábor 1908-ban kiadott A magyar ősi ritmus című könyvét a hivatalos körök egyideig szóra sem méltatták. A támadás is csak évek múltán indult meg ellene. Ennek gyújtópontjába került tűz alá a László-ének kérdésében elfoglalt álláspontja. A várható ered­mény Gábor ingatag és gyengén bizonyított „igaza” miatt egy pillanatig sem lehetett kétséges. A jó felkészültségű pozitivista Horváth Cyrill ez ügyben korrekt érvekkel és érveléssel cáfolta meg naiv, ősi ritmus csinálta álláspontját.²⁴¹ Gábor Ignác, aki filológusnak nem volt valami erős, e filológiai kérdésben sem adta meg magát, tovább hirdette-bizonygatta „igazát”.²⁴² Álláspontja mégis oda került, ahová való: a tudománytörténet múzeumába.

De csak rövid időre, mert Vargyas onnét - 1950-ben - előkaparta, és saját leleményét hozzá­adva, úgy kiglancolta, hogy fénylett mint nap, „salygott” mint arany.²⁴³ Még az irodalom­tu­domány képviselőit is elkápráztatta, az utolsó szálig. Káprázatukban, sok egyéb mellett, azt a szembeszökő „formahibát” sem vették észre, hogy a fölényesen ítélkező Vargyas még az egyik legfontosabb aktáját sem ismeri a László-vers pöranyagának. Létéről sem tud.

A Gábort cáfoló Horváth Cyrillnek ugyanis csak ama tanulmányával száll vitába, mely az 1921-ben megjelent Régi magyar versek című kiadványban közzétett László-ének kritikai szövegét kíséri. Bármily-meglepő, de szóra sem méltatja egy jóval későbbi kitűnő cikkét Horváthnak. Ez László-versekről címmel az Irodalomtörténeti Közlemények 1936. évi folya­má­nak 133-50. lapjain látott napvilágot.

E terjedelmes tanulmány nem az 1921-ben előadottak visszakérődzése, hanem azok továbbfejlesztése, és olyan új, jelentős érvek kifejtése a latin változat elsőbbsége mellett, hogy megválaszolásuk, cáfolatuk nélkül eleve komolytalanná, vagy üres szemfényvesztéssé züllik minden további kísérlet a magyar változat „rehabilitálására”.

Egy-egy ilyen „formahiba” már a húsba vág, fölér a legvaskosabb önhitelrontással, mert - önkény nélkül - arra enged következtetni, hogy elkövetőjének filológiai megbízhatósága agyaglábakon áll, és a vitában megnyilatkozó imponáló magabiztosság mögött nincs meg a szükséges aranyfedezet.

Vargyas számára a László-ének magyarjának eredetisége, más szóval, ennek igazolása igen nagy jelentőséggel bírt: „Sajátos ritmusa a Mária-siralommal együtt külön helyet biztosít számára középkori költészetünkben s bizonyára valami régi magyar verselés nyomait őrzi. Az ének eredetisége, vagy fordításvolta már ezért is igen nagy jelentőséggel bír...”²⁴⁴

És ha mégis a latin verzió bizonyulna eredetinek? Erre még gondolni is rossz, hisz ebben az „abszurd esetben” füstbe menne a számára fenntartott „külön hely” - mind amúgy is szegény középkori költészetünkben, mind pedig Vargyas (Gábor Ignác és Németh László ritmikai tanait továbbfejlesztő) verstani koncepciójában.

E lidércnyomástól, hála Vargyasnak, nem kellett tartanunk. Fölcsapott filológusnak, s a magyar vers elsőbbségét jó svádával bebizonygatta. Bábáskodása eredményeként megszüle­tett „a legrégibb eredeti magyar vers” - 1950-ben. Amire Gábor egy életen át hiába vágyott, tanítványa játszva elérte. Az akkor még „elfogulatlan” irodalomtudomány Vargyas minden „gon­do­latát” készpénznek vette. Igaz, csak 1962-ig, A magyar nyelvű világi líra című könyv megjelenéséig.

Könyvemben, amelynek címe világosan meghatározza célkitűzéseimet, a vallásos jellegű László-ének annak okán került terítékre, mivel rokoni szálak fűzik egy egynyelvű, csak for­májában egyházias szép világi versünkhöz, a Néhai való Mátyás királyhoz. S mint írtam: „A Mátyás-epitáfium képviselte típus genezisének, kialakulásának, társadalmi gyökereinek, stílusjegyeinek stb. megállapítását nagyban elősegíti a László-ének részletes vizsgálata és beható elemzése”.²⁴⁵

Nekem tehát - nem az ősi magyar ritmust kutattam! - „végső fokon teljesen mindegy volt, hogy a változatok közül a magyar-, illetve a latin-e az eredeti. De az nem volt mindegy, hogy melyik valóban az. Ha netán a téves álláspontot veszem alapnak, növelem az amúgy is meg­levő zűrzavart. És hogy korábban, például 1950-ben mennyire mindegy volt, maga Vargyas tanúsítja: vitatott cikkének egyik lábjegyzetében a tőlem kapott tanácsot nyug­tázza...”²⁴⁶

Annak idején, mi tagadás, hittem az ő igazában, pedig tudományban a hit nem üdvözít. Csak akkor kezdtem gyanakodni, midőn rájöttem a szomorú valóra, hogy még a kötelező, elemi szakirodalmat sem nézte meg, mégis bátran, aggály nélkül mond ítéletet. E hideg zuhany hatása alatt minden állításának, érvének utánajártam. Az utánjárás eredményeit aztán bele is építettem könyvem László-ének című fejezetébe.

Ezek korrekt volta ellen, tudtommal, eddig csak ketten emelték föl szavukat. Kardos Tibor, komolyabb érvek nélkül;²⁴⁷ és most, négy év múltán egy népszerűsítő szándékú „verstani tanulmány”-ban az érdekelt fél, Vargyas Lajos - érvekkel.

3.

Érvkészlete alig bővült 1950 óta. Legföljebb a régiek újrafogalmazása élesebb. Az 1950-ben „diadalra vitt” álláspont 1966-ban: „Mégis csak a De Sancto Ladislao lesz a fordítás, méghozzá egyházi műveltségünk legalsó rétegéből, a hanyatlás korából. Ami benne jó, az a magyar ének halvány visszfénye, amit pedig a fordító vitt bele, az együgyű verselgetés és gyatra latinság”.²⁴⁸

A tanítvány rálicitál mesterére. Gábor Ignác legalább annyit elismert, hogy a latin verzió „jól sikerült hűséges utánzat”. S tegyük hozzá, Gábor még ahhoz a tudós-nemzedékhez tartozott, melynek minden tagja értett a latinhoz.

Vargyas idézett álláspontja új elemeket is tartalmaz a korábbihoz képest. Nem árt tehát megkérdezni: „egyházi műveltségünk legalsó rétegé”-nek mi szüksége volt egy magyar ének latin fordítására? Ez a „legalsó réteg” tudvalevőleg alig valamit, vagy annál is kevesebbet tudott latinul. Fordítva - ésszerűbb, s könnyen magyarázható. Vagyis a latin vers magyarra fordítását ugyanaz a szükséglet hívta létre, mint a szinte teljes egészében latinból fordított „kódexirodalmunkat”. És még ennek a magyarítását sem az egyháziak alsó rétegeibe tartozók, hanem külföldi egyetemeken tanult középértelmiségiek csinálták. A tényként kezelt „együgyű verselgetés és gyatra latinság”-ra kezdetnek annyit, hogy gyanúsan sok a - rosszból. Ezt még tetézi olyatén főérvvé való kijátszása, mint vitatársam teszi.

S itt-kell néhány szót ejtenem vitamódjáról. Nem mondható gáncstalannak. Vitamódján ter­mé­szetesen nem „hangját” értem, azaz, hogy meg-megnyomja a tollat. Ezért csak dicsérni lehet. Egy kis bors, vagy paprika színt, zamatot ád, életet önt a többnyire száraz filoszvitákba. Olvashatóvá teszi őket.

Zugügyvédi fogások azonban tiltva vannak. Fő típusai: esetlegességek, járulékok kijátszása lényeggé; súlyosnak föltüntetett érv kovácsolása nem-érvből; diadalmasan megcáfolni azt, amit a partner nem is állított, illetve nem úgy állított stb. Továbbá kerülni illik minden ki­búvót, s az ezeket álcázó minden efféle ráolvasást: „Nem óhajtok foglalkozni oly ‚bizonyítá­sok­kal’, amikor....”²⁴⁹ Avagy: „Én természetesen továbbra sem fogom ‚észrevenni’ az olyan semmitmontó ‚egyezéseket’, mint...”²⁵⁰ Sok kicsi sokra megy, és a „semmitmondó egyezé­sek”, mint majd később látni fogjuk, néha sokat mondanak.

Kifogásolt vitamódja rugóit keresve, arra az eredményre jutottam, hogy nem készült föl kellőképp erre a vitára. A problémákba való elmélyülést, a komoly utánjárást nála „verbális rutin”, illetve rögtönzés pótolja. Nem csoda, ha lépten-nyomon baleset éri. Mintapélda rá egyik hatásosnak szánt újdonsült érve.

A vers latin változatának azt a valóban szembeszökő formai sajátosságát ragadja meg, hogy strófái: „...Tu-val kezdődnek a költőiség nagyobb dicsőségére tizenkilenc versszak közül tizennégyben, ezenfelül még öt másik sor kezdetén és egy hatodik félsorban. Ezt a „tutúlást” Gerézdi még meg is szerzi kettővel... A magyar mindössze négyszer kezd versszakot Te-vel, s még háromszor teszi ki a személyes névmást verssszakon belül, egyébként ki tudja magát fejezni nélküle is. Vajon ez melyik szöveg fordítás voltára mutat?”²⁵¹

A probléma fölismerése kitűnő, hiszen szembeszökő sajátosság akár perdöntő is lehet. De hogy valóban az-e, illetve ha az, melyik változat javára - komoly utánjárást, kemény munkát kí­ván. Ezt azonban Vargyas nem végezte el. Helyette inkább szójátékot gyártott, és a „tutúlás”-sal a két lehetőség közül a számára kellemetlent egyből kilőtte... S most jön a csattanó: azt a mun­kát, amit Vargyas szójátékkal eljátszott, Horváth Cyrill - már 1936-ban - elvégezte, még­pedig a Vargyastól föntebb számon kért tanulmányában.

„Az irodalomban, ha jól tudom, - írja Horváth 1936-ban - senki sem említette még a latin László-éneknek azt a sajátságát, hogy versszakai az első és utolsó kivételével a második személy T betűs pronomenjével (Tu, Te) kezdődnek. Nem kevesebb, mint tizenhét strófáról van szó: nem valószínű, hogy a nagy következetességet a véletlennek kellene tulajdonítani. A középkorban különben is divatosak az efféle mesterkedések. Kiváltképpen meglepő azoknak a verses műveknek a száma, amelyeknek minden versszaka Aveval kezdődik. Másokban ismét más a minden versszak elején előforduló szó vagy kifejezés egy XII. századbeli költeményben Angele, egy másikban O crux; ismét egy XIV. századiban Ave rosa, stb. A Jerusalem tu filia kezdetű Mária-versben (XIV. a.) minden versszak és páratlan számú sor elején a Tu meg­szólítás olvasható, csupán a mű legelején kerül a Tu a sor belsejébe. Végre minden egyébnél érdekesebb az a Havi Boldogasszonyhoz (Maria ad Nives) írt sequentia, amelyet Dreves annak idején egy XIV. századbeli ferencrendi breviáriumból tett közzé az Analecta X. kötetében. Az O nive candidior kezdetű kis darab ugyanis teljesen egyezik a Salve benignével abban, hogy versszakai az első és utolsó kivételével Tuval kezdődnek.

Mondani sem kell, hogy a Salve benigne ezt a sajátságát a magyar szövegtől nem kölcsönöz­hette...”²⁵²

Vargyas tehát Horváth cikkét még 1966-ban sem tartotta érdemesnek elolvasni. Ehhez és a föntiekhez nincs szükség további kommentárra. Minek fecsegni ott, ahol a tények - beszélnek.

4.

Szembeszegülni velük azonban lehet. Hogy miképp, és milyen eredménnyel, azt Vargyas számos esete és az alábbi sajnálatos balesete méltóképpen bemutatja.

A László-vers taglalása könyvembe csak mellékesen, szükségből került, de ha egyszer bekerült, akkor a latin változatot, illetve szerzőjét már csak hivatalból is irodalomtörténeti helyére kellett tennem. E próbálkozás kapcsán egy alkalommal Janus Pannonius nevét is leírtam, ezt állítván: „Ismeretlen költőnk nagyon is érti mesterségét, Janus Pannonius mellett a XV. századi latin nyelvű literatúránk legkiválóbb poétáját kell tisztelnünk benne. Tudatosan kölcsönöz: e reminiszcenciákkal is jelzi „poeta doctus” voltát, s a hagyományt, amelyhez kapcsolódik. A korabeli tudós költészet gyakorlatát követi. Ha humanista lenne, akkor az ókori klasszikus poéták kifejezéseit használná ornamentumul. Azonban nem az, így tehát a hazai latin nyelvű László-irodalom és a biblia szolgáltatja enemű kellékeit...”²⁵³

Ez és az ehhez hasonlók szíven ütötték ellenfelemet. Ugyanakkor kapóra jöttek. Főképp a szegény Janus.

„De mit mond - több önkontrollal - ő, Janus Pannonius fordítója és monográfusa?” - teszi föl a szónoki kérdést. ²⁵⁴ (Én, zárójelek közt, azt mondom, hogy mint mindig, most is pontatlan. A rideg tény: csupán egy rövid epigrammát volt szerencsém műfordítani kedvenc poétámtól, így a „fordítója” cím aligha engem illet. Monográfusa pedig, sajnos, nem én vagyok, hanem Huszti József. Janus-tanulmányt azonban többet is elkövettem.) Majd a latin verziót méltató néhány szövegrészt idéz (csonkítva!) tőlem, s aztán nyakam közé csördíti a gúnynak ostorát:

„De ha ez így van, miért rejtjük kincseinket véka alá? Miért nem tárjuk a világ elé? Hiszen itt végre nincs nyelvi elzártság: latinul van, s latinul még igen sokan értenek szerte a világon. Miért nem említette egy szóval sem Gerézdi már könyve francia kivonatában sem? Csak a magyaroknak tartja fenn ezeket a megállapításokat? Miért nem hívta fel a külföldi olvasó figyelmét a szövegben közölt gyönyörű latin versre? De még nem késő. Adja közre az Acta Literariá-ban, s tegye hozzá világnyelven a maga filológiai-esztétikai fejtegetéseit is. Hadd lássák a hozzáértők szellemi teljesítményeinket! Nem bánom, legyen ott az én legyőzött állás­pontom is, mint árny a fény mellett: hogy nem értékelem az európai latinitás olyan gyöngy­szemeit, mint az esque renascens, a cum adhuc iuvenis fores, a tartarorum terror eorum, s olyan hallatlan formai kezdeményeket, mint a rímtelen szaffikus tizes! Vállalom a kockázatot, hogy egyikünket kineveti a tudós világ!”²⁵⁵

No, ennek a fele se tréfa! Vagy kiállok szégyenszemre a „külföld” elé, vagy szó nélkül el­buj­doshatom. Egyik sem lelkesít túlzottan, azért inkább kompromisszumot kötök, harmadik utat választva. Megelégszem annak vizsgálatával: vajon nem vállal-e Vargyas, ami saját személyét illeti, erején fölül, túl nagy kockázatot.

Ennek jegyében elég lesz szemügyre vennünk a sorrendben második gyöngyszemet, vagyis a 11. latin strófa 4. sorát. Vargyas itt a fores igét nehezményezi, jelenlétét a textusban hibának tudja. Oly súlyos nyelvtani hibának, mellyel a László-ének „fordítója” menten elárulja fordító mivoltát, s egyben azt is, hogy annyit ért a deák grammatikához, mint hajdú a harangöntéshez.

Egyébként másutt is szememre veti, hogy szó nélkül megyek el - oly csodálatos nyelvtani szerkezet mellett, mint „adhuc iuvenis aetate fores - ...”²⁵⁶ Megfelelője a magyar versben: „mi­koron méglen iffiudad volnál”. Érveinek számát szaporítandó megemlítem, hogy ugyanez a „csodálatos nyelvtani szerkezet” megvan a 3. versszak 4. sorában is: „ut more patris rex tu pius fores”. Magyarja: „hogy hozzá képest kegyes király lennél”.

Kivételesen, a nagy szakszótárak helyett, amelyekre Vargyas is szokott hivatkozni, Burián János középiskolák számára szerkesztett Latin-magyar szótárához folyamodom. Valószínűleg Vargyas is haszonnal forgatta gimnazista korában. 325. lapján, a fore címszó alatt, többek között ez is olvasható: „coniunct. praet. imp.: forem es, et, ent, lennék”.²⁵⁷

Középiskolai tankönyvet tudományos fórumon tanúként idézni csak egészen kivételes, ritka alkalmakkor illik. S hogy a tudós illemen csorba ne essék, legyen szabad pótlólag, több más auktort mellőzve, megszólaltatnom P. Vergilius Maró-t. Aeneis című eposzában a 8. ének 130. sora: „Quodque ab stirpe fores geminis coniunctus Atridis”. Tehát ami a latin nyelv leg­nagyobb művészeinek, Vergiliusnak, továbbá a nem idézett Ovidiusnak és másoknak meg­engedett és jó, azt Vargyas „gyatra latinság”-nak minősíti.

De miért?

E miért-nek is megvan a kulcsa. Mit sem sejtve, maga személyesen adja kezünkbe. Mégpedig az ének latin változatát taglaló egyik fejtegetésében: „Ahol meg úgy jön ki jobban a ritmus, ott [a „fordító”] beszúr hol egy es-t, hol egy fores-t, hol meg háromszor (19. sz.) eras-t, hogy a jelen, múlt és jövő egyesüljön László dicséretére.”²⁵⁸

A csúfondáros kicsengésű mondat szövegösszefüggéséből - mely szerint az es (=vagy) képviseli a jelent, az eras (=voltál) pedig a múltat - bízvást kiviláglik, hogy a fores számára (nyitván leszel jelentéssel) már csak a jövő képviselete marad. Vagyis Vargyas azt hiszi, hogy a fores valamiféle jövő idejű igealak, nem pedig a sum ige egyik sajátos coniunctivus praeteritum imperfectumának egyes számú 2. személye, esses (=lennél) helyett és értelmében.

Magam is belepirulok, de le kell írnom, mert igaz: Vargyas még az alapjaival sincs teljesen tisztában a deák grammatikának, és van „mersze” középlatin filológiai kérdésekről fennen, tudorként vitázni. Ráadásul szűk neki Macedónia: ellenfelét a külföldi „tudós világ” ítélő­széke elé óhajtja citálni.

5.

Ezzel akár abba is hagyhatnám. (Hogy miért, - azt hiszem, fölösleges magyaráznom.) De nem teszem, mivel nem személyi ügyről van szó, azaz, hogy kettőnk közül kinek van igaza; hanem „közügyről”; a vitatott tudományos kérdésben végül is mi az igazság. Végére kell ennek járni, eloszlatva minden ködöt, s amennyire lehetséges, a kétségnek még, az árnyékát is.

(Az először itt megjelenő vitacikk befejezetlen.)