Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Thuróczy János „Magyar Króniká”-ja magyar fordításban

Thuróczy latin nyelvű Magyar krónikája 1488. március 20-án jelent meg Brünnben, s alig két hónap múlva Augsburgban is kinyomtatták. A XVI. század harmincas éveiben pedig németre is lefordították és kiadták. Magyarra mind ez ideig csak kisebb-nagyobb szemelvényeket for­dí­tottak belőle. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy ez a nagyhatású, a századok folyamán sokat forgatott, sokat olvasott „Chronica Hungarorum” csak most - kinyomtatása után négy­száz­hetven évvel - szól elsőízben a magyar olvasóhoz - magyarul.

A jelen kötet²¹⁶ sem adja a krónika teljes korpuszát. Elhagyja az első három könyvet, mivel azokat Thuróczy korábbi krónikáinkból kompilálta. Csupán az 1382-1487 közti időszak történetét kapjuk, mely mai szemmel nézve is eredeti alkotás. Megértjük a kiadó intencióját: korábbi krónikáink kiadását is tervbe vette és ígéri, tehát az ezek szövegével nagyrészt azonos és rokon textusokat tartalmazó első három könyv elhagyásával papírt és költséget kívánt megtakarítani. E tiszteletre méltó, józan megfontolás ellenére sem ártott volna, ha bibliofil kiadónk legalább a hun-történetet magábanfoglaló első könyvnek megkegyelmez. A hun-történetet Thuróczy alaposan kibővítette, új, erőteljes színekkel, adatokkal és reflexiókkal gazdagította, Hunyadi Mátyás korának politikai aspirációihoz, igényeihez hangolta.

A kiadó igényességét, választékos ízlését, valamint nyomdaművészetünk magas színvonalát dicsérő Magyar krónika egy új sorozat, a Monumenta Hungarica első kötete. A továbbiakban középkori krónikáink, humanista történetíróink művei stb. fognak megjelenni magyar fordí­tásban, hasonló bibliofil külsőségek mellett. E vállalkozás nagyfontosságú: nemcsak nemzeti hagyományaink megbecsülését példázza, nemcsak olvasóközönségünk magasfokú művelését szolgálja, és egyre növekvő igényeit elégíti ki, hanem kitűnő tudományos segédeszközt is ad latinul kevéssé vagy egyáltalán nem tudó tanárok, oktatók, egyetemi hallgatók kezébe. A sorozat jelentősége megköveteli, hogy a megjelent első kötettel kissé tüzetesebben foglal­kozzunk, hisz az itt mondandók egyike-másika esetleg kamatoztatható lesz a további kötetek előkészítésénél és kiadásánál.

1.

A bevezető tanulmányt Kardos Tibor írta. Éles, határozott körvonalú Thuróczy-képet ad, s a krónikát sokoldalúan elemzi. Meglátszik, hogy nem először foglalkozik a témával; de soha még ily körültekintéssel és alapossággal. Ezért sokkal többet, jobbat, hitelesebbet kapunk, mint eddigi, Thuróczyt érintő tanulmányaiban tőle kaptunk. Ennek oka részben az is, hogy itt már figyelembe vette és felhasználta ama két dolgozat eredményeit, melyek a Thuróczy-kutatás alapját megvetették: Kaszák József 1906-ban megjelent, szerény, de annál hasznosabb disszertációját²¹⁷ és Mályusz Elemér kitűnő, egész probléma-sort konkrétan megoldó, Thuróczyt és művét újszerűen, szinte hézagmentesen értékelő tanulmányát.²¹⁸ Saját eddigi, valamint Mályusz eredményeit e dolgozatban két ponton látszik gazdagítani. Egyrészt: a Kis Károlyról szóló rész megírásának politikai aktualitását Beatrixszal és olaszainak a budai udvarban való térhódításával, s mind ennek visszahatásával hozza kapcsolatba. Eszerint Thuróczy egyszerre szólal fel az olasz uralom és az asszonyuralom ellen. Másrészt: a huntörténet Csaba-motívumának hangsúlyozása mögött Korvin János trónöröklésének gondja húzódik meg. E két szellemesen kifejtett, termékeny és végső fokon nem valószínűtlen feltevés azonban konkrétabb bizonyításra szorul.

A bevezető tanulmány egészében nyeresége szakirodalmunknak. Egyes részleteiben azonban nem mindig elfogadható. Így aligha lehet egyetérteni Thuróczy egyik helyének értelmezé­sével, melyet Kardos kiemel, s belőle messzemenő következtetést von le. A kritikus rész így hangzik: „Amikor a választásra összegyűlt magyar sereget (Thuróczy) úgy határozza meg, hogy fegyvereknek és férfiaknak nagy ereje gyűlt össze (armorum virorumque magna virtus) a biblikus-latin »virtus« (Daniel II. 61.) értelmezést használja, mely égi »sereget«, nagyerejű »csillagokat« jelent. Azonban e kifejezés nála katona-politikai értelmet nyer: a fegyverek súlya és a harci lelkesedés, szenvedély voltaképpen egynemű, politikailag lemérhető erő.” (19.)

Az igazat megvallva, ez így zavaros is; nehéz megérteni. Ehhez a kulcsot monográfiájában kapjuk meg: „Mennyire jellemző, hogy a humanista, törekvésű Thuróczy János, akinek művelt­sége ugyanez a szóban forgó deák-műveltség, úgy beszél egy magyar seregről, hogy »fegyvereknek és férfiaknak virtusa gyűlt össze« (armorum virorumque magna virtus). A bátorság és fegyveres felkészültség Thuróczynál, mint politikai hatóerő jelenik meg. Ez tulajdonképpen a mátyási humanizmus politikai értelme, vagyis hogy a polgári és katonai virtus politikailag lemérhető erő, mely támogatja a központosított királyságot.”²¹⁹

Ez az értelmezés sem helyes ugyan, de legalább tiszta és világos: a latin „virtus” a magyar virtusnak, bátorságnak értelmezendő, s ezzel Thuróczy a „mátyási humanizmus politikai értelmét” óhajtotta kifejezni. A tanulmány írásakor Kardosnak kételyei támadtak, vajon a „virtus” az adott szituációban értelmezhető-e bátorságnak. Ezért folyamodik a Dániel prófétá­nál - s a bibliában egyebütt is - található égi „sereg” nagyerejű csillagok jelentéshez. Azonban korábbi, elvi mondanivalóját az új értelmezés mögé is át szeretné menteni. Pedig ez nem megy: az új formában zavarossá, érthetetlenné válik.

Ha az eredeti kontextusból nem szakítjuk ki önkényesen a Kardos idézte latin kifejezést, és nem tesszük meg egy, tőle merőben idegen konstrukció hordozójává, akkor egészen más, igaz, kevésbé csillogó eredményre jutunk. „Michael Zylágy - mint Thuróczy írja - ...multam virorum armorumque virtutem secum ducens, congregationem nobilium ad eandem venit.”²²⁰ E mondatot Geréb lényegében helyesen magyarítja: „Szilágyi Mihály... nagy vitéz fegyveres sokasággal érkezett a nemesek gyűlésébe.” (172.) Thuróczy ehelyütt nem óhajtott se többet, se kevesebbet mondani. A latin virtus itt sereget, haderőt csapatot jelent. S valóban biblikus-latin eredetű: ilyen értelemben használtatik többek között a 135. zsoltárban és a Makabeusok első könyvében.²²¹ Egyébként Thuróczy ezzel a kifejezéssel ebben az értelemben több helyütt is él munkájában.

Nem meggyőző az az állítása sem, mely szerint „a lélektani ábrázolás Boccaccio-i módsze­rének ismeretét” tételezi fel Thuróczynál. Hasonlóképpen bizonyítani kéne, hogy „kifejezései hol a Carmina Buraná-ra, hol annak horatiusi, vergiliusi forrására utalnak.” A krónika stílusának a vágáns-költészetével feltételezett rokonsága - vajmi kétes. Ez az előítélet lehetett szülője az alábbi csekélyke, de jellemző félrefogásnak: „Mennyire megkapó, amikor a vergi­liu­si „taratantara”-ból a trombitaharsogást utánzó igét formálja, vagy veszi át a mindennapi gyakorlatból...” (30.) Ez utóbbi a helyes: nem ő formálta a taratantarizare igét, használták másutt is Európában.²²² A „taratantara” pedig sosem volt vergiliusi szó, elő sem fordul nála, hanem - mint Forcellini írja - „vox tubae, ab Ennio ficta”; csupán Servius kommentátor használja Vergilius egyik sorának (Aen. 9. 503.) magyarázatához.²²³

2.

Amily mértékben - kisebb fenntartásainktól eltekintve - egyet tudunk érteni a bevezető tanul­mánnyal, olyannyira nem a krónikát magyarító Geréb László fordítói módszerével s ennek folyományával, magával a fordítással. Pedig Geréb László nem kezdő: 1924-ben (a Budapesti Hírlapban) jelent meg első zsengéje. Az akkor még alig 19 éves fiatalember Janus Pannonius tolmácsolásával kezdte meg műfordítói pályáját. S majdnem azóta tiszteletre méltó buzga­lommal és állhatatossággal fordítja, népszerűsíti hazai latinságunk irodalmi emlékeit. Sok tekintetben úttörő érdemei vannak: méltán állítható Hegedüs István mellé. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy lelkesedéséhez, jószándékához nem mindig társulnak egyéb sarkalatos fordítói erények, így a biztos, szilárd alapra épült latin tudás, az erőteljes nyelvi reprodukáló erő, valamint a tolmácsolt művek szelleméhez ragaszkodó tartalmi és formai hűség igénye, a kötelező művészi elmélyültség és alázat. Gyors munkás; a gyors munkának nem szükség­szerű, de gyakori velejárója a „gyári hiba”. A néha-néha felbukkanó, szerencsés telitalálatok mellett bosszantó melléfogások, ferdítések és pongyolaságok tarkítják enemű munkálatait. S mindezek, a már nem egyszer felhánytorgatott régi hibák adnak egymásnak találkozót a Thuróczy-krónika magyarjában.

Reménytelen vállalkozás volna e fordítmány minden hibáját: melléfogásait, félreértéseit, önkényes kihagyásait és betoldásait, valamint pongyolaságait egybegyűjteni. Nincs egy lapja, melyen ezek közül legalább egy-kettő ne díszelegne. Ehelyütt csak nehányat mutatunk be példának, ízelítőül.

Már a krónikát bevezető ajánlólevélben félrefordít több mondatot. S ahol végleg nem ért meg valamit, azt kihagyja. Például: „Olvasd hát és lásd; dícsérj, becsmérelj - tudatlan emberre te raktad a szokatlan robot terhét, te ítéld meg, magasztalást vagy korholást érdemlek-e”. (42. l. Thuróczy előszava.) E mondat pontos fordítása valahogy így hangzanék: „Olvasd el te hát és mondj bírálatot; dicsérd vagy marasztald el, és, mivel (engem) tapasztalatlan embert te sarkalltál ily szokatlan teher elvállalására, te magad is vedd ki a részed mindama dicséretből, illetve gáncsból, ami esetleg reám fog háramlani.”²²⁴

Máskor meg a félreértett részt kifoltozza. Pl. Thuróczynál a főurak így panaszkodnak Erzsébet királyné ellen: „...de nostris, quibus quondam eramus sublimati, honoribus, nos alienos facere sataigit regina”.²²⁵ Ez magyarul: tisztségeinktől, melyekbe hajdan emeltettünk, a királyné meg akar fosztani minket. - S hogy fest ez az egyszerű mondat Geréb fordításában? „Most a királyné asszony régi tisztségeinket idegeneknek adja, akiknek eddig urai voltunk.” (46-7.) Az „alienos facere” kifejezés megnemértése vezette tévútra!

A már kissé bonyolultabb latin mondatok útvesztőjében könnyen eltéved, nem találja fel ma­gát. Pl. Albert királyról mondottakat így interpretálja: „...a következő esztendő első vasár­nap­ján, az Úr körülmetélésének ünnepén az 1438. esztendőben, az első magyar király módjára... megkoronázták”. (103.) A helyes fordítás: „és a rákövetkező új esztendő első napján, vagyis a körülmetélkedés vasárnapjának jeles ünnepén, az Úrnak pedig 1438-ik esztendejében, ugyanazon a napon, melyen Magyarország első királyait (szokták), ...(Albertet) királlyá koro­názták”.²²⁶

Szakkifejezéseket, terminusokat nem ismert fel és hibásan ad vissza. Így pl. a „divi Hungariae reges” régi középkori terminust (= a szentkirályok, vagyis I. István, Imre és László) Geréb „a régi isteni magyar királyok”, illetve „isteni királyaink”-kal fordítja. (165. és 47.) Castra stativa állandó tábort jelent. Ő azonban a stativa-t összekonfundálja a statim (=azonnal, tüstént) időhatározó szóval, s ebben az értelemben is magyarítja. (127.) Oppidumot szinte kivétel nélkül város-sal adja vissza, pedig mezővárost jelent. Ha egy vártörténész netalán Geréb szö­vegét használná forrásul, akkor ebben Nagyszombatról ezt találná: „melynek magas tornyai és kőből épült körfalai vannak”. (99.) Pedig Thuróczy szerint: melyet téglafallal összekötött magas tornyok öveznek.²²⁷

Ha nem egy jelentősnek szánt bibliofil kiadványról volna szó, kitűnően lehetne derülni az effajta baklövéseken: „hullnak a hullák” (156.); a „magyarok magas hangon (vocibus altis) hív­ták segítségül az Úr Jézust” (271. ); a „zászlók összecsaptak” - a hadseregek helyett (92. l.); és a törököt nem kardélre hányták, hanem „a kard élével üldözték” (757.) stb.

Ezek után természetes, hogy a fordítótól finomabb, de értelmileg fontos árnyalatok vissza­adását hiába várnók. „Miért féltek a felfuvalkodott ellenség sokaságától?” - tolmácsolja az eredetit Geréb, mikor a latinban ez áll: Quid trepidatis hostem multitudinem tumescentem? - vagyis: mit féltek a sokasága (számbeli fölénye) miatt elbizakodott ellenségtől? (129.) Vagy: a főurak „nem is tanakodtak az ország biztonságáról”. (153.) Ugyanakkor a latin szöveg ezt az értelmezést követeli meg. Nem is az ország megvédéséről tanácskoztak, ...hanem...

A tolmácsolandó szerző gondolatainak, gondolatmenetének pontos, lelkiismeretes, hív vissza­adása a jó fordításnak csupán egyik aspektusa. A másik: a szerző stílusának, mondatszerke­ze­tének, kapcsolásának, nyelvi ízeinek és sajátságainak átmentése, amennyiben ezt a befogadó nyelv szelleme megengedi. Nem a fordító „írói” egyéniségére, sajátos stílusára vagy különc­sé­geire vagyunk kíváncsiak. A jelen esetben ez utóbbiból elég sokat kapunk, az előbbiekből alig valamit.

Geréb Thuróczy szövevényesebb periódusait, hosszabb mondatait szétszabdalja, feltran­csí­rozza, mellékmondatokat emel ki és tetszés szerint önállósít. Thuróczy XV. század végi latin stílusát a saját leegyszerűsített stíluseszményéhez idomítja. Sőt az esetleg épségben hagyott összetett mondaton belül a tagmondatok rendjét néha úgy felkavarja, hogy képtelenség jő ki belőle. Pl.: „A királyné, özvegyek szokása szerint, törpengett a maga és az ország dolgai felől és szomorúan töltötte életét”. (108.) Ennek alapján azt hihetné az ember, hogy Thuróczy idejében az özvegyeknek sokása volt, hogy férjük elhunytával az ország dolgain is töpreng­jenek. A latin alapján nem: „...se, deque regno cogitans, ut viduarum moris est, moestos ducebat dies.”²²⁸ Tehát a királyné „törpengett a maga és az ország dolgain, és az özvegyek szokása szerint, szomorúan töltötte napjait”.

Summa summárum: Geréb Thuróczy-fordítása ebben a formájában csupán sebtiben készült, nyers fogalmazványnak tekinthető; csak nagyon gondos revízió, illetve alapos átdolgozás után lett volna szabad a nyilvánosság elé bocsátani.

3.

Főleg az ily típusú kiadványok igénylik a jó, szolid tárgyi jegyzeteket. Itt a jegyzetelő álta­lában csak azokat a tudnivalókat prezentálhatja, melyek a mű megértéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Itt kell bemutatni kevésbé ismert történeti személyeket, megmagyarázni a maga korában közhasználatú, de ma már alig ismert fogalmakat, terminusokat, rejtett célzásokat és utalásokat stb. S mindezt áltudományos nagyképűség vagy dilettantizmus nélkül; közérthe­tően és röviden.

Geréb László jegyzetei nagyjában-egészében hasznosak és jók, ha nem is mindenben felelnek meg ezeknek a praktikus kívánalmaknak. Ő ugyanis nem mindig válogat és mérlegel, s néha mindazt, mit becsülettel összekeresgélt és lényegesnek tart, szőröstül-bőröstül jegyzeteibe zsúfolja. S hogy nagyobb tudományos hitele és látszata legyen a dolognak, nemegyszer a pusz­tán lexikális jellegű adatközlések után is jelzi forrását vagy forrásait. Az átlagolvasót általá­ban csak a pőre adat- vagy ismeretanyag, vagyis a kész eredmény érdekli; közömbös számára a forrás, ahonnét azt a jegyzetelő merítette. Kiváltképpen akkor fölösleges, ha a különben szükséges, de nem új, nem is jelentékeny tudnivalók közlésekor a hivatkozás nem a szorosan vett, alapvető szakirodalomra történik. Így pl. az Enea Silvio Piccolominiről adott jegyzetecske végén is megkapjuk a szerző forrását: Dézsi Világirodalmi lexikona. (33. jegyzet, 194.) Másutt meg Révai Nagy lexikona van kompetens tudományos kútfőként jelezve. (7. jegyzet, 190.)

A szerző gyakorta a kötelező tömörséggel is hadilábon áll. Nem egy mondata fura, félre­fogal­mazott. Például: „a nádor nem származott régi családból. Nagyapja IV. Béla idején bukkant fel.” (6. jegyzet, 109.) Sejtjük, mit akar mondani; s a továbbiakból ki is derül: a nádor (Garai Miklós) újdonsült főnemes. Ám az ilyetén megfogalmazás komikusan hat.

S még egyet: az effajta jegyzetek műfaja és kerete általában kizárja, hogy a jegyzetelő itt döntsön el, vagy itt óhajtson eldönteni vita alatt álló vagy még megoldatlan tudományos kérdéseket, vagy itt hadakozzék szerinte téves szaktudományi nézetekkel és felfogásokkal. Főként akkor, ha a jegyzetbe gyömöszölt vitacikk vagy értekezés gyümölcse nemcsak éretlen, hanem hibás is. Geréb László is beleesik ebbe a maga ásta verembe.

A Mátyás királlyá választásáról szóló fejezet ama részletéhez, hol Thuróczy elmondja, hogy a nép az utcán tolongott s még a gyermekek is választási jelszavakat kiáltoztak, - jegyzetet csatol. (104. jegyzet, 201.) Ebben - helyesen - megadja a választás pontos dátumát. Majd hosszas exkurzusban (már kevésbé helyesen) azt az elavult nézetet melegíti fel, mely szerint Thuróczy annak az 1458-ban kelt, „Mátyást mastan választották” kezdetű népdalnak summá­ját adja a gyermekek szájába, amit Benczédi Székely István örökített ránk Világkrónikájában oly „bevezetéssel”, hogy Mátyás választásának napján „még a gyermekek is alá fel járván az uczán azt kiáltják vala”.

Geréb mindazokat, kik az ő véleményét nem osztják, sommásan intézi el: „Volt egy felfogás, amely kétségbe vonta Benczédi Székely szövegének hitelességét, és azt vallotta, hogy azt az író Thuróczy nyomán költötte. E felfogásnak nincs komoly alapja”. (201.) Miért nincs? Erre is megkapjuk a kategorikus választ. „Történelmi módszer alkalmazása nélkül, merőben filológiai levezetéssel összezavarták az egyszerű, világos tényt.”

Geréb a jelen esetben sem fogalmaz félreérthetetlenül és világosan. Benczédi Székely „szöve­gének hitelességét” ugyanis - tudtommal - soha senki sem vonta kétségbe. Sőt, az általa alap­ta­lannak minősített „felfogás” szerint az ominózus versike olyannyira hiteles Benczédi-szöveg, hogy nem is 1458-ból való, hanem egy századdal késeibb, s nem „népének”, hanem Benczédi tollából származott szövegvers. S ezt a filológiailag megalapozott véleményt csak úgy, „volt egy felfogás” jeligével lomtárba lökni, és onnét egy tudományosan túlhaladottat előhalászva, minden komolyabb megokolás nélkül ma is helytállónak, sőt általánosan elfogadottnak feltüntetni, - több, mint félrevezető.

A Geréb-féle felfogás a múlt században volt elfogadott. Ezt - 1906-ban - megingatta Riedl Frigyes, majd az ő vélekedését megalapozott tudományos véleménnyé szilárdította egyik tanítványa, Tolnai Adél. Azóta ez az új felfogás az uralkodó szakirodalmunkban.²²⁹

Joggal. Thuróczy latin szövegében ugyanis az idézett helyen nincs szó énekről, csupán jel­szavak kiáltozásáról. Benczédi Székely, pedig mint művének számos helyén, itt is Thuróczy latinját dolgozta át és kamatoztatta. Mégpedig úgy, hogy az ott talált jelszavakat magyar verssé kerekítette. Tüzetes szövegösszevetés alapján állapították ezt meg. S ezáltal nem egy valódi, hiteles Mátyás-kori énekkel van kevesebbünk; csupán egy tévedéssel s az ezzel járó hamis illúzióval.

Kétségtelen, a tudomány nem ismer végleg elintézett, egy és mindenkorra lezárt kérdéseket. S ha Geréb a Mátyás-versét nem látja annak, jogában áll, hogy azt felülvizsgálva, ellen- vagy különvéleményt nyilvánítson. De ennek helyét és módját nem a legszerencsésebben válasz­totta meg. Konkrét filológiai érvekkel hasonló konkrétumokat kell szembeszegezni, nem pedig esetleges, ingatag pszichológiai „argumentumokat”, s főként nem - puszta feltevéseket. Erősen szubjektív, tudományosnak alig nevezhető érvelésmódjának semmi köze a „történelmi módszer”-hez. Az is sajnálatos, hogy szolid, tudományos megállapításnak feltüntetett hipo­té­zisét először nem tudományos fórum elé vitte - vitára, hanem egy, elsősorban nagyközön­ségnek szánt mű jegyzetében bocsátotta szabadjára.

(Irodalomtörténeti Közlemények 1959. 142-46.)