Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Egy magyar humanizmus-történenet margójára

Kardos Tibor vaskos kötete (A magyarországi humanizmus kora. Bp. 1955.), mely tulajdon­képpen első része a magyar humanizmus történetét teljes egészében tárgyalandó nagyszabású monográfiának, a magyarországi humanizmus történetét tárgyalja a kezdetektől Mohácsig. Hatalmas föladatra vállalkozott: a XIV. század második felétől egészen 1526-ig terjedő korszak irodalmának új összefoglalását nyújtja, egy sok helyütt szuggesztív erővel és lelkes pátosszal képviselt új koncepció alapján. Művét az a törekvés hatja át, hogy a humanizmust a magyar művelődés és irodalom egy mennél pozitívabb, mennél haladóbb áramlataként mutas­sa be. Ennek érdekében a humanizmus történeti fogalmát kitágítja és kiterjeszti a tárgyalt kor népi mozgalmaira, illetve azok szellemi produktumaira; másrészt az uralkodó osztályhoz tartozó magyar humanisták legtöbbjét a társadalmi haladás szempontjából is igen magasra értékeli, s munkáikat gyakran, valamilyen módon a népi törekvésekkel kapcsolja össze.

E két alapvető újítás közül kétségkívül az előbbi a meglepőbb és problematikusabb. Ennek szemmel láthatóan a szerző is tudatában van: könyve bevezető fejezeteiben ezért igyekszik eljárása jogosultságát igazolni. Bár e kérdésben nem osztom fölfogását, ehelyütt mégsem óhajtok foglalkozni a patarénhuszitizmusnak, a devotio modernának, a Dózsa-parasztháború ideológiájának stb. „humanizmus”-ával, mivel a tudományos kritika a humanizmus-fogalom effajta kitágítását, rugalmas kezelését már szóvá tette.²⁵⁹ Inkább a másik főkérdésre, a magyar feudális osztály humanistáinak értékelésére szorítkozom, s ugyanakkor a könyv tudományos módszerét teszem vizsgálat tárgyává.

E kettős célt egy - a bírálatokban talán szokatlan - módon próbálom elérni: a kötet különböző fejezeteiből kiemelt vitatható részek bírálata helyett egyetlen fejezet és néhány, szorosan ehhez kapcsolódó rész tüzetes, részletekbe menő vizsgálata útján. Így tudunk a legjobban és legbiztosabban képet alkotni a szerző módszeréről és konkrét tudományos eredményeiről.

Vizsgálódásom tárgyául A nemzeti irodalmi öntudat jelei és Janus-filológia című fejezetet választottam, mely a Jagelló-kor humanizmusának s az akkori humanisták értékelésének kulcskérdéseivel foglalkozik. Márcsak azért is a Jagelló-korra esett választásom, mert Kardos a Zsigmond és a Hunyadiak korának rajzánál főként korábbi tanulmányainak nyomán jár, míg a Jagelló-kor esetében teljesen újat ád. Eddigi bírálói szerint egyébként: ez a könyv egyik legjobb része.

1.

A Jagelló-kori Janus-filológiával a korábbi kutatók már bőven foglalkoztak és sok lényegeset elmondtak. Így Huszti József,²⁶⁰ Trencsényi-Waldapfel Imre,²⁶¹ Kerecsényi Dezső²⁶² és má­sok. Kár, hogy eme előmunkálatokra nem történik az adott helyen egzakt utalás. Elhagyá­suk ugyanis a nem-szakember érdeklődőt félrevezeti.

Tagadhatatlan, az erőteljesebb filológiai érdeklődés, melynek már a Mátyás-korban is meg­voltak az előzményei, a Jagellók idején megnő. Ennek oka: ez időben lendül föl a filológia azokon az egyetemeken is (Bologna, Padova, Bécs, Krakkó), hol magyar tanulók jártak. Azonban a filológiai érdeklődést a hazai viszonyok közt nem szabad túlbecsülni, főleg a ma­gyaroknak ajánlott, olasz vagy német humanistáktól kiadott könyveket, klasszikus auktorokat szükségképpen nem szabad a magyar filológiai érdeklődés gyümölcseként elkönyvelni. A magyar humanista olvasót elsősorban maga a mű és nem a filológiai teljesítmény érdekelte.

„Nálunk a humanista filológia - írja Kardos - a hazai társadalmi szükségleteknek megfelelően egészen sajátos módon alakult: a Janus hagyomány kidolgozásával polgáriasult, kulturális jellegű nemzeti öntudat gyarapodásának forrása lett. Viszont az osztályellentétek nálunk is ki­éleződtek, s ezért a szabad gondolat hívei szívesen említették önmaguk helyett Arisztotelészt eredeti formájában, Lukretiust, Cicerót és Pliniust. Ha a polgári szabadságjogokat kellett hangsúlyozni, Cicero Archias költő érdekében mondott beszédére utaltak. Humanistáink általában akkor szólaltak meg a maguk nevében, amikor akár társadalom bírálatuk, akár buz­dí­tásuk az egységre, a törökellenes harcra védte őket kétségbevonhatatlanul morális alapjával a reakció gyanúsítása ellen”. (229.)

A Janus-kiadásokról mondottakkal, mint eddig is tudottal, egyetértünk. A további, elvi érdekű mondanivalóval azonban - nem. Egyet ugyanis tisztán kell látnunk: miféle osztályellentétek éleződtek ki nálunk a Jagelló-korban? Mert hogy kiéleződtek, az kétségtelen. Kiéleződtek az uralkodó nemesi osztály és a parasztság közt. Úgyannyira, hogy 1514-ben véres összecsa­pásra, került sor. Melyik osztályhoz tartoztak, illetve, melyik osztály érdekeit szolgálták mind 1514 előtt, mind pedig után a magyar humanisták? Vitán fölül az uralkodó nemesi osztályét, s a Dózsa-féle parasztfölkelést szinte kivétel nélkül ellenséges hangon bélyegezték meg. A „szabad gondolat hívei”, amennyiben a magyar humanisták azok voltak, részben a vezető osztály kiemelkedő tagjai közül kerültek ki (pl. Szatmári György, Thurzó Zsigmond, Bakócz Tamás stb.), részben pedig ezek pártfogoltjai voltak; így nehéz elképzelni, hogy az osztály­ellentétek kiéleződése miatt „filologizálniok” kellett volna; s hogy valódi haladó voltuk miatt ne támadhassák őket, a klasszikus auktorok mögé bújtak volna; s így fejezték ki igazi monda­ni­valójukat... Miféle „reakció gyanúsítása és támadása ellen” volt szükségük „kétségbevon­hatatlanul morális alap”-ra? Jó lett volna, ha ezt Kardos kétségbevonhatatlanul körvonalazza.

Bárhogy nézzük, Jagelló-kori humanistáinkat nehéz a társadalmi haladás gáncsnélküli lovagjaivá ütni.

A filológiai irányzat megindulását Kardos a polgári származású püspök-kancellár, Szatmári György személyéhez köti és a Janus kultusz megindítását is neki tulajdonítja. Szatmári György - írja - „titkára, Brodarich István útján 1506-ban próbálja elérni, hogy Aldus Manutius adja ki a magyar humanista költészet mesterének, Janus Pannoniusnak műveit. Azonban nem ér célt, nyilván, mert a kiadó nem látott benne annyi lehetőséget, mint egy klasszikus ókori szerző kiadásában. Szatmári tehát a nemzeti hagyomány szilárd megalapozására gondolt”. (230. - Kiemelés tőlem G. R.).

Elöljáróban csak annyit jegyzek meg, hogy 1506-ban Brodarich még nem volt Szatmári titkára s ekkor nem is tárgyalt a kancellár nevében Janus Pannonius kiadásáról. 1512-ben azonban már az volt, s ekkor kelt Aldushoz írt ama levele, melyre Kardos is hivatkozik (230. 75. jegyzet). A „clarissimo domino Aldo Manucio Romano, Impressorum summo, Fratri et amico optimo” címzésű levél magyarra fordítva így hangzik: „Már idestova hat éve, mikor ugyanis a padovai egyetemről hazatérőben voltam, meghagytam egy Jordanus nevű Velencé­ben dolgozó német könyvkereskedőnek, hogy ama Pannóniai János néhány munkáját, amelyeknek kinyomtatásáról akkor én, azután pedig az én uram tárgyalt veled, juttassa el kezedhez. Ha ezt ő végrehajtotta, akkor szíveskedjél a könyvecskét magát a nagyságos és fő­tisz­telendő királyi követ úrnak [Csulai Móré Fülöp], aki ezt a levelet hozzád eljuttatja, átadni. Nehogy ilyen nagy férfiú örök szennybe takarva lapuljon, elhatároztam, hogy az ő munkáit föltétlenül kiadatom és ezt uram segítségével és akarata szerint meg is cselekszem...”²⁶³

„Már idestova hat éve” nem 1506-ban volt, hanem 1505-ben, ekkor tért vissza Itáliából „decretorum doctor”-i címmel Brodarich István. Nem jószántából, hanem bizonyos 300 aranyról kellett elszámolnia a zágrábi püspöknek és tisztáznia magát a sikkasztás vádja alól.²⁶⁴ Ekkor, hazatérőben tárgyalt az említett Jordanusszal Janus Pannonius néhány művének kiada­tása ügyében, minden bizonnyal azért, hogy eme kiadvánnyal bizonyítsa itthon tanultságát és humanista műveltségét, mint ahogyan ez külföldön tanuló diákjainknál szokásban volt. Tény, hogy eme első próbálkozás mögött nem áll még támogatóként Szatmári György. Brodarich patrónusa ekkor még nagybátyja, Jalsith János zágrábi őrkanonok, meg a zágrábi püspök. Kellemetlen ügyében a királyhoz föllebbez, Budára jő s itt ügye nemcsak kedvező elintézést nyer, hanem Bakócz Tamás esztergomi érsek veszi pártfogásába és udvarába. Majd kb. 1508 táján lesz Szatmári György titkára.

E személyes kapcsolatok ismeretében valószínűnek látszik, hogy ama második kezdemé­nyezés, illetve érdeklődés a Janus kiadás ügyében, melyet „az én uram” intézett Aldushoz, tulajdonképpen Brodarich szándéka szerint és vállalkozásának támogatására történt. S most, 1512-ben sem Szatmári akarja kiadatni Janus Pannoniust, hanem Brodarich. S ebben ura jóakaratúlag támogatja titkárát. Aligha gondolt a kassai német polgárfiúból kancellárrá emel­kedett pécsi püspök „a nemzeti hagyomány szilárd megalapozására”, sokkal inkább híres pécsi püspök elődjeként tarthatta számon Janust.²⁶⁵

Brodarich nem efféle mecénás volt, hanem alkotó humanista, mint a mohácsi csatáról írt opusculuma is bizonyítja. S hogy már korábban is számontartották ily minőségben, bizonyítja Pinus Tolosanus 1505-ben megjelentetett Beroaldus-életrajza, hol a szerző külön kiemeli őt a híres mester tanítványainak tömegéből: „...és ha valamennyi tanítványát felsorolnám, ez maga vaskos kötetet tenne ki, de mégsem hallgathatom el rosszakarat gyanúja nélkül ama zágrábi, Brodarich melléknevű Pannóniai Istvánt, aki nekem előbb lakó-, majd tanulótársam volt. Ez az igen nagy tehetségű és hihetetlen fogékonysággal és emlékező tehetséggel megáldott fiatalember, ámbár hajdan még mint serdülő ifjú Padovában több évig hallgatta Calphurniust, - a mi közös mesterünk vezetése alatt oly nagy előrehaladást tett, hogy hacsak övéinek leveleitől kényszerítve másfelé nem fordította volna tehetségét, a tudományok ezen nemében - úgy látszott - nagy eredményeket ért volna el”.²⁶⁶ „A tudományok ezen neme” elleni árulását azzal követte el, hogy az otthoniak követelésére ideiglenesen hátat fordított az „artes”-nek, s Padovába ment egyházjogot hallgatni. A horvát származású „Pannoniai István”, ki maga is poéta hírében állt, sosem mondott búcsút humanista stúdiumainak. Ezért akarta kiadni földijé­nek, „Pannóniai János”-nak néhány költői darabját.

E hosszadalmas kitérőre nemcsak azért volt szükség, hogy bizonyítsuk, ki volt a Janus-kultusz igazi propagátora, hanem azért is, mert Kardos a későbbiekben, hol Brodarich történeti munkáját tárgyalja és portréját igyekszik megrajzolni, eme fontos momentumokat figyelembe sem veszi. (309-15.)

A mondottak után inkább impresszionista rögtönzésnek, mint megalapozott tudományos meg­állapításnak tűnnek Kardos alábbi eszmélkedései: „Ami a Janus-kultusz megindítóját, Szat­mári Györgyöt illeti, a jelek szerint ha nem is Janus összes műveit, de legalább több művét kívánta kiadni: az epigramma-szerzőt éppen úgy, mint az elégiák és a panegyricusok költőjét. Szatmári György törekvéseiben szerepet játszhatott Janus Pannonius világnézete is. A magyar költő hitbeli kételyei, filozófiájának erősen panteisztikus vonásai, alkalmasak voltak arra, hogy a Lucretiust becsülő Szatmári érdeklődését felkeltsék...” (231.)

Mindezek a „megállapítások” egy olyan kezdeményezés kapcsán hangzanak el, amely első­sor­­ban nem is Szatmári, hanem Brodarich személyéhez fűződik; s különben azt sem tudjuk, hogy ő Janus Pannonius költői munkái közül mely darabokat óhajtotta kiadni. Legalább is erre Brodarich „quaedam opuscula Joannis illius Pannonii” kitétele (hacsak egyéb, eddig is­me­retlen adatok nem állnak Kardos rendelkezésére), nem ád elegendő alapot, hisz a Brodarich-féle kézirat - úgy látszik -, Jordanus német könyvkereskedő kezén elkallódott. S ha a Jagelló-kori Janus-kiadásokat nézzük, egyenesen szembeötlő, hogy a nagy humanista költő minden egyébbel, csak éppen nem „hitbeli kételyei, filozófiájának panteisztikus vonásai”-val hatott és vált becsültté.

Kultusza megindulását különben sem lehet a XVI. század első két évtizedére időzíteni. Megindítása Mátyás király nevéhez fűződik, aki megkegyelmezett az ellene lázadt költő hagyatékának s még a hetvenes években megbízta kancellárját, Váradi Péter kalocsai érseket Janus Pannonius verseinek összegyűjtésével.

A XV. század utolsó harmadában költeményei még kéziratos másolatokban terjednek, kevesek olvasmánya. Érthető: igen kevés a magyar humanista műveltségű olvasó is. A század utolsó évtizedében azonban egyre többen mennek Itáliába a kor neves humanista mestereihez, s az eddig is sűrűn látogatott bécsi és krakkói egyetem akkor tárja szélesre kapuit a humanista műveltség előtt, s fejlődik föl a humanizmus tűzhelyévé. A megnőtt igényeket már csak a könyvnyomtatás tudja kielégíteni. Az irodalmi művek elsődleges megjelenési formájává a nyomtatottság válik; ami erre nem méltó, a kor szemében nem is tartozik szorosan a „magas” irodalomhoz. Ezért mentik át, adják ki az értéknek tartott, a „feledés szennyétől” megmen­ten­dő klasszikus auktorokat és humanista műveket. S mivel az előző században Janus Pannonius művei kéziratban, sok másolatban elterjedtek, hagyománnyá váltak, most szinte törvény­szerűen kerül sor kinyomtatásukra. S erre az első, sikertelen kísérletet Brodarich tette meg.

Az első nyomtatásban megjelenő Janus-mű nem is sokáig váratott magára: 1512-ben látott napvilágot a Guarinus-panegyricus Syngrenius és Vietor betűivel. Paulus Crosnensis adta ki Perényi Gábor ugocsai főispánnak ajánlva.²⁶⁷ „A Janus-filológia - írja Kardos Tibor - a Guarino-dicsének kiadásával indul meg, melyet egy krakkói lengyel humanista, Paulus Crosnensis Ruthenus bocsátott közre Bécsben 1512-ben”. (232.)

E szerint mégsem Szatmári a Janus-filológia megindítója?! A továbbiakban ennél több pozití­vumot alig kapunk. Kardos ugyanis csak az Analecta Novában kiadott ajánlólevelet ismeri (232. 78. jegyzet) s ebből emel ki egy-egy neki tetsző szót vagy mondatot s azt interpretálja - szabadon. Így például: „Jellemző mindenekelőtt, hogy Paulus Crosnensis a polyhistort látja Janusban... Amikor a lengyel tudós Janusban a polyhistort látja meg, a kultúra fejlődésének új mozzanatát vezeti be Magyarországra”. (232.)

Anélkül, hogy vitába szállnék, vajon jelentős-e eme, adott esetben a polyhistor megnevezés, csupán annyit jegyzek meg: ha a „kultúra fejlődésének” ezt az „új mozzanatát” be kellett vezet­ni Magyarországra, akkor ez már 1500-ban megtörtént, ugyanis ez év májusában aján­lotta Philippus Beroaldus bolognai humanista tanár Solinus Polyhistorát tanítványának, Kesserű Mihálynak.²⁶⁸

Végül idéznünk kell e passzus elvi kicsengésű lezárását: „Úgy látszik azonban, hogy amikor Paulus Crosnensis Perényi Gábornak, tehát egy világi magyar főúrnak ajánlotta Janus első, nyomtatásban kiadott művét, akkor az is érvényre jutott ebben a cselekedetben, hogy Janus a középkori vallásos kultúrával szemben a világi kultúrát jelentette, a profán műveltséget, az életöröm s az emberi egyéniség új költészetét”. (233.)

Mindezt csak akkor lehet biztosan megállapítani, ha előbb oly kézenfekvő kérdésekre válaszolunk, ki volt, mi köze volt e lengyel humanistának Magyarországhoz, Perényi Gábor­hoz, s mi vezette Janus Pannonius művének kiadásában stb. Eme összefüggések ismerete nélkül kockázatos egy sort is leírni.