Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Magyar barátai

Hogyan is hiányozhattak volna Aldus barátainak táborából! Nincs fontosabb itáliai humanista központ, nem akad híresebb iskola, hogy néhányakat ott ne találnánk. Alig található neveze­tesebb tanár vagy humanista, akivel föl nem vennék a kapcsolatot. Mindig az elsők között jelennek meg egy-egy újonnan fakadt kultúrforrásnál. Gondoljunk csak Guarino da Verona ferrarai iskolájára, a firenzei Marsilius Ficinus platonista akadémiájára, Beroaldus bolognai kollégiumára. Ha az egész humanista Európa felfigyelt, elragadta az editio princeps-ek újdon­sága, a textusok hibátlansága, a szép könyv megejtő varázsa, akkor e karban néhány magyar­nak is ott kell lennie. Ha a császár és a lengyel király kancelláriája keresi az összeköttetést Aldussal, s „humanitas”-ukat egy-egy aldina ajánlólevele örökíti meg, kiáltja világgá, vajon innét a budai kancellária elmaradhat-é?

Másrészt Aldusból sem hiányzott a hajlandóság, hogy az esetleg feléje nyújtott kezet el­fogadja. Sőt, mint ügyes üzletember azon volt, hogy minél több országot - ubi Romana lingua legitur - kapcsoljon be érdekkörébe. Pannonia e téren különben is jó nevet szerzett. A humanista közvéleményben gazdag Kánaánként szerepelt, ami nem éppen megvetendő, hisz - amint a szóbeszéd járta - a Szerémségben a szőlőtőkén terem az arany, s a magyar főpapok nem voltak filléres mecénások, sosem fukarkodtak, aranyaik csengése a legszebb zene volt a sóvár, pénzéhes humanista füleknek. Mert hát az apostoloknak is kell valamiből élniök! Ők viszont - a do ut des elve alapján - az annyira áhított halhatatlansággal fizettek. Ehhez járult még, hogy a magyarokat jeles bibliofilekként tartották Itáliában számon. Nem is szólva Mathias rexről, kinek udvaráról az ott megfordult olasz humanisták csak a legjobbakat röpítették szét a közvéleménybe. De nem utolsó sorban izgatta Aldust a latin és görög könyvekben oly gazdag Corvina, „az arany könyvtár”, melyről legendák járták.

Ezért nem csodálkozunk Aldus ama kitételén, mikor a magyarok ciceroniánus voltáról ír: „Közületek sokakkal a legbarátibb viszonyban voltam, nem is tudom, miféle csillagzat hoz mindig össze veletek?” Nem nehéz rá válaszolni. Ez a „csillagzat” a közös eszmény, a literatúra szeretete. Ebben minden náció tudományszomjas fia találkozott és testvérek lettek, mint ahogyan a platonisták - in Platone. Ez a csillagzat hozta össze még az iskola padjai között azzal a Paulus Pannoniusszal, ki „condiscipulus”-a volt Battista Guarino ferrarai iskolájában. Már itt meg kellett ismernie több tehetséges magyart, hisz éppen Mátyás fia Pállal egyidőben tanul itt Garázda Péter is, s ekkor - 1465 tavaszán - jár lent követségben Janus Pannonius, ki többek között ennek a két ifjúnak is egyházi javadalmakat eszközöl ki a római szentszéknél; az a Janus Pannonius, aki Aldus egykori mesterének, Battista Guarinónak legjobb barátja, és aki megírta a nagy Guarino Veronese el nem múló dicséretét.³³³

Első velencei éveiben Aldus nyomdáját Panonniából még nem keresték fel. Itáliában, kiváltképpen Padovában tanuló magyar ifjak hallották egyre növekvő hírét tanáraiktól, akik Aldusnak már ekkor munkatársai, barátai voltak. A jelek szerint néhányan - így Thurzó Zsigmond - Velencébe átrándulva, föl is keresték. Budai körökben pedig a visszatérő diákok, a Velencében dolgoztató budai könyvárusok, a Budán tartózkodó velencei követek és a görög literatúrával komolyabban foglalkozó Celtis révén jöhetett a neve szóba.

Csak 1500 után váltott ki nagyobb érdeklődést a magyarországi humanistákból. Szélesebb körben csak ekkor kezdett ismertebbé válni. Ezt főképp annak köszönhette, hogy a görög literatúra remekei mellett most feküdt neki intenzívebben a latinok kiadásának. Bár nálunk nem teljesen gyökértelen a görög kultúra, mégis elvétve akadnak ebben járatosak. Humanista műveltségünk elsősorban a latin antikvitásból táplálkozott. A Corvinában ugyan görög kódexek is vannak, mégis a görög kultúrát - például a neoplatonizmust - a latin fordításokon keresztül szívja magába a magyar humanista. Aldus korszakalkotó újítása, hogy a nehézkes fólióalakról áttér az oktávra, mindenütt, így nálunk is nagy tetszést és érdeklődést váltott ki. Könnyen kezelhetőség, szép betűk, hiteles szöveg, elegáns kiállítás, mind olyan előnyök, amelyek miatt a pazarul kiállított, miniált pergamen kódexekkel elkényeztetett magyar bibliofil szívesen teszi az aldinákat könyvespolcára.

Az első könyv, mely valamiképpen kapcsolatban áll Magyarországgal, 1497-ben hagyta el Aldus sajtóját. A könyv gondozója, Laurentius Maiolus ferrarai tanár, Estei Hipolit eszter­gomi érseknek ajánlja Epiphilides in dialecticis c. munkáját. Ajánlólevelét így kezdi: „Amikor igen kedves leveledet megkaptam Pannóniából...” Itt ugyan aligha beszélhetünk magyar kapcsolatról, mert az érsek ritka vendég volt egyházmegyéjében, inkább Itáliában tartózko­dott, csupán gazdag érsekségének jövedelmét húzta.³³⁴

Sokkal fontosabb az 1498. év, amikor is a Sodalitas Danubiana alapítója s egyben a közép-európai humanizmus vezetőalakja, Konrad Celtis keresi fel levelével Aldus műhelyét, hogy görög és latin könyveket kérjen tanítványai számára. Később görög tanárért is hozzá fordul. Nem érdektelen dátum, mert jelzi a bécsi egyetemen a görög nyelv térfoglalását. Ezt - bár közvetve - Aldus segítette elő. Néhány év múlva - 1507-ben - hasonló célzattal a krakkói egyetem tanárai jelentkeznek. Tehát Közép-Európának azt a két szellemi centrumát, hol a következő magyar humanista nemzedék zöme nevelkedik, Aldus szelleme lengi át és az ő könyvei tárják ki a kaput Hellasz kultúrkincsei felé.³³⁵

Barátsága Celtisszel és más, nálunk is ismert, megfordult német humanistával - Cuspinianus, Camers stb. - megerősödik. Annál inkább, mert Celtis kutatóútjai alkalmával bizonyos kódexeket talált, amelyek szerfölött izgatták a kéziratos újdonságokért remegő nyomdászt. Közben üzleti érdekeiről sem feledkezik meg. Könyveit barátai révén is igyekszik minél szélesebb körben terjeszteni. 1501. július 7-én kelt levelében többek közt ezt írja Konrad Celtisnek: „Itt van két Vergilius és két Horatius, meg a tőlünk készített Rudimentorum grammatices Latinae Linguae két kötete. Ha úgy vélitek, hogy el fognak kelni, nem kerül sokba, hogy írjatok: annyit küldhetek belőlük, amennyit csak parancsoltok. Ég veletek, és amint szoktátok, engem szeressetek, és ajánljatok a tanultaknak és mindazon tudósoknak, akikkel baráti viszonyban álltok”.³³⁶

Ekkoriban nem hiányzott a familiáris viszony Celtisék és a budai udvar között, kiváltképp az ott székelő cseh kancellária vezetőivel: Augustinus Olomucensisszel (Käsenbrot) és Jan Slechtával voltak jóviszonyban. Ezért nem látszik önkényesnek, - azonban más út sincs kizár­va! -, hogy bizonyos összefüggést lássunk a fentebbiek és ugyanezen év (1501) december 2-án Budán kelt levél között, melyet Thurzó Zsigmond fehérvári prépost, királyi titkár intézett Aldushoz: „A napokban bizonyos enchyridion-alakú könyvek kerültek az én és György váradi püspök kezeihez, amelyek kényelmes voltuk miatt csodálatos módon gyönyörködtettek minket”. Különösen kettő ragadta meg érdeklődésüket: Vergilius és Horatius, „quos pulche­rioribus caracteribus impressos ex edibus Aldi Romani emissos conspexi”. A firma nem ismeretlen. Eszébe juttatja Thurzónak régi barátságukat, és most erre hivatkozva kéri, adná ki számukra Cicero epistoláit és egyéb munkáit. Egyrészt nem járna rosszul (célozva anyagi ellenszolgáltatásra!), másrészt „et nobis et studiosis omnibus” nagy szolgálatot, kedves figyel­met tanúsítana.³³⁷

A válasz nem volt kétséges, mégis hamarább jött, mint Thurzóék remélhették volna. Alig négy hónap múlva napvilágot látott Cicero Epistolae familiarese, a budai levél visszhang­jaként, Thurzóhoz intézett prefációval. Ebben Aldus kifejti, neki is szándékában volt Cicero műveinek kiadása, de Thurzó levelének hatása alatt siet mind neki, mind pedig a váradi püs­pöknek kedvében járni. Azért Cicero leveleit hozta ki, „mert gazdaggá, hajlékonnyá, és, amit legtöbbre becsülök, könnyed stílusúvá teszi a vele foglalkozót”.³³⁸

Ez általános sablon ugyan, melyet a humanisták ritkán felejtenek el Cicero kapcsán el­mon­dani, Aldus mégis tudatosan használja. A stílus a legelső helyet foglalja el a humanisták kelléktárában, mégis - ex officio - sehol sem volt olyan szükség rá, mint a kancelláriában, hol a diplomáciai és egyéb ügyeket levelekkel intézik. S egy-egy ilyen epistola egyúttal fémjelzi, vagy rossz színben tünteti fel a kancellária, illetve magánszemély humanitását. Jó példa erre Báthori István vajda, akinek a Signoriához írt levelét így örökíti meg Marino Sanudo, Velence annalistája: „István vajdától kaptunk egy levelet, ma gran barbarie”.³³⁹ Ebben az időben sor­ban jelennek meg nyomtatásban is a levélírás művészetébe bevezető „Modus epistolandi”-k. A kancelláriákból sem hiányzanak, sőt minden kancelláriának megvan a maga kialakult gyakorlata. Mégsem árt vissza-visszatérni a művészi levélírás atyjához, utolérhetetlen meste­ré­hez: Ciceróhoz, aki egyeseknek - mint Aldus méltatlankodva megjegyzi - újabban nem tetszik. Ebből logikusan következik, hogy a budai kancelláriában nem így gondolkodnak, hanem az ortodox, Aldus szerinti helyes felfogás mellett törnek lándzsát. Ennek beszédes bizonysága, hogy a legilletékesebb, a „hivatalos” magyar humanizmust „képviselő” testület, a kancellária két vezetőtagja fordult Aldushoz a Cicero-kiadás ügyében: Thurzó Zsigmond, a kancellária secretariusa, és az emlegetett „váradi püspök”, a kancellária tulajdonképpeni feje: Szatmári György.

A kancellária szellemi nívója - humanista szemszögből nézve - épp most van emelkedőben. 1498-ig Bakócz Tamás volt a főkancellár. Ekkor ellenségei félreállították, s a vezetést Szatmári György secretarius vette át, aki Bakócz visszatérése ellenére (1501) titkos kancellári címmel továbbra is valóságos vezetője marad a király legfőbb hivatalának. Az emelkedés vonalát mutatja a secretariusok számának növekedése: 1500-ban kettő, 1502-ben már négy. Ezeket az állásokat ugyanis tehetséges, modern humanista képzettségűekkel töltik be. Thurzó Zsigmond, Csulai Móré Fülöp, Kesserű Mihály, Brodarics István - a korabeli respublica literaria berkeiben többé-kevésbé ismert nevek - jelzik megújhodását.³⁴⁰

Szatmárinak, a kassai német származású polgárfiúnak szívügye a literatúra. Nem tudjuk, egyetemi tanulmányait hol végezte, de későbbi szellemi orientálódása Itália: Padova és Bologna felé mutatnak. A kancelláriai munka leköti minden energiáját, azért tud örülni a kisalakú aldináknak, „mert egy idő óta - mint Thurzó írja az ő nevében is - különféle elfoglalt­ságunk miatt alig marad valami kis otium, hogy otthonunkban poétákkal és rétorokkal foglal­kozhatnók, ezeket azonban hordozhatóságuknál fogva mind séta közben, mind pedig - hogy úgy mondjam - inter aulicandum adandó alkalommal legnagyobb gyönyörőségünkre élvez­hetjük”. Aktív humanista tevékenysége egy-egy oráció vagy epistola megfabrikálásáig terjed. Egyik - 1515-ben elmondott - orációjáról egy „szakmabeli” fültanú elég fanyalogva emléke­zik meg, s felrója a stílus helyzethez és alkalomhoz nem illő dagályosságát. Jelentőségéből ez a német szomszédságból jött csipkelődés mit sem von le, mert jelentősége nem ebben, hanem humanista magatartásában volt. „Nagylelkű és bőkezű olyan dolgokban - írja róla a velen­cé­sek követe -, ahonnét a jó hír, az szép tisztesség és dicsőség áradhat reá...” Ez a vérbeli huma­nista mecénás tipikus magatartása. Nem professziója avagy mestersége a poézis, de képzett­sége, tehetsége az átlagos olvasó fölé emeli, s az olvasás egy kissé lelki szükséglet.

Írása, stílusa - kiváltképp, ha eruditus voltát akarja megmutatni - a korabeli művelt dilettánsé. Ezen a réven sohasem lehetne „halhatatlan”! Háta mögött azonban zsíros egyházi javadalmak állnak, az ország első hivatalának vezetője, a jövő embere és szereti, de élni is tud a mitikus hatalmú pénzzel. Nem feledkezik meg a humanista baráti kapcsolatok kiépítéséről, nevének aján­lólevelekben való „forgalomba hozásáról”. Külföldi egyetemeken magyar diákokat tanít­tat. Pártfogoltjainak egész légióját sorolja fel Magyi Sebestyén bolognai Janus-kiadásának prefációjában. Titkárjai közül az egyik nem kisebb humanista, mint Balbi Jeromos, a másik pedig a mohácsi csata krónikása: Brodarics István. Két évtizeden keresztül ott áll majdminden magyarországi szellemi megmozdulás mögött: egyrészt mint szellemi indító, részint pedig mint annak anyagi finanszírozója. Mindez nála lelki szükséglet, de indítékai közt nem kis szerepet játszik a kordivat és személyének propagandája.³⁴¹

Szatmári legtehetségesebb pártfogoltja és barátja a már többször említett Thurzó Zsigmond, aki valószínűleg az ő segítségével jutott be az 1500. évben a kancelláriába secretariusnak. Már a kancelláriába való kerülésekor humanista múltra tekinthetett vissza. Tanulmányait Padová­ban az „artes” jónevű tanárának, Calphurniusnak keze alatt végezte. Ekkor zajlott le Calphur­nius és vetélytársa, Raphael Regius (mindkettő Aldus barátja!) között - korában is feltűnést keltő - tettlegességig fajult vetélkedés az egyetemi katedráért, melyben az utóbbi húzta a rövidebbet. A zenebonát irodalmi párharc kísérte és követte: elsősorban tudományos téren - ha nem is a legtudományosabb tárgyilagossággal és modorban - akarták egymás tehetség­telen­ségét és a literatúrában való járatlanságát bebizonyítani. Ebbe a csetepatéba az érdekelt mesterek tanítványai is belekapcsolódtak. Így lép fel „Sigismundus Hungarus”, akit Thurzó­val azonosítanak, Calphurnius mellett, s állítólag „istius impulsu” még pénzt is ajánl Regius­nak, ha az általa Quintilianusból és Cicero Ad Atticum írt leveléből kijelölt szövegkritikai problémákat megnyugtatóan megoldja. Erre válaszol aztán Regius mester a következő évben megjelent munkájának egyik passzusában, hol Zsigmondunkat „kioktatja”, és a kérdéses helyeket a maga módján magyarázza.³⁴²

Ha valóban azonos az említett Sigismundus Hungarusszal, ez a kis epizód kedvező fényt vet Thurzó Zsigmond humanista képzettségére és a literatúra iránti érdeklődésére. Egyben arra is bizonyság, hogy már diákkorában becsülte annyira a „nagy” Raphael Regius, hogy válaszra méltassa. (Bár, ki tudja, a felajánlott pénz sem lehetett utolsó ösztönzője a katedráját vesztett magisternek!) Ilyen nagy port felvert pörben szereplő név gazdájának könnyebb bejutni más humanista körökbe is. Ezért nem csodálkozunk, hogy Aldushoz írt levelében régi barátsá­gukra hivatkozik. Velence nincs messze hivatalos egyetemi városától, Padovától, s a bonae litte­rae lángjától megperzselődött diákok még messzebbre is elzarándokoltak tanáraik ajánló soraival egy-egy élő „oraculum”-hoz. Aldus pedig, kinek „olim” vendége volt, úgy említi, mint „humanissimum sane ac doctissimum hominem, et admodum quam studiosum Ciceronis”.³⁴³

*

Nem véletlen ez a humanista pezsgés a budai kancelláriai körökben. Házasodik a király. Ez újabb terheket ró a kancelláriára, hisz ennek kell az ezt megelőző bonyolult diplomáciai tárgyalásokat lebonyolítania, másrészt, ha az ifjú királyasszony francia kíséretével megérke­zik, nagy szükség lesz a nyelveket tudó s a korabeli magas műveltség, mely a humanista mű­veltséggel esett egybe, szintjén álló udvari emberekre. Szatmári választása magától értetődően a legifjabb generáció kiemelkedő képviselőire esett, akik az imént tértek vissza Itália egyetemeiről, hol a kor legdivatosabb mestereinek voltak kedvenc tanítványai. Bennük még frissen éltek azok az eszmények, melyek felé tanáraik elindították őket, a humanista scola irodalmi levegőjét hozva a fagyos Iszter partjaira. Így kerül a kancelláriába a házasság diplomáciai előkészítésében tevékenyen résztvevő Thurzó Zsigmond mellé a két kitűnő Beroaldus-tanítvány: Kesserű Mihály és Csulai Móré Fülöp, ki majd a királyné udvarmestere lesz, és később a Bécsben, Bolognában és Párizsban végzett Gosztonyi János, aki a királynő titkára és tolmácsa.

Hozzájárult még, hogy a budai cseh kancellária sem akart hátramaradni. Kiváló vezetőinek 1502-ben sikerült kancelláriájukba csalni a legnagyobb cseh humanista költőt: Hassisteini hobkovic Bohuslavot. Ekkor a budai szellemi élet valóban európai szinten állt. „Végül azt kívánom tudatni Veled - írja Bohuslav Budáról egyik barátjának - hogy mindenek között az tetszik nekem Pannóniában, hogy sok irodalomban jártast és mindenfajta tudóst találok, akiknek társalgásával és barátságával élni gyönyörűségemül szolgál.” Mégis, kik voltak azok a magyarok, akikkel Bohuslav barátkozott? Néhányat megjelöl egy későbbi levelében: „Üdvöz­légy - búcsúzik Slechtától - és ajánlj engem a Főtisztelendő váradi püspök úrnak [Szatmári György], veszprémi püspök úrnak [Ernuszt Zsigmond, ki egykor Padovában végzett], a fehérvári prépost úrnak [Thurzó Zsigmond] és az én barátomnak, Móré Fülöp úrnak”. A feminin, finomlelkű, vallásos cseh humanista mégis, idegenül mozgott az ellaicizá­ló­dó királyi udvarban, ahol a nyers magyar urak szemben mosolyognak, de „alattomosak”, ahol „az egyháziak sűrűbben beszélnek a pénzről, mint az égről, gyakrabban van ajkukon a Nemesis és Lais, mint Krisztus neve, s szinte tűrhetetlen, hogy inkább bújják Plautust és Vergiliust, mint az evangéliumot, és Epicurus tanait nagyobb lelkesedéssel tanulmányozzák, mint az egyházjogot.”³⁴⁴

Ezt a tömör jellemzést, még ha le is számítjuk a humanista stílus sablonos általánosítását, ki-ki saját felfogása és beállítottsága szerint kommentálhatja. Egy azonban tény, s ez kivált­kép­pen az idézett szöveg második részére vonatkozik, Bohuslav ítélete humanista szemszögből nézve nem elmarasztaló. Sőt csak azt bizonyítja, hogy az új szellem a magyar elitréteg vérébe felszívódott, a fejlődés oly természetes magaslatára jutott, ahol az irodalmi érdeklődés már nem csupán divat, hanem belső kényszer s egy kissé világnézet. S alig csalódunk, ha azt állítjuk, hogy az ominózus Vergilius, melyet Budán annyira bújnak, Aldus kisformátumú remek­műve.

Bohuslav levele kelt 1502. augusztus 1-én, Anne de Foix megérkezésének küszöbén.