Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Erazmus és az erdélyi unitáriusok

A XVI. század eleji nagy európai átalakulást szellemi, irodalmi téren - a rohamosan fejlődő könyvnyomtatás segítségével főként a humanisták készítették elő. A lelkek mélyén erjedő, alaktalan vágyaknak, vajúdó problémáknak ők adtak határozott „irodalmi” formát, véglegesen ők fogalmazták meg, és a közvéleményben ők tudatosították.

Rotterdami Erazmus ennek a „haladó értelmiségnek” volt egyik legkiválóbb képviselője, majd közel egy negyed századon át vezére. Ellenfelei - sőt talán barátai is - Protheusnak tartották. Túl közel voltak hozzá, így nem láthatták egységben a lényéből, munkáiból és tetteiből könnyen kielemezhető, látszólagos ellentéteket. Pályája ugyanis az új kort teremtő kaotikus idők fordulójára esett; egyik lábával a hagyományok, a középkori (egyházi) múlt, a másikkal a még kialakulatlan, önmagára nem talált jelen talaján állott. Élete is ezt példázza: gyerek­fejjel kolostorba került, de az életet, a világot már nem cellája szűk ablakából ismerte meg, hanem kilépett a monostor kapuján, hogy oda többé vissza se térjen.

Egy életre magával hozta onnét minden át nem élt külsőség, gépiessé vált ceremónia - hogy kedvenc szavával éljünk -, iudaismus iránti ellenszenvét, a „szent dolgok” iránti óvatos, bölcs szkepszisét, de ugyanakkor a magasabb rendű szellemi élet, a bonae litterae halhatatlan szerel­mét, az egységes, keresztény, latin Európa eszményét, nagy emberi és kulturális hivatás­tudatot.⁴⁷⁵

A régiből nem akart elvetni semmi értéket (legalább is azt, amit ő értéknek tartott), de másoknál jobban áhította a megújulást, az egyháznak és a társadalomnak oly belső „meg­tisz­tulását”, mely lehetővé teszi eszményeinek megvalósulását, az emberhez - felfogása szerint - egyedül méltó életét. A feltört, anyagilag és szellemileg felszabadult, függetlenült, „eszmé­nyi” nagy polgárságnak volt a teoretikusa.

Fegyvere a régiből a - szerinte - helytelent, az elavultat lebontani akaró és az új, helyes irányt mutató, építő kritika. Ezt a kritikát alkalmazza minden téren, főként egyházával szemben. A volt szerzetes nem tudta az emberibb életet a kereszténység, az egyház keretein kívül elképzelni, de mint a németalföldi devotio moderna igaz tanítványa, a külsőségekbe vesző vallásosság helyett egyszerű, belső vallásosságot akart. Ehhez pedig - szerinte - nincs szükség külsőséges szertartásokra és dogmatikai szőrszálhasogatásokra, mert a vallásos életet élni kell, nem pedig csodás, ésszel föl nem fogható misztériumokat hiábavaló módon boncolgatni.

Egyre növekvő hírnevét - pályája első felében - humanista filológiai munkáinak és nagy filozofikus szatírájának, a Balgaság dicséretének köszönhette. Érdeklődése mindinkább az egyházatyák - Ágoston és Jeromos -, majd ezeken keresztül a szentírás felé fordult. A forrás­hoz ment vissza, az egyszerű, belső vallásosság forrásához, az egyházat alapító Krisztus taní­tását és intencióit megőrző testamentumhoz: az evangéliumhoz, valamint a Krisztus tanítá­sát leghívebben interpretáló és továbbépítő lelki tanítványhoz, a nemzetek apostolához: Szent Pálhoz.

Egyik legfontosabb feladatának tekintette Krisztus testamentumának és az apostoli iratoknak hiteles, forrás- és szövegkritikán alapuló kiadását, és ezzel párhuzamosan modern, tehát humanista latin fordításban való közzétételét. A következő lépése: az anyanyelvekre való fordítás szükségének programszerű meghirdetése, hogy ehhez a forráshoz mindenki, még az illiterátus is hozzáférhessen.

Közös, Európa legjobb tudósait izgató igényre mutat, hogy egymástól függetlenül, ugyan­abban az időben, sőt Erazmust megelőzve Spanyolországban egész munkaközösség alakult a Vulgata kritikai szövegének kiadására. Ez a munka - a Biblia Complutensis - jóval Erazmus Novum Instrumentuma után látott napvilágot. Az erazmusi kétnyelvű, görög-latin Új-szövet­ség 1516-ban hagyta el a bázeli Frobenius könyvsajtóját. Megjelenése a római egyház hiva­talos, sok variánssal bővelkedő Vulgata-kiadásaival szemben forradalmat jelentett, s ettől lényeges pontokon is eltért.

A humanista filológus kezét nem kötötték meg dogmatikai vagy apologetikai meggondolások, a szent szöveget is csakúgy kezelte, mint valamelyik profán auktor - mondjuk: Vergilius vagy Plautus - textusát, vagyis mint egy igen fontos és komoly filológiai feladat megoldását. Erre elég bátorítást és példát adtak nagy szellemi elődjének, Laurentius Vallának az Új-szövetség­hez írt kritikai jegyzetei.⁴⁷⁶

Bizonyos szempontból nem kisebb jelentőségűek a Novum Testamentum szövegéhez írt kritikai jegyzetei, az Adnotationes sem. Ezek egy-egy szövegkritikai kérdés megtárgyalásán túl nem egyszer antidogmatikus magatartását és fölfogását hirdető morális traktátussá bővül­nek, hol nem csupán az általa tévesnek tartott Vulgata-szöveggel és interpretációval fordul szembe, hanem egy-egy dogmatikailag fontos és kiaknázott helynél az egyházatyák - erre a helyre vonatkozó - homlokegyenest ellenkező véleményeinek szembeállításával mutat rá az általa helyesnek vélt, betű szerinti, dogmamentes értelemre.

Ezt a kört zárják be az Új-szövetség könyveihez írt, korában annyira kedvelt Parafrázisai. Ezekben megvesztegető, könnyed latin stílussal oldja fel a szentírás tömörségét, és dolgozza bele népszerűen a saját fölfogását és az Adnotationes tudós, sokszor antidogmatikus ered­ményeit.

Erazmusnak ez a három munkája a XVI. század eleji humanizmus haladó voltának fontos alapokmányai. Luther is merített belőlük: bibliafordításainak újszövetségi részét az erazmusi Novum Testamentum alapján fordította, és eszméinek kiérlelésében Erazmus sok más forra­dalmi gondolata is termékenyen hatott. De Erazmus szövegkritikai eredményeinek legradiká­lisabb következményeit a maguk teljességében ő sem vonta le.

Itt főként a kereszténység egyik alapvető tanára, a szentháromságtanra gondolok. Erazmus ugyanis Novum Testamentumából szövegkritikai meggondolások alapján kihagyta azt a dogma­tikailag annyira fontos, egyetlen passzust, mely a szentháromság három személyét összefoglalva említi. Ez a hely az azóta is annyiszor vitatott „comma Johanneum”: „Quoniam tres sunt qui testimonium dant in coelo: Pater, Verbum, et Spiritus Sanctus; et hi tres unum sunt.” (I. Joan 5, 7.) A görög kódexekben ugyanis ezt találta: „^CIΟτι τρεις εισιν οι μαρτυρυντες, το πνευμα χαι το υδορ, χαι το αιμα id est: Tres sunt qui testificantur, spiritus, et aqua, et sanguis.”

Ugyanakkor más szentírási helyeknél is, melyeket a háromság bizonyítására szoktak föl­használni, illetve egyes személyeire vonatkoztattak, mindig visszatér a textus eredeti, egy­szerű, betű szerinti értelméhez. Módszere: a görög szöveg tekintélyének elismertetése mellett, az egyházatyák ilyen kritikus szentírási helyekhez írt, ellentmondó magyarázatainak felsorakoztatása, hogy történeti kritikával is bemutassa az eddigi értelmezés tarthatatlanságát.

Szövegkritikai alapon jutott el ezekhez az eredményekhez, de az antidogmatikus fölfogású „theologus” látható örömmel és buzgalommal húzta alá a kényes pontokat. A nagy nyilvá­nos­ság felé úgy játszotta meg, mintha számára az egész nem jelentene többet holmi szöveg­kritikai problémánál, pedig a logikus következményeket önmaga számára is levonta, mint ez kitetszik Hilarius-kiadásának ajánlóleveléből és egy kései munkájából, a Modus orandi-ból.

A Novum Testamentum és az Adnotationes humanista körökben kedvező fogadtatásra találtak, de az angol Lee, és a spanyol Zuniga az egyház tanainak védelmében jogos aggodalommal és eréllyel mutattak rá a bennük megbúvó eretnek tévedésekre. Erazmust nagy humanista tekintélye, befolyásos barátai, és az a taktikai fogása, hogy Novum Testamentumát X. Leo pápá­nak ajánlotta, - a komolyabb következményektől megvédelmezték. Mindamellett bizo­nyos engedményeket kellett tennie, így újszövetségének harmadik kiadásába már a „comma Johanneum”-ot is visszaállította. - Az egyházi elítéltetés, amit életében úgyahogy elkerült, halála után utolérte. A tridenti zsinat több tanát eretneknek bélyegezte, és legjelentékenyebb munkáit indexre tette.

Természetes, hogy Erazmus föntebb említett eredményei igazi, hálás fogadtatásra az antitri­nitáriusok kis csoportjánál találtak. Lelius Socinus, Gribaldi, Bernaldinus Ochinus, Valentinus Gentilis, Paulus Alciatus, Georgius Blandrata és társaik a padovai szabadgondolkodó hagyo­mány folytatói voltak. Olaszországból menekülniök kellett, első állomásuk Helvetia: Genf és Bázel. Ez utóbbi még a mester halála után is az erazmismus melegágya.

Az antitrinitáriusoknak Erazmus nem mondott újat, de tápot, tekintélyével erősítést, szöveg­kritikai eredményeivel pedig újabb, erős érveket adott. Nem véletlen, hogy a legműveltebb, leghíresebb antitrinitáriusok - például Dudith András - egyúttal erazmisták is voltak. De náluk sem találjuk meg Erazmus tekintélyének és szövegkritikai eredményeinek olyan nagymérvű kihasználását, mint az erdélyi unitáriusok alább ismertetendő kiadványában.⁴⁷⁷

*

Erazmus magyarországi befogadása - mint mindenütt Európában - több irányú. Kezdetben - s ez az egész XVI. századon végigkísérhető - mint a klasszikus művek kiadója, és a latin stílus utolérhetetlen művésze foglalta el méltó helyét a magyarországi humanista szívekben. Ez utóbbi szállt alább és vált népszerűvé Melanchton közvetítésével a hazai protestáns iskolák­ban.

A „theologus” Erazmus sem maradt háttérben. Dévai Mátyás, a „magyar luther” vele hitele­sítteti álláspontját, mikor „eretnek” tanai miatt fogságba kerül, és igazolni akarja, miért nem fogadja el egyes szentségek isteni rendelését. Legmélyebb nyomot azonban Novum Testamen­tumával vágott. A XVI. századi új-szövetség-fordításaink majdnem kivétel nélkül ennek alapján készültek. Erazmista bibliafordítóink - Komjáti, Pesti, Sylvester - a szövegértelme­zésnél a textuson túl az Adnotationest és - a Parafrázisokat is figyelembe vették, fordításukba beledolgozták, belesimították. Sylyester meg is említi, hogy a Parafrázisokat is fölhasználta, mert ezekben „purior sinceriorque tractetur Theologia.” De ők még erősen a hagyomány talaján állnak, a dogmatikailag vitatható, „gyanúsabb” eredményeket nem veszik át. Ehhez nem adott elég alapot és hátteret a politikailag ugyan bomladozó, de még mindig eléggé konzervatív Magyarország.⁴⁷⁸

Ezért nem véletlen és esetleges, hogy az antitrinitáriusok csak a század második felében és éppen Erdélyben jelentkeztek. E tanok hirdetőinek Európa-szerte üldöztetés a sorsuk. Servet Mihályt Kálvin Genfben máglyára küldi. Legtöbbjük a politikailag zilált Lengyelországba menekül, hol eszméiket aránylag nagyobb veszély nélkül hirdethetik. Lengyelországból már nyitott a kapu Erdély felé, hol szintén elég zavarosak a közállapotok és a lengyel anyától származott János Zsigmond ül a fejedelmi trónon. Az ő fejedelemsége Erdély számára a lengyel politikai és szellemi kapcsolatok mellett közös olasz, főként padovai szellemi tájékozódást is jelentett. Erdélyben tulajdonképpen csak Blandrata Györggyel jelentkezik komolyabb formában az antitrinitárianizmus. Erőteljes mozgalommá pedig akkor válik, mikor János Zsigmond emez udvari orvosának sikerül az erdélyi vallásos élet nagytehetségű vezető egyéniségét, Dávid Ferencet - 1565-ben - eszméinek megnyernie.⁴⁷⁹

Ezek az eszmék így rendszerezve, kidolgozva nem Erazmus eszméi. Jóval régebbi gyökerekre mennek vissza, s mint már említettem, a padovai szabadgondolkozó iskola tette őket ma­gáé­vá, s fejlesztette tovább. Csakhogy e gondolatok befogadásához - a dogmatikus gondolkodás meglazításával - Erazmus készítette elő a XVI. század humanistáinak széles rétegénél az utat. Az ő szentíráskritikai eredményei és egyéb antidogmatikus nyilatkozatai igazolást és perdöntőül fogadott érveket szolgáltattak azok számára, akik a szentháromságtant nem értel­mi, filozófiai meggondolások alapján tartották elfogadhatatlannak, hisz mélyen vallásos lel­kületűek voltak, hanem Luthertől és Kálvintól dogmatikailag amúgy is megbontott légkör­ben továbbhaladtak a „reform” útján, s csak azt voltak hajlandók elfogadni, aminek bizonyságát a szentírásban - mint az „igaz hit” egyedüli forrásában - megtalálták. Minden mást az Antikrisz­tus találmányának minősítettek.

A gyulafehérvári és az erdélyi szász humanista, reformátor körökben nem ismeretlen nagyság Erazmus, de ez a latin stílusművész és a Melanchton-féle pedagógia szűrőjén átszűrt, az iskolakönyvek kilúgozott, megszelídített Erazmusa. Wagner Bálint 1557-ben a kétnyelvű erazmusi Novum Testamentumot is kiadta iskolai használatra Brassóban. A későbbi unitárius vezetőemberek jól ismerték és becsülték a „princeps litteratorum”-ot, de sem az erdélyi isko­lák, sem Wittenberg, hol tanulmányaikat végezték, nem adtak alkalmat egy primér Erazmus-élményre. A rotterdami mester forradalmi gondolatai felé olyan nagy alakok állták el a kilátást, mint Luther, Melanchton és Kálvin.

Dávid Ferenc és Heltai Gáspár előbb lutheránus, majd helvét lelkipásztorok voltak, gondol­kodásukon ballasztként viselték ezeknek a felekezeteknek teológiai „előítéleteit”. A vallásos radikalizmus útján - ha szabad, jobb híján, ezt a szót használni nem a racionalista filozófus módszeres gondolkodása vitte őket előre, hanem a még kialakulatlan, teológiailag meg nem állapodott viszonyok közt szükségessé vált hitviták. Ők a mai értelemben nem is voltak racio­nalisták, hanem hívő, mélyen vallásos emberek, akik előtt az egyetlen tekintély az isten szavát és akaratát magában foglaló biblia, s náluk a rációnak csupán csak annyi a szerepe, hogy a minél salaktalanabb szentírásértelmezést, és az így adódó „tiszta tan” megállapítását elő­segítse. Tehát náluk is csak az ancilla theologiae szerepében van létjogosultsága. Erazmust is ezen a ponton - a bibliakritika és szövegértelmezés pontján - ragadták meg és sajátították ki.

Ezt az utat egészen érzékelhetően Heltai Gáspáron keresztül mutathatjuk be. Az 1567. évi gyulafehérvári hitvitán még Kálvin híveként vett részt. Dávid Ferenc és Blandrata érvkészlete biztonságában megingatta, mindamellett a gyulafehérvári disputának az ő sajtóján, 1568-ban kiadott ismertetése még Meliusék oldaláról értékeli a vita anyagát, bár az előszóban jelez némi ingadozást. Ugyanennek a munkának 1570. évi kiadásában már bejelenti „megtérését”: „Én meggyőződésemet állhatatosan követtem, s ezért a viselkedésemért igen gazdag jutalmat nyertem, mert ezen az úton a világosság és minden könyörület atyja maga ragadott ki az Antikrisztus hihetetlen tévedéseinek szakadékából, és az én ingadozó, küszködő lelkemet az egybehangzó szentírás-harmóniával megbékéltette, megnyugtatta, lecsillapította. Most tehát, miután hiszek, méltán szólhatok Szent Pállal, és az én hitemről szeplőtlenül számot adhatok, mint azt az előbbi prefációban [itt céloz az 1565. évi kiadásra!] megígértem. Abban ugyanis így írtam: Hogyha az én lelkem azokban, melyektől most visszahőköl, - megnyugszik, azt majd a legjobb és legnagyobb Isten pártfogásával nyilvánosan jelenteni fogom akkor, hogyha már a más országbeli tudósok ítéletét megvizsgáltam. Ezt [írtam] akkor. Most pedig dicséret a legnagyobb és legjobb Istennek! Az igen tudós férfiak - mint Cellarius Márton, Capito Farkas és Rotterdami Erasmus valamint a kegyes és tudós lengyelországi testvérek ítéletei a szent­írásharmónia segítségével ennek a kontroverziának minden nehéz csomóját ketté vágták.”⁴⁸⁰

E szubjektív jellegű nyilatkozat tükrében is láthatjuk, hogy Erazmus komoly tekintély Erdélyben, ott a helye a kimondottan antitrinitárius tanítók és a „fratres Poloni” mellett.

Már a gyulafehérvári hitvitán is felvonultatják az antitrinitáriusok tekintélyként. Blandrata György a „De perpetuitate Sacerdotii” vitázva rája hivatkozik: „...et recte Erasmus vertit...”⁴⁸¹ Az egykorú erdélyi unitárius kiadványokban is gyakran találkozunk nevével. Dávid Ferenc a Melius Pétert cáfoló iratában az „Et Deus erat Verbum” szerinte helyes értelmezésénél Erazmus „hírhedt” adagiumára, a „Homo homini Deus”-ra utal.⁴⁸² Másutt pedig egy fontos szentírási helyről így ír: „De nemellyec az írás magyarázzoc kxzet ez igéket az Attya Iſtenről magyarázzác. Laſd meg à nagy Eraſmuſt Rotherodamuſt, A Romabelieknec irt leuelénec kilentzedic réβére valo magyarazatban.”⁴⁸³ Prédikációiban a „comma Johanneum”-ot. Eraz­mus tekintélyére hivatkozva veti el: „Leg elxβer ez bizonſaggal meg az Papai Doctorok ſem elnek, es vgy mint idegent meg vettik az regiek kxzz×l, Agoſton, Cyrillus, Ambroſius, Beda, es az moſtaniac közzül Calvinus. Bullingerus, es az Tigurum beli Tanitok az vy Teſtamentumnac magyarazattiaban, Erafmus Roterodamus kedig az vy Testamentumnac magyarazatyaban ſokot βol e mõdaſrol hog ſoholt nẽ talalta hanẽ eg Hifpaniabol hozot kxnnybẽ melynec az βelire irtak volt ez mondaſt es nem a txb igeknec rendiben mellybxl nyluan vagyon, hogy ez a mondas nem bizonios à mi h×t×nknek aganak meg erxſiteſere.”⁴⁸⁴ Heltai a már idézett helyen kívül is említi: „Mert Agoſton vgyan ſoc kxnyuet irt az Három­ſágrol, Mellyekben erxſſen kaβál a ſallai kaβaual etc, de iegen keues haβonnal, sőt inkáb nagy kárral. El annyira, Hogy a βegeny barat a nagy erxlkedéſben vgyan elbudul, hogy xmaga ſem tudia mit mond, Hanem végre ebbe akad meg βekere, EST, NON EST: Az az, Sem k×en, Sem ben: Mellyet iol eβébe vxtted egy nyihány tudos emberec a régiec kxzz×l, De elxβer a m× ºdxnbe à tudos embereknec hadnagyoc Eraſmus Rotherodamus, Mint meglathatod az x itileti­bxl, melly Agoſton Haromſágos kxnyueknec az végébe vagyon.”⁴⁸⁵

Hasonlóképpen hivatkozik rá Basilius István kolozsvári unitárius predikátor. Így a „comma Johanneum”-mal kapcsolatban: „...Ezent bizonyittac a magyarazo Doctorokis kiket Iſten az vtolſo ×dxben fel támaβtot es meg vilagoſitot βent lelke altal kic kxzz×l fx es elſx az Eraſmus Roterodamuſ ki aβt iria az Vyi teſtamentumon valo iegyzeſin hogy....” Majd ahol a „Szenteknek egyességét” cikkelynek a Credo-ba való „becsúszását” fejtegeti: „Meg mondgya ennec okat az Eraſmus Roterodamus bxlcz Irx, az a kenyuebe mellyet neuezet Colloquianac, az az együt valo beβellefenec”.⁴⁸⁶ - Másik munkájában is visszatér a „comma Johanneum”-ra: „...mint eβt bizonyittya bxufeggel Eraſmus Roterodamus Doctor az vyi teſtamentumon valo iraſaba, ...”⁴⁸⁷

Erazmus „doctor” műveinek ismeretét és unitárius szempontból való kamatoztatását eléggé bizonyítják a föntebbi idézetek, de igazi jelentőségét az 1567-ben Gyulafehérvárt kiadott De falsa et vera vnivs Dei Patris, Filii et Spiritus Sancti cognitione, libri duo mutatja meg. A XVI. századi antitrinitárius irodalom eme nagyhatású könyve igazában kompilácio. „Vario haec virorum insignium fragmenta ab omnibus tantopere expetita” nagyrészt az európai, főként lengyelországi antitrinitárius irodalomból került ki.

Mindamellett az egésznek összefogása, megszerkesztése egy kézre vall. Bár a szerzők így jelö­lik magukat: „Authoribus ministris Ecclesiarum consentientium in Sarmatia, et Transylva­nia”, a számunkra legfontosabb részekbe szőtt személyes vonatkozások elárulják, hogy ezeknek a legtehetségesebb erdélyi reformátor, Dávid Ferenc a szerzője, vagy talán át­dol­gozója. Lássuk csak közelebbről ezt a munkát!⁴⁸⁸

A könyvet biztosan Dávidnak tulajdonítható ajánlólevél vezeti be. Az epistola dedicatoria tipi­kusan humanista foganású és feltűnően sok benne az erazmusi nyom: az Adagia legjel­lemzőbb példái. Az ajánlólevél írója: „instar Silenorum Alcibiadis” mutatja be a könyvet, majd tovább szerénykedik: Ezt nem azért teszi, mintha védekezni akarna „ab Aspidum morsibus, vel Claudianus tonitruis.” Ebbe a családba tartoznak effajta stílusfordulatai is: „Tan­quam Rorarii fores aperiamus”, „Anagyrin movemus”, stb. Itt - és másutt is - találkozunk az erazmusi mataeologia-val, melyet Erazmus a teológusok „szószátyárkodásának” ki­gúnyo­lására szokott felhasználni, meg a tergiversatio szóval, mely körül Hispániában nagy szellemi csatározások folytak. Tagadhatatlan, hogy a XVI. századi latin és magyar nyelvű irodal­munkban - éppen Erazmus hatására közkedvelt volt az „adagiás” stílus, de sehol másutt nem találkoztunk ilyen szembeszökő gyakoriságával, mint éppen Dávidnak ebben az ajánló­levelében.

A gazdag tartalmú műből csak a számunkra fontos részleteket ragadom ki. Így a „De origine et progressu Triadis” c. fejezet az elődöket mutatja be „hogy mindenki megértse, nem új tanokat hirdetünk, (mint ezt sokan rólunk híresztelik)...” A szerző visszamegy a gyökerekig és felsorakoztatja az elődöket és a „reclamatores”. Ezek közül említsünk meg néhány ismertebb nevet: Abelardus, Giochimo da Fiore, Joannes Beliardus. Majd mindjárt utánuk: „A mi korunk­ban pedig elmulasztott-e valamit Erasmus, ez az igen tudós férfiú, hogy az Istenről szóló hiábavaló filozófiát leleplezze? Erre vonatkozólag nézzék meg csak az olvasók az alább felhozandó passzusokat”. Azonnal utána említi: „Azonkívül Erasmus után mit szenvedett Servet Mihály...?” és még megemlíti a kor legnevesebb antitrinitáriusait.⁴⁸⁹

Dávid Ferenc Erazmusnak az antitrinitárius fejlődésben elfoglalt helyét egy unitárius szem­szögből megalkotott vallástörténetfilozófiai traktátusban tisztázza. A felvetett probléma itt a következő „Sokan csodálkoznak, hogy a teljes igazság miért nem egyszerre, egy időben állíttatott helyre, hanem csak lassan, részletenként?” A felelet: a vaksi szem nem bírja el egyszerre a teljes világosságot, így az isteni igazság megmutatása sem mehetett végbe egy pillanat alatt, azt csak lépésről-lépésre bontogatták ki az Antikrisztus fátylai alól. Ezt az utat Dávid saját lelki fejlődésén mutatja be, hogy jutott el, az egyik felekezetet a másik után otthagyva, végre az igazsághoz. E fejlődés egyes állomásait képviselik az egyes reformátorok. Isten - mint egykor Mózest, - úgy támasztotta Luthert, ő utána jött Melanchton. „A legki­válóbb bajnokok pedig - írja - Bucer, Oecolampadius, Musculus, Petrus Martyr, Calvinus, Ochinus és Viretus, ezek a kiváló képzettségű és éber férfiak, kik a pápaságot nem csupán földre teperték, hanem a világot az igazságban is megerősítették, úgyannyira, hogy, már a római egyházhoz való visszacsúszás reménye is meghiúsult. E gyönge alapoknak meg­szilárdítása után, Isten, aki nem tűr meg semmi tökéletlent, az ő méltóságának kegyessége folytán másokat és másokat támasztott az ő és fia megismerésének és ismeretének kutatására, ámbár egyes magvakat már egyes korokban is elszórt. Támasztotta pedig Rotterdami Erasmust, ki a mi korunkban elsőnek mozdította meg a követ, és az egy Atyaistenről - inkább másokat kárpálva, mint valamit nyíltan kijelentve - nem homályosan tanított. Erasmus után támadt Servet Mihály, aki az eddig elfogadott tanítás ellen - az egy Atyaistenről és az ő fiáról buzgalommal és nyíltan írt...”⁴⁹⁰

Ezek azonban mindnyájan - a traktátus írója szerint - csak kémek voltak, akik csupán egy-egy fürtöt hoztak ki Kánaán földjéről az Antikrisztus pusztaságában szenvedő népnek, de nem merték levonni a végső konklúziót, megrettentek az Antikrisztus Gigászaitól, a királyoktól és konciliumoktól, s eme viselkedésükkel a népet is visszarettentették. Ezért nem juthattak be Kánaán országába, Mózessel együtt a pusztában kellett meghalniok.⁴⁹¹

Dávid Ferenc, ha nem engedte is be Erazmust Kánaán földjére, az általa onnét kihozott sző­lő­fürtöt alaposan kisajtolta; az egész kötetnek egyik fontos fejezete Erazmus Adnotatio­nesé­nek válogatott kompilációja. A fejezet címe: „Quam varii fuerint, et inconstantes interpretes, et scripturas ad victoriam detorserint, ex annotationibus Erasmi Roterdami”. Az alcím pedig: „Inspicito non quid sit, sed quid scribat et nobis proponat Erasmus”. Sorra kerülnek a trinitással, illetve annak egyes személyeivel bármi formában kapcsolatba hozott szentírási helyek, és mindjárt nyomban következnek Erazmus kritikai megjegyzései, cáfolatai. Nem a maguk eredeti formájában, hanem átírva, sommásan. Közbe-közbe Erazmus is kap egy-egy csípést, őt is bizonyos kritikával illeti. Pl.

„Joannis 8. Principium qui et loquor vobis.

Hic quoque dissentiunt: Augustinus cum Ambrosio vnum dicunt: Chrysostomus, et Theophy­lactus aliud: tres interpetatione aliud: et deinde quartam Erasmus invenit. Codices praeterea variant, nullus consensus.”

Máskor meg - ahol a szája íze szerint beszél - nagy lelkesedéssel ajánlja az Adnotationes bővebb olvasását. Pl.

„I. Timothei 1. In vaniloquium.

Hic vehementer persistit, et Sophisticam mataeologiam speciatim damnat. Vide, vide locum quaeso.”

A fejezetet pedig így zárja: „Ha valaki pedig Erazmus cenzúráját, nagyképűen, nem fogadja el, bárki légyen is, nem fogja elkerülni, hogy minden tudós és képzett ember ki ne nevesse, hacsak komoly érvekkel meg nem győz a felől, hogy Erazmus ezen ítéleteiben kevéssé éleselméjűen járt el. Őt olyannak ismerjük, s valóban olyan is, mint a tudományok bármilyen fajtájában nyugodtan összemérhető ama Aristarchusokkal. Még csak az van hátra, hogy azokat is meghallgassuk, akik őt Arius hitványságainak való kedvezéssel vádolják. Bármiként áll is a helyzet, ezek a jegyzetei - a sokból csak keveset válogattunk ki - nagyon figyelemre méltóak. Ezekben ugyanis nevetségessé teszi mindazokat, akik a Háromságról szőrszál­hasogatóan értekeztek, és Krisztust különböző személyekké alakították át”.

Még egyebütt is találkozunk e könyv lapjain Erazmus nevével, de ezek már újat nem adnak a kibontakozó képhez, melynek lényege, hogy az erdélyi unitáriusok, kiváltképp vezető egyéniségük, Dávid Ferenc hangsúlyozottan kiaknázza Erazmus nagy tekintélyét, és e, Gyula­fehérvárt megjelent, hivatalos állásfoglalást tartalmazó műben - némi fenntartással! - Erazmus szentíráskritikai eredményeit is felhasználják az ellenfelek dogmatikai felfogásának cáfolá­sára, és így végeredményben saját dogmatikájuknak megalapozására.

Ennek a munkának egyik részét - éppen az említett vallás történetfilozófiai áttekintést is - foglalja magában magyar átdolgozásban Dávid Ferenc „Rövid magyarázat”-ja. Itt még, olyan utalást is találunk Erazmusra, - „ki igen bölcs ember volt” - mely a latin műből hiányzik. Dávid ugyanis a zsidó nép negyven esztendős „tévelygését” a pusztában a saját idejére alkal­mazza: „De lásd meg immár az üdőt, melyben életének a lelki Kanáán földének kémlői, kik egymás ellen hadakoztanak. Ezerötszázhuszonhat, huszonhét és huszonnyolc kezdte Luther Márton Zwingliussal vetélkedni az Úr vacsorája és bálványok felől... Ugyanakkor adá ki Erazmus az ő magyarázatait az új-testamentumra, kit meg is oltalmazva vala, a Stunica, az hispaniai barát ellen, kik őtet eretneknek vádolták az Istenről, a Krisztusról és az keresz­ténységről való tudományban”.⁴⁹²

*

Erazmus szerepét a XVI. századi unitárius mozgalom kialakításában és fejlődésében nincs szándékomban túlbecsülni. Csak egy - de jelentős és lényeges - szál volt az unitárius tanok kialakuló szellemi szőttesében. Ezt már a kortárs is így látta.

A Dávid-féle unitárius mozgalomnak és a már ismertetett irodalmi termékeinek megvolt a korabeli irodalmi visszhangja. Kiváltképpen a De falsa et vera... cognitione körül lángoltak föl a harcok. Míg e viták kapcsán Erazmus szerepét a protestáns ellenfelek - Melius és Károlyi Péter - nem is érintik, (bár Károlyi erősen kikel Luther, Melanchton és Kálvin anti­trinitárius előfutárokká való kisajátítása ellen!) addig - elég későn, mikor már az erdélyi unitáriusok napja lehanyatlott - katolikus oldalról jött meg a válasz, egy olasz jezsuita, Antonio Possevino tollából.

Dávid Ferenc és társainak munkáiból és megjegyzéseiből is kiviláglik Erazmus szerepe a magyar antitrinitáriusok tanainak kialakításában és propagandájában. De Serveto és társai, valamint a „fratres Poloni” melletti jelentőségét e kívülálló jezsuita vitairatainak alapján tudjuk felmérni. Possevino kívülről, ellenséges szemmel, hideg ésszel nézte ezt az erdélyi szellemi mozgalmat. Még hanyatló voltában is veszélyesnek tartotta, ezért halálos csapást akart rámérni. Kikereste tehát azokat a központi problémákat, leleplezni akarta azokat a szel­lemi inspirátorokat, akiket a legveszélyesebbeknek tartott. Európai látókör, magas műveltség, gazdag, sokrétű tudományos tapasztalat és gyakorlat állt mögötte. Ezért nagyjelentőségű és Dávidék munkáiból leszűrteket alátámasztó, hogy Possevino Erazmusban, ennek tekintélyé­ben és tanaiban látja e „métely” egyik okát, s ezért őt, illetve az őt túlélő szellemét akarja megsemmisíteni.

Antonió Possevinót a római szentszék 1581-ben Oroszországba küldte azzal a megbízatással, hogy Báthori István lengyel király és az orosz cár közti háborús viszályokat elsimítsa, a török elleni közös szövetségbe tömörítse, valamint a keleti és nyugati egyházak egyesítésére kísérletet tegyen. Majd a lengyel és a magyar király közti békéltetésben is vezető szerepet vitt. Közben Erdélyben is hosszabb ideig tartózkodott. Itt a jezsuiták letelepítésén és a kolozsvári szeminárium létrehozásán fáradozott.⁴⁹³

Jól látta mind a lengyel, mind pedig az erdélyi vallásos helyzetet. Mivel mindenütt a katolikus restauráció útját készítette elő, természetesen szembe találta magát az „ariánusokkal” is. Kolozsvárt éppen az unitáriusok imaházát és iskoláját (az egykori dominikánus kolostort) akarta a szeminárium céljaira lefoglalni. A katolikus Báthori István pártfogásával elért ered­ményeket „irodalmi” propagandával, vitairatokkal akarta még eredményesebben kamatoz­tatni. Ezért támadja, tárgyalja, taglalja azokat az „eretnekségeket”, melyek ezekben az országokban a katolikus restaurációnak útját állták.

Jól ismerte ezeknek az „eretnekeknek” irodalmi megnyilatkozásait, köztük az erdélyi unitá­riusok legfontosabb, már többször említett híres munkáját.

Erazmusról alkotott véleménye már egy nem magyar vonatkozású munkájából is kitűnik. Chytraeus Dávid elleni vitaírásban így szándékszik a szövegkritikus Erazmus tekintélyét megtépázni: „Sed primum quicquid coniectet Erazmus, homo plus Grammaticus quam Theo­lo­gus, ac cuius cum vellet esse omnium iudex, cuncta fere iustissima Dei iudicio ab Ecclesia explosa iam sunt, sane haud ita opinor loquereris, si legisses” a katolikus szövegkritikusok eredményeit és véleményét. Tehát egyik leglényegesebb ponton, szövegkritikusi minőségben támadja Erasmust, és hogy a szent szövegekhez való hozzá nem értését és illetéktelenségét még jobban kiemelje, megtagadja tőle a „theologus” címet és az ezzel járó szellemi rangot, és a mások dolgába kontárkodó „grammaticus”-sá degradálja.⁴⁹⁴

A másik, kora „heretikusainak atheizmusáról” írt könyvében részletesen foglalkozik az erdélyi antitrinitáriusokkal, Dávid Ferenc tanaival, s külön fejezetben taglalja és cáfolja a „Ministri Transsylvani” említett fontos munkáját. Ennek során itt is kitér Erazmusra: „Addunt vero Erasmum secum sentire qui licet in multis aliis rebus praeceps et inselens fuerit, (ut suo loco monstratum est) et novis Arianis viam straverit, quemadmodum suo loco ostendemus: sane si viveret, vel egregie istos exciperet; vel se, qualis erat intus, manifestius foris proderet.”⁴⁹⁵

Legrészletesebben a nyolcéves Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek ajánlott Iudicium de Confessione... c. munkájában „foglalkozik” Erazmus személyével. Már az ajánlólevélben jelzi, hogy a Confessio Augustanáról és a pikárdok szektájának szörnyűségeiről ír „breviter ac vere”, „quibus nonnula inserui de Desiderio Erasmo quoniam ad illam, et ad hunc reliqui sectarii, et Novi Ariani tum alibi, tum in primis qui sunt in Transsylvannia plures libenter accesserant.”⁴⁹⁶

Külön fejezetben ízekre szedi Erazmust, hogy az „új ariánusok” és mások - akik ilyen kétes te­kintélyeknek hitelt adnak - szemét felnyissa. A Catalogus Illustrium Germaniae Scripto­rum­ra hivatkozva ismerteti életét. Természetesen hangsúlyozza törvénytelen származását, majd kiemeli, hogy fölrúgta szerzetesi fogadalmát, otthagyta monostorát és végigkóborolta Európa egyetemeit, mivel az emberi dicsvágy olthatatlan tüze hajtotta. Possevino elismeri, hogy Erazmus tehetséges és jó eszű volt, de sokat írt, és mások tekintélyét el nem fogadta, ezért minél több könyvet adott ki, annál inkább szaporodtak a tévedései is. Nagyobb lett volna - hivatkozik itt Scaliger elmarasztaló ítéletére -, ha kisebb akart volna lenni. Nagy hírét a Balgaság dicséretével szerezte meg, melyben Lukianost s a szatirikusokat követte, és a papi méltóságról és „decorum”-ról teljességgel megfeledkezett. Megindult a lejtőn, a szentatyákat önkényesen használta föl, majd „a gőg szennyével lucskos lábait beletörölte a szent­köny­vek­be, melyre a Ministri Transylvani a legjobb bizonyság”. Az ő könyvein keresztül lopakodott be sokak lelkébe ez az új „sceptica doctrina”: Krisztus istenségében és egyéb hittételekben való kételkedés. Majd sorra veszi Erazmus téves és heretikus nézeteit, külön kiemelve néhány fontos szövegkritikai helyet, melyeknél - Possevino szerint - Erazmus rosszhiszeműen járt el, hisz sosem volt őszinte. Ugyan írt Luther ellen, de ezt is csak azért tette, hogy az egyház elítélését magáról - mint egyéb más alkalommal is - elhárítsa. Barátai, köztük Morus Tamás, többször figyelmeztették, hogy - mint egykor Ágoston - vonja vissza tévedéseit. Ő mindig megígérte, de ígéretét nem tartotta meg. Szörnyű véget is ért. Nevet ugyan hagyott maga után, de ez a név telve váddal. Legtöbb munkája, mint megérdemli - indexre is került. „Haec cum ita sint, intelligunt isti, qui putant maximum nescio quem et tanquam oraculum fuisse habitum vel habendum Erasmum, num merito sive alii, sive meis scriptis Rhetorem illum plusquam Theologum vocaverimus: quamve cayendum sit istorum iudicium sequi, querum audacia, et a nominis claritate profecta confidentia praecipites illos egit cum plurimarum animarum dispendio, aute pernicie”.⁴⁹⁷

Possevinónak ez a munkája is bizonyos szempontból „post festa” jelent meg. Az erdélyi unita­rizmus Dávid Ferenc bukásával és halálával elvesztette expanzív erejét, erősen vissza­szorult. Erazmus forradalmi szellemének erdélyi befogadását már csak az unitárius hőskor irodalmi kiadványai őrizték. S igazában ezek ellen harcolt Possevino. Többé már alig találkozunk unitárius munkákban a „theologus” Erazmus nevével. Egyedül Enyedi György említi hatalmas művében, de ott is csak egyszerű katalogizálás formájában, hogy a „comma Johanneum”-ot nem fogadja el.⁴⁹⁸

(Irodalomtörténet 1947. 9-20.)